+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Eltávozottak kincsei
| | | |-+  Minerva E. Balmoral
| | | | |-+  Writing's On The Wall (Moderátor: Minerva E. Balmoral)
| | | | | |-+  Második felvonás
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Második felvonás  (Megtekintve 2625 alkalommal)

Willow Fawcett
Eltávozott karakter
*****


SVK prof

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2016. 08. 09. - 20:05:44 »
+1



          Lassan fél hónap telt el azóta, hogy Mimi nálam járt, és aztán az incidens az irodámban. Elmosolyodom, mert nagyon jó emlék, és kell valami, ami ezen az elég csípős hideg szombat délutánon jobb kedvre derít. Még akkor is, ha összességében nem mondhatnám, hogy olyan jó következtetésekkel zárhattam volna azt a hétvégét. És ha csak csípős lenne az idő, akkor minden jobb lenne, de esik is. Ami annyira nem zavar a Leperex varázslat elmormolása után, minden leszek csak vizes nem. Kilépek a nagykapun, hogy a Tiltott Rengeteg felé menjek, egy újabb körút megkezdése miatt. Napról napra egyre jobban kerít hatalmába valami fura érzés. Igyekszem elkergetni, de valahogy sehogy sem akar távolodni, és ettől feszült leszek. És akkor ott van a másik helyzet is, amiről nem nagyon szoktam beszélni senkinek, de akkor is aggaszt.
          Léptek zavarják meg a gondolatmenetemet, és a zaj forrása egyre közelebbről is jön. Néhány tanár társammal már beszéltem róla, hogy egyre többen tévednek be a rengetegbe. Keresik a kihívást, főleg az alsóbb évesek körében elterjedő bátorság próbák keretében, de nem tudják, hogy az életükkel játszanak. A dementorokról eddig nem terjedt el a pletyka, de attól még itt vannak. Én is találkoztam már velük, mikor mélyebbre merészkedtem, vagy ők jöttek közelebb az iskolához. Most viszont határozottan lépteket hallok, és éppen sikerül elkapnom egy diák talárjának a nyakát, amint elrohan mellettem.
          - Mit keres itt, Mr. Bluefort?
          A fiú tovább akar rohanni, de elég szorosan fogom, hogy ne tudjon elmenekülni. Végül mégis elengedem, mivel percekkel később sem kapok választ a kérdésemre, és a szemében elég rémület csillan ahhoz, hogy tudjam, akármivel is találkozott, vagy véli hogy találkozott, az nem egy szombat délutáni piknikes pokrócon várt rá.  Végül megérzem, ahogy elkezd még jobban lehűlni a levegő, és eltűnik a jókedvem is. Figyelek, amennyire csak tudok, és beljebb megyek az erdőben, pálcám végét meggyújtom, majd megállok egy fa tövében. Itt már nincs szükség az eső ellen védő bűbájra, a fák lombkoronái majdnem összenőttek egy hatalmas esernyővé. Nem sokkal később látom meg tőlem jobbra azt az egy eltévelyedett lelket, aki ezért az érzésért felelős. A fiúnak szerencséje volt, hogy el tudott futni.
           - Expecto Patronum! – mondom ki a varázsigét.
           Azonnal kiugrik Cuan, egy farkas a pálcám végéből, ami elüldözi ezt az egy kóborlót. Legalábbis remélem, hogy egyről volt csak szó. Várok még egy kicsit, szeretném sokkal távolabb tudni őket a kastélytól, de mikor kezd múlni a dementortámadásokra jellemző jelek, egy kicsit megnyugodok, és elindulok visszafelé. Már eléggé sötét van, de mindenképpen be akarom fejezni ezt a kört, mielőtt visszamegyek a szobámba. Csupán egyetlen dolog tudja elfeledtetni velem az előbbi jelenetet, és ez szintén nem csal mosolyt az arcomra. Na jó, félig azért igen. Ahogy közelebb megyek az egyik kedvenc diákkori helyemhez, a fűzhöz a tó partján meglátom immár teljese valójában a pálcám fényének köszönhetően őt.
          - Meg kéne büntessem, ugye tudja? De ezúttal elengedem, amennyiben eldobja azt a pöfékelő gyárkéményt. Ha rongálni akarja az egészségét, akkor azt másként tegye.
          Elmosolyodom, és remélem a gyenge fény hatására fogod a sápadtságom, nem pedig az előbbi kalandomra. Nincs szívem hozzá, hogy megbüntessem, pedig prefektusként jó példával kellene élnie a többi diák előtt. Biztos vagyok benne, hogy amíg pöfékelsz, addig nem megyek hozzád közel. Nem, és ezt megerősítvén még lépek is egyet hátra. Viszont van valami, ami újra a felszínre tör, de elnyomom magamban. Tudom, hogy baj van, de annyi mindenhol, hogy már nem is tudom követni a nyomokat a homokban. De nem adom fel, biztos vagyok benne, hogy a közeljövőben megtudom majd a válaszokat.
          Lendítem a pálcámat az irodám felé, majd várakozó helyzetet veszek fel, amíg meg nem érkezik az a néhány lampion, amit még egy korábbi partin akartam felhasználni, de idegességemben itt felejtettem őket. Most viszont jó szolgálatot tesznek majd.
          - Tényleg nem kéne dohányoznod, Mimi. Vagy legközelebb búj el jobban. Ez az egyik ked… Ez volt az egyik kedvenc helyem, rossz választás. De ez egyszer tényleg elengedlek.
          Úgy fél hónapja volt, mikor az asztalom alatt gubbasztottál, és azzal vádoltam Leont, hogy elfogult veled kapcsolatban, és lám… Akár a homlokomra is pecsételhetném, hogy kivételezik néhány diákjával. Főleg egy bizonyos diákjával. Végül mikor elszívod a cigarettát, és a füst is elszáll, akkor megölellek.
          - Hiányoztál.
          Fél hónap, de mintha egy örökkévalóság telt volna el azóta, hogy igazán önmagunk lehettünk, és most az eső, a hideg és a sötétség miatt nem valószínű, hogy más is erre járna. Eső. El is feledkeztem róla, hogy esik, és már csurom vizes vagyok. De nem csak én, így nem kell félnem tőle, hogy miattam fázol meg. De még ha így is lenne, akkor ott lennék melletted, és elhalmoználak mindenféle jóval egészen addig, amíg meg nem gyógyulsz.

Naplózva


Minerva E. Balmoral
[Topiktulaj]
*****


the variable

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2016. 08. 10. - 18:48:46 »
+1


ének az esőben


you belong to me




        'Én vagyok az egyetlen, aki/A másodhegedűt figyeli,/Mert a fény engem nem vakít,/Kezem hangod vezeti.' - visszhangzik a fejemben, a sejtjeim beisszák, lehunyom a szemem, és imádkozom. Fogalmam sincs, kihez és minek, talán Tartarosznak magának, hogy gyors legyen és fájdalommentes, de ez nem így működik: ha megástuk a sírt, belefeküdni sosem csendes álom, hanem egész operák sikoltó rengetege, míg a szemfedél lecsukódik, mi pedig elpihenünk a földben. Milyen temetésem lesz? Egyáltalán marad belőlem valami, amit belelapátolhatnak gondosan egy koporsóba? Valami azt súgja, hogy zuhogni fog az eső, ahogy éppen most - a temetéseken valahogy mindig szerepet játszik az esőfüggöny magánya, amikor már az utolsó gyászoló is eltávolodott a földhányástól, a természetre hagyva a többit. De végül is... meghalni születtem, évek állnak úgy sorfalat a hátam mögött, hogy a létükkel tanúsítják, vártam ezt a pillanatot. Te kis cigaretta szál, te tudod a legjobban, rég táncolok már az öltönyös úriemberrel, akitől mások rettegnek, és nekem régi ismerősöm már. Miért küzdenék a halál ellen, ha csókjával a homlokomon jöttem erre a világra?
         Prózai módon tudtam meg, hogy meg fogok halni. Egy rivalló formájában, nem volt odakint vihar, odabent pedig nem voltak heves indulatok, bár a szívem azért önkéntelenül is összeszorult, mert a test az utolsó erejéig reménykedik még ; ilyenek vagyunk, nem küzdhetek a végzetem ellen, akárhogy legyen is. Nyilván vérben és fagyban, a párnák közé hanyatló kéz a szentek kiváltsága, az ő lelkük néhány kecses szökkenéssel válik eggyé a végtelennel, míg az enyém nyilván üveggyolyókként, gyerekfejhez csapott porcelán darabjaiként pattan majd szét a világ összes tája felé. Ha szerencsém van - ami soha életemben nem volt - hamar elvesztem az eszméletemet, és már nem is ébredek fel többet.. Csak egy dolog zavar tulajdonképpen azon túl, hogy milyen morbid a halálom várható módjait fontolgatni: mi lesz veletek? Veletek, akik elkísértetek az úton, fogtátok a kezemet, és akiket itt fogok hagyni menthetetlenül. Látom a zokogó testvéreimet.. igazán igazságtalan dolog volt tőlem hozzájuk menekülni, mert hiszen csak fájdalmat örökölnek legidősebb nővérüktől, és olyan csalódást leszek, amit egyikük fénye sem tehet jóvá. Egy elpazarolt lehetőség, egy befejezetlen történet, még ha valaki kínosan jót is nevet majd az utolsó sorokon. Ironikusnak találom, hogy életemben egyetlen egyszer teszem anyámat boldoggá, egyszer igazolom az elmebaját és teszem büszkévé: a halálommal.
        Felnevetek most, félre is nyelem a füstöt, a tüdőm sikoltozva szorul össze, szinte könyörög, hogy szokjak már le, de erre a pár hétre nem erőlködöm - amúgy is egy alakot látok közeledni, az köti le a figyelmemet. Tény, szarul festek, nem prioritás mostanában a hódító külső: akár Leon konkrét ikre is lehetnék ezekkel az árkokkal a szemem körül, sötét és matt mindkét szembogaram, a hajam az eső miatt nedvesen simul a sápadt arcom köré védelmezően. Órák óta kint vagyok, keresgélek valakit vagy valamit, talán a vágyat a túlélésre, de olyan csak ez, mint amikor gyerekként az ágyunk alá bámulunk remegő gyomorral, hogy ott van-e a mumus? Ha igen, a félelmünk valós, és én nem akarok élni.. pontosabban nem akarok úgy élni még napokig, hogy üvöltve kapaszkodom a fejfámba, mikor nagyon jól tudom, hogy a mesének vége, és a gyerek aludni fog.
       Hmm, Willow az. Milyen gyönyörűnek látom most.. nevetséges vagyok. Elkerültem persze, felesleges azon aggódnia, hogy nem eszem, és olyan friss vagyok, akár egy csinosan hantolt hulla, nyilván nem a legvonzóbb állapotom a mostani. Intek neki rezignáltan, úgy tűnik valami gyanús mágnesesség mindig visszahúzza hozzám, és eddig néhány huszárvágással megúsztam ezt a beszélgetést, például bevetettem magam kárpitok mögé vagy ilyesmi, de itt aztán kurvára semmi nincs, meg amúgy is, a holtak nem ugrálnak. Ők már nem.
       - Akkor büntessen, Mr. Fawcett, nem teljesen mindegy? - mosolyodom el keserűen, helyet adok a lombok között magam mellett - A legmélyebb tisztelettel és mindennemű személyeskedés nélkül mondom, hogy nem érdekel. Csapja csak hozzá a levonandókhoz, annyira lényegtelen.
       Kellemesen vidor cinizmusom megszínezi kissé az arcomat, jólesőt szívok megint a szálból, és most tényleg a leghalványabb vágyat sem érzem arra, hogy eldobjam. Hagyj békén, hagyj meghalni csendben, ne nehezítsd meg a dolgunkat.. Csukd be a szemed, ne húzzon a kékséged magába. A szeretet fáj, jobban fáj mint a közelgő vérbontás.
       - Nem most fogok leszokni róla.. szeretem a rossz szokásaimat, Willow, ezek tesznek emberré. - vonom meg a vállam, már nem érzem a hideg esőt sem, mintha tényleg megdöglöttem volna - Szép hely, és nem az én füstöm fogja elrontani. Egyébként tudtad, hogy Elizabeth a második nevem?
       Csak én tudom, miért mondom ezt most, amíg eldobom a leégett szálat. Magadhoz szorítasz, és felsikolt bennem valami, hogy meneküljünk, vigyél magaddal, kérlek ne engedd, hogy megtegye velem, ne engedd hogy csak úgy szórakozásból meggyilkoljon, kérlek, Willow, nem akarok meghalni, élni akarok....! De ez nem tart sokáig. Nyelek egyet, és a gyomromig szalad a keserűség, ahogy visszaölellek, és akaratlanul is megszorítom a tagjaidat. Olyan meleg vagy, olyan élettel teli, ami nekem nem jut már... Ez kínzás. A szeretet jobban fáj, mint bármi más.
       - Te is nekem.. és hiányozni is fogsz. - vér csöppen az orromból a karomra, aztán a válladra, ahogy elhajolok, és most azt hiszem, láthatod a félelmet a szemeimben, amit eddig más nem - Mindig hiányozni fogsz.. Willow... én akarlak. Itt és most, amíg nem látnak minket. Te is akarsz engem?!
       Megragadom a ruhád nyakát, és közelebb rántalak, ajkaim a tiédet súrolják, szinte belélegzem a szívdobogásod. Ha úgyis meg fogok halni... ha már minden mindegy, mert az út végén állok, ha a sír már megágyazott magában nekem, kérlek.. érezni akarlak. Bárhogy. Talán ez elveszi a gyilkosság kínos rezes mellékízét.. talán ezt látom majd, mikor felvillan a zöld fény, és amikor ellobbanok.


Naplózva

Willow Fawcett
Eltávozott karakter
*****


SVK prof

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2016. 08. 10. - 20:56:18 »
+1



          Egy őrjárat, ami egyszerre hordozza magában annak a veszélyét, hogy felbukkan valaki vagy valami, akivel nem szívesen találkoznál. Ahogy ott van az is, hogy olyannal találkozol, akit viszont mindennél jobban szeretnél látni. A kettő nem zárja ki egymást, egészen az őrjárat végéig. Miért lenne ez velem másként most is. A nem kívánt alaknak több mint elég a dementor, a kellemesnek pedig Mimi. Mennyire hiányoztál már, és most hogy itt vagy, meg is fogok minden lehetőséget ragadni annak érdekében, hogy kicsit kettesben beszélgethessünk. És mégis első szavaid olyan fagyosak, hogy megállásra kényszerítenek. Hol van a hangodban csengő állandó jókedv? Hol van az a csillogása az alakodnak, ami beragyogta mindig is a környezetedet?
          Nem tudom, hogy most haragudjak-e és ténylegesen gyakoroljam a pozícióm adta jogokat, vagy nézzem el neked duplán a dolgot. Erre a dilemmámra azonnal választ kapok, amint meglátom az egyre több fényben az arcod. Mikor nemrég azt hittem, hogy a dementor miatt sápadt vagyok, akkor valójában nem is voltam az hozzád képest.
          - Igen, tudtam. Leon is említette, és a névsorban is így szerepelsz. Azt hiszed, hogy nem figyelek rád?
          Meg vagyok győződve róla, hogy szándékosan kerül azóta, hogy nálam járt, és ez most bizonyítást is nyer számomra, de nem akarom, hogy újabb falak húzódjanak fel közöttünk. Le akarom dönteni őket még mielőtt teljesen elkészülnének. Ezért is ölellek magamhoz. Érezni akarom a melegséged, amivel annyiszor felvidítottál már. Érezni a léted, a jelened és a jövőd. Furcsa vagy, olyan más, mintha nem is téged szorítanálak magamhoz. Olyan mintha most először látnék valakit, akit összekevertem valakivel, és most csak úgy megölelem. Előveszek egy zsebkendőt, és átadom neked.
          A sors játszik vajon velem kegyetlen tréfát, hogy bizonyos események most és évtizedekkel ezelőtt is lejátszódtak? Leonnak egyszer pont így adtam zsebkendőt, neki is az orra miatt. A kivételes alkalomkor, mikor épp szóba álltunk egymással normális hangon. Az egyetlen ilyen alkalommal talán a Roxfortos pályafutásunk alatt. De hogy ne legyen olyan könnyű, olyat mondasz, amit elsőre nem értek. És nem csak elsőre.
          - Buta vagy. Miért hiányoznék mindig is? Mimi, itt vagyok. Mindig itt leszek, és…
          Pillanatokon múlik csak, sajnálom, hogy közbevágtam szavadnak, és talán nem értettél engem, de én értelek téged. Akarsz engem? Én… Én azt hittem, hogy ezt megbeszéltük fél hónappal ezelőtt. Miért teszed ezt velem? Meddig hiheted azt, hogy csupán barátok vagyunk, ha ilyen dolgokat csinálunk?
          - Minerva, én… - lehunyom a szemem, ahogy közel érsz hozzám, mint a templomban, és utána mikor azt hitted játszunk. De ez most nem játék. Ez már nem játék. – Én is akarlak téged. Mindennél jobban akarlak.
          Ezúttal nem teszek úgy, mint a nyáron, nem fogom vissza magam. Ezúttal már nem érzem úgy, hogy bűnt követek el, ha hozzád érek, hiszen az előbb mondtad. Akarsz engem, az előbb mondtad ki. A kezemmel közelebb húzlak magamhoz, az ajkam a tiédre forr, és immár teljesen feltöltve érzelmekkel csókollak meg. Először lágyan, kicsit megtámasztva a fejed a kezemmel, de aztán egyre hevesebben. Még közelebb húzlak magamhoz, és óvatos léptekkel közelítek veled a fa törzséhez.
          - Amíg… amíg meg nem… látnak… és azon… túl is.
          Most nem érdekel semmi. Úgy érzem, az elmúlt néhány hónap, de leginkább az elmúlt fél hónap várakozása térül meg. Hogy tudtam magamon uralkodni, hogy nyugodt szívvel tudtam az órán a szemedbe nézni. De ennek most vége. Akarsz, és én akarlak, és nem fogom vissza magam. Elkezdem levenni rólad a kabátot, aztán a zakódat is, benyúlok az egyenruhád alá. Bőröd selymes, jó hozzáérni. Olyan puha, és illatos. Elengedlek, már nem csókollak tovább, csak a homlokom a tiédhez érintem. A tekinteted keresem, mikor végül teljesen elengedlek.
          - Menjünk fel a szobámba.
          Visszateszem rád a kabátot. Talán véd még egy kicsit az eső ellen, amíg felérünk. Megfogom a kezed, de mintha várnék még valamire. Rád. Az engedélyedre, pedig már megadtad. Már csak egy kérdés nem hagy nyugodni. Egy pillanat alatt megváltozik a hangulatom, de ezt akkor is tudnom kell. Muszáj.

          - Minnie, miért? Mi történt?

Naplózva


Minerva E. Balmoral
[Topiktulaj]
*****


the variable

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2016. 08. 10. - 21:34:42 »
+1


ének az esőben


you belong to me




        Többet érdemelsz. Többet érdemelsz annál, hogy néhány elsuttogott szóra jönnöd kelljen, többet érdemelsz a vázlatnál, ami most vagyok, az elsuttogott rémületnél, többet a fehér arcnál, a hideg ujjaknál, a biztonságot kereső comboknál és a félelemnél, ami még az esőnél is könnyebben mállasztja szét az alakomat. Megszorítom a ruhádat, hevesebben veszem a levegőt, önfeledt gyereknek látom magunkat, akik nem törődnek a következményekkel - mit számít végül is, úgysem érem meg az év végét, nem igaz? De te igen. Te itt maradsz, és úgy fogsz virágot dobni a síromra, hogy szinte magammal rántottalak bele a szenvedély mosolyával.. Ijedten nyelek egyet, de még itt vagyok, még én vagyok. Még élek.
        - Nem, csak... én is szeretném elfelejteni. Úgy minden más lenne.. én is más lennék.. más akarok lenni. Nem Elizabeth. - a hangom olyan, mint az eső körülöttünk: szürke és megoldást kereső - De mindegy már.. nem küzdhetek a végzetem ellen...
        Mondani akarsz valamit, de nem hagyok rá időt, húzlak egyre mélyebbre, és közben saját magamat is. Lüktet a fejem, nem tudom, a kialvatlanság, a szomorúság vagy a hirtelen vágy teszi, de a tenyeremet a válladon a homlokhoz nyomom, így enyhül kicsit a belső óra kattogása. Tudom, mire emlékeztet: Balmoral órájára, ami ott állt az előtérben, és pontosan jelezte, hogy csúsznak ki a kezünk közül a dolgok. Gyűlölöm az időt, egy rohadt tolvaj, és nincs semmi, ami ellenállhatna neki, még a benned élő csoda sem.
       - Akkor mutasd meg.. milyen érzés... milyen az a tűz, milyen az a szikra.. - kibuggyannak a könnyek a szemem szélén, dacosan elkenem őket, nem kell látnod, ne is tudj róla, együtt készülünk hosszú útra, nem illenek hozzá - Ne félj.. nem fáj... és ha mégis, elmúlik majd, ahogy minden elmúlik.
       Máskor ijesztőnek találnám a szavakat, de most a fához viszel, a hideg törzshöz lapulok, de egy percre sem töröm meg a csatát, amit a szánkkal vívunk. Szeretem az ízed, olyan forró vagy, mintha láz gyötörne, de talán így is van.. önző vagyok. Utálom magam, talán érzed is, ahogy a derekadnál az anyagba markolok, a másik kezem ujjai az arcod simogatják, és csak bízhatok benne, hogy a könnyeimet esőnek hiszed. Undorodom magamtól, de mégis kívánlak, mégis csak téged akarlak... De egy halottnak nem szabadna, nem szül jó vért, megrontalak magammal, a bűneimmel, a pokollal, ami a mellkasomban ég. Felsóhajtok, mikor megszólalsz, a levegő féltékenyen ül meg közöttünk, esőcseppek szántják fel a bőrünket, ahogy kibújok a kabátomból, és félredobva hagyom heverni, talán valaki másnak, aki nem fog heteken belül meghalni. A zakóm sem kell, odaát amúgy sem lesz szükségem semmire az emlékeimen kívül...
       - Hmm... ahogy csak... akarod. Vezess, vigyél magaddal...Tegyél egésszé... - az ajkamra harapok, mikor a kezed a blúz alatt keres menedéket, bár hűvös vagy, annyira soha nem leszel, mint a koporsó, amiben megágyaztak nekem, és nem törődöm a libabőrös lángcsóvával sem, ami körberajzolja az ujjaid - A szobádba...? De ha... meglátnak? Nem..Nem! NEM! NEM LEHET!
       Mintha most tényleg érzékelném a valóságot, olyan ez, mintha kinyitjuk az ablakot a meleg szobára, és arcon vág az északi lélegzet. Hatalmas szemekkel nézek most rád, értem már magamat... de nem szabad. Nekem ezt nem lehet, a szám elé rántom a vacogó kezemet, most két oldalt folynak le a könnyek, dübörög a szívem a fülemben, mintha most értette volna meg, hogy tulajdonosa mire készül. Ostoba szív, ostoba Minerva, ostoba világ. Ostoba halál, ostoba szeretet... Legyen vége, legyen már vége!
      - Nem! Ne haragudj...! De én.. mégis... nem tudom, ne csináld..! Ne nézz így rám.. - visszaugrom, pedig az egyensúlyom tétova, durván csókollak meg, érzem a vért a nyelvem alatt, aztán a fához dőlök, megkapaszkodom a törzsön - Willow, én rossz vagyok! Ne érj hozzám, nem akarlak bemocskolni...! Inkább ölj meg és áss el, nem tudja meg senki, de ne... ezt ne... tönkreteszlek... téged is... nem akarlak szenvedni látni...
      Ijedten cigarettát kezdek keresni, elrejteni a remegő kézfejeket már lehetetlen, a vér még hívogatóan rájuk is csöppen. Tombol körülöttünk a vihar, lerántom a fejemet, legalább a szaladó pánikot ne vennéd észre a szembogaraimban, amik most tűszúrásként égnek lefelé. Igen, minél hamarabb megdöglök, annál jobb, annál hamarabb felépülhetsz... Fáj, és fáj neked is. Nem tudom meggyújtani, a kurva életbe..a rohadt, mocskos, kibaszott életbe... De hogy is tudnám, ha már lényegében meghaltam!?
      - Willow... Willow... Willow... - hüppögöm, térdre rogyok, és elejtem a tárgyakat, a nedves fűbe puffannak, mintha kiöklendeztem volna őket - Willow... kérlek... kérlek... fuss... amíg tudsz. Vagy ölj meg, nem bírom tovább. Willow...
Naplózva

Willow Fawcett
Eltávozott karakter
*****


SVK prof

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2016. 08. 11. - 17:20:46 »
+1



          Az utazásom során sok mindent láttam már. Láttam örömöt, bánatot, könnyeket. A háború alatt olyanokat is, amiket egyébként nem lett volna alkalmam. Rettegést, félelmet, halált, felnőttekét és gyerekekét egyaránt. Láttam, ahogy a családok bújnak el alig néhány négyzetméteren, rettegve még a legapróbb bogár neszétől is. Ugyanakkor láttam azt is, ahogy őrülten csillogó szemekkel boszorkányok és varázslók rontanak rájuk. Sok dolgot láttam, de egy valamit sohasem fogok elfelejteni, mert a saját szememben is láttam. Azt a mértékű félelmet, ami már rettegés valamitől. És most ugyanezt látom a szemedben felcsillanni.
          - Nem vagy Elizabeth. Minerva vagy, az a nagyon kedves és jószívű lány, akit én a nyáron megismertem, és akit örökre a szívembe zártam.
          Nem értem, és szerintem sohasem fogom megérteni, hogy miért látod ennyire negatívan a világot. Úgy elvinnélek bárhova, hogy ez megváltozzon. Tudom, hogy senki sem küzdhet úgy igazán a végzete ellen, egyszer mindenki meghal majd, de akkor sem szabadna ilyen fiatalon ezen gondolkodni, és ezt venni alapnak az életünk hátralévő részében. És… és elvesztem magam felett a kontrollt, most nem tudok másra gondolni már, csak hogy teljesítsem a kérésed, és hogy a saját érzéseim is beteljesedhessenek. Megmutatok neked mindent, és bármit. Megmutatom neked az univerzum leghidegebb és legforróbb pontját, ahogy egy adott pillanatban egyesül majd bennünk. Megmutatok mindent, amit csak akarsz, és ígérem…
          - …ez nem fog elmúlni. Örökre emlékezni fogsz rá.
          Most úgy érzem a világ legjobb élményét élem át veled, mégis van valami, ami nem hagy nyugodni. Miért most? Miért itt? Miért nem tudlak elengedni? Olyan kérdések, amikre nem tudom a választ, de nem is nekem kell egyedül tudnom rájuk a válaszokat. A ki nem mondottakra azonnal megadod a feleletet, az érintéseddel, hogy visszacsókolsz, hogy nem húzódzkodsz el. De tényleg ne itt. A szobámban még mindig kevesebb az esélye, hogy meglátnak, mint itt. Rád nézek, tudom mire gondolsz, és nem, nem félek tőle, hogy meglátnak. Nincs benne semmi, hogy beviszlek a szakadó esőről. Miért tűnne fel ez bárkinek is. Bluefort is berohant, te miért ne tehetnéd meg? Ha kell az ölemben viszlek, azt hazudva, hogy a gyengélkedőre kell menned.
          De nem, ellépsz tőlem. A pillanatnak vége, és… Mit tettem? De… te is akartad, és én is, és… Elengedlek, eltávolodom. Ostoba voltam, nem szabadott volna engednem a vágyaimnak. Elsápadok a gondolatra, hogy majdnem mekkora felelőtlenséget követtem el, és ha nincs a lélekjelenléted, akkor már ki tudja, hogy hol tartanánk. Nem veszem le rólad a tekintetem, de nem is tudok megszólalni. Azt sajnálom csupán, hogy esik. Ha nem így lenne, akkor a korábbi könnycseppjeidet talán nem vélem esőcseppeknek, és már sokkal korábban meg tudtam volna állítani magam. Most… Most mégis… nem, ezt nem lehet így. Nem beszélni róla nem megoldás. Eddig is meg tudtunk mindent osztani egymással, megbeszélni bármit, ez sem lesz… ennek sem szabadna kivételnek lennie. De hogy nézzek akkor rád? Lesütöm a szemem, még távolabb lépek. Le kell… Le kell higgadnom valahogy, de nem hagyod, és ha nem lenne csukva a szemem, akkor látnám, hogy közeledsz felém, akkor nem csak érezném a csókod, amitől a kezem újra a tested akarja felfedezni. De ahogy kezdődött, úgy is lett vége. Hirtelen, és bár nyúlik utánad a nyakam, már nem ér el, és mikor kinyitom a szemem már csak zokogó arcod, remegő kezed látom, ahogy teljesen a fának tapadsz. A szavaid élesen hasítanak belém, és legszívesebben… nem talán… de mégsem. Ezt nem tudnám megtenni, még akkor sem, ha jó megoldás lenne. De még megoldásnak sem lenne jó.
          - Hallgass! – kiáltok fel, nem is törődök vele, hogy megijedsz még jobban. – Ne döntsd el, hogy mi legyen velem. Hogy mi a jó nekem! És legfőképp, nem vagy rossz! Fogd fel végre, hogy olyat kérsz tőlem, amit nem fogok majd teljesíteni. Nem tudok majd teljesíteni. Szeretlek, és ez most nem csak egy üres szó, egy baráti gesztus.
          Miért hiszed, hogy szenvedek? Tán úgy nézek ki? Megtörlöm a szám a vér nyomán. Elfordítom a fejem, mert nem akarom látni, ahogy ügyetlenkedsz, de aztán meggondolom magam, még teszek feléd néhány lépést, hogy segítsek. Na, nem azért, hogy rágyújthass, de hogy ha kell, akkor a közelségemmel meg tudjalak nyugtatni. Vagy az már nem elég? Mi van, ha én már nem is vagyok elég? Ha az előbb mindent elrontottam? Megtorpanok, lenézek a két kezemre. Azt hittem, hogy mindent meg tudok majd tenni velük, hogy mindent meg tudok majd védeni, de úgy tűnik, mikor a legnagyobb szükséged lenne rá, akkor meg vannak kötve. Látom is a láncokat rajta, de nem sokáig. Felfigyelek a nevemre, és bár megpróbállak elkapni, nem érek oda időben.
          - Nem futok el. Sohasem fogok elfutni, ha bajban vagy. Megígértem, hogy életben leszek még akkor, mikor választ adsz nekem, és…
          És lényegében megadtad ezt a választ, nem? Vagy akkor csak én akarom nagyon azt hinni, hogy igen? Felpofoználak ma este már másodszor. Nem foglak megölni. Nem, helyette inkább magamhoz ölellek. Csitítgatni kezdelek és dúdolni. A dalod dúdolni, amiről fél hónapja beszéltem, de akkor még nem volt kész. Most sincs még teljesen, de ez ebben a pillanatban nem számít már.
          - Nem foglak megölni. Rá kell kényszerítened, hogy megtegyem – suttogok kicsit. Muszáj megnyugtassalak. – Én itt vagyok, és kitartok. Willow vagyok, ami hajlik, és nem törik, tudod. Látod?
          Felmutatok és fel is nézek a fára, ami felettünk magasodik, és most megóv valamennyire. Igen, mindig is hajoltam, akár a fűz. Leveszem a kabátom, és rád terítem. Betakarom a fejed is.
          - Ez egy láthatatlanná tévő köpeny. Eltakar minden rossz és baj elől.
          Ha pedig mégis megtalálna, akkor itt leszek én, hogy megvédjelek. De addig is, tovább ölellek, és be fogom bizonyítani, hogy az élet szép, és… De csak ha még mindig akarod, hogy melletted legyek.


Naplózva


Minerva E. Balmoral
[Topiktulaj]
*****


the variable

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2016. 08. 12. - 00:38:18 »
+1


ének az esőben


in the sky...




        Mikor kiabálni kezdesz, még jobban magamba temetkezem, hallom, hogy fulladva felbugyborékol belőlem a keserűség, újabb könnyek fürdetik a halvány arcomat, igyekszem magam kisebbre összehúzni, elbújni és eltűnni, de nincs szekrény, ami elnyelne, nincs ágy alatti biztonságos bunki, távol vagyok mindentől, ami megvédhetne.. Megszűnök embernek lenni pillanatokra, annak biztosan, akit ismersz: kislány vagyok a sötétben, remélve hogy hamar vége lesz az éjszakában, még ha új nap után új fekete lepel is borul a fejünkre, és a csillagok is hiába világítanak odafent a hadak útján, engem nem menthetnek meg.. Csak az eső hangja húz lassan vissza a realitásba, meg az eljegesedő ujjaim remegése. Még mindig zokogok, de már némán, a forró kis függönyök a fűbe hullanak, átnedvesedik a térdem körül az anyag, de ahogy letámasztom a tenyereimet, és rájuk hajtom a fejem, enyhül a pánik... Azt mondtad, szeretsz. Barátok vagyunk, és a barátok nem tesznek ilyet egymással. Hallom a határozott szótagokat: nem üres szó, baráti gesztus. Hát persze.. hát persze hogy az.
       Szánalmasan sírok tovább, a hajam az arcomhoz ér, szinte eggyé is válik vele - most érzem a bőröm, érzem a testem magam körül, még él, olyan fiatal, olyan reményteli.. most nem tudom elhinni, hogy ilyen kevés idő jutott, és valahol leng egy óra a semmiben, ami utolsó másodperceit futja. Megtörik a kör, elszakad a vörös cérna, és talán valami szép vár a túloldalon.. De hogy lehetnék ott boldog nélküled?
       - Miért? - kérdezi egy rekedt, a sírástól elvékonyodott és megtépázott szoprán - Miért, Willow?
       Nem tudod, én sem tudom, te még a kérdést sem. Az élet ilyen: nincs mindig válasz a nagy kérdésekre. Érzem, hogy puhán magadhoz ölelsz, de elsőre nem tudom viszonozni, csak mikor elbújtatod az arcomat a nyakadhoz. Milyen.. puha.. érzem, ahogy dobog a szíved, és hallom a dalod is. Szorosan behunyom a szemem, megpróbálom elképzelni, milyen lenne annak a lánynak az élete, aki itt marad melletted. Látom magunkat állni a napfényben, örök napfényben, ahol már nem áll közöttünk semmilyen akadály és szabadok lehetünk. Olyan szép, olyan szép.. te is látod? Megfagyott ujjaim megfogják a csuklód, a véres ajkaim csókot nyomnak a nyakadra, még remegve, de megnyugszom lassan. Te vagy a bölcsőm, te vagy az ágyam, és ha te vagy a sírom is, úgy boldogan halhatok meg.
       - "Will the circle be unbroken? /By and by, by and by? /Is a better home awaiting /In the sky, in the sky?" - lehelem halkan, de a dallam körbevesz, részei leszünk, szorítalak közel, benned vagyok - In the sky...in the sky...
       Látlak, de nem tudok válaszolni. Leemelem a köpenyt a fejemről, a szemedbe nézek, a darabjaim itt hevernek körülöttünk.. Lassan felállok, pedig megbotlom kétszer is, mint akkor ott a parkban, az őszi napcsókolta levelek kavargásában, amikor még azt hittem, játszunk csak, de nem, mi tulajdonképpen komolyan gondoltunk mindent, nem igaz, Willow? Te, aki már akkor is énekelted a dalomat, amikor nem is születtem meg. Fogom a kezeidet, felhúzlak, aztán csak magamhoz ölellek szorosan, olyan szorosan hogy ha még közelebb lennél, én már te lennék. Ringatózunk a dallamra, zuhog az eső a nyakunkba, lopunk egy kis mágiát Párizsból, egy kis intimitást Perthből, álmokat Londonból és reményt a Roxfortból. A dal folytatása már a szádról szól, mert megcsókollak ismét, aztán megint és megint.. szükségem van rád...
      - "One by one their seats were emptied, /One by one they went away; /Now the family is parted, /Will it be complete one day?" - ringatjuk magunkat, hómeleg kezeimet a szívedre csúsztatom a garbód alatt, de te is tudod, hogy most csak így válok veled eggyé, nem a testemmel - In the sky...in the sky...
      Halkul a dal, megint csukódik a szemhéjam ajtaja rá a szembogaraim már nem reszkető gyermekeire, de ők nem borulnak sötétbe.. Tartasz, és itt vagy. Otthon vagy, biztonság vagy.. a szíved hogy dobog... így már... el merek aludni... te vigyázol rám.. a csókolnivaló, véres ajkaid, a végtelennel száguldó kék szemeid, a tiszta lelked, a bátor szíved... lassabban veszem a levegőt.. igen, itt nem bánthat senki. Hazaértem.
       És lehanyatlik mindkét kezem - ha elkapsz, láthatod, hogy csukja be a mesekönyvet a sors egy napok óta virrasztó gyerek kétségeire. Willow... szeretlek?
Naplózva

Willow Fawcett
Eltávozott karakter
*****


SVK prof

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2016. 08. 12. - 16:35:50 »
+1



          Hát ennyi? Már nem tudok semmit sem csinálni anélkül, hogy megbántanálak? „Miért? Miért, Willow?” Bárcsak tudnám a kérdésekre a választ. Bárcsak el tudnám mondani neked, hogy miért, de nem megy. Egyszerűen megszólalni se tudok. Csak az jár a fejemben, hogy akármit is mondtam, vagy akármit is tettem majdnem, nem hagyhatlak így itt. Ölellek, és amíg a melegségem és a szeretetem érzed, nem kell tudnod róla, hogy mi jár a fejemben. Amíg meg nem nyugszol, nem kell tudnod olyanról, hogy mi járhat a világban.
          Elnémulok, ahogy énekelni kezdesz. Úgy tűnik, megnyugtat, még akkor is, ha a szövege nem éppen a legfelemelőbb. Egyelőre. Kezemmel nyúlnék a talárom után, de szemeid és a bennük lévő rettegés megakadályoznak benne. Utánad nyúlok, látom, hogy ez a félelem lassan mindent elvesz tőled. De nem fogom hagyni, még akkor sem, ha közös életünk utolsó cselekedete lesz. Nem hagyom, hogy elvegyenek tőled bármit is. A kezed fogva állok fel, és egy hatalmas kő esik le a szívemről, mikor ezúttal te ölelsz meg. Nem tudom, fogalmam sincs, hogy mire gondolhatsz most, de a tánc valahogy mindig megnyugtat. Ezért kezdtem el újakat tanulni, és ezért örülök neki most is. Már nem számít, hogy mennyire intim ez az ölelés, amivel magadhoz szorítasz.
          Csók. Egy újabb, és egy újabb, és egy újabb. Nem tudok betelni vele, nem tudom abbahagyni, ha te nem akarod abbahagyni. Felszisszenek ugyan, ahogy hozzáérsz a bőrömhöz, de ez sem fog eltántorítani tőled. Éreztem már sokkal hidegebbet. A garbómon keresztül fogom meg a kezed. Fel foglak melegíteni, ki foglak olvasztani ebből a fagyott tömbből, amiben most vagy. De nem most.
          Most figyelem lassan lecsukódó szemed, majd elkaplak, mikor karjaid lehanyatlanak. Nincs időm összeszedni a holminkat, majd visszajövök értük, most az első, hogy egy jó meleg helyre juss el. Talán fel kéne vigyelek Leonhoz, ő majd biztosan… Nem, hozzá biztos, hogy nem. Elindulok az ölemben veled, csak hagyom, hogy vigyen a lábam, közben dúdolom tovább a dalodat.
          - Itt leszek neked – suttogom, de biztos vagyok benne, hogy nem hallod. Olyan mélyen alszol, hogy ha most megismétlődne az ostrom, annak zajaira se ébrednél fel.
          Az irodámban leteszlek az ágyamra, megszárítom a ruháidat, de akkor sem maradhatsz azokban. Előveszek egy inget, ami a hasonló magasságunk miatt biztos jó lesz neked, de bő is. Olyan vékony vagy, hogy már-már kilátszanak a bordáid. Lehunyom a szemem, amíg leveszem rólad a felsőd, és valahogy felvarázsolom az ingemet. Elég sokáig tart, és utólag visszagondolva, fogalmam sincs, hogyan sikerül, de sikerül. Alaposan betakarlak, és több fát teszek a tűzre. Egy kicsit leülök melléd az ágyra, megfogom a kezed, némán nézlek.
          - Jó éjt, Angyalom – nyomok egy puszit a homlokodra, és lemegyek az íróasztalomhoz.
          Van néhány dolgozat, amit ki kell javítanom. Nem ma estére terveztem, ahogy a következő órák előkészítését sem, de nem foglak egy percre sem magadra hagyni. Féltőn nézek néha feléd, de ezzel nem érem be. Időnként fel is megyek, hogy megnézzelek. Forgolódsz, aminek nem örülök annyira. Miről álmodhatsz? Mit látsz most magad előtt? Elég késő is van már ahhoz, hogy egy újabb dologba belekezdjek. Visszamegyek eloltani az asztalomon a gyertyát, és lefekszek melléd néhány fotelt összetolva, de úgy, hogy fogom a kezed közben. Ekkor jut csak eszembe, hogy ott hagytam a fűznél a holminkat, de azok most már ott is maradnak reggelig vagy amíg fel nem ébredsz.

Naplózva


Minerva E. Balmoral
[Topiktulaj]
*****


the variable

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2016. 08. 15. - 23:47:17 »
+1

ének az esőben


carpe diem




        Halkan lélegzik, szemhéja alatt a tekintete fényt keresvén pörög - ajkai szétnyílnak, először némán morzsolva azt a pár szótagot.. 'Willow'. Most megrebbennek szempillái, könny szűrődik át közöttük, hangtalanul folyik le az arcán két oldalt, bejárva azokat a fagyott kis szigeteket a bőrén, amelyeket a sál sem védhetett meg a fagy csókjaitól.. Ujjai ügyetlenül megmozdulnak, mint ahogy a gyerekek kapkodnak a lepke után a játék hevében, az elsoványodott kis csonkok keresnek valamit, aminek ott kellene lennie, és mégsincs. Gyorsul a szívdobogás, a nyaki vénák duruzsolják az ébredés dallamát, ahogy nyaka elfordul, a párnák közé hanyatlik vakon, orra is keresi-kutatja a vágyainak tárgyát.
        'Willow'- suttog, a sápadt ajkak mosolyba kanyarodnak, egyre kijjebb sodródik a valóság vizein evezve, combjai között meggyűrődik a takaró, talán időközben levadászta magáról a teste. Kibújik az egyik elfogyott váll az ing anyagából, a fény megtörik rajta háromszögként, a levegőbe szökken, Minerva pedig mindebből semmit nem érzékel, karja most kinyúlik előre, de a semmit markolja. Halk puffanással érkezik a feje melletti párnába a napként széttárt tenyér, újra vízbe-hintett homokként rezeg a szem, odabent fókuszt keres, de még nem ébred fel. Még nem.
       - Willow...! - nyögi most már hallhatóan, felhúzza egyik térdét, ami a mellette alvónak ütközik - Hol.. te...
       Haja füzek ágaiként bonyolódik körbe, szinte meg is fojthatná magát vele, úgy ívelnek át a keskeny nyak felett, mint a híd a háborgó folyókat szelídítve. A gyertyák meleg árnyalatba vonják a kócos szőkeséget, kis hajszálak ívelnek a narancs és a bordók esszenciáiban, nemtőjük azonban vígasztalanul vágyódik valami után - a másik alvó arcát keretezik most hűvös ujjai, mintha ösztönösen a kincsre talált volna, követi a felkar, a deviáns váll, nyak, az arcél, és ahogy ajkai a másikéra tapadnak, úgy nyílik fel a szemhéja addigi menedéke, szembogarai nyelik a fényt.
       - Willow... - sóhajtja, felemeli magát, megdörzsöli a két kis gömböt, ásít egy aprót, nem törődik most a felgöndörödő hullámokkal a lapockái körül, ahogy azzal sem, hogy lassan letornázza magáról kölcsönkapott leplét - Hogy lehetsz ilyen.. erős? Nem érdemled meg, hogy én gyenge legyek.



        Nem tudom, meddig aludhattam, de odakint még mindig sötét van - nem meglepő az évszakban, de az eső elállt, legalábbis nem hallom óriás-lélegzetét az ablakhoz lépve. Odalent most minden apró, gyerekes, mindaz a szörnyűség, ami tudom, hogy közeledik, rémálomnak látszik innen. Megfordulok és rád nézek: gyönyörű vagy így, bár mindig ezt mondom, mégsem eleget. Félek, hogy nem veszed talán komolyan, olyan könnyen állapítod meg magadról hogy rossz vagy, pedig tiszta jóság a lelked, az enyémnél annyival fényesebben ég, mintha gyertya és a lobogó erdőtűz lennénk. Lehuppanok az ágyadra, körbejáratom a tekintetem, de még mindig fél lábbal odaát vagyok, nem mondanak sokat a részletek - rád nézek, megfogom a kezed, és áthúzlak magam mellé. A szoknyám gyűrődik alattunk, szóval lerángatom magamról, és a takarót magunkra lebbentve ülök az ágyékodra, letámasztom a két tenyerem a füleid mellett, és kölcsönadom a szemeinket a farkasok művészetének.
        - Kérlek... ne haragudj.. magyarázattal tartozom, igaz? - most sem festek jobban, mint odalent, de a közelséged, és a pár órás kimerült alvás azért sokat javít az összképemen - Adj egy kis időt, és világos lesz. Minden.. amit mondtam, jó okkal volt. Bízol bennem, Willow? Én bízni akarok. Akarlak.
       Könnyebb, ha szép álomban hagylak hátra, egy olyan lány álmában, aki talán melletted lehetett volna, és bejárhatta volna melletted a világod- én elmegyek majd, de az emlékem itt marad.
        - Önző módon akarlak.. szóval kérlek... engedd meg, hogy itt maradjak most veled. Tudom, hogy el kell mennem a Gyengélkedőre, és akár oda is cipelhetsz, de reggel.- közelebb hajolok, a hajam eltakarja előlünk a világot - Carpe diem.
Naplózva

Willow Fawcett
Eltávozott karakter
*****


SVK prof

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2016. 08. 17. - 19:02:34 »
+1



          Mikor lefeküdtem Mimi mellé, akkor azt hittem, hogy majd alig fogok tudni aludni. Most úgy gondolom, ha ébren lennék, hogy olyan mélyen alszok, amennyire csak lehet. Másként nem tudnám mivel megmagyarázni, hogy egy dementor áll előttem, én pedig tehetetlenül állok a pálcám nélkül. Nem, ez egy rémálom az biztos. Nem kerülhettem ki a szobámból önszántamból. Eddig senki sem panaszkodott rá, hogy alvajáró lennék, és… ez egy távoli hang. Ez a hang olyan ismerős. Minerva… Nagyon hasonlít az övére, és látok is valakit a dementrokon túl közeledni. Felém nyújtja a kezét, és… ez tényleg ő. A nevemen szólít. Baj van. Biztos baj van. De mégsem. Mosolyog. Elüldözi a dementorokat. De akkor mitől borul be hirtelen és kezd el szakadni, miközben a karjaimban tartalak, és eszméletlen vagy? De nem lehetsz eszméletlen, még mindig hallom a hangod.
          Tévedtem, mikor azt hittem, hogy mélyen alszok. Nem így van, és a hang, amit hallottam, valóban a tiéd. Kábán nézek rád, még mindig sápadt vagy, de már van egy kis színed és a szemed alatt lévő karikák is halványodtak kicsit. Kinyitnám a szám, de ezúttal a cselekedet sokkal többet számít. Hagyom magam áthúzni magad mellé, nem is bánom annyira, olyan kényelmetlen az a rögtönzött ágy. Felemelem a kezem, megérintem az arcod.
          - Örülök neki, hogy jobb színben vagy egy kicsit.
          Áthelyezem a súlypontom az ágyon, hogy kényelmesebben elférhess rajtam, de gyanakodom. Nem értem, hogy mire jó ez, mit akarsz ezzel? Eszembe jutnak a néhány órával korábban történtek. Nem hagyom majd, hogy újra megismétlődjenek az akkori események.
          - Igen, de nem sürgetlek. Bízom benned, tudod. Benned bízom a legjobban.
          De nem, ezt most nem lehet. Nem csak most. Nem is tudom, mi ütött belém, mikor azt hittem, lehetek én az a férfi az életedben, aki majd megmutat neked mindent az élet szépségéről. Megfogom a derekad. Tudod, el kell ismernem, nagyon jól áll az ingem. Mostanra már teljesen felébredtem. Muszáj, mert különben félnék, hogy csak álmodom, és talán olyat tennék, amit reggel felébredve már bánnék. Ámulva hallgatlak, eddig azt hittem, hogy csak a fáradtság beszél belőled a fűz alatt. De ez…
          - Én is akarlak, de… - Miért tagadjak valamit, amit már mondtam, és amit már bizonyítottam is, de nem. Nem teszem meg. Az nem én leszek. – Maradj csak, ameddig szeretnél. Reggelig, délelőttig, ameddig úgy érzed, hogy szükséged van rá. És igen, szeretném, ha elmennél oda. – Azt majd meglátjuk, hogy cipellek-e vagy csak elkísérlek.
          Kicsit megemelem a fejem, hogy lophassak egy csókot, de még nem érem el az ajkad, amikor meggondolom magam, és inkább eldöntelek, hogy lefeküdhess mellém. Magamhoz ölellek, karom a fejed alá teszem.
          - Addig maradsz, ameddig akarsz.
          Csak magam ismétlem, de jelenleg nem tudok mást tenni, mert a másik az bűn lenne. Simogatom a hajad, és figyelem a plafont. Igyekszem lenyugtatni az eléggé zakatoló szívem. Miért gondolom úgy, hogy valami nagy dolog van készülőben, ami túlnő majd rajtad?
          - Azt ígérted, életben maradsz. Ha kell segítséget kérsz. Eljött ez az idő? Azért van ez az egész?
          Nem tudom, miért kérdezem meg. Semmi előjele nem volt az egésznek eddig, figyeltem minden apró mozdulatra, minden rezdülésre. Biztos vagyok benne, hogy Leon is megtette annak ellenére, hogy a látókór miatt borzalmas állapotban van. Mimi, elmondanád ugye, ha erről lenne szó? Nem, rémeket látok csak. Talán most jutottál csak el oda, hogy rájöjj, a háborúnak vége, és szabad vagy. Ugye erről van szó? Adok egy puszit a homlokodra, amíg hallgatom csak légzésed.
          - Hallgatni a légzésed olyan megnyugtató számomra. Bárcsak mindig így maradhatnánk, hogy hallhassam. Tudom mit kérdeztem Leontól, de nem lenne kedved hozzá, ha átjönnél hozzám a karácsonyi szünet alatt egy pár napra?
          Nem hiszem, hogy akkor már meg kéne magyaráznod, hogy hova mész. Elég felnőtt leszel, és talán hisznek is a szavadnak a szüleid. Elvinnélek Glasgow-ba egy koncertre a nagy Királyi koncert terembe, vagy megnézhetnénk a téli botanikus kertet is akár. Nyáron szép, és részleteiben láttam már télen is. Akkor lenyűgözött, szerintem ez most sem lenne másként. Csak olyat ne kérj tőlem, amit nem tudnék teljesíteni, és te pontosan tudod, hogy mi az.

Naplózva


Minerva E. Balmoral
[Topiktulaj]
*****


the variable

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2016. 08. 24. - 01:39:19 »
+2

ének az esőben


carpe diem




        Jobb színben... a rettegés sötét palettáját az ágy mellé dobtam, a tűz melegségében fürdik az arcom, mintha egy festő úgy döntött volna, ideje a kékes tónusokat elrejteni, és itt-ott egy kis nyugalmas vöröset a múzsája vonásaira cseppenteni. Csak éppen azt felejtette el, hogy a modelljéhez a sírgödör meszes pasztelei illenének, orchideák és sovány, elnagyolt ecsethúzások. Hogy másnak látsz, csak amiatt lehet, mert közel állunk egymáshoz... És szebbet sosem tudnék elképzelni.
        - Köszönöm. - mondom egyszerűen, aztán követem a kezed mozdulatát, és a derekamra pillantok - De?
       Összeszorul a gyomrom erre az egy szótagra, de aztán.. ki is zökkentesz a reakcióddal. Szerintem az imént említett festő most tanácstalanul mered az eddig nagyon drámai karakterére, az ugyanis kevéssé illik ehhez az egészhez, hogy a halódás főszereplője zavartan billentse a csípőjét, megérezvén a.. merevedésed. Nem arról van szó, hogy hirtelen egy nyolcéves szintjére csúsztam volna biológiatudást illetőleg, csak annyira ellentmondásban vagy magaddal, hogy az megérdemelne egy egész bekezdést, ha történetesen egy regény lennénk.
        - Ha lehet választani, egyedül mennék.. Sőt, megyek is. Így most. - jegyzem meg, még az iméntieken elgondolkozva, szóval nem különösebben zavar, hogy eldőlök az ágyon - Nem, ezt hülyeség lett volna megígérni, azt ígértem, hogy ha úgy érzem, hogy valami nagyobb dolog fenyeget, segítséget kérek majd. Ne törődj vele, ez nem az a helyzet.
        Magam körül fonom körbe a karjaimat, a tekintetem rögtön a ruháimat kezdi keresni - ez a klasszikus pillanat, amikor Minnie Balmoral elmenekül, lehetőleg úgy, hogy többet lehetősége se álljon fenn annak, hogy válaszolnia kelljen őszinte kérdésekre az érzéseit illetőleg. Elütöm felesleges bagatellizálással, eltitkolok előled valamit, amit ha megkérdeznélek róla, vérbiztosan tudni akarnál? Pontosan. Nem reagálok a puszira, a csuklóm már a korábban lerángatott szoknyám után fut a takarón, és csak az pörög odabent, hogy mivel mentsem ki magam a lehető leghamarabb, és közben mellékesen, amolyan szórakozásképp átkozom magam, amiért hagytam ezt az egészet megtörténni, mert vágytam rád. Elfelejtettem, hogy nekem nem szabad... főleg rád nem, aki most úgy érezheti, hogy egy felelőtlen diáklány játszadozásainak az áldozata lett. Lehet, hogy hatalmas volt a kör, amit a fantáziám szaladt az álmaim óriáskerekén, de ez a realitás, a valóság, és józanul kell gondolkoznom.. a végéig.
        -  Örülök neki. - dehogy örülök, hamarosan nem hallhatod már - Én... hát fogalmam sincs, apáék mit terveznek a szünetben, lehet, hogy végig Párizsban akarnak maradni, szóval... Beszélünk még róla, rendben? Később.
       Utálom magamat. Gyűlölöm azt a hülye vértelen arcot, ami most a tükörben fürkészi magát a válaszokért, miközben alatta a test kiegyenesedik, az egyik megtalált csizma szárán matatnak ujjai, úgy fonja őket, mintha az élete múlna rajta. Gyűlölöm az udvarias mosolyt, ami most akárkié lehetne, bárkitől lophattam, már nem része a napjaimnak, olcsón adta, és ezért olyan személytelen, súlytalan, elnagyolt vízfesték-paca a közös lapon. A hajamba túrok, elfordítom a fejem, legszívesebben talán a helyéről is levenném, eldobnám messzire, mit számít már...? De épp ez a baj. Neked számít, és nem értheted, miért az igyekezet most, hogy messzire szaladjak. Nem tudod, nem tudhatod, hogy minél messzebb robban fel a szívemben az a kis óra, annál kevésbé sérülsz majd meg a repeszeitől.
        - Akkor én most... megyek. Ne haragudj az egészért.. jó éjszakát, Willow. - indulok hatalmas lendülettel az ajtó felé, de amikor az állam vészesen közel kerül a padlóhoz, tudom, hogy nem fogok messzire jutni: milyen hülyén ironikus ez az egész. Elterülök, ahogy az alföldek szoktak, a padlóhoz szögezve a kétségbeesett szemeimet, a világuk messzire gurul a helyiség falánál megállapodva. Meddig menekülhetünk...? Meddig szolgál a testünk, ha az elménk remegve kapaszkodik a saját létezésének maradékába? Úgy tűnik, ez a hús, alatta a hevesen pattogó szív, a faként szerteágazó vérerek, és ez a megint tóvá változó szem: ezek mind azt akarják, hogy vedd őket birtokba.
       De én tudom, hogy nem lehet. Még maga a lidérc sem állhatja útját a halálnak, ha az keringőre hívja a lelket.
Naplózva

Willow Fawcett
Eltávozott karakter
*****


SVK prof

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2016. 08. 25. - 20:16:57 »
+1



          Van az úgy, hogy a sors útját járva, egy elágazáshoz érünk, és a lórúgás, amit a seggedbe kapsz, az nem éppen az, ami a helyes útra terel. Ez így van most is velem, és fogalmam sincs, hogyan fogok kimászni ebből a helyzetből, de az biztos, hogy ha már ráléptem, akkor végig fogom járni, még akkor is, ha beledöglök. A végén nem várhat annál rosszabb helyzet, mint amiben most vagyok, és idővel talán már a helyes úton fogok járni. De addig inkább csak kihasználom a lehetőséget, hogy itt vagy mellettem. Még akkor is, ha ott van az a de, aminek soha nem lehet folytatása. A mozdulat, amivel eldőlsz a segítségemnek köszönhetően, az pont olyan, amiről tudom, hogy ez talán már túl sok volt, de a testemnek nem lehet parancsolni egy bizonyos pont után.
          - Akkor jó. Tudom, hogy ha az a helyzet lenne, akkor szólnál. Nem tudom miért jutott eszembe, sajnálom.
          Remélem, nem hiszed, hogy nem veszem észre a jeleket. A szavak, amiket kimondtál, a tetteid teljesen mást mondanak. Ha el akarsz menni, akkor elengedlek, de most… megint más van. Azt hittem, hogy én vagyok kicsit kiszámíthatatlan, de úgy tűnik, hogy te is felérsz hozzám. Nem fogadod a puszimat, pedig ez tényleg csak egy ártalmatlan gesztus ahhoz a csókhoz képest, amit a fűz alatt váltottunk. Biztos vagyok benne, hogy jelenleg a tekintetem teljesen másról árulkodik, mint a testem, de szerencsére lassan annak a működése is kezd újra a kontrollom alá kerülni.
          - Rendben, akkor majd később beszélünk róla. De ha úgy akarod, mehetek utánatok Párizsba is egy napra, mint a nyáron.
          Figyelemelterelésként nagyon jól működik, de úgy tűnik csak nálam. Már lassan újra fel vagy öltözve, és indulni készülsz. De nem tudom hova sietsz, még rengeteg időnk van, és mondtam, hogy elkísérlek. Nem kell sok idő, amíg leesik, hogy minden, ami ma este történt, megijesztett, és most biztos látni sem akarsz, de akkor nem értem miért kérsz bocsánatot. Mindenről én tehetek, lehettem volna okosabb is ennél. Ijedten nyúlok utánad, ahogy látlak elesni. Felpattanok az ágyról, ha lehet még egy utolsó jó gesztusom feléd, akkor az az lesz, hogy elviszlek a gyengélkedőre.
          - Hagyd csak, majd én felviszlek.
          Felkaplak a karomba, de legnagyobb meglepetésemre ellenállsz. Miért? Ennyire nem akarsz már a közelemben sem lenni, hogy ezt az utat sem bírod ki, amíg odaérünk?
          - Mimi, mi az? – kérdezem egy pofon után. – Sajnálom, nem akartalak megijeszteni semmilyen módon, de kérlek, legalább ezt a kis időt bírd ki, aztán… Aztán minden jobb lesz.
          Valamilyen szempontból biztos, hogy minden jobb lesz. A kérdés az, hogy milyen szempontból. Óvatosan kinyitom a gyengélkedő ajtaját, addig pedig foglak annyira, hogy ha már bennem kárt tettél a karmolással az arcomon, és talán azzal a néhány lila folttal is a karomon, legalább magadban ne tegyél. Madam Pomfrey siet elém, ezért leteszlek az első ágyra, és ellépek onnan, hogy meg tudjon vizsgálni. Nem vagyok medimágus, de biztos vagyok benne, hogy kapsz majd egy nyugtatót, attól jobban alszol majd, és holnap minden szebb lesz és jobb. Biztos vagyok benne.
          Miután a javasasszony gondjaira bízlak, egy másik ágyhoz lépek, ahol egy ismerős arcot fedeztem fel a homályban, még akkor mikor beléptem a helyiségbe. Hátranézek a két hátrahagyott nőre, de eléggé el vannak foglalva, és viszonylag nagy a távolság is ahhoz, hogy ne halljanak.
          - Elég sokféleképp láttalak már, de most nézel ki a legszarabbul, Leon – lépek az ágyához. Hagynom kéne téged aludni, de nem tudom miért, kikívánkoznak belőlem ezek a szavak. – De egy előnye mindenképpen van annak, hogy most itt találkozunk. Végre nem szólsz közbe, hanem nyugodtan elmondhatom, amit szeretnék, még akkor is, ha nem hallod. Talán jobb is úgy, hogy nem hallod. – Megvárom, amíg Poppy elmegy mellettünk. Rosszallóan néz rám, amit meg is tudok érteni, de nem leszek itt sokáig. Hátrafordulok, hogy megnézzem, mi van veled, de mozdulatlan vagy, talán már te is alszol, ahogy a diák veled szemben. Visszafordulok Leon felé, és folytatom, amibe belekezdtem. - Elszúrtam. Nem csak veled, Minervával is. Igazad volt, sohasem változok meg akármennyire is akarok tenni ellene. Nem csak téged, őt is elmartam magam mellől, csak őt teljesen másként. Szeretem, teljes szívemből, de ez egy olyan dolog, amiről úgy gondolom, hogy sohasem teljesülhet be. De ne aggódj, innentől már csak az órákon fogunk találkozni, ezzel teljesül a kívánságod, és megszabadulsz tőlem. Már amennyire lehet az iskola falain belül és kívül. - Kis mosolyra húzom a szám a helyzet komikuma miatt. - Pedig volt olyan pillanat a kapcsolatunkban, amikor azt hittem, hogy minden rendben lesz. Emlékszel rá, mikor felhoztalak ide? Hülye kérdés, akkor is rosszul voltál, nem emlékezhetsz rá. Aggódtam, ahogy most is. Még akkor is, ha ezt egyébként nem mutatom ki. Leon, tudod, hogy a jóslástant humbuknak tartom, de te… Te különleges vagy. Akármi is az, amit birtokolsz, az ég adta neked. Nálad jobb emberhez nem is kerülhetett volna, és ezt csak azért tudom ennyire határozottan kimondani, mert megmentetted az életem. Akármi is vezetett el addig a helyzetig, az életemmel tartozom neked, amit egyszer mindenképp viszonozni akarok. És a bocsánatodat is kérem, hiszen veszélybe sodortalak, és csak a te lélekjelenléteden múlt, hogy nem haltunk meg akkor abban a járatban. Sajnálok mindent, amit mondtam, bárcsak elmondhatnám a szemedbe is, hogy mennyire nagyra tartalak, de tudom, nem hinnéd el. A kapcsolatunk már sohasem lesz olyan, mint amilyennek lennie kellene, és erről én tehetek. - Hozzáérek a kezedhez egy pillanatra, mintha így keresnék valami kapcsot köztünk, de ez nem olyan, mint amire vágyok. - Remélem, hamar túljutsz ezen az időszakon, és hidd el, segítenék bármiben, amiben csak tudok. Leon, barátom… Nem, remélem, hogy egyszer majd mégis barátomnak szólíthatlak, de addig is, elég ha összejön az a néhány óra, mint a bálon, mikor sikerült nem teljesen összevesznünk. Az utána történtek miatt pedig szintén hálás vagyok. A hallgatásod nélkül ki tudja, hol lennék. Sohasem tudom majd rendesen meghálálni azt a terhet, amit akkor a válladra tettem. A töredékét sem tudnám magamra vállalni, mint amit te vállalsz nap-nap után.
          Bár, mondanék még néhány szót, abba kell hagynom. Madam Pomfrey mérgesen néz ki a szobájából, ami talán azt jelenti, hogy tovább maradtam, mint kellett volna. Felállok az ágy mellől, és elindulok kifelé. Még vetek rád egy pillantást, ahogy elhaladok az ágyad mellett, magamban el is búcsúzom, de tudom, így lesz a legjobb. Innentől már úgyse tudnék a szemedbe nézni teljes nyugalommal. Halkan csukom be az ajtót magam mögött. Jó pihenést mind a kettőtöknek.

Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2021. 05. 12. - 00:33:52
Az oldal 0.171 másodperc alatt készült el 42 lekéréssel.