Közjáték: See You Space Cowboy

oly halovány,
mint az elfogyó hold bús őszi éjszakán

utószor ölellek, utószor csókollak
örökre elmegyek, örökre itt hagylak

        Mit lehet ajándékozni valakinek, ha tudjuk, hogy soha többé nem találkozunk majd, de egy világot kaptunk tőle? Nem vigyáztam rá eléggé, tény, de a csoda nem olyasmi, amit az én ujjaim közé terveztek maradandónak. Emlékszem az első találkozásunkra: rögtön olyanok voltunk, mint a rég nem összefutott ismerősök, akiket most a már kiépült empátia kötelei ismét egyberántanak, és ők ülnek az emlékeik drótján a lábukat lógatva a semmibe mosolyogva. Akkor elhittem, illetve el akartam hinni neked, hogy nem csak a szomorúságot tudod néhány mozdulattal elmázolni, hanem ki tudod tépni gyökerestől azt a rózsát is, aminek tövisei a nyakam köré tekerednek - az, hogy most is sálat vagyok kénytelen viselni a vágásnyom miatt, csak annak bizonyítéka, hogy tévedtem. Végül is.. a rossz dolgokban mindig igazam van.
        - "I know nobody knows/Where it comes and where it goes/I know it's everybody sin/You got to lose to know how to win"- és én a végsőkig hűséges vagyok.
        Most is néptelen a szobádhoz vezető folyosó, sokszor kívántam ezt, mikor arra gondoltam, hogy hagyom az egész életemet a fenébe az ajtó előtt, amin bekopogok, és kinyitva azt a nyakadba ugrom, hogy csókokkal borítsalak. Könnyű lenne ráfogni az önuralomra és minden egyéb színházi kellékre, hogy nem tettem meg, de ez inkább csak gyávaság... valahogy mi emberek rettenetesen bátrak tudunk lenni, ha fel kell áldoznunk magunkat valakiért, de ha boldogok lehetünk mellette, inkább az elsőt választjuk. Lehet benne valami ősi vágy a halál suttogása nyomán, én mindenesetre már hallom a hívó szavát, nem próbálom azzal csábítani magam, hogy maradt még időm. Csókolhattalak volna, ölelhettelek volna, és őszinte is lehettem volna veled: egyiket sem tettem. Lángokat akartam, és mikor tűzgyújtó lehettem volna... de most bekopogok és be is nyitok. A vonat hamarosan indul, és helyre kell hoznom, amit valaki tizenhét éve vonszol maga után.
        - Willow? Mielőtt elmegyek.. még el akartam köszönni. - szokatlanul elegáns vagyok a szemeidnek, de te nem tudod, hogy nem a karácsonyt ünnepelem, sokkal inkább egy másik vörös ünnepet - Mert... nem tudom, mikor találkozunk legközelebb.
        Bezárom magam mögött az ajtót, és egy pillanatra meg is állok, mert muszáj néhány mély lélegzettel megragadnom a szívverésem és megszorítanom, hogy ne pattanjon ezer felé remegve - nem bukhatok le előtted, nem az utolsó előtti másodpercekben. Eredetileg megfogadtam, hogy búcsú nélkül megyek el, mert így sokkal nehezebb, de csak így igaz, így valódi is.. És mert már most is hiányzol, pedig méterek választanak el. Hogy fogsz hiányozni, mikor majd világok?
        - Ez nem a magyarázkodás ideje, hamarosan indulnom kell, csak... csak én... - állok meg előtted, hiába a vörös az ajkaimon, a fekete a vállamon, hiába a sok határozott, csatába induló szín, gyereknek érzem magam, aki sírva lép a védelmezője elé - Csak ennek van itt az ideje, mindazok után, ami történt velünk. El akartam köszönni rendesen, mert... khm, mert...
        Mit mondjak neked? Minden szépet eléd dobáltam már a közös hónapjaink alatt: hogy gyönyörű vagy, hogy osztozom a bűntudatodban, és hogy ha lehetséges átüvölteni egész létezéseket, még a halálon túlról is hallani fogod, hogy hiányzol. Soha nem éreztem ilyet senki felé, és már soha nem is fogok - a történetünknek tragikusan lesz vége, mint egy befejezetlen mese...Sing with me, just for today.
        - Willow.. bármi rosszat is tettem, nem akartalak bántani soha. Emberek vagyunk, nem hiszem, hogy betartanom is sikerült, de..- megérintem az arcod, még élnek az ujjaim, még melegek, még nem nyugszanak a földben - Kérlek, a szép dolgokra emlékezz.. Az óriáskerékre, a metrózásra. Imádtam önfeledt lenni melletted.. vagy Párizsra, az esőre, a kalózkodásra! Perthre, hogy milyen volt szabadon motorozni és belopózni a templomba.. és arra, amikor nálad aludtam... Kérlek, kérlek, ígérd meg nekem, hogy szép emlék leszek, amit nem bánsz meg soha, és amire magányos estéken úgy gondolhatsz, hogy együtt voltunk emberek egymás mellett, és ennél nem létezik csodálatosabb dolog!
        Megint itt állok, olyan közel hozzád, hogy máglyává is gyulladhatnék a forróságtól.. Talán ez különböztet meg minket- én csak akartam ezeket a lángokat, de igazán befogadni sosem tudta a már halott testem az energiájukat. Érzem a szikrát, érzem a tüzet, de már nem menthet meg.. a szád sem, amihez most óvatosan érek, mert jól emlékszem még, milyen csókolni, milyen a hevében az égboltig szakadni a testemből.

          Máris eltelt ez a néhány hónap. Olyan, mintha most kezdődött volna még csak el az iskola, a megismerkedésem a diákokkal, és lám, már itt is van a karácsony. A karácsony, ami a szeretet ünnepe, de úgy néz ki, hogy újra Keannél töltöm azt, miután beugrom Gretához, hogy odaadjam neki az ajándékot. Talán összefutok majd a két unokahúgommal is, de arra már nem vennék mérget. Összepakolom a legfontosabb holmikat, fel kell készülnöm majd az első órámra is, és ott a párbajszakkör is, amit jó lenne kicsit felturbózni, így legalább lesz valami jó is abban, hogy vége a szünetnek. Tudom, nekem is ez volt a legnagyobb gondom. Szanaszét lebegnek a holmik, amikor meghallom a kopogást. Azt hittem, hogy már mindenki a vonat felé ballag, vagy legalábbis az ajtóban toporog, hogy mehessen. Gyorsan mindent belebegtetek a hálóba, és megállok az asztalnál, néhány könyvvel a kezemben, amiket nem akartam leejteni még véletlenül sem.
          - Mimi, azt hittem, hogy már elmentél.
          Rettentően zavarban vagyok, kicsit el is pirulok. Nem nagyon beszélgettünk az utóbbi időben, így azt se tudtuk megbeszélni, ami még novemberben történt. De talán most a szünet alatt lesz rá lehetőség, ha tudunk találkozni. Ha lesz rá lehetőség, mert végignézve rajtad, az a lehetőség egyre távolabb kerül tőlem.
          - Ne nevettess, ha a szünetben nem is találkozunk, aztán mindenképpen. Az iskola nem egy olyan hely, amit el tudnál kerülni.
          Elmosolyodom. Olyan idegennek és távolságtartónak érezlek most. Meg is értem, hogy valamennyire az vagy, de nem ennyire. Leteszem a könyveket az asztalra, de megmerevedek. Ha akarnám se tudnám figyelmen kívül hagyni, hogy baj van. Megfordulok, látni akarom a testbeszéded. Azzal nem hazudhatsz nekem.
          - Csak hazamész, Mimi, és tudom, hogy indul a vonat, de nem kell ebből ekkora drámát csinálni. A szünetben is találkozunk, és utána jövünk ide vissza. – Egyszerre indulunk meg, de örömmel tölt el, hogy mégsem utáltál meg. – Vagy van valami más? Az apád nem akarja, hogy visszagyere? De miért most szólsz csak róla?
          Mosolygok, de belül mardos a tudat, hogy valami másnak kell lennie a háttérben. Miért most ne engedné vissza, mikor tavaly ott volt a háború? Felhúzom a szemöldököm. Ez az egész kezd inkább temetésre hasonlítani, mint egy egyszerű búcsúra. Még akkor is, ha a terveink a szünidőre nem úgy alakulnak, hogy összejöjjenek, akkor sem egy katasztrófa a helyzet. Sokkal rosszabb volt szeptemberben.
          - Butus vagy, miért ne…
          Befejezni már nem engeded. Óvatosan fogom meg a kezed és nyomok egy puszit az ujjadra, amivel hozzám érsz. Közelebb vonlak, de szorosan tartom a kezem a derekadon, a másikat pedig a kezeden.
          - Hogy képzelheted, hogy nem lesz szép emlék a közösen töltött idő, és semmit sem követtél el ellenem. Az… ezt inkább nekem kéne mondani.
          Belenézek a szemedbe, de nem látom a csillogást, amit korábban oly sokszor igen, és amitől éreztem úgy igazán, hogy összeillünk. A csillogást, ami áthatolt a páncélomon, és szavak nélkül is tudta, hogy mit akarok mondani. Még egy másik kósza gondolat is megfordul a fejemben, de azt elvetem a totális képtelensége miatt.
          - Mimi, mit akarsz… Mit takarsz ezzel a sok színnel? Ezzel az öltözékkel?
          Dobban egyet a szívem. Aztán még egyet. Közelebb hajolok, nem lepődnék meg rajta, ha úgy éreznéd, hogy meg akarlak csókolni, de nem. Egy ölelés, erre vágyok most. Ennyi idő telt el, és én csak a közelséged akarom érezni, azt hogy te érezd az én közelségem. Erőt akarok meríteni belőle, hogy ha majd otthon leszek, vagy a barátomnál, vagy valahol máshol, akkor ne arra gondoljak, ami nem lehet velem, hanem arra, ami ott lesz. Az ölelésed mindig velem lesz.

oly halovány,
mint az elfogyó hold bús őszi éjszakán

       Miért is tennéd könnyebbé? Fogalmad sincs, mire készülök, és akkor csinálom jól, ha ez így is marad - kicsit úgy érzem magam, mintha egy monodráma főszereplőjeként szórakoztatni próbálnálak, elfelejtetni, hogy odakint a való élet várakozik féltékenyen, hogy visszahúzzon magához, de amíg ezek a fények égnek, elbűvöllek. Kötelességemnek érzem, pedig sosem akartam hazudni neked - talán csak te mondhatod el magadról. Rábízom a döntést azokra, akik utánam jönnek, elvégre a töprengés az élők hobbija, engem a sírgödör vár. Most nem tűnik mélynek, mint a rémálmaimban, esetleg jegesnek, ahogy majd valójában történik: most csak egy tény, ami következik. Mindig úgy gondoltam, semmi értelme rettegni a haláltól, ahogy semmi értelme félni azoktól a dolgoktól, amelyek biztosan megtörténnek majd velünk, felesleges erőpróbája egy unatkozó léleknek. Feleslegesen merengő lettem így utolsó napjaimra.. De ennyit megengedhetek valakinek, aki éppen a túlvilágra sétál, de még utoljára rád mosolyog.
       - Mert.. nem tudom. Rossz vagyok búcsúzásokban? - te nem tudod, hogy lenne okunk drámázni, de jobb, ha nem tesszük - Az apám sosem akarná, de egy felnőttre nincs befolyása... milyen vicces szó, nem igaz? 'Felnőtt'. Te nem érzed néha úgy, mintha csak játszanánk? Mintha gyerekek maradnánk, megváltozott játékokkal?
       A felnőtt gyerek, aki későn döbbent rá, hogy túl messzire szaladt a játszótérről, és most könnyes szemmel bámul maga mögé, de késő, nem jönnek érte és viszik haza. Tudom, ismerem magamat, szeretem az ilyen gondolatokat, mert elterelik a figyelmemet, bár lényegében nincs súlyuk igazán. Eszembe jut a pillanat, amikor álltam a hálókörletünk ablakában, Natalie az ágyán hasalt, valamit nagyon körmölt, sejtése szerint következő nagy szerelmének a levelet, elandalított a duruzsolása a fiú vonásairól, megnyugtatóan állandó a lelkesedése, amivel újra meg újra rajongani tud valakiért ismeretlenül is.. Hirtelen szólaltam meg, magamat is meglepve, szégyellve is az őszinteséget, amivel a bennem üldögélő gyerek pillantott ránk: "Haza akarok menni." "Ugyan hová? Ez az otthonunk.. vagy honvágyad van?" - kérdezett Natalie, és csak mosolyogva elintettem az egészet, beleveszett a csevegés fonalaiba, de magamnak is alig akartam beismerni, hogy úgy értettem, talán volt ágyam, szobám három helyen is a világon, de otthonom...? Ahol lehetett volna, ott is rettegtem tőle, hogy tönkreteszem, és még csak különösebben rossznak sem kell lennem hozzá. Az otthon itt volt, benned, és én most örökre elmegyek hazulról.
       - Emlékszel, amikor azt mondtam, hogy majd szólok, ha szeretném, hogy udvarolj nekem? Emlékszel az első beszélgetésünkre? - most figyelmen kívül hagyom a kérdéseidet, nem maradt rá időm - Hát most jöttem rá, hogy talán szerettem volna. Talán elpazaroltam ezeket a hónapokat, talán még egész éveket is, anélkül, hogy rájöttem volna, milyen ostobaság várakozni valamire erkölcsből, ami rég örömet is szerezhetne..Sajnálom. Szabadon engedlek.
       Lehet, hogy most meg akarsz csókolni, de nem húzol már vissza a reménnyel, elmegyek, és ezt nem akadályozza meg semmi.. Tudom, hogy jó, amit teszek, még ha te most másképp is látnád. Mindent meg fogok tenni azért, hogy megöljem, vagy legalább elhárítsam a veszélyét, elvégre neki az én vérem kell, nem azoké, akiket szeretek.
       - Ezt neked hoztam. Megbűvöltem, szóval csak Karácsony után tudod majd kinyitni, de olyasmi van benne, ami mindent megmagyaráz és minden kétséget eloszlat. Épp az előbb mondtam, hogy várni sokszor nem érdemes, de most mégis erre kérlek: ez nem okoz úgy örömet, mint én tenném, de majd mindent megértesz. - a tenyeredbe nyomok egy apró erszényt, rajta Balmoral címere és jelszava - Boldog Karácsonyt, Willow Fawcett! Boldog Új Évet, és... köszönöm, hogy megismerhettelek. Így nem volt olyan csönd.. hiányozni fogsz, de biztos vagyok benne, hogy valahol mindig táncolunk az esőben. Együtt.

          Tudom, hogy nem lehet minden örök. A boldogság, a szomorúság, és semmi sem. Ha így lenne, akkor az életet el lehetne dönteni az alapján, hogy valami csak jó vagy csak rossz lehet. Akár igaz ez, bármilyen szinten, akár nem, jelenleg csak egy kérdésem van. Egy angyal tényleg képes rá, hogy egyik pillanatról a másikra a mennyországból a pokolba küldjön? Nem válaszolok kérdésedre, augusztus végén, mikor visszavittelek a családodhoz valahogy nem volt ennyire vészes. Pedig akkor még úgy hittük, hogy majd egy teljes évet nem fogunk majd találkozni. Igaz, akkor sok mindent ígértem neked és magamnak is, amiből végül nem volt szükség semmire; a sors magától megoldotta azt a bakit, amit mi ketten elkövettünk.
          - Ezt most úgy kérdezed, mintha nem ismernél. Szerintem pont annyira vagyunk mind a ketten felnőttek, mint amennyire gyerekek. Egy magára valamit is adó felnőtt nem táncol az esőben, csak az, akiben még él a gyermeki szellem. Egy felnőtt szerinted tud úgy örülni a metrónak, mint ahogy azt én tettem?
          Nem mondom el, de te tettél ilyenné. Pontosabban, csak te vagy az, aki mellett szabadon merem hagyni valódi lényem, de melletted már megismerkedésünk első percétől. Na, jó talán nem szó szerint az első perctől, de a búcsúzásnál már láthattál belőlem olyanokat, amiket más nem. És mi lett ennek a következménye? A játékból tett ígéret, ami később nagyon is komollyá vált, és most újra előkerül. Csak bólintok kérdésedre, mert ekkor már valahol teljesen máshol járok. Az agyam egy hátsó zuga felismerte a jeleket, és a többi most azért küzd, hogy legyűrje, mert az nem lehet a valóság. Ugyan hova mennél az utolsó éved közepén? Újra csak bólintok, mert ahogy felidéződik bennem az az emlék, nincs mit mondanom róla.
          - Mimi…
          Nem tudok ennél többet mondani. Udvarolhattam volna? Szabadon engedsz? Mi ez? Miért most? Magamhoz húzlak, az ajkam remeg, ahogy a tiédhez próbálok érni, de végül csak a homlokodat puszilom meg.
          - Talán… De sohasem késő.
          Igyekszem mégis kimondani néhány gondolatomat. Nem kell itt véget érnie azért, mert elpazaroltunk néhány hónapot. Azok bepótolhatók, ha ügyesek vagyunk. A hónapok nem futnak el, csak rajtunk múlik, hogy használjuk fel őket. Mimi, a remény… Ha valamit megtanultam eddigi életem során, akkor az az, hogy a remény hal meg utoljára. Ne add fel, ne ennyire az elején, mikor ténylegesen lehet köztünk valami. Mikor kimondtad, hogy akarsz. Mikor ki tudtam mondani, hogy akarlak. Élettelenül hanyatlik le a karom rólad, és nyúl az erszényért.
          - Minerva, mi ez?
          Ismerlek már annyira, hogy tudjam, hiába is próbálnám meg kinyitni, nem tudnám. A sok közösen töltött idő, megtanított rá, hogy ha azt mondod, simán megátkoznál, akkor biztos lehetek benne, hogy meg is teszed. Érzem, ahogy az erszényt szorongatva elsápadok.
          - Boldog? - Egy ilyen siralmas felvezető után, hogy lehetne bármi is boldog? – Választ követelek. Azonnal! Mi ez az egész?
          Soha nem tettem még ilyet, de soha nem is éreztem, hogy ennyire elhatalmasodjon rajtam a pánik. Esetlenül nyúlok utánad, de mintha már most is egy szoba választana el tőled. Mintha csak képzeltelek volna, de nem. Bizonyítékként ott van az ajándékod a kezemben. Miért? Mi folyik itt? Mi ez a pokol? Leülök a székembe, onnan nézek fel rád. Miért kerülöd a kérdéseimet? Miért hagysz kétségek között? Folyton ugyanazok a kérdések; nem hagynak nyugodni válaszok hiányában.
          - Hiányozni fogsz – mosolyt erőltetek az arcomra, és kimondom azt a két szót, amire talán most a legjobban vágysz, majd magamban hozzáteszem: de megkereslek majd a világ végén is.
          Nem bújhatsz el. Tényleg elmegyek érted a világ végére is, és… és… lenézek a csomagra. Mi van, ha nem is karácsonyi ajándék, hanem búcsú, csupán véletlen, hogy egy időpontra esik.
          - Örökké emlékezni fogok rád, a közös pillanatainkra, a lopott csókokra, a mosolyodra, a ragyogó szemeidre.
          Eltéveszthetetlen mozdulat; a nyaklánc az őz medállal és a gyűrű. Örökké itt lesznek a nyakamban.

oly halovány,
mint az elfogyó hold bús őszi éjszakán

ö r ö k r e

        De sohasem késő...?
Ez a jelen annyira megtestesíti a későt, mintha csak egy képben akarnám ábrázolni a megfoghatatlan fogalmat - te is csak azért mondod, mert nehéz elfogadni, hogy valami ilyen pontos legyen. Kegyetlennek érzem magam érte, de összeszedem mindazt a feleslegessé vált tartást, amit a Balmoralokról emlegettek, és abból építem fel a gátakat a szemem előtt. Nem sírhatok előtted, nem könyöröghetek, hogy védj meg, mert nem tudsz - senki sem tud. Csak én tudom saját magamat, és rajtam keresztül titeket: olyan áldozatot fogok hozni, amely örökre szabaddá tesz. Gyerekként így képzeltem el, mert a halál minden lánctól megszabadít, még attól a kínos kérdéstől is, melyik irányba hajlik majd az a fa azon az ösvényen, ott lesz a punktum a mondatok legvégén - súlytalan ezen a mérlegen minden korábbi világrengető kérdés.
        - De, már késő. Hogy mi ez? - mosolygok az ajándékodon, amit nem fogsz megköszönni - Egy kulcs valamihez. 'Ajtók erődje vagy, csak a bizalom nyitja a kapud - önbakó vagy, mert bizalom neveli a vakot. Bizalom a szerető, ajkunkra csókot lehelő, de bizalom a gyilkos, és bizalom a temető.. Balmoral, álmod nyugodt, tested parttalan: míg csak magadhoz nyúlsz, 's szíved örök bizalmatlan.'
        Milyen jól emlékszem erre a történetre és dalra is.. anyám, jó munkát végeztél, pedig azt rebesgették, a józan eszeddel Balmoral utolsó mécsese is kihunyt. Talán így is van, de tudom, hogy a sötétben várnak már rám, és nem bánt többé az őrület, ami rám sugárzott észak felől. El kell ismernem magamnak és neked is, vannak közös vonásaink, valami összeköt bennünket mindezen túl, bárhogy próbáltál megölni az évek alatt.
        - Engedj el kérlek, nem vezet ez sehová már: döntöttem. Nincs számunkra tovább, véget ért az út, Willow, ezért engedlek szabadon, nem rabolom tovább az időd önző módon. Légy boldog, légy szabad.. - nem látod, hogy a talárom ujja alatt a körmeim véres árkokat mernek a tenyerembe - Te is nekem, de most keress valaki olyat, akit nem húznak vissza az idő végtelen kötelei.. Szeress valakit helyettem, olyat, aki megérdemli. Viszlát, Willow...!
        Ha még egyetlen pillanatig itt kell állnom a tekinteted kereszttüzében, a pokol minden fortyogó gyűlölete sem lesz elég ahhoz, hogy elinduljak azon az úton. Nem hagyom, hogy visszatarts, engem már nem lehet, nem foghatod le a kezemet, nem menthetsz meg: még én is átlépek magamon. Lendületet veszek, és pálcámat az ajtóra szegezve bezárom magam mögött, majd még ezzel a svunggal a kandallóba vetem magam a porba markolva, és az edényt lelökve a párkányról. Mereven követem a mozdulataid, nem fogom hagyni, hogy követni próbálj.. Minerva percekkel ezelőtt távozott már az élők közül.
        Felgyulladnak a lángok körülöttem, ahogy kiszakad belőlem a kétségbeesetten csapkodó őrület: megfestik az arcom, vörösbe öltöztetnek, eggyé válok velük. Te is hallod már a hegyeken dobogó gyűlöletet, te is hallod már ébredni az évtizedes marakodás húsra vágyó farkasait...? Ők most mind engem kísérnek majd vadászatra, és nem akarom, hogy bármit is érezz belőlem - üvölt bennem a nevető parttalanság, ahogy állok a máglyán, szinte tapintani tudnám, hogy robban ki a testemből minden eltokozódott fájdalom, hogy ölt alakot és száguld a viadalra.. Hurrikán vagyok, és ölni fogok, ha addig élek is.
         - Add finem fidelis! - szúrom a szembogaraimat a tiédbe, és már távozom is a vihar hangjait magammal sodorva.. Valahol nem messze az ég már vörös ruháját próbálgatja, de még nem kérem fel a táncra. Még eljátszom a kedvest, a szelídet, és csak utána nyitom ki a kalitkát, mert ami odabent lakik, már szétfeszíti a rácsait.
         Én pedig örökre elmegyek, bárhogy is történjék. Örökre elmegyek, örökre itt hagylak.. Amennyi még megmaradt belőlem.. az mind a tiéd volt, Willow, de elmegyek, mert túl a fájdalmon, túl emlékeken, el nem sírt könnyek arcot szántó kínjain, legendákon és felakadt hangú dalokon: az áldozatok karja utoljára kilöki magát a nemlétezés fátylán át, annak leszek szeretője, eszköze és fegyvere.. Mindig az voltam, mindig az leszek. A vértanúk sosem nyugszanak békében, még ha vágyuk szét is szakítja az időt és a létezést - az ilyen energia sosem tűnik el a világból, csak más formát ölt... Mindig hűségesek maradunk.. Minerva hozzád, Elizabeth azonban a bosszúhoz..
        De végül is hűségesek vagyunk a legvégsőkig.