+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Eltávozottak kincsei
| | | |-+  Hannah V. Selwyn (Moderátor: Hannah V. Selwyn)
| | | | |-+  Barátság a semmiből
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] 2 Le Nyomtatás
Szerző Téma: Barátság a semmiből  (Megtekintve 5201 alkalommal)

Hannah V. Selwyn
[Topiktulaj]
*****


V. évfolyam

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2017. 01. 24. - 20:12:47 »
+1

Elliot O'Mara

  Végre Mimette és Henry hazaértek a kórházból. Szerencsére teljesen felépültek, és úgy döntöttek, hogy költözzek hozzájuk.
   Karácsonyi szünet volt, Mimettel sütöttem a konyhában. A helyiségben a hatalmas kandallóban lobogott a tűz, süteményillat szállott a levegőben, a nappalit fenyőillat töltötte ki. A dekoráció már csak még hangulatosabbá tette a lakást. Egy pillanatra talán még a szüleimről is meg tudtam feledkezni a nagy sürgés-forgásban. Még nem tudtam teljesen otthonérezni magam, akárhogyis próbálkoztam. Végre Henry is hazaért, és becsatlakozott az előkészületekbe. Bár már karácsony napja elmúlt, ők még mindig vendégeket vártak. Mikor megkérdeztem, hogy mégis kik jönnek, Mimette csak egyre azt mondta, hogy majd megismerem őket. Hát rendben. Izgatottan vártam az érkezésüket, mindig is szerettem új embereket megismerni. Miután befejeztük a sütögetést, és továbbra sem érkezett senki, úgy döntöttem behúzódok az új szobámba, amit Pearl, Sissy és Bernie is nagyra értékeltek, hisz számukra is eljött az ebédidő.
   Mimette benyitott a szobámba, és mosolyogva kijelentette, hogy mindjárt itt vannak az ismerősei. Már csengettek is. Bernie kiugrott az ölemből, és már az ajtónál is termett. Nekem se kellett több, kimentem a kutyám után az előtérbe. A kiskedvencem már ott szaladgált a vendégek lába alatt. - Akik nálam jóval idősebbek voltak. Kicsit furcsán éreztem magam, utáltam magázódni, és most sem volt sok kedvem ehhez.

  - Ne haragudjatok, de nagyon szereti az embereket. - mondtam, és felkaptam az ölembe a kutyust. - Egyébként Hannah vagyok. - mosolyogtam. - Titeket hogy hívnak?
   Választ már nem is kaphattam, hiszen Mimette beléjük folytotta a szót, és villámokat szórt rám a tekintetével. Ez gyakran azt jelentette, hogy udvariasabbnak kellene lennem.
  - Sziasztok! De jó hogy jöttetek! - vette át a szót Mimette. - Gyertek csak be. Kit hoztál Daniel?
   Henrynek, akárcsak nekem, fogalma sem volt, hogy mégis kik az érkezők. De úgy láttam, hogy aki Daniellel érkezett sem tudott többet rólunk, mint mi róluk. A különbség az volt köztem és Henry között, hogy ő csupán egy köszönés erejéig szólalt meg. Nagybátyám végülis mindig  visszahúzódó volt. Ezért sem vártam tőle mást. Szinte lehetetlen hogy valaha is a figyelem központjába kerüljön. Ellenben nekem az esetek nagy százalékában be nem áll a szám. Most is tele van az agyam ezer meg millió kérdéssel, de Mimette kért, hogy ne támadjam le őket a szokásos szóáradattal. Nemsokára leültünk az asztalhoz.
  -  Szóval, maguk honnan jöttek? - kérdeztem.
   Oké... én és a magázás. Jobb lesz ha csendben maradok. Inkább elkezdtem eszegetni a levesemet. Reménykedtem benne, hogy jól kijövök majd újdonsült ismerőseimmel. Így elsőre nagyon szimpatikusnak tűnnek, kiváncsi vagyok mit gondolhatnak rólam. Habár túl nagy véleményük nem lehet. Hisz most látjuk először egymást. Várjunk csak! Az egyiküket nem Roxmortsban láttam véletlenül? De hol is... Áh a fenébe, nem emlékszem.
Naplózva

Elliot O'Mara
Varázsló
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2017. 01. 25. - 12:42:29 »
+1


Daniel mosolygó, vörös szakállal borított arca fogadott, mikor kiléptem a kandallón. Csak kicsit jobbra fordulva pillantottam meg azt, amit még az én lágy szívű kisöcsémről sem gondoltam volna: minden pontja a nappalinak tele volt karácsonyi díszekkel. Összeségében minden kényelmetlenül hangulatos és barátságos próbált lenni.
Otthonos – jegyeztem meg gúnyosan és kicsit leporoltam a kabátomat. – Hol van az unokahúgom?
Amber apánál van – válaszolta és elmosolyodott.
Dean szerencsésebb, mint én – mondtam és megforgattam a gyűrűt az ujjanon. – Azért enni kapok, ugye?
Le akartam ülni a kanapéra, de Daniel megragadta a karomat és maga felé fordított. Egyenesen szembe találtam magamat a részarvasokkal tarkított, kötött pulóverrel, amit viselt. Ennél rosszabb már nem is lehetne – állapítottam meg magamban.
Nem itt eszünk – válaszolta lelkesen. – A Mungóban kezeltem egy kedves hölgyet, aki meghívott magához és azt mondta, vihetek magammal valakit.
Szerintem egy nőre gondolt.
Én pedig a mogorva bátyámra – válaszolta vigyorogva és a kandalló felé irányított.
Egyszerűen nem hittem el, hogy az öcsém helyett egy vadidegennél kell töltenem a karácsonyt. Megértettem én már gyerekkorunk óta, hogy Danielt mindenki szereti, csak azért kaptam süteményt a szomszéd nénitől, mert ő volt a testvérem. Míg én magányos farkasként bujdokoltam az emberek elől, addig Daniel pillangó módjára mindenkit elvarázsolt. Felesége lett és gyereke született... csak az a tragédia, hogy a háború még egy ilyen rendes ember boldogságát is tönkre tudta tenni.
Irigyeltem Danielt: hiszen ő volt anya új lehetősége. Valaki, aki nem csak elrontotta az életét a létezésével... viszont a veszteségei után ez az érzés elmúlt. Talán ez kellett nekem, hogy felnőttként lássam, ő is csak egy ember, akinek a veszteségeiben részben osztozom és aki talán többet szenvedett miattam, mint bármelyik barátom vagy rokonom.
Hamarosan egy újabb kandallóból léptem ki, utánam Daniel is megérkezett. A vendéglátóinkat azonban már nem volt időm megnézni vagy élvezni a kellemes illatokat, ami anyám főztjét idézte. Valami szőrgolyó ütközött a lábamnak.
Ez egy kutya! – mondtam ijedten és Daniel mögé bújtam.
Mekkora szerencse, hogy öcsém magasabb, szélesebb vállú nálam, így az ilyen kis méregzsákok elől is meg tud védeni. Semmi sem ijeszt meg jobban, mint a kutyák. Legyen kicsi vagy nagy... még a szemük sem áll jól.
Egy fiatal lány került elő a minket fogadó kis csoportból. Én csak azt láttam, hogy hosszú, barnás haja van. A tegeződésre csak utólag volt időm felháborodott arckifejezést vágni, mikor a kutya eltűnt a közelemből.
Szia, Hannah! Én Daniel O'Mara vagyok  – mondta az öcsém, kezet nyújtva a lány felé. Majd a vendéglátónk felé fordult.– Drága Mimette, csodásan festesz... ő a bátyám, Elliot O'Mara.
Az arckifejezéseket nem figyeltem, de tudtam, mindenki kérdőn néz rám. Olyan kérdések forognak a fejükben, hogy miért vagyunk annyira mások... még felnőtt korára sem látszott túlzottan az ázsiai vonásokból semmi Daniel arcán. Én ellenben, mintha csak anyám külső jegyeit viseltem magamon, talán csak a magasságomat köszönhetem ismeretlen apámnak.
Halkan elmormoltam a nevemet, ahogy kezet ráztam mindenkivel. Daniellel ellentétben azonban nem kezdtem társalgásba.
Szinte azonnal asztalhoz ültettek és az előételt is megkaptuk. Egy tál levest, ami talán most még jól is esett volna, hiszen hideg volt odakint, de nem volt étvágyam.
A hosszú utazásaim során keveset ettem és még mindig nem szoktam át a rendszeres étkezésre. De azért a számhoz emeltem a kanalat, magamban azon aggódva: csak karácsonyi dalokat ne kelljen érdekelni.
Mindketten Londonban lakunk – lelkendezett Daniel és persze máris túl sokat fecsegett. – Habár Elliot gyakran kutat mágikus kincsek után... igaz, bátyó?
Nem – vágtam rá, de szinte meg sem hallotta volna, folytatta a szövegekést.
Én gyorsan felpattantam, nem bírtam a  feszültséget, ami bennem tombolt és muszáj volt ebből az idilli pillanatból kiszakadnom. Ez nem én vagyok... Nem akarok itt lenni! – kiáltozott bennem egy kis hang.
Ki kell mennem a mosdóba – mondtam és egy kis útbaigazítást követően el is tűntem a lakás csendesebb felében. A családi képeket nézegettem, a kis díszeket, amik talán értékesek lehetnek.
Naplózva


Hannah V. Selwyn
[Topiktulaj]
*****


V. évfolyam

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2017. 01. 31. - 08:39:44 »
+1

   Sosem láttam még senkit, aki így reagált Bernie érkezésére. Elliot első reakciója igazán vicces volt, legbelül nagyon jót szórakoztam rajta. Mi oka lenne félni a kutyáktól? Egyébként az is feltűnt, hogy Daniel és Elliot annak ellenére hogy testvérek, hihetetlen mértékben külömböznek egymástól. Akár a külsőt nézi az ember, akár a jellemet, nehezen hiszi el azt is, hogy rokonok.  Na de ami igazán érdekes volt, az ezután következett. Mimette és Daniel csacsogásából a sok felesleges mondat közt, találtam egy érdekeset.
  Nem sok kellett ahhoz, hogy ne maradjak csendben. A mágikus kincsek felkeltették a figyelmemet. Ezek után eszembe is jutott egy tárgy, amit még annó Roxmortsban találtam. Nem tudom kié lehetett, és kezdetben azt sem tudtam, hogy mágikus ereje van. Csodaszép, ezüstből készült, kék kövekkel díszített, kígyó formájú gyűrű. Ha az ember viseli, nem csak érti a párszaszót, hanem beszéli is. Viszont ha túl sokáig használja a viselője, már nem tud uralkodni felette.
   Láttam Ellioton, hogy nem éppen érzi jól magát nálunk. Kicsit szomorú voltam emiatt, és gondoltam megpróbálok legalább egy apró mosolyt az arcára csalni. Érdekelné vajon az én kincsem? Persze ahhoz szegény Berniet ki kell hoznom a szobámból, hogy bemehessünk. Mindenféle habozás nélkül utánamentem a folyosóra, és feltettem neki a kérdést:

  -Lenne egy kis apróság, amit szívesen megmutatnék magának. Érdekli?
  Igyekeztem a lehető legudvariasabb lenni, nehogy még jobban kihozzam a sodrából. Így is idegesnek tűnt. Bár eléggé zavart, hogy az értékeinken hordozgatja végig a tekintetét, minden erőmmel azon voltam, hogy ne tegyek rá megjegyzést. Jobb lesz, ha szemmel tartom.
   Mivel még Mimette sem tud a gyűrűről, ezért nem mertem kihozni a szobámból. Azt hiszem kiakadna ha megtudná, miket rejtegetek ott. Már attól is kiakadt, hogy az egyik házikedvencem egy sikló. Egy szép, és különleges albínó hüllő, Sissy. Ha ő nincs, talán rá sem jövök a gyűrű különlegességeire. Kíváncsi vagyok hogy Elliot hogy fog reagálni mikor meglátja.
   Nagynénémnek fel se tűnt hogy elmentem, annyit beszélt. Talán még nálam is rosszabb eset. Henry gondolatban teljesen máshol járhatott, unalmában csak kavargatta a levesét. Nem igazán jutott volna szóhoz, ha akart volna se. Mostmár valahol együtt tudtam érezni Elliottal, ez a nagy hangzavar amit ezek KETTEN csaptak, elviselhetetlen volt. Szerintem fel se tűnt nekik, hogy mindketten a folyosón álldogálunk.

  -Viszont azt nem akarom hogy őket is érdekelje. - súgtam oda. - Mimette tuti elkobozná tőlem.
Naplózva

Elliot O'Mara
Varázsló
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2017. 02. 02. - 18:47:15 »
+1


A családi képek mellett nem sok értékes dolog volt. Ráadásul Daniel érces hangja is akkor erősödött fel, mikor szívesen zsebre vágtam volna valamit. Talán sejtette tudat alatt, mire készül a bátyja, hiszen nagyon jól ismer, mégha hosszú éveken át nem is láttuk egymást.
Egy pillanatra eszembe jutott, ahogyan tegnap elváltunk Esmével. Az a rövidke csók volt rám talán annyira jó hatással, hogy még csak ki sem borultam igazán a hirtelen jött vendégségre. Talán csak a kutyatámadás viselt meg jobban. Még szerencse, hogy Daniel mögé bújhattam.
Hannah a semmiből bukkant fel mellettem. Csak most néztem meg jobban magamnak: elképesztően magas volt, pedig nagyon fiatal lehetett, talán tizenöt-tizenhat éves. Egy pár centi és akkora, mint én. Kedvesnek tűnt, sőt, amikor találkoztunk egyenesen beszédesnek, ami rám kevésbé jellemző. Talán ezért is tartózkodom annyira a hozzá hasonló személyiségektől.
Nekem akar mutatni valamit? - lepődtem meg.
Őszintén meglepett a kérése, hiszen általában nem nagyon szoktak csak így közeledni hozzám emberek. Persze ez hazugság, hiszen tegnap a Kakaóbirodalomban egy gyönyörű nő sétált oda hozzám s minden ok nélkül szólított meg.
Milyen apróság? – kérdeztem kicsit meglepetten, s felé fordultam.
Eddig egy virágokkal díszített, csicsás, mégis tetszetős porcelán dobozkát bámultam. Már többször zsebre akartam tenni, de a legutolsó próbálkozásomat maga Hannah szakította félbe.
Egy részem továbbra is remélte, hogy később még elvehetem a dobozkát. Jól mutatna a gyűjteményembe, még ha nincs is különleges képessége.
Azt tudod ugye, hogy fel fog tűnni az öcsémnek, ha nem térek vissza az asztalhoz? – kérdeztem.
Az, hogy mutatni akar, közel sem volt elég indok ahhoz, hogy kövessem a szobájába. Bár azt értettem, hogy miért nem akarja a nénikéje figyelmét felhívni a titkaira. Ennyi idősen számos kincset, lopott holmit rejtegettem magam is az anyám és Dean elől.
Szerinted a nagy kalandort ki tartja féken, ha nem ő? – folytattam, a kalandor szót talán kicsit gúnyosan megnyomva.
Daniel nem örülne, ha egy barátja házából vinnék el valamit. Ezért figyel s ha nem térek vissza, biztosan a keresésemre indul. Ő már csak ilyen, szereti, ha minden tökéletesnek látszani. Csupán a Daniel miatti szeretetem tartott vissza attól, hogy kinyögjem tolvaj vagyok s nem kalandor, kincskereső vagy hasonló.
Szóval, mondd csak, mit akarsz mutatni, kislány? Hátha megértem, miért nem tudhat róla Mimette néni – mondtam és megint végig mértem.
Nem tudtam hová tenni ezt a hirtelen közeledést. Hannah gyerek, még ha nem is egy öt éves kislány, furcsa volt.

Naplózva


Hannah V. Selwyn
[Topiktulaj]
*****


V. évfolyam

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2017. 02. 05. - 07:55:25 »
+1

   Úgy tűnik, én is tudok még meglepetéseket okozni. Legalábbis Elliot arcáról ezt olvastam le. Az biztos, hogy a gyűrűm sokkal érdekesebb, és értékesebb, mint a nénikém csicsás dobozkája. Valahol sejtettem, hogy nem stimmel valami, ezért még inkább megerősítettem korábbi elhatározásomat. Nem téveszthetem szem elől, mert még a végén "eltűnik" valami, amit Mimette tuti hogy rajtam vezet majd le.
   - Higyje el hogy érdekes. Nagyon különleges képességgel bír. De ha nem érdekli, nem kötelező megmutatnom. Én nem fogom erőltetni. Csak gondoltam érdekelni fog egy kincskeresőt egy ilyen misztikus tárgy.
   Mostmár egyenesen azon voltam, hogy már csak azért is megnézze. Pedig ezidáig csak a gyermeki jószándékom vezérelt. Azonban kezdett a szememben Elliot afféle gyanús alakká nőni. Ki tudja milyen titkokat rejteget. Én pedig imádom a titkokat. És úgy tűnik ő is.
   Az aggodalma a testvére miatt nem is volt olyan meglepő számomra. Ha az én rokonaim cselekednének hasonlóan, én sem állnék hozzá máshogy.

   - Ne aggódjon emiatt. Mimette legalább olyan beszédes mint a maga testvére. Lekötik egymás figyelmét. Másrészt én már amúgysem vagyok éhes.
   Elliot az első ember, akinek meg akarom mutatni a gyűrűt. Az emberek többsége, ha tudomást szerez egy ilyen tárgyról, rögvest tudjukkire kezd gyanakodni. Hisz mindenki hozzá kapcsolja, és ugyebár ő is volt az, aki rendszeresen használta a párszaszót. Így is elég pletyka kering már rólam a rokonaim miatt. Na meg ott a házisiklóm, Sissy is.
   De Elliot valahogy más volt mint a többi ember. Szerintem nálam jóval inkább beleássa magát mindenféle mágikus dolgok kutatásába. Ezért nem féltem megmutatni. Másrészt, már régóta szeretném vakivel megosztani a gyűrűm titkait. Egyszerűen nem bírom magamban tartani. Most pedig végre találkoztam olyasvalakivel, akit nem csak érdekelne, hanem még értene is hozzá. És lássuk be, ez nagyon feldobott engem.

   - Én inkább Henry miatt aggódnék. Csendesnek tűnik ugyan, de nagyon odafigyel. Nem is csoda hogy auror lett belőle. Nagy szerencse hogy még nem szerzett tudomás a gyűrűmről. - suttogtam.
   Habár... - gondolkoztam. - lehet hogy tud róla, csak nem találja veszélyesnek. Fene tudja mit derített már ki. Kiismerhetetlen a bácsikám. Ugyanakkor nagyon kedves is. Szerencsére nagyon jó kapcsolatban vagyunk, és nem veszi rossz néven a kíváncsiságomat sem. Mimette azonban nagyon félt, és mindentől óvna, ami alapjába véve nem volna rossz, csak nem hagy nekem szabad teret, nem mehetek csak úgy sétálgatni akárhova, nem csinálhatok akármit.
   Így a gyűrűm is hétpecsétes titokká vált. Pedig szerintem ártalmatlan, főleg ha az ember megfelelően használja.

   - Nem egy bonyolult dologról lenne szó. Ez egy gyűrű, melynek viselője érti a párszaszót. És beszéli is...
Naplózva

Elliot O'Mara
Varázsló
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2017. 02. 06. - 14:37:50 »
+1


Az az érzésem támadt, hogy Hannah csak beszél és beszél, de a lényeg nem hagyja el a száját. Felfogtam én, hogy értékes és különleges, de mégis mi a jó fene az? A gondolat szinte kiáltozott a fejemben, de az arcomra nyugalmat erőltettem. Persze, hogy majd megölt a kíváncsiság és szerettem volna válaszokat kapni, de a kelleténél több érzelmet nem engedtem most felszínre. Pont elég volt nekem az a kísértetekkel teli ház, ahol még egy-két könnycseppet is elmorzsoltam.
Nem ismered Danielt – mondtam nyugodtan.
Igen, az öcsém beszédes, lefoglalja a társasági élet s boldog az emberek között. Azonban tudja, hogy mire vagyok képes és neki bizony a család az első. Ahogy bajba keverném magamat vagy csak megérinteném a porcelán dobozkát felbukkanna. Legalábbis az én szememben ilyen volt Daniel: óvatos, gondoskodó és felelősségteljes... amilyennek egy bátynak kéne lennie és nem egy kisöccsnek.
Gyűrű? – kérdeztem, a mondat többi részét fel sem fogtam.
Egyszerű tárgy? Valamiért az én agyamban a párszaszó és az egyszerű szavak ütik egymást. Mindig is érdekelt, milyen lehet a kígyókkal beszélni, én a nagy átlaggal ellentétben nem kapcsoltam a dologhoz túlzottan negatív dolgokat.
Hát, ha ez neked egyszerű... – mosolyodtam el picit. – Ki próbáltad már, hogy ebben ennyire biztos vagy?
A porcelán doboz felé nyúltam, végig húztam rajta az ujjaimat és vártam, hogy Hannah elnézzen egy másik irányba. Ha megteszi, biztosan zsebre vágom – határoztam el magamat. Csupa értékes dolgot tárolhatnék benne.
Azért egy ilyen különleges képességű ékszert nyilván már keres a tulajdonosa – mondtam és igazából kíváncsi voltam, mennyire könnyű megijeszteni. Ez hajtott. – Nem félsz, hogy bajod esik, ha ilyeneket rejtegetsz?
A szemébe néztem, el akartam terelni a figyelmét a kezemről, ami egyre többet babrált a kis doboz körül. Egy lépést is tettem felé, hogy még inkább magamra vonjam a figyelmét.
Egyszer-kétszer majdnem meghaltam, csakhogy egy hasonló tárgyat megszerezzek – folytattam.
Sikerülni fog! – bíztattam magamat. - Ha a gyűrű egy értéktelen kacat, amit egy kislány talált ki, legalább ez a doboz hadd dobja fel a nehéz napomat, amit vadidegenekkel tölthetek.
Naplózva


Hannah V. Selwyn
[Topiktulaj]
*****


V. évfolyam

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2017. 02. 08. - 15:29:02 »
+1

   Úgy tűnik felkeltettem Elliot érdeklődését, de még mindig a doboz volt a legérdekesebb számára. Bár Daniel az, akitől tart, attól függetlenül engem sem kéne alábecsülnie. Ugyanis bármennyire próbálja leplezni, látom hogy mit csinál. Úgy gondoltam húzom még egy kicsit az agyát:
   - Hogyne próbáltam volna ki... Először pedig nem is tudtam hogy van valami képessége. Teljesen véletlenül jöttem rá. Talán nem bízik bennem?
   Mikor megtaláltam, valóban nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Egyszerűen csak hordtam, mert tetszett. Persze nem a suliban. Ott mindenki kiakadt volna, hisz Griffendéles vagyok... Egy kígyós gyűrűvel.
   Na igen... Mikor beköltöztem nagynénémékhez, akkor vettem észre, hogy valami különös dolog zajlik az orrom előtt. A hangok, amiket korábban is hallottam már mikor viseltem, Sissytől származtak. Őszintén szólva nagyon megijedtem tőle, hogy értettem a siklóm sziszegését. Mégsem riadtam vissza. Rendszeresen kísérleteztem a gyűrűvel, és arra is rájöttem, hogy válaszolni is tudok. Később pedig már az a kérdés foglalkoztatott, hogy kié lehetett az ékszer. Úgy tűnik, erre Elliot is kíváncsi, vagy csak valami mást próbál elérni?

   - Őszintén szólva... Nem igazán gondolkoztam még ezen. Fene tudja, lehet hogy a tulajdonosa már nem is él. Ha azóta mióta megtaláltam, nem okozott gondot, akkor ezután se fog. Nem hinném hogy bajom eshet emiatt.
   Most én lettem kíváncsi. Mi lehet olyan értékes, amiért egy ember feláldozná az életét is? Számomra ez felfoghatatlannak bizonyult, hiszen ha találtam valami érdekeset azt elraktam (van is egynehány kacatom); na de hogy az életem árán szerezzem meg? Na az kizárt. Nem vagyok én tolvaj, csak gyűjtögetek. Tele van a szobám itt ott talált kacatokkal, bár ezek közül egy sem nevezhető különlegesnek. Ezért is voltam nagyon boldog mikor rátaláltam a gyűrűre.
   - Mi lehet olyan értékes, hogy életveszélybe sodorja magát miatta? Szerintem semmi nem ér annyit.
   Ezután a dobozra koncentráltam. Abban volt az apró láda kulcsa, amiben az ékszereim voltak. Mostmár két okom volt arra hogy elvegyem. Elsőképp kellett a kulcs, mert nem varázsolhatok, másrészt, mert zavart hogy állandóan piszkálja. A sejtésem, hogy el akarja venni onnan, egyre csak bebizonyosodni látszott. Bár próbálta elterelni a figyelmem, egyre csak a dobozt néztem, időnként felpillantva Elliotra.
   - Nos akkor meg tetszik nézni vagy sem? - kérdeztem végül, és azzal a lendülettel felkaptam a dobozt, és elindultam a szobám felé, reménykedve abban, hogy talán követni fog. Ha mégsem tenne így, akkor nem erőlködöm tovább, de úgy érzem, hogy a sejtéseim be fognak igazolódni, és már csak a doboz miatt is utánam fog jönni. Ha pedig mégsem kíváncsi rám, akkor én miért próbálkozzak?

Naplózva

Elliot O'Mara
Varázsló
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2017. 02. 11. - 23:23:57 »
+1


Hannah arcáról sok konkrétumot nem tudtam leolvasni és igen, talán ez cukros bácsis képet fest rólam – mint annak idején Merel esetében –, de úgy tűnt, nagyon a szobájába akar csalni. Az a gyűrű érdekesen hangzott, de mi van ha nem ez áll a háttérben? Elképesztően zavart, hogy az esetek nagy részében nem értem a gyerekek viselkedését, hiszen én egészen más dolgokon mentem át és ebből kifolyólag a viselkedésem is más volt.
Tudod, kislány, néhány ember sok mindent képes kockára tenni, ha egy számára értékes tárgyról van szó. Lehet az egy szakadt rongydarab is, ha az fontos emléket hordoz... Nem tudok rólad semmit, de a háborúban mindenkit ért veszteség, nyilván téged is – mondtam és a kezem már majdnem teljesen rásimult a dobozra.
Hannah megint odanézett a díszes dobozkára. Kénytelen voltam úgy tenni, mintha csak véletlenül járt volna oda a kezemet. Rémülten néztem rá, de nem láttam jelét annak, hogy gyanakodna. Vagy nagyon jó színész vagy tényleg ennyire nem ismeri az embereket – engem nem érdekelt, csak a dobozt akartam.
Nem annyira... – nyögtem ki és kétségbeesetten néztem a reménybeli zsákmányom után.
Hannah kezében a dobozzal indult meg – feltételezhetően – a szobája felé. Egy ideig csak bámultam, de még mielőtt eltűnhetett volna a tekintetem elől követni kezdtem. Gyorsabbra vettem a lépteimet, hátha így még szemmel tarthatom a kincsemet.
Mit akarsz tőlem? – kérdeztem értetlenül és a kilincsre tettem a kezemet, hogy ne tudja kinyitni az ajtót, ami a szobájába vezethette.
Gyanús volt, hogy valaki csak így beavatna a titkaiba. Nagyon jól tudta ki vagyok, ha másból nem, a doboz körüli matatásból biztosan. Tolvajoknak fényes, értékes tárgyakat mutogatni pedig nem szokás.
Ugye tudod, hogyha valamire nagyon vágyok, azt erővel is elveszem? – kérdeztem. Azt nem tettem hozzá, hogy csak Daniel jelenléte mentené most meg.
Az öcsémet sosem keverném bele egy ilyen helyzetbe. A dobozkát pedig szépen, csendben megszerzem. Még Hannah sem fogja észrevenni.
Jobb lesz, ha tartod a távolságot! – mondtam, de próbáltam nem ijesztően előadni magamat. Inkább csak figyelmeztetésnek szántam a dolgot.
Naplózva


Hannah V. Selwyn
[Topiktulaj]
*****


V. évfolyam

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2017. 02. 12. - 10:49:37 »
+1

   Kezdett zavarni Elliot bizalmatlansága velem szemben, hiszen abban, hogy meg akartam mutatni neki valamit, egy csepp rossz szándék sem rejtőzött. Csak gondoltam érdekelné a gyűrű, ha már mindenféle kincseket gyűjtöget. Viszont azt valószínűleg nem venné sértésnek, ha én mondanám azt, hogy nem bízom benne túlzottan. Hisz azért ő mégis csak egy tolvaj. És ezt csak magammal nem akarom elhitetni, hiába jöttem rá.
   Ennél jobban bele sem találhatott volna a dolgok közepébe. Elég volt felhoznia csak a háború szót ahhoz, hogy érzelmek tömegeit indítsa útnak bennem. A szüleim halálának emléke ugyan már nem hatott annyira bénítóan, mint pár héttel ezelőtt mikor Alexisel beszéltem, de még mindig mélyen érintett.

   - Az nem kifejezés - mondtam ki (hozzám képest rövid) válaszomat, és lenéztem a földre, reménykedve abban, hogy tényleg nem tud semmit.
   Úgy tűnik, a sejtéseim nagyon jól helytállnak, hiszen Elliot utánam jött mikor elsiettem a dobozzal a kezemben. Az, hogy megtaláltam a módját annak, hogy kövessen, igen csak meglepő volt. Mellesleg úgy éreztem, hogy valahol a gyűrű is felkeltette az érdeklődését, akármennyire is próbálta ennek az ellentétjét hangsúlyozni. Ha a saját hülyeségem lenne, akkor elfogadnám a hozzáállását, de így, hogy igazat mondtam, és nem véletlenül nem tud róla Mimette és Henry sem, így igenis zavaró. A másik, hogy bár sokkal idősebb nálam, nem kellene kisgyereknek néznie. Nem vagyok egy kis hisztis óvodás. Annak meg örülnie kéne, hogy megosztok vele valamit, nem pedig mindenféle gyanús dolgokat beleképzelni a dolgokba.
   Ha apám még élne, valószínűleg vele elemezgetném a gyűrű képességeit, hiszen nem csak sokmindenre tanított meg, hanem a kíváncsiságomat is jól tolerálta. Elliot azonban... Nagyon is más volt. Mégis valahogy úgy éreztem, ő az akivel megoszthatnám a titkot. Hiába olyan amilyen, valami azt súgta nem fogok csalódni. Csak a helyzet teljesen mást láttatott velem.

   - Én semmit. Egyszerűen csak gondoltam érdekesnek találná. Másrészt... Maga talán tudja kik használtak ilyet.
   Persze megint a kíváncsiságom... Az sodor bele minden bajba. Régen Kiara is ezt használta ki ahhoz, hogy éjjel kicsaljon a folyosókra, és felfedezzük az iskola épületét. Így találtunk rá a szükség szobájára is. Most pedig egy tolvajjal barátkozom? A kiváncsiság tényleg nem ismer határokat...
   - Valahogy kezdtem sejteni. - válaszoltam, és megszorítottam a markomban rejtőző dobozkát. - Másrészt... Maga jött utánam. - mondtam, kivételesen megengedve magamnak egy kis pimaszságot.
   Majd leemeltem Elliot kezét a kilincsről, és benyitottam a szobámba. Most is éppen besütöttek a déli nap sugarai, bevilágítva a levendulalila falokat. A szobám nem volt kifejezetten nagy, de nagyon otthonosnak találtam. Jobboldalt volt az ágyam, baloldalt a szekrénysor, és az asztal. Az ablak melletti nyitott kalitkában Pearl szunyókált békésen, Sissy pedig élvezte a terráriumára vetődő napsugarak melegét. A sarokban lévő kiságyából kiszaladt Bernie, ismét üdvözölvén a vendégünket, akinek nem is kellett látnom az arckifejezését, ahhoz hogy tudjam mit gondol most.
- Helyedre! - mondtam határozottan a kutyámnak, aki engedelmesen visszafeküdt a helyére. - Ne aggódjon, ártalmatlan. - mondtam Elliotnak. - Csak ne hívja fel magára túlzottan a figyelmét.
   Kinyitottam a kis dobozkát, és kivettem belőle a ládikám kulcsát. Majd megkerestem a ládikámat, a doboz pedig az asztalomra került. Majd matatni kezdtem az ékszereim között.
Naplózva

Elliot O'Mara
Varázsló
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2017. 02. 13. - 16:29:46 »
0


Nem leptek meg Hannah szavai, mármint ha van is hátsó szándéka azzal, hogy a szobájába akar csalni, nyilván nem vallaná be. Azonban engem nem hagytak nyugodni a kérdések, amik a fejemben kavarogtak. Ki akarna velem csak úgy megosztani bármit is?
Érthetetlenül álltam az események előtt. Nem mondom, hogy ez kívülről is látszott, hiszen még mindig azzal a dühös arckifejezéssel bámultam a lányra, mint korábban, mikor kifakadt belőlem a faggatózás.
A szememre vetette, hogy én jöttem utána és persze ebben volt némi igazság… a szavai hallatán lepillantottam a dobozra. Igen, ahogy mondtam, erővel is elveszem, ha szükséges – határoztam el magamban, de eszembe jutott Daniel mosolygós arca és elbizonytalanodtam.
Hagytam, hogy Hannah megfogja a kezemet és leemelje a kilincsről. Benyitott a szobába, én viszont csak a küszöbnél ácsorogtam tétován.
Aprócska szoba volt, de semmivel sem kisebb, amilyen az enyém volt odahaza.
Már olyan régen volt, hogy szinte el is felejtettem azokat a kopott, egyenetlen falakat, amiket tele aggattam térképekkel és távoli tájakat ábrázoló képekkel. Vágyakozva nézegettem őket lefekvés előtt, remélve, hogy egyszer elmehetek és megnézhetem ezeket a csodás helyeket… akkor még álmodni sem mertem volna olyasmiről, hogy tizenhat éves fejjel tűnök el otthonról és inkább az idegent járom, minthogy a családommal legyek.
Jól emlékszem, hogy milyen megnyugtató érzés volt, mikor éjszaka végig sétáltam a hideg konyhapadlón és anyámék szobájának nyitott ajtajából meghallottam Dean hortyogását. Talán mást zavart volna, de nekem az a férfi jelentette a biztonságot, s hittem benne, meg fog minket védeni a vérszerinti apámtól, ha bántani akarna. Ahogy nőttem ez az érzés egyre inkább halványult.
Az én gyerekkori szobám semmiben sem hasonlított Hannah színes, a napfényben vidáman pompázó kuckójához. Leginkább egy börtön volt, ahová az elől menekültem, ami ott csak még inkább a hatalmába kerítette. Ez pedig a magány volt. Az érzés, amit Dean és Daniel szinte tökéletesnek látszó apa-fia kapcsolata állandóan az arcomba dörgölt.
Tudom, hogy velem van a baj. Az öcsém és a mostohaapám, akinek mindent köszönhetek, és akikre mindenben számíthatok a mai napig, most hogy anya már nincsne. Nem lenne szabad féltékenykednem… – vádoltam magamat. Észre sem vettem, hogy hosszú pillanatok óta egyetlen pontba bámulok. Ha Hannah nem nézett bolondnak, addigra már biztos lehettem benne.
Az apró, de annál félelmetesebb kutya volt az, ami visszarántott a kis szobába és Hannah erőteljes hangja. Visszaküldte ugyan a helyére, én még is ott ácsorogtam tovább és az állatot figyeltem gyanakodva.
Ártalmatlan? – kérdeztem talán egy talán túlzottan ijedt hangon. – Ez egy vérengző fenevad.
Kicsit beljebb léptem, de nem mertem becsukni magunk mögött az ajtót. Nem szívesen keverném magamat félreérthető helyzetbe egy újabb kislánnyal. Bőven elég volt azzal a ravaszabbik fajtával az Abszol úton, alig pár nappal ezelőtt – ezen a gondolaton kicsit mosolyognom kellett.
Áh! – jött ki a torkomon egy kis hang meglepetésembe, mikor megértettem Hannah mozdulatait.
Végre láttam, hogy miért érdekelte őt annyira a dobozka, ami az én érdeklődésemet is felkeltette. Egy kulcs volt benne, egy aprócska kulcs, ami egy kisebb ládát nyitott. Az ékszerei között matatott, biztosan oda rejtette el a gyűrűt is, amit igen csak nagy ostobaságnak tartottam, de nem szóltam érte.
Sokáig tart még? Kihűl a leves, amit otthagytam az asztalon – kérdeztem sürgetve, hogy kicsit gyorsítsam a folyamatot. – Ráadásul Daniel sem örülne, ha a szobádban találna.
Valójában nem érdekelt, hogy Daniel hol talál és hol nem, sőt az sem érdekel, ha megint én leszek a cukrosbácsi valakinek a szemébe. A dobozkát akartam, most már mindennél jobban, mintha percről percre jobban érdekelt volna… vajon ez még mindig annak a bársonyszalagnak a hatása? Hiszen az keltette fel annyira a figyelmemet legutóbb, hogy majdnem az őrületbe is kergetett – igaz ilyen szempontból a két érzés még csak nem is hasonlított egymásra.
Ajánlom, hogy jó legyen ez a gyűrű-dolog – jegyeztem meg kicsit mogorván, hogy tudja, még mindig gyanúsnak tartom.
Naplózva


Hannah V. Selwyn
[Topiktulaj]
*****


V. évfolyam

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2017. 02. 17. - 19:11:02 »
+1

   Már aligha toleráltam Elliot hozzáállását a nyitottságomhoz. Egyre inkább azt éreztem, hogy előbb vagy utóbb ki fog hozni a sodromból. És az sosem jár pozitív következményekkel, bárki szemszögéből is nézzük. Csakhogy nem vagyok az a tipus aki hagyja magát kiakasztani. Ahogy apa is mindig emlegette, az, hogy visszahúzódó vagyok, ne jelentse azt, hogy hagyom is magam. Sokat változtam ez alatt az egy év alatt, amióta ő nincs. Így kezdem azt érezni, hogy Elliot a korom miatt nagyon alábecsül.
   - Persze hogy az, nem fog bántani. - válaszoltam (a még mindig az ajtóban álló) Elliotnak. - Az ajtót hagyd csak nyitva. Sosem szoktam becsukni, ha éppen bent vagyok.
   Úgy tűnt Elliotot még mindig a doboz érdekli. Igazából most jöttem csak rá, hogy ebből kettő is van. Az egyik az enyém, a másik Mimetté. De hogy került az enyém a folyosóra? Mimette biztos megint összetévesztette. Matatni kezdtem a polcomon, és leemeltem róla egy majdnem ugyanolyan dobozkát. Felnyitottam, és benne Mimette nyakláncát találtam. Volt a dobozon egy gravírozott felirat: ,,Drága Hugomnak - Katherine''. Elgondolkoztam rajta, hogy az enyémet odaadjam Elliotnak, hisz nekem nem hiányozna. Úgyis csak Mimette pakolja ide-oda, és így, hogy az övé is előkerült, talán nem tűnik fel neki.
   Elliot hangja zökkentett ki a gondolkozásból, pedig a gyűrű már régen a kezemben volt. Észre sem vettem, hogy közben hozzám beszél. Igyekeztem úgy válaszolni, mintha nem kalandoztam volna el.

   - És ez miért zavarná Danielt? Maga nem csinált semmit.
   Felhúztam a gyűrűt az ujjamra, és kivettem Sissyt a terráriumából. Reménykedtem benne, hogy Elliot jobban viseli a kígyók közelségét mint a kutyákét. Már nem is tudom mire számítsak vele kapcsolatban.
   - A siklóktól nem tetszik félni ugye? - kérdeztem, miközben Sissy már fel is tekeredett a csuklómra. - Miért haragszik rám? Talán megsértettem magát?
   Miközben a válaszra vártam, hagytam, hogy a gyűrűben rejlő mágia teljesen átjárjon. Már értettem is Sissy sziszegését. - Tartsd szemmel! - mondta nekem. Közben felnéztem Elliotra, és megszólaltam, most még emberi hangon.
   - Most tessék figyelni. Szeretném, ha végre hinne nekem.
   Mióta rájöttem, hogy miféle képességgel bír a gyűrű, nagyon sokszor használtam, megpróbáltam uralkodni az ereje felett. Első használatkor teljesen átvette felettem az uralmat, most viszont, már majdnem tökéletesen tudom használni. Ez is egy oka annak, hogy van bátorságom megmutatni. Azzal meg is adtam a választ a siklómnak. - Bízz bennem. - Halk sziszegés hagyta el a számat. Igen, végre sikerült teljesen tökéletes választ adnom. A gyűrűt továbbra is az ujjamon hagytam, nem mertem Elliot kezébe adni. Ismét saját hangomon szólaltam meg.
   - Mit tetszik szólni? Ez elég jónak számít? - kérdeztem olyan hanglejtéssel, hogy érezze, bántó a bizalmatlansága. Bár lehet, hogy csupán én vagyok érzékeny. Felálltam, és elvettem a dobozomat az asztalról. Megnéztem, hogy valóban az enyém e, majd Elliot felé nyújtottam. - Ez a magáé. Nekem nem kell. Nénikémnek pedig ott van a sajátja. Gondolom nem fog neki feltűnni, hogy odaadtam, hisz az övét visszateszem a helyére.
   Nem is kellett volna Elliotot néznem ahhoz, hogy tudjam, mekkora meglepetéseket okoztam számára. Mindig is máshogy álltam bizonyos szituációkhoz, mint mások. Ez tesz engem olyan külömbözővé a többiekhez képest. Ettől leszek más, akiről csupán csak hiszik, hogy nyitott könyv.
- El tetszik venni vagy sem? Nem kell különösebb erő hozzá... - mondtam nevetve.
Naplózva

Elliot O'Mara
Varázsló
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #11 Dátum: 2017. 02. 20. - 19:47:15 »
+1


Hannah annyira ártatlan, hogy az még engem is meglepett. Mármint ezek a mondatok döbbenetesek voltak egy ilyen fiatal lány szájából. Hiszen behívott a szobájába egy tolvajt, hogy megmutassa neki a különleges gyűrűjét, amit valahol talált. Azért nem gondolhatta komolyan, hogyha igaz ez a történet, akkor én tényleg csak szépen végig nézem, ahogy bemutatja a tulajdonságait, esetleg kipróbálom, majd egy kisebb regénnyi szöveget előadva mesélek a hasonló képességű tárgyakról.
Az is igaz, hogy ő kincsvadásznak, kalandornak gondol – szögeztem le magamban, de egyelőre még a porcelán dobozka érdekelt.
Hagyjuk! Nem érted a felnőttek dolgait – állapítottam meg.
Ahogy kivette a siklót a terráriumból, kicsit furcsa érzés fogott el. Mármint, minek kell ennyi állat valakinek? Bár ő nálam jóval több időt tölthet velük. Zeusz csak egy egyszerű macskának tűnik, kiválóan gondoskodik magáról, még sem szívesen hagyom egyedül. A háború alatt kifejezetten sokat gondoltam rá, azon elmélkedtem, hogy vajon életben van-e még… kegyetlen időszak volt és jó most egy kicsit itthon lenni még akkor is, ha London valójában csak a második otthonom. A szívem mindig is az ír vidékre fog húzni, a völgye, ahol leéltem az életem egy jelentős részét.
Nem tetszek félni semmitől, csak a kutyák agresszív, hangos állatok és… tök mindegy! – zártam le a felesleges magyarázkodást.
A mondandója második fele őszintén meglepett… habár tisztában vagyok azért magammal. Igen, általában egy dühös ember benyomását keltem és valahol az is vagyok, de ezért miért lennék mérges egy vadidegenre? Hannah számomra csak egy gyerek, akinek túl nagy a szája. Nem ez más érzés, amit talán ő nem ismer. Még fiatal, érdeklik a világ dolgai, az emberek… én viszont inkább távol tartom magamat azoktól a dolgoktól, amiket nem ismerek. Ilyen többek között a kedvesség, az érdeklődés irántam vagy a gyerekek társasága.
Hannah, talán ez most újdonság lesz neked, de nem haragszom általában olyan emberekre, akiket alig egy órája ismerek. Ráadásul a vendéglátóink hozzátartozója vagy – világosítottam fel.
Miért olyan fontos, hogy higgyek neki? Nem rohadt mindegy? – borultam ki, mikor megkért, hogy figyeljek. Nem értettem az egészet, hiszen vagy ennyire szimpatikusnak talált, de az is lehet, hogy  egyszerűen tényleg naiv. Előbbi meglepett volna, utóbbi kevésbé, de azért én még reménykedtem benne, hogy csupán a kedvesség irányította.
Érdekes… – nem akartam túl sokat elárulni a gondolataimról neki. Egyébként nem is találkoztam korábban ilyen hatalommal bíró tárggyal.
A gyűrű képességei magáért beszéltek. Egyből végig futott az agyamon, hogy meg akarom szerezni… de mikor felém nyújtott a porcelán dobozt, megszakította azt a kellemes bizsergést, ami ilyen helyzetben úrrá szokott lenni rajtam.
Nem kell – nyögtem ki rekedten és nem vettem át a dobozt, sőt bedugtam a zsebembe a kezeimet.
A hangom talán kicsit sértett volt, de ilyet még soha senki sem tett. Lenéztem a kis porcelán tárgyra, mintha hirtelen elvesztette volna a varázsát, habár biztosan szépen mutatott volna a kincseim között vagy gyönyörű dísze lett volna az ütött-kopott dohányzóasztalnak a kandallóval szemben. Aki csak belépne az ajtón ezt pillantaná meg elsőként. Most azonban a sértettség nem engedte, hogy átvegyem.
Ha elvenném, azzal magamat hazudtolnám meg – nem tudom, miért válaszoltam ezt. Nem kellett volna kiadnom még ennyit sem magamból.
Egy ideig csak egymást néztük és már majdnem valami csúnyát is hozzá tettem, mikor az ujjára csúszott a tekintetem. A gyűrű most egy kicsivel talán jobban érdekelt és biztos voltam benne, hogy nem szívesen válna meg tőle még csak egy próba erejéig is.
Megengeded, hogy kipróbáljam? – kérdeztem. – Ha valami biztosítékot szeretnél cserébe megértem, elég rossz hírem van. Bár ahogy elnézlek még biztosan nem hallottad a nevemet.
Csak elmosolyodtam. Végül is már célozgattam rá, hogy ki is vagyok valójában. Hannah számára biztosan nem jelentene meglepetést azt hallani, hogy tolvaj.
Tessék… – mondtam és lehúztam az ujjamról a címeres gyűrűt, amit Nyström családjától zsákmányoltam és nem rég fájdalmas körülmények között, meg is kellett védenem. Lassan nyújtottam felé, hiszen Hannah számára értéktelen, fogalma sincs, mit ajánlottam fel neki… talán még nekem sem. Hiszen a mágikus ereje hatalmas, nem tudom ki készítette és milyen céllal. De azt tudom, hogy mindig viselem, mert különös vonzalmat érzek iránta.
Vedd el, ez most a legértékesebb kincsem! – talán hazudtam, talán nem, de a gyűrű valóban sokat jelentett nekem.
Ahogy a kezemben tartottam a különös ékszert éreztem ugyan valamit, de különösebben erős mágiát nem. Az bizonyos volt, hogy nagyon régi és varázslók, boszorkányok viselték. Ráadásul az én ujjamra is tökéletesen illett, talán szándékosan tették ilyenné s így képes alkalmazkodni az aktuális tulajdonosához.
Nem érzek semmi különöset.
A siklóra emeltem a tekintetemet, a szemébe néztem. A sziszegése értelmetlen volt, nem éreztem semmiféle változást és hiába adtam át magamat a gyűrű gyenge kis mágikus kisugárzásnak, nem történt semmi. Ahogy megszólaltam, csak a szokásos szavakat hallottam.
Biztos vagy benne, hogy ez a gyűrű tényleg működik? – kérdeztem és alaposabban megnéztem az ujjamon.
Naplózva


Hannah V. Selwyn
[Topiktulaj]
*****


V. évfolyam

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #12 Dátum: 2017. 02. 22. - 16:07:55 »
+1

   Elliot még mindig idegesnek tűnt, nem tudom felfogni, hogy valaki ennyire nem fogadja jól a társaságomat. Általában mindenkivel jól kijövök, sosem szokott problémát okozni, ha idegenekkel beszélek. Ilyen helyzetbe még sosem kerültem, így kezdtem kissé bizonytalanná válni. Az biztos, hogy okoztam neki kisebb meglepetéseket, pedig én csak azt szerettem volna, ha végre örülne is valaminek, nem csak morogna, amiért itt kell lennie. Valójában nem is tudom miért számítottam másra, észrevehettem volna mikor megérkezett, hogy nem jókedvéből van itt. Gondolom Daniel rángatta magával, s hogy mi oka lehetett erre, fogalmam sincs.
   Már majdnem megtudtam mi baja a kutyákkal, de nem fejezte be a mondanivalóját. Egy kicsit pedig érdekelt volna. Mi oka lenne félni bárkinek is Bernietől? A mondatán csak mosolyogtam egy jót. Még mindig viccesnek tűnt, hogy valaki fél egy palotapincsitől. De legalább a többi háziállatom jelenléte nem zavarja. Sokan nem értik, hogy miért tartok a szobámban ennyi állatot, ha alapjába véve is kicsi a hely. De egyszerűen odavagyok az állatokért, és egyszer szeretnék egy cicát is. Mimette pedig egyre csak azt hajtja, hogy inkább barátokat keressek, ne a kisállataimmal foglalkozzak.  Pedig vannak barátaim. Mi a baja az állatokkal?
   Kicsit megnyugodtam mikor Elliot azt mondta, nincs oka rám haragudni. De még mindig borzasztóan zavart, hogy ennyire negatív a hozzállása velem szemben. Elsőre talán ha még szimpatikusnak is találtam, most inkább a gyanús személy benyomását keltette. Valószínűleg megint csak naiv voltam, és saját magamat kevertem bele ebbe az egészbe. Eleinte még el is hittem hogy kalandor, de most inkább a saját véleményemet támasztják alá a mondatai és a mozdulatai. Sokszor beigazolódnak a sejtéseim, és ez most sem lesz másképp. Kezd tudatosodni bennem, hogy Elliot inkább tolvaj, mint kincskereső.
   Érdekes? Ennyi a reakciója? Nem volt túl bőbeszédű. Gondoltam, tesz rá egy megjegyzést, vagy reagál valamit, de abszolút nem ez történt. Ami nem is zavart volna, ha valami teljesen hétköznapi dolgot mutatok neki. De így, igencsak furcsállottam ezt a tömör választ. És ami még meglepőbb volt, nem vette el a dobozkát. Hát jó. Elég furcsa lehetett az arcikefejezésem, és gondolom, most magában jót mosolyoghat rajtam.
   Most hangzott el a mondat, mely végleg eldöntette velem, hogy jól gondoltam. Ezen már meg sem kellett volna lepődnöm, de az arckifejezésem nem erről árulkodott.

   - Hogyan? - reagáltam szinte akaratom ellenére. A kérdés reflex-szerűen csúszott ki a számon.
   A tekintete a kezemre vándorolt. Fel se kellett volna tennie a kérdést ahhoz, hogy tudjam mit akar:
   - Valóban nem. -mondtam, s közben bizonytalanul, de rábólintottam a kérésére.
   Lehúztam az ujjamról a gyűrűt, az övét pedig elvettem. Bár azt mondta ez a legértékesebb kincse, én nem láttam olyan különlegesnek. Vagy hazudott nekem, vagy a gyűrűnek valamiféle rejtett képességei vannak. Óvatosan az ujjamra húztam, és szemlélgettem egy kicsit. Érzékelhető volt, hogy mágikus hatalma van, de nem tudtam neki különlegesebb erőket tulajdonítani. Elgondolkodtam rajta, hogy Elliotnak miért olyan fontos, normál esetben rá is kérdeztem volna, de most nem vettem hozzá a bátorságot. Még az kéne, hogy tényleg magamra haragítsam.
   Elliot szavai nem is kicsit ijesztettek meg. Micsoda? Gondoltam magamban. Ez lehetetlen, ez nem létezik! Hogy lehet hogy nem érez semmit? Teljesen összezavarodtam. Apával beszéltünk ugyan a párszaszó dologról még régen, de nem akartam elhinni neki amit mondott. Valahogy a családfánkról terelődött ide a téma, és megtudtam, hogy vannak a rokonságomban halálfalók. Eggyel szembe is kerültem még a háború idején. És ő tudott párszaszóul. Apa pedig azt mondta, hogy ez a képesség talán öröklődhet is, de nem igazán biztos ebben.

   - Próbáljon meg beszélni. - mondtam, reménykedve abban, hogy biztos csak ijesztget.
   Saját hangján szólalt meg. Kissé kétségbe estem, nem tudtam eldönteni, hogy mi lehet az oka ennek. Talán elsőre ő sem tudja irányítani a képességet, vagy egyszerüen nem működik nála. Lehet hogy az én gyűrűm is rejtegetné a képességeit mások elől. De akkor nekem miért működik? Hisz alapvetően nem az enyém.
   Kezdtem hinni apa szavainak. Nem is tudtam, hogy ennek örülnöm kellene e, vagy inkább tartsak tőle. Nem. Kizárt, hogy tudok párszaszóul, ez a gyűrű műve. Nyugtattam magam.

   - Ezt nem tudom megmondani magának. Fogalmam sincs. -válaszoltam. - Mit gondol, talán nem is a gyűrű miatt értem a párszaszót?
   Őszintén abban reménykedtem, hogy azt mondja, ez lehetetlen. De éreztem, hogy nem ezt a választ fogom kapni.
   - Lehetséges ez?
   Visszapillantottam Elliot gyűrűjére. Még mindig borzasztóan érdekelt, hogy mitől olyan különleges. Azon mérlegeltem, hogy megkérdezzem vagy sem, hogy miért ilyen értékes számára. Elidőzött a tekintetem felette, nem is túl rövid ideig, hátha Elliot észrevenné, mennyire kíváncsi vagyok. Legszívesebben rögtön azt kérdeztem volna, hogy miért olyan nagy kincs számára, de inkább egy óvatosabb próbálkozást tettem.
   - Van kedve valamit mesélni erről a gyűrűről? - mosolyogtam. - Nem baj ha nincs. Csak érdekes...
   Úgy tűnik a szituáció megfordult. De engem még mindig az a gondolat foglalt le legfőképp, hogy talán tényleg nincs képessége a gyűrűmnek. Levettem Elliot gyűrűjét az ujjamról, és miután vetettem rá még egy pillantást, visszaadtam neki.
   - Visszakaphatom az enyémet? - kérdeztem. - Jó lenne rájönni, hogy mégis mi történt.
   Mostmár gondolatok ezrei kavarogtak a fejemben, és egyre csak élesedett bennem az emlék, mikor a távoli rokonommal találkoztam. A perfektus, aki ott volt, nem értett minden szót a beszélgetésünkből. Most esett csak le. Akkor is párszaszóul beszéltem. Pedig nem volt rajtam a gyűrű.
Naplózva

Elliot O'Mara
Varázsló
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #13 Dátum: 2017. 02. 26. - 11:17:02 »
+1


Csendesen fordultam Hannah felé a sikertelen próbálkozást követően. A gyűrű igazán izgalmasnak tűnt ránézésre s bár egyáltalán nem rendelkezett különleges képessége, szépséges darabnak tartottam továbbra is... habár egy kicsit csalódottan vettem tudomásul, hogy nem tudok vele párszaszóul.
Kezd izgalmas lenni a helyzet – szögeztem le magamban. Talán még sem volt olyan elveszett ötlet idejönni.
A lányra pillantva csak az járt a fejemben, ahogy a szemem láttára beszélt egy kígyóhoz. Az a hang különös volt, a hideg kirázott tőle, de egy kicsit érdekesebb személyiséggé tette az amúgy teljesen átlagos kislánynak látszó Hannah-t.
Óvatosan lehúztam az ujjamról a gyűrűt. Ezüstös fénye megcsillant a téli napfényben, ami elárasztotta a szobát. Igen, valóban lenyűgöző ékszer volt, de teljesen értéktelen számomra. A kidolgozottság ugyanakkor lenyűgözött. Tetszett minden apró részlete, egy részem legalább annyira szerette volna megkaparintani, mint a porcelándobozt.
Végül is miért nem tarthatnám meg? – elmélkedtem, de Hannah megszólalt. Kicsit zavartnak látszott, mintha nehezen fogná fel, mi folyik körülötte. Talán csak most jutott el a tudatáig, hogy mit is jelent a sikertelen kísérlet, amit korábban végre hajtottam.
–  Nem hinném, hogy emiatt beszélnéd a kígyók nyelvét – ismertem el és az ujjaim között forgattam az ékszert. –  Eddig csak a gyűrűvel értetted meg a siklót?
Az akvárium felé böktem a fejemmel.
–  Nincs a családodban bárki, aki beszél párszaszóul? – hirtelen zavarba jöttem a saját kérdéseimtől, inkább elhallgattam.  
Miért kéne, hogy egy tizenéves gyerek érdekeljen? Ez is csak egy képesség – bizonygattam magamnak. Azonban még is csak most fordult elő első ízben olyan, hogy egy hozzá hasonló emberrel találkoztam. Ráadásul korábban nem is hallottam senkit így beszélni. Egyszóval: izgatott lettem.
–  Azt hiszem, hogy te csak szeretnéd azt hinni, a gyűrű miatt érted meg a kígyókat.
Kérdésére lassan bólintottam.
Hirtelen, mintha csak el akarta volna terelni a szót, az én ékszeremről kezdett el kérdezgetni. Hosszú ideig nézegette is. Talán kicsit őt is megbabonázzák a kincsek, mint engem. Még sem örültem, hogy azt vizsgálgatja, ami az enyém. Zálogban hagytam nála, de akármikor visszavehetem. Féltékenység fogott el, hogy nála van még mindig a gyűrűm és így csodálja. Nálam a helye... Nem akarta erőszakos lenni és egyszerűen elvenni tőle... még a végén kidobnak a házból és Daniel mérges lenne.
–  Őszintén szólva, Hannah, kétlem, hogy mesélnem kéne neked ebben a helyzetben – válaszoltam ridegen.
Kivettem a gyűrűmet a kezéből, de még hosszú ideig magamnál tartottam az övét.
–  Gondolkodj csak! Nem emlékszel valami különösre a múltadból? – kérdeztem és kérése ellenére még mindig nem adtam oda a gyűrűt. –  Mármint, ha a végére akarsz járni ennek a képességnek...
Nem akartam túl érdeklődőnek tűnni, de hát ilyesmivel tényleg nem mindennap találkozik az ember. Mindenesetre biztos kijelentések megtétele előtt, nem ártana alaposabban megvizsgálni Hannah titokzatos gyűrűjét. Az is lehetséges, hogy csupán nálam nem működött.
–  Egy ilyen... – valami recsegés szakított félbe.
Az ajtó felé fordultam. Az az érzésem támadt, mintha figyelnének és örültem, hogy nem fejeztem be a mondatot.
Daniel került elő a maga giccses karácsonyi viseletében és felvont szemöldökkel nézett végig rajtunk.
Valamit hallott... – állapítottam meg az arckifejezése láttán.
–  Megzavartam valamit? – érdeklődött olyan hangon, mintha csak az időjárásról érdeklődne.
–  Hannah mutatott nekem egy ékszert... – vallottam be. –  Tudod, a nagy kincskereső ért hozzá.
 Mosolyt erőltettem az arcomra. Mint általában, most sem terveztem, hogy többet tudjon a kelleténél. Danielt mindig is jobban szerettem boldog tudatlanságban hagyni, ha valami olyasmi van a dologban, amit jobb nem feszegetni.
–  Esetleg hajlandó lennél visszatérni az asztalhoz a második fogásra? – kérdezte és odasétált elém. Kivette a kezemből a gyűrűt és visszanyújtotta Hannah felé. – Ezt helyezd biztonságba inkább!
–  Nem akartam semmit azzal az értéktelen vacakkal! – háborodtam fel és a lányra pillantottam. –  Nem akartam elvenni.
Daniel nem mondott semmit, csak jelezte, hogy menjünk vissza. Hannah-t valószínűleg előre engedte, én viszont még gyorsan a zsebembe süllyesztettem a kis porcelándobozt. Nyilván nem fogadtam el ajándékként, de így azért már egészen más a dolog.
Alig vártam, hogy visszatérjek az asztalhoz és valamit egyek.
Naplózva


Hannah V. Selwyn
[Topiktulaj]
*****


V. évfolyam

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #14 Dátum: 2017. 03. 11. - 10:01:49 »
+1

   Elliotról szinte lerítt a csalódottság, de úgy látszik, a gyűrűmet azért szépnek találta. Talán nem is sejti, hogy én most milyen meglepett vagyok; hisz próbáltam visszafogni azt a borzongást, ami a helyzet felismerése során végigfutott rajtam.
   Már képtelen voltam elhitetni magammal, hogy a gyűrű miatt tudok párszaszóul. Szerintem a különleges ékszer, csupán felerősíti a képességet. - Ki és mire használhatta régen? - futott át a kérdés a gondolataim között, vagy ezer másikkal együtt. Talán nem a gyűrű volt az egyetlen oka annak, hogy értettem Sissy sziszegését. Vagy hogy magam is válaszoltam. A korábban történtek, és a feltörő emlékek mind ezt bizonyították.

- Nem tudom. Bár szerintem mindig rajtam volt a gyűrű mikor értettem a szavait. Persze ez nem bizonyít semmit.
   Elliot hirtelen érdeklődése bár boldoggá tett, kissé zavarba hozott. Nem tudtam eldönteni, hogy meséljek e neki a családomról, ugyanis eléggé zűrös a családfánk. Nekem is nehéz volt felfognom hogy részben halálfalóktól származunk, és nem kötöttem a tényt soha senki orrára. Így is elég sokan tudtak arról az ágról, még ha nem is biztosan tudtak minket hozzájuk kapcsolni.
- Igazából... - kezdtem el - nem biztos hogy sokat kell mesélnem a családomról. Bizonyára már hallottál valamit a Selwynekről.
   Úgy tűnik Elliot figyelmét még a saját kincséről való kérdezgetéssel sem tudom elterelni. Szerintem inkább idegesítő volt számára az érdeklődésem. Olyan típusnak tűnik, aki nem szereti, ha mások kíváncsiak. És ezen nem is csodálkozom. Visszaterelte a témát hozzám, és újabb kérdést tett fel. Rögtön elárasztottak azoknak a borzalmas pillanatoknak az emlékképei, melyek apám halálakor játszódtak.
- Akadna egy dolog... De nem szívesen beszélek róla. - mondtam, s a szoba szőnyegét kezdtem vizsgálgatni, mintha olyan érdekes volna.
   Daniel lépett be a szobámba, ezzel együtt Elliot mondata is félbeszakadt. Nekem továbbra is kedvesnek és érdeklődőnek tűnt, nem inkább annak az embernek, aki a szeme sarkából mindig figyel. Ezt a gondolatomat gyorsan meg is cáfolta az, hogy a kezembe nyomta a gyűrűt, hogy helyezzem biztonságba. Mostmár megértettem Elliot óvatosságát, valószínűleg a testvére valóban nem úszik a boldog tudatlanságban.
   Az ujjamra húztam a gyűrűt, és felálltam. Szóval Mimette már kitálalta a főételt. A kedvencemet készítette, sült kacsát és egy tál franciasalátát, illetve többféle köretet.

- Tessék jönni, desszert is lesz! - mosolyogtam.
   Mikor Daniel kikísért a konyába, megengedtem magamnak, hogy hátrapillantsak. - Nem mondott le a dobozról - gondoltam. És ez valahol feldobta a hangulatomat. Gyakran ajándékozok dolgokat a vendégeinknek csak úgy, és ennek bár Mimette nem örül, engem nagyonis boldoggá tesz ha valakinek egy aprósággal mosolyt csalhatok az arcára. Meg egyébként is. Nem az ő vackait osztogatom szét annak a kevés embernek is, aki idetéved.
- Hogy érzi magát nálunk? - kérdeztem Danielt.
   Majd leültem az asztalhoz Henry mellé. Mimette a választ aligha megvárva, folytatni kezdte a beszélgetést.
- Henry. Nem vizsgálnád meg ezt egy kicsit? - súgtam oda, és odanyújtottam a gyűrűt úgy, hogy nagynéném ne láthassa. - Kérlek!
   Elkezdte vizsgálgatni, egy darabig szótlanul nézegette, majd halkan megszólalt.
- Tudtam hogy rejtegetsz valamit. Na de hogy egy ilyen régi tárgyat?
- Tudod kié? - kérdeztem egy kis döbbenettel a hangomban.
- Ez azé a Selwyné, - mondta kicsit habozva - aki beállt a halálfalók közé. Nincs különösebb ereje, csak felfedi, ha valaki képes valamely sötét mágiára. Vagy felerősíti a képességet. - kis szünetet tartott a mondanivalójában. - Én nem tudnám használni.
   Közben Elliot is leült az asztalhoz, és folytattuk az étkezést. Nem tudom hallott e valamit ebből a beszélgetésből, de biztos voltam benne, hogy tudja miről van szó.
Naplózva
Oldalak: [1] 2 Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2021. 04. 08. - 02:37:47
Az oldal 0.221 másodperc alatt készült el 46 lekéréssel.