Első felvonás

Ad Finem Fidelis

♒

+16

        Miért ismersz ennyire? Honnan tudod, hogy szeretném, mikor sosem beszéltünk erről? A tested úgy tekeredik az enyém köré, mintha minden gondolatom egy-egy húr lenne a gitárodon, és ahogy csak akarsz, úgy játszanál rajta. Kiráz a hideg, mikor az ujjaid keretbe foglalják a karom és a derekam. Pedig nem is merészkedsz olyan messzire, hogy megijedjek, és mégis... hogyan? Ki vagy te, újra meg kellene kérdeznem.
        - Angyal...? - suttogom, de ezerfelé verődő szivárvány a figyelmem körülötted - Talán.. de végül b-boldog lesz, és ez a fontos. Mindig ez a fontos.
        Megnyugtató forróság vagy körülöttem, mintha csak szeretnék a tűzben állni, és tudnám, hogy semmi bajom nem történhet. Belefulladok a csókjaidba, de akkor sem hagynám abba, ha az életem múlna rajta. A lélegzeted csiklandozza  a bőrömet, mintha mintákat rajzolna rá, leginkább talán kérdőjeleket, mert én is csak sejtem, hogy ezt nem szabadna, nekünk valahogy nem illik ilyet, de most nem tudom abbahagyni.
        - Igen... most az vagyok... te is az vagy? - suttogom, mikor már hagyod, és az ágyhoz szegezel - Kérlek... kérlek, legyél az. Csak nekem.
        Elszomorodom, mert szinte biztos vagyok benne, hogy kitalállak. Simogatom az arcod, és hiába tudom, hogy létezel, mert itt vagy, attól még olyan érzés, mintha lehetne valaki, aki meg sem történtté tesz. Kihúzom a takarót magunk alól, bár nem megy könnyen, és betakarlak vele ügyetlenül, de nem szeretném, hogy megfázz.
        - Aludj kicsit... édes. Mindjárt jövök. - egy utolsó csókkal búcsúzom, de ökölbe kell szorítanom az ujjaimat, hogy el tudjak szakadni. Gondolkoznom kell... józanodnom, átlátnom, megértenem, felvázolnom. Menekülnöm?
Nem álmodnom. Ébren lennem, lélegeznem, látnom, a világra csodálkoznom.

        Elhúzom az erkély hideg ajtaját, kilépek az indigó éjszakába, alattam lágyan ringanak a lámpások, más emberek gondoskodásának fényei. De vajon azért vannak, nem bűntudatból? Milyen a bűntudattól felkarcolt bőrrel sántikálni hazafelé magányosan? Megmarkolom a korlátot, ráfonódnak az ujjaim, fáznak, mintha északon járnának, fúj a szél, idegen a táj. A város kíváncsian mered rám, mit akarsz, kislány, mi lesz, pitypang? Elmenekülsz, elfúj a szél? Nem, látom, rágyújtasz. Egy kis karakterhalál.
        Az. Ajkaim között a szál, kattogok a gyújtóval, mint valaki elromlott szerkezet, amibe az ördög költözött, parázslik a láng, de halotti kék ahhoz a kovakő szenvedélyhez, amit te ébresztesz bennem. Behehajolok a lángba, mélyet szívok, a tüdőmig szalad az első slukk. Mi lesz pitypang? Megmaradsz?
        - "Kezed felé/Kezed, hajad felé/Kezed, hajad, szemed felé"...- ismerős valahonnan, de hiába dúdolja az én hangom, én is csak hallgatom - "Megmondom - várj, füledbe súgom,/Hajtsd félre azt a tincset."
        Annyi kérdésem van, annyi válasszal, amennyiből sosem lesz teljes kép. Ki vagy te, és hogy teszel hangszerré? Miért a testem a játékod eszköze? Hová szaladjunk, hová dugjalak el a valóság elől? Akarlak. Téged, aki bent alszol már részegen, akinek az ujjnyomai világítanak a bőrömön, egész ösvényekből álló örvényvilágot karistolva a semmibe. Felrázhatnálak, mondhatnám, hagyd az iskolát, én is, szökjünk meg, legyünk szabadok, mint a pitypang szoknyája, ha elfújják... de neked is dolgod van még, nekem meg meg kell halnom.
        - "Pitypangpehely, kavarogtál-e már ziláltan - alélva/Felhőbefuró forgószél tetején?" - szólal meg egy hang, ami nem az enyém, érces, ismerős, elejtem a cigit, meredten nézek magam elé a rémületbe - Jobb lesz, ha nem ütsz a kezemre, Elizabeth.
        Az anyám néz farkasszemet velem, az eddig barátságos szél az ő haját is borzolja, de nekem nem jut, levegőtlenül áll a torkom kapuja. Biztosan fehérek most az ujjaim, mint az arcom, meredek rá, nem hiszem el, hogy itt van, és megtalált. Hozzám szólt, nem képzelődöm, de nem festhet-e ilyet az alkohol is...? Végre megmozdulok, bent a pálcám, meglódulok, és azzal a lendülettel le is fejelem az erkély mögöttem bezárult ajtaját. Repedést hallani, de nem az üveg az, a biztonság felszíne növeszt pókhálót, és a város kérdezi mögöttem, Pitypang, miért hagytad magad becsapni? Minden elég, amit a lángba tartanak, még te is. A tenyerem a padlóra lapul, rémülten nézek fel, oda, ahol mások a csillagokat kutatják mosolyogva, és engem a halál vár, de már üres a légtér, elporladt a lázálom. Álmodtam volna? Nem érdekel. Rohanva távozom, odatolom a bútorokat az asztal elé, remegve karolom át magam, topogó léptek húznak hátra a felülettől. Nem tud bejönni, nem létezik, nem bánt. Pitypang, mi lesz?
        Hozzád menekülök, a forróságod megvéd és elrejt. Magunkra rántom a takarót, hozzád simulok, elbújok a nyakad és a vállad között, vacogok még, de a szíved köszöngetését hallgatom, ahogy az enyém válaszolgat, és nyugszom lassan már én is... nem is volt itt, csak sokat ittunk. Becsukom a szemem, legyél te az ágyam és az álmom is, Willow.
Csak a tiéd akarok lenni.

          Vannak álmok és vannak rémálmok. Ezen túl pedig van a valóság. Részegen eldönteni, hogy melyik az álom, melyik a rémálom és mi a valóság, szinte lehetetlen. Pont ezért, most sem tudom, hogy éppen hol is tartok ennek a három világnak a mezsgyéjén. Vajon most melyik irányba dőlök? Az álom felé? Ez a valóság? Akármelyik is, érzem a kezeim alatt tested melegségét. Jelenleg nem különösebben érdekel, hogy az az őz éppen boldog lesz-e vagy boldogtalan, de ha szerinted boldog, akkor az nagyon jó. Ahogy mondod, a boldogság fontos.
          - Az vok. Mindig is az voltam, csak hidd el és akko’ talán nekem is siker.
          Nem tudom, hogyan sikerül kibalettozni alólunk a takarót, de ez elgondolkodtat egy pillanatra. De tényleg csak egy pillanatra, hogy tudjam tovább folytatni a simogatásod, és a csókot. Eléggé meglep, hogy eltávolodsz, kapnék utánad, de gyorsabb vagy, mint én. Egy pillanattal később már nem is vagy a szobában. A hátamra fekszek az egyik kezemmel a fejemet fogom. Mi a fenét tettem? Miért? Kérdések hada rohamozza meg az elmém, és fogalmam sincs, hogyan fogom megválaszolni őket.
          Az oldalamra fordulok, a karom a fejem alatt tartva továbbra is, csak más pozícióban. Mi lesz még itt ebből? Mit is terveztem, mikor elhívtam ide? Vacsi, megvolt. Még több is… mer… mert… lassan elnyom az álom. Szerintem már nem fogsz visszajönni, és… és meg is értem. Lehunyom a szemem, hagyom, hogy akármi is az, de magával rántson. Még valamennyire ébren vagyok, mikor besüllyed mellettem az ágy, átölelsz és remegsz. Érzem, hogy remegsz. A kezem lendül, közelebb húzlak magamhoz, és így már nyugodtan alszom el.
          Legalábbis egy időre, mert néhány perccel vagy talán órával később muszáj felkelnem. A lehető legóvatosabban kelek fel, úgy hogy ne ébresszelek fel. Még sötét van, és ahogy elhaladok a nappali mellett, látom az eltorlaszolt terasz ajtót, de fogalmam sincs, hogy mi történt, arra sem emlékszem, hogyan került oda a torlasz. Lekapcsolom a lámpát, minek következtében lefejelem a fürdő ajtaját. Az orromat fogdosva megyek be és kapcsolom fel a falitükörnél a lámpát. Nem tudom hogyan, mert ahhoz már be kellett jutnom mélyen a helyiségbe, de az ment.
          A dolgom elvégzése után visszamegyek a hálóba, de nem fekszem azonnal vissza melléd. Nézem ahogy pihensz, ahogy ott alszol, ahol én is szoktam. Elmosolyodom, érzem az arcizmaim mozgásából, csak azt nem tudom, hogy miért kínzom magam, talán nem szenvedtem már eleget? Talán nem mondták már meg elégszer, hogy sohasem lehetek boldog?

Ad Finem Fidelis

♒

        A részeg álmok mindig nagyon szépek: aludni csak a nagy alkoholanya ölében, hagyni, hogy delejes ujjaival a hajad cirógassa, minden egy kellemes langyos, boldog és békés semmibe süpped, mintha a világ végén a civilizációt elöntött tenger hullámain megcsillanna újra a napfény. Hmm, legközelebb nem iszom ennyit, ez már biztos, kicsit ébren is vagyok, de alszom is, hintázom a képzelt és a valós között, de még ha nem is ijesztő az élmény, valahol tudom, hogy fejfájás lesz a vége... vagy így, vagy úgy.
        - Mi lesz...Pity..pang.. - suttogom, és közelebb húzódom hozzád, összecsomagolom a tagjaimat gombostű-méretre, és betokozódom melléd. Egyenletesen szuszogsz, még meg is ölelsz, amitől a fülembe doboló pulzusom is lassú ringássá változik, és magába szippant az álom...

        Kinyitom a szemem, és nem vagy itt, de nem is ezt veszem észre először. Fuldoklom, méghozzá határozottan, és remélem, hogy erre ébredtem fel, nem mondjuk valami apró kis neszre, mert az csak azt jelentené, hogy az érzékelésem olyan pofont szenvedhetett attól az ajtóval váltott csóktól, amit nem lesz egyszerű kiheverni. Rángatni kezdem magamról a pulcsit, de ahogy végighúzom az anyagát az arcomon, feltűnik valami.. kicsit hideg és nedves. Döbbenten bámulok rá, a félhomályban is kivehető vörös rögtön gazdagodik is egy újabb kis cseppel, mintha virágoskertet akarna telepíteni az orrom a vajszín felsőre.  A meglepetés egy halk köhögéssel kísért gesztusként nyilatkozik meg, és még bőven dolgozik bennem az ital, habár a gondolataim már itt járnak, és előrehajolok, hogy kifejlődhessen ez az egészséges Eurázsiára emlékeztető folt a pulóveremen, de legalább levegőhöz jutok. Zsebkendőt kezdek keresni a zsebemben kicsit ügyetlenül feltámaszkodva, a csuklóm nemtetszést kifejezve roppan az ágyneműn, de meglesz az életmentő eszköz, és törölgetni kezdem az arcomat. Tehát tényleg lett következménye a karambolnak, csak törni nem tört semmi, ami azért jó hír.
        Azt hinném, hogy a vér csepegésének ilyen nyelve van: csöpp-csöpp, de helyett csak némán elapad lassan a zsebkendő takarásában, eltűnik nyomtalanul, mint ahogy a nap megy le. Lépteket hallok, jössz visszafelé, leemelem az orrom elől, és leteszem magam mellé, majd vissza is dőlök, még épp időben, nem látod, hogy dobognak az erek a bőröm alatt... Nem akarlak megijeszteni, nincs semmi baj. Kinyitom a szemem, elárulom magam, de szeretném látni, hogy minden rendben, végül egy apró ásítás kíséretében kinyújtom feléd a kezeimet.
        - Gyere, bolond.. ne aludj állva. - mikor megteszed, a hátadhoz bújok, átölelem a mellkasod, és újra elsimulok szépen a békében. A szám a legfelső kis gömbre téved a gerinced nyakláncán, adok rá egy puszit önkéntelenül is. Milyen puha a bőröd, és milyen meleg.. mint a napsütötte virágszirmok. Fehér virágszirmok, nem olyan kis kóválygóak, mint amilyen pitypang én vagyok. Már a lapockádnál járok, aztán összekötöm a vonalakat, egy hatalmas kört csókolok a hátadra, és aztán hozzányomom az arcom megint.
        - A napcsók megvéd.. aludj, Willow, most már nem lehet semmi baj, mindig boldog leszel.. - dúdolom álmosan a régi emléket - Legyél szabad, legyél boldog, nem veheti el senki az álmaid.. Fuss, édes, szaladj, mindig... mindig ott leszek veled..
        Nem tudom, igazi-e a mese, de én hiszek benne, és ebben a tudatban is hunyom le a szememet és meg sem mozdulok reggelig. Ebbe a világba most nem fér bele más, csak te, a napcsókolta bőröd és én. De nincs is másra szükség...

          Mindennek van eleje és vége. A rémálmoknak és az álmoknak is. Még a valóságnak is, hiszen egyszer megszületünk és a halállal vége is lesz. Ez az este akkor kezdődött igazán, mikor hazaértünk a boltból, és hogy mikor fog befejeződni azt nem tudom. Az biztos, hogy még mindig a hálószobám közepén állok az ágyam mellett, és azon gondolkodom alkoholmámoros pillanatomban, hogyan jutottam el idáig, és miért, és miért nem. És még néhány hasonlóan találó kérdés, aminek lényegében semmi értelme sincs, de legalább lefoglalja az elmém arról a látványról, ami az ágyamban fogad, és a gondolatokról, ami a benne fekvő lány körül járnak.
          Engedek keze csábításának. Megfogom, és úgy, kicsit botladozva fekszem le, majd azonnal a mellkasom köré is fonom, ha már a hátamat mutatom neked. De muszáj. Nem bízom magamban. Lehunyom a szemem, a gondolatok még mindig száguldoznak, mint egy autópályán, de ezúttal nem hozzák el a békét. Kicsit meg is feszülök, ahogy érzem hátamon az ajkait, és megfordulnék… látni akarlak, a szivárvány színben csillogó szemeid. Mire azonban a gondolatot tett is követhetné, lecsukódik a szemem, és alszom, mint, aki világát nem tudja.

          Legszívesebben ordítanék a fájdalomtól, ami a fejembe költözik reggelre. Megfordulok, nem számítok rá, hogy itt alszol mellettem, abban a hitben vagyok, hogy terveimhez hűen egy másik ágyban alszol, vagy én, de nem együtt, és most mégis itt vagy. Lassan nyitom ki a szemem, szerencsére kinn tombol a vihar, ezért nem a világosság az, ami felébreszt a fejfájás mellett. A második fura dolog, ami feltűnik, hogy miért ölelsz. Mióta? Mi történt? Kibújok az ölelésből, hagylak még aludni, de csak nagyon lassan mozgok. Nem csak azért, hogy ne ébresszelek fel, inkább úgy érzem, hogy… Leszakadt az ágyrács? Felülök, alsónadrág szerencsére van rajtam, akkor nagy baj… félve nézek be a takaró alá, de azonnal meg is bánom. Hol vannak a ruháid? És… És… Az vér?
          Kipattanok az ágyból, ami a lehető legrosszabb választás volt részemről, de muszáj volt. Én… Te… Mi… Nem! Kibicegek a konyha felé, de ott szerencsétlen módon rálátok a nappalira, és szembe is tűnik az eltorlaszolt teraszajtó. Menekülni akartál? Bizonytalan vagyok. Én sohasem voltam erőszakos fajta, akármennyit is ittam, biztos vagyok benne, hogy meg tudtál volna állítani, ha akarsz. Töltök magamnak egy pohár vizet, de remegni kezd a kezem, két kézzel kell megfognom a poharat, hogy ne lötyögtessem ki a tartalmát. Felteszek egy kávét is főni, és a fürdőben magamhoz veszek valami ellenszert a fejfájásomra.
          Visszamegyek a hálóba hozzád, és végignézek rajtad. Megviselt vagy, nyilván az alkohol rád sem volt jó hatással, de mi történhetett még?
          - Nem, az nem lehet.
          Motyogom ugyan, de elég hangosan, ha nem alszol, akkor felébredhetsz rá. De mielőtt tényleg bekövetkezne ez, elmegyek a konyhába, érzem már kifőtt a kávé, és magamhoz veszek három bögrével. Le is nyelem az összeset, aztán felteszek még egy főzést, mert tudom, hogy kelleni fog. Erőlködöm… pánikban vagyok, mert nem emlékszem semmire az estéből, pedig muszáj. Valamire muszáj lesz, mert az nem lehet, hogy miután kiöntötted nekem olyan őszintén a lelked, én el is tiportalak.
          A konyhapultot támasztom, mikor lépteket hallok. A pálcám valahol a lakásban van, én még mindig csak az alsónadrágban, így jobb híján egy kést veszek magamhoz, ami valljuk be egy varázs használóval szemben édes kevés. De ha nem is varázshasználó, akkor is egy alsónadrágban lévő férfi a saját konyhájában egy késsel a kezében nem feltétlenül az a jelenet, amire bárki is számíthat.

Ad Finem Fidelis

♒

       Egy halk kattanásra ébredek, aztán rögtön követi az a bizonyos fájdalmas roppanás, amikor sikerült kitekeredett nyakkal aludnunk, és ezt reggel több hullámban is érzékelhetjük. Kényelmetlenül sóhajtok egyet, és felemelem a fejem az ágy medréből, és ködös szemmel nézek körbe, mert nem emlékezet a tájkép a Griffendél tornyának egyik hálószobájára... tulajdonképpen egyikre sem, és egy gyors felülés után megállapítom, hogy ez nem a kastély. Páratlan aurori megfigyelések, de csak azért nem ugrom a pálcám után, mert az ágynemű illata ismerős, és a felismerés utat tör végre a fejembe: ez Willow hálószobája. Ez meg itt a kezem, amivel a hajamba túrok tanácstalanul, miközben hagyom a további emlékeket szép lassan visszagomolyogni, köztük a gumibékákat, azt a finom vacsorát, a játékunkat, a leveleket, a kérdésimet... a csókokat. Az ajkamra harapok, ezúttal minden eleganciát nélkülözve persze, és körbenézek. Megvan a véres pulóverem, a földön hever, de közel sem árválkodik Willow ruhadarabjai között, amiket részben én juttattam oda, részben ő maga. Hát, igen, ha most betoppannék ide, nem az lenne az első gondolatom, hogy kártyáztak a szoba lakói egész éjszaka, pedig az egyenlet ennél tényleg sokkal egyszerűbb.
       Felállok és kinyújtóztatom az elgémberedett tagjaimat, rámosolygok a kicsit karikás szemű kiadásomra a tükörben, pörgök neki egyet, még a hátamon lévő heg sem tudja elvenni a kedvemet, pedig odakint a vihar elég hangosan kér bebocsájtást az ablakon át. Elindulok kifelé némi víz reményében, a pulóvert hátrahagyom, de rögtön beugrik a rémálmom, ahogy elhaladok a nappali mellett. Máskor tényleg nem iszom ennyit, ha ezzel jár együtt...
      - Most le fogsz szúrni? - kérdezem még a szemem dörzsölgetve, de nem tudok nem mosolyogni az alsónadrágos Willow látványára, amint egy késsel fenyeget - Ígérem, becsukom a szemem, és nem láttam semmit. Baj van amúgy?
       Nem várom meg a választ ezúttal, töltök vizet egy random pohárba, és jólesően belekortyolok a pultnak dőlve. Kezdek mondjuk fázni a lehűlt lakásban, de hát Skócia nem éppen a mediterrán éghajlatáról jellegzetes, én meg itt toporgok egy vékony kis felsőben, ami amúgy is köszönné szépen, de örülne, ha fehérneműnek nevezném, meg a nadrágomban, amiben még azzal a tudattal indultam neki, hogy takarítani fogok. Ahogy hátrapillantok, lehet, hogy még ez is belefér a programba, de legalább nem büntetés címszóval, tehát oké, ha a buliban benne voltam, a romeltakarításban is benne leszek. Azért kicsit aggasztó, ahogy  a házigazda pillog rám, pedig tudtommal nem történt semmi olyasmi, ami miatt ez most jogos lenne, de már szinte nevetni van kedvem azon, hogy megint pontosan az ismétlődik meg, ami Párizsban: ébredés és gyanakvás. Már csak a galambok hiányoznak az ehetetlen müzlire felhúzott kis sznob csőrükkel, amivel aztán tovareppennek, gondolom valami elsőosztályú péksüteményt csipegetni, mert mégiscsak franciák. Te és én viszont itt maradunk, és látom rajtad, hogy megint félre fogsz mindent érteni, de nem szeretném. Leparkolom a félig üres poharamat, és kinyújtom feléd a karjaimat.
      - Kérlek, csak gyere ide. Beszéljük meg.

          Döbbenten állok a konyhám közepén, ahogy eljut a tudatomig, hogy te állsz az ajtóban, én pedig egy kést tartok a kezemben. Mégis mitől félek? Arról nem is beszélve, hogy varázsló vagyok, ha egy másik varázsló vagy boszorkány jön be a lakásomba, akkor vajmi kevés esélyem van ellene egy késsel. Szóval, lényegében a legnagyobb marhaság, amit csinálok; teljesen jogos lenne, ha hangosan kiröhögnél, de látom rajtad, hogy annyira még nem ébredtél fel, még akkor sem, ha humorizálni már van erőd. Szó nélkül elrakom a kést, és a következő adag kávémhoz nyúlok, de kerülöm a közelséged.
          Láttam a vért, még ha akarnál se tudnál megnyugtatni azzal, hogy nem történt semmi. Mégis mi történhetett, ami miatt vérezni… bárhol. És aztán ott van még az a dolog is, ami szintén csak most jut el a tudatomig. Az egyik diákom előtt, még akkor is, ha a barátom, de alsónadrágban állok. Nincs mit magamra kapnom, nincs itt semmi, még egy konyharuha sem, de azért jó lenne tudni, hogy került le rólam a többi ruhám. Meddig is emlékszem az este történtekre?
          -  Nem… most nem mutatok semmi olyat, ami miatt be kéne csuknod a szemed. Baj? Csak az van.
          Nem tudom, hogyan fogalmazhatnám meg neked a gondolataim anélkül, hogy megijesztenélek. Talán Párizsra kéne utalnom valahogy, abból megértenéd, de mi van akkor ha nem? Mi van, ha ezúttal tovább mentem, hiszen a csók is elcsattant, ami miatt még mindig bűntudatom van, nem kellett volna megtörténnie. Felnézek rád a bögrémből, és látom a karjaid, ahogy felém nyújtod. Mit kell megbeszélni? Miért? Mi történt? Biztos vagyok benne, hogy elsápadok. Tényleg nem tudsz olyat mondani, ami megnyugtató lenne a számomra?
          -  Mimi…
          Elindulok feléd, megállok melletted, leülök az egyik székre, így most alacsonyabb vagyok, és bár karjaim nyúlnának érted, hogy leültesselek az ölembe, tudom, hogy ezt már tényleg nem lehet. De akkor mégis mit?
          -  Ezúttal megtörtént? Sajnálom, nem akartam. Mármint nem tudom, hogy akartam-e. Remélem, nem bántottalak nagyon.
          Valahol a ’nem’ mellett szól az érv, mert még mindig itt vagy, és nem rohantál el. Pedig lett volna lehetőséged rá, innen azért nehezen értelek volna utol, ha becélzod a kandallót. De mi ez a ruha rajtad? Mármint ez a felső, majd adok neked valami kevésbé feltűnő inget, a véresben mégsem mehetsz vissza az iskolába.
          -  Miért nem állítottál meg? Nem akarlak megsérteni semmilyen szempontból.
          Nem, rád jobban vigyáznék még egy hímes tojásnál is. Túl értékes vagy a számomra, annyira, amit… nem, akit már nem is tudnék elengedni. Te már a részem vagy. Te már… Én már a részed vagyok, és remélem, ha voltam olyan hülye az éjszaka, hogy lefeküdtem veled, akkor vigyáz… Felpattanok a székről és óvszer vagy valami hasonló után kezdek kutatni először a hálóban, aztán a nappaliban. Kell lennie valahol. Muszáj!

Ad Finem Fidelis

♒

        Úgy nézel rám, mint aki nem tudja eldönteni, hogy mit is kellene éreznie... és ez elég bántó, amit az összevont szemöldököm közvetít is. Azt hittem, annál a csóknál még nem ittál annyit, hogy ne légy ura saját magadnak, vagy most megijedtél valamitől? Elgondolkozva nézek végül inkább magam elé, mert őrlődöm két véglet között: úgy tenni, mintha semmi sem történt volna és hallgatni, mert az kényelmesebb és veszélytelenebb, vagy harcolni veled és érted a bárminemű kapcsolatunkért? Én nem akarlak elengedni és szenvedni látni sem, de ha neked fájdalmat okozok... talán túl keserű a pohár, aminek bizonyulok.
        - Willow? - most sem érsz hozzám, meg is feszül a karom, elfordítom kicsit a fejem a közönyöd elől - Most miről beszélünk? Mit nem akartál? Közel kerülni hozzám?
        Szaggatottan sóhajtok, és megpiszkálom az egyik alvadt vérfoltot a fekete felsőmön. Az ilyen foltok eltüntethetőek, nincs igazi jelentőségük, ahogy minden könnynek sincs, csak az látja így, akinek nem volt része ezekben sokszor. A boldog, szerencsés tudatlanok hiszik, hogy minden vezet valahová és minden érezhető, ha őszinték vagyunk. Pedig általában épp az őszinteség fáj a legjobban..
        - Kérlek ne beszélj így... nem sértettél meg sehogy, és nem értem, miért kellett volna megállítanom. - pedig eldöntöttem, hogy nem lesz a semmiért bűntudatom - Várj, most mit...
        Bemegyek mögötted a hálóba, vetek még egy bűnbánó tekintetet az ajtóhoz torlaszolt gátra, de aztán jobban leköt, hogy rájöjjek, mégis mi a fenét keresel. Az ágyon árválkodik az egy darab véres zsebkendő, már szinte el is felejtettem, milyen árnyalattal keni hajnalszínre a vörös a fehéret, a feketén nem mutat olyan jól. Bemocskolt ártatlanság... ?
        - Azt hiszed, lefeküdtünk? Esetleg azt, hogy megerőszakoltál? - a hangom egy kicsit megremeg, de igazából a komédia lágy arconütésétől, nem a félelemtől - Willow, éjszaka vérzett az orrom, mert lefejeltem az erkélyajtód, de vérezni csak később kezdett... Szerinted, ha a második tippem lenne a valós, akkor összebújva alszunk utána együtt? Hogy feltételezhetsz ilyet magadról, most tényleg? Bolond. Megijesztettél... én azt hittem, engem bánsz meg éppen... Miért váltom ki ezt belőled? Éjszaka azt mondtam, hogy akarlak, de nem bántani.
        Nem érdekel tovább az udvarias zavartság, átlépek az ágyrács fölött, és magamhoz húzlak, az ujjaim úgy simulnak a bőrödre, mintha soha nem akarnálak elengedni többé, de mi van akkor, ha kínozlak csak? Ha miattam félelemben kell élned, főleg azután a hajnali rémkép után? Mit művelek azzal, aki fontosabb nekem mint én saját magamnak? Minden bonyolult, és az eső veri odakint az utcákat monoton zokogással. A fülemet a mellkasodhoz nyomom, az arcomon érzem, hogy lüktet benned az élet, és te nem is tudod, milyen édes ez a dallam... Szélben kavargó pitypangok tengere vagyok körülötted, de vajon ha a virág választhatna, nem ragaszkodna utolsó csontjáig a szárához, nehogy elfújja a sors szája? Neked talán... talán jobb lenne nélkülem, de nem vagyok elég önzetlen ahhoz, hogy most megforduljak és elfussak, ahogy mindig tenni szoktam. Nem tudok nem érezni és jégnek lenni, az ujjaim felhúzott íjak a hátadon és derekadon, és csak remélni tudom, hogy most az egyszer én is lehetek boldog kétségek nélkül... Legalább egy kis időre.
        - Most is akarlak, Willow Fawcett, nem változott semmi közöttünk. Ígértem dolgokat és be is akarom őket tartani, kérlek, ne félj tőlünk. Nekünk nincs lehetetlen, nincs igazi balszerencse, nem fontosak a konstansok és variánsok, mert táncoltunk az esőben, és örökké tartunk.

          Félek, hogy mitől, azt legalább egy fél napig tudnám mondani neked anélkül, hogy bármikor meg kéne állnom, hogy összeszedjem a gondolataimat. És ezek többségével ugyan mindig is tisztában voltam, de egy nem elhanyagolható százalékát te adtad nekem. A megjelenésed, a mosolyod, a gyönyörű szemeid csillogása.
          - Nem, dehogy. Mármint, de igen. Közel akarok kerülni hozzád.
          Ha tudnád, hogy mennyire. Ha tudnád, hogy az egésznek az az oka, hogy talán túlságosan is közel kerültem hozzád, és most, hogy megbocsáthatatlan bűnt követtem el ellened, el kell majd engedjelek. Vajon ő mit fog majd hozzá szólni? Persze, biztos… Nem, most neki nincs itt a helye, most csak kettőnkre kell koncentrálnom, aztán majd utána rá. Mert majd a szemébe kell néznem. Kérdőn nézek rád. Min járhat most a fejed? Tudom, hogy nem valami bíztató, amit eddig tőlem kaptál, de hidd el, hogy lesz ez még másként. Legalábbis akkor, ha adsz nekem még esélyt, hogy valahogy jóvátegyem…
          - Ennyire rám van írva, hogy mire gondolok?
          Nem nehéz megmondani, hogy mire gondolok. Valami hasonló lehetett az arckifejezésem Párizsban is, és ha nem épp most könnyebbülnék meg olyan nagyon, hogy a földszintig lyukat üt a kő a padlóba, akkor még nevetnék is.
          - Nem akarlak bántani, sohasem tennék olyat, hogy megbánjalak. – Azért mégis megengedek magamnak egy kis mosolyt. – Csak az orrod? Tudod, tényleg bolond vagyok. A te bolondod, mivel csak te vagy képes rá, hogy többször is ugyanaz miatt érezzem rosszul magam, feleslegesen.
          Hogyan feltételezhetek magamról ilyet? Ez nagyon egyszerű. Annyira meg akarlak óvni magamtól, magadtól, a világtól, és annyira akarok vigyázni rád, hogy ha kell még saját magam is eltaszítanám tőled. Ezért félek annyira attól, hogy boldog leszek melletted, mert ha eltűnsz, akkor nem marad más csak az üresség. Azonnal meg is cáfolod azzal, hogy megölelsz. Újra eltűntettél egy szakadékot, pedig elég stabilan állt, még akkor is, ha sok helyen hiányos volt. Mozdul a karom, magamhoz szorítalak, ölellek olyan nagyon, ahogy csak tudlak, és egyáltalán nem áll szándékomban elengedni.
          - Én is akarlak – suttogom. – Bearanyozod a mindennapjaim.
          Bárcsak örökké tartana. Bárcsak minden ilyen könnyű lenne, mint ennek a félreértésnek a tisztázása. Mivel a fejed még mindig a mellkasomon pihen, hallhatod, ahogy a szívverésem felgyorsul egy kis időre. Ez jelzi azt az izgalmat, amit most érzek magamban. A felismerést, hogy talán…
          - Talán lehetek boldog. Te is lehetsz boldog, és nem szabad semmit sem megtagadnunk magunktól, ha ezt el akarjuk érni, és állandósítani akarjuk az életünkben, rendben? – Gyengéden az állad alá nyúlok, azt akarom, hogy a szemembe nézz. – Bármikor szólhatsz, bármivel kapcsolatban, rendben? Megérdemled a boldogságot, és ha van olyan dolog, amivel megajándékozhatlak, akkor megteszem majd.
          Ezért olyan nehéz megtennem ezt, de muszáj elengedjelek, de lehajolok, és rád terítem a takarót. A fejedre is. Fel kell vennem valamit, és az a nadrágom, amivel idejöttem pont megfelelő lesz. Felhúzom a zoknimat is, aztán visszafekszem az ágyba.
          - Mi lenne, ha csak úgy feküdnénk itt még egy kicsit mielőtt visszamegyünk? Kérsz enni valamit? Esetleg adjak egy pólót, amibe át tudsz öltözni?
          Ahogy néztem az órát a konyhában, nem sok időnk van már a maradásra. Biztos fel fog tűnni pár embernek, hogy ez már nem csak egy egyszerű éjszakai büntetőmunka, vagy járőrözés. De addig is, kiélvezem a gondtalan közelséged.

Ad Finem Fidelis

♒

        Ha most egy átlagos büntetőmunka másnap reggele lenne, már nyilván landolt volna az arcom nem is túl puhán a párnámban, esetleg annak helyén, mert hozzávágtam volna Natalie kaján képéhez... szépen elfészkelődnék a takarók alatt, egy kecses rúgással megszabadítanám az ágyam végét az ott magasodó halom tankönyvtől (megfeledkezve a nyitott tintásüvegről, majd órákkal később megszáradva találom meg), és elmerülnék valami szép álomban, ami sejtésem szerint az utóbbi napok tanúsága alapján beszédes kék szemekről szólna.
        Csakhogy ez a világszép tekintet most itt van, és engem néz, nekem pedig szabad megérintenem a viselőjét.
        - Csak? Bőven elég kellemetlen, ha az orrod ér előbb oda valahová.. - húzom el a számat, és meg is tapintom a biztonság kedvéért az orrnyergemet, de minden a helyén - Az én bolondom? Akkor azt mondom a bolondomnak, hogy neki is van egy bolondja, más magyarázatot nem találok arra, hogy lefejeltem az ajtód.
        Szipogok párat, de úgy tűnik, ezúttal nem kezd vérezni, megtartja magának a tartózkodás lehetőségét, amit annyira éppen nem is bánok. Biztos vagyok benne, hogy Aubrey így is aggódni fog, ha megtudja, hogy büntetésbe kerültem, és mégsem mondhatom el neki, mi történt pontosan, pedig tudom, hogy rosszul viseli a titkokat - néhány csepp vér pedig bajba tudna keverni ezen a téren is. Natalie elméletei pedig olyan meredek ívben lesznek perverzek, hogy azzal már nem is számolok, úgysem jövök ki belőlük jól.
        - Szeretem az illatod. - bukik ki belőlem, és a nyakadhoz bújok - Te is az enyémeket.. a néha zavart mosolyoddal, a garbóiddal meg a hadjárattal, amit a manókkal indítottál ellenem, hogy egyek, ha beosonok a konyhába.
        Hatékonyabbnak bizonyult, mikor te főztél, össze is fut a nyál a számban a pár órás emlékekre, pedig most nem is vagyok kifejezetten éhes. Talán nagyon sztereotip vonás az, hogy ilyen könnyen meg lehet fogni az étellel, de ez egy olyan gyenge pontom, mint a legdurcásabb cicáknak a macskamenta: tegyél elém egy finom vacsorát, és vakargathatod is a hasam.
        - Azt mondod, hogy... ne mondjuk ellent annak, amit tényleg szeretnénk? - kérdezem halkan, nyelek is óvatosan, mikor felemeled a fejem - Akkor biztosan nincs bűntudatod? Amikor visszajöttem a kis baleset után, magadhoz öleltél, és meg akartál védeni, pedig nem is volt mitől. Ki kérhetne ennél többet?
        Ellenkezni akarok, mikor a fejemre borítod a takarót, hogy én is valahogy így szoktam visszafoglalni az ágyamat, mikor már végképp semmi nem ment meg a predátor haragjától, és akkor megkezdődik az egész estés show a hálótársaim számára, melynek keretein belül eleve vesztes hadjáratot folytatok a helyért Maccavityvel. Ezúttal én vagyok alul, és mire végre áthúzom a fejemen az anyagot, és konstatálom, hogy én nem cukin felborzolt bundával bámulok rád, hanem egy szénakazal mélyéről pislogok nem túl boldogan, már fel is öltöztél, de legalább csak félig, így még nem ér véget a gyereknap. Rossz Minnie rossz.
        - Most rögtön meg is cáfoltad magad. - levadászlak a takaróddal, és szépen becsomagollak egy ölelhető gubóba - Így tök fenyegető vagyok. Ha bárki kérdezi, kivittél az erdőbe vérszomjas fenevadakkal küzdeni, de én hősiesen győztem. Olyan vakmerő küldetés volt, mint az a kis intermezzo a hugrabugosok klubhelyiségében. Ha esetleg még nem hallottál róla, akkor jelezném, hogy ártatlan vagyok az ügyben.
        Nyomok egy párnát a fejed alá, aztán ebben a tömörített változatban ölellek tovább, mintha most a kistestvérem lennél, és ez egy átlagos vasárnap reggeli pankráció lenne közöttünk. Egyetlen dolog állítja meg a kezem: mi van, ha messzire megyek? Rendben, nem történt köztünk komoly dolog, de az a csók... illetve csókok, amelyek gyanítom nem az általános tanár-diák kapcsolat legjellemzőbb kelléktárának eszközei, az nem kísér majd tovább minket? Barátok vagyunk, és bármit megtennék érted, de ha azt kérnéd, felejtsük el, képes lennék rá? Betévednek az ujjaim a takaró alá, és mosolyogva belecsípek az oldaladba, és a nyakadra fújok, bár gondolom te nem fogsz lelkesen visongani a kis piszkálódásomra, de bárhogy is reagálsz, most itt vagy közel, és most szabad centikről fejest ugrania a tekintetemnek a tiédbe.
        - Tudod, mit szoktam ilyenkor csinálni a tesóimmal? - vigyorogva kihámozlak a bábodból, és behúzlak a lepel alá, majd hasra fekszem, és a kézfejemre támasztom az államat - Bunkit. Greg váltig állítja, hogy ő túl nagy hozzá, pedig ő építi a legjobbakat, és néha, ha mind otthon vagyunk, bemászunk így alá, mint most mi, és mindenféle hülyeséget csinálunk, mert a bunki törvényei mások, mint a kinti világé: itt szabad mindent kimondani és megtenni, amiért nem jár büntetés. Annyi titkom van, és néha szeretném, ha lehetne egy általános, random bunkim, ahol ezeket kimondhatom.. mennyivel könnyebb gyereknek lenni, nem igaz? Szóval, most avassuk fel a saját vészmegoldás-bunkinkat, és mondjuk ki azt, amit majd az iskolában nem lehet.

          Miért van, hogy életünk során valakikkel jól kijövünk, míg másokkal egyáltalán nem? És most nem két idegenről beszélek, más országból, más kontinensről, más családból. Ugyanazon család két tagja, ugyanaz az ország és ugyanaz a kontinens. Akár azzal is magyarázhatnám, hogy nincs két egyforma ember, ami az egyiknek megfelel, a másiknak nem. De hogyan lehetséges, hogy amíg az egyik kedvel valamit bennem, addig a másik ugyanazt már utálja? A világ olyan megmagyarázhatatlan rejtélye ez számomra, ami még megfejtésre vár, és remélem hamar túl is leszek majd rajta. Akkor sokkal könnyebb lenne a környezetemben mindenkinek. De elsősorban nekem.
          - Ne aggódj, nagyon szép az orrod. És hidd el, mert a bolondok általában igazat mondanak.
           Azért lenne néhány észrevételem azzal kapcsolatban, hogyan sikerült és miért lefejelnie az ajtómat, de ezeket most meghagyom máskorra. Elrontanák a pillanatot. Magamhoz ölellek, még szorosabban, ha lehetne beolvasztanálak magamba, hogy örökké bűntelenül lehessünk egymás mellett. Most viszont ez még nem lehetséges, és amíg legalább az nem történhet meg, hogy nyíltan találkozzunk egymással, megelégszem csak ezekkel a lopott órákkal.
          - Mégis mit vártál? Az iskolában nem hívhatlak el minden este vacsorázni – háborodom fel kicsit, de semmi komolyság nincs a hangomban. – A konyha pedig tiltott terület. Vedd úgy, hogy az egészségedért folytatott aggodalmam közepette még meg is büntetlek, amiért tiltott helyen jársz. Tudom, igazságtalan. De addig örülj, amíg nem azt adom parancsba a manóknak, hogy mindig legyen valamilyen étel a közeledben, extra adag a tányérodon az étkezéseknél, és hasonlók.
          Azt hiszem, ez nem fog bekövetkezni, de jobb, ha mindenre felkészül. Amúgy pedig ismer már eléggé ahhoz, hogy tudja, nem fogok olyat tenni, ami neki nem válik hasznára, vagy nem elég poénos.
          - Igen, azt mondom. Tudod, sokszor tettem olyat, és sokáig, amit valójában nem is akartam, ezért mikor a saját lábamra álltam, akkor rájöttem, hogy sokkal jobb buli azt tenni, amit akarsz. – Igen, tudom, ez most egy kicsit kifordult magyarázat a dolognak, de akkor is így van. – Pontosan… Hogy? – Nézek rád kérdőn. – Miért kéne bűntudatomnak lennie? Nincs bűntudatom, tényleg.
          Elmosolyodom, és adok egy puszit a homlokodra. Mindig meg foglak védeni, amennyire csak erőmből és tudásomból kitelik. Viszont nem tudom mivel cáfoltam meg magam. Talán tettem valamit, amivel ellentmondtam magamnak? Fura ez a helyzet, és nem tudom, hogy miként kéne viszonyulnom a helyzethez. Ha úgy, mintha nem is a diákom lennél, hanem egy nő, akit szeretek, akkor sokkal egyszerűbb lenne ez az egész történet. Sokkal egyszerűbb.
          - Óh, értem. Most nagyon félek ám tőled. Mi lesz velem, ha elkap valaki addig, amíg gubóban vagyok? Mi lesz akkor, ha az a valaki már itt is van, és pont az ölelésemre vadászik? – Felhúzom a szemöldököm. – Hallottam az incidensről. A többit pedig megtartom magamnak. Egyébként sem én vagyok a házvezetőd, hogy valamit tennem kéne a dolog ellen.
          Ugrok egyet a csípés hatására, de a fújást szinte meg sem érzem. Jól van, hát tudom, hogy nem bírok mindent a testem minden egyes pontján, de ha így lenne, akkor is ugranék egyet most a kedvedért, hogy jól szórakozz velem együtt. Tudod, hogy mennyire jól érzem magam melletted a felhőtlen pillanatainkban? Olyankor olyan gyerek lehetek, aki sohasem voltam, és sohasem lehettem soha. Fogva tartanak a szemeid, így kicsit mozgolódok csak, hogy ki tudd venni alólam a takaró egy részét.
          - Bunkit… - ismétlem utánad. – És most ez is az. Gondolkodom…
          Rengeteg dolog van, amit a Roxfortban nem lehet elmondani, de még sok olyan dolog van, amit nem lehet elmondani neked sem. A bunkinak nincs varázshatalma. Most talán megvéd a zord külvilágtól, de attól nem tud megvédeni, hogy mi lesz akkor, ha itt mondok neked valamit, és utána kilépünk.
          - A bunkiban elhangzottak a bunkiban is maradnak?
          Érdeklődöm, mert nem ismerem az összes szabályt, és tényleg lenne valami, amit meg kéne beszélnünk. Tegnap este már nem voltam eléggé józan ahhoz, hogy megejtsük, de most igen. Az arcodhoz nyúlok, végigsimítok rajta.
          - Lenne valami, amit meg kéne beszélnünk, és szerintem sejted mire gondolok. A csókra.
          Sóhajtok egyet. Tudom, hogy innentől kezdve elindultam egy lejtőn, amiből nem fogok tudni jól kijönni, és emlékszem is rá, hogy valamennyire megbeszéltük ezt az este, de most muszáj újra elővennem, teljesen józanul.
          - Nem történhet meg újra. Tudom, hogy a kapcsolatunk sokkal szorosabb, mint egy átlagos baráti kapcsolat, de a csók számomra… Láttam már olyan embereket, családtagokat, akik így fejezik ki a szeretetüket, de ez nekem intim dolog, és egyszer rájössz, hogy igazam van. Tartogasd annak azokat a csodálatos emlékeket és érzéseket, amiket azzal tudsz adni a másiknak, aki ténylegesen meg is érdemli.
         Miután visszamegyünk az iskolába, ez az egész úgysem kerülhet a felszínre, mivel azzal nem csak a saját karrierem, hanem a te lehetőségeid is összezúzná. Leon pedig nem tudna olyan erőszakos és meggyőző lenni, hogy megmentsen. Ami ma este itt történt, az nem kerülhet ki a lakás falain kívülre. Ez már akkor eldőlt, mikor végül ténylegesen beléptél az irodámba.

Ad Finem Fidelis

♒

        A bunkik törvényei egészen mások, mint a külvilágé: ha vettük a fáradtságot, hogy felépítsük őket a kigondoláson túl, nyilván valóban őszinték akarunk lenni egymással, még ha csak percekre is. Jó nyomon jársz, ami itt elhangzik, az itt is marad, de a takarók árnyékában valahogy egyszerűbb kimondani azokat a dolgokat is, amiket szinte lehetetlen.
        - Nem hiszem, hogy megtehetnéd. - mosolygok csak a manós megjegyzésen - Vagy a tanári kinevezéssel párhuzamosan jár egy egész hadseregnyi házimanó is...?
        Nehéz lesz most nem feléd nézni minden étkezésnél, nem mosolyogni a gesztusaidon, nem egy puszival feküdni és kelni, ugyanakkor tudom, hogy nem érdemes olyasmi után vágyakozni, ami igazán nem lehet az enyém, ez pedig a kettőnk közös ideje. Az idő tolvaj, de rengeteg mindent ad, mielőtt elvenne, most mégis lassan növekszik a félelem a mellkasomban arra, hogy ki tudja, mikor lehetünk megint így együtt legközelebb? Lopott órák és percek, folyton figyelő szemek és persze az unokabátyám alaptalan aggodalma. Tényleg olyan nagy bűn, hogy közel vagyunk egymáshoz?
       - Igen, sokkal jobb, de ha nincs rá lehetőséged? Ha nem lehet, de nem miattad? - nézek fel rád, a szemedbe mártom a tekintetem, összeszorul a gyomrom - Nem tudom.. Azt mondtad, érdemes azt tennünk, amit szeretnénk, de te mégis mindig bűntudatosnak látszol, ha azt teszed. Ellent mondasz magadnak, és ez ijesztő valahol.
       A határozatlan ember nagy ellenség - az anyám mondogatta, de mintha saját magának tette volna inkább, ugyanakkor ez azok közé a mondatok közé tartozott, amiben taktikailag igaza volt. Ha most komoly titokról és tervekről lenne szó, ijesztő lenne a libegő valóság, amit a szavaidból építesz, mert eldőlhet erre és arra is, de köztünk nincs kétségekből megrongált híd, nem is állunk háborúban igazán senkivel.. legalábbis te biztosan nem.
       - Senki másnak nem hagyok az öleléseidből, előbb velem kell megküzdenie. A Vasprefektussal, aki járt a hugrások között és dicső harcban tért vissza! - egy pillanatra felszegem a fejem, mint aki éppen egy lovagi portréhoz áll modellt, de persze elnevetem - Akkor három puszival többet kellene adnod, Grisam is sértetlenül úszta meg, pedig őt néha igazi kihívás terelgetni. Te sosem csináltál hasonlót...?
       Tulajdonképpen nem a saját elképzelésem volt, hogy besétáljunk, de sosem hagynám, hogy egy barátom egyedül keveredjen bajba, főleg ha különösebb értelme nincs is. Grisam is tudja, mit gondolok a kinevezéséről, és abszolút nem tartom alkalmatlannak.. Néha nagyon nehéz, de néha mindenkivel az. El is tereli a figyelmem, hogy csiklandósnak bizonyulsz, ami kifejezetten kellemes harci tény lehet akár.
       - Igen, az itt elhangzottak itt is maradnak. - nyelek egyet, mert a következő mondatod mintha kicsit fakítaná a hangulatot - De már megbeszéltük hajnalban...
       Inkább hangzik kérdésnek, de nem annak szánom, szerintem sejted is, mert folytatod. Tulajdonképpen mondhatjuk, hogy ettől azért tartottam, mert az ilyen beszélgetések mindig kellemetlen hidegséggel zárulnak, ami után kínosan kerülgeted a másikat, zavartan vigyorogsz neki a közös étkezéseknél és legszívesebben azonnal töröltetnéd az emlékét a dolognak. Nem hiszem, hogy most ez következne, de azért az ajkamra harapok, mikor belekezdesz. Rögtön el is döntöm, hogyan fogok viszonyulni hozzá, aprót bólintok a szavaidra, de aztán mégis megállok, ahogy a régi órák szoktak állítólag tulajdonosuk halálának pillanatában. Te nem azért kéred ezt, mert félsz, hanem mert féltesz. Megint saját magadtól, megint egy nevetséges októl, amit te teszel mumussá, mintha el akarnád dönteni, mától mi lesz rám veszélyes, pedig a közelébe sem tudsz kerülni a valódi rémületnek. Elmosolyodom, és látszólag egyetértő ez a gesztus, hagyom hogy a végére érj, mielőtt megszólalnék.
       - Rendben, akkor annak adom majd, aki szerintem megérdemli, és senkinek nincs joga ezt eldönteni helyettem. - nem várom helyeslést, tudom, hogy igazam van - Az ilyen kérdésekben mindig jól szoktam dönteni, csak figyelj!
       Esélyt sem hagyok neked a reagálásra, kinyúlik előre a füled mellett a kezem, mintha csak egy kvaffot akarnék kivédeni, az ujjaim a tarkódhoz érnek, és már a szádon is van az enyém. Nem akarlak provokálni, ez egy egyszerű csók csak, de akarom, hogy tudd, hogy én eldöntöttem, megfogadom az első tanácsodat, még ha te most az ellenkezőjére is utalgatsz. Hamar el is hajolok, a hajam úszik mögöttem a takarón, a bunki melegében, és mosolygok tovább, mintha semmi nem történt volna.
       - Nem mindig kellenek szavak ahhoz, hogy beszéljünk valamiről. Én nem vonom vissza szavaimat.. Főleg, ha belegondolok, hogy mi történhet még velem.. Maradjak szép emlék. És tudod, sokkal jobb azt csinálni, amit szeretnénk, mint megtagadni azt magunktól.

          Csak egy sejtelmes mosolyt engedek meg magamnak a manós kérdésre. Nem akarom, hogy tudd, mennyit engedhetek meg magamnak tanárként, és mennyit már nem. Arra már biztos rájöttél, hogy összezavarsz majdnem minden kérdéseddel. Hogy tudnék bármennyire is tiszta fejjel gondolkodni, ha elveszed az eszem, és összezavarsz azzal a világlátásoddal, amit én nem tudok megérteni. Egyelőre nem.
          - Komolyan bűntudatosnak látszom, ha azt teszem, amit akarok? Hmm…
          Ha tudnád, hogy csak félig van igazad, akkor nem mondanád ezt. Sohasem éreztem bűntudatot azért, amit tettem. Sohasem volt gond az, hogy átgondoljam-e egy-egy cselekedetem, mert mindig tudtam, hogy mit akarok. Bűntudat? Nem, most sem azt láthatod rajtam, hanem a határozatlanságot, amivel feléd fordulok, mivel olyat akarok, amit nem lehet. Téged. Nem Leon miatt vagyok határozatlan, nem saját magam miatt. Mások miatt vagyok határozatlan. Mennyire fogadná el a környezetem a kapcsolatunkat? Mennyire fogadná el a te környezeted a kapcsolatunkat és legfőképp, te mennyire fogadnád el a kapcsolatunkat?
          - Nem, olyat nem csináltam, hogy betörtem más házak klubhelyiségébe, még csak prefektus sem voltam, de örülök neki, hogy senkinek sem esett bántódása.
          Bólintok egyet, így nyugodtabb szívvel kezdek bele a mondandómba. Érzem, hogy ennek mégsem itt és most lenne a helye, de akkor is muszáj tennem valamit azért, hogy tisztázzuk a helyzetet. És akkor tényleg igaz az, hogy megbeszéltük, csak olyan zavaros az akkori idő. Nem akarom, hogy bármi is kiderüljön ebből az éjszakából, mivel senkinek semmi köze hozzá, és amúgy sem értené meg igazán senki a köztünk lévő kapcsolatot. Legalábbis Greta és Leon is nagyon félreértik, pedig egyértelműen megmondtam, hogy nem úgy van, ahogy gondolják. Megkönnyebbülök, mikor megérted, hogy mit is szeretnék mondani neked, és örülök annak is, hogy nem kapkodod majd el a döntést, és tudod is mit akarsz elérni, megkapni. Ki akarom fejezni neked ezt, szavakkal, de megakadályozod, hogy bármit is mondhassak azzal, amire a legkevésbé számítok. Az előbb mondtam, hogy… de te így érzed, és akkor nem fogok ellenkezni, elvégre pont ezt akarod megmutatni nekem.
          Lehunyom a szemem, csak hagyom, hogy az idő tovaszálljon, hogy érezzem a közelséged. Még akkor sem nyitom ki a szemem, mikor már régen tovaszállt a pillanat, és már mellettem érezlek, de aztán eszembe juttatsz valamit.
          - Mi történhet még veled? Hogy megmaradj szép emléknek? – hangomban felháborodás cseng. – Megőrültél? Hogy mondhatsz ilyet? Megígérted!
          Legalábbis azt hiszem, megígérted, hogy életben maradsz addig, amíg meg nem tudod adni a választ arra, hogy udvaroljak-e vagy sem. Vagy valami ilyesmi volt. De biztos vagyok benne, hogy megígértél valamit, és ez most teljesen ellentmond annak. Kibújok a bunki adta fedezékből, és felkelek az ágyból.
          - Érzem, döntöttél. Sokkal több mindent eldöntöttél már, mint amit elárulsz nekem.
          Nem tudom, valaha meghallottad-e, amit ezzel kapcsolatban mondtam. Nem tudom, hogy ha meg is hallottad, ért valamit.
          - Azt akarod, hogy szép emlék legyél, de arra gondolsz, hogy a szép emlékek fájnak a legjobban? Ideje visszamennünk az iskolába. Ha előtte lezuhanyoznál, adok törölközőt.
          Átmegyek a nappaliba, elpakolok a terasz ajtajából, megkeresem a pálcámat, és ellebegtetem a koszos holmikat a konyhába. Majd később visszajövök, és elpakolok rendesen, most csak úgy ahogy látszatrendet csinálok. Ránézek az órára, amit Leontól hoztam el. Vajon egyszer megfordul majd, és elindul rendes irányban is, hogy gúnyosan mutassa a rohanó időt?

Ad Finem Fidelis

the Rising Sun

        Nem is tudom, mikor volt utoljára bűntudatom, és vajon az tényleg az volt-e? Nem nehéz szétválasztanom a korszakokat a fejemben: volt az, ami előtt megismertelek, és a most, amiben itt vagy és mosolyogsz rám, összekeverve a játékra használt, kipróbált paklimat, és én a legkevésbé sem bánom, csak eszembe jut, hogy talán nem látsz igazán belém... Nem, ez nem igaz így, én egyszerűen nem szeretném, hogy így legyen, és mégis szünet nélkül kavargok a csodálatban, hogy mégis megértesz. Ha egyszer végre sikerült kibogoznom saját magamat, egészen biztosan ott fog égni a kisujjamon a vörös fonál láthatatlanul.
        - Először én sem akartam az lenni.. mondjuk, hogy jól kijöttél volna diákként a pre-prefektus énemmel. - szórakoztató belegondolni, bár elképzelhető, hogy akkor minden másként alakul - És persze hogy nem. Ez olyan epifánia, ami egy évszázadban csak egyszer történik meg, amit mesélni fogok még az unokáimnak is, ahogy Aubrey..
        Egy kicsit elcsendesedem, de rosszkor: kérdezel tőlem, és nem akarok adósod maradni, csak elgondolkozva félrepillantok a bunki rejtekében. Meleg van a lélegzetünktől, otthonos és védő meleg, visszatekintek rád, a szembogaraim hazatérnek a tieidhez, de most mégis messzire mutat az, amit mondasz.
       - Azt ígértem meg, hogy szólok, ha tudok valamiről, nem azt, hogy sosem kaphat el. - most én vagyok bűntudatos, mert érzem, hogy ezt ennyivel úgysem zárhatom majd le - Nem akarok így gondolkozni, de egyszerűen megszoktam, hogy azt képzeljem, mindaz, ami megtörtént velem, csak úgy nem tett tönkre teljesen, hogy az életem idejével fizettem érte. A sok harcban elhasználódik a fegyver... Willow, mondtam, hogy nem akarok meghalni, de túl nem élhetem a halálomat. - minden egyes szó sót szór a sebekbe - És ha egyszer bekövetkezik, akkor inkább tánc legyek az esőben, meg óriáskerék és kalap, mint szomorúság. Azért harcoltunk, hogy az ne bánthasson minket tovább, utálnám a gondolatot, hogy azt okoztam mégis.
       Kegyetlennek tűnik a kérésem, de a haldoklók általában nem törődnek a hátramaradók lelkével, hiába morbid ebbe belegondolni. Az ő szemük már valami mást lát, és megszabadulnak a morál láncaitól.. ahogy én egy pillanatra az emlékeimtől és a nevemtől a csókunk alatt. Még mindig édes vagy, lobbanás és szikra vagy, álomfestő kéz vagy, amibe belefonom az ujjaimat és becsukom a szemem, ott vagy minden deformált alakban és fénypöttyben, lélegzetvételben és csuklón végigszaladó borzongásban. A nyelvem ablakot rajzol az ajkaidra, a kis bevésésekre, a szájsarkakra és a fogakra, de csak int a kis izomkötegnek mögöttük a szád várában, elszalad és elcsappan a pillanat, mert ez valami másnak szólt, nem a játéknak, és mégis mindig tüzet találok ott, ahol még éghető anyagnak sem kellene lennie.
       - Mondd csak, van egy egész életed azokat a dolgokat hallgatni, amiket eldöntöttem és nem teljesültek be? - vonom fel a szemöldököm, és utánad bújok a hideg szoba levegőjébe - A szép emlékek keserédesek, a szomorúak csak íztelenek. De ha szerinted mennünk kell.. nem, majd a szobámban megyek, feltűnő lenne, ha így állítanék be a hálótermembe egy egész éjszakás büntetés után.
        Nem tudom eltitkolni, rosszul esik a hirtelen hangulatváltás, de kimászom az ágyadból és helyreigazítom magam mögött a takarót. Vajon benned is el tudom így majd azt, amit mondtam? Nem fordulok meg, amikor kimész a helyiségből, így nem is látod, hogy a szám elé húzom a tenyerem és csak állok így egy kicsit, talán kicsit többet. Nem akarlak bántani, de a létezésem mégis megteszi helyettem, és bűntudatot okoz a lehetősége annak, hogy nem tudom megtartani, amit ígértem neked, de mégis hogy lehetnék biztos benne, hogy én leszek a győztes? Megfordulok és futni kezdek, félrelököm az ajtó szárnyait és megállok előtted, a szemedbe szúrva a tekintetem. Halkan zilálok a hirtelen gyorsulástól és a hajam kuszán gyűrődik az arcom mellé, de akkor is el kell mondanom, ha most nyílik meg alattam a lakásod padlója és a végigosont lépcsőházban kötök ki.
        - Megígértem! Megígértem, hogy megpróbálom, kérlek, ne csináld most ezt velem! - ökölbe hurkolódnak az ujjaim, ütemesen dobolok vele a mellkasodon egy kétségbeesett lendületet - Nem látod, hogy mennyire meg akarom adni azt, amit kérsz, de nem lehet?! Ha mégis... ha egyszer ebben a rohadt életben tényleg dönthetek valami fontosról, neked fogom adni azt az időt, amiről már lemondtam, legyen a tiéd, legyen minden a tiéd, de ne mondj le rólunk csak azért, mert nem tudok mindig erős lenni kettőnk helyett!
        Nem kiabálok, de nem is normális hangon fűzöm egymásba a szavakat, amolyan rohanó szótagok és hangsúlyok vagyok, amelyek beleakadnak az ember pulcsijába és kérlelik hogy legyen racionális, ha már ők nem tudnak azok lenni. Elernyednek a kezek, leejtem őket, és úgy állok a nappalidban, a szemeid kereszttüzében, mint akinek minden mindegy már, azt ígéri a mosolyom, hogy végeztem, pedig dehogy, én mindig táncolni akarok majd veled. Kérlek, ne büntess már, te kékszemű fiú, kérlek, halld meg végre, hogy mit akarok neked mondani... minden időmet neked akarom adni, ha végre tényleg az enyém lesz.
       

          Hogy milyen lettem volna prefektusként, nem tudom. Elképzelésem szerint valami olyasmi lennék, mint Minerva. Semmi jóra nem használnám fel a hatalmat, amit kaptam. Így is követtem el elég bűnt, ami miatt majdnem bajba is kerültem. És nem csak én. Leon esete nem az első vagy az utolsó volt, de igaz, hogy utána már sokkal óvatosabb voltam. Figyelmesen hallgatlak az ígéreteddel kapcsolatban. Igazából az a célom ezzel, hogy még egyszer megígérd. Hogy nyomatékosítsd magadban, amit mondasz, mert ellent mondasz saját magadnak. Ha szólsz nekem, amint megtudsz valamit, akkor máris biztos lehetsz benne, hogy túl fogod élni. Ez nem kérdés számomra, nem akarom, hogy számodra kérdés legyen. Mégis hogy mondjam el neked, hogy már a létezésed bánt, ha tudom, hogy fel kell készülnöm a halálodra. És ezt a tényt elég nyilvánvalóan közölted velem még hónapokkal ezelőtt, és most… akárhogy kerülgetjük, akárhogy szépítjük, mindig ez a vége. De nem fogsz meghalni, csak még nem hiszed el nekem. Nem fogom hagyni, hogy vége legyen, mikor úgy gondolod, hogy eljön az idő.
          - Van rá egy egész életem. És van rá egy egész életem, hogy ha még nem késő, akkor teljesítsem is őket.
          Szerintem nem csak a fürdés miatt kéne aggódnod. Ha egész éjszaka dolgoztattalak volna, akkor nem lenne ennyire kisimult az arcod, ennyire ragyogó a szemed, és biztos hulla fáradtan dőlnél be az ágyba. De ezt átgondolni már a te dolgod. Azért örülök neki, hogy nincs nálam semmi, mikor hirtelen megállsz előttem, mert eldobnám. Így csak fürkészem a tekinteted. Tudom, hogy a bunki alatt megkezdett beszélgetés… Nem, a hónapokkal ezelőtt megkezdett beszélgetés még nem ért véget, de hogyan lehetne mégis befejezni? Némán állom az ütéseidet, a mellkasom ennél nagyobbakat is kibírt már. Végül mikor már befejezed, nem teszek mást, csak magamhoz ölellek. Már tudom melyik a kedvenc helyed, egyenesen oda helyezem a fejed, ahogy tudom.
          - Tudom, én is.
          Remélem, hogy ennyi elég, de azért nem akarom, hogy esetleg félreértsd a gondolataim. Suttogva folytatom a megkezdett gondolatmenetemet.
          - És te látod, hogy mennyire meg akarok adni neked mindent, amire csak szükséged van? Amit nekem akarsz adni. Az időt? Az időt, amiről olyan könnyelműen lemondtál a javamra, de én tudom, hogy nélküled semmit sem érne az az idő. Még akkor sem, ha tudnám, hogy tőled kaptam. Mimi, nem kell mindig neked erősnek lenni helyettem. – Lényegében még rosszul is esik ez a kijelentés, de most igazán nem ezen van a hangsúly. – Azt akarom, hogy értünk legyél erős. Én nem mondok le rólunk, csupán próbálom olyan mederben tartani a kapcsolatunkat, ami egyelőre elfogadható.
          Nem csak az iskolában; mindenhol. Kettőnkért csinálom, hogy egyikünk se sérüljön közben. Érted csinálom, hogy tudd, mindig melletted vagyok. A lopott pillanatokért, amiket innentől majd magunkénak akarunk tudni. Magam miatt csinálom, mert így is aggódok érted, ha nem lennék melletted, akkor ez csak rosszabb lenne. De ettől még véget kell vetni a pillanatoknak, így ennek is. Bár, örök életemre tudnálak ölelni, most mégis elengedlek.
          - Ne büntesd magad olyanért, amiről nem tehetsz. Emlékszel? Ezt te mondtad nekem. Akkor most fogadd meg ezt a tanácsot tőlem. Mimi – az arcod éléhez érek a jobb kezemmel – ha azt mondaná nekem most valaki, hogy bármit, bárkit és bárhol megkaphatok, én itt és most akarnálak csak téged. És nem csak itt, és nem csak most. Mindig.
          Nem bírom ki. Közel hajolok hozzád. Megszegem a saját szavam. Hazug vagyok, de ez már nem meglepő számomra. Még közelebb hajolok hozzád, a homlokunk, majd az orrunk összeér. Megcsókollak, szenvedélyesen. Ez már nem az a baráti csók, érezheted. Ez már a mindent elsöprő szenvedélyé, egy hurrikáné, ami bármin és bárkin átgázol azért, hogy elérje a célját. De pont úgy tűnik köddé ez a hurrikán majd, mint az én csókom nyomán bármi is bennem, amint átlépünk a kandallón majd. Mert nem láthatja meg senki más rajtad kívül azt a ragyogást a szememben, amivel a csók után a szemedbe nézek. Ez a ragyogás csak a tiéd. Vedd el, ragadd meg, és ne ereszd. Vidd magaddal bárhova, ahova csak akarod, és ha már nincs rá szükséged, akkor engedd el, hogy hazataláljon, és a gazdájával bejárva a világot újra megtaláljon téged.

Ad Finem Fidelis

protect me from what i want

        Sokan ismerik az anyámat, a közös történeteinket, de kevesen értik, miért félek tulajdonképpen tőle még ilyen távolságból is mindazok után, amelyeket átéltünk. Ez nem a fizikai fájdalomról szól, vagy a bűntudatról, a pánikról vagy bűnökről, ez nem racionálisan megmagyarázható. Ha mégis megpróbálnám, akár neked felvázolni, pontosan mi is kelt bennem a mai napig ösztönös rettegést, egy tükröt tudnék felmutatni neked és az beszédesebb lenne, mint bármilyen hosszú monológ a kettőnk hasonlóságáról. Anyám olyan, mintha egy részem lenne, beásta magát az érzékszerveimen keresztül a fejembe és ott kavarog az árnyékomban, a füstben, amit kilélegzem, és akár szenteltvízbe is fulladhatnék úgy, hogy az teljesen kitöltsön, akkor is megmaradna nekem a tudat, hogy bármit szerettem meg, pont ez okozta a vesztét. Mintha a szeretetem fertőző lenne, az első érintés és mosoly megbetegíti az embert és talán napok, talán évek kérdése, de neki megvan hozzá a hatalma, hogy aztán magával rántsa őket: csak és kizárólag azért, mert szeretem őket. Ezért nem mehetsz a közelébe soha, csak ha már halott leszek, mert inkább legyek az, mint a gyilkosod.
        Most persze a nyakadhoz bújok és beszívom az édes illatod, nyomok egy csókot a bőrödre, mintha ezzel megvédhetnélek, és nem akarlak elengedni, nem akarom, hogy mennünk kelljen, pedig hallom az óra ketyegését.
        - Ha elveszik tőlem, azt szeretném, ha a tiéd lenne. Emlékszel arra...? Nyugalommal fizetni a nyugalomért. - a lélegzetem hurrikánja lassan parti szellővé csitul, pedig nem így akartam befejezni - Ezt mondanod sem kell, anélkül is tudom. Barátok vagyunk, nem? A barátok értik az ilyesmit.
        Bármit is teszünk, attól még barátok maradunk, ebből szökkent szárba a furcsa kapcsolatunk. Szipogok párat, gondolom olyan vonzó lehetek, mint Mrs. Norris esőn való sétálgatás után, de nem érdekes, sosem úgy gondoltam rád, mint valakire, akit szándékosan le akarok nyűgözni. Bármi is ez, őszinte és megfér benne minden, amihez más barátságok szűknek bizonyulnak. Nincs szükségük szavakra ahhoz, hogy megoldjuk a nem is létező kérdéseket.
       - De ha tehetek róla, tehetnék ellene? Várj, hogy érted...?
       Bármit is akarnék kérdezni, belefullad a csókodba, és ennél jobban csak a testem reakciója lep meg: nem várok becézgetésre és udvarias kérdésekre arról, vajon szabad-e mindezek után még kopogtatnunk egymás testén kíváncsi etikettel, mintha idegenek lennénk - az ujjaim a hátad bőrére tapadnak, és egyetlen mosollyal adózom a magasságomnak. Hadvezér vagyok, és ha azt hittem, te magad vagy a vihar ami majd elsodor, most már tudom, mi vagyunk az: elválsz tőlem, látom a fényt a szemedben, de rögtön be is árnyékolom a következő lendülettel, amivel még hevesebben gyújtom lángra az ajkaidat, mint te egy pillanattal korábban.
       - Ne szólj közbe, bármit is akarnál! A tűz sem kér elnézést, mikor lángol. - nem érdekel a válaszod, ha az nem az számban születik, és a fogaink újra egymásnak koccannak a mozdulat miatt. Édes és kínzó minden kis tapintás, pedig nem szaladok elébe valaminek, amiről sosem feltételeztem, hogy veled élem át, ezek csak csókok, de egy egész világot porrá lehetne perzselni velük. Finoman megharaplak, leigázlak és magamnak tudlak ezekre a percekre, azt hiszed talán, a háború úri huncutság? Elfoglallak, kiélvezlek de meg is adom magam, sokkal jobb, ha legyőznek, ha ilyen érte a jutalom.
       - Jó.. jó, most asszem.. mehetünk, igen. - lépek egy lendületeset hátra, hátha sikerül kiszakadnom a bűvkörödből, a házam színeit felvett arcom elég árulkodó - Ez beszédes volt eléggé..Védj meg attól, amit akarok.
      Minerva Balmoral és a retorika csodálatos világa ismét lecsap és szedi áldozatait.