+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  VEGYES CSAPATOK
| | | |-+  Fényes Kompánia
| | | | |-+  Nathaniel (Moderátor: Nathaniel Forest)
| | | | | |-+  Valamiért szösszentek
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Valamiért szösszentek  (Megtekintve 223 alkalommal)

Nathaniel Forest
[Topiktulaj]
*****


Az író

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2016. 09. 13. - 18:27:26 »
+1







VALAMIÉRT SZÖSSZENTEK
Cseppek az író életének tintájából
Naplózva


Nathaniel Forest
[Topiktulaj]
*****


Az író

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2016. 09. 13. - 18:33:29 »
+3


KÖNNYEZŐ
1998. március

Nem küszködik könnyei ellen.
Miért próbálná maga elől is elrejteni szomorúságának áradatát? Mikor magányos lelke most még magányosabbá vált. Rejtett múltját próbálta felkutatni. S közben kétszer is hagyta az életnek, hogy elszaladjon mellette. S ismét elvegye azt, akinek a legfontosabbnak kellett volna lennie a számára.

De az elsővel, meg lehetett birkózni. Még, ha a szíve fájt is a felismeréstől, akkor is képes volt együtt örülni Mariel boldog házasságának. S ugyanúgy mellette lenni, kiállni érte, barátnak és testvérnek lenni egyszerre, mint minden egyes napon, azóta, hogy örökbe fogadták őket.
De most…

Csak felkattint egy apró fényű lámpát. S megsemmisülve ül le írógépe elé. Könnyfátyla mögül tekint a félig írt papírra, miközben ujjai a betűkön pihennek. Mégsem képes megmozdítani merev kezeit. Máskor enyhülést hoz az írás. Máskor felüdülést talál benne. Elvonja a gondolatait, belemerülhet a végtelenbe, a fantáziájába, ami soha ki nem merülő táptalaja történeteinek. Csakhogy… Mariel miatt tart ott, ahol tart. Ő volt az első, aki biztatta, akitől inspirációt kapott, aki segített felépíteni minden egyes birodalmát. Miatta jöhetett létre a világ, aminek azóta több millióan a rajongói. Ő volt a támasz, a biztos pont az ő csapongó lelke és élete mögött. S most itt ül a nagy Nathaniel Forest, az író, és sír. Gyászba borul világa Mariel elvesztésével… Hiszen, már sosem mondhatja el neki, mennyire szerette is. És mennyire hálás mindenért, amit tőle valaha kapott.

Leüti az első pár gombot. A kattogás ismerős magányt hoz a modern ház fehér falai közé. S az üres éjszakában mozgó fájdalmas képek, végre kiszorulnak a realitás csúfos peremére. Nincs más, csak ő és a szavak. Melyeket, mint jó zeneszerző a hangokat, a legtökéletesebb egyszerűséggel állít sorba. S így szólaltatja meg mindazt, mi gondolatai közt cikázik. Az emlékeket, boldogokat és szomorúakat. Az érzéseket, szépeket és bosszúsakat. A kimondott szavakat… és a kimondatlanokat.

Hirtelen megáll keze a levegőben. S könnyes arcát temeti ujjai mögé. Ismét csak önző volt. Most is. Még mindig csak megcsúfolja Mariel emlékét, mikor saját szomorúságára gondol. S magát tekinti a magány legnagyobb hírnökének. De sosem volt egyedül. A lány mindig ott volt neki. Mindig mosolyt csalt az arcára. Mindig gondoskodott róla. És most is hátrahagyta életének legnagyobb kincsét…

Nathaniel feláll székéből, s halk léptekkel indul el a szomszéd szoba ajtaja felé. Lassan lenyomja a kilincset, majd benyit a holdfény derengte gyermekszobába. A kislány ott ül az ágyán és szipogva tartja kezében kedvenc babáját. Nem szól semmit, csak nézi a férfit a félhomályban. Nem is kellenek a szavak. A nélkül is érzik, közös a fájdalmuk. Ahogy közös a jövőjük is. Az örök árvának, mostantól egy árváról kell gondoskodnia. Felnevelnie olyan szeretetben és békében, ahogy az édesanyja nevelte volna. És átadni megannyi emléket és szépséget, amit az édesanyjától kapott volna. Hogy majd, ha felnő, szüleihez méltó élete lehessen.

Az író óvatosan emeli ölelésébe a kislányt. Dúdol neki, s ringatja, miközben összemosódnak könnyeik. De ott, a szomorú éjszakában, az egyedülléthez szokott Nathaniel Forest csak egyetlen ígéretet suttog el.
- Sosem leszel magányos. Édesanyád, mindig vigyáz ránk!
Naplózva


Nathaniel Forest
[Topiktulaj]
*****


Az író

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2017. 10. 09. - 19:40:16 »
+1


AGGÓDÓ
1999. április

- Nathaniel! – Károgta az asszony az írónak már nagyon is ismerős, sőt a szíve számára lényegében kedves stílusban. Még ha most csak forgatta is a szemeit, ahogy Mrs. Ballard levonult a lépcsőn és fenyegető-kérdőn ránézett. – Egy férfi durmol az ágyadban! – Jelentette, mintha ez a tény Nat figyelmét a reggeli ébredés óta elkerülhette volna… Pedig nagyon is emlékezett rá, hogy a későn kelők Elliot nevű királya még bizony a hálószobában van. És jelenleg nem is annyira zavarta, hogy a kérdés nélkül a kandallón hirtelen bevetődő Ballard házaspár nem teljes valójában, éberségében és, bár ennek azért nem örült, de, egészségében találkozott először a férfival. – Azt hittem tartod magad azon szokásodhoz, hogy nem hozol haza idegent. – Fogta suttogóra az asszony közelebb araszolva a konyhában épp kávékészítésen tüsténkedő férfihoz.
- Ő nem idegen. - Csivitelte Ada, mert, hát a kisasszonyok azon tulajdonságával, hogy azt is hallják, amit nem neki szántak, bizony ő is rendelkezett. – Elliot bácsi már itt van pár napja, csak beteg. Pihennie kell.
- Itt van pár napja? – Húzza fel a szemöldökét az asszonykájának örömére végre a dörmögő hangú Ballard úr is.
- Igen. Itt lakik. – Mondta türelmet erőltetve a hangját az író, mert hozzászokott, hogy, bár Mrs. Ballard csacsogását és faggatózását nyugodtan figyelmen kívül hagyhatja, de ugyanezt nem teheti meg Mr. Ballarddal. – Megsérült. Segítettem neki, aztán marasztaltam őt.
- Ó szóval befogadtál egy sebesült hajléktalant a házadba! Téged egyszer a fura felelőtlen fejed fog a sírba tenni fiam. -  Károgta tovább az asszony, de csak mert nyolc árva gyerek felnevelése után mégis csak ez az egyetlen, aki még itt van, gondoskodik róluk és bizony tűri ha cserébe jó tanácsokkal látják el. – Tudod, hogy nincsen bajom vele, ha férfi. Legyen. Így szeretünk. De ki ő? Mi ő? Hol szedted össze? És legfőképp minek?
- Kedvesem, Nat azt egy pillanatig sem állította, hogy valahonnan összeszedte. Ennél azért többre is becsülhetnéd a fiunk józan eszét és apai felelősségtudatát… - Csitította a férj a feleségét megint kicsit kilesve az újság lapjai fölött.
- Köszönöm. – Mondta csendesen az író, komoly arccal a nevelőapjára nézve, majd kirakta az asztalra az elkészült kávékat, Ada felé pedig elindult egy kis limonádéval.
- Akkor? Hogy került ide? – Harciaskodott tovább Mrs. Ballard. Amit amúgy Nat, se nem bánt, se nem idegesítette őt. Mert tudta, sajnos az elmúlt években igenis adott okot arra, hogy nevelőszülei aggódjanak érte. Vagy esetenként megkérdőjelezzék bizonyos döntéseit. Szerette őket és megbízott bennük. De ő maga sajnos nagyon is sokszor cselekedett meggondolatlanul és felelőtlenül annak előtte. Még, ha most, mióta Ada teljes mértékig az életében a része, igenis vigyáz magára, magukra. - Halljam! – Követelte ismét a nő, és Natnak be kellett látnia, hogy azért már valamit illik válaszolnia…
- Egyszer csak beesett a kandallómon. Fogalmam sincs honnan kerülhetett ide. – Vonta meg a vállát az író, komolyságot erőltetve az arcára. De sajnos megrezzenő mimikája így is elárulta.
Az asszony mosolyogva ütötte meg a karját. – Pimasz kölyök!
- Te feltételezted azt, hogy az utcáról hoztam… - Kortyolt türelmesen a kakaójába, miközben intett nevelőanyjának, hogy ha helyet foglal, akkor elmagyarázza szépen az egész sztorit.
- Úgy teszel Nat, mintha ez még sose történt volna meg… - Dörmögi megint Ballard úr az igazságot. Amit bár az író próbál nagyon nem meghallani, azért egy pillanatra fájdalmas grimaszba torzul az arca. Na igen… pár éve az a kölyök lehet nem volt a legjobb ötlete… De az más volt. Az az éne már össze sem hasonlítható a mostanival.
- Elliot amúgy Lien rokona. A másodfokú unokatestvére.  Meséltem is róla, amikor Adáról kiderült, hogy Kínából örökséget kapott. Elliotnak pedig van háza, állása, családja, akik amennyire tudnak, vigyáznak rá. – Sóhajtva magyarázza… Hiszen még önmagában se tudná megfogalmazni, mi is történik most, hogy mik is ők egymásnak. És nem is akarná. De a férfi fontos neki, amit érez, nagyon is érez, máskülönben nem lenne most itt. Nem aggódna ennyire érte és nem vállalná az ápolását… Ballardéknak viszont tartozik annyival, hogy őszinte velük és ezzel nagyon is tisztában van. - De nekem amúgy sem ez a lényeg. Mert őt én nem csak ennyiben mérem. Voltunk együtt… Elmentünk egy várhoz, csak azért, hogy lássuk egymást… És igen idejött, amikor segítségre volt szüksége, de ő is segített, amikor nekem kellett. Nem tudom mi lesz ez. És igen, lehet, hogy túl korán engedtem az életembe. De hiszem, hogy ez ami most van, hosszútávon is jó lesz. Régen reménykedtem. És most furcsamód, mint valami iskolás kislány itt ülök, ábrándozom, vágyakozom, reménykedek. És érzek. Boldog vagyok, hogy itt van. Szóval higgyétek el nekem, hogy az a férfi tökéletes helyen durmol éppen.
Naplózva


Nathaniel Forest
[Topiktulaj]
*****


Az író

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2017. 10. 30. - 11:59:15 »
+1


ÍGÉRŐ
1997. május

- Mit keresel itt? – Kapja elő a pálcáját egyszerűen és határozottan, mit sem törődve vele, hogy keze megremeg, ahogy a férfire szegezi azt. Bár tudja, hogy erősebb nála, úgy gondolja sokkal erősebb, mégis rászorít a fára és védelme mögül tekint rá. – Tűnj el innen! – Üvölti dühödt kétségbeeséssel. – Tűnj már el! – Üvölti még egyszer és egy fénycsíkot küld a pálcájából a jövevény felé. Talán nem kellett volna. Talán ez feldühíti őt. Talán most meg fogja támadni. Nem érdekelte. Agyában szikra pattant, hogy ismét látja, hogy már megint itt találja, holott mindig is gyűlölte. És csak ennyi. Gyűlölte. Valamiért a félelem szót nem ismerte vele kapcsolatban. Vélhetőleg kezdettől fogva felülírta a szeretet és az aggodalom. Nem a félelem volt a fontos, a szeretet adott neki erőt, hogy most magabiztosan álljon a férfi előtt. Lényegében a szeretet adott erőt ahhoz, hogy képesnek érezze magát, akár szétátkozni is. Mert igen, ő megtehette volna. Őt fűtötte annyira az elmúlt években felgyülemlett megannyi érzés és megannyi emlékkép. Most is csak ment volna már, léptei vitték volna felfelé a lépcsőn, hogy megnézze milyen romokat hagyott hátra. – Reagan, nem mondom még egyszer. Tűnj el innen!

A férfi csak elmosolyodott. Gonosz, indulatos kis mosoly volt, ahogy állt, pálcáját tartva, amivel egyszerűen védte ki az előző átkot. És nem támadott vissza. Önelégült arccal hátralépett egyet a kandallóba. – Amiért jöttem, már megkaptam. – Mondta, majd fejet hajtott, miközben még egy csókot is dobott az asszony felé és távozott.

Mariel futva indult el fölfelé a lépcsőn miközben szemébe könnyek szöktek. Nagyon is sejtette, mi várja odafönt. Megint ugyanaz az érzés. Reagantól nem félt, de Natot, nagyon is féltette. Bár kezdetben dühös volt rá, amiért hagyja magát kínozni. Eleve Reagan tehet mindenről. Hát hiába volt kezdetben dühös, tudja, hogy Nat lelkében a fájdalom már akkora, hogy nem lehet őt hibáztatni semmiért.
Halkan, de gyorsan nyitotta ki az ajtót és lépett a férfi ágyához. Pálcájával intett, hogy a sötétítés eltűnjön az ablakokról. És csak óvatosan mert lenézni Natra. Egy pillanatra el is fordult a szinte eszméletlenül szuszogó férfi felől. Próbálta visszaszívni a könnyeit, majd mellé guggolt és végigsimított a férfi kisebesített hátán. Karmolások, vágások… vagy ki tudja mi okozta sérülések… A teste forró, az izzadtság még mindig ott gyöngyözik a férfi bőrén és a szívének ütemét szinte minden négyzetcentiméteren érezni lehet, annyira igyekszik tartani az életet.
- Nat. – Suttogja halkan. És örül, amikor a férfi gyengén, de rápillant. – Meg kell mozdulnod. – Sírja az asszony. – Le kell hűtenünk. – Mondja a már begyakorlott fázisokat. És pálcájából fénycsóvát küldd a messzi távolba, hogy Meadows segítségét kérje. Egyezményes jel volt, erős varázslat, pont az ilyen esetekre.
- Bocsáss meg. – Erőtlenül hagyják el a szavak a férfi ajkait, miközben az ő szeméből is könny gördül ki. – Csak hagyj… Ennyit érek… - Hunyja le ismét a szemeit és csak hagyja, hogy a tehetetlenség rátelepedjen. Pont, mint akkor, amikor Reagan megjelent a házában. Hagyta magát, megint. Nem azért, mert jó neki, szimplán azért, mert úgy érzi a férfi a megérdemelt büntetés azért, amilyennek született.

- Nem hagylak! – Kiabálja könnyei közül Mariel, miközben végigsimít testvérének arcát. – Nem érted. Nem hagyom. Nem akarom ezt, Nat. – Sírja még mindig és óvatosan a fürdőszobába, majd a kádba lebegteti a férfit. Hűvös vizet ereszt rá és beledobálja azokat a gyógynövényeket, amiket ilyen esetekre kapott. Egy fiolát is elővesz, majd úgy, ruhástul ő is bemászik a vízbe, hogy testével tartsa meg a félig eszméletlen férfit. – Idd meg. – tartja a szájához a keveréket, ami ellenszere annak a méregnek, amivel Reagan tömi. Attól válik még engedékenyebbé és még tehetetlenebbé. Holott amúgy is simán elengedi magát, ha a férfi jön. Csak a karjába zuhan és megengedi, hogy bármit tegyen vele…
- Nagyon szeretlek, Nat. Nagyon-nagyon. – Simít végig a férfi homlokán. – Ha valakit így szeretnek, mint mi téged, vagy mint egy olyan kis ártatlan lélek, mint Ada… Ő is imád téged és ragaszkodik hozzád. Hát, hogy lehetnél te, éppen te undorító?
- Ezt érdemlem… Amit ő csinál… - Pislog fel a nőre, óvatosan kicsit belefészkelve magát az ölébe. Érezni rajta, hogy teste végre hűl lefelé és a hátán lévő sebek is el-eltünedeznek a gyógynövények hatására.
- Azt, hogy megmérgez? Hogy megver? Hogy lényegében megerőszakol? – Könnyei a férfi bőrére hullnak, ahogy kimondja a szavakat. – Nem. Nat. Ezt senki sem érdemli. Te pedig főleg nem.
- Ezt érdemli az, aki olyat kíván meg, akit nem lenne szabad.
- Reagant nem lenne szabad magadhoz engedned. Őt tényleg nem. – Mondja keserűen. – De ne hidd, hogy azért, mert a férfiakkal boldogabb vagy, te rögtön rossz is leszel. Ezt Reagan táplálta beléd. Ne kínozd magad kérlek. – Öleli teljesen körbe, teljesen magához, ahogy érzi, hogy sebei miatt már nem okozhat fájdalmat. – Neked kell elfogadnod önmagad. Csak neked… Mert mi elfogadunk így. Érted?
- Ormótlan vagyok. Egy nagy rakás tehetetlen testtömeg. Kinek kellene ez?
- Elkezdjem sorolni? – Kérdez vissza, majd óvatosan megpuszilja az arcát. – Ne engedd az életedbe Reagant. Ez az első lépés. Ha tőle megszabadulsz, biztos vagyok benne, hogy te is megnyugodsz és elfogadod végre azt, hogy a férfiakat szereted. Vagy szereted jobban… Ezek után pedig jönni fog valaki majd, aki bebizonyítja neked, mennyire imádnivaló is vagy. Valaki, aki pont úgy fog szeretni téged mint mi. Ígérd meg nekem, hogy nem engeded be többet. Kérlek Nat…
- Mariel…
- Nem. Nem. Ígérd meg. Ott van Ada. Imád téged. Ha értem nem voltál képes ezt megtenni évekig, hát tedd meg érte. – Komolyan érinti meg a férfit és emeli addig az arcát, hogy tekintete kénytelen legyen találkozni az ő tekintetével. – Nem akarlak többé így találni itt. Lemondva mindenről. Mert élned kell. Értünk. Szóval ígérd meg, hogy ha Regana felbukkan, segítséget kérsz és elmenekülsz. Ígérd meg Nat!
- Megígérem. – Suttogja és még szorosabban bújik Mariel ölelésébe. Mintha csak ott lenne képes tényleg megnyugodni… Mintha csak ott lenne képes boldognak lenni. Vele, velük. És a nő pontosan jól tudja ezt. És most ezért lehet benne bizonyos, hogy testvére betartja, amit ígért. Nehéz lesz kivitelezni, ténylegesen megvédeni, de sokan vannak, akik vigyázni akarnak rá, megoldják…
- Köszönöm. – Mondja ő is csendesen és csak ül, ölelésében a férfival, és várja, hogy a férfi zaklatott lénye kissé megnyugodjon.


Naplózva


Nathaniel Forest
[Topiktulaj]
*****


Az író

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2017. 11. 02. - 12:31:07 »
+1


REMÉNYKEDŐ
1999. április

Csak futott. Lábai egyenletes lépésekkel szelték a tengerszegélyezte ösvényt. Mi ez az egész? Kérdezte magától miközben zaklatott lelkét próbálta megnyugtatni. Bár ez tegnap délután óta nem sikerült, nem vár túl sokat a mai naptól sem…
A hasán lévő csúnya seb még mindig fáj, de mindez eltörpül azok mellett az érzések mellett, amik most a szívében vannak. Mi ez az egész? Kérdezi ismét és tudja, hogy szíve nem csak a futás miatt dobban akkorákat, hogy félő, kiszakad a mellkasából. Bolond volt, hogy meg merte tenni… Bár úgy érezte megkapta a kellő bátorítást, utólag visszagondolva akkor is bolond volt. Talán mindent elrontott most. Biztos ez is egy katasztrófa lesz, mint általában véve minden, ami ezen a téren valaha is történt vele.

Akkor is kellemes volt... Megállt egy pillanatra, hogy szembe fordulhasson a tengerrel, majd önkéntelenül simított végig az ajkain, aztán a szakállán. Előbbi mintha a férfi édes ajkainak ízét tartogatná még mindig, utóbbi a hűvös és puha érintését. Akkor is kellemes volt, még ha minden porcikájával próbált is tiltakozni a vágyai ellen. Megcsókolta. Látta a férfi szemeiben a várakozást, érezte, hogy választ vár, még ha nem is ilyen formában, de ő egyszerűen nem tudta volna megfogalmazni az érzéseit. Inkább megcsókolta. Még, ha attól félt is, hogy Elliot üvölteni fog, szitkozódni és talán a földig átkozni őt, amiért megtette... De nem így történt. Csak végigsimított a bőrén és elhívta egy kirándulásra.
Hát mikor, ha nem most van itt az ideje a reménykedésnek? Elmosolyodott. Csak nézte a tengert és mosolygott a távoli gyönyörű tájba egy ideig. Furcsa volt kicsit felszabadultnak lenni és boldognak. Régen engedte már meg magának, hogy reménykedjen. Bár azzal most sem áltatja magát, hogy minden könnyű lesz. De akkor is… Kirándulni megy Elliottal. A férfi nem utasította el élből a közeledését, holott megtehette volna, mert a nőket szerette, nőkre vágyott. De nem, most… most megengedte neki, hogy kicsit elhiggye alakulhat ez jól…
Igen, fájni fog, ha mégsem, de most nem ez számított. Most csak egy icipicit a lehetőség számított, hogy talán. A reménye annak, hogy talán ő mégsem egy ronda és behemót valaki...

Leguggolt Nautilushoz és átölelte, miközben erősen végigvakart a füle tövén. A kutya boldogan csaholt a kényeztetésre.
- Boldog vagy mi? – Kérdezte és kedvesen végigpaskolt a hátán, majd újra futni kezdett, immáron hazafelé. – Én is.
Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2017. 10. 29. - 04:45:50
Az oldal 0.104 másodperc alatt készült el 37 lekéréssel.