+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Fan-fic verseny
| | |-+  Доброй ночи
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Доброй ночи  (Megtekintve 755 alkalommal)

Anastasija Romanovna
Hírnök
***


nem hall.

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2016. 07. 30. - 02:00:57 »
+5


Ahová mész, követem,
Amit látsz, figyelem,
Nem is létezem
Ha nem fut karod kezemen,
Доброе утро!



       Hol van már Gellert? Miért késik? Egyik faltól a másikig tart a lépte, nem tud és nem is akar megnyugodni, látnia kell, hogy épségben van, hogy virul az arca és soha nem ragadhatja el semmi tőlük őt... Feltépi az ajtót, megriad a hangtól, mert az annyi gyötrelmet rejt magában, mint ő, éppen ő, a tizenhét évével, amellyel máris vénasszonynak érzi a kezeket, ujjai hármat koppantanak azon az ajtón, és vár. Teste egyetlen tikkelő óra, szemei rettegve húzódnak vissza koponyájába, hálóruháján véres, nedves folt, annak szegélyét szorongatja a pániktól kábultan, alig lélegezve. Itt kell lennie, be kell engednie, meg kell nyugtatnia...
       
       Régen nem önmaga szilánkjainak üvöltő szája volt, Великая Княжна, így nevezték, és öten voltak, együtt álltak a fényben, ahogy lassan elfújták körülöttük a gyertyákat, és elhallgattak az órák. Nem volt már kihez fordulni, kitől segítséget kérni, most Alekszej maradt és ő, most már Anastasija, aki szeretne bebocsájtást nyerni, rémálmok hajszolta gyereklázálmából a védelem ölelésébe, hozzá, Gellerthez. Nem tudná megmondani annak a valakinek, aki most elsuhan mögötte, pálcája lángját a sápadt arc elé tartva, hogy pontosan mit vár, csak azt tudja, hogy bent nyugalom várja démonaitól, akik odabent mindig vöröset viseltek, és eltörték. Már sosem lesz egész, épp úgy, mint egy leesett kártyapakli, vagy egy betört lencse... Jól emlékszik ezekre, a nevetésre, a nyarakra, a hímzésre, Jimmyre, a kutyára, és arra a bejegyzésre arról, hogy ő csak a negyedik lány lett. Nem értette, de elfogadta, főleg mert Alekszej születése után mindig aggódni kellett a betegség miatt.. de jött Ő, és úgy tűnt, meggyógyíthatja Alekszejt.
     
       Megint kopog, megint remegnek a vékony ujjak. Végre léptek hangzanak, aztán a suttogás, mert várja már őt a Suttogója. Majd hideg kezeivel végigsimít a fején, és újra elmeséli az álmait arról az eszméről, amiben hinni akar - neki nem maradt más, mint hinni benne, és ez boldoggá teszi. Pusztulás van benne, halál és fájdalom, de minden okkal, minden olyan átlátható és érezhető, tetszik neki. Együtt álmodnak majd tovább, bízva a Nagyobb Jóban, hiszen az annyi öldöklés után reményt csepegtet a sebeibe. Őt akarja, hogy megint fénylő pont legyen az éjszakában, űzze el a rémségeket, szorítsa a fejét a mellkasához, engedje a lüktetést szétáradni az ő testében, lesz ő hüvelye nagy tetteknek, bízni akar, szaladni, létezni. Rémülettel tölti el megint, hogy talán kint reked, heves zilálással dübörögni kezd, mikor az ajtó elválik a kerettől, és felbukkan az arc, ami talán másoknak a maguk rémálmairól dalolna, de neki nem. Visszhangzik még a lövések hangja a koponyájában, szorítja elfehéredve, szinte minden dobbanással meghalva az anyagot a markában, csöpög a vér a combján, de ha a pokol kutyái is rágják a húsát holttá, ő el kellett, hogy jöjjön.

       Itt van hát. Az ő Suttogója, kinek szikra pattan lova léptén, 's glóriás a koronája. Az egykori Великая Княжна lassan most térdre ereszkedik, remegő térdei egymásnak ütődnek, mint két kis virágszál a szélben hajlongva, de ezeket vér szennyezi, már a szőnyeget is. A valaha büszke, nevető száj önmagának préselődik, nyelve a levegőt belőle, nyalja a belőle eredő rezgést. Nem hozott pálcát, mágiája azóta az éjszaka óta akadozik, és csak Ő segíthet rajta olykor, mikor atyai kezét az övére fekteti, és együtt alkotnak a semmiből világokat. Ezért szereti, ezért kíván a testébe mászni, és odabent meghalni - ő már nem lesz egész, nem is kíván az lenni, legyen kar, szív, szem, fül, vágy. Alekszej sem értette, mikor erről beszélt neki, nem tudja, milyen csodás lángtenger rejtőzik a Suttogó minden szavában, mely új keletről ábrándozik. Meg fogja valósítani, és most már csak Anastasija hisz neki, hisz benne. Ők nagyon is megértik egymást, gesztusokból, Ő még látja benne az egykori büszkeséget és reményt a valami nagyobb jóra, az áldozatkészséget, hogy megértette, mind vérben és fájdalomban születünk erre az életre, nem lehet ez másként a forradalmakkal sem.

        Великая Княжна Анастасия Николаевна Романова meghalt azon az éjszakán, a szőnyegről a könnyeivel küszködve Anastasija áll fel, és öleli magához a férfit. Mintha csak torkába kívánna mászni, olyan hevülettel nyom csókot az ajkaira, de Ő érezheti, hogy most nem egy nő csókolja, akinek teste könnyű álmot ígér, nem egy leány, akinek gyöngyszín álmai hozzá kapcsolódnak, nem egy reménytelen szerelmes kérlelése ez, hanem örök fogadalom. Fehér, téli éjszakák ígérete, és azé, hogy sosem kel majd fel a nap, ha ők nem akarják. Odaadott mindent, és ő mindent el is vett, az a lány örökre elment, és Anastasija örökre itt maradt. Lobog majd mellette, mert ő gyújtotta meg ismét, kóstolja száján a vihart és vágyat, a fény imádatát, azt, hogy élvezte, ha hatalom lehetett a kezében. Ezt kitépték a kezeiből, örökre darabokra zúzták, kásás maradékát pedig a sírba öntötték volna, mégis, a lány itt van, megmenekült, érdemes hát figyelnie rá. Némán üvöltve pörgő szembogarainak kereszttüzében Ő van, lassan enyhül a légzése, elcsitul a remegés is... Egyszer a vér is eláll majd. Akkor, ha kell, újra fakaszthatják majd: hiszen mindketten tudják, hogy véráldozat nélkül nincs feltámadás.
        Még ha ezért Великая Княжна Анастасия Николаевна Романова meg is halt azon az éjszakán.


Másik nélkül meztelen,
Pajzsot szülve sebeken,
Ha ott van kezem kezeden,
Jöhet a világ szembe velem.
Naplózva


Anastasija Romanovna
Hírnök
***


nem hall.

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2016. 07. 30. - 02:54:56 »
+5


Ha az ég szakad,
Minden álma apró darab,
Testünk majd szilárd marad
Добрый день!



        HOL VAN MÁR GELLERT....?! Miért....?! Késik!
Tudja, hogy baj van, ehhez nincs szüksége az üvöltő emberekre, a pattanó átkok fényárjára, tudja jól, hogy eljött értük a végzetük, hogy felkérje őket egy táncra, de ha így kell lennie, nem fog némán elmúlni ebből a világból. Feküdt már fejére szorított kezekkel az éjszaka tányérján, most harapni fog, küzdeni mindazért, amit magukból építettek. A tulajdon csontjaikból, ezek a hitetlenek pedig elsöprik... de hát minden győzelem áldozattal jár. Megáll most, nyugtatja heves légzését, azon rossz szokását, melyet sok ezer éjszaka álma sem tudott enyhíteni, és végigtekint az alant elterülő képen. Ha nekik fáj, fájjon amazoknak is, megérdemli vak tekintetük minden átkát.

       Megölték Alekszejt is.. elkésett akkor. Tombolt és gyűlölt akkor, pedig nem erre tanították, de nem tudott parancsolni, a kétségbeesés szorongatta a torkát, és amikor testvére csupasz holtteste fölé hajolt, abban a saját elmúlását látta. A vörös átok elérte őket, ujjaira csavarta lelküket, és belefújta a háborgó pokol tüzébe, hogy ott égjenek el, ahol annak idején Великая Княжна Анастасия Николаевна Романова is... Akkor ott volt a Suttogó, hogy tulajdon sejtjei otthont adjanak a hamunak, most őt keresi lázasan. Alekszej gyenge volt, a vére híg és úgy freccsent szét a legkisebb érintésre is, mintha a bűnének bizonyítéka lenne. A nő elfordította a fejét, ha látta, hogy öccse megint a régi köveket tapossa, de most már nincs közöttük. Elhullt a virág, kihunyt a láng. Az övé nem fog! Rohan tovább, a szél kitátja előtte hatalmas száját, elnyeli, de meg nem emésztheti.
         
       A vér emlékezik, ahogy ő is - minden begyógyított sebre, amit ez a béna test elszenvedett, és amit az Ő érintése tett ismét ideiglenesen egésszé. Elkeveredik a teste az övében, ahogy cukor oldódik a teában, és mégis a kettő egy és ugyanaz, együtt éri el célját.. Még ebben a lángoló pokolban is, melyet az eszméik táplálnak. Bosszút forral, cserepes szája a legsötétebb szitkokat morzsolgatja, a szemcsék belevesznek a lendületbe, reméli, megvakítják mindazokat, akik ostoba módon széllel szemben kívánnak pislogni. Csak vele ne történjen semmi! A Suttogóval... tudta, hogy eljön érte az angol főnix, és mikor rátalált, a nő óvni akarta, de megértette, ez nem az ő harca, most nem lehet a fegyvere, hát várt. Túl sokáig már megint... Az idő, az idő ölte meg azt a lányt, Alekszejt, a vihart, és most talán mindkettőjüket, egy madár képében, mely kiterjeszti szárnyait szívük fölé. Meg kell találnia őket..
 
       Látja a forgószelet, mindazt a forró vágyat, ami ott millió karral csapkod, és azzal fenyeget, hogy az egész világot átharapja - egy pillanatra meg is torpan, olyan közel érzi magához azt az éjszakát, amin a Великая Княжна is ellobbant, maga köré kell csavarnia karjait, és úgy emlékezni egy elpazarolt élet utolsó sóhajaira. Ott van benne, az ő levegője táplálja a tüdejét, a fülével hall, az ő altesti izmai szorulnak össze izgatottan, az ő gyomra tiltakozik hevesen az étel megtartásáért, az ő nyelvén át távozik majd a kín a világba - négyük mágiája egy hatalmas szervezet, szervek tökéletes kirakósa. Nem is tudná már megmondani, hol kezdődik ő, hol kezdődnek azok, de mind ugyanazt akarták, így eggyé olvadtak, a világ számára észrevehetetlenül. Ott vannak valahol ők is, mindben ott rejtőzik ő, szívük egy ritmust dobol, egymásnak dalol, és nem kívánnak mást, mint összeérinteni, és csak hallgatni a test, a vér, a szar dalát, mert már nincsenek emberi korlátaik. Most elnyugszik, könnyben úszó szemét a párbajozókra emeli, de nem fél tovább, nincs mitől: ha meghal, beléjük költözik, és nem veszhet az egyik, míg él a másik. A teste otthon lesz, ahogy azokon a fehér éjszakákon az övé volt számára, természetes hüvelyeként a legnemesebb kardnak.
       
       Távozni fognak. Érzi a zsigereiben, magukkal viszik a szikrát, melyet Ő adott nekik, hordozzák majd elméjét és álmait, fészket raknak neki magukban, és a történet majd feltámad, mint az erdőtüzet, vagy mint annak a lánynak a képzeletében Tél Tábornok, aki egykor volt. Elmosolyodik, hosszú köpenye után nyúl, melyet most a pernye hív keringőre, és hatalmas szárnyakként csapkod körülötte - rámosolyodik a végzetre, a brit főnixre, amely ugyancsak madár, de nem a halálé, mint ők. Nem érdekli, legyen hát a világ utolsó koldusa, belül olyan gazdag lesz, mint soha senki, kit anya szült erre a világra.. Látja azokat a kék szemeket Gellertén át, de nem érez rettegést, mintha önmaga lenne, mert már nincs miért. Minden győzelemnek vannak áldozatai, és ha egyszer még lemetszik a szárnyakat, lesz, aki csonkokkal is újra a levegőt szeli majd.
        Még ha ezért a nő meg is halt azon az éjszakán.

       

Együtt egyetlen szilárd alak,
Ha az ég szakad,
Ahol az Ég Szakad.
Naplózva


Anastasija Romanovna
Hírnök
***


nem hall.

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2016. 07. 30. - 03:25:31 »
+5


Ha az ég szakad,
Minden könnye apró darab,
Testünk szilárd alak
Kezem a kezedben marad.
Добрый вечер!



        Hol...van...már...? Gellert.
Az asszony a napfénybe néz, haja foszlányait az északi szél ragadja magával, és ő lehunyt szemekkel szívja magába az életet maga körül. Azt tartják róla, mindent megszerzett, amit csak kívánhatott: lábai előtt hever egy ország, melynek falai áthatolhatatlanul magasodnak körülötte és az övéi körül. Sok halottszín szemű gyermek, kiket egy olyan világra nevelt, mely az ő belsőségeiből szökkent szárba. Egykor élettől, vértől duzzadó ujjai most alvó szörnyetegek az ölében, talán azt is képzelhetik, elbóbiskolt a sápadt aranyfényben, pedig ő sosem alszik igazán. Sosem magányos, és a belső tűz hőfoka öröklángként táncol torkában. Nem győzték le, és nem is fogják.

       A három hajtás jut most eszébe, három vércseppre a testükből. Azok ketten nem helyeselték, hiszen testüket nem ezért adták a Nagyobb Jó szolgálatába, de az asszony mindig erősebb volt, csak mosolygott régi dinasztiák eltűnt mosolyával, melynek nem áll ellen halandó, és megkapta, amit kívánt. Három adó, melyet az életbe vetett hitének fizetett, melyek a Suttogóból sarjadtak, és melyek most ebben a világban járnak. Ekatarina, Nikolai és Tatiana, az ő fájának gyümölcsei, milyen kár, hogy nem érezheti őket is közelebb magához, de felnőttek, járniuk kell saját útjaikat, még ha azt az ő árnyékában is teszik. Néhány ág hozott újabb termést, és az asszony gondos kertészként tekint le vérvonalára, dédelgetve a születő csodát.. őrizve a titkaikat, melyek nemsokára épp úgy virágot bontanak.

      Közel az idő, tudja jól: valahol délen háború dúl, az a Denem szította a tüzet. Idő kérdése volt, gondolja, habár még mindig nem barátkozott össze vele, a várakozás nem erőssége. Cseng benne mélyen Ensio és Björn csitítgatása, amivel a hevületét igyekeztek lehűteni, és ő mosolygott, aztán egy újabb ellenséget perzselt föl a gyűlölete. Most csak gyönyörködik a művében, hagyja a brit főnixet a hamvaiba fulladni, mert elfogyott a homok az órájából, ideje hazatérnie és átadnia a történelem színpadát valaminek.. valami nagyobb jónak. Az áldozati bárány majd letérdel, a kard lesúlyt, és minden kezdődik előröl, de az asszony tudja, hogy a háborúban mindig szükséges a vérontás, hogy abból új erőre kaphassunk. Ki tudná nála jobban, mikor áldozata volt már óriási eszméknek, megtörték testét, feldarabolták, és ő most nevet, arra gondol, volt remegő vad véres hálóruhában, zokogó gyermek puskák csöve előtt az életéért könyörögve, a szülés fájdalmától szűkölő fájdalom-báb, látta családok bukását, országok saját magukba roskadását, és még mindig itt van velük, őrláng ő az el nem múlás sírján ülve... és mosolyogva.

       Táncoljanak hát, álmodjanak és reméljenek, ahogy ő tette egykor, amíg csak fel nem kel a nap, és meg nem értik, hogy mire kárhoztatták saját magukat. Ők ott lesznek, hogy darabokból, a maguk darabjaiból egészet formázzanak. Magába szívja a tüzet, a jeget, ennek a földnek minden ajándékát, és tapogató ujjait, a gyermekeit, azok gyermekeit olyan mélyre fúrja a lelkükben, hogy ne választhassák már el maguktól azt soha. Néhány virágot elragad majd a tűz, másokat a sötétség, de ő nem fél, már rég kihalt belőle ez az emberség. Mosolyog majd, és emlékezik mindenre, ami történt, ott lesz akkor is, hogy elmondhassa másoknak: mindig új élet lesz a vérből.

       Némán hálát ad a Великая Княжна emlékének, akinek forró belsője táplálta a Suttogó vágyát, Великая Княжна Анастасия Николаевна Романова szellemének, mely húsát falatozzák majd mind, és végül Anastasijának is, kinek teste most templom, menedék, ölelő karok és anyaméh. Emlékezik arra a fehér éjszakára, melyen különös álmot látott, és amiről Alekszejnek sem mesélt: a hideg északi szél fújt belőle odalentről, körülötte meggyilkolva mindenkit. Nem a Tél Tábornok járt benne, hanem Ő. A Suttogó hangja hívta táncba minden porcikáját, annak nyelve siklott át forrón szervein, megcsókolta, és az övé lett. Oly kevés idő maradt már addig, míg újra közöttük jár majd - szemei kinyílnak, így tekint most végig a birodalmán. Áldozatok kora jő el, de ezúttal fáklya lesz a forradalomban, és mosolyogva lóbálja a lábát a brit főnix csontjain. A köpeny, a pálca, a kő.. együtt lesznek mindörökké.
       Még ha ezért az egész világ meg is hal azon az éjszakán.


Ha az ég szakad (amint szakad)
Varrásként szalad (ahogy szalad)
Testünk szilárd marad (szilárd marad)
Együtt örökre szilárd alak.
Naplózva


A suttogó
Hírnök
***


megvetés

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2016. 07. 31. - 12:25:49 »
+4

Legend says that when grief overpowers happiness
the northern star loses its light and falls down on earth,


where thee become a man.

Tompa levertségben töltötte napja nagy részét, mitől az éhségről is teljesen megfeledkezett. Bár nem történt oly régen, mégis mintha egy élettel ezelőtt lett volna, mikor a Világ minden baját magára hárította, vállainak vetve minden súlyát azon áldozatoknak, amit a megváltásért hoznia kellett nem csak neki, de mindenkinek, kit kicsit is aggaszt a furmányos jövő sorsa.
Nincs értelme hazudnia. Sokszor gondolkozott el rajta, mi lett volna, ha másként alakul sorsa. Mi lett volna, ha apját sosem vetik oda a lélekszipolyoknak táplálékul? Ha nem kell végignéznie milliónyi igazságtalanságot, melyet anyjának át kellett élnie? Ha tanítói közt megértőbb fülekre talál? Ha nem válik tulajdon barátja s lelkének egyetlen társa legnagyobb árulójává?

Minden alkalommal ugyanarra a következtetésre jut viszont. Szüksége volt rá, hogy igazságtalanságot lásson. Az életben ugyanis semmi sem igazságos. Éppen ezért képes megbecsülni leginkább a könyörület bármilyen formáját, mellyel szembe kerül. S épp ezért vállalt szimpátiát a hírhedt Romanov család megmaradt túlélőivel, kik ha lehet, még nála is nagyobb igazságtalanságot éltek át.
Igazságtalanság. Minden, ami könyörületre tanította őt. S minden, ami a könyörület hiányát tanította meg neki. Ő pedig készséggel vállalkozik rá, hogy akár értékes varázslóvér sokaságát is ontsa azért, hogy valahogyan mégis igazságot szolgáltasson.

A méretes esőcseppek, mik ablakának ütődnek, eleinte elnyomják az ajtókopogás neszét. A viharban mindig is könnyebben talált nyugalmat. Célja azonban, ifjú felkaroltja ne találjon nyugalmat. Látta azt, amit ő is - hogy a világban nem mindig az nyer, aki jó. Neki pedig addig kell kihasználnia a nagyhercegnőben tomboló, zaklatott zivatart, mígnem tomboló orkánná nem korbácsolhatja azt, mit később saját maga, nem, a Nagyobb Jó érdekébe fordíthat! Hisz mily hatalmas is az az erő, amit a bosszú, a sértettség, s az élet ösztöne nyújt?
Így tehát, a pillanattól, mióta ismeri, mióta maga mellé fogadta, nem tesz mást, csak mesél. Mesél az eszméről, a gyarlóságról, s egy szebb és jobb világról. Szavai pedig mintha lassan betöltenék a megtört nagyhercegnőben azt az űrt, amit veszteségei okoztak neki, szinte hozzásimulva lelke üregének vékony, törékeny falaihoz, újabb és újabb rétegnyi erőt, hatalmat és védelmet nyújtva számára. Hisz ezáltal válik képzeletbeli sakktábláján nagyhercegnőből igazi királynő. Látja benne, hogy milyen volt, s mivé válhat. Ahogyan pedig tanít, saját kétségei is oszlásnak indulnak.

Egyszer majd a világ is térdre ereszkedik, s lábai előtt hever. Egyszer majd ők is kívánják a mágia legapróbb rezgésében is jelenlétét. Egyszer majd elérkezik az idő, mikor mindenki az ő szavaival kívánja majd szomját oltani. Ehhez azonban a Nagyhercegnőt el kell pusztítani. S pusztítja hát... ígéretekkel, csókokkal, a hatalom érzetével, hogy mindaz, mi megmaradjon a nagyhercegnőből, ne legyen más, csupán két, vörös folt az ósdi, otromba szőnyegen térde nyomán.
Elpusztult. Eltörte. Nincs tovább.

Naplózva


A suttogó
Hírnök
***


megvetés

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2016. 07. 31. - 22:56:08 »
+3

Lost northern star
Buried in sorrow,
I'll guard your mind.


Let demons howl outside.

Van egy régi mondás, miszerint a hatalom olyan korona, mely leharapja a fejet. Ő azonban sosem értett vele egyet. A hatalom inkább felelősség, amivel kevesen tudnak élni. Az pedig kétségtelen, hogy az emberek parancsra képesek arra is, amiről mindaddig úgy hitték, nem megy nekik.
Neki pedig kijárt a hatalomból, s jól tudja, hogyan hasznosítsa úgy, hogy az mindenkinek jó legyen. Emberek, mágikus lények, sőt, egész országok borulnak térdre előtte, nyújthatja feléjük kacsóját gyengéd kézcsók igényével, melyet bármikor megkaphat. Éppen csak elég, hogy akarnia kell valamit, hogy az övé legyen. Rég elmúltak azon idők, mikor még azért küzdött, anyját tegyék meg azon rozoga, ósdi, penészszagú lebuj társtulajdonosává, hogy legalább megélhetésüket és maradék becsületüket biztosíthassa. Azok az idők, amikor minden erejével azért kapaszkodott, azért kapart, legfőbb szövetségesét, támogatóját és szeretőjét ne veszítse el. Azok az idők, amikor újakat talált a helyére. Az idők, amikor az Ereklyék kutatására indult, hogy végül ujjai közt érezhesse a pálca, a halál, a hatalom alig néhány unciányi súlyát.

A pálca lassan kicsúszik kezéből. Az elmúlt napok nem szóltak másról, csupán két akarat szembeütközéséről, ahogyan a Suttogó és a Főnix szembeszáll egymással. Mennyivel egyszerűbb lett volna, ha megmaradnak annak, akik voltak! Most nem kéne viaskodniuk, ellenben együtt uralhatnák a világot, Ők ketten, igen, Ők, akik pontosan tudják, mi a jó a világnak. A háború azonban veszteségekkel jár, ő pedig talán már rég elfeledte, ha valaha is igaz volt kötelékük, s nem csupán egy kósza, törékeny álarc, amivel elkendőzhette, mennyire is elszigetelte magát emberi voltától azzal, hogy saját sorsát már mikor megválasztotta. Hiszen mindig mindent ő akart. Már-már elképzelhetetlennek hatott, ha bármi megesett, ami nem az ő akaratát követte, s nem úgy tűnt, ahogyan azt ő elgondolta. Ő döntött saját sorsa felől, amikor úgy döntött, a kísérletei előrébb valóak jelentéktelen jegyeinél. Mikor a dementorok anyjává vált, volt szintén saját döntése. Mikor nem félt elfogadni és elvenni mindent, amit a régi nagyhercegnő nyújtott számára, választott ismét, mindezt egy olyan jövőért, amiben unokáinak nem kell könnyelmű muglik elől úgy rejtőzködniük, mintha bűnözők lennének. Mert nem ezt érdemlik.

Nem lesz ott. Nem lesz ott, mikor a méh gyümölcsei örömdalokba foglalják nevét. Elbukott, nem nyújthatja a világ számára mindazokat a dolgokat, melyekre megesküdött, melyekre ígéretet tett önmagának. Nem lesz képes megvédeni az egykori nagyhercegnőt, bármennyire is ígérgette, mikor felkeresték, mikor szinte gyermek volt csupán, s később minden éjszakán, mikor hitet és akaratot táplált a lányba, hogy erősebb és hűbb szövetségese legyen.
...hogy ha eljön az idő, testét úgy birtokolhassa, ahogyan azt addig soha.

Szemei szinte izzanak, ahogyan első barátja tekintetét keresi a legyőzetés pillanatában. Megfáradt, a teste nem viseli tovább, bár szíve még mindig tovább hajtaná. A pálcát végleg elengedi, s valahol mélyen jól tudja, ez talán a végső búcsúzás. Mégis nevet a helyzet abszurditásán. Albus, az átkozott! Merészeli ellenségképként feltüntetni őt magát, mikor nyilvánvaló, lelke legmélyén még mindig ugyanaz hajtja, ami őt magát. Küzdeni valamiért, amivel örökre megváltoztathatod, megválthatod a világot. A háború pedig áldozatokkal jár.
Nem több a harc, mint egy újabb áldozat. Ha veszítenie kell, hát veszítsen így is! A pálca sem más, csak egy tárgy, ami idővel úgyis visszakerül hozzá. Gondoskodott róla ugyebár. Áldozat csak a teste, a lelke, magvai pedig nem többek fegyvereknél, kik valamikor majd őérte harcolhatnak! Addig csak egy dolguk maradt hátra.
Óvni az egyetlen dolgot, mi törhető.

Naplózva


A suttogó
Hírnök
***


megvetés

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2016. 07. 31. - 23:36:57 »
+3


...my soul burns

Ismeri mindenki ezt a macskát. Gyönyörű, fennséges, s minden gyerek kedvenc játszópajtása. Persze, hiszen a gyermekek általában imádják az állatokat, főleg, ha legendásak is. S bár ez a macska sosem volt legendás, mégis olyan értelemmel bír, mintha az ember minden szavát értené.
Mindenki találkozott már vele. A páratlan élőlénnyel, aki valahogy pontosan érzi, a másiknak éppen mire van szüksége. Ha muszáj, akár el is kísér, probléma nélkül. Bár a legtöbb állatra amúgy is jellemző hihetetlen önfeláldozásuk - talán emiatt kedvelik annyian sokkal inkább őket, mint az embereket, s bíznak a kentaurok is az erdő bármely szörnyetegében, mint a két lábon járó veszedelmekben. Hisz az erdei szörnyetegek legalább őszintén szörnyetegek. De mindig, mindig van az a macska, aki társain is túltesz, aki valahogyan éppen olyan okos és értelmes, mint bárki más, s ezen pedig idős kora csak nemesít tovább. Még ha járása lassú, reflexei és érzékei tompák maradnak is, s látása sem a régi, ő maga mégis a gyerekek, sőt, a család egyetlen, igazi kedvencévé vált.

Hangosan köhög fel gondolatai közepette önnön börtönében. Szeretett volna ez a macska lenni. A macska, akit mindenki jól ismer, aki mindenkinek barátja, aki mindenkinek jót okoz, csak legfeljebb más úton vagy módon, ahogyan azt gondolnák.
Feladta volna? Csupán vár saját idejére. Talán úgy hiszik, izolált, valójában viszont hozzá is eljutnak azok a hírek, amik odakint sorsokat, életeket változtatnak meg. Szemei figyelik a világ alakulásának minden mozzanatát. Fülei hallgatják a híreket és suttogásokat, érkezzenek a világ bármely tájáról. S szája ott van, hogy kimondja akaratát.

Akarat. Az a bizonyos macska sosem akart sokat. Talán ezért nem válhatott ő maga olyanná. Egyetlen igénye volt, hogy szeretettel és hálával forduljanak felé. Mindezek ellenére is elérkeztek azok, akiknek nem volt belőle elég. Egyszer csak egy alkalommal mindig jön valaki, több esetben a gazda maga, aki először kikanalazza az állat szemét, s hagyja, hadd szenvedjen. A csúnyácska állat eleinte ódzkodik régi barátjától, de idővel újra megszelídül. S akkor, akkor már csak egy lépés választja el attól, hogy a kert egyik fájáról csüngjön, kötéllel a nyakában.

A gondolatra újra felnevet. De azon talán még inkább, hogy börtöne magányában az elképzelt macska elképzelt halála jobban szórakoztatja, mint az az apró kis felfordulás, amit valami Denem művel Nagy Britanniában.
Hiszen mind ismerjük ezt a macskát. Mind tudjuk, ki tette ezt vele, de sosem állunk ki érte. Hisz oly jelentéktelen lehet! Hiába sajnáljuk.

Jó munkát végzett. Az ő macskája még mindig hű hozzá, akár vakíthatná mindkét szemét is, s vehetné el újra hallását. Mindig lesni fogja kegyeit, s mindig érteni fogja. Megannyiszor tartott tőle, nem volt elég, amit tett, s ha hűsége nem is, de képessége meginoghat.
Azonban tévedett. Törhetetlen. Őt nem tudják csak úgy hurokkal a nyakában egy fára akasztani.

Naplózva


Sol N. Harington
Játékmester
***


VII :: Prefektus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2016. 09. 20. - 19:30:37 »
+2

Kedves Írók,


Zseniális művet alkottatok, melyről
szemeimet alig tudtam lehámozni!
Mindketten gyönyörűen megfogtátok
a karaktereket és bámulatosan írtatok!

Bevallom eleinte ódzkodtam a műtől
a kezdőírás csókjánál, de csodát alkottatok!
A hármas tagolás, a három fontos szakasz
a virágzás-bukás-visszatérés képe nagyon tetszik.

Jutalmatok elmarathatatlan,


+160 pont!
Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  

FRPG.hu toplista!
FRPG Top Sites - Magyarország The Age of Marauders
Napi egy kattintás a hosszú élet titka!



Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2017. 05. 02. - 03:43:08
Az oldal 0.588 másodperc alatt készült el 33 lekéréssel.