Mégsem vagyunk barbárok...

Aláfestésül

„Van, ki vándor, ’s hazatér” – gondolom, amikor meglátom a régóta megtalálni vágyott folyosót a naplementében. Ugyan még csak két napja vagyok a Roxfort tanára, már úgy látom magam előtt a biztonságot nyújtó ajtót, mint a személyes erődömet, ahová visszahúzódhatok, legalább ma estére biztosan. A kezemben a jól megválasztott bőrtáska egyensúlyoz, ahogy lépek, és ugyan egyedül vagyok, még mindig nem engedtek el a koncentrálástól megmerevedett vállaim. Tudom, hogy meg fogom szokni az érzést, a légkört, ez azonban még ennyi év tapasztalattal is egy vakon pörgő szerencsekerék a sok ember közelségétől, a látomások eleinte szinte a kilincset adták egymásnak a fejemben. Megállok egy pillanatra, az ujjaimat a homlokomnak támasztom, hátrasimítom a reggel még gondosan elrendezett hajamat, és a teára gondolok, amelyet hamarosan magamban fogyaszthatok el, közben kielemezve az esetleges rossz számításaimat az új munkahelyem felfedezésére.
 Az első nyilván az volt, amikor besétáltam a hurgabugosok bűbájtanára, és az első öt percben egyikünk sem igazán merte megjegyezni, hogy rossz helyen járunk, vagy ők, vagy én. Kisült, hogy ez utóbbi, így rohamtempóban távoztam a saját, megtartandó tanórámra, míg később rossz lépcsőn fordultam balra, és ezzel megajándékoztam magam egy csendes fél órával, amely alatt egy teremtett lélekkel sem találkoztam. Akkor persze nem tetszett ennyire a béke és a némaság, mint most, mikor csak a sóhajom veri fel a rendületlenül hangtalan folyosót, amelyről az irodám is nyílik. Az asztalomon ott vár a házvezetői titulust hirdető kis tábla, amely fizikailag ugyan egy apró test, mégis, hatalmas árnyékot vet a mögötte ülőre. A harmadik hibámnak talán azt hoznám fel, hogy az első, hozzám panasszal fordulót teával kínáltam, és csak miután kellemesen elbeszélgettünk az aznapi élményeiről, jöttem rá, hogy tulajdonképp büntetést kellett volna kiszabnom rá, de csak mert igen dühös kollégám jelent meg az ajtóban. Végül valóban az ital fölött oldottuk meg a vitás kérdést, de egy életre megtanultam, hogy előbb kérdezzek, aztán kínáljak… pedig mégsem vagyunk barbárok.

Most mindenesetre boldogan húzom elő a termoszomat a táskából, elvégre nincsenek szemtanúk, akik esetleg megkérdezhetnék, miért tartok magamnál ilyesmit, teafűvel és bögrével egyetemben, és ezzel az eufóriával nyitok be az irodámba. Még némi dúdolgatást is megengedek magamnak, dacára annak, hogy furcsán másnak érzem a helyiséget… mintha világosabb lenne, mint amikor elhagytam. Talán csak fáradt vagyok, a kezemben lévő tárgyakra koncentrálok, lépek kettőt, hogy a lábam egy szőnyeg széle alá csússzon, és már a landolásnál biztos vagyok benne, hogy rossz helyen járok, ha másból nem, hát a jelen lévő Willow Fawcettből, aki sosem választaná épp az én szobámat a pihenése biztosítására…
- Jó estét! – szólalok meg az illem kedvéért négykézláb – Nahát, Fawcett, önnek milyen kellemes irodája van… kár, hogy ez önről nem mondható el. Parancsol esetleg teát? Elvégre, mégsem vagyunk barbárok… - mutatok magam elé, a termoszra, a bögrére és a teafűre, azzal a biztos tudattal, hogy ez még felvet majd néhány kérdést…

          Szerencsére a korábbi évekkel ellentétben nem köszöntött be a rossz idő, ahogy elkezdődött a szeptember. Nincs az a nagyon jó idő, ami nyáron volt, de azért nem lehet okunk a panaszra. Ezt a kintről beszűrődő gyerekzsivaj is megerősíti. Furcsa újra a Roxfortban lenni, ahol annyi minden történt, és ahol kapott egy nagyon is furcsa fordulatot az életem. És most megint. Mikor azt hinném, hogy csak egy rövid időre sodort össze minket a szél, kiderül, hogy egész hátralévő életünkben egymást fogjuk boldogítani. De nem is számít annyira, most egyedül vagyok, csendben, nyugalomban. A többivel ráérek majd akkor foglalkozni, mikor a helyzet úgy kívánja.
         Sok érdekes tapasztalattal vagyok gazdagabb már az első napokban, és sokat segítettek a nyáron megesett találkozások is. Az ablakhoz lépek és figyelem a lemenő napot. Még egy csodálatos lilás és vöröses fényben úszó felhőkkel búcsúzó nap. Erről eszembe jut, hogy vajon mi lehet Mimivel. Az ő megismerésének estéjén is ilyen volt az ég. Mostanra már biztos neki is elkezdődött az iskola. Megadtam a perth-i lakás címét, de nem tudom mikor lesz lehetőségem elmenni és megnézni a leveleket. Azt pedig még kevésbé tudom, mikor fogom lenyomozni az iskolájának a címét, hogy meglátogathassam. Ahogy hallottam az eddigi osztályoktól és a folyosón megállító diákoktól, jó lenne egy párbaj szakkört is beiktatni valamikorra, ha nem is rendszeresen, de alkalmanként, és talán egy felzárkóztató vagy ismétlő órát, ahova bárki eljöhet, hogy átismételjük az eddig tanultakat.
          Az asztalhoz lépek, ahol átnézem az órarendem és gondolkodok rajta, hogy hova is tudnék beszúrni néha egy-egy foglalkozást. Leginkább a délutáni idősávba, vagy a hétvégibe, de még egyeztetnem kell a többi tanárral is, hogy mikor vannak szabad órák, akár délelőtt is. Azt hiszem, a párbajszakkör és a felkészítő órák egy időpontba kerülnek majd és heti váltóban lesznek. A szakkör úgysem fog örökké tartani, akkor a felkészítés át fogja venni majd a helyét. Leülök a székre és gondolkodni kezdek. Nem csak magam miatt, de a diákokat sem kéne ezzel tovább terhelni, még akkor sem, ha egyik óra se lenne kötelező. Bár, már most látom néhány diákon, hogy valakiknek kötelezővé kéne tenni.
          Kicsit felkészülve a hatodévesek másnapi órájára, pakolgatni kezdem a könyveim és jegyzeteim, a diákok névsorát még gyorsan átfutom, amikor feltűnik egy név. Minerva Balmoral. Nem hiszek a véletlenekben, de ez akkor sem lehet ő. Pont ezen gondolkodok, mikor nyílik az ajtó, és mire leteszem a papírt az asztalra, már csak egy elesett Leont látok a földön.
          - Jó estét, Lutece professzor. Nem számítottam a látogatására, de ha már így beesett, akkor megkínálhatom egy teával?
          Felállok az asztaltól, felveszem a csészéjét és a teafüvet, és a saját teázós asztalkámra teszem. Mellette az egyik székre mutatok. Szándékosan teszek úgy, hogy mintha nem hallottam volna meg a köszöntését. Nem szeretném mindjárt a második napomat elrontani. Az is csoda, hogy az évnyitó vacsorát kibírtuk anélkül, hogy akár szóban, akár tettlegesen egymásnak essünk.
          - Nem számítottam rá, hogy ilyen hamar beesik hozzám, ha tudom, akkor készültem volna esetleg egy kis éjszakai csemegével. Azonban egy kevés süteményem van még korábbról, a tanévnyitó vacsoráról mentettem meg őket.
          Leteszek egy kis tányért az asztalra, amin van még néhány édes és sós sütemény. Bevallom számítottam erre a találkozásra, de kicsit később. Nem baj, jobb is ez így.
          - Ha már így beesett hozzám, akkor szeretnék megbeszélni magával valamit. Mégpedig egy alkut vagy nevezze magában úgy, ahogy akarja. Egy hasonlóra gondolok, mint a bál ideje alatt. Nem vitázunk, tiszteletben tartjuk a másikat, és legfőképp a diákok szeme láttára nincs ez. A Roxfort falain kívül természetesen ez nem él. Ez az ajánlatom. Hozzáfűznivalója van?
          Töltök neki a csészébe teát, a sajátoméba pedig kávét. Amíg gondolkodik, addig megkóstolnám az italomat, de sikerül magamra öntenem, mikor a könyököm lecsúszik az asztalról. Felpattanok a székről egy kéztörlővel a kezemben, és elkezdem törölgetni.
          - Ne haragudjon, azonnal jövök, csak átveszem az ingem.
Elmegyek a szobámba egyedül hagyva öreg barátomat.

Willow Fawcett

“A cup of tea would restore my normality."

Ha megkérdeznek, milyen helyzetet választok arra, hogy Willow Fawcettet viszontlássam, nem a négykézláb lett volna az első elképzelésem, de úgy vélem, még az első százba sem esett volna bele. Persze, késő ezen úgy keseregni, hogy már közelről szemügyre vehettem a szőnyegének mintázatát, és barát lenne néhány építő jellegű kritikám a színvilágot illetően, felülemelkedem a teázás kedvéért.
- Elhiheti, hogy ez a véletlenek játéka. – kelek fel kelletlenül – Szóval azt mondja, áttért a gyűjtögető életmódra, ínségesebb időkre?
Tudom, általában az ő reszortja a kötekedés, de számomra még nem olyan egyértelmű, hogy a tőlem nem rég elviharzó férfi kedélyesen cseveghet velem, mert a kollégám. Ugyanúgy megvan a véleményem a viselt dolgairól, a múlt eseményeiről és arról, hogy egy fedél alatt találtuk magunkat ismét. Talán most udvarias és barátságos hangnemet üt meg, bármikor megnyilatkozhat a bőrkabátos modora, és inkább felfegyverkezve akarom megvárni ezt.
- Ezúttal ön köt alkut velem? – leporolom a zakómat – Kényelmes lehet olyan pozícióból tárgyalnia, ahol önnek van több vesztenivalója, és nagyobb egója. Különös ember ön, Mr. Fawcett, de számomra ugyanolyan fontosak a diákjaink, így kénytelen vagyok elismerni, hogy évek óta ez az első értelmes, bennem is támogatóra találó elképzelése.
Lenne bizony hozzáfűznivalóm, de kettőnk közül én vagyok az előrelátóbb, így inkább helyet foglalok a felkínált helyen, kezembe veszem a csészémet. Mikor a sajátja felé nyúl, szólni akarok, hogy a lelki szemeim előtt átsuhanó képen rövid, de kellemetlen ismeretség lesz az a kávé az ingével, de valamiért aztán mégis csendben maradok, és érdeklődve figyelem, hogy önti magát nyakon. Talán egy halvány mosoly is átsuhan rajtam, de őt leköti a menthetőek mentése, így nem hiszem, hogy észreveszi. Lehet, hogy látóként kötelességem lett volna megelőzni a bajt, de semmi kedvem azzal borzolni a béke puhaságát, hogy most előhozakodom a képességemmel, felelevenítendő az akkori súrlódásunkat. Bólintok, amikor távozik, és addig egykedvűen az irataira téved a tekintetem, utána pedig ki, az ablakon. Nem tartozik rám, mivel foglalkozik magában.

- Gondolt már rá, hogy partedlit húzzon a kávézáshoz? – kérdezem nevetve, remélem, érzékeli, hogy inkább csak csipkelődésnek szánom – Állítólag igen hasznos holmi. Elnézést, ön mellett valahogy kikívánkoznak belőlem a hasonlók, de ígérem, ennél rosszabbra nem kell számítania. Meséljen, Mr. Fawcett, milyen érzés újra a Roxfortban lenni? Nem hullat könnyeket a motorja után?
Feltennék még további kérdéseket is, de akkor be kellene neki számolnom arról a sajnálatos esetről a hugrabugosokkal, vagy az eddig nem is emlegetett afférról, ami köztem, és az irodám ajtófélfája között esett meg, jó pár griffendéles szeme láttára. Pár perces néma csönd követte az atrocitást, de aztán egyik részről sem érkezett különösebb kommentár a nevetésen kívül, és mivel inkább velem, mint rajtam derültek, ez nem marad meg keserű emlékként. Biztos vagyok benne, hogy Willow is áldozatául esett a visszaszokás könnyed kis zökkenőinek, de nem akarom, hogy kényelmetlenül érezze magát már az első pár napban amiatt, hogy erre rámutatok, így csak békésen kortyolgatom a mentateát, és várakozóan figyelek az élményeire.

          Tudom, nagyon dolgozik rajta, de nem fog kiborítani. Ezúttal nem veszem fel, ahogy ő mondaná a bőrdzsekis modoromat. Nem mintha bármit be kéne bizonyítanom neki, bárkinek. Bizonyítottam én már eleget. Ellenben az, hogy mind a ketten újra a Roxfortban vagyunk… Talán most meg tudjuk kötni ezt az alkut, de ki tudja, hogy meddig fog tartani.
          - Nos, Mr. Lutece. Az én pozíciómból pont annyira kényelmes felajánlani ezt az alkut, mint amennyire a maga pozíciójában elfogadni. Szóval, megegyezhetünk abban, hogy a saját pozíciónkban betöltött helyünk nem befolyásolja az alkunk végrehajtását és betartását.
          Felrohanok a szobámba, ahol lekapom magamról a talárt és az inget, majd egy másikat felhúzva elindulok vissza. A talárt már nem veszem fel, ellenben egy mellényt és egy zakót igen. Még terveztem egy sétát sötétedés után, és oda ez megfelelő öltözet lesz.
          - Azért látom, ízlik az én összegyűjtögetett süteményem. Egyébként nem; teljesen frissek, alig fél órája hozta fel nekem egy házimanó. De hogy a kérdésére is válaszoljak. Valóban hasznos dolog a partedli. – leülök vissza a helyemre, töltök még adag kávét, de ezúttal odafigyelek rá, mikor a számhoz emelem. – És tudom, hogy a modorom mellett minden mást is szeret kigúnyolni, ami hozzám tartozik, de azért gyereknek ne nézzen. Ennél sokkal érettebb vagyok.
          Akármi is legyen ennek a beszélgetésnek a vége, biztos, hogy vagy még ellenségesebbek leszünk egymással, vagy kicsit közelebb kerülünk. A kérdés csak az, hogy meddig bírjuk majd az első esetben még akkor is, ha ragaszkodunk az alku betartásához.
          - Az élményeimre kíváncsi? Nos, ahogy korábban is mondtam, azt a süteményt egy házimanó hozta, így ki tudja találni, hogy a konyhán már jártam. Ha gondolja, egyszer majd megint elmehetnénk inni.
          Nem teljesen őszinte a kijelentésem, hiszen legutóbb pont egy olyan éjszaka után romlott el minden. Szerencsére néhány házimanó felismert így nem kellett előröl kezdenem a hízelgéses folyamatot, és tanárként azért könnyebben is kapok meg sok dolgot, mint annak idején diákként. Ellenben van valami, ami nagyon is foglalkoztat, de egyelőre még nem akarok rákérdezni.
          - A motorom valószínűleg többet sír utánam, hiszen én elmehetek hozzá, ápolhatom és fényezhetem, de ő nem élvezheti az kerekei alatt száguldó kilométereket. Úgy gondolom, hogy mégis nagyszerű helyen van a lakásomnál, és ha esetleg úgy adódik, akkor egy szép napos időn még elvihetem, hogy a tél beállta előtt érezze a friss levegőt.
          Leon, vajon tudod milyen az, ha ennyire tudsz ragaszkodni valamihez, ami elhozhatja számodra a boldogságot? Átérezted már valaha azt a fajta szenvedélyt, amit a szabadság utáni vágy nyújthat? Ezt a fajta szabadságot nem csak egy motor adhatja meg, hanem bárki és bármi. Nem hinném, mert ha így lett volna, akkor nem lenne a motorom a célpontod. De akkor haladjunk is tovább a beszélgetésben.
          - Viszont a legjobb dolog, amit hallottam, és ami kétségkívül feldobta a napomat, sőt az egész hetemet és úgy döntöttem, hogy már ezért érdemes volt tanárnak jönni ide, az valójában magához kapcsolódik. Higgye el, könnyesre nevettem magam, mikor meghallottam a hugrásoktól, hogy betévedt a bűbájtan órájukra. Talán szüksége van egy kis ismétlésre?
          Nem fogja kihozni belőlem akkor sem a bőrdzsekis modoromat. Nem tud olyat tenni vagy mondani. Újfent a számhoz emelem a bögrét, amiben a kávé van, és figyelem a reakcióját, ami szórakoztatóbb, mint maga a történet. Mégiscsak egy nagyon jó tanévnek nézünk elébe.
          - És magával történt valami még ezen kívül? A saját irodáját azért megtalálja, igaz?
          Nem hiszem, hogy meg kéne említenem neki, hogy lesz majd párbajszakkör, attól valószínűleg frászt kapna, és most nem vagyok kíváncsi a hegyi beszédére. Annál sokkal jobban szórakoztat a tény, hogy milyen zavarba tudom hozni, és valószínűleg ez még csak az első alkalom volt a sok közül.
          - Lehetségesnek tartja, hogy egyszer elfogadja a tényt, nem olyan vagyok, mint amilyennek képzel?
          Rengeteg másféleképpen is befejezhettem volna ezt a kérdést, de úgy gondolom, hogy ez az, ami leginkább kettőnk közé áll, és a legalapvetőbb probléma a kapcsolatunkban.

Willow Fawcett

“A cup of tea would restore my normality."

Nem akarok udvariatlannak tűnni, illetve bevallom, mostanság kissé mintha közelebbi kötődést alakítanék ki az édes dolgokkal… de emlékeim szerint ez korábbi Roxfortos éveim alatt is pontosan így zajlott. Tulajdonképp nem is terveztem megkóstolni, sőt, a már megint teljesen hibás érvelése sokkal inkább leköt, de miután kiviharzik, hogy ruházatot váltson, eszemben sincs vitatkozni egy olyan valakivel, aki könnyedén elintézhetné mágiával is a dolgot, és máris a szekrényébe ugrik fejest…
Tehát a visszaérkező Willow épp rajtakaphat, amint egy apró, letört darabot majszolok.
- Gondolja, hogy az érettség jele, ha bizonygatnia kell? – kérdezem, most már megint csak a teámra figyelve – És ne haragudjon, hogy ezt mondom, de… úgy vélem, jelenlegi alkunk szempontjából sokkal jobb lenne, ha nem a konyhában innánk. Azóta természetesen rájöttem, mi okozta a kellemetlen élményt, azonban annak jobban örülnék, ha az akkor emlegetett Roxmortsot mutatná meg inkább.
Hallgatom a motorjáról szóló, kissé végtelenítettnek tűnő felvételt, és még mindig lenyűgöz, hogy tudnak emberek ennyire ragaszkodni valamihez, ami felcseréli a mágia nyújtotta kényelmet… valami hasonlóra. Kivételt ez alól William barátom autója, Magda jelent, elvégre az a jármű meg van bűvölve, azonban itt most tisztában vagyok vele, hogy Willow egy általános masináról regél nekem, teljes átéléssel. Hümmögve belekortyolok az italomba, és habár a motor működése valóban kíváncsivá tesz, nem kötök hozzá olyan komoly hátteret, mint ő.
- Biztos… hálás lesz érte, ha megsimogatja. – könnyebb egy állatként gondolnom rá – Aludni is szokott vele? Adott neki esetleg nevet?
Csak a neveltetésem ment meg attól, hogy arcon tüsszentsem a számban lévő teával a hugrabugosok emlegetésére. Rendben, talán nem ment olyan gördülékenyen a szituáció kezelése a részemről, mint szerettem volna, de azért mégiscsak van egy határ, amin túl ezt könnyes nevetősnek minősíteni tökéletesen rossz humorérzékről árulkodik.
- Ha ez volt a legjobb dolog az ittlétében, akkor azt kell mondjam, szomorú napok várnak önre. – vonom fel a szemöldököm – Nem, köszönöm. Tudja, mikor olyan helyre kerülünk, melyet korábban máshogy képzeltünk el, kellemetlen lehet csalódnunk benne… idén nyáron lett volna lehetőségem ismét ellátogatni Írország északi részére, de a korábbi, meglehetősen szörnyű emlékem végül meggyőzött arról, hogy ez rossz döntés lenne, így leginkább csak Párizsban és Franciaországban töltöttem az időt. Ön, felteszem, a benzinkutak páratlan báját szemlélte egész nyáron.
Figyelmen kívül hagyom a megjegyzését az irodámról. Eszemben sincs az orrára kötni, hogy azt ugyan megleltem, de magát az emeletet azért elvétettem párszor. Diákként is okozott nehézséget a tájékozódás, és most, hogy a kastély egészen új ruhában pompázik, számomra idegen a környezet, az arcok, és a hangulat maga is.
- Erre a kérdésre azt hiszem, csak az idő adhatja meg a választ. Már most sem úgy tekintek önre, mint hajdanán, és talán hamarosan eljön a pillanat, amikor megint megváltozik a véleményem. Úgy vélem azonban, a kettőnk közötti vetélkedésbe oltott szimpátia végigkísér majd bennünket hosszú éveken át, de hogy lesz e olyan dolog, amely végleg eldönti erre vagy arra a dolgot… talán csak maga a halál. Ön hogy vélekedik erről?

          Azért kíváncsi vagyok rá, hogy mégis mikor jutunk el ahhoz a ponthoz, amikor vagy ő áll fel sértődötten az asztaltól, vagy én. Csak a saját esetemben kicsit macerás, hiszen mégsem vonulhatok ki sértődötten a saját szobámból. De ahogy megfogadtam már korábban is, nem fog felidegesíteni, nem hagyom neki.
          - Mégis ki akarja bizonygatni az érettségét? Maga? Nem hiszem, hogy szükség lenne erre, hiszen már az is elegendő bizonyíték rá, hogy mind a ketten itt vagyunk, újra – teszem hozzá a végét kicsit morogva.
          A legkevésbé sem számítottam rá, hogy majd nem a diákok fogják megnehezíteni az életem, hanem valaki, akit nem akartam látni. Főleg a bál után nem.
          - Még azóta se volt Roxmortsban? Sajnálatos, pedig itt az iskolakezdés előtt is lett volna ideje elmenni. Ha ezt tudom, akkor elhoztam volna magammal, mikor én voltam kicsivel régebben, mint egy hete. Béreltünk volna egy közös szobát a Szobor szállóban, mondjuk egy nászutas lakosztályt. Mit szól hozzá?
          Na, jó, azért nem tudok kibújni a bőrömből, ha már adja magát a lehetőség. Be kell vallanom, hogy nagyon is hiányzott ez a bál óta. A kis csipkelődések, amikkel az előkészületek alatt boldogítottuk egymást. A kellemetlen élményre viszont nem akarok rátérni, az maradjon csak a múlt ködös homályának a része. Félek, ha az most megint előkerülne, akkor nem csak kis csipkelődésekkel boldogítanánk a másikat. Vagy talán azt már nem is lehetne boldogításnak nevezni.
          - A motorom? Igen, adtam neki. Egy nagyon kedves közös ismerősünk után neveztem el Minervának, és néha felviszem a lakásba, és lefekszek mellé. Simogatom és betakarom, hogy ne fázzon. Lutece, minek néz maga engem?
          Nem mintha nem tudnám, de azért túlzásokba se kéne esni. Nem vagyok annyira magányos és eszét vesztett, hogy a motorommal kéne házas életet élnem. Sőt, ami azt illeti, volt néhány kellemes élményem az utóbbi időben, ami miatt akár a slusszkulcsot is a szögre akasztanám. És bár, Mimi személyesen nem lehet jelen az iskolában, biztos mulattatná ez a beszélgetés. Majd elmesélem neki, ha legközelebb találkozunk.
          - Én nem vonnék le ennyire komoly következtetéseket az elkövetkezendő napjaimról. Ez még csak valaminek a kezdete, két nap után nem mondanék véleményt egy egész évről. Még az is lehet, hogy újra meglep majd valahogyan, és az felül fogja múlni az egész eddigi életem legjobb pillanatait.
          Nem hiszem, hogy ez bekövetkezne, de valahol el kell kezdeni a dolgot. Nyilván nem várok tényleg csodákat két nap után. Azok már megtörténtek volna. Ha léteznek csodák, akkor itt helyben kellett volna megtörténnie azzal, hogy barátként borulunk egymás nyakába. De nem, és úgy érzem, ez így is van jól.
          - Nem, volt ott néhány duzzadó kebel is, de való igaz, hogy a benzinkutak… Nocsak, ismeri ezt a szót, pedig nincs is oda a mugli masinákért. Szóval, igen, valóban sokszor fordultam meg a benzinkúton, de csak azért, mert Minervát is etetni kell valamivel.
          Jól van, lassan leállok ezzel, de még most is annyira szórakoztató nézni az arcát. Nem is tudom a csészém mögé rejteni a mosolyomat.
          - Sajnálhatja. Észak-Írország nagyon szép hely. Nem kéne hagynia, hogy néhány kellemetlen emlék miatt megfossza magát ettől az élménytől. Maga sokkal inkább a múltban él, mint én. Hogy képes erre? Egyébként, ha én is így tenném, akkor sohasem mennék haza. Gyerekkoromban volt egy fiú, akinek majdnem megutáltatnia velem a saját szülővárosom. Szerencsére csak egyszeri találkozás volt, de… De pont ugyanolyan fellengzős volt a modora már akkor is, mint most magának. Naiv volt, és vétek lett volna nem kihasználni ezt. De elég is az én emlékeimből.
          Illetve a gyerekkoriból elég csak, mert Párizsról azért tudnék én is mesélni néhány szót. Sokat nem láttam belőle, főleg miután a zöld tündér rányomta a bélyegét az egész estémre. Mondjuk nem csak az enyémre, de ez határozottan befolyásos emlék.
          - Párizs. Szép hely, és a kisasszony nagyon féltékeny tud lenni, ha megcsalják. Remélem, maga nem tett még vele ilyet.
          Teljesen rám ragadt a város megszemélyesítése Mimiről. Pedig akkor is idegenül hangzott, és még most is furcsa így gondolni rá, pedig a szavak csak úgy jönnek maguktól. Nem kerüli el a figyelmem, hogy nem akar válaszolni a kérdésemre. Talán van még valami rejtegetni valója, és ki fogom szedni belőle valahogyan, vagy valaki másból, aki tudhatja, hogy mit rejteget előlem. Nem lesz egyszerű, de úgyis megtalálom a módját. Leteszem a kávés csészét az asztalra, és kényelmesen helyezkedem el. Tehát megváltozik a beszélgetés hangneme, amihez muszáj elővennem nekem is a komolyabbik énemet.
          - Ami azt illeti, mindig is reménykedtem benne, hogy nem úgy fog végződni a megismerkedésünk, mint ahogy végződött. Én már készen állok arra, hogy ha pozitív irányba fordulnak a dolgok azt is el tudjam fogadni, ahogy a negatívakat. A jövő teljes egészében kiszámíthatatlan. A kapcsolatunk már most is egy olyan szinten van, amivel nem találkoztam eddig, és ez egyedivé teszi. Minden meg van benne, talán csak a féltékenység hiányzik. Mert akár akarja, akár nem, a szeretet is megtalálható valamilyen formában. Biztos vagyok benne, hogy változik, ha nem is egyik napról a másikra, de szép lassan. Legalábbis visszagondolva arra, hogyan váltunk el egymástól tizenöt éve, és hogyan a bál után. Az idő nem szépít meg mindent.
           Vélemény. Ez csak egy vélemény volt, és nem hiszem, hogy tényleg így lesz, bár nagyon szeretném. Újra felveszem a csészém, és belekortyolok. Már alig lötyög valami az alján, de kell valami, amit a kezembe vehetek. Hosszú lesz még ez a beszélgetés.

A cup of tea would restore my normality.

Mikor realizáltam, hogy a talán legkevésbé zökkenőmentes kapcsolatom, Willow Fawcett nemcsak a kollégám lesz, de a balsors még egy folyosóra is helyezte az irodáinkat, talán még szórakoztatónak is találtam valahol a helyzetet, elvégre mindig türelmesebben viseltem az udvariatlanságát, mint ő engem - mégis, újra meg újra próbára teszi a hidegvéremet, amelyet nehéz lesz megtartanom, ha ilyen kérdéseket tesz fel. Másnál nem tapasztaltam még ezt az érzést, hogy az ehhez túl nemes folyadékot egy lendülettel az ölébe öntsem, és ezt a legkevésbé sem szennyezi bűntudat. Úgy vélem, ez kölcsönös lehet, elvégre bárki számára nyilvánvalóvá válik a velünk eltöltött két perc után, hogy szellemi párbajaink a nyugalomban sem csitulnak el végleg. Ember nem volt még ilyen... bicskanyitogató a rosszul megválasztott árnyalatú mellényeiben, a pökhendiségével, amelyet manapság jópofának szoktak titulálni, és azzal a tévhittel, hogy a szabadság maga a menekülés. Willownak fogalma sincs arról, mi is ez a vágyott istenség valójában, és épp olyan vak az önkritikára, mint én, ha meg kell értenem ezt.
- Futólag jártam a faluban, de nem, nem időztem hosszabban benne. Nemrég költöztem, ez pedig igencsak lefoglalt, mint tudja... - nézek rá jelentőségteljesen - És már meg ne haragudjon, én nem a következő strigula vagyok a listáján, ismerem a modorát, és ugyan mélyen sajnálom a hölgyeket, akik nem voltak elég előrelátóak, nem kívánok sorsközösséget vállalni velük.
És itt vagyunk, megint: Fawcett előhozza belőlem a ritkán látott indulatokat, és ugyan nem vagyunk egy régebbi kor gyermekei, akik párbajjal oldanák meg vitás kérdéseiket, ilyenkor annyival könnyebb lenne. Persze, nem erőfitogtatásra gondolok, az erőszak nem megoldás, semmi jó nem származna abból, ha megátkoznánk egymást.

- Hogy van képe....! - leteszem a csészémet, kicsit erősebben is, mint szeretném - Ez azért már mégis tömény pofátlanság, még öntől is! A számára igen alacsonyra vett lécet is alulról súrolta ezúttal, Fawcett...
Nem is reagálok mélyebben a motorjáról való monológjára, nem is lepődnék meg, ha titokban tényleg így lenne, még ha nem is szó szerint ebben a formában. Az emberek képesek mély kapcsolatot kialakítani tárgyakkal, ha más téren hiányt szenvednek, és mivel Fawcett szexuális téren sosem fogta vissza magát, kénytelen vagyok az észbeli hiányra asszociálni... Tudja, mire kell hivatkoznia ahhoz, hogy több darabban akarjam látni, az unokahúgom érzékeny téma, és olyan hadszíntér, amelyből nem engedek.
- Egészen biztosan meg fogom lepni, ha sokáig emlegeti a lányt... - folytatom kissé kevésbé idegesen - Ha az a valószínűtlen csoda is ütne be, hogy mától minden este együtt teázunk, mint legjobb barátok, akkor sem akarom az unokahúgom közelében meglátni, főleg nem ilyen pofátlan modorral. Talán nem árultam el neki, hogy mit művelt a bál után, de ez nem jelenti azt, hogy még nem történhet meg - mondja csak, ön szerint akkor is lenne oka vigyorogni?
Újra belekortyolok az italomba, remélve, hogy érzékeli a helyzet súlyát. Képes lenne ebből is viccet kerekíteni, miközben túlféltésnek titulálja az aggodalmam, de Minerva maga sem jobb ebből a szempontból, ugyanúgy derül a megjegyzéseimen. Kíváncsi lennék, felfogják e egyáltalán, mit művelnek, vagy annyira jól szórakoznak, hogy egy nálam jóval hidegebb és ijesztőbb pofon ébreszti fel őket a delíriumból?
- Merőben más az életről alkotott elképzelésünk, és ezek szerint a múlt szó értelmezésünk is. Nem vagyok olyan társaságkedvelő, mint ön, ettől még nem mondhatja, hogy ugyanaz az ember vagyok, mint annak idején. - oldalra fordítom a fejem, elgondolkozom - A múlt valami olyan, amit ismerünk. A jövő folyton változik, és számomra, akinek kevés az igazán szilárd alap, és ezt csak a meglévőek adhatják meg, ez sokkal értékesebb, mint önnek. Egyébként érdekes, amit mondd a kalandjáról, valami hasonlót éltem át én is: ott volt ez a neveletlen fiú, és egyrészt nem ismerte fel, hogy mennyire rosszul vagyok, másrészt elképesztően modortalannak is bizonyult. Tudja, mindig érdekelt az ír kultúra, és nagyon tetszettek a lemprikónok, ezt a tulajdonságomat a mai napig őrzőm, és akkor, egy lázas hat éves tekintetével kerestem őket mindenütt...
Ismét töltök magamnak, egy halk sóhajjal merülök a forró italba, máris igen széles skáláját bejárva az érzelmeknek. Ezek után igazi felüdülés lesz visszatérni a saját szobám békés nyugalmába.

- Párizs... - ízlelem a szót, és nem tudom megállni, hogy ne az anyanyelvemen ejtsem - Ön is megszemélyesíti? Egy igen kedves barátom is hasonlóan hivatkozik rá, bár végül is remek hasonlat. Annak a városnak valódi személyisége van, és ezzel nem azt mondom, hogy másoknak nincs, csak ő erőteljesebben követeli magának a figyelmet, nem lehet nem észrevenni az ezer árnyalatot, amelyet az épületek, a történelemmel átitatva folyamatosan sugároznak magukból. Mondja, milyen volt a benyomása a városról? Egyedül járta be?
Bár ezt mondom, nem tartom valószínűnek. Párizs a fény és a szerelem városa, igencsak idegen lenne tőle, ha hagyná az utcáin kóborolni a férfit társaság nélkül. Emlékszem, Minerva is onnan írt nekem először, amin azért eléggé meglepődtem, ahogy azon is, ahogy franciául beszél. Egy rossz érzés kezd utat törni magának odabent, de el is vetem - nem lehetséges, biztosan nem. Nem.
- Már kifejtettem, mit gondolok az esetleges barátságunkról, Mr. Fawcett. - sóhajtok föl - Elég régóta ismerjük egymást ahhoz, hogy bizonyítsuk másoknak, képesek vagyunk együtt is dolgozni, meg egymás ellen is. Habár nagyon jól estek a legutóbbi levelei, attól még tudjuk, hogy van egy kérdés, amelyben nem jutottunk dűlőre, és úgy vélem, egy darabig még nem is fogunk... Ez nem jelenti azt, hogy nem viselkedhetünk civilizáltan, főleg most, főleg a diákjaink érdekében. Mégis, én tudok legutóbbi viselt dolgairól, és azt várja tőlem, hogy nézzek át rajtuk, ahogy ön tette? Nem érez bűntudatot?

         Azt hiszem, maga a helyzet, a tanév és az életem is kezd egy olyan fordulatot venni, amit nem láttam előre, és amire biztos nem voltam eddig felkészülve. Hogy ezt a fordulatot pont Leon fogja elhozni nekem, és nem a nyár elején Roxi vagy a nyár közepén Mimi, az azért eléggé meglepő számomra, még most utólag is. Talán, de tényleg csak talán, lesz majd egy pillanat az életemben, amikor rájövök, hogy miért is alakult ez így. De addig is, nem lesz mit tenni, mint barátkozni a helyzettel, ahogy eddig is tettem. Ahogy eddig is tettük, hiszen nem ringatom magam olyan képzelgésekbe, amik nem igaziak. Nem könnyítem meg az életét, ahogy ő sem az enyémet, és ez így van jól. Ezért haladunk előre, és ezért tudunk mindennek ellenére olyan jól együtt működni. Ha kell.
          - Nem, kár. De ettől még egy körbevezetést természetesen vállalok. A szállót persze nem hagyhatjuk ki, mert a szobroknak történetük van.
          Arra inkább nem térek ki, hogy milyen véleménnyel van a barátnőimről. Szerintem, ha belekezdenék abba a mesébe, akkor nem távozna a mai nap során a szobámból, és nem azért, mert olyan sokan voltak, hanem azért mert újra és újra vissza kellene térnem ugyanahhoz a témához, amihez nem igazán van kedvem.
          Az viszont tetszik, és mindig is tetszett, ahogy apaoroszlánként védi Mimit. Nem csodálkozok rajta, hogy megkapta a Griffendél ház vezetői pozícióját. Csak kár, hogy más miatt, mondjuk saját maga miatt nem áll ki ennyire hevesen. Meddig kéne cukkolnom, hogy ezt megtegye saját maga miatt is?
          - Nyugalom, Leon. Tudom, hogy tudja, hogy csak szórakozok. Ettől függetlenül, remélem, nem várja el, hogy a maga kénye-kedve alapján alakítsuk a kapcsolatunkat. Távol tartom magam tőle, amennyire tudom, és ezzel is igyekszem a maga kedvében járni, de… - Hogyan is folytassam, hogy ne tiporjak ennél jobban a lelkébe? – Leon, nem fogom életem végéig kerülni, ha ő látni akar. A felmerülő pletykákról pedig egyáltalán nem tehetek. Vagy az esetlegesen felmerülő pletykákról.
          És tényleg csak a vak nem látja, hogy talán több lesz ez, mint a barátság viszonya.
          - Nem értem, akkor magyarázzon el valamit. Ha maga képes elismerni saját magáról, hogy megváltozott, és képes a jövő felé tekinteni, akkor rólam miért nem képes elképzelni, hogy már nem vagyok ugyanaz az ember, mint egykoron?
          Csak nekem kezd furcsa lenni ez a történet a múltról? Kezd túl sok lenni a hasonlóság, és biztos vagyok benne, hogy nincsenek véletlenek. De ha ez mégis az lenne, akkor túl nagy pofont kapnék az élettől és át kéne értékelni az eddigi életfilozófiám.
          - Lefogadom, hogy nem volt úgy kiöltözve az a szegény fiú, mint maga, olyan puccparádéba. Egyébként miért is várja el egy olyan kisfiútól, hogy felismerje, hogy baj van? Én találkoztam korábban olyannal, aki azt vallotta, hogy teljesen egészséges, miközben be voltak esve a szemei, fekete karikák voltak alatta, kopasz volt. És ez fordítva is megesett. Szóval, mielőtt bárkit leszólna azért, mert hat évesen nem vette észre, hogy a kispajtása beteg, talán gondolkodjon. Ne a felnőtt fejével, hanem a hatévesével.
          Azt tudom, hogy akkoriban mindent megtettem volna, és mindent meg is tettem azért, hogy a családom felfigyeljen rám. Tény, hogy nem viselkedtem túl szépen, de ennek csak ez az egy oka volt. Eleinte legalábbis. Aztán már nem érdekelt a családom sem. Ha esetleg ez a kis történet valamilyen csoda folytán mégis rólunk szólna, akkor ez a két lehetőség játszott, és csak egy hajszál választja el egymástól a kettőt. Nem csodálkoznék rajta, ha ezek után már saját maga tanítaná Mimit az svk-ra, mert még órán sem engedné a közelembe. Feltéve, ha tényleg kettőnkről szól a történet, de az lehetetlen.
          - Igen, én így hallottam róla először, és sikerült ezt is átvennem. Minerva megmutatott néhány dolgot a városból, és ő mesélt így nekem róla. Akkor azt mondtam neki, hogy mekkora hülyeség is ez, de amint a jelek erre utalnak, rám ragadt. A benyomásom? – Kicsit elgondolkodok. Azért nagyon össze kell szednem a gondolataimat ezzel kapcsolatban. Főleg, mert nem minden olyan tiszta előttem. – A benyomásaim jók. Legalábbis az elsők. A többi pedig még jobb. A segítségének köszönhetően volt szerencsém megkóstolni az igazi francia konyha remekműveit.
          A kis fogadásunkról pedig nem kell tudnia, de a lényeg, hogy az is kicsit kiszínezte azt a napot is. Bár, azután, hogy azt hittem, feleslegesen fogok elmenni oda, már minden kis apróság számít. És tudom, nem tetszik neki ez az új információ, és már várom a pillanatot, mikor ezt is valamilyen formában a fejemhez fogja vágni. Sajnos nem a jó értelemben, mint ahogy a következő mondandóját is teszi. Miért kell neki olyan dolgokat feleleveníteni, amiről nem akarok beszélni?
          - Lutece, akkor jelentse. Nem akarom, hogy a lelkiismerete ellen tegyen azzal, hogy a cinkosom lesz. Azt hogyan dolgoztam fel, és hogyan vagyok képes azóta is felkelni, nem tartozik magára. Ahogy rám sem tartozik az, ahogy maga képes a cinkosságommal együtt élni. Bűntudatot? Maga szerint, ha éreznék bűntudatot, akkor most így és ilyen formában beszélgetnék itt magával.
          Csak egy hajszál választ el attól, hogy kirakjam a szobából. Az újbóli találkozásunk óta sok mindent tűrtem el neki, azt is, ahogy akkor beszélt velem, mikor a bál másnapján kiléptem a háza kapuján. Már nem is tudom, hogy miért akartam először bizonyítani neki, hogy megváltoztam, hogy már nem az vagyok, akit először megismert.
          - Maga talán nem csinált még olyat, amit más nem nézett jó szemmel, de maga szerint helyes volt. Nem, az akkori tettemre nem a helyes a jó kifejezés, hanem a kötelesség. Lutece, bár sohasem gondoltam, hogy egyszer ezt mondom majd, de az a férfi megölte a bátyámat. Nem felejtettem el a múltam, pontosan tudom, hogy mit köszönhetek nekik, de akkor is a családom, akikért meg kellett ezt tennem. És ha nem is büszkék rám ez miatt, kit érdekel? Eggyel több vagy kevesebb szálka lesz csak a szemükben, amit én szúrtam be oda, ahogy eddig is.

A cup of tea would restore my normality.

    Páran tudni vélik - a köztünk lévő különbség pusztán házak miatt alakulhatott ki, így aztán egyszerű okokra vezethető vissza, olyanokra, melyeket könnyű leírni, még könnyebb eloszlatni. Még a nővérem is valami ilyen jellegű véleménnyel van rólunk, bár az ő kaján megjegyzései mögött gyakran megértés bujkál, és mióta... Irwinről is tud, nem cukkol többet. Mégis, úgy érzem, senki sem fejtette még meg, hogy a szálaink mélyebbre nyúlnak a Griffendél és a Mardekár ellentéténél, és ennek az idézőjeles háborúnak, melyet egyikünk sem nyerhet meg, most ugyan fő színtere Minerva, mégsem kiváltója... Görcsbe rándul a gyomrom csak a feltételezésre is, hogy ők esetleg ketten többet jelentenének egymásnak, mint illendő, de ezt nem az udvariasság teszi velem, és magam előtt is el kell ismernem, hogy sok negatív érzelmem kap benne szerepet.
          - Mindig is otromba viccei voltak, amelyeket talán sokan értékelnek, én nem tartozom közéjük. De, elvárom, mivel felelősnek érzem magam érte, és véleményem szerint ön nem megfelelő társaság a számára. Hogy miért nem tudom egy kalap alá venni saját magammal, mikor napok teltek csak el azóta, hogy elismerte nekem az egyik legnagyobb bűnt, amit ember tehet egy másikkal? Szeretné meg egyáltalán feszegetni ezt, Mr. Fawcett?
           Elkomorul a tekintetem, és érzem a szívem heves dobogását a torkomban. Képtelen vagyok megérteni, hogyan előzhetett meg éppen ő... Tudom, hogy elkéstem, és most már örökre együtt kell élnem egy újabb vétkemmel. Ha a levelem csak pár nappal korábban íródik, és hamarabb foghatom meg a kezét, mindez nem következik be. Vádolni fogom magam, mert mást nem tehetek. Ő még olyan fiatal, nem látja be a tettei következményeit, Willow kellene, hogy jó úton tartsa? Féltékeny vagyok. Elképzelhetetlenül, és szánalmasan. Barátságot és védelmet építek neki az alkotóköveimből, befalazom, ha kell, megvédeném bármitől, és éppen te, éppen egy gyilkos ugorja át a falaimat, mintha csak Róma születését idézné fel... Remélem, mindketten tudják, hogyan folytatódik a történet.
            - Teljesen elfogadhatóan vagyok felöltözve, és nem képzelem, hogy a hatvanas években járunk, amikor a mellény a hippikorszaknak köszönhetően levakarhatatlannak bizonyult a magukat szabadnak és fiatalnak képzelőkről. - biccentek felé a csészével, remélem, nem hiszi, hogy van értelme egy divatról folytatott vitába belefutnia, miközben így fest - Én akkor egészen érthetően félrebeszéltem, illetve ilyen magas láznál az illető testhőmérséklete, mint tudja, vagy nem tudja, meglehetősen magas, ami bárkinek feltűnne, aki nem egy csésze kávé empátiájával rendelkezik, Mr. Fawcett. Merem remélni, nem arra akar célozni, hogy akár ön is lehetett... A nővérem nyilván emlékezne, ő mentett meg attól a fiútól, és magával vitt a szállásunkra.
              Kicsit előrébb hajolok, és megigazítom a nyakkendőmet. Ha bebizonyosodna az elméletem... úgy vélem, nem változtatna már semmit a hangulaton. Csak annyit jelentene, hogy kettőnk viadala korábban elkezdődött, mint képzeltem, és talán magyarázattal szolgálna arra, miért vele kapcsolatban jöttek akkor elő azok a látomások. Könnyebben ráhangolódom olyan emberekre, akikkel váltottam korábban szót, esetleg valamilyen jelentős eseményt együtt éltünk meg - esetünkben ez az az este lenne, emlékszem, mennyire szerettem volna akkor megérteni azt a kisfiút, és valahol sajnálatot is éreztem felé a félelmen túl. Elborzasztó lehetőség, ugyanakkor mintha tökéletesen illene a kirakós részei közé.
              - Várjon csak... A társasága a városban... Ugye nem azt akarja mondani, hogy az unokahúgom volt? - nem, nem lehettek ugyanott ugyanakkor... megnyugtatom magam gyorsan, lehetetlen, nem juthattunk idáig - Ha nem érez bűntudatot, csak sokkal rosszabbá teheti ezt az egészet. Tudja, ismerem a családja véleményét az életéről, munkásságáról, és azt kell mondjam, lehet benne igazság ezek alapján.
              Farkasszemet nézünk az asztal fölött, a vonásaim egészen megkeményedtek. Ez nem a szokásos parázs vita kettőnk között, amely rendre elcsitul, itt sokkal komolyabb témáról van szó, és habár dühít a kérlelhetetlensége, tudom, hogy ezen túl is olyat tett, amelyet habár nem nekem kellene megbocsájtanom, egyelőre nem tudok felette elsiklani oly könnyedén, ahogy ő teszi. Nem jelenthetem, de együtt sem élhetek vele.. Mégis mit kellene tennem? Láttam már másokat is ölni, és meg is ígértem magamnak, hogy nem törődöm ezzel, hiszen nem az én szememnek szánták a titkokat, de meddig vagyok terhelhető? Hiszen csak ember vagyok, és mikor úgy érezném, csupán egy kút vagyok, melybe túl sok víz került, és a peremén túlcsordulva elönti a világot a mocsok és a rémületes vértenger, mindig elfojtom magamban, mélyre, ebből hajtanak ki aztán rémálmaim erdejei. Vakon bolyongok bennük, és tudom, ahány jóslatomat nem engedem szabadjára, és nem mentek meg valakit, akinek érzem a pusztulását, annál tovább nyújtom a saját szenvedésem, nő a fekete lepel, mely a nyakam köré tekeredik, és elfojt belőlem mindent. A fényt, a nevetést...aztán pedig azt a maradék emberséget is, amelyet a meztelen tenyeremben szorongatok a világgal szemben.
              - Willow, maga isten? Ne is nevessen, ne vicceljen velem, annak képzeli magát, amiért életek felett dönthet, igazságosan vagy nem? - felállok a székről, az felborul mögöttem, de hiába vagyok indulatos és csupa tűz, nem kiabálok vele - Azt hiszi, felettünk áll, és a sors a játékszere? A bosszú csak bosszút kölykedzik. Egy végtelen vörös kör, amelybe most annak az embernek a vére szolgáltatja a további lüktetést, és maga csak táplálja a gyűlöletet, ami éhes, Willow, és nem nyugszik el... Milyen ostoba büszkeség ezt még vértként is viselni! Ezer szónak is egy a vége: nem tűröm, hogy ezekkel a kezekkel hozzáérjen az unokahúgomhoz. A nevét is felejtse el, nem alkuszom meg. Ha kell, ő maga is tudomást szerez erről. Mit lép erre?
               Most megint azok a fiúk vagyunk ott, a folyosón. De úgy érzem, sokat elveszettünk már magunkból azóta.. Visszatértünk ide, de még mindig csak vihar jár a nyomunkban, és mennydörgés. Mellette tanultam meg, milyen zsibbasztó az embertelenség, de mennyire mégis szükségem van rá. Ha ez kell ismét.. legyen megint jég és hó. Értem. Érte...Értünk?

          Hogy milyen lehet, ha az embernek fivérei vannak, nem kell megmondania senkinek, tudom én magam is. Hogy milyen, ha szerető fivérei vannak, arról már fogalmam sincs. Hogy milyen mikor az embert szeretet veszi körbe, és nem csak egy halvány reménysugár, hogy talán majd lesz valaki, akinek tényleg jelentesz valamit, fogalmam sincs. És akkor jöttél, az álarcom mögé láttál, és most itt vagyunk mind a ketten, és nem tudok másként rád gondolni, mint arra a férfira, aki először felnyitotta a szemem. És tudom, hogyha valaha barátok is leszünk, nem lesz felhőtlen a kapcsolatunk.
          - Kettőnk közül, csak maga lovagol még mindig azon az eseményen. Minerva értékeli az otromba vicceimet, mi több, valahogy még nem panaszkodott rá, hogy otrombák lennének. És nem csak ő nem, más sem.
          Lehunyom a szemem egy kicsit. Bűn? Igen, bűn amit elkövettem, és fogalmam sincs róla, hogy mi volt az, ami nem buktatott le Till előtt, de az vajon micsoda, amit ő csinál mással? Elhitetni, hogy dönthet mások sorsáról azzal, ha hazugságokkal tömi tele a fejüket. Ugyan már, mi ez, ha nem manipuláció? Mások irányítása annak megfelelően, ahogy mi akarjuk, hogy haladjanak a dolgok, és a hiszékeny emberekkel nincs is nehéz dolga egy ilyen személynek. De Leon, te mennyire vagy manipulatív? Nem annak ismertelek meg, és mégis a szavaid néha… akkor ott. Már sohasem fogok tudni elvonatkoztatni attól, igaz?
          - Óh, hogyne. Mióta újra találkoztunk, nem is láttam másban, csak ebben az elegáns, kihívó puccparádéban. A bálon el sem tudtam dönteni, hogy most éppen ünnepel vagy csak egy sima hétköznapi napja van. Igazán unalmas, hogy mindig ugyanaz az összeállítás van magán.
          Ami nem jelenti azt, hogy nem áll jól neked, vagy nem öltözöl elegánsan, vagy nem jó az ízlésed, csak unalmas és semmi szórakoztató nincs benne. De talán egyszer sikerül majd mást is felvetetnem veled. Egy pólót mondjuk. Még összehozom egyszer valahogyan, erre mérget vehetsz.
          - Célozni a puskával szoktak, de… - De akármennyire is próbálom elhessegetni a gondolatot, egyre nyilvánvalóbb számomra, hogy az a fiú, akivel találkoztam, Leon volt. – Találkoztam már zavart személlyel korábban, kisgyerekként, és hallottam félrebeszélni valakit csak azért, hogy elkerülje a verést, de nem jött össze, viszont. – Kíváncsi vagyok felismeri-e majd a mondatot, mert akkor egyértelmű lenne az, amit talán csak mind a ketten sejtünk. Hogy is mondtam akkor pontosan? - „Kell a cipőd, add ide!”
          Nem szó szerint így, de ez volt a lényege. Azok alapján, amit eddig elmondtál, már tudom, hogy te voltál az, a kérdés, rájössz-e, hogy a másik én voltam. Furcsa fintora a sorsnak, hogy már évekkel a megismerkedésünk előtt is összehozott minket, és akkor sem váltunk el másként, mint általában, ahogy szoktunk. Vajon mit tartogat még nekünk a sorsunk?
          - Azt hiszem, akkor a nővérednek nem árultam el a nevem, csak neked, szóval nem igazán tudom, hogyan emlékezhetne rám úgy, hogy a Roxfort óta nem is találkoztunk, és már akkor sem emlegette nekem, és ezek szerint magának sem. De ne aggódj, ha legközelebb összefutok vele, akkor majd rákérdezek.
          Kicsit hátradőlök, hagylak tollászkodni, bár nem tudom minek, így is tökéletesen festesz, mint mindig. Kicsit elhúzom a szám, mert a tökéletességet már olyan magas szinten űzöd, hogy attól már majdnem beteg vagyok.
          - Na, végre. De igen. Minerva hívott meg magához Párizsba a nyáron. Csak egy estét töltöttünk együtt, de az legalább annyira volt felejthető, mint felejthetetlen. Főleg, mivel egy részére nem emlékszem a zöld tündér miatt.
          Kacsintok egyet, de aztán el is tűnik az önbizalmam. Miért kell mindig felhozni a családomat? És megint a te szádból kell hallanom ezt? Nem, ezúttal sokkal rosszabb, mert… de mit is tudhatsz, aki nem is ismer, és aki… hirtelen felállok, kezeimet az asztalra teszem és talán közelebbről, talán elég távolból, de a szemedbe nézek.
          - Hogy merészeli? A családomnak semmi köze az életemhez, amihez pedig igen, már elrontották elég rendesen. Semmi közük hozzám, és ha tehetném, eldobnám a nevemet – féloldalasan elmosolyodom – és felvenném a Balmoralt.
          Próbáltam, akárki is lát most, én tényleg próbáltam őszinte lenni veled, és betartani az ígéretem, hogy nem megyek a közelébe, hiszen nincs is itt, de ezzel most túl messzire mentél, megint. Hát nem emlékszel rá, hogy legutóbb is az egyik veszekedésünk pont a családom miatt fajult el olyan nagyon?
          - Legalább annyira vagyok isten, mint maga mindentudó. Olyan jól tudja, hogy mi van köztem és a családom között. Olyan jól tudja, hogy milyen a kapcsolatom Minervával. Akkor természetes, hogy azt is tudja, hogy isten vagyok, aki dönthet életekről. Ahogy döntöttem a magáéról, döntöttem eddig Minerváéról és még rengeteg emberéről, akikkel megismerkedtem.
          Igyekszem magamban elszámolni tízig, mire kimondom a következő szavakat, mert a mostani hangsúlyom csak újabb vitákat szül majd kettőnk között, de nem megy. Már annyira unom ezt az egész gyerekes viselkedésed… Várjunk, ezt a szemedbe is mondhatom.
          - Fogja be a száját! Semmi köze hozzá, hogy mit, mikor és miért csinálok vele. Ha annyira nem akarná a társaságomat, akkor nem keresne. Eddig a maga kedvéért kerültem amennyire tudtam, többször meg is ígértem, hogy ezt teszem majd a továbbiakban, de elegem van ebből a gyerekes hisztiből. Igen, hozzá fogok érni ezekkel a kezekkel, és nem érdekel, hogy látja-e vagy sem. Most pedig olyan gyorsan tűnjön el innen, ahogy beesett, és remélem, annak ellenére nem látom jó ideig, hogy majdnem egymás mellett van az irodánk.
          Még a testbeszédemmel is rásegítek egy kicsit azzal, hogy az ajtó felé mutatok, de ezt le akarom most, itt zárni. És bár tudom, hogy örökre nem megy, legalább a ma estére. Remény… Már nincs reményem semmire veled kapcsolatban, talán csak annyira, hogy még egyszer lássam Minervát, mielőtt megfojtalak vagy te engem.

A cup of tea would restore my normality.

       Mértéktartó embernek ismerem saját magam, Fawcett mellett azonban egy olyan oldalamat élem meg rendszeresen, amelyre nem vagyok büszke. Valósággal kifordítja a belsőm és élvezettel játszik a darabjaimmal, mintha csak joga lenne hozzá azon oknál fogva, hogy régóta ismer és tudja a legnagyobb gyengeségem. Szeretném letörölni önelégült vigyorát és megértetni vele, hogy ez a fennhéjázó könnyedség olyan hamis, mint a vágya, hogy ártatlanként tűnjön föl előttem, és olyan romlott, mint a szándék, amellyel behálózni kívánja az unokahúgomat, de mit is tehetnék? Jól tudja ő is, hogy az én befolyásom erre nem elég. Nem süllyedek az ő szintjére, nem manipulálok senkit ellene.
       - Kettőnk közül csak az egyik volt képes valaha is a fontossági sorrend megtartására, és sajnálattal hallom, hogy mások nem látnak át a humorérzéknek csúfolt otrombaságán. - pillanatokra elrejti a szemét előlem, de nem téveszt meg azzal, hogy esetleg megbán valamit, ő erre képtelen - A klasszikusok nem véletlenül lettek azok, de mit tudhatna erről egy olyan csélcsap alak, mint ön, Mr. Fawcett? Ma itt, holnap ott, az értékek pedig elvesznek közöttük.
       Nem hittem volna, hogy még az ízlésembe is beleköt majd, de neki köztudottan nincs sok, ez az érv pedig csak magát degradálja vagdalkozó gyermekek szintjére. Ilyenkor én is azzá válok, amiért még kevésbé szimpatizálok vele, de dühít ez a beképzeltség, nem hagyhatom szó nélkül, holott máskor elsétálnék mellette oda sem figyelve a szitkokra. Itt egy egész világ múlik rajta, amit megvédeni akarok.
       - Hogy mondja...? - elhűlök az idézetre és érzem, hogy kifut az arcomból a vér is - Maga az... maga volt az a fiú! Emlékszem már! Ezért.. kötődik magához az a látomás is, hát persze! Minden világos! A mindenségit neki...
       Sosem káromkodom, ez elvi kérdés nálam, most azonban csak kiszalad ez a kifejezés, de nem állhatok az útjába a döbbenetnek. A szám elé kapom a kezeim, és átfut rajtam a felismerés rémülete, mert akkor már találkoztunk évekkel ezelőtt ott, Írországban, és ez válasz a kérdéseimre, amelyekre már nem is reméltem megtalálni a magyarázatot. De Rosa sem ismerte fel, valahogy elkerült minket ez a felfedezés, pedig... pedig megalapozta a jövőnket. Leengedem az ujjaimat, de még mindig tágra nyílt szemekkel meredek a most kollégámra, megidézve azt a beteg gyermeket, aki csak leprikónokat akart látni és majdnem hatalmas bajba került.
       - Hihetetlen. Egyszerűen hihetetlen. Ezt a fordulatot én sem számolhattam ki előre... ki sejthette? - a kérdés költői csupán, nyelek egyet, hogy elvegyem keserű ízét - Igen.. valóban. Milyen hihetetlen...
       Nem is találom a szavakat percekig, eltekintek attól is, milyen hibásan használja a magázás és a tegezés kettősét a mondataiban. Bizonyára Rosa is épp annyira ledöbben majd, mint én, ez olyan pillanat, amely újraalkotja a képességemről való határokat. Ezek szerint tényleg összefügg, találkoztam-e korábban az illetővel, de a kísérletezés nem ért véget ennyivel... Viszont felkapom a fejem a következőkre és ismét elkomorulok. A mennyből a pokolba, hogy mondani szokás.
       - Még van képe...! Még van pofája bemocskolni Párizst és az unokahúgomat egyszerre és sütkérezni az alkoholizmus fényében? - felállok a székről feszülten - Nem is akarom elhinni ezt az ostobaságot, valami tévedés lehet a dologban, ne merészeljen többet belelátni egy kislány eltévelyedésénél, és nehogy azt képzelje, hogy ezek után még a közelébe engedem!
       Követi a példámat, ezúttal érzékeny pontot érintettem, de nem bánom, ideje már annak, hogy eltűnjön ez a mímelt magabiztosság a vonásairól. Méregetjük egymást, és itt hamarosan kenyértörésre kerül sor, mint már annyiszor, amikor azt hittük, meg tudjuk oldani civilizált emberek módjára a problémáinkat, de Fawcett lehetetlenné teszi az összes ilyen próbálkozást a barbárságával. Ha az volt a kívánságom, hogy eltűnjön a máz róla, ezúttal beteljesült.
       - Talán nincs igazam? A feldolgozatlan traumáit vetíti ki mindenre, egy pszicho-medimágusra lenne szüksége, nem tanári katedrára! - majdnem félre is nyelek, amikor még rátesz egy seprűvel - Ha egy ujjal is hozzáér, gondoskodom róla, hogy elnyerje a méltó büntetését mindazért a mocsokért, amit erre az iskolára szabadított! Nem tudja, mit beszél, ha maga szerint ez egy vicc alapja lehet!
       Meg is ijedek a gondolatra, mert ezek szerint nem tud semmit a Balmoralokról sem, csak vakon vagdalkozik. Talán haragszom rá, de a nyilvánvaló veszélybe nem üldözném, sőt... de a haragom fűt tovább, amiért Minervát csak kihasználja az én bosszantásom érdekében. Szégyen és gyalázat, Willow Fawcett a polgári neved!
       - Pontosan tudom, mi zajlik az otthonuk falai mögött, ne próbáljon hamis ideológiával elterelni most egy igen fontos témakört! De igenis van hozzá közöm, mert családtagok vagyunk, és kötelességem megvédeni az olyan ártalmas mételytől, mint maga! Egy közönséges gyilkostól, aki az ő ártatlan szeretetével akarja tisztára mosni az erkölcseit! Nem hagyom, hogy bemocskolja sem őt, sem másokat, Fawcett, lepergett az utolsó homokszem is! Nem érdekel, minek nevez vagy hogy vélekedik rólam, de ő hozzám tartozik, maga pedig... élvezkedjen tovább a hazugságokban, ha már képtelen őszinte lenni saját magával!
       Erre a cselekedetre nem leszek utólag büszke... felmarkolom a csészét, és a maradék tartalmát az arcába öntöm. Felszólított a távozásra, felkapom a táskám és döngő léptekkel eleget is teszek a kérésnek, és becsapom magam után az ajtót, majd eltávolodom, hogy ne is hallja a lihegésem. Mintha maratont futottam volna.. megtámaszkodom a falban és neki is dőlök, fejemet a köveken nyugtatva. Már megint itt vagyunk, megint egymásnak feszülve, mintha ez vezetne valahová. Kihozza belőlem az állatot, ami nem méltó egyikünkhöz sem, de ha kell, a pokol hevületével fogok lecsapni rá, amennyiben nem tud uralkodni a vágyain, és inkább leszek ennek a történetnek a kevéssé kedvelt alakja, mint valaki, aki hagyta a végzetet elrobogni maga mellett!

Köszönöm szépen a türelmet és a legközelebbi viszontlátásra, Mr. Fawcett!

          Mikor mindig azt hiszem, hogy talán megejthetünk egy normális beszélgetést, mint két férfi egymás között, akkor sorra rá kell döbbennem, hogy akármennyire is szeretném, nem lehet. Mi valahogy ösztönösen nem bírjuk egymást, és akárhogy is próbálok tenni ellene, semmilyen módszer nem használ. Ezért is van az, hogy bár a beszélgetéseink viszonylag jól indulnak – szerintem – a vége rendszerint eldurvul. Mit is mondhatnék még? Nem kell mást, a kapcsolatunk magáért beszél.
          - Ha humoristának akartam volna készülni valaha is, akkor nem itt lennék, feltételezhetően. Egyébként a mindig változó dolgokban is meg lehet találni az igazi értékeket. Nem feltétlenül jelenti azt, ha elhagyunk valakit vagy valamit, akkor mindenkit elhagyunk. Az emléke ott lesz velünk, és idővel a legértékesebb dologgá változhat az életünkben. Lehet ez egy tárgy, egy hely, vagy egy személy. Mindegyik egyedi, más dolgot képvisel és másként. Nincs kettő egyforma belőlük így elveszni sem tudnak.
          Nem hiszem, hogy ki kéne oktassalak ezekről a dolgokról. Tapasztaltál te is különböző dolgokat, de biztos vagyok benne, hogy azokban megtaláltad azt az értéket, amit gondoltál. Felhúzom a szemöldököm. Engem is meglep a közös régmúltunk, de ez a káromkodás? Mi ez? Oké, pont hozzád illik, de akkor is. Ami viszont még jobban meglep, hogy téged ennyire ledöbbent valami, ami teljesen hétköznapi dolog. Mitől lenne különleges két ember találkozása a múltba még kisgyerekként? Mi zárta ki a lehetőséget, hogy korábban már találkoztunk, mint a Roxfort? De ahogy látom, ez nem is igazán rossz hír számodra, de akkor sem akarom tudni, hogy vajon mi járhat most a fejedben. Talán nem is annyira jó dolog a számomra.
          - Mi baja van, Lutece? Jobb, ha elfogadja ezt a tényt, hiszen a kisasszony nem vetett ki magából, és biztos vagyok benne, hogy még megjárom azt a várost. Ami pedig a bemocskolást illeti. Nem tettem semmi olyat.
          De minek is magyarázkodnék, már teljesen felesleges. És nem is értem, hogy miért kéne valami miatt magyarázkodnom, ami meg sem történt. Az már más kérdés, hogy te minek képzeled. Jesszus, Leon. Most komolyan, mit tudnék csinálni a halálomon kívül, ami megnyugtatna téged? Miért? Miért kell mindig ezzel, az én dolgommal foglalkoznod?
          - Nincs igaza. Mégis milyen traumám lehet, amit másra vetítek ki? Nincs ilyen, és ha lenne, akkor sem másra tartozna. Tanári katedra? Na, erről maga is tudna beszélni? Biztos benne, hogy azok a látomásoknak nevezett valamik, amikkel mindenkit hülyit, tényleg létezik? Nem lehet, hogy akinek valóban szüksége van egy pszicho-medimágusra, az maga?
          Rengetegszer mentem már messzire a kijelentéseimmel kapcsolatban. Te sem vagy kivétel, és nem tagadom, néhányszor meg is bántam a dolgot, de nem mindig. Most viszont nem fogom megbánni. Semmit sem fogok megbánni az itt elhangzottakból.
          - Csak nem a halál angyala akar lenni, vagy a személy, aki örökre megkeseríti az életem? Nem, ezzel ne fáradjon, már megtörtént. És tudom, hogy ott lesz akkor is, mikor meghalok.
          De vajon mit fogsz akkor hozzá szólni? Hogy mit tettem, kivel és mikor, egyáltalán nem tartozik rád. De hogy ő mit fogsz tenni velem, esetleg a saját kezed fogod vérrel itatni, azt csak a jövő tudja, és ezt a jövőt még te sem tudod megmondani. De abból is elegem van, hogy úgy bánsz Minervával, mint egy pólyással, akit még a széltől is óvni kell. A lány ugyan mugli, de nem olyan gyenge, mint amilyennek mutatja magát. Tudom, láttam, de te vajon mit láttál, hogy így dobálózol a szavakkal, a védelmével, a tettekkel. Már nyitnám a szám a válaszra, mert lenne éppen mit mondanom, ez a beszélgetés bármennyire is akarom, nem ér itt véget, de akkor loccsan a teája az arcomban. Hogy…
          Ha létezne olyan, hogy azonnal elpárolog rólam az ital az idegesség hatására, akkor az most bekövetkezne, de mire a pálcámért nyúlnék, hogy talán sokkal előbb pontot tegyek az ügy végére, mint ahogy valaha ezt gondoltuk, már csapódik is mögötted az ajtó. Gyáva alak vagy, tudtam én. Bezárom az ajtót, nem akarom még véletlenül se, hogy ide gyere. Hogy meggondold magad, és még valamit az arcomba vágj a teádon vagy a szavaidon túl. Háborút akarsz? Akkor kapsz, és figyelmeztetlek, a módszerekben nem fogok válogatni, de valakit biztos nem fogok felhasználni. Minerva, akárhol is vagy most, remélem nem jut ez a beszélgetés a füledbe, mert félek, csalódnál. Nem csak bennem.

Köszönöm a játékot, Mr. Lutece. Öröm volt, mint mindig. ☺