+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Eltávozottak kincsei
| | | |-+  Minerva E. Balmoral
| | | | |-+  Writing's On The Wall (Moderátor: Minerva E. Balmoral)
| | | | | |-+  Writing's On The Wall
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] 2 Le Nyomtatás
Szerző Téma: Writing's On The Wall  (Megtekintve 3962 alkalommal)

Minerva E. Balmoral
[Topiktulaj]
*****


the variable

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2016. 08. 25. - 22:27:42 »
+1





I've been here before
But always hit the floor
I've spent a lifetime running
And I always get away
But with you I'm feeling something
That makes me want to stay

I'm prepared for this
I never shoot to miss
But I feel like a storm is coming
If I'm gonna make it through the day
Then there's no more use in running
This is something I gotta face

How do I live? How do I breathe?
When you're not here I'm suffocating
I want to feel love, run through my blood
Tell me is this where I give it all up?
For you I have to risk it all
Cause the writing's on the wall
Naplózva

Minerva E. Balmoral
[Topiktulaj]
*****


the variable

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2016. 08. 27. - 00:43:12 »
+1


b   o   r   n    t   o    d   i   e



run through my blood
18+ hangsúlyozottan

        Az elnyújtott sikolyok a csizmám talpa alatt vezetnek az erdőben, sodornak feléd anyám, egyre közelebb, ahogy a vadászt a zsákmányának vergődése a csapdában. Kinyújtom még tiszta kezeimet, és a torkodba nyomom őket, az ujjaim csodálatos otthonra lelnek majd az amúgy is száraz zsigerek között. Mondd csak, az embertelenség poharából hatalmasakat kortyolva azt remélted, hogy nem harap meg az, amit annyiszor kínoztál meg? Hogy a lapockáimon átívelő csipke és fájdalom kézlenyomatát viselő átokbélyeg nem von majd feléd egyre torzuló bosszúvággyal? Te egy ostoba kurva vagy, ahogy engem neveztél, és saját magadat nem tudod elviselni: minden pofonom magadnak szólt, minden átkozódás és jövendölése annak, hogy fogok nyomorultul megdögleni... Nézz a tükörbe, drága anyám, és én nézek vissza rád.
        Azt hitted, csendben lesz vége, mint egy alázatos mesének, amiket annyira szeretsz suttogni a sötétben a rettegés szomját kielégítve? Mocskos kolerája vagy te a létezésnek, de ám legyen, ha ragaszkodsz az operai felvezetéshez, játszok neked nagyzenekarral, nagyzenekarral húzatom el a kálváriánkat: a széttört porcelánt, a hányingert freskókban zajlató undort, a tenger vért, a fogakat, amelyek elérnek - én szeretem a színházat, na és te? Meg foglak fojtani, fel foglak zabálni akkor is, ha ez az utolsó kurva cselekedetem ezen a világon.. Végül is, te mondtad, hogy meghalni születtem, de ha már voltál kedves utat engedni a szörnyetegnek a lábaid közül, igazán nem panaszkodhatsz, ha az harapja át a vénáidat. Beléd mászom, kipattanok minden sejtedből, ha pedig túlélnéd, üldözni fogom minden perced minden másodpercét, olyan átkot húzok át minden lélegzeteden, hogy ezer darabja törjön minden emléked, és az őrület fröcsögő ondójába csobbanjon a lejtő végén: ott állok majd, és régi ismerősként üdvözöllek.
       Megáll most a vadász, elvigyorodik, merre jársz, te kurva? Nem bújócskázhatunk örökké, szét kívánlak szaggatni. Energia vagyok, ami most felrobban és a csontjaidig ég majd: nem múlik el semmi a világból nyom nélkül. Mindaz a fájdalom, amit te fecskendeztél az áldozataidba, megbosszulja saját magát, leszek az eszköze, leszek a fegyvere - én ott voltam, a plüssömet magamhoz ölelve, amikor bevonszoltad őket jó pók módjára a csapdádba, egyre lefelé.. és elhalt a sikoltozás is egyszer. Minden szikevágásod lassan lépked a múltból, és úgy fonják maguk köréd, hogy eszedbe jusson: ezt azon a muglin tettem, ezt régi barátomon... Ne aggódj az idő miatt, odaát lesz elég mindent megbánnunk.   
       Mindkettőnknek.


       - Te vagy az, Elizabeth...? Jó kislány... gyere ide, gyere anyádhoz...
Rohadt lotyó.. felnevetek, a röhögésem megfagyasztja a levegőt. Órák óta keringőzünk a fák között, talán azt képzelted, hogy egyszer sem láttam gyerekesen behunyt szemeidet, melyekben matt sápadtság szólongat? Én nem vagyok az apám, te tettél ilyenné, éveken át hánytad belém a mérget, most ideje, hogy magadhoz öleld a szörnyeteget. Szólíts ahogy akarsz, Minerva alszik már, én pedig azért jöttem, hogy magammal vigyelek a pokolba.
       - Üdv, anyám. Hatásos belépő.. Mintha a házimanód elfelejtett volna életben tartani... vagy valamelyik boncteremből másztál elő? Halottakról jót, vagy semmit, de udvariatlan vagyok. - mosolygok rá, kivon pálcája rám céloz - És még mindig így szólítasz.. De legyen. Legyen meg a te akaratod.
        A talár alatt, amely most utánam suhan, megmarkolom a fegyvert - azt hitted, nem üvöltök és tombolok majd, hanem szép csendesen hagyom, hogy kikapard a szememet? Ha kell, a nyelőcsöveden fogom magam átásni, kitépem a szívedet és megeszem, ha ezzel pontot tehetek az életed végére. Azt ugyan sajnálom, hogy egyszerre nem tudok pálcát és pisztolyt is használni, de nincs sok időm hezitálni, ez egyetlen lövés kérdése.. Egy ilyen ostoba ribanc, mint te, épp arra született, hogy egy mugli eszköz által rohadjon meg.
       - FOGD BE A SZÁD, ELIZABETH! HALLGASS! KUSSOLJ! - a szemében a jól ismert őrület, de hamarabb átkoz meg, minthogy ki tudnám védeni - SANGRAPIO!
        Elhúzódom, de így is sebet ejt az arcomon - a mosolyt viszont nem törli le, sőt, kifejezetten otthonos érzés, ahogy végigfolyik az arcomon a vörös, nem messze cseppjei mintát rajzolnak a hóba. Nem engedte szabadjára minden mocskát, de hatásos.. örömmel látom, hogy még mindig pontosan céloz.
       - Flagellii...! - suttogom magam elé, és felrántom a karom: visítok a nevetéstől, ahogy összeroskad, de bármennyire is látom a hatalmasra táguló szemgolyóiban az őrült vigyorom, nagyon is tudom, mit teszek. Míg összeszedi magát, a pálcát a másik kezembe húzva markolok a fegyverre. Észreveszi, rám sziszeg, vérbő erek duzzadnak életre a szeme körül, ujjai megvadult pókként marnak a talárja nyakára - igazán sikerült felmérgesítenem. Helyes... egy olyan okádék pszichopata, mint te anyám, ne múljon el szép csendesen.
       - MIT MŰVELSZ, ELIZABETH?! - kell még egy kicsi, egy kicsi hogy szétloccsantsam az agyad, ez az, mássz közelebb... - Nem emlékszel a játékunkra... amit a jó kislányok játszanak...? Kicsi Elizabeth... te kis ringyó... te kis kurva... meg kellett volna öljelek téged is, a féreg apádat is, a fattyait is, az összeset, mindet, hogy fájjon nekik, mint nekem, és neked.. osztoztunk benne, csak te és én.... emlékszel a játékunkra...?! Válaszolj a kérdéseimre.. megértetted? Te kis lotyó, te kis kurva, édes drága kis Elizabeth, te mocskos kis kurva... Egy szörnyeteg vagy.. EGY SZÖRNYETEG VAGY AKI TÖNKRETETTE A VILÁGOMAT?!
       - Az. - mássz már gyorsabban, drámakirálynő, a homlokod közepére akarok célozni.
       - VÁLASZOLJ RENDESEN...! TE VAGY AZ A GYILKOS KIS RIBANC, AKI TÖNKRETETTE AZ ÉLETEMET, AKI CSAK AZÉRT SZÜLETETT, HOGY MEGDÖGÖLJÖN MINT EGY KOSZOS SÁRVÉRŰ?!
       - Igen, anyám.
       - ÉN VAGYOK KONTROLLBAN, TE KIS KURVA...! ÉN VAGYOK AZ ERŐSEBB! MONDDKIMONDDKIMONDDKIMONDDKIMONDDKIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIII!
       - Igen, anyám.
       - TE PEDIG EGY MÉTELY VAGY, AMI MEGFERTŐZI A LÉTEZÉSÉVEL A VILÁGOT, ÉS MEG KELLETT VOLNA téged is FOJTANOM A BÖLCSŐTÖKBEN, MIELŐTT BÁRKI IS AZT HISZI HOGY NORMÁLIS EMBER...! ROHADJ MEG A POKOLBAN, ELIZABETH, MEG FOGLAK ÖLNI, MEGÉRTETTED?!
       - ...
       - MI az, Elizabeth.....?! VÁLASZOLJ!
       - AZ ÉN KURVA ANYÁMAT!
És bumm. Bumm, te halott lotyó, bumm ártatlanság, bumm... bumm, kibaszott-kibaszott-kibaszott kurva élet.
Naplózva

Willow Fawcett
Eltávozott karakter
*****


SVK prof

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2016. 08. 28. - 20:26:08 »
+1




          Valószínűleg a vonat már kigördült a roxmortsi állomásról a diákokkal együtt, én mégse tudtam még elmenni. Nem a nosztalgia tart itt, vagy az, hogy nem tudok elszabadulni innen. A lelkiismeretem az, ami itt tart, mintha tudnék még tenni valamit, mintha kellene még tennem valamit, de nem tudok rájönni, hogy mi az. Nem is készültem még el a csomagolással, mellettem a ruháim csak be vannak dobálva a bőröndbe, néhányuk pedig szanaszét az ágyon, a széken és talán az irodámban is. Felállok, mozdulnom kéne valamilyen irányba, de csak az ablakig jutok el. Kinn havazik, sűrű pelyhekben, gondolom nem is fog elállni egy hamar, de ez kell most az embereknek. Fehér karácsony, ami elfedi a sok rosszat, ami idén történt.
          Felveszem a kabátom a garbóm fölé, és sétára indulok. Abban reménykedem, hogy a hideg kicsit kihúzza belőlem ezt a fura érzést, de annál jóval hosszabb sétára van szükségem, mint amire elsőre gondolok. Megállok a rengeteg szélén, egy pillanatra elgondolkodom rajta, de nem hiszem, hogy be kéne mennem oda. A diákok nem olyan ostobák, hogy ezt az időpontot válasszák csatangolásra ott. Indulás előtt már senki sem merészkedik oda, még talán azok a cserediákok sem. Összébb húzom a kabátot magamon, felveszem a kesztyűmet is, de aztán hamar meggondolom magam. Akár akarom, akár nem ideje lesz indulnom. Barátom délután már nálam lesz, addig pedig még egy ebéddel is el kell készülnöm.
          Az iskola belseje kong az ürességtől, ami nagyon furcsa az eddigi zsivaj után. Még a néha napján tett éjszakai sétám közben is nagyobb volt a hangzavar, mint most. Rossz érzés ez, még sohasem voltam egyedül ebben az épületben. Oké, nem teljesen egyedül, ha a szellemek és a festmények is számítanak. Egy rejtett beugrónak köszönhetően elkerülöm Mrs. Norrist, hogy aztán a homlokomra csapva rájöjjek, hogy mekkora butaságot csináltam. Nem hiszem, hogy Friccs meg akarna büntetni azért, mert egy picivel később megyek el innen.
          Végül csak visszaérek a szobámba. Amíg összeszedem a még szanaszét heverő holmimat, és néhány papírt, leveszem a kabátomat és a kesztyűt, a sálammal egyetemben. Felkapok néhány könyvet, nem árt majd felkészülnöm az első órákra még az utolsó napokban. És ott van a párbajszakkör is, ahova muszáj lesz valami érdekességet is vinnem. Végül indulni készülök, a bőröndöm a kandalló mellé készítem, összekapok néhány szanaszét heverő jegyzetet, majd megállok megint az ablaknál. Mintha hallanám, ahogy az út hív, a távolban lévő motor felbőgne, de előtte még valami mást. Sikolyt, nevetést, de ezt csak hallucinálom… illetve a mögöttem lévő Hóborc gyenge próbálkozása. Nyilván most már unatkozik, hogy eltűntek az emberek innen.
          Mégsem hiszem, hogy ennyivel meg lehetne oldani azt az apró problémát, ami a rossz érzésem kelt bennem. Valami nem hagy nyugodni, de nagyon, és egyre kevésbé tudok eltekinteni tőle. Minerva és a búcsúzása több volt, mint furcsa. Akkor nem kérdeztem rá, de talán kellett volna. Talán ez az oka, hogy még itt vagyok, és jártam egy kört a birtok körül. Tudom, hogy hülyeség, amire gondolok; biztosított is róla, hogy nincs semmi baj, és én hiszek neki, de akkor is, miért? Sóhajtok egyet, ideje lesz már tényleg indulni, nem tudom… nem találok már indokot a maradásra.
          Már épp lépnék be a kandallóba a bőröndömmel a kezemben, mikor egy alak körvonalai rajzolódnak ott ki. Ki az ilyenkor? Leteszem a táskát a földre, és megvárom, míg a holt sápadt Leon kilép onnan.
          - Üdvözlet! Azt hittem már elmentél. Ha irodát tévesztettél, akkor szólj nyugodtan… - Végigtapogatom a zsebeimet a kulcsom miatt, hogy kiengedhessem. – Azonnal nyitom az ajtót, de…
          Még mindig ez a sápadtság, pont mint a gyengélkedőn nemrég. Nem, azóta mintha rosszabbodott volna. Magamhoz intek egy poharat, és vizet töltök bele.
          - Idd meg! – nyújtom felé a poharat és egy széket is kilátásba helyezek, amire leülhet. Ha már hozzám toppant be, akkor nem leszek fukar a vendégszeretettel. – Van valami baj, amiért vissza kellett jönnöd? Úgy hallottam Minnie-től, hogy Franciaországba mentek, de gondolom te nem vártad meg, amíg a vonat hazavisz.
          Valójában Mimi sohasem említette, hogy Leon mit fog tenni a télen, de ez nem is meglepő. Azért mert rokonságban állnak, még nem jelenti, hogy mindenről tudnak, amit a másik csinál.

Naplózva


Leon R. Lutece
Eltávozott karakter.
*****


le lion

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2016. 09. 10. - 02:40:34 »
+1


empty chairs and empty tables



    Nem lehetséges, illogikus, egyenesen ellent mond mindennek, amit ismertem és átláttam.. Homlokom zsongását most a hideg ablaküveg sem nyugtatja meg, de miért is húzom a keskeny idő szalagját, mikor egyre fogy? Félek tőle, hogy tévedek, és az én tévedésem olyan körülményeket rántanak maguk után, melyek lefonódva a világ végét jelenthetik. De miért most, hogyan? A helyiség kicsinynek bizonyul, átszelem újra és újra, nem fér a fejembe a lehetőség - hogy láthatok éppen most? Vége lenne? Nem törődöm most orrom vérszökőkútjával, bőröndöm elhever az ágy lába mellett, mire megállapodom, háromszor bizonyára belerúgtam, erről árulkodik oldalán a szürkés folt. Hallgatnak a falak, nincs kitől kérdeznem, Bernadotte higgadtan tűri kitöréseimet, de hiába értelmes állat, megoldást nem kínálhat. Helyet foglalok mellette és rágyújtok, bűnös élvezettel adózva az illetlen bent dohányzásnak..
    Tudom, mit láttam, és ugyan a pánik kezei még arcomon éreztetik jelenlétüket, tökéletesen felismertem unokahúgom halott arcát, és fölötte az anyjáét.. úgy vélem, az ismerős vonások hozzá tartozhatnak, de ugyan hogy történhetett ez? Minerva hazautazott az ünnepekre, és nincs tudomásom róla, hogy a vonatot megtámadhatták. Megannyi lehetőség, de mindegyik épp ugyanoda vezet, ahol elveszíthetem az életem egyik meghatározó alakját a saját hibámból. Oly sokszor megfogadtam már, hogy nem avatkozom a sors játékaiba, hiszen csak rajtaveszthetek, ahogy a háborúban, ahogy Irwinnél - számtalan példa állna csatasorba, hogy lebeszélje a tehetségtelen hadvezért egy újabb ütközetről, de nem ülhetek itt tétlen, bármennyire is aggaszt a tudat, hogy most valamiért mégis épek látomásaim hónapok hallgatása után, miközben a látókór darabokra szedte elmémet. Nem törődöm a szabadabb levegővel, melyet ezek szerint Párizs jelent, valami közeledik felénk a téli hidegben, és útját kell állnom... bármi módon. Felállok hirtelen, csikkemet egy pohárba dugom, búcsút veszek a kutyámtól és sebesen megkezdem az utat visszafelé, a Roxfortba. Tudom, magam ellen teszek, de csak egy ember létezik rajtam kívül, kit oly közel engedett, és kinek segítségére akkor is szükségem lesz, ha meg is nyílik a pokol összes kapuja alattam.
      -Nem...! Nem... Fawcett.. hol van ő?! Elment már!? - az alkarommal mosom el arcomon a most felbuzgó vértengert, a térdeim nem tartanak tovább, mintha az alig pár perccel korábbi csendre üvöltő hangzavart húznának -Nem, hagyd most az italt.. Hol van az unokahúgom, mit mondott neked?!
    Szégyellem, de lassan elhatalmasodik rajtam a rettegés, és állapotom úgy tűnik, erősebbnek bizonyul testemnél - képtelen vagyok elviselni ezt a nyomást, a padlóra kuporodom, minél kisebb vagyok, annál kevésbé szaggat a kór fogazata.. ebben bízom, de nem enyhülnek a kínok. Kétségbeesetten kiabálok a szoba tulajdonosával, és csak titkon remélem, hogy érti, mit szándékozom mondani.
      -Fawcett, ő...! Meg fog halni...! Az unokahúgom, láttam...! Talán épp most.. a hegyoldalban, az erdőben.. az anyja az.. Fawcett, meg kell mentenünk, meg fogja gyilkolni...! - nem gondolkozom tisztán, mégis átvillan az agyamon egy bizonyos ígéret, melyet azt hihetnéd, nem hallottam -Az ígérete.. mentse meg... az életéért cserébe... kérem.. ne velem törődjön, mentse meg!
Naplózva

Je vois le chaos en dessous

Willow Fawcett
Eltávozott karakter
*****


SVK prof

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2016. 09. 13. - 20:25:46 »
+1




          Mondják, hogy semmiről sem szabad azt gondolnunk, hogy örök. Mondják, hogy amit egyszer megkapunk, azt nagyon könnyen el is vehetik tőlünk. Nem tudom, hogy ez mi mindenre igaz, de az biztos, hogy ez a nap egy olyan fordulat felé sodor, egy olyan útra kényszerít rá, amiről álmomban sem gondoltam, hogy ha rá is lépek, akkor ilyen hamar fog bekövetkezni. Sohasem gondoltam sokat az életemről. Az első, aki igazán megtanította értékelni, az Greta néni volt, de akkor még mindig nem gondoltam rá úgy, mint ahogy most. És most hogy végre sikerült megtalálnom az értelmét, amikor már nem csak egy játékszer, amivel dobálózhatok büntetlenül, hanem igazán van értéke. De pont ezért fogok jól dönteni, és pont ezért nem fogom feladni olyan könnyen.
          És hogy erre az útra majd pont te fogsz rávezetni, azt még akkor sem gondoltam teljesen komolyan, mikor diákként azt ígértem, hogy egymás végzetei leszünk. Leon, miért most bukkantál fel ezzel? Lerakom az asztalra a poharat, benyúlok a kabátom zsebébe és előveszem belőle Mimi ajándékát. Letérdelek utánad a földre és leteszem úgy hogy te is láthasd.
          - Felesleges azt mondanom, hogy hazament a vonattal, mert akkor nem lennél itt őt keresve. – Veszek egy mély levegőt, és aztán folytatom. – Ezt adta nekem, és elbúcsúzott. Azt mondta, hogy csak karácsony után nyithatom ki, és ebből megértem, miért kért arra, hogy tartsam meg szép emlékként, hogy miért köszöni meg az együtt töltött időt már most, mikor annyit lehetnénk együtt, és… Arra kért, hogy legyek boldog.
          Ennél többet nem mondok. Félek, ha beavatnálak az udvarlásos részbe, akkor csak rosszabbodna a helyzet kettőnk között, és most nem igazán van erre se hangulatom, se időm, se semmi. Elmosolyodom, biztos, hogy nem fog meghalni, hiszen megígérte. Megígérte, ha olyannal találkozik szembe, akkor szól.
          - Leon, egyszer már megbeszéltük ezt. A halál nem olyan dolog, amivel csak úgy dobálózhatsz. – A hangom meglepően nyugodt, pedig idegeskednem kéne. - Minnie pedig nem fog meghalni, hiszen megígérte, ha valaha szembetalálkozna az anyjával, akkor szólni fog. Biztos valami másról van szó. – Valami olyanról, ami szintén komoly dolog, mert normál esetben nem búcsúzna így. – Leon…
          És ha igazad is lenne, akkor sem jöhetsz velem. Nem, ebben az állapotban. Magamhoz veszem az erszényt, de mielőtt még elrakhatnám, olyan dolgot mondasz, olyan dologgal kérlelsz, amiről azt hittem, hogy nem hallod. Akkor talán… akkor talán az egészet halottad, és…
          - Leon, te… - Csak ülök a földön, keresem a mellettem lévő tekintetét. – Ezúttal megint nem tréfálsz, igaz?
          De a hegyoldal, az erdő, ez olyan tág… olyan nagy területet jelent, hogy fogalmam sincs, merre kéne indulnom. Eszembe jut valami, ezért felkelek és a beadott dolgozatok között kezdek kutakodni, de aztán egy sokkal jobb ötlet jut eszembe. Az erszénynek több köze van Mimihez, mint a beadott dolgozatának. Magamhoz hívom a lepedőmet, a hátamra terítem.
          - Megkapod az esélyt, hogy önként mássz a hátamra, amíg elviszlek a gyengélkedőre. – Közben úgyis lesz néhány kérdésem majd. – Ha nem teszed, a karjaimban viszlek majd, te döntesz, de azt felejtsd el, hogy velem jössz.
          Ismerlek már, tudom, hogy megfordult legalább egyszer a fejedben, csak hangosan nem mondtad még ki ennyire nyomatékosítva. Nem hiszem, hogy a lepedő elég lenne a fájdalmaid csökkentésére, de ennél nagyobb kabátot, kesztyűt és sálat sapkával már tényleg nem húzhatok. Akárhogy is alakul, akár úgy is, hogy gyalogolsz mellettem a gyengélkedőig a segítségemmel, kihasználom az alkalmat.
          - Miért nem mondtad, hogy hallottad azt a monológot?
          Nem ez a legfontosabb kérdés, de igazán kíváncsi vagyok rá. Már egy hónap is eltelt azóta, és nem mondom, hogy elfelejtettem, mert sokszor eszembe jutott. Mégis itt van ez a különleges érzés bennem. Ha hallottad, amit mondtam, akkor sem változott semmi közöttünk. Pedig ennél őszintébb már tényleg nem tudnék lenni. Elkomorodom, hiszen bevetettem utolsó ütőkártyám annak érdekében, hogy békét kössünk, de úgy tűnik, hogy hasztalan. Viszont eddigre már a gyengélkedő ajtajában állok, és az éppen közeledő Poppynak magyarázom, hogy vigyázzon rád, amíg visszaérek a jó hírrel. Vagy csak Minnie tér vissza.
          - Vestigium Sectator – mondom ki a nyomkövető bűbájt az erszényre. – Visszahozom, ha az életembe kerül is, Leon. Itt találkozunk, addig pihenj egyet.
          Megindulok a fonalat követve ki az épületből, ki a birtokról, be az erdő mélyére, ahol talán dementorok várnak rám, ahol ki tudja, hogy mit találok majd. Csak egyet remélhetek, ha Leonnak igaza van, akkor még időben érkezem.

Naplózva


Leon R. Lutece
Eltávozott karakter.
*****


le lion

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2016. 09. 13. - 23:07:08 »
+1


empty chairs and empty tables



    Hogy érthet félre...? Miért választ el a delejes álom tőle? Miért nem érti... nem viccelek, hiszen sosem viccelnék halállal. Mit láthat bennem Fawcett, amely olyan sötét mosolyra húzhatja a száját, hogy még a tragédiákon is élvezkedjék? Arcom a szőnyegéhez ér, érzem a rostokat a bőrömbe nyomódni, de pár pillanatig ismét önző módon magammal törődöm, a lehetőséggel, hogy léteznek emberek körülöttem, kik szerint kegyetlen módon kufárkodom a sorssal és annak csapásaival. Mindaz a küzdelem, amit magammal folytatok, minden bűntudatom egyszeriben visszaránt a múltba, hol szűkölve bújtam volna bármely kézhez, mely megszán - azt hittem, magam mögött hagytam ezen szánalmas viselkedésem, végre jót is cselekedhetem, de végig egy labirintusban bolyongva üldöztem egy számomra elérhetetlen eszmét?
     -Willow... ha nekem nem hisz.. miért tenné? Neki higgyen... - lázasan kutatok a bizonyíték után, mely végre meggyőzheti, mert nincs több időnk, vészesen pereg, ahogy az élet -Gondoljon.. 'Milre', higgyen neki... kérem! Willow.. úgy szeretem őt, de... én kevés vagyok... megint átkozottul kevés vagyok... ha rajtam múlna, elveszíteném.. meg sem érdemeltem, hiszen... már oly távol járnak.. és a vér.. mindig megmutatkozik.
     Lehunyom a szemem, a szédülés koponyám körül hullámzik, és jobb nem látni, miként mossa el józanságom maradékát. Megint a háromszög, a kör és a vonal, melyek nem vezetnek sehová, csak még több értelmetlen fájdalommal ajándékoznak meg, rácsok mögé zárják elmémet, és némák maradnak kérdéseimre, akár a bírák, csupa feketében. Szemhéjam belsején képek vetülnek ki, akár a forradalom, ha készül: emlékei annak a pár pillanatnak, amíg otthon ismét a jövőbe láttam, mely nem hoz nyugalmat többé egyikünknek sem. Szaggatottan köhögök, az anyagba marok magam alatt, de ahhoz sem bizonyulok elégnek, hogy légzésemet kontrollban tartsam - így görnyed meg az ember az ismeretlen súlya alatt. De ő... ő nem halhat meg, nem veszíthetjük el.. olyan fiatal, olyan életteli...
     -Elizabeth... ha maga nem, majd ő...! De sötét lesz, sötét éjszaka, csillagtalan és örök. Őrtüzek sem lobognak, ha kinyitja szemét, és soha többé nem ölelhetjük magunkhoz.. - megdörzsölöm szemeimet, megint önkéntelenül buknak elő a szavak, felettem Fawcett valami egészen másról beszél, de nem tudok koncentrálni többé rá -"Igen anyám.. van szépség az őrületben.. csak nem mindenki láthatja..!" - természetellenes szögben mered fel a nyakam, tekintetem Fawcettet keresi -Lejár az idő számára, mert a bűnökért valaki mindig megfizet - az idő visszacsavarodik önmagába, és nem marad semmi eltemetve. Ami meghalt, visszatér, táncolni kíván a hűségesek bálján, kísérteni őket messzi északon. Gyönyörű őrület... gyönyörű örökség, és zokog majd mind még a koporsójában is, mert tőle féltek mind, és most eljött, sárba húzta vérük, eltörölte nevetésük, és sírjaikon fog táncolni, míg egyetlen nevetéssel el nem múlik - és vele az egész vérvonal. Az időnek nincs ideje rájuk, miként felzabálja saját gyermekeit.. Láttam aranyban, láttam vérben, tünékeny fényben, vöröslő hevülésben... de hiába volt az utolsókig hűséges... úgy hal meg, ahogy mind.
   
    A hideg plafonra bámulok - ismeretlennek tetszik a helyszín. Mégis.. ez a Gyengélkedő.. mit tettem? Istenem, mit tettem... veletek és saját magammal? De ha hatott... ha elérték egymást.. akkor egyszer talán.. az lehettem, akinek mindig kellett volna lennem.
Naplózva

Je vois le chaos en dessous

Willow Fawcett
Eltávozott karakter
*****


SVK prof

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2016. 09. 14. - 18:53:12 »
+1



          Megint ugyanaz, mint évekkel korábban. Szinte önkívületi állapotban vagy, Leon, és pont ezért nem is értem, hogy miért várok választ a kérdéseimre. Tudhattam volna, hiszen már van tapasztalatom ebben veled kapcsolatban, de akkor sem akartam próbálkozás nélkül feladni. Madam Pomfrey most vigyáz rád, amíg én megkeresem Minervát. Mert igazad volt. A bűbáj nem fejtené ki hatását, ha nem lenne száz kilométeres körzetben, és a vonat már biztos nincs ilyen közel az iskolához.  

~ * ~

          Elindulok kifelé az iskolából, de megtorpanok. Biztos vagyok benne, hogy nem a birtok területén kell keresselek, gyalog viszont nekivágni ennek a hatalmas területnek még akkor is, ha a fonal összeköt minket, időpocsékolás. Bárhol lehetsz, bárhogy mozoghatsz. A kviddicspálya felé fordulok; magamhoz hívok egy seprűt, hogy könnyebb és gyorsabb legyen az utazás. Régen ültem már seprűn, ez abból is látszik, ahogy a kezembe fogom, és ahogy ráülök. Merlinre, ez sokkal kényelmetlenebb, mint a motorom, de most nem válogathatok. Erősen rámarkolok a nyélre a lábam között, másik kezemmel pedig szorosan fogom az erszényt, és így suhanok kifelé a birtok területéről. Remélem, tényleg nem kések el.
          Szerencsére egy negyedórás repülés után a fonal már majdnem függőlegesen lefelé mutat, ezért leszállok. A seprűvel a kezemben indulok meg a hangok irányába, bár elég messze szálltam le ahhoz, hogy halknak halljalak titeket. A fonal egyre erősödik, biztos, hogy itt vagy, és mivel a másik hang is egy nőé, egy elég hisztérikus nőé, Leonnak úgy tűnik, tényleg igaza volt. Nem gondoltam, hogy ilyen körülmények között fogok találkozni majd azzal a nővel, aki annyira megkeserítette az életed. De a reményem szerencsére beteljesült. Még élsz, időben értem ide. Az idegen nő nekem háttal áll, te pedig pont olyan vagy, mint amikor elmentél tőlem.
          Teszek néhány lépést felétek, de aztán meggondolom magam. A lehető leghalkabban próbálom megkerülni az anyád, közben előveszem a kabátomból a pálcámat és folyamatosan rá szegezem, egészen addig, amíg el nem érem a megfelelő pontot. Látni akarom, hogy mi történik, de nem közbeszólni, amíg nem muszáj. Ez a pont körülbelül veletek van egy vonalban, de nem tudok tovább rejtőzni. Látom a szemedben azt a csillanást, amit már a sajátomban is láttam, és látom anyád szemében az őrületet. Ha most meglendítenéd a pálcád… Ne… Ne, ebből… Eldobom a seprűt, és egyre gyorsuló léptekkel indulok meg felétek, egy percre sem megtoppanva, hogy elmélkedjek a tettem következményein. Nem, innentől már nem lesz rá időm, csak az ösztöneimre hagyatkozhatok, azok pedig most ezt súgták nekem.
          - Mimi, ne! Ne tedd, ez nem vezet sehova sem, ettől nem lesz jobb, hidd el!
          Elkövetem azt, amit egy auror, amit egy párbaj figyelője sohasem követhet el. Beállok kettőtök közé, és megfogom a pisztolyt tartó kezed. A tekinteted keresem, de közben nem feledkezek meg a mögöttem lévőről sem.
          - Tudom mit tett. Tudom, hogy mennyire meg akarod tenni, de hidd el nekem, a bosszú nem hoz megváltást. Mikor megöltem Leandert és azóta se érzem azt a megkönnyebbülést, amire számítottam.
          Ez nem az érzelgősködés ideje, itt már nem köntörfalazhatok. Rengeteg titkom van, amit nem mondtam el, de talán sejthetsz. De nem csak ezért nem ez az érzelgősködés ideje. Egy olyan alak van mögöttem, akit nem vehetek félvállról. Nem szóltam neked, nem mondtam el, mert tudtam, hogy nem helyeselnéd, de Keannél rákérdeztem arra a személyre, akitől a legjobban rettegsz. Nem ismerem, nem tudom milyen együtt élni vele, de tudom milyen tettek köthetők hozzá.
          - Cerys Balmoral – mondom, miközben megfordulok felé, kissé elkerekedik a szemem, hisz korábban találkoztunk már a háború alatt.
          Fordulás közben félig magam mögött tartalak téged, még akkor is, ha érzem, más vagy. Most mintha más lennél, nem az, akit megismertem, de még csak nem is az, aki elbúcsúzott tőlem. Cerysre irányítom a pálcám, én készen állok kimondani azt, amire mind a ketten gondolunk, de te ne mocskold be magad ezzel. Te vagy az én Angyalom, nem akarom, hogy bármilyen módon a sötétség útjára lépj, ahonnan már nincs menekvés. Most még van, de ha megölöd, akkor már nem lesz. Emelem a pálcám, nyitom a szám, és ezúttal nem fogok kétséget hagyni afelől, hogy milyen átok fénye fog felvillanni.

          - Avada…
Naplózva


Minerva E. Balmoral
[Topiktulaj]
*****


the variable

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2016. 09. 15. - 00:19:38 »
+1

b   o   r   n    t   o    d   i   e



run through my blood
+18 továbbra is

       ...M E N J  I N N E N  H A G Y J  B É K É N !
A füst.. látom, elsült a fegyver.. és félrelőttem. Sosem lőttem még félre... De itt vagy... miért vagy itt?! Hogy mertél idejönni!? Elundorodom a közelségedtől, lebben mögöttem a talárom, de elkövettem azt a hibát, hogy hagytam a tekintetem a tiédbe fonódni. Pár másodpercre a gyűlöletem teljes erejéből feléd hullámzik, kizárom szavaidat.. takarodj előlem...! Nem ismersz, fogalmad sincs semmiről, amit átéltem, mert mi az neked: néhány sötét történet, amit érezni vélsz? Nem érdekel Leander, az anyám hirtelen gúnyos nevetése sem, csak azt figyelem, hogy távolíthatnálak el az útból, és majd utána beszélgetünk, ha marad még miről.
       ...N E  B Á N T S D ! K É R L E K... K É R L E K !
 Megfeszülök, látom a mozdulatokat mögötted, de nem leszek elég gyors, és épp az következik be, amitől annyira féltem: egy pálca lendül némán, és fel is dob a levegőbe.. aztán ez a nevetés. Csak ő tud így nevetni, főleg ha már érzi is a győzelem ízét a szájában, és hogyne érezné, mikor minden erőm arra megy el, hogy ne zúzd meg magad a földre érkezvén? Két helyre nem tudok így figyelni.. Már átkoz is, és elugrani sem tudok majd, csak bénán várom a felém suhanó fény fájdalmas érintését... Megint gyerek vagyok, aki nem tud elbújni az ágya alá, és minden pofont el fog szenvedni, amit emberek bűneiért kimértek valaha.
      - Mit is mondtam az előbb, Elizabeth...? - a szemem sarkából látom, hogy érsz puhán földet, de látóteremet elfoglalja a vöröslő kín - Haha... mi zúg, mi éji dal London utcáin ez...?/ Fejére szól, ki szót emel, király nem alhatik!
      Milyen jól ismerem a crucio hatásait.. a végtelen játssza az őrület dallamát a gerincemen, kiroppantja minden összehúzott félelmem hegedű-csapását, hiába görnyednék magamba, zokogok és tudom, könyörögni is fogok, ha úgy akarja. Gyűlölöm ezekben a percekben a testemet, mert minden maradék uralmamat ellopja valaki más, és úgy csapkodnak a tagjaim, mintha rohamot kapnék.. vagy kapok is? Hirtelen ér véget a tánc, remegek magzatpózban, de megragadják az államat, és arra kényszerítenek, hogy felfelé nézzek.
      - Hol vagy most, Elizabeth!? Megint a szekrényben bújócskázol? Ec-pecc, megtalállak ott is..Üvegben a törpe, megkérdeztem tőle: melyik színt szereti a legjobban? - lekever egy hatalmas pofont, de érzéketlen az arcom, csak hallom a csattanást, ami a könnyeimtől nedves - AZT KÉRDEZTEM, MELYIK SZÍNT SZERETI A LEGJOBBAN, BAN-BAN-BAN, A LEGJOBBAN?!
      -... a vöröset. - suttogom, a számat elharaptam, nyállal és vérrel telve köpök a hóra. Elégedett, érzem a szorításból, gyomron rúg, eldőlök, és becsukom a szemem. Remélem, legalább te nem látod..
     - VÖ! - a karomra lép, félelmetes reccsenő hangot hallat a kézfejem - RÖ! -súlya a számra nehezedik, egykor díszes csizmájának két oldalán felöklendezett vérpatak csordogál - SET! Milyen rövid így.. nem tetszik. Hülye kis kurva vagy, Elizabeth, még játszani sem tudsz rendesen! De nem baj, majd én leszek a hunyó akkor.. Imperio! Látod azt a nyomorultat ott, Elizabeth? Egy hitvány férfi, egy hitvány félvér, majdnem olyan féreg, mint te is, de benned legalább annyi volt, hogy puncid legyen. Hi-hi, a fiúk mindig olyan buták, nem gondolod? Menj és átkozd meg. Fájjon neki! AZT AKAROM HOGY FÁJJON NEKI!
      Felkelek a földről. Nem, ez nem én vagyok.. ne félj, Minnie, itt vagyok még veled... de te ki vagy? Nem én vagyok, én itt vagyok, de te is.. én is te vagyok.. Willow... nem bánthatjuk. Nem fogjuk bántani. De miért indultunk akkor felé, miért tartjuk fel a pálcát? ... mert ennek sosem tudtunk ellenállni. Ez a mi vakfoltunk, ezt éltük át azokon az éjszakákon.. akkor is ott voltam veled, megpróbáltalak megvédeni, te is tudod. És ki vagyok én? Én vagyok te. Te pedig az leszel, aki ostorcsapást mér arra az emberre, akiért meghalni is képes lenne.
Naplózva

Willow Fawcett
Eltávozott karakter
*****


SVK prof

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2016. 09. 15. - 18:47:40 »
+1



          Elkéstem, csak ez jár a fejemben, de talán mégsem, mert elhibáztad. Mimi, kérlek, ne csinálj ostobaságot még egyszer. Azt mondtad, hogy segítséget kérsz, és mégsem tetted, de miért? Miért küldesz most el? Annyi kérdésem lenne, de erre most nincs időm. Nyúlok a pisztolyért, ezért nem veszem észre az apró mozgást, aminek következtében egy pillanattal később már a levegőben repülök. A pálcám kiesik a kezemből, kapálózok utána, és már készülők a becsapódásra, a fájdalomra, ami majd azzal jár. Aztán mégsem. A zuhanásom következtében a néha fújó szél, most fagyossá válik, behunyom a szemem, nem akarom közelről látni a talajt, csak mikor már elértem.
          De a becsapódás elmúlik, puhán huppanok a hóban, egy apróságot leszámítva, semmi bajom sem esik. Alatta valószínűleg egy kő van, mert megnyomja az oldalam. Szerencsére egy lila foltnál többet nem okoz. Azonnal keresni kezdem a pálcámat, és meg is találom nem messze tőlem. Szerencsém van, hogy nem repült el messzire és legfőképp, nem tört el. A párosra figyelek, és nagyon megrémít, amit látok. Minnie!
          - Minnie! – nézek rád, aztán Cerys felé kiáltok. - NE! HAGYD BÉKÉN!
          Odakiabálok, miközben megpróbálok felállni, de a térdeim megrogynak. Az előbbi zuhanás jobban megviselt, mint azt gondoltam, pedig néhány hónapja ez még meg sem kottyant volna. Térden mászva indulok meg a pálcám felé, közben figyelem a párost, de a kiáltásom teljesen felesleges volt. Olyan, mintha itt sem lennék, mintha nem is léteznék. De nem, ez most nem így van, hiszen megérdemelten repültem egyet, de azóta… Kean mondott furcsaságokat a nőről, de… Elizabeth? Hogy kerül a képbe Elizabeth? Ezt nem értem, erre nem tértünk ki ennyire, de biztos vagyok benne, hogy Minnie, te vagy az, aki itt áll előttem, és… Az imperio?
          - HAGYJA ABBA! ENGEDD EL!
          Kiabálok tovább, de tudom, hogy ez nem sokat használ. Térden ülök, mikor felém fordulsz. Hallom anyád szavait, és tudom, hogy nem fogom annyiban hagyni akármi is történik. Nem, mert tudom, hogy a halálommal nem oldódna meg minden. Kell egy kis figyelemelterelés. Bármilyen, csak nagy legyen.
          - Minnie! Minnie, kérlek. Küzdj!
          Nem mozdulok, csak térdelek továbbra is a hóban, de már tudom, hogy mit fogok tenni. Csak a kivitelezés az, ami kicsit problémás. Elmormolom a Speculo faciem varázsigét, és a pukkanással egyidőben, ami a klónom megjelenésével jár, hoppanálok a Cerys mögött lévő fák közé. Látom, ahogy a füst kavarog azon a helyen, ahol az előbb voltam, de gyorsan elmúlik, így pont olyan, mintha egy félresikerült varázslat lett volna.
          - Minnie, küzdj ellene! Kérlek!
          A klónom által látni, hogy milyen szánalmasan is mutattam az előbb a hóban, feltölt egy kis adrenalinnal, hogy ne húzzam az időt, mint eddig. Remélem te észrevetted, hogy nem én térdelek ott előtted, ha nem tudsz ellenállni az imperiónak, akkor támadd meg! Őt támadd meg, neki nem fáj. Közben Cerys felé sétálok, a pálcámmal rá célzok. Ha ez most nem jön be, akkor még egyszer nem vethetem be ezt a trükköt.
          - Engedd el vagy megöllek! ENGEDD EL AZONNAL!
          Bár még nem mondtam ki az átkot, pálcám vége mégis zöld színben kezd szikrázni, és félkörben megkerülve őt, odaállok melléd. Talán veszélyes, amíg nem enged el, de meg akarom fogni a kezed, azt akarom, hogy a kényszerű cselekedetek ellenére is tudd, bármi is lesz, itt vagyok, és csak a te épséged számít most nekem.

Naplózva


Minerva E. Balmoral
[Topiktulaj]
*****


the variable

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2016. 09. 17. - 00:02:28 »
+1

b   o   r   n    t   o    d   i   e



run through my blood
+18 továbbra is

       Béklyó vagy, láncok, amik visszahúznak lassan a sötétbe - mi történne, ha azt mondanám, létezik egy világ bennem, amelyet nem akartam megosztani veled? Vajon akkor is fognád a kezem, ha tudnád, megtettem volna nélküled azt, amit most fel sem fogsz? Egy lépés és zuhanunk.
      Tudom, mi vagyok. Mindig tudtam, hogy van rajtunk kívül valami, ami mi magunk vagyunk, amiben benne vagyunk, és ami csak velünk lesz teljes - mégis úgy gondoltam, a történet nem nyúlik olyan messzire. Sajnálom, Willow, de nem vagyok az angyal, aminek időnként neveztél, közel sem. Ha mégis, rég a pokolból nézlek téged, az embert, akinek volt választása, de én csak arról dönthetek, hogyan kívánok meghalni: gyilkosként vagy áldozatként? Miért jó neked olyasmibe avatkozni, ami bőven előtted elígérkezett? Tudom, az emberek mindig reménykednek, de most is csak zörgő csontok kis szimfóniája vagyok, az árnyékom, vörös foltok és valakinek az emléke, aki lehettem volna. De nem lettem.
       - Willow... - nem tiltotta meg, hogy beszéljek, de már az sem menthetne meg.. épp miattad mennek olyan jól a nonverbális varázslatok -Opprimo...
      Nem érzek semmit. Éreznem kellene valamit? Létezem még egyáltalán? Lehet, hogy rég meghaltam, csak újraélem az utolsó pillanatokat és újra meg újra megtapasztalom, milyen gyilkossá válni. De miért bánt még...? Balmoral világosan fogalmaz: hűséges a legvégsőkig. Lassan szorul ki a lélegzet a térdelőből, úgy költözik az arcára a sötétlila, ahogy a nyarat követi az ősz.. és a szeretet a gyűlölet. Ezért is vagy olyan szomorúan ostoba, mikor megszorítod az ujjaimat..
       - A melletted állót, Elizabeth...! Vagy elintézem én! Te leszel a hunyó! -nem is szakítja meg a kettőnk közötti fonalat, csak érzem az ostorcsapást a hátunkban, és mindketten a szemközti fáknak szorulunk. Valami meleg folyik a hátamon, egy gyökérbe kapaszkodom, próbálok felállni, ugyanakkor minél lassabban teszem, annál tovább húzhatom az időt - te tényleg azt hiszed, hogy ezek után van még esélyünk? Valami elsuhan a fejem mellett, talán neked szánta, talán elhibázta, de rögtön utána következem én is.
       - Crucio! Azt akarom, hogy nevess! NEVESS!
      És én nevetek.
      Úgy nevetek, mint aki a halálba megy... de évek óta halott vagyok, én már csak haza megyek.





        Olyan hangon zokog, melyet lehet nevetésnek is titulálni éppen -egy elfáradt ember utolsó gesztusa ez, amivel bepótolja az éveket, amiket nem adtak a kezébe. Hátrahajtja a fejét, a vértől koszos álla ütemesen mozog, pálcáját szorosan markolja még, talán reménykedik valamiben, de nem talál kiutat többé az őrületből. Az anya boldog, végre boldog, végre elérhette az egyik legnagyobb álmát: az imperius hatása alatt vergődő áldozat nem talál más kiutat a fájdalom előtt, mint a nevetés. Ő uralkodik végre, hatalmát nem fenyegeti semmi, főleg nem a lánya, vagy ez a nyomorult, akinek most mellkasára céloz, és elmormolja: "Osruptum!", mert látja benne a lehetőséget.. azok a kék szemek még biztosan jók lesznek valamire. Odamerészkedik, mocskos körmű kezét végigfuttatja az arcon, tulajdonképpen azon gondolkozik, milyen lehet azokon a gömbökön át látni a világot? Biztosan gyönyörű, nagyon-nagyon-nagyon gyönyörű, és mert ennyire használhatja, hát életben fogja tartani, csak ne ugráljon olyan sokat a játékukban.
       - Hasonlítasz arra a buzira. Ilyen szeme volt neki is. - konstatálja, aztán csak úgy, szórakozásból újabb csontot tör el a testben, míg a háttérben lánya lassan megfullad a nevetéstől - Silas? Fawcett? Te is az vagy. Szépek vagytok, csak férfiak, azok pedig mindig undorítóak. Sok geci meg a rózsaszín farkatok, juj. Júj. De majd én széppé teszlek.. te is jó leszel valamire, mint ő. Sírt kicsit, de nem baj, szeretem ha sírnak. SZERETEM, HA FÁJ! ELVETTETEK TŐLEM MINDENT, TI ROHADÉKOK, ÉS ÉN JÓKISLÁNY VOLTAM...! MIRE VOLT JÓ?! AKAROMAKAROMAKAROM! ADD NEKEM! Te meg kussolj már, még ezt sem tudod rendesen csinálni!
       Belerúg a férfi arcába, aztán megfordul, hogy megszüntesse az átkokat - az eddig röhögő alak most kimerülten zuhan a hóba, a roppanó hang arra enged következtetni, hogy vagy a pálcáját, vagy valamelyik csontját ő is szilánkonkban érezheti viszont. Halk zilálása szívszorítóan töri meg a csendet, bár mellkasa mintha már nem is akarna emelkedni és süllyedni.. Csapzott arca végül fölfelé fordul, de szemében a tompa fény rég magába temette a reményeit.
      - Tanítok neked valamit, hogy ne hülyén halj meg, Elizabeth. A férfiak csak megdugni akarnak mind. Ez a köcsög is, ha ismerne, hozzád sem merne nyúlni, de nem tudja, micsoda kurva vagy. A pokol minden mocska világít a puncidban, látod, talán élhetett volna, de idejött utánad, és most meghal. Szomi-szomi befejezés, de megérdemelte. Mind megérdemli, aki azzal ámít, hogy szeret. - int a lányának, de az nem képes felkelni, így durcásan megtapossa a férfit párszor, véletlenül sem elkerülve a torkát és az arcát - De te is megölheted! Tényleg, az isteni lenne! Te kis kurva, gyere ide.. Játsszunk olyat, hogy te ölöd meg, vagy én ölöm meg, de végignézed. Tudod, hogy sokkal jobb neki, ha te csinálod, az gyorsabb, ha én leszek, akkor FÁJNI fog neki, nagyonnagyonnagyonnagyonnagyon.




i f  i  r i s k  i t  a l l ?



       ...de hová mennék haza, ha itt vagy?
Felállok valahogy, és csak nézem őket. Anyámat, az őrültet, és téged... konstansok és variánsok zubognak a szemeim előtt.. Megpördülök és átszakadok a másik alakomba - egy hófehér őz rohan az erdőben már, villámlás vagyok és minden utolsó kilőtt nyílvessző. A fák között száguldó futótűz vagyok, sánta szikra, de nem állok meg.. hátamon a korábbi kínzások nyoma, a friss sebek, a véres bunda, de hiába lopott el mindent tőlem, téged nem fog. Szaladok, és most érzem minden tagomban igazán, miért lettem az, ami: én menekülni tudok a legjobban, de mikor meghallom a vadász őrjöngő vágyát magam mögött arra, hogy elejtsen, tudom, biztonságban leszel. Átkok csapódnak az ódon erdő tagjaiba, megremegnek a levelek, mintha a természet is rettegne attól, ami következhet, de én csak visszhangzom közöttük, szikra pattan léptemen, 's glóriás a koronám.. Viszlát, Willow! Köszönöm, hogy megpróbáltad, még az utolsó szívdobbanások is engem akartak megvédeni, de te is tudod, hogy nem küzdhetünk a végzetünk ellen.
Naplózva

Willow Fawcett
Eltávozott karakter
*****


SVK prof

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2016. 09. 18. - 20:36:42 »
+1

+18

          Nincs egy hónapja, hogy a párbajszakkört tartottam, és úgy tűnik, hogy az élet máris megajándékozik azzal a lehetőséggel, hogy élesben próbáljam ki az ott elhangzottakat. De ha így van, akkor nagyon rosszul csinálom, mert elkövettem a legalapvetőbb hibát. Nem úgy álltam hozzá az ellenfelemhez, ahogy kellett volna, alulbecsültem. Pontosabban nem mértem fel a helyzetet, és figyelmen kívül hagytam azt, amit barátomtól és Minervától hallottam. Azt hittem, hogy a jelenlétem elég lesz kezdésnek, de nem, tévedtem. Viszont már nincs visszaút, és mi sem bizonyítja jobban, mint ahogy látom a klónom haldoklását, majd az utána lévő újbóli repülés, amit egy fának csapódás állít meg. A levegő beszorul a tüdőmbe, ezért szinte kapkodom azt, mikor a földre rogyok. De nincs időm gondolkodni a következő lépésen, a lehetőségek felvázolásán, cselekednem kell, különben itt végezzük mind a ketten, és ezt nem engedhetem meg. Megígértem neki. Megígértem, hogy hazajutsz hozzá, kerüljön, amibe kerül. Nem én számítok, ne is próbálj meg megvédeni.
          Hogy mennyire nincs időm ezen gondolkodni, azt mi sem bizonyítja jobban, mint a felém repülő kövek garmadája. Nem nagyok, és a többségét ki is tudom kerülni, de azok amik eltalálnak pont elegek, hogy több zúzódást okozzanak. A pálca már a repüléskor kirepült a kezemből, most nem is látom, hogy hol van. Aztán egy másik hang üti meg a fülem, és rögtön Minnie felé fordulok. Még mindig nem szüntette meg az átkot. Ezt nem hagyhatom, mennem kell tovább. A kezemmel kutatok a hóban, de későn találom meg. Pont időben fordulok felé ahhoz, hogy érezzem, a bordáim sorban törnek el, és az átok ereje visszaprésel a fához, hogy aztán elterüljek a hóban. Felkiáltok a fájdalomtól olyan erővel hat rám több csontom eltörése, de összeszedem minden erőm, nem adom fel. Nem addig, amíg még ez a nő lélegzik, de… de nehezen veszem a levegőt, zihálok és a látásom elhomályosítja a fájdalom.
          Gyengének érzem magam, nem tudom megemelni a kezem, így védekezni se tudok az ellen, mikor Cerys hozzá ér az arcomhoz. Mit akar? Keresem a kiutat, kerülöm a tekintetét, fura beismerni magamnak, de félek ettől a tekintettől. Megpróbálom elfordítani a fejem, látni akarlak. Miért nevetsz még mindig? De nem tart sokáig. Az, amit mond, az amit hallok… Egy pillanat alatt kitisztul az elmém, hogy aztán egy pillanat múlva újra egy kisebb ordítás következtében elhomályosodjon. De nem adom meg neked, amit akarsz.
          - Te… te voltál? Mit tettél vele? – A hangom újra erőteljes, bár minden erőm össze kell szednem hozzá. Nem fogod látni, ahogy megadom magam. Neked nem fogom megadni magam. Elkiáltom magam, téged szólítalak. Tudnod kell, hogy jól vagyok. – Minnie!
          Remegek. Nem azért mert fázom, és nem is azért, mert félek. Nem most a teljesen ellepő idegesség az, ami miatt remegek. Felemelem a kezem, a felettem álló nyaka után nyúlok. Meg kell halnia, egy ilyen elmebeteg nem élhet. Silas… Tudom, hogy sohasem voltunk úgy igazán jóban, de… de ezt akkor sem hagyhatom, mint ahogy azt sem hagytam, amit Garyvel tettek.  Nem érem el, de megyek utána, nem szabadul meg olyan könnyen tőlem. De csak addig, amíg a cipője talpa az arcomat nem éri. Érzem, ahogy a vér lecsorog a fejemen, nem kell odanyúlnom, hogy tudjam.
          - Menj innen! Minerva menj vissza a kastélyba! – Még mindig erőteljes a hangom, de muszáj. El kell jutnia hozzád. Az enyémnek nem az anyádnak. – Ott vár az unokabátyád, menj!
          Szándékosan nem mondom ki a nevét, nem akarom, hogy esetleg ez az eszelős a nyomába eredjen. Bár, biztos vagyok benne, hogy nem tartana sokáig kinyomoznia Leon nevét és elérhetőségét. Fordulok, hogy lássalak, de akkor újra közelebbről megnézhetem a cipőtalpat, de Cerys ezúttal nem végez fél munkát és a torkomnak is nekiesik. Egyre nehezebben veszem a levegőt, már jól hallhatóan zilálok. A kezemmel igyekszem védeni a fejem, az orrom biztos eltörött, és több helyen is vérzik a fejem. A fájdalom elkezd kisugározni a mellkasomból, de akkor történik valami, és hirtelen minden csöndesebb lesz.
          Feléd fordulok, tudni akarom, hogy miért lett minden csöndesebb, hogy miért maradt abba a rugdosás. Egy dolgot kivéve mindenre fel vagyok készülve, és mikor meglátlak animágus alakodba lépni rájövök, hogy volt még egy, amire nem voltam felkészülve. Animágus vagy? Mióta? Miért nem mondtad el? De örülök, így el tudsz szökni előle, és visszamenni a Roxfortba. Cerys is tudja ezt, ezért nyomban utánad ered és közben átkokkal bombáz.
          - MINERVA! – ordítok egy hatalmasat, de a végére elcsuklik a hangom.
          Elterülök a hóban, megmenekülsz, odaérsz a biztonságot jelentő helyre, biztos vagyok benne. De megkönnyebbülésem nem tart sokáig, hiszen hamar rájövök, hogy az irány, amerre rohansz az pont ellenkezőleg van, mint az iskola. Nagy nehezen feltérdelek, arcomról a fehér hóba csöpög a vér, egyik szemem biztos be van dagadva, mert alig látok vele, de mennem kell, meg kell keresnem a pálcám, hogy utánad mehessek. Végül sikerül is, de túl nagy előnyre tettél szert, körbenézek és a seprű keresésére indulok, majd felpattanva rá utánatok eredek. Így nem tart olyan sokáig, hogy beérjelek, szerencsére. Megpróbálom kireppenteni a pálcát Cerys kezéből.
          - Minnie, ne állj meg, menj tovább, én lefoglalom!
          Berepülök kettőtök közé, és nem mozdulok onnan, majd egy kábító átokkal igyekszem eltalálni, aztán egy sóbálvány átokkal és végül egy lábbilincselővel, bármivel csak megállítsam, hogy legyen időd elmenekülni. Erősen markolom a seprűt, mert ha nem így tennék, akkor leesnék róla, a koordinációm már nem olyan jó.
          - Fuss tovább, Angyalom! Menj!
          Ezzel az iránnyal ugyan eltávolodsz az iskolától, de visszaérsz Roxmortsba, ahol tudsz segítséget kérni. De nem is ez a lényeg, csak menj, szaladj és…
          - Ne nézz hátra! – kiáltom el utoljára magam, miközben leszállok és Cerys felé fordulok. – A bátyám… A bátyám… Mit tettél vele?
          Ismerem a bátyámat, és sohasem láttam sírni egy alkalmat leszámítva. Illetve két alkalmat. Az egyik, mikor elvette a feleségét, a másik, mikor megszületett a lánya, de egyébként sohasem. Erősebb volt ő annál, minthogy egy ilyen alaknak láttatni engedje a könnyeit. Egy pillanatra remeg csak meg a kezem, de aztán felemelem és egy jól célzott Draconis flatusszal igyekszem teljes egészében megállítani, mert tudom, hogy ezzel megölni még nem fogom tudni.

Naplózva


Minerva E. Balmoral
[Topiktulaj]
*****


the variable

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #11 Dátum: 2016. 09. 19. - 22:11:24 »
+1


b   o   r   n    t   o    d   i   e



a storm is coming
+18

       Ismerem már az érzést: menekülni ismét valami elől, aminek csápjai utánam nyúlnak, visszahúznak.. kihuny a fény, de már nincs meg az ágy, a szekrény, ami alá elbújhatnék. A lábaim még visznek, de átkok pattannak le a fákról, néhány meg is gyullad, ágaik átadják egymásnak a forró szenvedélyt, lángoló darabokra szóródik a valóság körülöttünk. Egy dolog számít igazán: távolodunk. Kiérek a hegyoldalra, a füst fojtogatóan leng körbe bennünket, de ekkor egy csóva eltalál, és felhorzsolom a háborítatlan hótakarót. Fájdalmasan felnyögök, visszanyerem az emberi alakomat, és anyám már itt is áll előttem, pálcája nekem szegeződik.. kitapintom a sajátomat, és felrántom, de tudom, hogy ezt a játékot elvesztettem. Már akkor elvesztettem mindent, amikor nem lőttem le.
       - Ici-pici Elizabeth elfutott, elfutott.. - énekli, és baljós, hogy még nem átkozott meg újra - Ici-pici Elizabeth, kár, hogy kurva volt. Akarsz hallani még egy mesét?
       Félelmetesen józannak tűnik, letérdel mellém, és mikor egyszerre nézünk Willow alakjára, egyszerűen felgyújtja a seprűjét is. Elborzadva nézem a pillanatot, ő pedig átkarol, ringatni kezd - kiveszi a kezemből a pálcát, és eldobja. Rettegek, a lélegzetem késdöfés a csendbe.. Nem értem, miért csinálja ezt. Körmei a hajamat bontogatják, végigszántják a nyakamat, leoldják a taláromat, szinte gondoskodón simogatják a véres horzsolásokat az arcomon. Felkavarodik a gyomrom is, öklendezni kezdek, de nem enged el... Tudom, hogy új játékot talált magának, mikor ujjai a hátamon végigvonagló sebhelyre találnak.
       - Volt egyszer egy kislány, aki jó akart lenni..de nem tudott. A világ körülötte olyan gonosz volt, mindig csak bántotta, csúnya-csúnya férfiak nyúlkáltak hozzá, pedig csak azt szerette volna, ha szeretik. - négykézláb próbálok elmenekülni előle, nehezen húzni kezdem magam a hóban, csak el tőle, de megragadja a csuklómat, és a földre ránt - MEG FOGOD HALLGATNI A MESÉT TE KIS RINGYÓ! IMPERIO!
       A pálcája vége a szemembe nyomódik, üvöltök, de aztán elhallgatok.. nem látok. Nem látok többet..
      - Okos kislány. Az a kislány is ilyen volt.. de nem szerette senki, mert egy kurva volt lélekben, ezt érzik az emberek egymáson. Tudod, mi történt azzal a kislánnyal? Az ikréhez fordult, mert ő tiszta volt és szép és szerették nagyon. Azt mondta neki az ikre: "légy olyan, mint én".
      Int, és én felállok.. mintha huzalokon rángatná a tagjaimat. Fél szemem a hóra fagyva, a másik Willow-t keresi, és csak remélni merem, hogy nem lát így.. elbúcsúztam tőle, nem kellett volna követnie. Most úgy érzem, a mese, bár rólam szól, igazi is: tényleg csak ráhoztam ezt az egész undorító pokoljárást, amit egyikünk sem élhet már túl. Anyám követ, nálam alig magasabb teste körbevesz, a hangja selymes, mintha tényleg egy beteg gyerek lennék, és az ő szavai űznék el a sötétséget..
      - De aki kurva, az kurva is marad. Az csak bemocskolni tudja a többieket, Elizabeth, ahogy te is tetted velem. Megfogantál, mert az apád gyereket akart.. és ezért minden éjszaka megerőszakolt. - ijedten pillantok rá, mikor sírni kezd, és a karomba kapaszkodik védtelenül - Pedig milyen undorító volt...! Képzeld csak el, beléd nyomják a farkukat, és aztán kiömlik onnan a genny.. mindez azért, hogy kilenc hónapig szenvedj, és azt suttogják rólad, hogy felcsináltak, mint egy utcasarki kurvát, pedig olyan sok mindent tehettél volna...! Meg akartalak ölni, mert tönkretetted az életemet. Beszedtem azokat a mugli mérgeket, bántottam magam, pedig én szeretem magam, és megérdemlem hogy boldog legyek.. de az apád... a kis fattyait akarta... azt a két kis kurvát...! HELYETTEM! MIÉRT, ELIZABETH!? MIÉRT NEM SZERETETT MÁR?! OLYAN JÓ KISLÁNY VOLTAM....?!
      A pofonja csattan az arcomon, nem tudom megvédeni magam, de az én könnyeim is peregnek - miért kell ilyen hosszúra elnyújtania a szenvedést..? Kinek jó ez...? És miért mondja, hogy kettő..?
      - Kussolj már te pöcs, ez egy családi pillanat! - hördül fel hirtelen anyám, és a megjelenő Willow felé kötelek ezrei repülnek.. A hajamnál fogva rángat közelebb hozzá, de folytatja a monológját, és tehetetlen vagyok. - A két kis féreg kirágta magát belőlem.. Kettő volt belőled, Elizabeth. De én megöltem a kurvát.. de addigra már megfertőzött téged is...! Vízbe fojtottam, úgy kapálózott, mint egy ördög! De én megöltem! Kitöröltem az emlékét, mert én jó kislány vagyok!
      Felzokogok, de nem törődik velem: megállunk. Nem tudom, hazudik-e, igazat mond-e.. már semmit nem tudok, csak meg akarok halni.. odaát már nem fáj többé semmi, nem sajog így a félelem harapta sebek garmadája, amik megnyomorítják a testemet és a lelkemet.. Én vagyok Elizabeth.. és én tettem tönkre az életét. Engem fojtott meg, én haltam meg évekkel ezelőtt azon a havas koraestén.. kaparni kezdem az arcomat, nem bírom tovább...! Inkább öljön meg újra.. Nem akarok emlékezni, nem akarok tudni, nem akarok élni!
     
Naplózva

Willow Fawcett
Eltávozott karakter
*****


SVK prof

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #12 Dátum: 2016. 09. 20. - 20:06:15 »
+1



+18


          A világ legrosszabb dolga ráébredni arra, hogy tehetetlen vagy akármit is csinálsz. Miután utánad és az anyád után eredtem egy olyan dologgal kellett szembenéznem, amire nem voltam elsőre felkészülve. Leugrani egy lángoló seprűről nem éppen az a cirkuszi mutatvány, amit sérülten bárki is tökéletesen tudna végrehajtani. Vennem kell majd egy másikat, mert ez most biztos hiányozni fog a leltárból.
          Erőt veszek magamon, felállok, és gyalog indulok utánatok. Gyalog, vicces ez a szó, mert alig néhány méter után már lassulok, zihálok és egyre homályosabban látok a fájdalomtól. De kiabálok, azt akarom, hogy tudd, közeledek, és nem hagylak egyedül ezzel a nőszeméllyel. Végül megállok nem messze tőletek. Válaszokat akarok, de helyette mást kapok. Még éppen van időm egy varázslatra, mielőtt elugranék a kötelek elől, amiknek a mennyisége meglep, és sikertelenül is mozdulok. Majdnem az összes rám tekeredik, a lendület pedig hajt tovább, ezért mint liszteszsák dőlök el. Beverem a fejem, amitől azonnal elvesztem az eszméletem, a hóban pedig egyre nagyobb lesz a vöröslő folt.


~ * ~

          Tanácstalanul állt az eszméletlen test felett. Utolsó varázslatával idézett meg újra egyet önmagából, de arra már nem volt ideje, hogy a tervét is elmondja neki. Hátranézett a válla felett, látta közeledni a két nőt, és tudta, hogy még előtte kéne cselekednie, de kevés varázserőt kapott, talán annyira elég, hogy egy védekező bűbájt alkalmazzon. Hátat fordít gazdájának, és szembenéz az őrület szörnyével. Ő még ép, akár verekedhetne is, más eszköze úgysincs. Aztán gondol egyet, és lehajol a hóban fekvő test mellett lévő pálcáért. Egyszer sem próbálta még korábban, és most sem számít sok jóra, de nem is állhat tétlenül a helyén.
          - Nem hagyom, hogy bántsd. Talán csak egy klón vagyok, de meg fogok tenni mindent, hogy megállítsalak.
          Még ő maga sem tudta, hogy mi az a mi minden, de megfogadta, és be is akarta tartani. Tudta, hogy szavakkal semmit sem érne el, de azt akarta, hogy Minnie harcoljon. Nem maga miatt, ő nem ért annyit. Nem is a gazdája miatt, tudta mit vállal, mikor újra utánuk eredt és nem hagyta az egészet a fenébe. Azt akarta, hogy Minnie saját maga miatt harcoljon.
          - Nem tudom hallasz-e, de te is tudod, ahogy én is, ennek nem így kell véget érnie. Fájhat, lehet közel a halál, de nem így kell véget érnie. Ennél sokkal erősebbnek ismer. – A földön fekvő felé mutat. – Talán azt hiszed, hogy így van itt a vége, de akkor sem így. Ez a könnyebb út, még akkor is ha fájdalmas. Egyszer már fölé kerekedtél, akkor tedd meg még egyszer.
          Nem fűz hozzá sok reményt, hogy szavai meghallgattatnak, de akkor is legalább az esélyét meg akarja adni neki. Tudja, hogy ezzel le is járt az ideje, ezért meglendíti a kezében tartott pálcát, amiből tűz csap elő, ezzel elvágja ugyan a köteleket, de megolvasztja a havat is, így az alélt férfi most egy pocsolyában fekszik. De neki nincs több ideje. Eldobja a pálcát, megfordul és egyenesen Minnie szemébe néz. „Miatta…” Ezek az utolsó szava, mielőtt eltűnne.

~ * ~

          Fulladozok, de nem értem, miért. Hogy kerültem víz közelébe? Hasogat a fejem, nem is gondolkodok rajta tovább, csupán egy dolog foglalkoztat igazán. Hol vagy?

Naplózva


Minerva E. Balmoral
[Topiktulaj]
*****


the variable

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #13 Dátum: 2016. 09. 21. - 00:33:56 »
+1


b   o   r   n    t   o    d   i   e



a storm is coming
+18

       A könnyebb út? A könnyebb út bátran beszélni, és aztán ellobbanni tét nélkül. Könnyebb másolatként lángolni, tüzet próbálni csiholni a hidegben, kinevetni a halált.. Ha nem látnám a testét a földön, kitéve anyám szeszélyének, én is régi barátként üdvözölném a gyilkosságot, de úgy fogok meghalni, hogy tudom: nem tudtam megvédeni azt, aki a legfontosabb volt. Hogy kérhetsz arra, hogy küzdjek tovább, mikor nem maradt belőlem több egy csendesen zokogó sápadtságnál? Nincs több mosoly, nincsenek átkok.. csak szeretnék melléd feküdni és elmúlni. Minden sötét és szomorú.. könnyű neked ilyet kérni tőlem. De még életemben semmi nem volt olyan nehéz, mint tovább küzdeni az őrület ellen.
      - Nem így kell véget érnie... Nem így kellett volna. Ezt mondta az apukám is.. mielőtt elköszönt tőlem. - szólal meg anyám, leengedi a karjait, megtépázott külseje szinte megnemesül, észrevétlenül enyhül az átka rajtam - Miért nem tudott megvédeni...? Miért nem tudjuk megvédeni soha azt, amit szeretünk? Én voltam a kislánya, és szeretnie kellett volna.. Te szeretsz engem, Elizabeth?
       Rám bámul, most kislánynak látom, aki a cafatokban lógó zakóm ujjába mar, és könyörgő szembogarai reszketnek egy szörnyű jövő ígéretétől.. de ezt éppen ez a kislány hívta életre. Akár a zajló tombolást nevezem meg, akár saját magamat, mindenről ő tehet.. Nem tudok már bízni benne, és talán épp ez tesz szörnyeteggé. Úgy figyel, mint aki tudja, hogy most erősebb vagyok pár percre, és darabokra kellene átkoznom, elvégre a vadászt felfalják a kutyái, ha elengedi magát.. Az idő megáll. Én kellek hozzá, hogy újra elindítsam.
      - Igen. Sajnos. - a pálcám átszeli a levegőt, és fény villan.. szánalmasan eltakarja a szemét, tudom, azt hiszi, ez a halál villanása.. de nem. Alig állok a lábamon, lassan kihűl a testem, fájdalmasan húzódnak összébb a tagjaim, hátha kicsi lehetek megint, hátha újrakezdhetjük mindazt, amit elrontottunk.. De ha meg is értelek, ha fel is foglak, az a jövő már nem ebben az életemben lesz. A patrónusom fénye beragyog bennünket.. de a várt madaram helyett egy farkas pillant ránk, Willow felé fordítja szép fejét, aztán eliramodik.. Ebben a percben érzem, hogy az arcomba vágódik valami forró. Nem leptél meg, anyám.
      - ENGEM NEM KELL SZERETNI, ÉN SZERETEM MAGAMAT! - kipréseli a levegőt a tüdőmből, hiába kapálózom és vonaglok a sárban, vért öklendezek fel, amitől csak még mélyebbre csúszom a fulladás örvényébe - ENGEM TE NE SZERESS, TE TETTED TÖNKRE AZ ÉLETEMET, TE KIS KURVA...! És most, Fawcett... te kis pöcs... Milyen szép-szép szemecskéd van.. megvártam, míg ez a rohadt ringyó felnőtt lesz... tudod, miért vártam vele idáig?
      Hátrahagy, és hiába fonódnak az ujjaim a torkomra, egyre beljebb kaparva magukat a légcsövembe egy kis oxigén reményében, nem kegyelmez. Elfogytak a könnyeim, elérkezik az a rémületes pillanat, amikor megakad a világ, és levegő se be.. se ki. Végigtáncoltam a nehezebb utat, Willow.. de várj... mit mondott?!
      - Legkönnyebb a családi hússal dolgozni, és végre szép-szép-szép leszek. Az enyém lesz az arca, a teste, amit nem dughattál meg, tiszta leszek és örökké fiatal! És a te szemed.. azon fogom nézni a világot, mert a nyomi bátyádé elvérzett.. Upszi-pupszi, gondoltam. - tipegő lépései elérnek a másik testig, mely kikerül a vízből, de csak rosszabb vár rá - Ne pislogj már! Most nem te leszel a hunyó, nem-nem. Psszt, ne csapj zajt /Néma léptekkel haladj /A legappróbra feléd néz /A halott Lidércfény.
       Tudod, mit? Igazad volt. Az a könnyebb út... De mikor szerettem én a könnyű dolgokat? Mikor megörökítettelek, mikor magammal ragadtalak, mikor megcsókoltalak, mikor a világom részévé tettelek, mikor elismertem, hogy vágyom rád, mikor elkezdtem ragaszkodni hozzád, mikor.. örökre elvesztem a szemed világában? Ha nem ez lenne az utolsó dolog, amire időm jutott, még nevetnék is, míg egy lendítéssel felgyújtom a kötőhártyád. Anyám kétségbeesett üvöltése, és a körmei, amik az én szemgolyóimba nyomódnak, elárulják: te jobban ismersz engem magamnál.
Naplózva

Willow Fawcett
Eltávozott karakter
*****


SVK prof

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #14 Dátum: 2016. 09. 22. - 19:53:14 »
+1



+18

          Fulladozok, de nem értem, miért. Hogy kerültem víz közelébe? Hasogat a fejem, nem is gondolkodok rajta tovább, csupán egy dolog foglalkoztat igazán. Hol vagy? Legalábbis így gondolom, de mikor a tüdőm levegőért ordít, akkor kénytelen vagyok beismerni, hogy az elmúlt néhány óra alatt most először, nem te vagy a legfontosabb, hiszen levegő nélkül nem tudok segíteni neked. A felszínre bukkanok, kapkodom a levegőt, de közben minden tagom ég. Nem tudok megmozdulni, fázok, én csak aludni akarok. Had aludjak egyet, mielőtt az egész folytatódik.
          De nem lehet. Meghallom Cerys hangját, és tudom, még nem aludhatok, ennek itt még nincs vége. Mit akar tőlem? Lassan kezd tisztulni minden, amit még érzékszerveimmel fel tudok fogni, és ennek következtében jövök rá, hogy a bátyámról beszél és rólam. A szememről. Mit akar a szememtől, és… nem, azt úgysem hagyom. Kipattannak a szemeim, azzal egyidőben mikor érzem, hogy még jobban kiemelkedek a vízből. A pálcámat keresem a kezeimmel, de nem találom és nincs is rá időm. Megszorítja az arcom, maga felé fordít, és biztos vagyok benne, hogy ha nem is öl meg itt helyben, az életem akkor sem ér már majd semmit. Ösztön. Ösztönösen kapok felé, igyekszem eltolni magamtól, megszabadulni tőle. Az arca felé nyúlok, ki akarom vájni a szemét, ahogy ő is akarja az enyémet. Megteszek mindent, hogy megakadályozzam a tervében, de még sohasem éreztem magam ennyire tehetetlennek.
          Aztán egy pillanat alatt megváltozik minden, mikor egy bizsergést érzek végigszaladni magamon, ahogy eltalál valami. De mi? És ki? Újra puffanok ezúttal a hóban, és hallom a kiabálást. Látok, de váladék szivárog a szememből. Odanyúlok, érzem a csomókat, és tudom, ha lesütném őket, akkor nehezen tudnám kinyitni, mert összeragadnak. Erőt veszek magamon és felkönyökölök, így már látom a pálcámat és azt is, hogy nemrég még állt mellette valaki, aki nem ti vagytok. Legalább ennyi sikerült az utolsó pillanatban, de elérni már mást nem értem el vele. Kinyújtom a karom, pont sikerül rámarkolnom a pálcára, és óvatosan célozva egy Osruptum segítségével próbálom eltűntetni a közeledből.
          - Hagyd békén őt! Engedd el!
          A földön fekve nem hiszem, hogy sokat érnek a szavaim, ezért igyekszem felállni. Közben arra gondolok, amiket eddig hallottam a bátyámról, rólad és… rólam. Ezek erőt adnak ahhoz, hogy négykézlábra álljak, aztán egy kis pihenő után sikerüljön teljesen felállnom. Addig is persze kinevetett, ilyen állapotban nem vagyok ellenfele, pedig ha tudná…
          - Leander bezzeg nem nevetett így, mikor megöltem. Akkor csak az egyik bátyámat bosszultam meg, de a te rovásodon viszont bőven van.
          Csak képzelődöm, vagy tényleg nevet? Miért? Azt hiszi, hogy nem vagyok képes elbánni vele ebben az állapotban? Mennyire téved. Nem kell sok, csak az, hogy elmenjen Minnie közeléből és onnantól kezdve vége az egésznek. De nevet, és hallom a hangsúlyából, hogy kinevet. Meglepődve nézek rá, ő pedig rám figyel. Most el tudsz menni, ha akarsz, és ha tudsz.
          Hallom a szavakat, amik elhagyják a száját, és nem hiszem el. Láttam, ez nem lehet igaz, ez… Leander hallott! Leander nem lehet életben! Őt… én… Motyogni kezdek, hát minden hiábavaló volt? A hónapokon keresztüli bűntudat, amiért mégis megtettem. Hogy mindig is szégyelltem magam előtted ezt, és hogy annyit vitáztam ezmiatt Leonnal. Ezek most mind olyan dolgok, amik feleslegessé váltak. Az egész… Minden. Lehajtom a fejem, kiesik a pálca a kezemből. Mi van még vajon, ami feleslegessé tette az elmúlt időt? Az a kislány vajon él még, vagy miután bevittem egy kórházba, meghalt? Vagy Belle és Jordan együtt vannak még? Egyáltalán szerepet játszottam abban, hogy egymásra találtak?
          Minerva, a veled töltött idő vajon tényleg ennyit számított? Vajon neked is megérte? Térdre rogyok, mint néhányszor már ma este, de ezúttal érzem, ez lesz itt a vége. De előtte még megmentelek, kerüljön, amibe kerül, én… nekem már nem számít. Kezeimmel megtámaszkodom a földön, legyőzött. Még soha nem éreztem ezt, egy apró szikra, egy kis remény mindig volt, hogy túlélem, átvészelem, de most… Kezem hozzáér a pálcámhoz, és tudom, ez lesz az utolsó lendítésem, de ezzel megmentelek. Felemelem a fejem, tekintetem Cerysébe fúrom, és abban a percben rájövök, hogy mindazok ellenére, amit mondott, ő is így gondolja.
          Meg fog ölni, nem számítok, hiszen a szemem utána is elveheti, és… bár, próbáltad megakadályozni, úgy tűnik az átok mégsem lesz elég hatásos. De te menj majd, menj olyan messze, amennyire csak tudsz. Hagyd el az országot, menekülj el előle, kezdj új életet, és ha elég erős vagy, akkor térj vissza, hogy bevégezd azt a feladatot, amit már elkezdtél, de most láttad, hogy még nem vagy elég erős hozzá. Félmosolyra húzom a szám. Én se vagyok elég hozzá, de ez számít most a legkevésbé.
          Mintha látnék közeledni egy alakot Cerys mögött, de lehet, hogy ezt már csak hallucinálom az utolsó pillanataimban. A nő békén hagy, nem tudom miért, de elfordul tőlem, és visszaindul Minnie felé. Az akaratom vinne tovább, de a testem már nem mozdul.
          - Ne… Ne… Hagyd békén! Opprimo! Stupor! Capitulatus! Confundo!
          Sorolom az átkokat, de igazából nem vagyok biztos a célzás pontosságában, így csak abban reménykedem, hogy nem téged talál el. Eldobom a pálcámat, elfogyott az erőm, és mintha ezt használná ki, látok egy villanást, és összerogysz. Mil! Mil, ne! Én nem…  Egy újabb villanás, de ez ezúttal felém szalad, érzem, ahogy pontosan a mellkasom közepén talál el, és ettől hátradőlök. Én nem voltam képes arra, hogy megmentselek. Én elbuktam, és ezzel a számomra legfontosabb kincset vesztettem el. De nem csak én. Sajnálom, Leon.


Naplózva

Oldalak: [1] 2 Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2024. 01. 12. - 03:13:27
Az oldal 0.387 másodperc alatt készült el 47 lekéréssel.