+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Felnőtt varázslók
| | | |-+  Elliot O'Mara (Moderátor: Elliot O'Mara)
| | | | |-+  Szigorúan titkos feljegyzések
0 Felhasználó és 2 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: 1 [2] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Szigorúan titkos feljegyzések  (Megtekintve 2051 alkalommal)

Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma / Káosz uraság

Elérhető Elérhető
« Válasz #15 Dátum: 2018. 07. 22. - 08:18:01 »
+1

M I É R T, M I É R T, M I É R T?


1999. július
Valahol Amerikában…

Hagytam magam annak a dohos bűznek, ami a kis kunyhóban uralkdoott. Hagytam, hogy fojtogasson egy kicsit, fejbe vágjon, elkábítson: Éreztem, ahogy tagjaim mozognak, de lassúak voltak, gyengék, mintha csak álmodnék. A nő is olyanná vált, mint valami rajzolt kép, aki életre kelt. Minden mozdulata darabkásnak, nehézkesnek hatott. Csupán rongyos, piszkos ruhája felett viselt, vékonyka köpenye kísértet módjára követte a benti fülledtségben.
Felemeltem a karomat, hogy eltűrjem a hajamat a homlokomból, ahol megtapadt néhány izzadság csepp a benti párás levegő miatt. A sötét tincsek is benedvesedtek. Kicsit összeborzoltam őket, miközben a nő hátát bámultam, feldolgozva közben, hogy mit is vágott éppen a fejemhez. A vérem kellett neki. Az egyetlen dolog, amiért nem pénzzel fizettem, de még csak nem verejtékkel, hiszen nem loptam. Születésemtől kezdve az enyém volt. Ez jellemzett talán legjobban… nem csak engem, hanem minden embert. Mire kell az neki, O’Mara? A kegyetlen hang kétségbeesetté vált. A szalag a csuklómon, mintha szorulni kezdett volna.
– Nem a te véred kell, hanem Phillipé… – magyarázta a nő és ahogy a tűzhely és az üst mellé ért, ismét felém fordult. A szemembe nézett. Láttam az arcára kiülő, kedves, mégis vérfagyasztó mosolyt.
Nem ijedtem meg. Nem engedtem, hogy a belső hang rám kényszerítse önnön rettegését. Tettem a nő felé egy lépést és kegyetlen, grimasszerű vigyor jelent meg a képemen. Nem olyan volt, mint az övé. Egy csepp kedvesség sem volt benne, de még csak nem is együttműködési hajlamról adott tanúbizonyságot. Egyszerűen csak élveztem a helyzetet. Élveztem a veszélyt, ami hideg késének élét éppen a torkomhoz tartotta.
Az én vérem csak félig az övé… – A válasz ösztönösan hagyta el az ajkaimat. Fel sem fogtam, mit mondok, csupán akkor, mikor már megtöltötte a viskó zajtalan forróságát. Hagytam, hogy saját szavaim átjárjanak, megértessék velem azt, amit ez az egész valójában jelentett és hogy az álom talán nem is azt akarta a képembe dörgölni, mindinkább hasonlítok rá.
Nyeltem egyet. Ujjaim újra végig töröltek a homlokomon. Ismét egy jó adag nedvességet távolítottam el. Közben éreztem, hogy egész testemen úrrá lesz a különös forróság. Mégsem nyúltam a köpeny csatjához, még sem próbáltam lerángatni magamról… mintha csak a részemmé vált volna. Tetszett, hogy körbe ölel az a sötétség, ami máskor apám sajátja. Talán már nem is igazán rettegtem, hogy azzá válok, akit ő akar… talán ez a kulcsa Lisbeth legyőzésének. Csakhogy az életemet nem sodorhattam félre Phillip miatt.
Igen… te csak félig vagy ő, éppen ezért vagy olyan érdekes. – Bólintott a nő és megkavarta azt üst tartalmát. Szemei már nem engem bámultak, hanem azt, amit éppen főzött és ami azt az orrfacsaró bűzt árasztotta. – Egy álom miatt jöttél. Egy olyan álom miatt, ami felöltette veled ezt a sötét bársonyt.
Még közelebb léptem hozzá, ha nagyon akartam volna és kicsit előre hajolok, megpillanthatom az üst tartalmát. De nem tettem így. Nem akartam látni, mint kotyvaszt, engem az álmom megfejtése érdekelt.
Vártál rám – állapítottam meg.
A hangom érzelemmentesen csengett. Nem mutattam ijedtséget, meglepettséget… semmit. Nem is volt bennem ilyesmi. A kíváncsiságom hajtott, a kérdéseim, amikre már olyan régóta keresek választ. Tudtam, hogy egyre inkább Phillip indulatait tükrözöm, mintha valamiféle szörnyeteggé kezdenék átalakulni. Talán már Natot, Esmét, Mathiast… vagy bárkit, aki közel áll hozzám, kezdtem megijeszteni időnként.
Régebb óta, mint hinnéd. – Megint bólintott. – Phillipnek céljai vannak veled. Céljai, amihez meg kell változtatnia, a saját képére formálni. El kell vennie azokat a dolgokat, amik boldoggá tesznek, el kell vennie mindent, lecsupaszítani, hogy aztán újra formáljon. Te pedig akkor vívhatod meg igazán a harcaidat. Nélküle.
Pislogtam kettőt zavartan. Nem értettem… mi nélkül?
Mi… mi nélkül?
Az, hogy ebbe a köpenybe bújtál az ő győzelmét jelenti.
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma / Káosz uraság

Elérhető Elérhető
« Válasz #16 Dátum: 2019. 03. 17. - 15:27:03 »
+2

BELSŐ DÉMONOK…


2000. március
Tengerszem

"A röpke béke véle tünt; hallgatag
férgek másznak szét a messzi réteken
és lassan szerterágják a végtelen
sort fekvő holtakat."

Remegés, zuhanás, őrült, kerengő, vad feketeség. Mintha hatalmas örvénybe kerültem volna, úgy rángatott magába a sötétség. Nem volt kapaszkodó, aminek segítségével megtarthattam volna magam. Ujjaim hiába kaptak görcsösen a körülöttem lévő semmibe, csak zuhantam és zuhantam a végtelenbe. A hátam végül valamibe belecsapódott. Nem erősen, nem fájdalmasan, mégis megálljt parancsolt nekem. Különös, tömény por szökött az orromba és ölelte körbe minden porcikám. Mély levegőt vettem volna, de csak még több mocsok jutott a tüdőmbe, végig kaparva a torkomon. Halkan köhögtem fel, majd nagy lendületet véve lábra álltam.
Ekkor néztem csak végig minden pocikámon. A sötét farmer több helyen kiszakadt, vér és por borított, akárcsak a tenyeremet. Ekkor érintettem meg a homlokomat, mert onnan furcsa, csípős érzés jutott el a tudatomig. Éreztem, hogy nedves… talán onnan származott az a rengeteg vér. Nyeltem egyet, hátha akkor nem csiklandozza tovább a torkomat a korábban beszippantott por. Így néztem körbe.
Egy hatalmas, szennyezett földdarab közepén álltam. Már csak foltokban volt meg a fű, mintha szétégették volna. Körülöttem pedig, mindenhol holttestek hevertek. Talán egy hatalmas csata végére érkeztem. Nem mertem jobban megnézni magamnak a holttesteket, mintha attól tartanék, hogy felismerek egy-egy arcot. Inkább felszegtem a fejem és tettem előre egy lépést, éppen csak tudomásul véve, hogy a korábban vértől borított ujjaim között ott van a pálcám, készen a harcra.
A te démonjaid nem az ágyad alatt bujkálnak, O’Mara, ott pihennek a fejedben, várva, hogy mikor végezzenek ki… A hang úgy csendült bennem, mint bármikor máskor. Ezúttal azonban nem őrültségre uszított, nem megutáltani akart velem valakit. Olyan tényt közölt, amit addig is tudtam, csak éppen sosem fogalmaztam meg magamban, sem magamban, sem hangosan, kimondva őket.
Lassan sétáltam, csendesen haladva a testek és a vér fémes bűzének árnyékában. Hagytam, hogy mindez az összes érzékemet magával ragadja és ne legyen más csak ez. Valószínűleg amúgy is felesleges lett volna ellenkezni. Sodortam az árral és kutattam azt, amiért ott voltam. A szalag egyre jobban lüktetett a csuklómon. A légzésem hangossá és sípolóvá vált, a szívem vad ritmust járt. Nem torpantam meg. Csak szedtem a lábam, haladtam a végtelen csatatéren… egészen addig, míg meg nem láttam a csuklyás alakot. Ismerős volt minden mozdulata a fekete bőrkesztyűben és mintha a pálcát is láttam volna már valahol. Nem az apám volt. Hozzá képes kevésbé volt vállas, törékenyebb, nyúlánkabb volt. A mozdulatai is vadabbak, kevésbé ösztönösek voltak. De csak akkor mertem kimondani a nevét, mikor felém fordult. Felismertem a mandulavágású szemeket, a sötét csillogó tekintetet, a fényes tincseket, a fehér bőrt.
Elliot… – úgy mondtam ki a saját nevemet, mintha nem is önmagamat szólítottam volna meg.
Hát itt vagy – közöltem azzal a különös komolysággal, amivel csak ritkán beszéltem. Közelebb lépett hozzám, ellépve a holttesttől, amit addig kémlelt. – Rájöttél végre, hogy akármilyen véres háborút is vívunk, mi nem tudjuk legyőzni egymást? Mi egyek vagyunk.
Nem tudom, miért, de bólintottam.
A következő pillanatban már arra lettem figyelmes, hogy nem őt, nem az erősebb énemet látom, hanem az ő szemén keresztül a meggyötört, fájdalmaktól lüktető testet, ami voltam addig. A kesztyűs kés a szakadt ingre simult pontosan a vállánál.
Túl sokat vesztettünk mindketten. Együtt kell dolgoznunk, ahelyett, hogy saját magunk ellenségei lennénk… engedd, hogy a pajzsod és a fegyvered legyek… – közelebb léptem magamhoz s mintha a két test szép lassan eggyé vált volna. Félelmetes fehér fény töltötte be a teret, aprócska fájdalom a mellkasban… és puff.
Hirtelen minden megszűnt. A plafont bámultam… a Tengerszemben található hálószoba plafonját, amit már annyiszor láttam. Alattam nem volt más, csak a gyűrött takaró, egy párna és a szemembe világított a sápatag tavaszi napfény. Fájdalmasan rándult meg a testem, mintha csak zuhanásból ébredtem volna. Meddig kell még ezeket az álmokat viselned… – Suttogta kegyetlen vihogással a hang.
Az ujjam az ágyneműn kutatott. Azt kívántam, bár rátalálnék egy éles késre, amivel kivághatom magamból a hangot. Szabadulni akartam tőle, mielőtt még egészen belebolondulok. A korábbi szavak még ott csengtek őszinte igazsággal bennem: „A te démonjaid nem az ágyad alatt bujkálnak, O’Mara, ott pihennek a fejedben, várva, hogy mikor végezzenek ki…” Tudtam nagyon jól, ha így folytatom én leszek a saját vesztem.
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma / Káosz uraság

Elérhető Elérhető
« Válasz #17 Dátum: 2019. 08. 05. - 17:24:56 »
+2

ÓRIÁS


2000. augusztus
Valahol magasan…

"Még álmaidban néha fölötlik a táj,
verseid hona, hol szabadság illan át
a réteken és reggel, ha ébredsz, hozod
magaddal illatát."

Nem egyedül ültem ott a szikla szélén, lógatva a lábam a semmibe. Volt ott még valaki más is, láthatatlanul meghúzódva bennem. A régi Elliot volt, őrült mód csapkodta a vállamat, mintha arra akarna késztetni, hogy ugorjak fejest a mélységbe. Ismeretlen volt és veszélyes, éreztem, ahogy kavarog a gyomrom, még ha nem is pillantottam le szánt szándékkal.
Buta vagy, O’Mara… – Suttogta a régi Elliot. Szinte meg is jelent szemem előtt a kócos, tépett tincsekkel keretezett dacos barna szem. Az enyém volt és még sem. Elpuhultam, ellustultam, más ember lettem. Egy selyembe-bársonyba bugyolált játékbaba és már tudom… nem Nat tett azzá, én választottam ezt. Az övé akartam lenni, neki akartam tetszeni, neki akartam megfelelni s túlhajtottam. Túlhajtottam addig, hogy már nem voltam önmagam.
Te is buta vagy… elszöktél, miközben szeretett odahaza mindenki – mondtam sértettséggel a hangomban. Vissza akartam vágni, mintha a szemek nem is magamnak szólnának, hanem valaki másnak… igazi beszélgetőpartnernek. Oldalra fordultam hát és megpillantottam a maga dacosságában lefelé bámulni a mélybe. Nem félt tőle, nem remegett meg a gyomra úgy, mint nekem. Bátor volt és vakmerő. Hol vagy te hülye gyerek? Miért költöztél el belőlem? Megragadtam volna, hogy öleljem, amíg a részemmé nem válik, de a kezem nem mozdult.
És te most újra meg akarod ismételni – folytatta a maga egyszerű bölcsességével és megfogta a kezemet. Nem akadékoskodott ezen. Egyszerűen csak tette, amit tennie kellett. Ezt akarta, hát megérintett a sima ujjaival, koszos körmeivel és nem engedett. Nem kötötték úgy a társadalmi szabályok, mint az új valóját. – Téged is szeretnek.
Szabad kezével megpiszkálta a nadrágján tátongó lyukat. Az láttatta, hogy hatalmas véraláfutás csúfítja el a bőrt a térde felett. – Azt hiszed, hogy elhagytalak? Mindig ott vagyok veled, te nagyon hülye… ott benned. Szerinted kiszorongatja a pálcát, mikor meg kell védened az óriásodat? Én szájalok az apánkkal is, mikor felbukkan. Csak egy új héj ez a régi éneden. Egész jól néz ki a maga túl tiszta módján. – Kacsintott rám vigyorogva a mondat végén.
Megszorítottam az ujjait kicsit, nem akartam elengedni. Jó volt látni és hallani, szerettem. Furcsa, hogy ennyire szeretheti magát az ember… vagy legalábbis azt az egykori valakit, aki volt. Éreztem rajta az erdők friss illatát, az avar sáros-nedves aromáját. Magam mellett akartam tartani, hogy emlékeztessen igazán a múltra. Nem szabad emlékekbe temetkezni… – gondoltam.
Nem szabad. Szóval ugrjunk! – lelkesen felpattant, magával rántva engem is. Így néztünk le a szikláról, mi ketten. Én remegtem, az ő arcára azonban izgatott vigyor telepedett. – Szeretném én ezt az óriást boldognak látni. Mutassuk meg neki többször magunkat rendesen.
Noszogatásként megrángatta a karomat.
Na gyere, te majom! – Mondtam, majd magával rántott a mélybe. Éreztem, ahogy zuhanok, hideg szél borzolja a hajamat. Aztán egyszer csak nagy rándulással tértem magamhoz odakint. A házunk előtt, egy karosszékben… megpillantva az óriásom.
Naplózva

Oldalak: 1 [2] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2019. 08. 23. - 12:47:31
Az oldal 0.047 másodperc alatt készült el 33 lekéréssel.