+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Felnőtt varázslók
| | | |-+  Elliot O'Mara (Moderátor: Elliot O'Mara)
| | | | |-+  Szigorúan titkos feljegyzések
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: 1 [2] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Szigorúan titkos feljegyzések  (Megtekintve 3257 alkalommal)

Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Elérhető Elérhető
« Válasz #15 Dátum: 2018. 07. 22. - 09:18:01 »
+1

M I É R T, M I É R T, M I É R T?


1999. július
Valahol Amerikában…

Hagytam magam annak a dohos bűznek, ami a kis kunyhóban uralkdoott. Hagytam, hogy fojtogasson egy kicsit, fejbe vágjon, elkábítson: Éreztem, ahogy tagjaim mozognak, de lassúak voltak, gyengék, mintha csak álmodnék. A nő is olyanná vált, mint valami rajzolt kép, aki életre kelt. Minden mozdulata darabkásnak, nehézkesnek hatott. Csupán rongyos, piszkos ruhája felett viselt, vékonyka köpenye kísértet módjára követte a benti fülledtségben.
Felemeltem a karomat, hogy eltűrjem a hajamat a homlokomból, ahol megtapadt néhány izzadság csepp a benti párás levegő miatt. A sötét tincsek is benedvesedtek. Kicsit összeborzoltam őket, miközben a nő hátát bámultam, feldolgozva közben, hogy mit is vágott éppen a fejemhez. A vérem kellett neki. Az egyetlen dolog, amiért nem pénzzel fizettem, de még csak nem verejtékkel, hiszen nem loptam. Születésemtől kezdve az enyém volt. Ez jellemzett talán legjobban… nem csak engem, hanem minden embert. Mire kell az neki, O’Mara? A kegyetlen hang kétségbeesetté vált. A szalag a csuklómon, mintha szorulni kezdett volna.
– Nem a te véred kell, hanem Phillipé… – magyarázta a nő és ahogy a tűzhely és az üst mellé ért, ismét felém fordult. A szemembe nézett. Láttam az arcára kiülő, kedves, mégis vérfagyasztó mosolyt.
Nem ijedtem meg. Nem engedtem, hogy a belső hang rám kényszerítse önnön rettegését. Tettem a nő felé egy lépést és kegyetlen, grimasszerű vigyor jelent meg a képemen. Nem olyan volt, mint az övé. Egy csepp kedvesség sem volt benne, de még csak nem is együttműködési hajlamról adott tanúbizonyságot. Egyszerűen csak élveztem a helyzetet. Élveztem a veszélyt, ami hideg késének élét éppen a torkomhoz tartotta.
Az én vérem csak félig az övé… – A válasz ösztönösan hagyta el az ajkaimat. Fel sem fogtam, mit mondok, csupán akkor, mikor már megtöltötte a viskó zajtalan forróságát. Hagytam, hogy saját szavaim átjárjanak, megértessék velem azt, amit ez az egész valójában jelentett és hogy az álom talán nem is azt akarta a képembe dörgölni, mindinkább hasonlítok rá.
Nyeltem egyet. Ujjaim újra végig töröltek a homlokomon. Ismét egy jó adag nedvességet távolítottam el. Közben éreztem, hogy egész testemen úrrá lesz a különös forróság. Mégsem nyúltam a köpeny csatjához, még sem próbáltam lerángatni magamról… mintha csak a részemmé vált volna. Tetszett, hogy körbe ölel az a sötétség, ami máskor apám sajátja. Talán már nem is igazán rettegtem, hogy azzá válok, akit ő akar… talán ez a kulcsa Lisbeth legyőzésének. Csakhogy az életemet nem sodorhattam félre Phillip miatt.
Igen… te csak félig vagy ő, éppen ezért vagy olyan érdekes. – Bólintott a nő és megkavarta azt üst tartalmát. Szemei már nem engem bámultak, hanem azt, amit éppen főzött és ami azt az orrfacsaró bűzt árasztotta. – Egy álom miatt jöttél. Egy olyan álom miatt, ami felöltette veled ezt a sötét bársonyt.
Még közelebb léptem hozzá, ha nagyon akartam volna és kicsit előre hajolok, megpillanthatom az üst tartalmát. De nem tettem így. Nem akartam látni, mint kotyvaszt, engem az álmom megfejtése érdekelt.
Vártál rám – állapítottam meg.
A hangom érzelemmentesen csengett. Nem mutattam ijedtséget, meglepettséget… semmit. Nem is volt bennem ilyesmi. A kíváncsiságom hajtott, a kérdéseim, amikre már olyan régóta keresek választ. Tudtam, hogy egyre inkább Phillip indulatait tükrözöm, mintha valamiféle szörnyeteggé kezdenék átalakulni. Talán már Natot, Esmét, Mathiast… vagy bárkit, aki közel áll hozzám, kezdtem megijeszteni időnként.
Régebb óta, mint hinnéd. – Megint bólintott. – Phillipnek céljai vannak veled. Céljai, amihez meg kell változtatnia, a saját képére formálni. El kell vennie azokat a dolgokat, amik boldoggá tesznek, el kell vennie mindent, lecsupaszítani, hogy aztán újra formáljon. Te pedig akkor vívhatod meg igazán a harcaidat. Nélküle.
Pislogtam kettőt zavartan. Nem értettem… mi nélkül?
Mi… mi nélkül?
Az, hogy ebbe a köpenybe bújtál az ő győzelmét jelenti.
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Elérhető Elérhető
« Válasz #16 Dátum: 2019. 03. 17. - 16:27:03 »
+2

BELSŐ DÉMONOK…


2000. március
Tengerszem

"A röpke béke véle tünt; hallgatag
férgek másznak szét a messzi réteken
és lassan szerterágják a végtelen
sort fekvő holtakat."

Remegés, zuhanás, őrült, kerengő, vad feketeség. Mintha hatalmas örvénybe kerültem volna, úgy rángatott magába a sötétség. Nem volt kapaszkodó, aminek segítségével megtarthattam volna magam. Ujjaim hiába kaptak görcsösen a körülöttem lévő semmibe, csak zuhantam és zuhantam a végtelenbe. A hátam végül valamibe belecsapódott. Nem erősen, nem fájdalmasan, mégis megálljt parancsolt nekem. Különös, tömény por szökött az orromba és ölelte körbe minden porcikám. Mély levegőt vettem volna, de csak még több mocsok jutott a tüdőmbe, végig kaparva a torkomon. Halkan köhögtem fel, majd nagy lendületet véve lábra álltam.
Ekkor néztem csak végig minden pocikámon. A sötét farmer több helyen kiszakadt, vér és por borított, akárcsak a tenyeremet. Ekkor érintettem meg a homlokomat, mert onnan furcsa, csípős érzés jutott el a tudatomig. Éreztem, hogy nedves… talán onnan származott az a rengeteg vér. Nyeltem egyet, hátha akkor nem csiklandozza tovább a torkomat a korábban beszippantott por. Így néztem körbe.
Egy hatalmas, szennyezett földdarab közepén álltam. Már csak foltokban volt meg a fű, mintha szétégették volna. Körülöttem pedig, mindenhol holttestek hevertek. Talán egy hatalmas csata végére érkeztem. Nem mertem jobban megnézni magamnak a holttesteket, mintha attól tartanék, hogy felismerek egy-egy arcot. Inkább felszegtem a fejem és tettem előre egy lépést, éppen csak tudomásul véve, hogy a korábban vértől borított ujjaim között ott van a pálcám, készen a harcra.
A te démonjaid nem az ágyad alatt bujkálnak, O’Mara, ott pihennek a fejedben, várva, hogy mikor végezzenek ki… A hang úgy csendült bennem, mint bármikor máskor. Ezúttal azonban nem őrültségre uszított, nem megutáltani akart velem valakit. Olyan tényt közölt, amit addig is tudtam, csak éppen sosem fogalmaztam meg magamban, sem magamban, sem hangosan, kimondva őket.
Lassan sétáltam, csendesen haladva a testek és a vér fémes bűzének árnyékában. Hagytam, hogy mindez az összes érzékemet magával ragadja és ne legyen más csak ez. Valószínűleg amúgy is felesleges lett volna ellenkezni. Sodortam az árral és kutattam azt, amiért ott voltam. A szalag egyre jobban lüktetett a csuklómon. A légzésem hangossá és sípolóvá vált, a szívem vad ritmust járt. Nem torpantam meg. Csak szedtem a lábam, haladtam a végtelen csatatéren… egészen addig, míg meg nem láttam a csuklyás alakot. Ismerős volt minden mozdulata a fekete bőrkesztyűben és mintha a pálcát is láttam volna már valahol. Nem az apám volt. Hozzá képes kevésbé volt vállas, törékenyebb, nyúlánkabb volt. A mozdulatai is vadabbak, kevésbé ösztönösek voltak. De csak akkor mertem kimondani a nevét, mikor felém fordult. Felismertem a mandulavágású szemeket, a sötét csillogó tekintetet, a fényes tincseket, a fehér bőrt.
Elliot… – úgy mondtam ki a saját nevemet, mintha nem is önmagamat szólítottam volna meg.
Hát itt vagy – közöltem azzal a különös komolysággal, amivel csak ritkán beszéltem. Közelebb lépett hozzám, ellépve a holttesttől, amit addig kémlelt. – Rájöttél végre, hogy akármilyen véres háborút is vívunk, mi nem tudjuk legyőzni egymást? Mi egyek vagyunk.
Nem tudom, miért, de bólintottam.
A következő pillanatban már arra lettem figyelmes, hogy nem őt, nem az erősebb énemet látom, hanem az ő szemén keresztül a meggyötört, fájdalmaktól lüktető testet, ami voltam addig. A kesztyűs kés a szakadt ingre simult pontosan a vállánál.
Túl sokat vesztettünk mindketten. Együtt kell dolgoznunk, ahelyett, hogy saját magunk ellenségei lennénk… engedd, hogy a pajzsod és a fegyvered legyek… – közelebb léptem magamhoz s mintha a két test szép lassan eggyé vált volna. Félelmetes fehér fény töltötte be a teret, aprócska fájdalom a mellkasban… és puff.
Hirtelen minden megszűnt. A plafont bámultam… a Tengerszemben található hálószoba plafonját, amit már annyiszor láttam. Alattam nem volt más, csak a gyűrött takaró, egy párna és a szemembe világított a sápatag tavaszi napfény. Fájdalmasan rándult meg a testem, mintha csak zuhanásból ébredtem volna. Meddig kell még ezeket az álmokat viselned… – Suttogta kegyetlen vihogással a hang.
Az ujjam az ágyneműn kutatott. Azt kívántam, bár rátalálnék egy éles késre, amivel kivághatom magamból a hangot. Szabadulni akartam tőle, mielőtt még egészen belebolondulok. A korábbi szavak még ott csengtek őszinte igazsággal bennem: „A te démonjaid nem az ágyad alatt bujkálnak, O’Mara, ott pihennek a fejedben, várva, hogy mikor végezzenek ki…” Tudtam nagyon jól, ha így folytatom én leszek a saját vesztem.
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Elérhető Elérhető
« Válasz #17 Dátum: 2019. 08. 05. - 18:24:56 »
+2

ÓRIÁS


2000. augusztus
Valahol magasan…

"Még álmaidban néha fölötlik a táj,
verseid hona, hol szabadság illan át
a réteken és reggel, ha ébredsz, hozod
magaddal illatát."

Nem egyedül ültem ott a szikla szélén, lógatva a lábam a semmibe. Volt ott még valaki más is, láthatatlanul meghúzódva bennem. A régi Elliot volt, őrült mód csapkodta a vállamat, mintha arra akarna késztetni, hogy ugorjak fejest a mélységbe. Ismeretlen volt és veszélyes, éreztem, ahogy kavarog a gyomrom, még ha nem is pillantottam le szánt szándékkal.
Buta vagy, O’Mara… – Suttogta a régi Elliot. Szinte meg is jelent szemem előtt a kócos, tépett tincsekkel keretezett dacos barna szem. Az enyém volt és még sem. Elpuhultam, ellustultam, más ember lettem. Egy selyembe-bársonyba bugyolált játékbaba és már tudom… nem Nat tett azzá, én választottam ezt. Az övé akartam lenni, neki akartam tetszeni, neki akartam megfelelni s túlhajtottam. Túlhajtottam addig, hogy már nem voltam önmagam.
Te is buta vagy… elszöktél, miközben szeretett odahaza mindenki – mondtam sértettséggel a hangomban. Vissza akartam vágni, mintha a szemek nem is magamnak szólnának, hanem valaki másnak… igazi beszélgetőpartnernek. Oldalra fordultam hát és megpillantottam a maga dacosságában lefelé bámulni a mélybe. Nem félt tőle, nem remegett meg a gyomra úgy, mint nekem. Bátor volt és vakmerő. Hol vagy te hülye gyerek? Miért költöztél el belőlem? Megragadtam volna, hogy öleljem, amíg a részemmé nem válik, de a kezem nem mozdult.
És te most újra meg akarod ismételni – folytatta a maga egyszerű bölcsességével és megfogta a kezemet. Nem akadékoskodott ezen. Egyszerűen csak tette, amit tennie kellett. Ezt akarta, hát megérintett a sima ujjaival, koszos körmeivel és nem engedett. Nem kötötték úgy a társadalmi szabályok, mint az új valóját. – Téged is szeretnek.
Szabad kezével megpiszkálta a nadrágján tátongó lyukat. Az láttatta, hogy hatalmas véraláfutás csúfítja el a bőrt a térde felett. – Azt hiszed, hogy elhagytalak? Mindig ott vagyok veled, te nagyon hülye… ott benned. Szerinted kiszorongatja a pálcát, mikor meg kell védened az óriásodat? Én szájalok az apánkkal is, mikor felbukkan. Csak egy új héj ez a régi éneden. Egész jól néz ki a maga túl tiszta módján. – Kacsintott rám vigyorogva a mondat végén.
Megszorítottam az ujjait kicsit, nem akartam elengedni. Jó volt látni és hallani, szerettem. Furcsa, hogy ennyire szeretheti magát az ember… vagy legalábbis azt az egykori valakit, aki volt. Éreztem rajta az erdők friss illatát, az avar sáros-nedves aromáját. Magam mellett akartam tartani, hogy emlékeztessen igazán a múltra. Nem szabad emlékekbe temetkezni… – gondoltam.
Nem szabad. Szóval ugrjunk! – lelkesen felpattant, magával rántva engem is. Így néztünk le a szikláról, mi ketten. Én remegtem, az ő arcára azonban izgatott vigyor telepedett. – Szeretném én ezt az óriást boldognak látni. Mutassuk meg neki többször magunkat rendesen.
Noszogatásként megrángatta a karomat.
Na gyere, te majom! – Mondtam, majd magával rántott a mélybe. Éreztem, ahogy zuhanok, hideg szél borzolja a hajamat. Aztán egyszer csak nagy rándulással tértem magamhoz odakint. A házunk előtt, egy karosszékben… megpillantva az óriásom.
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Elérhető Elérhető
« Válasz #18 Dátum: 2020. 01. 06. - 20:15:36 »
+3

a két óriás


1977 ősze


 
Falkapott az egyik nagydarab pasas, aki a társával alig egy pillanattal korábban tört be a házunkba és egyenesen a kamrába tuszkolt be. Nem érdekelte anyám sikoltozása vagy könyörgése, egyszerűen rám zárta az ajtót és még el is torlaszolhatta valamivel, mert akármennyire rángattam, nem sikerült kiszabadulni. Nagyon rövid idő telt el, de máris éreztem a helyiségben uralkodó hűvösséget. Ide nem ért el a kandallókból áradó meleg, odakint pedig már bőven érezhető volt, hogy közeledik a tél… emlékszem, fél órával korábban még az volt a legnagyobb problémám, hogy idén miképpen vegyem rá Deant, hogy építsen velem hóembert.
Zaklatottan tapadtam az ajtóhoz. Tenyerem rátapasztottam a hideg, göcsörtös fára. A zihaló légzésem hangja volt az egyetlen, ami megtöltötte a füstös aromájú helyiséget. Éreztem, ahogy a szívverésem is felgyorsul, a ritmusa hamarosan beköltözött a fülembe és addig irritált, míg kulcslyukra nem tapadtam. Azon kinézve rettegésemben még a lélegzetem is elakadt. Anya… anya… anya… Ez a rövidke, de annál többet jelentő szó vadul lüktett bennem.
Megmondta, hogy add neki oda a jussát, nem?! – üvöltött az egyik férfi, de éppen csak egy kis részletét láttam annak, ahogy széles vállaival, hatalmas alakjával az anyám fölé magasodik. Ő olyan törékeny volt hozzájuk képest, hogy féltem, kárt tesznek benne már azzal is, hogy hozzá szólnak. Ezért álltam elé, mikor megláttam az aggodalomtól előbukkanó könnyeket és a rettegést az arcán.
Lábujjhegyre álltam, hogy még jobban kilássak a kulcslyukon, de csak nem rajzolódott ki rendesen a jelenet így sem. Csak anyám arcát láttam immáron tökéletesen. Az ajkai remegtek, a szép vonásai eltorzultak a félelemtől. A szívem még mindig vadul kalapált, de már nem a rettegéstől. Utáltam azokat az embereket, minden porcikámmal gyűlöltem őket és szinte el is képzeltem, ahogyan kirontok a kamrából és nekik esek.
De akárhogy feszegettem a másik kezemmel a kilincset, az csak nem akart engedni. Nem tudtam, hogyan zártak be, hiszen a kamrához sosem volt kulcs. Annyiszor surrantam be ide édességért, ahányszor csak akartam, anyáéknak fel sem tűnt… általában azért, mert annyira elfoglalta őket az öcsém egyik újabb „csodája.” Legutóbb például, mikor pudingot loptam, arról áradoztak, hogy kibökte a szerencsétlen, hogy „tita.” És még csak nem is az első szava volt…
Anya… – motyogtam magam elé, mikor hallottam, hogy megint felzokog. Valami furcsa fájdalmat éreztem a mellkasomban, amit azelőtt soha sem. Nem akartam, hogy ártsanak neki… nem akartam… meg kellett védenem. Meg kell védenem!
Nem adom neki oda! – hallottam anyám erőtlen, sikolyszerű válaszát a mondatra. – Sosem kapja meg!
Fogalmam sem volt miről van szó, vagy kik ezek a férfiak, csak azt láttam a kulcslyukon keresztül, ahogy az egyik, elkapva anyám karját, megrángatja őt. Hallottam, ahogy öcsém sírni kezd valahol, én pedig már olyan dühös voltam, hogy úgy képzeltem, akár puszta kézzel át tudnám törni az ajtót. Vicsorogva léptem egy lépést hátra, már kerestem mivel eshetnék neki az öreg fának… de aztán újabb sikoly jött kintről. Valami elpattant bennem. Egy pillanatra csak feketeséget láttam, talán fel is üvöltöttem, nem tudom… de a következő percbe az ajtó megreccsent, majd egyszerűen kiszakadt a keretből, hogy hangos robajjal a földre essen.
Egy pillanatra csend lett. Anyám szipogva bámult rám, az öcsém sem óbégatott és az a két férfi is úgy meredt rám, mintha a világ legborzalmasabb dolgát tettem volna.
Nem bánthatjátok az anyukámat! – Vicsorogtam rájuk, erre az egyik odalépett hozzám és olyan keményen arcon csapott, hogy elestem. Hallottam, ahogy anyám a nevemet kiáltja és megint sírva fakad…

Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Elérhető Elérhető
« Válasz #19 Dátum: 2020. 06. 06. - 14:08:02 »
+1

Június 15.


2001. június 15.


 
Miért jöttél ilyen korán? Ezzel a gondolattal a fejemben ácsorogtam az északi ispotály előtt, ahol ki-bejárkáltak a helyi varázslók. Csak én nem mentem be, csak én nem néztem meg azt, amire egész addigi létem során vágytam, mert igenis ott volt az érzés, hogy ez lett volna a cél, amiért életben maradtam annyi megpróbáltatás után. Harminchárom évből csak két évig voltam igazán apja valakinek, valakiknek, az sem a saját fiam volt. Mert, hogy fiú, mint Sigrid egy korábbi levélből kiderült s még csak a nevét sem tudtam. Azt, hogy Nat megadta-e neki azt, amit kértem.
Nem mehettem be. Nekem nem volt szabad, nem volt szabad újra felszakítani a sebeket, amiket napokkal ezelőtt erőszakkal forrasztottam be. Tudtam, hiába hiszem azt, hogy nincsenek már könnyeim, még mindig voltak. Akárhonnan is jöttek ebből a kiszáradt, fáradt testből, mindig volt utánpótlás. Így hát, sápatagon bámultam a bejáratot, mintha csak arra várnék, hogy Nat kilép onnan, karjában a koraszülött gyerekkel.. gyerekemmel… gyerekünkkel. Még be is húzódtam egy termetes törzsű fa mögé.
Ha ilyen érzés szülőnek lenni, én elvetettem volna szívem szerint. Egyszerre aggódtam, szerettem, gyűlöltem ebben a helyzetben. Ő már jó helyen van, O’Mara… sokkal jobban, mint a közeledben lenne… Végig cirógattam a szalagot, mintha ezzel is magamat akarnám nyugtatni. Éreztem, ahogy a kegyetlensége mélyen belém költözik. Azt kívántam, bár pusztítana el, amiért azt teszem ezzel a kölyökkel, amit velem tett az apám. Mert mi fog nekem jutni belőle? Hogy távolról nézhetem, ahogy megtanul járni, ahogy más ember karjai közé szalad, ha szomorú? Egy részem nem akarta, egy másik meg szinte követelte, hogy engedjem el, tegyek úgy, mintha nem is létezne, mert az lenne neki a legjobb. Hogy születik-e valaha még gyerekem? Aligha valószínű. Ahogy az is, hogy házasodni sem fogok már. Ahogy Irene is mondta: mikor már elhiszem, hogy jó, pont akkor csapja a legnagyobbat a képembe az élet… de valahogy így jó. Nat Forest a címlapokon, én meg valahol apám mellett, arra várva, mikor nyírna ki az emberek, akik immáron a családom tagjai.
Nem válaszoltam a levélre, amit Nat küldött. Nem volt szívem azt írni, hogy megyek és megnézem… nem volt szívem megkérdezni, mit jelent az, hogy pár napon belül a Mungóba szállítják. Nem is igazán akartam tudni, mikor lesz ott, mert akkor legalább nem lesz esélyem megnézni, a nyakára hozni az igazi családomat. Biztosan gyönyörű és apró. Mennyire nem akartam, hogy az legyen, most meg majd kiugrik a szívem, hogy a karomba fogva óvhassam meg. Nem, Nat erős karjai jobban megóvják, mint az enyémek valaha. Nem a hang beszélt bennem, ezek a saját, tiszta, őszinte gondolataim voltak.
Ő már jó helyen van… a lehető legjobb helyen, Elliot. Tudtam, hogy szeretni fogják, tudtam, hogy rajongani fognak érte, ha a kis szíve kibírja ezt a pár napot és megerősödik. Ebben biztos voltam és valahol egyszerre nyugtatott s zaklatott fel. A szívem fájdalmasan dobbant egy nagyot, ahogy halk nyögésként szakadt fel belőlem a zokogás. Ujjaim görcsösen markoltak a fatörzsébe. Hát elengedtem. El kellett engednem, hogy boldogok legyünk mindketten, mindahányan… szerettem apa lenni. Szerettem, hogy van aki annak nevez és szerettem volna, ha az a kisfiú is úgy szólít majd: apa. Védeni akartam, ölelni, azt mondani, hogy „igen, most fáj, most kellemetlen, de majd elmúlik, mert én megteszek érte mindent.” De nem mondhattam ki ezeket a szavakat senkinek, csak az előttem álló öreg fatörzsnek, ami már véresre dörzsölte a bőrömet, ahogyan nem létező vígaszra várva martam és martam belé.
Csak indulj haza… – suttogtam magamnak, de a lábaim nem akartak mozdulni, az elmém képtelen volt a hoppanálásra gondolni. – Menj… – morogni akartam, de cincogásnak hallatszott. Még egy pillantást vetettem az épületre, egy ablakot figyeltem, elképzelve, hogy odabent van, ő… majd búcsút intve az elmúlt két évemnek, hátat fordítva mindennek, elindultam valamerre, az ismeretlenbe.
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Elérhető Elérhető
« Válasz #20 Dátum: 2020. 06. 21. - 16:03:48 »
+1

Június 16


2001. június 16.

A tegnap olyan volt, mint egy hatalmas pofon, ami képes felrázni az embert a legrosszabb rémlomból is. Hogy miért? Mert, amikor elindultam a kórházból, lemondva arról, hogy az apja leszek valakinek a biológiai feltételeken kívül, szembe találtam magam Nattal. Még mindig nem tűnt többnek egy álomnál, ahogyan ott állt velem szemben, kezében egy csomag olajban tocsogó sültkrumplival – amit a béranyának vitt – és azt mondta: még nem született meg. A szülés megindult, csak nem jutott egész egyszerűen a végére Sigrid. Nem is tudom miért, de ahogy néztem Natot, a vízben ázó haját és szakállát, annyira apának tűnt… annyira olyannak, aki ott lesz akkor is, ha majd először esik el, először éri csalódás. Irigyeltem őt ezért és fel is néztem rá.
Ma meg itt ücsörgök a ténnyel, hogy megszületett a fiam… itt Nat aprócska északi házában, ami ráadásul egy forgalmas utcáról nyílt, hogy a lehető legközelebb legyen a béranyához és az ispotályhoz. Egyszerre volt keserű és boldog érzés az egész. Nem mertem a kezembe venni, be sem mentem, hogy megnézzem, csak sírtam ott néma csendben, hogy ebből kimaradok. De nem tehettem mást… mert még mindig a karomon volt a szalag, ami mostanra olyan dolgokat tudott kihozni belőlem, amivel egész egyszerűen nem tudtam mit kezdeni. Már nem tudtam irányítani sem mindazt a szörnyű, erőszakos érzéstömeget, ami a legváratlanabb pillanatokban tört rám, éppen annyira veszélyesen, hogy már Natnak is képes voltam ártani. Így hát csak ültem és vártam… reméltem, hogy apám egyetlen embere sem követett ide és nem szerzett róla tudomást.
Averynek szólni kell… Averynek szólni kell… Ez kattogott a fejemben, miközben ujjammal a kanapé karfájába martam. Minden erőmmel megpróbáltam két lábbal a földön maradni, nem beletemetkezni abba, milyen borzalmas apa vagyok. Egyrészről Noah koraszülött volt és jóval kisebb, mint egy újszülött babától az elvárható – pláne, hogy óriás vér is van benne –, másrészről nem mentem el, nem voltam ott az első felsírásnál. Egyre jobban emlékeztettem magam Phillip Rowle-ra… Erre a gondolatra előre bukott a fejem és újabb két könnycsepp hullott a combomra. Én tényleg próbáltam Nat közelében erős maradni… tényleg próbáltam, ezért bár most éppen nem volt itt, mindent megtettem, hogy egy nyikkanás se hagyja el a torkomat. Én döntöttem úgy, hogy távol maradok tőle, míg nem szabadultam meg a szalagtól.
Tényleg el kellett volna tűnnöd időben, O’Mara. Most jobb, hogy fáj? A hang tovább gyötört, én meg csak apró, csuklásszerű hangokkal küszködtem vele. Egyszerűen legyőzött a szalag, legyőzött mert hagytam neki és olyan dolgokat hozott belőlem ki, amikre cseppet sem voltam büszke. Mindig is éreztem, hogy van bennem egy csepp sötétség, hogy olyan kegyetlenségekre vagyok képes, amiket az emberek ki nem néznének belőlem. Én pedig úgy adtam át neki magam, amint visszatértem Londonban, hogy szinte észre sem vettem. Hát ezért is csak apámra hasonlítottam még inkább s ezért őt gyűlöltem… mert őt kellett, hogy ne roskadjak bele ebbe az ocsmány önutálatba.
Írni kell Averynek… – mondtam ki hangosan az egyetlen gondolatot, ami képes volt kizökkenteni ebből az egészből. Hát felkeltem és elsétáltam a komódik, ahol tudtam, hogy Nat a pergament és a tintát tartja. Előrángattam és ott állva, a kis bútordarab fölé roskadva írni kezdtem. Nem akartam hosszú, ömlengős levelet, ez független volt mindattól, amit általában le szoktam neki firkantani tele a hétköznapok humorával. Most képtelen voltam ugyanis nevetni, hiába volt az a részem boldog, amelyikben nem tombolt annyi kétség és amelyik valamikor úgy élvezte az erdőkben töltött, csendes napokat. Ez volt az az énem, ami a szívemet hajtotta még erőteljesebb ritmusra, amelyik azt suttogta: Megszületett a fiad, meg született a fiad.  
Naplózva

Oldalak: 1 [2] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2020. 01. 11. - 13:49:54
Az oldal 0.053 másodperc alatt készült el 36 lekéréssel.