+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Felnőtt varázslók
| | | |-+  Mathias Montrego (Moderátor: Mathias Montrego)
| | | | |-+  Mit szemeddel sejtesz...
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Mit szemeddel sejtesz...  (Megtekintve 2328 alkalommal)

Mathias Montrego
[Topiktulaj]
***


elsőéves sárkánykutató

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2017. 01. 03. - 22:41:47 »
+2

*
zene: w&p-andrei



'Amit szívedbe rejtesz,
szemednek tárd ki azt;
amit szemeddel sejtesz,
szíveddel várd ki azt.'



~~~~~~~~*~~~~~~~~

Nem tudom hogy történt. Talán értelme sincs. Miért is lenne? Hisz tudtam. Tudtam, mikor megláttam. Ez nem olyan, hogy befolyásolhatod. Jön az érzés, valahol mélyen, legbelül, s onnantól nincs visszaút. Lehet persze késleltetni, megpróbálni meggátolni. Szabad lehetőség, de hasztalan és eredménytelen. Miért? Mert ott legeslegbelül, ahol már a tudatalatti is csak pislákol, elvétetett egy mag, ami hajtást növeszt s életre kel. Önálló, szabad életre, melyet nem befolyásolhatsz. Nem érthetsz. Nem érhetsz el. Csak elfogadhatod és remélheted hogy a másik ugyanúgy elfogadja. Így történt hát. Így történik mindig. Elég egy kósza, eltévedt pillantás, s eldől minden. Elmeséljem? Untassalak vele?
A nagy barna szempárból kiolvastam a mély, lelket melengető akarást. Csöppnyi izgalom is belebegyült, s ennek egyértelmű jele volt ahogy picike o betűre formált ajkai közt ki és beáramlott a levegő. A picike gyermekszáj kiszáradt és szemei fátyolosan csillogtak miközben bólintott. Hát persze hogy hallani akarja. Imádja ezt. Megértem.
Elmosolyodom, majd leguggolva, hogy egy szintbe kerüljünk, arcomon nagy komolysággal kezdek bele a történetbe.
Hideg volt, talán ilyen hideget sose élt még meg az ember. A hópihék épp csak szállingózni keztek, finoman mint a tavaszi lágy eső. Volt köztük olyan, amely nem olvadt el azonnal, s pompájában kezte el díszíteni a kabát vállát, mintha csak egy bársonnyal vonták volna be. A szemekbe öröm és bánat tündöklött, mely mellett megcsillant a kastély ablakinak a fénye is. Hívogatott, akárcsak egy szerető ölelés, hogy kerüljön beljebb az ember. Hangorkán fogadta azt, aki megtette. Díszes pompa egyvelege iramoltt fel s alá, volt ki táncolni kezdett s volt aki hangos beszélgetésbe elegyedett. A pletyka bűze ütötte fel a fejét, s szinte mindenki elfeledkezett a kinti hidegről. Mindenki, csak én nem.
A teraszon álltam, szinte félig már jéggé fagyva, mégsem akaródzott visszamennem. Noha a meleg csábított, a benti ricsaj taszítása erősebb volt. Mindig is többre értékeltem a természetet, s elgyönyörködtem most is rajta. A fákon, melyek minden évbe újjászületnek, akárcsak a főnixmadár. Most hófehér köpenybe burkolózva komoran és méltóságot suggalva merednek a semmibe. Kezemre egy hópihe esett, mely megtartva tökéletes alakját egy fél percig szikrázott ott, majd egy könnycseppé váltva elhalt. Elszomorított a látvány. De gondolkodni se volt időm, mert egy finom, semmihez se fogható illat mint lenge szellő ködfátyolba burkolta minden ép gondolatom. A szőke tincs lebegve csillant meg a félhomályban, s ennyi elég volt ahhoz hogy elfelejsem mindazt, ami addig valaha is akartam. A lány könnyeden libbent a korláthoz, s pillantott velem ellentétes irányba. Mindössze csak a leheletéből felszálló párát láttam, de valahogy ismerős volt, mintha egy előző életben találkoztunk volna. Arcát a fák felé fordítva félmosollyal ajkán merengett valamin, amiről sejtelmem sem lehetett. Nem tudom mennyi idő telhetett el, másodpercek talán vagy órák, akár évek… mire rám pillantott gyönyörű tengerkék szemeivel eleinte teljesen érdektelenül, majd mintha enyhe kérdés fogalmazódott volna meg a tekintetében... Hosszú percekig csak némán, bénán szinte minden gondolatfoszlány nélkül álltam, lélektükreink e végtelen alatt összekpacsolódtak. Szinte elválaszthatatlanul. Mintha ez lenne a világ legeslegtermészetesebb dolga, melyet senki más nem érthet csak ő meg én. Igen, ott valami történt s hogy mi, talán örökké az univerzum titka marad.
 Mindössze csak a barátom hangjára eszméltem fel, mert oly annyira nem voltam tudatomnál hogy még a szám is enyhén tátva maradt.
Sejtelmem sem volt mennyire bénán festhettem így, de abba a szent percben éreztem hogy soha, senkinél nem történt ilyen velem.
A szemkontaktus abbamaradt, a lány enyhe mosollyal ajkain barátom felé pillantott, majd elfordította rólunk a tekitetét. Alig bírtam Eric felé fordulni, aki széles vigyorral arcán magyarázott nekem valamit, de fel sem fogtam az értelmét. Csak a bennem fokozódó csalódottságot éreztem. Nem tudom miért de bosszantott megjelenése, s az hogy ezt a szinte földöntúlian tökéletes pillanatot tönkretette.
- Nem érdekel, Eric! - csattantam fel, belé fojtva a szót, amire ő enyhén visszahőkölve felhúzta az orrát. Kezdett már az ehhez hasonló dühkitöréseimhez hozzászokni, ám talán most ő is érezte hogy valamiért más.
- Láttad őt? - kérdeztem reménykedve ráemelve a tekintetem, mert mire visszaordultam, akárcsak egy égi tünemény, a lány eltűnt. Szinte egy percig olyannak tűnt mintha csak a képzeletem csalt volna meg…
- Kit? Milyen lányt? Nem volt itt senki. Gyere Mont… menjünk be. Lefagy a tököm is..! -
Csúnya gondolat suhant át az agyamon, de csak egy erőteljes hátbavágással jutalmaztam Lestrange-et, miközben ő nevetve elindult velem befelé. Azért titkon remélve körbepillantottam, hátha van bármi nyom arra hogy nem képzelődöm, de mindössze fagyos lehelletem és a megszokott erkély tárult szemem elé. Csalódottan csillogó szemekkel léptem be a fehér függönyön át a táncoló tömegbe.

Nem bírtam magammal. Nem érdekelt sem a politika, mondjuk az soha nem is érdekelt, de a kviddics vagy más témák. Eric hamar elszakadt tőlem, egyrészt volt egy-két szemrevaló lány, akik egyetlen mosolyával már ágybavihetőek lettek, illetve persze a sok ital, mely vonzotta. Neki elég volt egy csinos arc, egy kacér tekintet vagy épp egy csalfa mosoly. Véleménye szerint ő lesz a szerelem megrögzöttje, amely sose fogja egy embernél tartani, sokkal inkább mindenkinél. Bárgyú képpel kívántam neki szerencsét, és hagytam hagy menjen hát útjára, hisz megkötni úgysem tudom és nem is akarom. Nem vagyok az apja, és amúgy is, megkapnál hogy én is ilyen voltam annak idején. ilyenkor mindig kissé örülök hogy nem emlékszem semmire, és valahol a lelkem mélyén sejtem, hogy ezekben az esetekben azért túloz. Habár a húgom sem cáfolta meg ezeket a pletykákat mikor említettem neki, mindössze csak sejtelmesen mosolygott. Egy arra járó pincér tálcájáról leemelek egy pohár száraz pezsgőt, miközben bincentek míg ő meghajolva továbbsiet. Körbepillantok, de semmi. Már-már kezdem meggyőzni magam, tényleg csak hallucináltam. Pedig most kivételesen nem is ittam sokat. A tömeg ahogy szétválik húgom alakját ölti magára, ki széles mosollyal lép felém. Belém karol és lábujjhegyre állva csókot nyom arcomra. Fecsegni kezd, talán valami fiúról vagy a táncról, nem is tudom, csak szórakozottan nézelődöm, majd mikor hagszínt vált rá emelem a tekintetem. Látom, épp picit dühös, amiért nem adtam számára osztatlan figyelmet, s már épp szóra nyitnám a szám, amikor…
Az illat. Lassan és lágyan jelenik meg, de egyre határozottabban ölel körbe, kúszik be az orromon át a testembe. Beférkőzik a bőröm alá s elnyomja újra a tudatomat. Megfeledkezek mindenről, a húgomról, az emberekről, a bálról. Csak az illat marad és Ő. Fordulok felé, s meglátom a szőke tincseket, ahogy épp elhalad. Sosem láttam kecsesebb embert tőle, szinte sugárzik a tökéletesség, amiért minden művész áhítozik hogy valaha elérhesse alkotásával. Igazi múzsa ez a lány, de bennem egy csepp művészi érzék sem veszett el. Egyszerűen nem bírok betelni a látvánnyal, de időm sincs. Semmire nincs, mert alighogy eltávolodik tőlem, a tömeg szétválik és köztünk összezárul. Hiába indulnék meg felé, már elkéstem. Elkéstem és elvesztem. Elveszett a józan eszem, önnön tudatom, a szívem és a lelkem egy darabja, újra.
Naplózva


Lyana La Clair
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2017. 01. 11. - 23:47:52 »
+1


Mit szemeddel sejtesz...


Nem tudja hogyan történt. Talán értelme sincs.
Mégis már annyira természetes az érzés, hogy itt vannak, együtt, boldog elégedettségben. S már semmiért sem cserélné el. Messze jár már az a becsvágyó kislány, aki mindenáron felül akarta múlni önmagát újra és újra. S elérni a világ csúcsát művészetében. Azok az idők elmúltak. Mintha egy szemvillanás jött volna. S tulajdonképpen jött is. És egy pillanat alatt felforgatott és megváltott két életet is. Egy csoda vagy egy varázslat, mely eltűntette az átkot az életük fölül. S pedig talán nem is tudták, hogy az éppen ott jár. De míg nem voltak együtt… Minden perc kínnak mondható, melyet egymás nélkül kellett leélniük…

Kezével óvatosan érinti a míves ajtó félfáját. S elpiruló mosolyt küld kedvese felé, miközben ujjával némán inti hallgatásra. Az apró barnafürtös teremtést figyeli, ahogy apja felé nyújtózkodik kérdőn és kérlelőn várva a megannyiszor elismételt kedvenc történetet.
Az ő történetüket.

Hideg volt, talán ilyen hideget sose élt még meg az ember…
Odabent mégis fullasztó meleg áradt szét, ahogy a táncoló párok és a túlfűtött szerelmesek körbelengtek. Nem volt az egészben semmi újszerű. Neki legalábbis nem tudott sok érdekességgel szolgálni egy efféle esemény. Egy ideje kifejezetten természetesnek vette, hogy meghívják bálokra és a közélet kisebb vagy nagyobb eseményeire. Amíg egyszerű táncos volt, nem kapott ekkora figyelmet. Szerették az emberek. Megvolt a maga rajongó és támogatóköre. Akkoriban is meghívták számos művészeti irányultságú rendezvényre. Kérkedtek vele, ha valakinek az ismerőse volt. De most. Versengenek érte, hogy az ismerősei lehessenek. Már nem ő van a támogatókért, hanem a támogatók ő érte. Immáron művészeti nagykövet. S ezt mind a társadalmi, mind a politikai élet tudomásul vette. Ő pedig magabiztosan lavírozott a némiképp újszerű területen. Egyszerre képviseli s műveli a táncot. Egyszerre tanít és gyönyörködtet.

Csak enyhe mosolyt vetít a lány felé, aki eddig beszélt hozzá. S aztán lassú bólintással jelzi, hogy immáron más partner után néz. Majd elindul. Poharát mellékesen letéve az egyik kandalló párkányára lassú léptekkel bóklászik végig a túlpompázott báli ruhák tömegében. Páran köszönnek, rámosolyognak. De van, ki beszélgetésbe elegyedik vele. S ő csak ugyanazzal az enyhe mosollyal tűri, ahogy az átlagosnál hangosabban, s mindennél jobban artikulálva tálalják felé az angol szavakat. Ezen már rég nem lepődik vagy sértődik meg. Úgy érzi akkor áll felette a dolognak, ha egyszerűen átnéz rajtuk. Természetesen akcentussal, de tökéletesen beszéli, mi több, meg is érti az angol nyelvet. Még, ha legelső ittjártakor tolmács segítségére volt is szüksége, mára már nincs. S továbbra sem érti, miért gondolják a poros kis férfiak azt, hogy ha kiabálnak, majd jobban fogja érteni őket. Nem. Továbbra is csak néz, s mosolyogva bólint, mit sem törődve a kérdésekkel lépked tovább. Szereti az értelmes és jó beszélgetéseket, de ő művész. S bár táncos, nem ostoba. Ezt mintha sokan elfelejtenék…

Néha vágyik rá, hogy otthon lehessen. Hiszen hónapok óta nem látta a szüleit, akiket minden tévhittel ellentétben nagyon is szeretett. S mikor a honvágy rátör. Szűknek tűnik még a legnagyobb bálterem vagy színpad is.
Kitör hát az emberek sokasága közt. S mit sem törődik a fagyos hideggel, mikor a csöndes terasz korlátjára helyezi kezét. Megnyugtatja, ahogy a levegő elárasztja tüdejét. Tán jégvirágok rajzolódnak lelkére is. Nem bánná. Milyen gyönyörű is lenne az apró tökéletességekkel felékszerezve.

Tán csak pillanatok telnek el, míg a furcsa érzés végigrohan érzékein, s arcán kíváncsi tekintettel oldalra fordul. Tudta, hogy figyelik. Érezte. Megszokta. De ez most mégsem az ismerős közömbösség érzését hozta magával… De az idegen szemeiben ott táncolt megannyi érzelem és kérdés. Megannyi új ismeretet ígérve az életről. Tudta. Talán abban a pillanatban tudta, hogy találkozniuk kellett. Hogy ez volt az a pillanat, hogy ez az a tekintet, ez az a különös arc és lélek, melynek tudni szeretné legbelsőbb titkait. Ajkait szólásra nyitná… de abban a pillanatban, ahogy megzavarják kettősüket, ismét arcára festül jól megszokott barátságos mosolya. Más nem érdemes rá, hogy hallja mindazt, mit mondhatnának egymásnak… Egy óvatos lépéssel inkább eltűnik az ajtó takarásában, visszalépve a bálterem bódulatába.

- Mademoiselle La Clair? – Szólítja meg a már jól ismert francia hang. Hiszen a táncakadémia nyilvánvalóan biztosított gardedámot mellé a kiküldetéseire. Bár Madame Potier nem csak a tiszta erkölcsiségre volt hivatott vigyázni. De éppen ugyanúgy ő végzett minden titkári feladatot is. Kölcsönösen felettesei és felelősei voltak egymásnak. Ez pedig megerősített köztük egy kellemes bizalmi, már-már szereteten alapuló kapcsolatot. Madam Breteuil után igazán szabadnak és boldognak érezte magát a kedves hangú asszony mellett. – A házigazda jelzi, hogy ha készen áll, ez volna az alkalmas óra a bemutatóra.
- A zenekar kezdheti, amint ezt befejezték. – Mosolyodik el, immáron őszinte kedvességgel. – Tudhatja Madam Potier, hogy mindig készen állok.

Némán várja az ismerős dallamokat. S mikor megérkeznek, kihúzza magát, úgy vonul végig a táncoló párok figyelmét magára vonva. És észreveszik. Ez nem kérdés. Egyszerű bűbájok lengik körbe. Gyöngyházfényűre festve a fényeket és a levegőt, ott amerre jár. Majd megáll. S immáron tudja, hogy minden tekintet rászegeződik. Kezeit kecsesen maga elé helyezi. S miközben táncol, ruhája a dallammal együtt változik. Tökéletes kísérőjévé és díszévé válik a koreográfiának. Pont, ahogy a zene, a fények, a terem és a teremben ámuló emberek is. Mind kiszolgálják a művészetet. S a művészet kiszolgálja őket. Csodálói a történteknek, s Lyana dolga éppen ennyi. Összegyűjteni minden ember, minden pillanatnyi csodálatát, mit ő felé küldenek. S ezt magával ragadó, szolidnak tűnő bájjal, mégis tökéletes magabiztossággal teszi.

Meghajol.
De a taps megkésik.
Tudja az ámulat hangja a némaság. S őt nem is érdekli a sokaság…
Csak egyetlen szempár tekintetét viszonozza a tömegben.
Naplózva

Mathias Montrego
[Topiktulaj]
***


elsőéves sárkánykutató

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2017. 01. 13. - 23:57:51 »
+1

*
zene: SaL - Light



'Amit szívedbe rejtesz,
szemednek tárd ki azt;
amit szemeddel sejtesz,
szíveddel várd ki azt.'



~~~~~~~~*~~~~~~~~

Dallamok csendülnek fel, lágyan, szinte andalítóan. A közönség duruzsolása lassan fokozatosan kezd egyre alább hagyni, egészen addig, amíg teljes egészében el nem hal. Tökéletes néma csend telepszik a teremre, amely ilyen események kapcsán ritkán mondható el. Persze ez itt és most teljesen természetesnek hat, hisz maguk a fények, a hangulat ezt követeli meg. A félhomályban a gyöngyház fények törik meg a sötétséget, s vonják sejtelmesen körbe a női alakot, ki, mikor a dallam megkezdődik kecsesen mozdul.
Nem tudom mikor volt az a pillanat, amikor az estélyi ruhát átváltotta a hófehér könnyed előadóművészi öltözék. Talán a forgás alatt, mikor a fényjáték, mely persze varázslattal szőttek bele a produkcióba, ölelte körbe a lányt, akár egy meleg tavaszi éjszakán a pici fénylő szentjánosbogarak sokasága. Igazából lényegtelen ostoba részlet ez, de a tény az, hogy senki, de senki nem kezdte el firtatni az okát. Minden ember, tényleg mindenki, ámulattal bámulta a csodát mely megjelent előtte. Igen, talán ez a legszebb az előadóművészetben. Megszerez magának, beszippant a saját egyedi, semmihez sem fogható univerzumába, s onnan szinte el sem enged. Ilyenkor az ember elfelejt minden bajt és bút, s azok, akik a legjobbak, minden gondolataidat elfeledtetik. Nem marad más csak az a belsőséges egyedi viszony, ami a közönség és a táncos közt jelenik meg. Furcsa szavak nélküli kapcsolat ez, amit talán sose fogunk igazán megérteni. De épp ez a jó benne. Belsőm összerándulva figyel, minden idegszálammal csak rá tudok koncentrálni. Akkor ocsúdok fel, mikor a fények teljesen elhalkulnak, húgom pedig egy nagy ábrándos sóhajt hallat. Hogy mikör nyomakodtunk át a tömegem, nem tudom, de a második sorban állva, a húgom belém karolva félig rám borulva figyeli a lányt, aki a legutolsó pozícióba marad egyetlen végtelen percig.
- Hát nem csodálatos? -  suttogja a húgom. Érzem hogy gombóc szorítja a torkom, és alig tudom kinyögni halkan, hogy de.
- Mindig is imádtam a balettet. Van benne valami… valami, földöntúli. Miss La Clair pedig kiemelkedő tehetség. Nagyon örülök hogy sikerült meghívnunk és még arra is rávennünk hogy táncoljon nekünk! -
Nem nézek egészen eddig a percig a húgomra. Csak a lányt figyelem, aki  kecsesen meghajol, de továbbra is néma csend telepszik a közönségre. úgy látszik még senki nem képes felkelni a delíriumból. Tekintete viszont mintha ahogy végigvonul a közönség sorain megállapodna rajtam mindössze egy pillanattal tovább mint másokon. Elfog egyfajta furcsa bizsergés, olyan, melyet sosem éreztem korábban és enyhe idegesség lesz rajtam úrrá. A szám kiszárad, és biztos vagyok benne hogy egyetlen épp mondatot nem tudnék kinyögni. Talán csak egy percig tart a varázslat, mikor az ő tekintete tovasiklik, más csodálattal rá tekintő szempárokra. Ám a húgom szavai lassan áttörik a ködfáytolos agyam, s értelme beszivárog hozzám. Magamba hüledezek egy sort, mert el sem tudom hinni mindazt amit mondott, de képtelen lennék hangot adni a dolognak. Hálistennek nem is kell, mert a tapsvihar megindul, mégpedig úgy, hogy húgom széles mosolytól sugárzó arccal néz rám, majd a művész felé, és lelkesen összeüti a tenyereit. Ezzel feltételezem magára vonja  a lány figyelmét, ígyhát rögtön visszakapom a fejem én is. Ám a tömeg fél perc után már nem tud nyugton maradni, rögtön legalább hárman rohannak oda, hogy szavakkal is gratulációval illessék őt.
- Odamegyünk? Kérlekkk! -
Blaire hangja olyan, mintha egy apját kérlelő gyerek lenne, én pedig elgondolkodom fél percig ezzel is mindjobban csigázva őt.
- Khm, hát… nos, nem biztos hogy a legjobb ötlet…- dörmögöm magam elé, mert hát szerencsétlent már körbevették de úgy hogy levegőhöz se nagyon juthat. Meg hát… nos tudom jól hogy zavarba lennék. Persze csak a sok vizslató tekintet miatt természetesen. Szigorúan csakis amiatt. Ezzel nyugtatgatom magam. Bár tény ami tény, a belsőm azóta sem engedett fel.
- Jól van Mathias! Akkor ne gyere! Én ki nem hagyom ezt az alkalmat! Hogy Merlin szakálla gyulladjon fel! - dühödik fel testvérem, és ahogy látom lángol a szeme…Ritka eset ez nála, csak akkor jön elő ha nagyon akar valamit. Ha igazán, nagyon akar. Én pedig sosem tudtam neki nemet mondani. Legalábbis persze ő ezt mondta mindig nekem. És sejtem hogy ebben nem vert át. Elfog a kétségbeesés, mert látom, hogy hajthatatlan. Így végül inkább egyszerűen megadom magam, s miközben ő elfordul dühödten, miközben lófarokba fogott haja ívesen lebben mögötte mérges lendülettől hajtva, én mellé lépek, megfogom a kezét, és a karomra teszem.
- Jól van, jól van de ne tartsuk fel sokáig ha lehet…-
Ez meglepi. Arca felvidul, mosolyogva bólint miközbe enyhén elpirul, majd elindulunk a kisebb tömeg felé. A gyomrom újra összerándul.
Néma csendben állok, kivárva hogy ránk kerüljön a sor. Kihúzom magam és igyekszem tudomást sem venni a helyzetről. Ezt leginkább azzal oldom meg hogy mindenhova nézek csak a lányra nem. Húgom lehet érzi idegességem, de nem foglalkozik vele. Sőt, ő szinte élvezi ezt, látom rajta, mert mikor kis rés nyílik ő rögvest benyomakodik. Nem követem, legalábbis nem azonnal. Kivárok egy percet, épp annyit hogy ne záruljon be az embertömeg köztünk, de ez az idő nekem szolgál. Mély levegőt veszek majd kifújom lassan, és nyugalmat erőltetek magamra. A tömeg zaja szinte megörjít…
Húgom mellé érek, lassan, szinte alig észrevehetően.
- … csodálatos volt a tánc! Az est legtündöklőbb fénypontja igazán, és hát nagyon köszönöm hogy elfogadta a meghívásunkat! Ó, itt is van, bemutatom a bátyámat! Ő…-
- Montrego. Mathias Montrego. -
Mondom halkan de határozottan. S amint elhagyják a szavak az ajkaim, pillantok bele a lány lélektükreibe. Majd szinte ösztönből, nyúlok a kezéért és ha engedi finom csókkal illetem.
Naplózva


Lyana La Clair
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2017. 04. 13. - 09:33:12 »
+2


Mit szemeddel sejtesz...


A tánc egyszerre üdítő, mindent felszabadító ereje söpört végig rajtam, ahogy meghajoltam az emberek sokasága felé. A mozdulat lassú volt és kecses, nem látszott közben milyen gyorsan kapkodom a levegőt. Szükségem volt egy rövidke pillanatra, hogy abból a csodából, abból a békés érzésből, ami ilyenkor lágyan ölel körbe magamhoz térjek és csodálóimat fogadjam.
A meghajlás pont elég volt ehhez. Újra az aranyos fényben úszó teremben voltam, nem a saját világomban, ahol én csupán egy művész voltam, aki testét áldozza valami sokkal, de sokkal szebbért és magasztosabbért. A szokásos mosoly ült ki az arcomra, ahogy férfiak és nők vettek körbe, egyesével köszöntve és dicsérve kecses mozdulataimat.
A némaság, ami egy perccel korábban még körbe lenge a termet, mostanra hangos ovációval változott. A szívem lassan megnyugodott, olyan lágy ritmust diktálva, mint előadásom előtt. Barátságos mosollyal fogadtam a kézcsókokat, a hölgyek kedves szavait vagy éppen féltékenykedő pillantását. Az elismerés az, ami igazán életet egy művészt és a gyönyörködtetés.
Madam Potier nem messze állt tőlem, valahonnan a hátam mögül figyelt, vigyázott rám. Persze nem volt szükség az óvására, hiszen itt mindenki tisztelettel bánt velem, még akkor is, ha egy-két férfi illetlenül legeltette rajtam a szemét.
Finoman simítottam végig a ruhámon, eligazítva egy ráncot, miközben újabb csodálom érkezett. Egy lány volt, Blair Montrego volt.
… csodálatos volt a tánc! Az est legtündöklőbb fénypontja igazán, és hát nagyon köszönöm hogy elfogadta a meghívásunkat! Ó, itt is van, bemutatom a bátyámat! Ő… – magyarázta, de én már csak a hangját hallottam, nem néztem a szemébe. 
A lány válla fölött megpillantottam azt a különös fiatalembert a teraszról. Ismét éreztem azt a különös, megmagyarázhatatlan érzést, miközben az arcát fürkésztem. Hamarosan közelebb is lépett, majd egyenesen a szemembe nézett: – Montrego. Mathias Montrego – mutatkozott be.
A hangja halk volt, de a férfias határozottság ott csengett benne.
A kezemért nyúlt, láttam, hogy meg akarja csókolni, mint előtte olyan sokan... de tőle nem ezt vártam, nem szerettem volna, ha úgy köszönt, ahogyan bárki mást. Finoman elhúztam a kezemet és mosolyogva néztem a szemébe.
Örülök a találkozásnak, Mr. Montrego – köszöntöttem kimért hangon.
Egy pillanatra hagytam, hogy magával ragadjon a tekintete, a férfias arcvonásai. Végig futtattam a szemeimet a széles vállain, elegáns öltözékén. A kellemes illatot még úgyis éreztem, hogy nem álltunk másfél méternél közelebb egymáshoz. A lélegzetem is elakadt, a szívverésem felgyorsult, akárcsak a teraszon, mikor először találkozott a pillantásunk.
Zavartan pislogni kezdtem, elfordítottam az arcomat, hogy össze tudjam szedni magamat. A magány – amit már úgy megszoktam – és a neveltetésem, figyelmeztetett: nem szabad túlságosan sokat engednem magamnak. Gyorsan felöltöttem a szokásos arckifejezésemet, hogy elrejtsem a zavaromat. Hiszen mit tanultam annyi éven át? Legyek fegyelmezett, kecses, finom és nőies… ezek voltak életem kulcsszavait, melyet szinte másodpercek töredéke alatt képes lett volna lebontani ez a magával ragadó barnaszempár.
Remélem élvezte az előadást – suttogtam lágy hangon. A színpadias mosoly kiült az arcomra.
A kezemmel végig simítottam a nyakláncon, amit viseltem. Az ékszer tökéletes kiegészítője volt az öltözékemnek – legalábbis Madam Potier szerint, aki korábban rám aggatta. Finom mozdulat volt, miközben ismét az arcára emeltem a tekintetemet. Sikerült visszanyernem a magabiztosságomat, legalábbis kívülről… odabent azonban tomboltak az érzelmeim.
Erősnek akartam látszani, hogy ne érezze meg a zavart, amit ő keltett bennem. A teraszon láttam először, akkor is felkavart, de ilyen közvetlen közelről a hatás, mintha felerősödött volna. A testem azt kívánta, bár közelebb léphetnék hozzá, hogy még mélyebben beszippanthassam az illatát és élvezzem annak minden rejtett aromáját.
A teste, a szemei csillogása úgy vonzott akár egy mágnes. Minden erőmre szükség volt, hogy megtartsam a távolságot és ne vonjam magamra Madam Potier figyelmét. Ő bizonyosan nem örült volna, ha bárkivel is bizalmaskodom… lehetséges, hogy rendkívül meg is lepte volna tőlem egy ilyen lépés. Nyugodt és csendes voltam mindig is, senki sem számított volna tőlem hasonlóra – még én magam sem.
Ez volt az első, hogy kedvem támadt volna valami őrültséget csinálni. Csupán a gát, ami oly régen kialakult bennem tartott vissza a nevetségességtől.
Naplózva

Mathias Montrego
[Topiktulaj]
***


elsőéves sárkánykutató

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2017. 04. 13. - 21:23:40 »
+2

*
zene: MtB - I know you love to fall



'Amit szívedbe rejtesz,
szemednek tárd ki azt;
amit szemeddel sejtesz,
szíveddel várd ki azt.'



~~~~~~~~*~~~~~~~~

Ujjaim hegyével érintem kezét, finoman és nem tolakodóan. De ennyi épp elég. Épp elég hogy a szívem kihagyjon egy ritmust, majd ereimbe a vér buzogva induljon meg. Gyomrom összeszorul és mintha pillangók verdesnének benne. Sose tapasztaltam ilyet, vagy ha igen, nem emlékszem rá. Tökéletes pillanat ez, ha valaki elhiszi amit lát. Tökéletes pillanat, addig a másodpercig, míg a nő visszahúzza a kezét. A mozdulat félbeszakad és az üresség veszi át a helyét. Fel se fogom hirtelen mi is történt, de a következő percben megértem. Az elutasítás nyilvánvaló és ez olyan, mintha arcul csaptak volna. Sőt, talán még attól is rosszabb. Kimérten és kelletlen egyenesedek fel. Arcom teljesen érzelemmentes, nem mutatom ki megalázottságom. Csalódásom pedig még kevésbé.
– Örülök a találkozásnak, Mr. Montrego. –
A lágy hang kellemesen cseng, semmit nem lehet kiérezni mögüle… mindössze talán némi kedvességet, ami túlontúl udvarias. Fogalmam sincs, hogy ez tulajdonképp valóban nekem szól vagy csak udvarias formalitás. Valahol nem is számít ez, és nem is érdekel, de ez lelkem azon pontja az egom éldegél. Vagyis jelenleg sír magányosan. Félreteszem most mindezt és ez nálam nagy szó és nagy tett. Viszont a szavakra nem tudok mit felelni. Belém is szorult büszkeség és ezt az elutasítást nem tudom ennyivel megemészteni. Bólintok mindössze, de hang nem jön ki a torkomon, még ha akarnám se. A gombóc, ami abban a pillanatban keletkezett, mikor a lány lesokkolt nos vasmarokkal szorít azóta is. Tudom hogy szemembe megvillan a harag és a csalódottság, de ez ellen nem tudok tenni. Valószínű ezt mindenki észrevette, leginkább a húgom, akinek hallom ahogy benn rekedt a levegője. Ő is tudja, hogy ez egy övön aluli csapás volt, és még az ő büszkesége is beleremegett ebbe. Arról nem beszélve hogy feltételezem retteg az én reakciómtól. Ilyet talán még egyikünk se tapasztalt. Ezekbe a körökbe ilyen... nincs. Csodálom, hogy eddig visszafojtva, levegő nélkül figyelte az eseményeket és nem ájult még el. Elszakítom a tekintetem róluk, és elpillantok oldalra. Valamerre a zajongó tömegbe. Bár magam sem tudom mit látok, mert nem nézek igazából semmit sem. Nem foglalkozom a táncos pillantásával, amely tudom hogy alaposan végigmér. Érzem. A húgom mély sóhaja tudatja velem, hogy igenis csak nem esik össze itt nekünk és a tüdeje sem mondta fel a szolgálatot. Valamint túl van a hirtelen jött sokkon. Jó neki. Én még nem.
Nem is hallom mit kezd el újra magyarázni, fel sem fogom a szavai értelmét, hiába mellettem áll fél lépésnyire. Érzem, hogy megfulladok, meg ebben a tömegben, ebben a hangzavarban, az Ő társaságában…. Már azon vagyok hogy valamit motyogva elindulok vissza, talán ki a teraszra vagy a könyvtárba, ki a házból el innen, akár az országból, akár a  világ másik végére, mikor a hang megállít.
– Remélem élvezte az előadást. –
Tudom hogy ez csakis nekem szólhat. Nem a testvéremnek, nem a tömeg bármely tagjának. Érzem azt a halovány hanglejtésbeli különbséget és noha nem akarom, mert valahol elfog belül a félelem az újabb visszautasítás miatt, de önkéntelen is a lányra emelem a tekintetem. Félig meddig csodálón felvont szemöldökkel, félig meddig semlegesen pillantok rá, a kék íriszekbe és a színpadias mosoly láttán tudom, félig megjátssza magát. Vagy inkább többed részben is. Hogy vajon ténylegesen mit gondolhat, arról lassan bizonyosodom meg, hogy  tulajdonképpen sejtésem sincs. Egy percig csend telepszik ránk, elnézem, ahogy a nyakékkel játszik, mely szépen emeli ki nyaka ívét és teszi még elegánsabbá. A szám kiszárad talán a melegtől, talán a belőle áradó nőiességtől. Egy feszes ajakrándulással viszonzom a szavait, ami kissé őszinte. De talán ez még mindig igazabb, mint a másik széles mosolya. Ami még, meg kell hagyni, így mesterkélten is csodálatos. Nem csoda, hogy mindenki hódol neki. Próbálok felülkerekedni zavaromon és a rám gyakorolt hatásán. Meg kell valljam, nehezen megy.
- Nincs ember, aki ne élvezte volna… -
Ez tény és ezen nincs mit vitatni. Tehetséges? Nem kérdés. És tudom, hogy ez a válasz ugyanaz a tucat, amit megszokott. De az én hangomból süt, hogy nem hazudok és tényleg így gondolom. Érzem a húgom súlyos pillantását magamon, ahogy megint benn reked a levegő szegényben és most már tényleg frusztrál az egész szituáció. Kellemetlenül érzem magam, ami mostanság nem szokatlan, de ezt most még annyira se tudom elviselni, mint általában. Egy főhajtás keretein belül búcsúzom.
- Miss La Clair… -
Mondhatnám, hogy örülök hogy megismertem vagy hogy minden jót kívánok, netalántán érezze jól magát amíg a vendégünk, de… egyiket se érzem helyénvalónak. Nem, azok után semmiképp sem hogy mennyire meg tudott alázni, egyetlen könnyed mozdulatával. Nem hibáztatom, de valahol… hagyjuk. Elfordulok és elindulok magam se tudom melyik irányba. Érzem hogy le kell innom magam, de kegyetlenül, s most tudatosodik benne, hogy a gyomrom még azóta sem engedett ki. Lehet kellene vagy öt tequila hogy ezen segítsünk… Már épp nekikezdenék Eric keresésének, hisz tudom ha valaki, akkor ő az aki ezen a problémámon azonnal és kérdés nélkül segítene, mikor a húgom csimpaszkodik belém. Legalábbis oda se pillantok de tudom hogy ő az, hisz mindig ő karol belém ellentmondást nem tűrően. Sóhajtok egyet lemondóan, mert tudom, hogy nem fog leszállni rólam.
- Blaire, kérlek, hagyj magamra… nem vagyok kíváncsi semmire és senkire sem, nagyon kérlek ne szekálj, nem vagyok jó hangulatban! –
Kissé nyers vagyok a nemrég ért sérelem miatt, ami valamilyen szinten érthető. Nem vagyok vevő a szánalmára. Sem a sajnálatára. Ugyanakkor nem akarom megbántani sem, így bocsánat kérően fordulok felé és nézek a kék szemeibe.
Naplózva


Lyana La Clair
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2017. 04. 18. - 20:57:07 »
+1


Mit szemeddel sejtesz...


A mosoly nem tűnt el az arcomról, ahogy az ujjaim végig futottak a gyönyörű nyakláncon. Az ékszert direkt erre a napra választottam, tudva milyen jól mutat a ruha mellett, és pontosan a szükséges helyen emeli ki vékony nyakamat… most azonban menedék volt. A kezeimnek egy búvóhely, ahol elrejtőzhettek Mr. Montrego elől.
Nem értettem az érzést, ami annyira erősen járta át testem minden porciákáját. Annyira szerették volna az ujjaim érinteni a kezét, hagyni hogy csókot leheljenek rá… de nem! A neveltetésem nem engedte meg, hogy ő, akivel olyan mélyen egymásba fonódott a tekintetünk a teraszon, pontosan úgy érintsen, mint előtte annyian. A szívem tudta csak, hogy mennyire élvezném a finomnak látszó ajkak cirógatását a bőrömön. Kifelé azonban mást mutattam. Hideg voltam és kemény, ahogyan neveltek. Csak kedvesnek tűntem, az érzelmeket még sem engedtem szabadjára ennyire nyilvánosan.
Nincs ember, aki ne élvezte volna… – felelte halkan Mr. Montrego.
A hangja is olyan magával ragadóan mély és kellemes volt. Ha a fülembe búgna, akár pillanatok alatt el is tudnék aludni. Egyszerre volt lágy és férfiasan kemény.
Nos, ezt örömmel hallom – biccentettem és még mindig mosolyogtam.
Vajon meglátta a szememben azt a villanást? – gondolkodtam el. Ha igen, bizonyára tudta, nekem is annyira kényelmetlen a helyzet, mint neki. Ezt ugyanis jól megtanultam a kemény, táncolással és illemtan leckékkel töltött napokban: egy igazi hölgy el tudja rejteni az érzéseit, de a szeme csillogásának nem tud parancsolni.
Miss La Clair…
A szívem nagyot dobbant a nevem hallatán. A biccentés azonban szinte lelassította a vonat módjára zakatoló ritmust. Nem akartam, hogy elmenjen, szerettem volna érezni magamon a meleg barna szempár érdeklődő pillantását… de nem tehettem semmit. Megint elfordultam, hogy lássam Madam Potiert, aki most egyenesen minket bámult. Már nem takart el minket jótékonyan a tömeg, nem szólaltam meg.
Lágyan visszabiccentettem én is és csak néztem, ahogy távozik. Minden lépésénél fájdalmasan dobbant a szívem, mintha valamit elveszítenék éppen. Vajon megbántódott, amiért nem fogadtam lelkesedéssel a nekem szánt kézcsókot? Bárcsak megértené, amit érzek! Ilyen gondolatok tolongtak a fejemben, miközben hallgattam a nekem szánt szavakat. A húga ugyanis még ott maradt, hogy szóval tartson, de hamarosan ő is elvegyült a tömegben.
Különös – gondoltam és mosolyom most gúnyossá vált. – Az emberek mindig körbe vesznek. Nem telik el úgy nap, hogy ne találnám magamat tömegben, és mégis milyen magányos vagyok. Nevetséges egy nőszemély lett belőlem, hiszen a romantikus regények hősnői mindig olyan könnyen elegyednek szóba a választottjukkal, ha pedig nem, akkor is akad egy jótékony barátnő, aki segít. Nekem miért is nem adatott meg egyik sem?
Végig sétáltam a termen. Figyeltem, hogy Madam Potier látóköréből kikerülve eltakarjon a tömeg. Úgy tűnt egyébként is, hogy kiváló társaságra talált egy idősebb úriember személyében, akivel nyilván rólam, az előadásról vagy más hasonló, finom témákról beszéltek.
Ahogy végig sétáltam az emberek tömege között, éreztem magamon a tekintet. Egy-két férfi még rám is mosolygott, a nők azonban leginkább csak irigyen méregettek… ha tudnák mennyi küzdelem van egy ilyen külső mögött, megelégednénk a saját sorsukkal. Az elismerés, ez éltetett eddig, hiszen nem volt más, amit kaptam volna az élettől. Most azonban az a csodálatos, barna szempár nem hagyott nyugodni.
Valahogy a teraszra vezető ajtónál lyukadtam ki. Itt láttam őt először és ezen a helyen kavart fel az a furcsa érzés, ami most megint ott tombolt a testemben.
Ahogy tovább haladtam, megpillantottam a hátát alig néhány méterre magam előtt. Tudtam, hogy ő az, mintha már ezerszer láttam volna és ismerném a mozdulatait, a széles vállait… finoman osontam mögé, ügyeltem rá, hogy a cipőm sem csapjon zajt.
Itt az alkalom Lyana, tedd meg! – bíztatásnak szántam, hogy legyen erőm megtenni, amit azelőtt sosem. Közben egy regény hősnőjének képzeltem magamat, mintha ez bármit is egyszerűbbé tenne.
Belé karoltam. Finoman öleltem át a bal karját. Éreztem még a több réteg ruhán keresztül is mennyire izmos.
Blaire, kérlek, hagyj magamra… nem vagyok kíváncsi semmire és senkire sem, nagyon kérlek ne szekálj, nem vagyok jó hangulatban! – mondta egy sóhaj után.
Elmosolyodtam a durcás hangon, olyan volt, mint egy nagyra nőtt gyerek… de ez az oldala talán még jobban tetszett, mint az a kimért alak, aki velem szemben állt az előadásom után. Visszafogta magát, most azonban az igazi énjét mutatta, ráadásul megbizonyosodhattam róla: valami tényleg bántja. Abban csak reménykedni mertem, hogy én okoztam ezt.
Voltam valaha bárkire ilyen hatással? Nem. Voltak rajongóim, voltak csodálók, akik virágokat, bonbont és más ajándékokat küldözgettek. Azokat a barna szemeket azonban egyetlen ékszer vagy drága parfüm sem múlhatja felül.
Ennyire hasonlítanék a húgához? – kérdeztem megjátszott hangon, de most végre őszintén mosolyodtam el.
A kezemet végig húztam a karján, közben reméltem, hogy végre a szemébe nézhetek újra. Alig pár perce találkozott a tekintetünk, de máris hiányzott az arca… Mi ütött beléd Lyana? Ez nem te vagy – suttogta belül a hang, ami mindig visszatartott attól, hogy élvezzem a pillanatot, most azonban ez sem állíthatott meg. A szívem diktált, nem az eszem, nem a neveltetésemből származó bilincsek. Nem tudott most semmi visszarántani.
Tudja, szívesen élvezném ezt az éjszakát a megfelelő társaságban és maga, Mr. Montrego, alkalmasnak tűnik erre… – el sem hittem, hogy ezeket a szavakat én mondom.
Naplózva

Mathias Montrego
[Topiktulaj]
***


elsőéves sárkánykutató

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2017. 04. 19. - 13:10:39 »
+2

*
zene: SaL - Mercury



'Amit szívedbe rejtesz,
szemednek tárd ki azt;
amit szemeddel sejtesz,
szíveddel várd ki azt.'



~~~~~~~~*~~~~~~~~



A kék szemek nem azok a kék szemek, amiket vártam. Határozottan nem. A húgom szürkéskék huncut íriszeit senki máséval nem lehet összekeverni. Ez a szempár más. Igaz színre a kék fogalmát meríti ki de olyan, mint a mély tenger, fenséges kék. A csillogás ugyan hasonlóképp megvan és mellé a gyönyörű mosoly keretezi azt. Most őszinte, igen, ez tisztán látszik. Talán amúgy is zavarba jönnék, de az, hogy pont rajtan nevet ennyire jót a másik nos ez még inkább fokozza a dolgot.
– Ennyire hasonlítanék a húgához? –
A hang mellé az illat is társul, az a jellegzetes illat, ami az övé. Ez sem keverhető össze senki máséval és tudom hogy életem végéig fogok rá emlékezni. Mindössze az nem fér a fejembe hogy hogyan nem árulta el a lányt eddig. Valószínű túlságosan el voltam foglalva a saját ostoba gondolataimmal, és a már elképzelt tequila ízével a számban. Gyerekes öröm árad szét belsőmben, csak attól a gondolattól is hogy itt van mellettem, pláne attól hogy velem. A karom libabőrös lesz, ahogy végig húzza kezét  kecsesen rajta, még így a ruha alatt is. Azonban újra elfog a gyomorgörcs és a mellkasom is összeszorul. Újra. A szám kiszárad és megint nem bírok megszólalni. Csak nézem őt, és hála merlinnek ő töri meg a csöndet újra.
– Tudja, szívesen élvezném ezt az éjszakát a megfelelő társaságban és maga, Mr. Montrego, alkalmasnak tűnik erre… –
Elhűlök ezen a mondatán és ezen a nyílt felajánlkozásán, amit ha nem lennék úriember, simán félreérthetnék. Az ereimben az adrenalin szétáramlik és nehezen tudok kőkemény nyugalmat erőltetni magamra. Valahogy még a ruha is szűknek hat, de ezt betudom a füllesztő melegnek nem pedig a szavaival kapcsolatos gondolatnak. Nem tudom megállni hogy ne nézzek rá csodálkozva. Arcom nevetségesnek hathat, ahogy egyik szemöldököm feljebb kúszik, arcomra pedig kiül a meglepettség. Az egyik pillanatba minden etikett és illemtan szabályt megsértve eléri hogy egy marék kukacnak érezze magát az ember, és eloldalogjon, mint egy kivert kutya… a másikban meg hízelegve várja hogy ugorjon neki az ember. Ki érti ezt? Nők…! Magamban lemondóan szusszantok egyet, mert kezdek arra rájönni hogy igenis igaza volt Eric barátomnak. A nőket sosem lehet és soha nem is kell megérteni. Jobb csak kiélvezni a dolgokat. Ennek ellenére is, Lyana La Clair az a típus, akit meg akar fejteni az ember. Lehet a neveltetése miatt vagy azért mert táncos, de valamiért kész rejtély. És a misztikum mindenkit vonzz, akárcsak a hírnév. A kettő együtt pedig páratlan. Még a saját húgom is felettébb be van zsongva ha szóba kerül. Meg is lehet hogy nem látom a lány nyakán csüngeni. Ezek szerint sikerült valamerre leráznia, ami felettébb elismerésre méltó, ugyanis legtöbbször még nekem sem sikerül.
- Azt hittem nem tart megfelelő társaságnak... –
Nem tehetek róla de hangomba több az élc, mint eredetileg szántam. Jó nem is akarom tagadni hogy kellemetlen szituációba hozott az előbb, hisz nekem is van önbecsülésem amin simán keresztültiport. De persze udvariatlan sem akarok lenni. Vele meg különösen nem. Ezért hogy kissé enyhítsek a feszültségen, ami kettőnk közt szinte tapinthatóan szikrázik halovány mosolyfélét erőltetek magamhoz. A szám megrándulva a félmosolyba csakis neki szól, miközben szemeimmel az övét figyelem. Kíváncsi vagyok mennyire érezte ki a bánatot a dologból. S mintha csak ez késztetne rá de meglehet a helyzet kellemetlensége, meglepve magamat újra megszólalok.
- És mégis mit óhajt Miss La Clair? Netalántán egy táncot? –
Tekintetem nehezen ugyan de elszakítom tőle és a parkett felé nézek felmérve a terepet. Épp angol keringőt lejtenek a párok. A fények szépen csillannak meg a nők elegáns ruháin, a zene pedig körül öleli az egész termet egy kis morajlással vegyítve, amit könnyedén túlharsog. Nekem igazából nincs kedvem táncolni, noha a húgom kellően felkészített a dologra, és a karácsonyi bálon Emily-vel sem vallottam kudarcot. Mégis, kissé idegen tőlem. Mondjuk valószínű csak megszokás kérdése.
- Vagy esetleg idegenvezetőt szeretne? Akarja, hogy körbevezessem? –
Nos ebben legalább jó vagyok. Mégiscsak a saját otthonom. Tudok mindent, legalábbis elvileg. Anno biztos tudtam többet is mint most. Jó, azért itt nem tévedek el. Ez nem a Roxfort, ahol lépten és nyomon újdonságok mutatkoznak. Habár elég nagy a ház és a húgom néha még itt is meg tud lepni. Blaire igazán tud alkotni. nem csoda, ha mindig az apám agyára ment. Meg persze az enyémre. De ez szerintem sosem fog változni. Kíváncsivá tesz Lyanát mi fogja jobban vonzani. Feltételezem inkább a társaságban maradna, igaz a teraszon lévő összetalálkozásunk pillanat inkább az ellenkezőjére utal. Mindegy, mert a lehetőség fenn áll és ő dönt.
Naplózva


Lyana La Clair
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2017. 04. 19. - 23:09:48 »
+2


Mit szemeddel sejtesz...


A meglepettség is jól állt Mr. Montregonak és talán egy kicsivel kevésbé tűnt feszültnek ezzel az arckifejezéssel. Azokban a csodaszép barna szemeiben pedig még abban a pillanatban is ott csillogott az az édes kis fény, amit már a teraszon is láttam. Ez volt az, ami annyira magával ragadott, hogy hagytam összefonódni szoros ölelésbe a tekintetünket.
Azt hittem nem tart megfelelő társaságnak... – válaszolta kisvártatva.
A hangján érezhető volt egy kis dac. Azt hiszem megkaptam, amit akartam. Boldogsággal töltött el, hogy ilyesmit váltottam ki belőle… ha más viselkedett volna így velem, nem vert volna ilyen hevesen a szívem. Nem rázott volna ki a hideg egy másik férfi karjának érintése. Egyszerre voltam izgatott és nyugodt, mintha mindig is meglett volna ez a pillanat. Talán ezt nevezik a regényekben beteljesedésnek? Fogalmam sem volt, de inkább tűnt valami rögös út elejének.
Ismét színpadias mosoly ült ki az arcomra. Megtetted, Lyana, közelebb léptél hozzá, a karjába kapaszkodtál, sőt meg is simogattad… de nem kell mindent azonnal kiadnod magadból – tárgyaltam ki magamban a helyzetet. Végül is, ha egy valamit megtanultam igazán: egy lány inkább legyen visszahúzódó és éppen csak annyi lépést tegyen meg, amennyi szükséges.
Nos, Mr. Montrego, azt most még nehéz lenne megmondani – válaszoltam kimérten. – Alkalmasnak tűnik, mindenesetre, ahogy említettem.
… most pedig bizonyíthat – fejezte be helyettem a hang, ami olykor visszafogott, most viszont mintha taszítana egyenesen Mr. Montrego karjaiba.
Tánc? – kérdeztem vissza és most lesütöttem a szememet egy pillanatra.
Furcsa gondolatok, szokatlan képek futottak végig az általában nyugodt elmémen. Mindennap táncolok, ha nincs is előadásom, a próbák sosem szakadnak meg. Nem kívánkoztam a parkettre, bár valószínűleg ennek az volt az oka, hogy elszégyelltem magamat.
Voltak partnereim, nem is egy, akikkel keringőt táncoltam… de egyik sem volt olyan magával ragadó és olyan erős, mint Mathias… vagyis Mr. Montrego. El sem tudtam képzelni, milyen amikor ilyen erős kezek ölelne körbe, forgatnak. Sosem vezetett még senki, sosem adtam át magamat a partneremnek teljesen. A táncban domináns voltam törékeny nő létemre.
Vagy esetleg idegenvezetőt szeretne? Akarja, hogy körbevezessem? – kérdezte aztán és ez mentett meg a válaszadás elől.
Lassan bólintottam.
Örömmel venném – még mindig az a rideg, kimért hang jött ki a számon.
Ez volt a helyes a neveltetésem szerint. Míg a lelkem tombolt az arcomon érzéketlen, hűvös maradt, talán tényleg csak a szemeim árulkodtak. Reméltem, hogy valamit elkap ebből Mr. Montrego, habár nem tűnt helyénvalónak a biztatása. De miért is ne élvezhettem volna csupán ezt az egy estét a több ezerből?
Szerettem volna azt mondani: Rejtsen el a tömeg elől, vigyen olyan helyre, ahol nem kell falakat építenem magam köré. Hatalmas volt az épület, de vajon van-e benne ilyen hely? Vajon akad-e menedék egy olyan korlátok között nevelt és élő nőnek, mint én? Szerettem volna kinyílni, mint egy virág, de nem tehettem meg, egyszerűen sosem jött el az alkalom vagy az idő. Csupán akkor voltam önmagam, ha teljesen egyedül voltam, könyvvel a kezemben. Az álmaim akkor egy pillanatra életre keltek a szemem előtt, de mikor eljött a következő próba visszakerültem a mókuskerékbe és megint minden fekete-fehér lett.
Csendre vágyom, távol a zenétől és a tömegtől – mondtam ki nagy nehezen.
Ennyi elég, jól van – mosolyodtam el, immár őszintén. Sikerült megállni, hogy butaságot mondjuk, nyilván Madam Potier most büszke volna rám – feltéve, ha nem éppen egy erős férfikarba karolva próbálnék meg kiszökni erről a kis ünnepségről. Az érzelmeim azonban megint hevesek lettek, ahogy végig simítottam az erős karokon ismét.
Kérem szöktessen meg innen! – csúszott ki hirtelen a számon a butaság.
Nem pirultam el, mint valami ostoba liba, de egy pillanatra, egy rövidke másodpercre talán hagytam a zavart kiülni az arcomra. Csak reméltem, hogy Mr. Montrego ezt nem vette észre és megérti: távozni akarok innen.
Tudtam, milyen lesz kilépni az emberekkel zsúfolt helyiségből, hiszen nem ez volt az első, amikor menekülni támadt kedvem a kötelezettség elől. Olyan az az érzés, mint mikor az ember sokáig van a víz alatt és hirtelen kitör a felszínre, a tüdeje pedig elsőre nehezen telik meg levegővel. Egyszerre biztonságot adó, kellemes és fájdalmas érzés.
Naplózva

Mathias Montrego
[Topiktulaj]
***


elsőéves sárkánykutató

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2017. 04. 21. - 22:32:05 »
+1

*
zene: CW - Wishper



'Amit szívedbe rejtesz,
szemednek tárd ki azt;
amit szemeddel sejtesz,
szíveddel várd ki azt.'



~~~~~~~~*~~~~~~~~



Lyana szavai csípnek és a szívembe marnak. Persze ő ennek több mint valószínű, hogy nincs a tudatában. Mégis, valamiért tőle a legkisebb sértés is olyan, mintha a legnagyobb ellenfelem legnagyobb vétke ellenem. Lehet a puszta tudat hogy engem vett a célkeresztbe vagy mert tőle egyszerűen képtelen vagyok elviselni ezt... de valamiért, és nem értem miért, ezerszer érzékenyebb vagyok a dologra. Inkább most is elfordítom a fejem, hogy ne láthassa tekintetem, amit tudom jól hogy nem tudok olyan jól uralni, mint minden mást. Még így is megfeszül az arcélemen a bőr, noha nagyon igyekszem leplezni keserűségem. Érdekes a dolog, mert más nő esetében ezt a viselkedést, az ilyen mondatokat kihívásnak tekinteném, aminek maximálisan is eleget tennék. A flörtölés a véremben van és nem tudnék nemet mondani a felajánlkozásnak. Az övé mégsem ez a kategória. És nem tudom megmondani miért van ez így. Talán ő is érzi, mert a beálló csendet ami épphogy nem válik kínossá a kérdésemmel szakítom meg. Ó persze botor dolog volt részemről. Eszembe jut hogy neki ez az élete, nap mint nap. Másoknak ez szórakozás, ahol kiélhetik magukat és esetleg villoghatnak elképzelt és talán valamennyire valós tehetségükkel. Addig ennek a lánynak ez tölti ki minden percét és pillanatát. Csodálom, hogy valaki ennyire a szenvedélyének tud élni. Bele se merek gondolni abba, hányszor gyűlölte meg szívből a dolgot és kezdte előröl újra megszeretni azt. Ugyanakkor gondolom olyan természetes ez, mint a levegő, amely megtölti az ember tüdejét. Ott van, mindig, minden pillanatban, úgy, hogy már észre sem veszed. Igazi harc ez, amit az ember félig-meddig saját valójával vív meg. És végül felülkerekedik. Ő el tudta érni mindezt, ami csodálatra méltó. Én még mindig nem. Vagy már nem. Igazából nézőpont kérdése.
– Örömmel venném.
Szívem megdobban a szavaira. Igyekszem teljesen semlegesnek tűnni továbbra is, ám fogalmam sincs hogy ez sikerül-e ténylegesen. Feltételezem nem igazán. Ennek oka meg hogy teljes testem megfeszül egy pillanatra. A keze alatt megérezheti a rándulást, de talán betudja az idegességnek. Legalábbis ebben reménykedem.
– Csendre vágyom, távol a zenétől és a tömegtől. –
Mindössze bólintok mert újra kezd megjelenni a torkomat szorongató gombóc. Tehát tényleg nem véletlen volt a teraszon való összefutásunk. Visszaemlékezve a pillanatra csak még inkább elfog a fura izgatottság. Megértem őt teljes mértékben. Nekem is sok volt a ma este pedig igazából nem is csináltam semmit. A dolgok oroszlánrészét a húgom vállalta magára. És derekasan helyt is állt. Karom újra megfeszül, mikor Lya újra végighúzza kezét a karomon és nem tudom megállni hogy ne hajoljak fél centivel előrébb felé. A púderes finom illat újra felkeveredik és bekúszik az orromba. Teljesen elbódít, és első pillanatba fel se fogom a szavai értelmét.
– Kérem szöktessen meg innen! –
Szétboncolgatok fél perc töredéke alatt a félig-meddig kétségbeesett ugyanakkor viccesnek tálalt felkiáltást és mikor agyam megérti azokat a gyomrom rögvest bukfencet vet. Hirtelen elcsodálkozom a bátorságán, mert ilyen merészséget nem feltételeztem volna egy hozzá hasonló neveltetéssel bíró nőtől. Kész rejtély és kiszámíthatatlan. Ez tetszik és ez még a meglévőnél is vonzóbbá teszi. Imádom az érdekes dolgokat akácsak a szépeket, de ő minden egyben és még attól is több. Letörlöm arcomról a meglepett ábrázatot, és egy kacér mosoly jelenik meg szemeim pedig huncutul villannak meg. Ezt a felhívást nem lehet nem elfogadni….
Szelíden húzom magamhoz közelebb a nőt a karommal, és hajolok közel hozzá. Olyan közel hogy pár centire vagyok a fülétől mindössze. Szőke tincseinek egyike megcsiklanfdozza az arcomat de nem törődöm vele, és elnyomom a bennem életre keltett vágyat.
- Jöjjön! – suttogom a fülébe és elvezetem a terem másik végébe. Látszólag semmi nincs ott, a falakon fehér intarziás díszítés és mindkét oldalt tükrök, melyek előtt  1 méterre asztalok, mindennel felpakolva. Emberek beszélgetnek jobbra balra, miközben én végigvezetem a lehető legkevesebb kitérővel. Senki nem foglalkozik velünk mert senkivel nem alakítok ki szemkontaktust. Aki rank is köszön egy biccentést és egy dörmögést érdemel ki semmi mást. Az egyik kisebb tükör előtt megállok jbalról a második és a kerethez lépek. A karom leengedem és kezem a lányéért nyúlik ösztönösen. Finoman fogom meg, de ujjaim bizseregni kezdenek rögvest. Mindössze egy pillanatra torpant ez meg, mert tekintetem már a tükröt vizslatja. Lehunyom a szemem egy percre, kiürítem az elmém és kinyújtom szabad jobb kezem. Ujjaim végigfutnak a díszes farakáson és az egyik nagyobb rózsa fejét megnyomom, majd pár centire alatta a másik levélmotivumot. A halk kattanást csak én hallom, senki más és tudom, szabad az út. Visszafordulok a lányra és elmosolyodom. Úgy érzem magam mint egy ötéves gyerek, aki végre rosszalkodhat és partnerre lelt.
- Paradoxon. –
Suttogom, majd elindulok neki a tükörnek, ami nem törik szét hanem magába szív. Maggammal vonom a lányt is, s mire kiérünk nem láthat mást csak kőfallal szegályezett gyéren megvilágított folyosót. Beletelik egy két pillanatba míg a szemem megszokja a félhomályt és az egyik gyertyatartót a kezembe véve indulok el tovább. A lány kezét tovább sem eresztem el, de érzem ahogy szikrákat hány köztünk a levegő.
- Erre…! –
Igazából nem lenne szükség a suttogásra mégis olyan… ide illő. Talán a hely varázsa vagy a gyerekkori rémmesék utózöngéje, de félig normális hangerőt ütök csak meg.
- Ezek a titkos folyosók, amik folyamatosan változnak. Csak aki ismeri őket tud kiigazodni rajtuk. Ugye nem fél a szellemektől? –
Jelentőségteljesen fordulok hátra menet közben, de csak fél pillanatig tudok komoly maradni majd kirobban belőlem a nevetés. Amit valószínű Lyana meglepett arca is csak tetéz. A jókedv valamennyire oldja bennem a görcsöt és két balos után a szürkésfehér derengés felé indulok nyomomban a lánnyal. Nyugodtan megyek rajta keresztük és érkezem meg az étkezőbe, vagyis pontosabban lépünk ki az étkezőbe elhelyezett egyik nagy tükörből. Hagyom hogy a lány körbenézzen, és ha akar körbejárja a termet. Tekintetem őt követik. Lesem minden mozdulatát és ugyanakkor örülök, hogy a húgom minden szobát kicsinosított a mai banzájra.
- Innen nyílnak a konyhák és a személyzeti részleg. – bökök az egyik mellékajtó irányába. Egy bíztató mosoly kíséretében felvont szemöldökkel pillantok Lyana felé és a szándékosan nem a karom hanem a kezem nyújtom felé.
- Indulhatunk? –
Ugyan a hangom nem remeg bele de érzem még egy visszautasítást nehezen viselek el. Habár még így is itt van velem. Amit fel sem fogok szinte. Kissé olyan abszurdnak ézrem a szituációt, mintha álmodnék. És mindössze a viszkető bal karom ahol valaha a Sötét Jegy volt de mára csak a hege maradt adja tudtomra, hogy nem álom ez. Hanem a valós igazság.
Naplózva


Lyana La Clair
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2017. 04. 24. - 15:56:07 »
+1


Mit szemeddel sejtesz...


Butaságot mondtál, Lyana – ismételgettem a gondolatot magaman, ahogy Mr. Montregora néztem. Tudtam, hogy nem egy lányregényben vagyunk és ő valószínűleg nem az a hősszerelmes lovag, akire vágynék... hiszen nem is ismerem igazából a férfiakat. Csupán egy baba vagyok, akit mindenki öltöztetett és a kedve szerint mozgatott, nem ismerhettem meg a világot és az embereket. Azt persze tudtam, mikor mit kell mondanom nekik, de ez most abszolút más volt. Ismeretlen, furcsa...
A nevelőim, az anyám állandóan azt mondták: tisztességes férfiak nincsenek. A saját bőrömön pedig nem tapasztalhattam meg. Akik körbe vettek is, rajongtak értem, őszinte szavuk nem volt... és ez volt a baj Mr. Montregoval is. A szemén láttam, hogy mit érez és gondol, habár nem értettem mindent. Ez tette igazán egyedivé őt.
Hirtelen húzott közelebb magához és újra megéreztem azt a kellemes illatot. Nem a parfüm aromája volt ez, hanem ami a bőrből áradt. Egyszerre volt férfias és finoman lágy. Zavarba hozott azonban a közelsége és az ahogy búgó hangon súgta a fülembe: „Jöjjön!” Egy kicsit távolabb löktem magamtól de csak finoman, inkább jelzésnek szántam, hogy ismerje a határokat.
A regényekben sem adják magukat könnyen. A férfinak harcolni kell érte, s hát Lyana Le Clair nem szerezhető meg csak úgy. Tartás – ismételtem meg magamban anyám szavait. – Egy kedves mosoly még nem törheti meg azt a tartást benned Lyana, amire én tanítottalak. Talán ebben igaza volt, de még időm sem volt rászólni, hagytam, hogy magával húzzon. Át a termen, ami tömve volt emberekkel és egyik sem nézett ránk… vagy csak én hittem azt, hogy ez a pillanat egyedül a miénk.
Egy tükör előtt álltunk meg. A díszes keretet – ezúttal őszinte – mosollyal az arcomon néztem meg magamnak. Az ilyen dolgokat szeretem, aki elegánsak, ugyanakkor enyhe színpadiasság is keveredik bele – mintha az életem volna: gyönyörű, finom, de olyan sok munkába került létrehozni.
Mr. Montrego ujjait éreztem meg a kezemen. Nem akartam, hogy ezt tegye… ez túl korai volt? Nem tudom, hogy ezt a szót kerestem-e, semmit sem tudtam már, a gondolataim kusza halmazként kísértettek belülről… csupán az a laza mozdulat vonta el a figyelmemet, amit a kísérőm tett a szépséges kereten.
Mosolyogva nézett rám, majd kimondta: – Paradoxon…
Ó… – hagyja el egy kis hang az ajkaimat, ahogyan átlépünk a tükör szilárdnak látszó felületén.
Furcsa, kissé cirogató érzés volt. Lehunytam a szememet, mintha féltem volna. Valójában nem így volt, már régen nem reszkettem semmitől. Csupán átadtam magamat a pillanatnak. Ez most az én romantikus történetem, az én regényem első fejezete… de vajon lesz ok folytatni a megírását?
A folyosón éreztem ahogy felgyorsul a szívverésem. A sötétség, amit éppen csak megtört a gyenge fény és a csupasz falak… olyan kalandos volt. Még sosem történt velem ilyen! – csodálkoztam rá a helyzetre és félig álmodozva hagytam, hogy vezessen tovább a férfi.
Ezek a titkos folyosók, amik folyamatosan változnak. Csak aki ismeri őket tud kiigazodni rajtuk. Ugye nem fél a szellemektől? – kérdezte, ahogy felém fordult.
Kitört belőle a nevetés… milyen gyönyörűen nevet – aléltam el egy rövidke pillanatra. Meg kellett ráznom a fejemet, hogy magamhoz térjek.
Hirtelen megtorpantam, elhúztam tőle a kezemet és a mellkasomhoz kaptam. Felháborodott arccal tekintettem rá, majd közöltem: – Ne sértegessen, Mr. Montrego! Egy igazi hölgy természetesen fél a szellemektől – majd elmosolyodtam: – Remélem, hogy legalább maga is fél egy kicsit.
Beszéd közben lassan indultam tovább, követtem őt előre a sötét, végeláthatatlannak ható folyosón… arra nem számítottam, hogy ilyen hirtelen érkezünk meg a következő helyiségbe. Pontosan úgy léptünk ki a titkos alagútból, ahogyan korábban befelé.
Az étkező is gyönyörű volt ebben a házban, ráadásul az alkalomhoz illően fel is volt díszítve. Engem most még sem ez érdekelt… szerettem volna újra látni nevetés közben, ahogy elővillannak a szép, rendezett fogai. Olyan felszabadult, olyan más volt, mint a többi ember abban a pillanatban. Végre nem éreztem a feszültséget, ami korábban csak úgy áradt belőle és nem akart nekem megfelelni.
Egy kicsit távolabb sétáltam tőle, hogy visszanyerjem az erős, hideg kisugárzásomat, amire most mindennél nagyobb szükségem volt. Egy ajtónál álltam meg.
Innen nyílnak a konyhák és a személyzeti részleg.
Érdekes… – gondoltam és a kilincsre tettem a kezemet, mintha be akarnék menni. Kaland, ez kell nekem, hogy kirángassam azt a szerencsétlen lelkemet a hétköznapok börtönéből, a tánc börtönéből.
Indulhatunk? – kérdezte aztán és felém nyújtotta a kezét, de nem nyúltam érte.
Nem fogtam meg, csupán bólintottam. Az ajtótól hátrébb léptem és a szemébe néztem. Vajon meglepődött, amiért most nem akartam, hogy hozzám érjen? Talán játszok vele… pedig nem kéne. Bűntudatom támadt.
Kinyújtottam a kezemet és lassan megfogtam az erős ujjait. Gyengéd mosolyt engedtem meg magamnak ezúttal.  
Alig várom, hogy folytassuk ezt a mesés utat – válaszoltam talán túl kimérten, de a hangom most egy egészen kicsit megremegett és olyan kislányosnak hatott.
Közelebb léptem hozzá és nem vettem le a szememet az arcáról. Nem akartam kacérkodni vele vagy éppen túlzottan adni alá a lovat… egyszerűen csak jól akartam érezni magamat.
Imádom a kalandokat, Mr. Montego – ismertem el neki halkan, mintha félnék, hogy valaki meghallja. – De nem sok részem volt benne. Táncosnak lenni közel sem izgalmas.
Vajon a valóságban is léteznek olyan kalandok, amilyenek a regények lapjain?
Naplózva

Mathias Montrego
[Topiktulaj]
***


elsőéves sárkánykutató

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2017. 04. 24. - 21:34:48 »
+1

*
zene: CW - Epithelial



'Amit szívedbe rejtesz,
szemednek tárd ki azt;
amit szemeddel sejtesz,
szíveddel várd ki azt.'



~~~~~~~~*~~~~~~~~



– Ne sértegessen, Mr. Montrego! Egy igazi hölgy természetesen fél a szellemektől Remélem, hogy legalább maga is fél egy kicsit. –
Nem. De a kedvéért félek. Azt hiszem a kedvéért minden lennék. Mindent megtennék. Egy mosollyal jutalmazom a kérdést, de megválaszolatlanul hagyom. Huncutul csillan meg a szemem, amiben sok minden benne van és sok minden kérdéses. Hagy legyen valami az én titkom is. Ez a nő maga a rejtély…Miért ne lehetne nekem is egy dolog, amit nem árulok el?
A szavaira nevethetnékem támad, de elfojtom. Nézem őt ahogy eltávolodik és megáll az ajtó előtt. Nem arra vezet az utunk, igazából semmi érdekes nincs arra de nem szólok közbe, csak figyelem őt. Hangja picit megremeg, amit nem igazán tudok hova tenni. Pár pillanatik úgy tűnik, mintha vonakodna újra megérinteni. Nem csodálkozom ezen különösebben, noha hiányzik a finom puha bőre. És az illata. Aztán, talán a sármos mosolyomnak vagy talán csak az illemnek köszönhetően, de megadja magát. Jobbja finoman csúszik ujjaim közé, és a gyomrom újra liftezni kezd. Fel és le. Egyszerre szörnyű és félelmetesen jó érzés. Furcsa ez a kettősség. Határozottan vezetem ki őt a hallba, amit már láthatott az érkezésekor, közben persze mesélek. Mesélek a házról, a történetéről, a sok-sok itt élő családtagról akik az őseim, a vérem, és nevem viselői.
- A második emeleten vannak a vendégszobák. Arra van a könyvtár meg a dolgozószoba, itt a családi szalon, ahol a húgommal a legtöbb időt töltjük.
Intek a szoba felé, ahol a nagy zongora foglal helyet a sarokban nagy félkör alakú üvegablak előtt.
- Felette meg az én szobám..  – hirtelen, magam sem tudom miért de zavarba jövök. A mondat második fele motyogásba folytatódik. - ...meg a család többi tagjáé... az első emeleten....-
Elpillantok oldalra, habár valójában semmit nem látok abból amit nézek. Zavartan túrok bele ujjaimmal a hajamba.
- Erre meg a képtár.. pillanat és jövök.... –
Elengedem a kezét  és az órámra pillantok, miközben belépek a szobába és az egyik oldalsó portré elé lépek. Közbe persze próbálom levetkőzni a zavaromat. Nehezen megy. Gyomrom újra meg újra bukfencet hány. Érzem hogy innom kellene, az talán segítene. Miért vagyok ennyire feszült? Mindenre ráfogható persze, de tudom a szívem mélyén hogy soha nem voltam még ennyire ideges. És a lány teszi. Persze hogy szép, na még mit nem, egyenesen gyönyörű, de ettől nem kellene úgy viselkedni, mint egy idióta. Amúgy sem hiszem hogy különösebben érdekli bárki más a saját maga kis világán kívül. Holnapra elfelejt, mint mindenki mást... Meghúzom az oldalsó jobb sarkát ami engedelmesen megadja magát. A kép kinyílik én pedig benézek a mögötte lévő titkos rekeszbe. Hmmm, Eric ezek szerint egy nőt se szedett fel... még. Ez ugyanis a barátommal közös dugi piatartalékunk és a wishkey mellett a pezsgő is behűtve ott csücsül, ahova odakészítettem. Meglepő hogy nem akadt még nála horogra senki. Ilyenkor már rég ágynak dönt legalább egy nőt ha nem egyenesen kettőt valamelyik fenti hátsó vendégszobában. Vállat vonok, miközben nyersen azt gondolom hogy hát ő tudja. Nem tudom mitől lesz hirtelen rossz kedvem, de az lesz.  Kikapom az üveget és a két poharat. Majd visszafordulok, hogy Lyana társaságába lehessek újra. A képet hanyagul becsapom magam mögött  kicsit talán erőteljesebben is mint kellene és a saját arcképemre pillantok. Azok a szemek noha ugyanolyanok mégis ismeretlenek, akárcsak a vonások. Farkasszemet nézek saját magammal és elhúzom a szám mogorván. Fene essen az egészbe! Sóhajtok és kilépek.
- Azt hiszem ez kelleni fog! – jókedvet erőltetek magamra, kicsit igaz színpadiasan de ez nem számít. A lány nem ismer annyira hogy ezt észrevegye, remélem legalábbis. Vigyorgok, mint egy ötéves gyerek. Elvégre szilveszter van és ahhoz pezsgő dukál. Hagyom hogy ha akar belém karoljon, és miközben elindulunk folytatom a beszámolót, illetve hagyom hogy kérdezzen. Közben szándékosan az üvegház felé irányítom, és mielőtt belépnénk megtorpanok.
- Hunyja be a szemét! – arcom komolyra vált, és hangom is vele egyetemben. Megvárom hogy megtegye, és csak akkor nyitom ki az ajtót. Az egyik pohárba pezsgőt töltök, a többit leteszem a fehér ki asztalra és a közeli rózsabokorról letépek egy nyíló virágot. Ujjammal finom érintem meg a keze élét és invitálom be. Megcsaphatja a langyos kellemes meleg és a virágillat erőteljes elegye. Mikor kinyitja gyönyörű kék íriszeit arcát fürkészem. Szívem újfent kihagy egy ritmust. Nagyon kíváncsi vagyok milyennek látja és gondolja az összképet. A kivilágított üvegház talán ilyenkor a legszebb. Na jó, nappali fényben se mutat rosszul,  főleg a becsillanó és ezer színre széteső fény miatt, ugyanakkor mert tele a színpompás növénnyel, de ilyenkor... talán már kicsit giccsesen romantikus. Mindenhol piciny fénypontok kellően harminkusan, egy két szentjánosbogár zümmögésével vegyítve. Nem csoda hisz a testvérem keze munkája. TIpikus örök álmodozó az a lány...!
- Gondoltam szeretné páholyból nézni a tűzijátékot... –
Billentem oldalra a fejem és élvezem az álmélkodását. Gyönyörű az arca alapvetően is, de most tudván hogy én okoztam még szebbnek látom. Elfog a büszkeség és a gyermeteg öröm hogy sikerül lenyűgözni. Felé nyújtom a poharat és amint elveszi felkapom a saját pezsgőmet. A nagy félköríves üvegkupla felé invitálom, mely szimmetrikus párja a családi szalonnak. Innen egyenes kilátása van az ember szemének a kertre, és a medencére. Mindössze egy két zöldellő növény zavarja meg idillien a képet. Mellettünk a terasz, ahol nem sokkal ezelőtt találkoztunk, s ami most zsúfolásig megtelik emberekkel. A hangzavar mint távoli morajlás behallatszik ide is. Mindenki a bálteremből tódul ki.
Felötlik bennem mennyivel jobb innen nézni, mint onnan a zajos tömegből. Tekintetem kiszúrja Eric-et, aki eleinte nem vesz észre, majd mikor igen meglepett arcot vág ami végül egy vigyorba fullad és biccent. És is felé, aprón, alig láthatóan. A húgom is látom mellette, de ő túl elfoglalt hogy engem keressen. Inkább nevet a barátomon, aki felé hajolva suttog neki valamit, talán túl közel is kerülve hozzá. Meglep hogy elfog a féltékenység. De elhessegetem a dolgot, hisz ostobaság az egész...
Lyanára pillantok és mintha kételyt látnék megcsillanni a szemeiben.
- Ne féljen, csak ketten láthatnak minket. Senki más. –
Nem kötöm az orrára hogy milyen speciális bűbájt alkalmaztunk. Persze kettőt lehet találni kinek az ötlete volt. Nem, nem az enyém... de most az egyszer nem bánom Eric csajozós ötleteinek egyik remekét.
- De meséljen maga, milyen híres emberként bejárni a világot? -
Az órámra pillantok. Két perc múlva éjfél.
Naplózva


Lyana La Clair
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #11 Dátum: 2017. 04. 25. - 16:53:30 »
+1


Mit szemeddel sejtesz...


Nem figyeltem Mr. Montrego szavai, miután megragadta a kezemet. Még egy röpke pillanatot szántam a konyhát és a személyzet szobáit rejtő ajtóra. Annyival izgalmasabbnak hangzott, mint a képtár vagy éppen a vendégek hálószobája. A pompát már jól ismertem és ahogy elnéztem a férfit, ő is hasonlóképpen volt ezzel… de vajon mit találnánk odalent?
Lyana, mit szólna Madam Potier ha odalent pillanatana meg? Éppen elég sokkoló lenne neki, ha Mr. Montrego társaságában találna… – valamiért megmosolyogtatott a gondolat. Ebben a csinos, finom kis ruhában a konyhában lopakodni, benézni az üres szobákba… meglesni, mit rejtegetnek a személyzet tagjai a párnájuk alatt. Csupán akkor szedtem össze magamat, mikor egy kis csengő szólalt meg a gondolataim mögött, jelezve, hogy nem szép dolog mások dolgai között matatni.
Ahogy elengedte a kezemet és elsétált, csak néztem utána. Alig fogtam fel, hogy mit tett, annyival magával ragadott még a járása is… hogy lehet minden mozdulata ennyire férfias, miközben a tekintetéből inkább gyengédség árad? Benne tökéletesen megvan az erő és a lágyság harmóniája… legalábbis eddig úgy tűnt. Kíváncsi vagyok megváltozik-e a véleményem, ha jobban megismerem.
Hamarosan vissza is tért a kísérőm. Kezeiben egy pezsgősüveg és két pohár volt.
Azt hiszem ez kelleni fog! – mondta jókedvűen.
Nem akartam azt mondani, hogy én ugyan nem iszok egy kortyot sem… nem rontottam volna el a hangulatát semmi pénzért. Egyszerűen csak biccentettem, végül is az éjféli koccintáshoz jó lesz és talán az én adagomat is szívesen megissza egymaga.
Tovább haladtunk végül, fogalmam sem volt merre, de szívesen rábíztam magamat egy ilyen erős férfira. Nem csoda, hogy kérésére lehunytam a szememet és vártam, mikor érzem az érintését, a meleg levegő lágy simogatását az arcomon. 
Az üvegházban a pompás, színes növények lenyűgöző képe fogadott… azonban nem ez ragadott magával, hanem a lágy illat, amit ez a – talán – ezernyi virág árasztott magából. Mintha valami csoda venne körbe. Csupán egy pillanatra jutott eszembe, mennyivel izgalmasabb lett volna azt a bizonyos ajtót választani ehelyett.
 – Gondoltam szeretné páholyból nézni a tűzijátékot... – mondta, közben pedig átvettem a pezsgőmet, amit felén nyújtott.
Ezzel megszakított az álmodozó gondolatokat arról, mennyi romantikus dolog történhet egy ilyen csodaszép üvegháztam. Egy üvegkupola felé vezetett s már étettem, mire gondolt, innen bizonyosan mindent tökéletesen lehet majd látni éjfélkor. A teraszon gyűlő tömegre, a csodálatos kertre tökéletes a rálátás innen.
Még eszembe sem jut, hogy Madam Potier könnyedén megláthat minket, mikor közli: csak ketten láthatnak, senki más.
Ez a ház és a birtok maga a csoda – mondtam és kissé elmosolyodtam, az ujjaim között megforgattam a talpas poharat. Lenéztem az aranyszínű, gyöngyöző italra és csak akkor emeltem újra Mr. Montregora a tekintetemet, mikor feltett az unalmas kérdéseit.
Nagyon izgalmas a csodálatos báltermek és a… – gyorsan ásítottam egy nagyot és kifakadt belőlem az őszinte, hangos nevetés. Ó, hát ilyen a felszabadultság érzés. – Ne untassuk magunkat, Mr. Montrego, feleslegesen.
Közelebb lépet hozzá és a szemébe néztem. Ilyen távolságról még jobban éreztem az illatát. A saját illatát, amit annyira megszerettem az éjszaka folyamán.
Egyezzünk meg, hogy én itt, ebben a pillanatban nem vagyok híres ember és maga sem egy hatalmas birtok tulajdonosa… csupán egy egyszerű nő néz most fel egy egyszerű férfira – suttogtam szinte.
A tömeg hirtelen számolni kezdett. Éppen csak behallatszott a monton zaj. Én nem számoltam, csupán néztem Mr. Montrego szemeibe és közben azt kívántam, bár sose jönne el az éjfél és ez a pillanat se szakadna meg. Azokba a barna szemekbe akár évekig is képes volnék elveszni, felkutatni minden apró csillanását.
A hangok elcsitultak és egy durranás jelezte csak, hogy lekezdődött a tűzijáték. A vöröses fény bejárta az egész üveg házat. Nem néztem ki, nem érdekelt a pompa. Békében akartam tölteni az újév első perceit és ezt Mr. Montrego szemeinek fürkészése jelentette, egészen addig míg közelebb nem hajolt.
Hátra akartam húzódni, de nem tudtam menekülni elől. Az ajkai az enyémekhez értek és hosszasan, lágyan csókolt.
Nem, ez nem történhet meg! – merevedtem le hirtelen. Ő ugyan lecsukta a szemeit, mintha élvezné a pillanatot, én viszont szégyenemben csak nagyokat pislogtam. Nem erre neveltek és bár ma sok szabályt megszegtem, attól még jól nevelt hölgy vagyok. Az az érzés hasított belém, hogy ez a férfi egyáltalán nem az az úriember, akinek gondoltam.
Meglöktem, a karom lendült, hogy megüssem.
Hogy tehette ezt? Én bíztam magában! – sziszegtem, hirtelen minden örömöm eltűnt. A másik kezem is meglendült, hogy egyenesen az arcába öntsem a pezsgőt és elmenekülje, hacsak nem áll az utamba.
Naplózva

Mathias Montrego
[Topiktulaj]
***


elsőéves sárkánykutató

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #12 Dátum: 2017. 04. 25. - 20:38:24 »
+1

*
zene: SaL - Mercury



'Amit szemeddel sejtesz,
kezeddel fogd meg azt.
Akit szivedbe rejtesz,
öld, vagy csókold meg azt!'



~~~~~~~~*~~~~~~~~




A lány mosolya újra feltündököl a szívem pedig beleremeg. Tudom hogy lenyűgözte és most duplán büszke vagyok. A húgomra meg különösképp. Csak el ne felejtsem megmondani neki...!
– Ez a ház és a birtok maga a csoda –
A bókjára elvigyorodom. Na igen, más is így gondolta. Nem is egy ember. Aztán a valóság persze mindig más. És a megszokás is. Mert igenis mindenbe bele lehet szokni. Sőt egy idő után minden unalmassá is válhat...
- Nagyon izgalmas, a csodálatos báltermek és a... –
A színpadias ásításon elmosolyodom kedvesen. Kissé nevetségesnek hat a lány, de pont ez a célja, és azzal ahogyan felnevet eléri hogy én is vele nevessek. Meglep a mozdulata és arcom komollyá válik. Ahogy csökken a köztünk lévő távolság megérzem újra az illatát. Le kell hunynom a szemem hogy úrrá legyek a feltörekvő korántsem udvarias gondolatokon és vágyakon. Mikor kinyitom arcára pillantok és ajkaira, amik megmozdulnak.
- Egyezzünk meg, hogy én itt, ebben a pillanatban nem vagyok híres ember és maga sem egy hatalmas birtok tulajdonosa… csupán egy egyszerű nő néz most fel egy egyszerű férfira –
Érzem hogy bennem reked a levegő és szólni sem bírok. Ugyanilyen ostoba helyzetbe kerül nem sokkal ezelőtt önnön testvérem is, s most én tapasztalhatom meg milyen érzés az, Mikor Lyana lehengerel mindenkit maga körül. Valahol tudom hogy nem tudatos nála ez a kacérság de mégis kihívás. És ugyan tudom milyen voltam korábban és hogy nem vagyok ugyanaz az ember, de mégis melyik férfi képes ellenállni a kísértésnek? Persze hogy senki sem. Így mikor szinte suttogva hagyja el ajkait a szavak, valahol belül érzem hogy elértünk egy határt. Amit vagy meglépünk vagy nem. A tömeg moraja el se jut hozzám, ahogy visszaszámolnak. Tekintetem ugyanúgy összekötődik az ő óceánkék íriszeivel mint ott, ahonnan a zsibongás megkezdődik mikor az első tűzijáték fények kigyulladnak. Szemem sarkából érzékelem csak a fényváltozást és felvont szemöldökkel sandítok oldalra de a fejem nem mozdítom el a lány irányából. A figyelemelterelés persze csak egy pillanatig számít, mert nem érdekel sem az idő sem a hely. Semmi más, csak ő. Már akkor ott, mindössze párszáz méterre attól ahol jelenleg állunk éreztem, de vajon ő is?
Nem tudom, nem is tudhatom, de érzem hogy nem tudom tovább tartani magam.
’Csak egy egyszerű nő és egy férfi...’ visszhangzanak bennem a szavai. Semmi kötelesség, semmi etikett, semmi előítélet. Akárki lehetek, bárki, és senki. Kezem mozdul és a derekára fonódik. Hirtelen mozdulok felé és húzom őt finoman magamhoz, majd lehajolok hozzá. Nem hagyok esélyt neki kitérni, de mielőtt megcsókolnál egy pillanatra megállok. Csak hogy még egyszer a szemébe nézhessek és hogy tudja mi következik meg hogy leküzdjem saját félszegségem. Ez az első alkalom hogy megcsókolok valakit, vagyis az első, amire emlékezni is fogok. Szemeiben mintha megvillan a a szikra, a meglepettségé vagy a félelemé, de nem hagyom hogy tudatosuljon benne ez a gondolat. Leküzdöm azt a pár centit is s ajkaim az övéhez érnek. Meglepően puhán és óvatosan, nem tolakodóan. Kiélvezem a pillanatot úgy ahogy van. Az illatokkal és érzésekkel telve. Lehunyom a szemem és mélyen magamba szívom az illatát, ami egész este kísértett akár ott volt ő maga a közelemben akár nem. Ujjaim bizseregnek és egész testem remeg. Gyomrom háromszor összecsavarodik meg vissza. Vadul lüktet a pulzusom és nehezen állom meg hogy ne csókoljam keményebben, többet akaróan. Vadabbul. Kezem a derekáról felcsúszik a kecses nyakára és ujjaimmal finoman simítok végig rajta majd az arcélén a álla vonalánál. Majd elmélyítem a csókot. Óráknak tűnő percek peregnek le közöttünk, ami váratlanul szakad meg azzal, hogy a másik ellök magától. Nem különösebben erősen, de határozottan és már csak a meglepettségtől is abbamarad az összjátékunk.
- Lyana.. – suttogom a nevét, hangomban több az érzelem mint talán kellene. Örömmel szívemben nyitnám ki a szemeim, remélve hogy az ő magával ragadó pillantásával találkozom újra, viszont teljesen másra eszmélek fel. Félig kinyitott pillantásommal konstatálom a felém suhanó kezet, s egy hangos csattanást érzek. Az arcomat elönti egy percre a fájdalom, majd a bizsergés marad utána.
Felpofozott!
A döbbenettől csak pislogok mint egy...
– Hogy tehette ezt? Én bíztam magában! –
Fejem, amely az ütés hatására kissé a lendület irányába fordult most egyenesbe állítom és Lyanára pillantok. Arcán látom a zavart, a haragot és a vágy okozta pírt. Én okoztam, én...! Ez elönt némi elégedettséggel. Már-már büszkeséggel. Ugyanakkor nem erre a reakcióra számítottam. Főleg nem az után hogy úgy tűnt ő kezdeményez... Ezek szerint baromira félreértettem...
Már épp szóra nyitnám a szám, mikor a másik keze is mozdul és egy fél pohárnyi pezsgőt kapok az arcomba. Jut a számba is, ami most keserű, főleg az ő ajkainak íze után. A szemem persze szorosan behunyom ösztönből, és kell egy perc hogy feldolgozzam a történteket. Olyan ez, mintha álomból keltettek volna, kótyagosan tudatosodik bennem a dolog. Kezemmel letörlöm az arcom, majd meglátom ahogy elfordul.
- Hé hé hé! – Kapok a keze után és ujjaim ráfonódnak a csuklójára. Finoman húzom vissza, de ellentmondást nem tűrően. Pezsgőspoharam leteszem és a szabad kezem ujjaival az állához érek. Finoman emelem fel a fejét, mert nem néz a szemembe. Látványosan kerüli. Kivárom hogy rám figyeljen, hogy újra találkozzon a tekintetünk. Amint ez megvan, megemelem a jobbját és a számhoz emelve finoman megcsókolom a kézfejét. Nem szakítom meg a mozdulat közben a szemkontaktust. Úgy teszek, ahogy első alkalommal kellett volna, mikor nem utasít el. Lehet akkor ott jól döntött és sose kellett volna újra, összetalálkoznunk. Lehet ott akkor hibázott és ez sem történt volna meg itt és most.
- Kérem bocsásson meg nekem! – hangom jeges és kimért lesz egy pillanat alatt. Hozzátenném hogy elragadtattam magam vagy hogy félreértettem, de felesleges, mert ezt nagyon jól tudja.
- Remélem kitalál...-
Elengedem az állát és a csuklóját is s a poharamért nyúlok. Nem kívánok boldog új évet, mert nem érzem helyén valónak. Nekem tutira nem lesz az, ezt már most érzem. Mint egy kivert kutya, hagyom ott hátra sem nézve.  A büszkeségem ordít bennem, amivel igyekszem nem foglalkozni. Nehezen megy. Ám az úri modor most is győzött. Az biztos hogy ezt a kudarcot jó ideig nem fogom elfelejteni, ahogy a lány szemeit sem.  Érzem hogy kísérteni fog ez az éjszaka jó sokáig még. Amint kiérek az üvegházból és becsukódik az ajtó mögöttem egy szuszra lehajtom a pezsgőt.
- Bassza meg! – kiáltom el magam nem túl hangosan, miközben a poharat a falnak vágom. Az csilingelve törik ezer meg egy darabra. Elnézem a művemet és rájövök hogy pont így érzem magam én is. Lyana La Clair miatt. Keserűséggel szívemben lépek át a törött szilánkok felett s ezzel egyúttal a ma este eddigi eseményei felett. Most már mindennél jobban érzem hogy a sárga retkes földik leiszom magam hogy még csak mozogni se tudjak... Csak a csókjának íze ne égetné még mindig az ajkaimat!





Köszönöm a játékot!
~~~~~~~~*~~~~~~~~
Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2020. 02. 18. - 20:18:56
Az oldal 0.11 másodperc alatt készült el 43 lekéréssel.