+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  VEGYES CSAPATOK
| | | |-+  Dakotáék
| | | | |-+  Nathaniel (Moderátor: Nathaniel Forest)
| | | | | |-+  Valamiért szösszentek
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Valamiért szösszentek  (Megtekintve 146 alkalommal)

Nathaniel Forest
[Topiktulaj]
*****


Az író

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2016. 09. 13. - 19:27:26 »
+1







VALAMIÉRT SZÖSSZENTEK
Cseppek az író életének tintájából
Naplózva


Nathaniel Forest
[Topiktulaj]
*****


Az író

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2016. 09. 13. - 19:33:29 »
+3


KÖNNYEZŐ
1998. március

Nem küszködik könnyei ellen.
Miért próbálná maga elől is elrejteni szomorúságának áradatát? Mikor magányos lelke most még magányosabbá vált. Rejtett múltját próbálta felkutatni. S közben kétszer is hagyta az életnek, hogy elszaladjon mellette. S ismét elvegye azt, akinek a legfontosabbnak kellett volna lennie a számára.

De az elsővel, meg lehetett birkózni. Még, ha a szíve fájt is a felismeréstől, akkor is képes volt együtt örülni Mariel boldog házasságának. S ugyanúgy mellette lenni, kiállni érte, barátnak és testvérnek lenni egyszerre, mint minden egyes napon, azóta, hogy örökbe fogadták őket.
De most…

Csak felkattint egy apró fényű lámpát. S megsemmisülve ül le írógépe elé. Könnyfátyla mögül tekint a félig írt papírra, miközben ujjai a betűkön pihennek. Mégsem képes megmozdítani merev kezeit. Máskor enyhülést hoz az írás. Máskor felüdülést talál benne. Elvonja a gondolatait, belemerülhet a végtelenbe, a fantáziájába, ami soha ki nem merülő táptalaja történeteinek. Csakhogy… Mariel miatt tart ott, ahol tart. Ő volt az első, aki biztatta, akitől inspirációt kapott, aki segített felépíteni minden egyes birodalmát. Miatta jöhetett létre a világ, aminek azóta több millióan a rajongói. Ő volt a támasz, a biztos pont az ő csapongó lelke és élete mögött. S most itt ül a nagy Nathaniel Forest, az író, és sír. Gyászba borul világa Mariel elvesztésével… Hiszen, már sosem mondhatja el neki, mennyire szerette is. És mennyire hálás mindenért, amit tőle valaha kapott.

Leüti az első pár gombot. A kattogás ismerős magányt hoz a modern ház fehér falai közé. S az üres éjszakában mozgó fájdalmas képek, végre kiszorulnak a realitás csúfos peremére. Nincs más, csak ő és a szavak. Melyeket, mint jó zeneszerző a hangokat, a legtökéletesebb egyszerűséggel állít sorba. S így szólaltatja meg mindazt, mi gondolatai közt cikázik. Az emlékeket, boldogokat és szomorúakat. Az érzéseket, szépeket és bosszúsakat. A kimondott szavakat… és a kimondatlanokat.

Hirtelen megáll keze a levegőben. S könnyes arcát temeti ujjai mögé. Ismét csak önző volt. Most is. Még mindig csak megcsúfolja Mariel emlékét, mikor saját szomorúságára gondol. S magát tekinti a magány legnagyobb hírnökének. De sosem volt egyedül. A lány mindig ott volt neki. Mindig mosolyt csalt az arcára. Mindig gondoskodott róla. És most is hátrahagyta életének legnagyobb kincsét…

Nathaniel feláll székéből, s halk léptekkel indul el a szomszéd szoba ajtaja felé. Lassan lenyomja a kilincset, majd benyit a holdfény derengte gyermekszobába. A kislány ott ül az ágyán és szipogva tartja kezében kedvenc babáját. Nem szól semmit, csak nézi a férfit a félhomályban. Nem is kellenek a szavak. A nélkül is érzik, közös a fájdalmuk. Ahogy közös a jövőjük is. Az örök árvának, mostantól egy árváról kell gondoskodnia. Felnevelnie olyan szeretetben és békében, ahogy az édesanyja nevelte volna. És átadni megannyi emléket és szépséget, amit az édesanyjától kapott volna. Hogy majd, ha felnő, szüleihez méltó élete lehessen.

Az író óvatosan emeli ölelésébe a kislányt. Dúdol neki, s ringatja, miközben összemosódnak könnyeik. De ott, a szomorú éjszakában, az egyedülléthez szokott Nathaniel Forest csak egyetlen ígéretet suttog el.
- Sosem leszel magányos. Édesanyád, mindig vigyáz ránk!
Naplózva


Nathaniel Forest
[Topiktulaj]
*****


Az író

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2017. 10. 09. - 20:40:16 »
+1


AGGÓDÓ
1999. április

- Nathaniel! – Károgta az asszony az írónak már nagyon is ismerős, sőt a szíve számára lényegében kedves stílusban. Még ha most csak forgatta is a szemeit, ahogy Mrs. Ballard levonult a lépcsőn és fenyegető-kérdőn ránézett. – Egy férfi durmol az ágyadban! – Jelentette, mintha ez a tény Nat figyelmét a reggeli ébredés óta elkerülhette volna… Pedig nagyon is emlékezett rá, hogy a későn kelők Elliot nevű királya még bizony a hálószobában van. És jelenleg nem is annyira zavarta, hogy a kérdés nélkül a kandallón hirtelen bevetődő Ballard házaspár nem teljes valójában, éberségében és, bár ennek azért nem örült, de, egészségében találkozott először a férfival. – Azt hittem tartod magad azon szokásodhoz, hogy nem hozol haza idegent. – Fogta suttogóra az asszony közelebb araszolva a konyhában épp kávékészítésen tüsténkedő férfihoz.
- Ő nem idegen. - Csivitelte Ada, mert, hát a kisasszonyok azon tulajdonságával, hogy azt is hallják, amit nem neki szántak, bizony ő is rendelkezett. – Elliot bácsi már itt van pár napja, csak beteg. Pihennie kell.
- Itt van pár napja? – Húzza fel a szemöldökét az asszonykájának örömére végre a dörmögő hangú Ballard úr is.
- Igen. Itt lakik. – Mondta türelmet erőltetve a hangját az író, mert hozzászokott, hogy, bár Mrs. Ballard csacsogását és faggatózását nyugodtan figyelmen kívül hagyhatja, de ugyanezt nem teheti meg Mr. Ballarddal. – Megsérült. Segítettem neki, aztán marasztaltam őt.
- Ó szóval befogadtál egy sebesült hajléktalant a házadba! Téged egyszer a fura felelőtlen fejed fog a sírba tenni fiam. -  Károgta tovább az asszony, de csak mert nyolc árva gyerek felnevelése után mégis csak ez az egyetlen, aki még itt van, gondoskodik róluk és bizony tűri ha cserébe jó tanácsokkal látják el. – Tudod, hogy nincsen bajom vele, ha férfi. Legyen. Így szeretünk. De ki ő? Mi ő? Hol szedted össze? És legfőképp minek?
- Kedvesem, Nat azt egy pillanatig sem állította, hogy valahonnan összeszedte. Ennél azért többre is becsülhetnéd a fiunk józan eszét és apai felelősségtudatát… - Csitította a férj a feleségét megint kicsit kilesve az újság lapjai fölött.
- Köszönöm. – Mondta csendesen az író, komoly arccal a nevelőapjára nézve, majd kirakta az asztalra az elkészült kávékat, Ada felé pedig elindult egy kis limonádéval.
- Akkor? Hogy került ide? – Harciaskodott tovább Mrs. Ballard. Amit amúgy Nat, se nem bánt, se nem idegesítette őt. Mert tudta, sajnos az elmúlt években igenis adott okot arra, hogy nevelőszülei aggódjanak érte. Vagy esetenként megkérdőjelezzék bizonyos döntéseit. Szerette őket és megbízott bennük. De ő maga sajnos nagyon is sokszor cselekedett meggondolatlanul és felelőtlenül annak előtte. Még, ha most, mióta Ada teljes mértékig az életében a része, igenis vigyáz magára, magukra. - Halljam! – Követelte ismét a nő, és Natnak be kellett látnia, hogy azért már valamit illik válaszolnia…
- Egyszer csak beesett a kandallómon. Fogalmam sincs honnan kerülhetett ide. – Vonta meg a vállát az író, komolyságot erőltetve az arcára. De sajnos megrezzenő mimikája így is elárulta.
Az asszony mosolyogva ütötte meg a karját. – Pimasz kölyök!
- Te feltételezted azt, hogy az utcáról hoztam… - Kortyolt türelmesen a kakaójába, miközben intett nevelőanyjának, hogy ha helyet foglal, akkor elmagyarázza szépen az egész sztorit.
- Úgy teszel Nat, mintha ez még sose történt volna meg… - Dörmögi megint Ballard úr az igazságot. Amit bár az író próbál nagyon nem meghallani, azért egy pillanatra fájdalmas grimaszba torzul az arca. Na igen… pár éve az a kölyök lehet nem volt a legjobb ötlete… De az más volt. Az az éne már össze sem hasonlítható a mostanival.
- Elliot amúgy Lien rokona. A másodfokú unokatestvére.  Meséltem is róla, amikor Adáról kiderült, hogy Kínából örökséget kapott. Elliotnak pedig van háza, állása, családja, akik amennyire tudnak, vigyáznak rá. – Sóhajtva magyarázza… Hiszen még önmagában se tudná megfogalmazni, mi is történik most, hogy mik is ők egymásnak. És nem is akarná. De a férfi fontos neki, amit érez, nagyon is érez, máskülönben nem lenne most itt. Nem aggódna ennyire érte és nem vállalná az ápolását… Ballardéknak viszont tartozik annyival, hogy őszinte velük és ezzel nagyon is tisztában van. - De nekem amúgy sem ez a lényeg. Mert őt én nem csak ennyiben mérem. Voltunk együtt… Elmentünk egy várhoz, csak azért, hogy lássuk egymást… És igen idejött, amikor segítségre volt szüksége, de ő is segített, amikor nekem kellett. Nem tudom mi lesz ez. És igen, lehet, hogy túl korán engedtem az életembe. De hiszem, hogy ez ami most van, hosszútávon is jó lesz. Régen reménykedtem. És most furcsamód, mint valami iskolás kislány itt ülök, ábrándozom, vágyakozom, reménykedek. És érzek. Boldog vagyok, hogy itt van. Szóval higgyétek el nekem, hogy az a férfi tökéletes helyen durmol éppen.
Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  

FRPG.hu toplista!
The Age of Marauders
Napi egy kattintás a hosszú élet titka!


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon Ma - 16:22:49
Az oldal 0.217 másodperc alatt készült el 34 lekéréssel.