Oh look, it's coffee o'clock!

Coffee made me do it!

A nem is annyira legális konyhában

        Eredetileg már nem is tudom, mikor fogalmazódott meg bennem, hogy idén, ha lehet, mindent elkövetek az egészségem szisztematikus és sikeres rombolásáért, talán egyszer sem, de hogy jó úton haladok felé, azt a velem szemben álló házimanók kétségbeesett kis tekintete elárulja. Nem értem a problémát, ezúttal nem borozni ugrottam be járőrözést segítő lelkitámogatás címszóval, kezdtem rájuk a barátaimként gondolni, de most csak peregnek az érvek a testsúlyomról, és arról, úgy fogok járni, mint Quinton professzor. Az előbbi valóban kissé csökkent a tavalyi tanév után, de nem mindenki dicsekedhet azzal a nagyszerű érvvel erre fel, hogy a rokonsága egy tetemes része vadászik a bőrére, szó szerint, másik felét pedig nem avathatja be éppen emiatt, utóbbi szintet pedig még nem értem el. Én is láttam a rúnák professzorát, ő tényleg ijesztően sovány, de én csak alultáplált vagyok. Talán értekeznem kellene vele arról, hogy hárítja azokat, akik ezen aggódva három vacsorát javasolnak, mint most az egyébként jóindulatú varázslények, de addig sem nyitok vitát az étkezési szokásaimról. Sosem voltam elkényeztetve ilyen téren, volt szerencsém az éhezéshez, az alakom kiudvarolta magának apám folyamatos sopánkodását, majd azt is, hogy havonta leterheli az iskola egyik baglyát mindenféle étrendkiegészítőkkel és gyógyszerekkel, meg hosszas levelekkel arról, hogy vegyem be őket és legyek kedves elkezdeni enni... Pedig ha bárki is kicsit odafigyelt arra, hogy egy megvadult cukorsokkos ötéves lelkületével ugrom neki az asztalnak, tudhatja, hogy ez a probléma nálam inkább pszichés jellegű, mint fizikai.
        - Nagyon kedvesek vagytok, de én tényleg csak egy kávét szeretnék inni a műszakom előtt.. - próbálok mosolyogva zöldágra vergődni a népes manók seregével szemben - És csontvázakhoz hasonlítani szerintem még semmi szükség...
        - De legalább süteményt egyen, kisasszony, csupa csont és bőr! El fog fogyni, elfújja a szél! - nem nehéz úgy éreznem magam, mintha hirtelen legalább tíz kicsi nagymamám lenne, akik addig nem engednek el, amíg be nem toltam a két tepsire való gasztronómiai zsarolást - Csak néhányat! Fawcett professzor kedvéért, ő is aggódik a kisasszonyért! Kérjük szépen!
         Hagyom magam asztalhoz ültetni, de csak mert elgondolkozom ezen az érven. Ez nagyon is rád vall, Willow, de hogy egy egész maffiád legyen a céljaid elérésére.. Mosolyogva támasztom a tenyerembe az arcom, és nem ellenkezem tovább. A manók kifújják magukat, gondolom végre elcsitulhatnak az indulatok, nem fogok a szemük láttára elfogyni, és én is megkapom a kávémat végre. Már az illata is feldob, betölti a sokat látott falakat az édes tököspite fűszereinek meleg sálja, és persze felidézek néhány olyan emléket, amik még tartják bennem a lelket... Anyám első levele jobban megrázott, mint elsőre hittem, de aztán jött az egész intermezzo Demetrius perverz ajánlatával, és valahol úgy érzem, ez az év még a tavalyinál is keményebb lesz, mert akkor legalább mind tudtuk, mi zajlik körülöttünk, bajtársak voltunk a pokol közepén üldögélve, megpróbálva szaladni valahogy a szabadság felé. Most ezek a bilincsek csak rajtam lógnak, ezért aztán bele akarok kapaszkodni minden jóba, ami még juthat, mert nem tudom... mikor és hogyan lesz ennek vége.
         - Itt a kávéja és a süti, kisasszony, tessék enni szépen! - elhalmoznak minden jóval, és épp meg akarom köszönni, mikor egy új szereplője tűnik fel a nem is várt komédiának - Óh, kisasszony, még egy...?
         - Megoldom, semmi gond. - azzal a lendülettel integetek is a csak arcra ismerős hollóhátasnak, akinek remélem, valami jó története van arról, hogy került ide ilyenkor - Szia! Évfolyam, név...? És persze, milyen büntetést szeretnél?
          Elnevetem magam az arckifejezésén, eszemben sincs megbüntetni. Persze, Minnie Balmoral, a véreskezű prefektus, akitől tömegek rettegnek.. A tökös kávéja fölött, olyan sötét karikákkal a szeme alatt, mintha csatlakozni kívánna egy rockbandába. Invitáló mozdulatot teszek, bőven van elég hely, süti, és persze idő a takarodóig arra, hogy elbeszélgessünk a szimpatikus alsóbbévessel.
         

                              

Nothing in the world is a problem we cannot solve a cup of coffee

Fantasztikus hely a Roxfort, korlátlan mennyiségben fogyaszthatok kávét anyám tudta nélkül. Tud róla, hogy kávézom, csak azt nem tudja, hogy egy nap képes vagyok négy pohárral is meginni fiatal korom ellenére. Bizony, bizony elég hamar elkezdtem tönkre tenni az egészségemet, de ha szeretnék se tudnák már leszokni a koffeinről.
   Ma a nehéz napom ellenére, sikerült korlátozott mennyiségben kávét innom, vagyis csak két pohárral, de mivel még van egy csomó tanulni valóm így muszáj legurítanom még egy pohárral, mielőtt lemennék a konyhába összeszedek a könyvtárból néhány könyvet. Miután beszereztem a könyveket amiket szerettem volna elindultam fel a klubbhelyiségbe, hogy letegyem őket.
   A konyha az egyik kedvenc helyem a Roxfortban. Imádom, hogy ennyire kedvesek a házimanók és még pluszba fantasztikus kávét is készítenek, nekünk is kéne minimum egy otthonra. Az asztalnál egy tőlem idősebb lány ül, griffendéles prefektus ha jól tudom.
- Szia! Évfolyam, név...? És persze, milyen büntetést szeretnél? - kérdezi nevetve.
Csodálkoztam volna ha nem szólít meg, hirtelen nem tudtam mit válaszoljak, de igyekeztem olyan választ ki találni amitől egy kicsit megenyhül a szíve és nem ad büntetést. Végül még is inkább az igazságnál maradtam, vállalom a következményeket!
- Szia! Miriam Deccor vagyok és negyedikes, de ne adj büntetést légyszíves - pandamaci szemekkel nézek rá -, csak kávéért jöttem.

Coffee made me do it!

A nem is annyira legális konyhában

        Látom, zavarban van, pedig nem érdemes, legalábbis a legutóbbi tükörbenézésem óta nem növesztettem mondjuk sárkányfarkat vagy hasonlót.. de persze kinek mi az ijesztő. Remélhetőleg nem én leszek az új mumusa, bár szép karrier lehetne, lassan valóban pályázhatok a év prefektusaként arra, hogy hullócsillagként bukjak alá Grisam mellett, pedig ő tényleg abszolút lelkesen küzdött azért, hogy visszaadhassa a jelvényét.
        - Rendben. A büntetésed egy kávé elfogyasztása a gonosz, csúnya prefektus társaságában. - mosolyodom el, és intek neki újra, ne álldogáljon ott - Gyakran jársz ide? Csak mert még nem futottunk össze, bár igazság szerint egyikünknek sem kellene éppen itt korzóznia, de igen, a kávé nagy úr...
        Megkeverem az előttem álló csésze tartalmát, és újra belefeledkezem egy kicsit az édes, őszies aromájába, ami lassan csábít egy érzéki csókra. Belekortyolok, aztán rögtön le is vonom a következtetést, hogy megint ajtóstul sétáltam a házba, még mindig túl forró... Könnyes szemmel és egy Draco Malfoyt látó undorodó grimaszával pislogok Miriamre, gondolom erősen hozzájárulva a szimpatikusságomhoz.
        - Honnan tudod, hogy kell bejutni ide...? - érdeklődöm, mint egyik szabálysértő a másiktól - Vigyázz, rájövök, ha hazudsz, és akkor kénytelen leszel még süteményt is venni. Na ez az a vasszigor csak ma estére játszik, konyhán kívül igazi vérengző fenevad vagyok, óvakodj tőlem!
        Rendben, nem ijesztgetem tovább, bár szerintem eddig sem okoztam rémálmokat neki. Felé tolom a kis tálat, amiben annyi sütemény rejtőzik, amennyivel az egész házamat jóllakathatnám, a házimanók nem veszik félvállról a felhízlalást, remélem, nem gondolták, hogy tényleg be is termelem az összeset, majdnem nehezebb a súlya, mint az enyém. El kell beszélgetnem alkalomadtán a drága Mr. Fawcettel, nyilván ilyen komoly lépésekre szánta el magát, ha már szerinte nem megfelelő az állapotom, még azt is el tudom képzelni, hogy esetleg Leonnal karöltve született a remek terv, de ezt nem egyik napról a másikra oldja meg az élet.
        - Na és, milyen kávét szeretnél? Ha nem valami gourmand ízről van szó, akár én is megcsinálhatom, ne zavarjuk a kis tündérkéket... - cinikusan elmosolyodom, a sütemény felé biccentve, amivel egy hadsereg is ellenne - Tényleg, ne haragudj, még nem is mutatkoztam be. Minerva, vagy inkább ahogy emlegetnek, Minnie Balmoral, szintén kávérajongó hatodéves, és ha úgy alakul, a ma esti pincéred. Szóval, mi az óhajod...?

                              

Nothing in the world is a problem we cannot solve a cup of coffee

Egy pár percig álltam ott tétlenül a konyha közepén, zavarban voltam. Nem tudtam, hogy mit kéne mondanom,hogy megtörjem azt a kínos csendet, de végül, szerencsére a lány megszólalt.
 - Rendben. A büntetésed egy kávé elfogyasztása a gonosz, csúnya prefektus társaságában. Gyakran jársz ide? Csak mert még nem futottunk össze, bár igazság szerint egyikünknek sem kellene éppen itt korzóznia, de igen, a kávé nagy úr... - elindultam a lány mellé, hogy leüljek.
- Oh, nem tudom, hogy hogyan fogom kibírni ezt a büntetést. - nevetek - Napi egyszer-kétszer járok ide, mikor mennyi időm van. Igyekszem akkor jönni amikor senki nincs itt. - válaszom közbe veszek egy sütit, igaz már nem kéne egyek, vigyáznom kell az alakomra, bár nem fenyeget az elhízás.
   - Na és, milyen kávét szeretnél? Ha nem valami gourmand ízről van szó, akár én is megcsinálhatom, ne zavarjuk a kis tündérkéket... Tényleg, ne haragudj, még nem is mutatkoztam be. Minerva, vagy inkább ahogy emlegetnek, Minnie Balmoral, szintén kávérajongó hatodéves, és ha úgy alakul, a ma esti pincéred. Szóval, mi az óhajod...?
Tudtam, hogy ismerős valahonnan a lány, ő az akiről  nem tudnak a barátaim megegyező véleményt adni, párak szerint undok és szigorú, mások szerint inkább kedves és jó szívű, az biztos, hogy én az utóbbit tapasztaltam.
- Egy pohár macchiatot szeretnék, Minnie. Ha lehet akkor engem is szólíts csak Mirinek, azt sokkal jobban szeretem mint a Miriamot.

Coffee made me do it!

A nem is annyira legális konyhában

         A szemöldököm, ha képes lenne rá, most nyilván sejtelmesnek nem mondható módon kúszna fölfelé a homlokomon, hogy aztán egy hasonlóan rejtélyes mozdulattal eltűnjön a hajam vonalán túl, hogy soha többé ne lássuk, mindezt persze azért, mert máshogy már ő sem lenne képes érzékeltetni a döbbenetét, miszerint vannak embertársaink, akik még a nagykorúságig sem jutottak el, de vélhetően nem is fognak, mert elviszi őket valami nyavalya a kávétúladagolás miatt. Nem mintha az anyja lennék, de nem kell közeli vérségi kapcsolatban lennem vele ahhoz, hogy esetleg aggódjak a további előmeneteléért, de a munkaköri leírásomba nem tartozik bele, hogy mit kell tennem, ha valaki magát veszélyezteti, de nem halálos módon... Úgyhogy ez egy teljesen felesleges gondolatmenet volt.
        - Tehát ismételjük meg az iméntit: honnan tudod, hogy kell bejutni ide? - teszem fel a kérdést másodszor, miután könnyedén siklottunk át felette az imént - Csak mert, mint ahogy tudod, szigorúan tilos.
        Ártatlan mosollyal pillantok rá, és egy kanállal játszadozom a kávém felett. Remek, legalább nem fél tőlem, bár nehéz valakit vérgőzös fenevadnak látni, ha el is ejti a célszerszámot, és aztán vigyorogva nyalja le a kézfejéről. Minden cseppjét imádom, de remélem, nem jutok el oda, hogy napi 1-2 szükségeltessen a funkcionálásomhoz...
        - Tud még róla valaki, hogy lejársz ide? Mármint senki nem aggódik emiatt? - belekortyolok a kávémba, lassan ihatóra hűl, élvezettem veszem a kezeim közé - Nem akarlak kioktatni, a te életed... csak érdeklődöm.
        Át is suhan a tekintetem rajta, a berendezést vizslatva - azt hiszem, tulajdonképp szeretnék főzni, ha lenne hozzá érzékem. Ez nem ugyanaz, mint a bájitalokkal, abban tudom, hogy kiváló vagyok, mindig érdekelt is, és nem akarok álszerény lenni, az szörnyen idegesítő tulajdonság, de ettől függetlenül, vagy talán pont ezért, sosem voltam egy konyhatündér. Apa istenien főz, korábban meg... hagyjuk, mi volt előtte, elmúlt. Most azonban Willow kápráztat el időnként a mesterműveivel, és néha eszembe jut, mi lenne, ha egyszer én tenném ezt?
        - Csak egyszerű macchiatoról beszélünk? Semmi különös ízesítés, extra kívánság? - mérem fel az igényeket mosolyogva, közben lelkesen pusztítom a sajátom - Tényleg, hol tanultad a kifejezést? Úgy értem, ilyen jellegű pályára készülsz, vagy család, barátok..? És miért rajongsz érte ennyire?
       

                                       

Nothing in the world is a problem we cannot solve a cup of coffee

     

Nem tudom, hogy jó ötlet-e az, hogy ilyenkor is kávézok, de úgy érem, hogy óriási nagy szükségem van mégegyre és legalább nem a szobámban unatkozok hanem barátot szerzek.
- Tehát ismételjük meg az iméntit: honnan tudod, hogy kell bejutni ide? Csak mert, mint ahogy tudod, szigorúan tilos.  Tud még róla valaki, hogy lejársz ide? Mármint senki nem aggódik emiatt? Nem akarlak kioktatni, a te életed... csak érdeklődöm. Csak egyszerű macchiatoról beszélünk? Semmi különös ízesítés, extra kívánság? Tényleg, hol tanultad a kifejezést? Úgy értem, ilyen jellegű pályára készülsz, vagy család, barátok..? És miért rajongsz érte ennyire?  - kérdezi mosolyogva.
Szívesen át siklanák újra az első  kérdésen, de ha már ennyire tudni szeretné, akkor elmesélem neki.
- Kerestem, kutattam és tessék! Megtaláltam. Amúgy nem. Az egyik barátom mesélte el, hogy hogyan juthatok le ide - válaszom közbe eszek még egy sütit. Túl finom, nem birom ki, hogy ne egyek belőle még legalább egyet és ahogy látom Minnnie nem nagyon fogyaszt belőle, nem értem miért. -  Senki nem tud róla, hogy itt vagyok,  nem kötöm senki orrára azt, hogy hova megyek, bár így elég óvatosan kell közlekednem, nem szeretném ha követnének - válaszolok gyorsan az első két kérdésére. - Igen, csak egy egyszerű, macchatoról beszélünk, bár egy kis cukor jöhet bele. A nyáron ellátogadtam apával Olaszországba ott ittam először ilyet, és igen nagyon megszerettem - mosolyogva gondolok vissza a nyáron történtekre. Nem is tudom, hogy volt-e ennél jobb nyaram. Fantasztikus érzés  volt vele tölteni egy kis időt. - Miért rajongok érte ennyire? Hát azt elég nehéz lenne elmagyaráznom, te miért rajongsz azért?- rámutatok a mutató ujammal a kávéjára.

Coffee made me do it!

A nem is annyira legális konyhában

          A prefektus legjobb barátja a kávé - meg a nem esti műszak, kevés munka, Friccs elkerülve, szóval nem rövid a lista, de a kávé koronás helyet foglalhat el rajta. Végre azért látom, hogy Miriam engedett kicsit, talán már nem tart attól, hogy harmadik büntetésként lazán elküldöm mondjuk wc-t sikálni,  amit talán kellene, de teljességgel megértem a szándékait, egy kis tilosban sétálgatás még önmagában nem bűn. Már a házirend szerint, amit én hivatalosan betartatok, persze az, de nem éppen párbajozás közben kaptam el, így feloldozom magam a bűn alól... Mégsem lehetek az elkövetkező években egy véreskezű diktátor, ha előtte éppen én magam ismerkedtem a kihágások széles és kreatív ösvényével. Szokták ugye mondani, hogy a.. hmm, a rablóból lesz a legjobb pandúr, mert az első változat, ami eszembe jutott, kicsit vulgáris lett volna.
           - Túl sok szabadidőd van, ha így ráérsz kutatni. - mosolygok a bájos kis füllentésen, de rögtön meg is kapom az igazat, nem fejtegetem tovább - Nem kérdezek nevet, tényleg. Én nem láttalak erre, te sem engem, a barátod pedig megtarthatja az inkognitóját. Áll az alku?
           Azért bármennyire barátságos vagyok, nem hiszem, hogy túl hatékony lennék, ha még meg is dicsérném a kihágásért. Leon főleg az ellenkezőjét vallaná, pedig a prefektusi kinevezések már azelőtt eldőltek, hogy őt nevezték volna ki a házvezetőnknek, és így is elég sokat küzd azért, hogy ne tűnjön kivételezésnek a viszonyunk. Nem irigylem ezért, mindezt a nyakába kapni még az éppen emberekkel való barátkozás mellé nem lehet éppen egy... haboskávé.
           - Követnének? - vonom fel a szemöldököm - Még a tavalyi helyzet miatt? Vagy valaki zaklat? Ugye tudod, hogy kérhetsz segítséget?
           Kicsit elgondolkozva figyelem, hogy vesz a süteményből és enni kezd. Helyes, fogyjon csak el, egyedül biztos nem tudnám betermelni, bármilyen finom is... A szokatlan kapcsolatom az étellel nem tud így megoldódni, de jó látni, hogy ő nem küzd ilyen görcsökkel. Na persze, ilyenekkel nem, de azért aggasztó ez a félig elszólás.
           - Rendben, akkor egy macchiato. Meg is értem, hogy megszeretted, az igazi olasz ízek tényleg páratlanok... - iszom tovább a lassan elfogyó kávémat, és fel is állok már, hogy készülni kezdjek - Hol jártatok? Csak egyszer voltam ott, de tényleg kíváncsi vagyok az élményeidre, imádok utazni.
            Edényeket keresgélek, remélem, a csörömpölésre nem rohan le minket házimanók egész hordája, hogy itt most ők fognak akkor főzni, egy macchiatót én is meg tudok csinálni, még ha nem is vagyok egy született séf. Leginkább talán Greg fura ízekhez való vonzódása miatt, ő ugyanis sosem éri be azzal, hogy 'kávét' igyon, neki mindig nevén kell neveznie a fajtákat, neki köszönhetem, hogy most értem, mit is várnak tőlem. Míg szórakozom a kávé feltételével, még hátrapillantok mosolyogva a kérdések miatt.
            - Mert az otthonra emlékeztet. Ezek a fűszerek és az összhatás maga olyan, mintha csak egy napsütéses őszi nap után, amikor kint sétáltam az erdőben és fotóztam, bebújnék valaki mellé egy takaró alá, akit nagyon szeretek, és minden olyan tökéletes arra a néhány pillanatra... Szóval érted, ilyen szentimentális, lökött okok miatt. - el is nevetem magam, aztán közben azért figyelek arra is, ami a kezem között készül - Szeretem az ilyen hangulatokat, még ha egyszerűek is. Valahogy az ilyen kis hétköznapi mágiával teli momentumok igazán hozzám tudnak nőni, és azokat idézi fel mondjuk ez az ízvilág, vagy egy cigaretta. Gondolom, ezek alapján neked is ez a kávé Olaszország. Mit kóstoltál még? Figyelek, csak közben készül a mestermű is.
           

                                        

Nothing in the world is a problem we cannot solve a cup of coffee

Örülök, hogy sikerült megusznom a büntetsét, nem igazán szerettem volna most megkapni az elsőt. Elmosolyodok Minerva reakciójára, úgy látszik ő is érti a viccet, nem úgy mint itt a Rofxortban egyesek.
- Követnének? Még a tavalyi helyzet miatt? Vagy valaki zaklat? Ugye tudod, hogy kérhetsz segítséget?
Úgy látszik ezt egy kicsit félreértette, gondolatban gyorsan összeszedem a válaszomat és gyorsan elismagyarázom azt, hogy hogyan értettem.
- Nyugi, nem zaklat senki, csak a barátaim szeretik tudni, hogy mikor hova megyek, én meg nem az a lány vagyok aki az orrukra köti ezt. Nem szeretném ha ők is ide járkálnának - egy kicsit elegem van abból, hogy otthon is és itt is mindig megérdezik, hogy hova megyek és, hogy hol voltam ezért van az, hogy ha felteszik nekem ezt a kérdést akkor idegesen válaszolok. Sajnos gyorsan feltudom kapni a vizet bármin, azt hiszem ezt az őrült tulajdonságot apámtól örököltem, ő is pontosan úgy reagál ezekre a kérdésekre ahogyan én.
Szeretnék még egy sütit elvenni, de próbálok uralkodni magamon. Egy kicsit udvariatlan lenne ha csak úgy tömném magamba más sütijét. Anya mindig arra tanított, hogy ha meg is kínálnak akkor is csak mérsékelten vegyek el, azaz egyet vagy kettőt fogyasszak.
- Rendben, akkor egy macchiato. Meg is értem, hogy megszeretted, az igazi olasz ízek tényleg páratlanok... Hol jártatok? Csak egyszer voltam ott, de tényleg kíváncsi vagyok az élményeidre, imádok utazni - végre van egy ember akinek el tudom mesélni az olaszországi élményeimet.
- A fővárosban, Rómában voltunk. Te is ott jártál? - teszem fel neki a kérdést aztán folytatom tovább a kis élménybeszámolómat. - Mindenféle híres építményeket megnéztünk, színházakban voltunk, fantasztikus élmény volt!
A következő kérdésére gondolkodás nélkül válaszolok, bár azt hiszem nem tudom minden ételnek és italnak a nevét amit kóstoltam, de azért amik eszembe jutnak azokat megmondom.
- Sok mindent megkóstoltam. De amik a legjobban ízlettek: ristretto, tiramisu, cannolo és még volt mégegy aminek nem jut eszembe a neve. Neked mik voltak a kedvenceid?

Coffee made me do it!

A nem is annyira legális konyhában

        Egy kicsit ugyan cinikus arckifejezéssel bólintok a hirtelen érkező megnyugtatásra, mert részben egyetértek vele, részben meg nem. Utóbbit inkább a társadalmi elvárások miatt, én is tudom, milyen lehetetlen távol tartanod a szeretteidet, mondjuk épp a legnagyobb személyes katasztrófáidtól, de ezt elég nehéz nekik elmagyarázni, mikor ők pedig megvédeni akarnak tőle... Ördögi kör ez, bűntudattal megcukrozva, mert abban a hitben élsz, hogy jót teszel, legalább nekik, de az igazság az, hogy ha egy kicsit is jó megfigyelők, csak olajat öntesz kacagva a lángokra a titkokkal.
         - Hát ezért a barátaid. Nyilván aggódnak érted... - vonom meg végül a vállamat amolyan köztes megoldásképp - De az utóbbit megértem. Vannak dolgok, amikről jobb, ha kevesen tudnak.
         Na ez megint pont úgy hangzott, mintha rejtegetnék három emberölést, meg némi bankrablást itt a mondandóm alatt, pedig ha meg is kérdőjelezhető morálisan néhány nézetem, egyiket sem tettem meg. A kávé őszintévé tesz... illetve az érzés, hogy meghallgatnak és nem ítélnek el, az tesz azzá, és ilyenkor könnyebb ezt képzelnünk. Valahol talán úgy, mint az alkohollal, csak itt nem legmélyebb vágyainkat és félelmeinket éljük ki, 'csak' a hétköznapi gondolatok láncát kanyarítjuk a másik nyakába azzal a könnyedséggel, hogy úgyis csak beszélünk a levegőbe, nincs súlya, pedig záporoznak közénk a mázsás mondanivalók.
         - Egyél nyugodtan, én nem kérek. - követem a tekintetét a süteményes kosárra - Amúgy sem hiszem, hogy elhitték, hogy ha eddig nem voltam éhes, majd most hisztérikusan rávetem magam, szóval ne tartson vissza az illem.
         Az ujjaim a pohár peremén játszanak, míg várom, hogy a kávé megfelelő hőmérsékletű legyen. Ha úgy gondolok rá, mint egy bájitalra, amit valamennyire azért emlékből kell elkészítenem, sokkal kevésbé lesz esetleg kisebb égszakadás a végeredmény - valahogy nagyon bizarr ez a kettősség, mert hiába sikerült minden bájitalom az ésszerűség határain belül kiválóan, attól még a konyhában a legkedvesebb módon jellemezve is ügyetlennek minősültem. Persze lehet, hogy ez leginkább azért van, mert mesterszakácsok vesznek körbe, akik úgy vágnak zöldséget, mintha alkotnának, úgy fűszereznek, mintha szeretkeznének, és végül olyan természetesen tálalnak, mintha eleve ezzel a tudással az ujjaikban születtek volna. Én meg ott állok mögöttük, még reménykedve, azzal a tipikus vigyorral, amit akkor vágunk, ha érezzük, hogy itt már csak a jóindulat fog megmenteni bennünket.
         - Ööö, futólag. Igazából egy nagy rohanásként maradt meg az a város, mert a legkisebb testvérem elkapott valamit, úgyhogy őt ápoltuk. Hidd el, a legszebb várost is el tudja rontani, ha az öledbe hánynak. - nosztalgikusan elmosolyodom, és kitöltöm a tejhabot a pohárba - De ahogy így elmeséled, tényleg emlékezetes lehetett. Mi volt a kedvenced? A Vatikánban is jártatok?
         Egy kicsit várok, amíg a tej és a hab úgy dönt, befejezik közös kapcsolatukat, és különválnak a jól ismert két rétegre, ami alá aztán majd megérkezik a kávé, megalkotva azt a csodálatos harmóniát, amit macchiatónak nevezünk. A pultnak dőlök közben, így hallgatom az elég lelkes beszámolóját, úgy látom, rég tartogatta magában.
         - Amennyire ismerem az olasz konyhát, ezek mind édességek, ugye? Nekem inkább a tésztáik maradtak meg, és hát persze az olasz pizza... - bólogatok egyetértően - Úgyhogy ha nagyon szeretnél jót röhögni a kiejtésemen meg azon, hogy csak szótagok jutnak eszembe, akkor felidézem őket, de neked frissebb az élmény, gyerünk, rohanj le. Még nagyjából öt perc, addig készül a kávéd, öntsd ki nyugodtan a lelked.
       

                                        

Nothing in the world is a problem we cannot solve a cup of coffee

    Erősen töröm a fejem azon, hogy mi a neve annak az ételnek amit annyira szerettem. Hihetetlen, hogy nem jut az eszembe, pedig egész nyáron azzal zaklattam anyát, hogy készítse el nekem, de sajnos túl sok volt a dolga én meg nem igazán tudok főzni így nem tudtam újra megkóstolni. Azt hiszem Minervával egyetértünk azzal kapcsolatban, hogy nem kell mindenkinek tudnia mindenről, tudom én, hogy a barátaim aggódnak értem, de akkor is. Miért kell mindig mindenkinek kérdezősködnie?! Nem szólalok meg, csak mosolygok. Észrevette, hogy kívánom a sütit és megnyugodtam kicsit, hogy ha veszek még az nem illedelmetlenség, így vettem még egyet és körülbelül úgy nézhettem ki mint egy négy éves kisgyerek aki megkapta a kedvenc édességét és százszázalékosan elégedett.
  - Ööö, futólag. Igazából egy nagy rohanásként maradt meg az a város, mert a legkisebb testvérem elkapott valamit, úgyhogy őt ápoltuk. Hidd el, a legszebb várost is el tudja rontani, ha az öledbe hánynak. De ahogy így elmeséled, tényleg emlékezetes lehetett. Mi volt a kedvenced? A Vatikánban is jártatok?
Sajnálom Minnie-t, mert nem tudom milyen az ha az öledbe hánynak. Velem is ugyanez történt a két évvel ezelőtt, apával és az új családjával elmentünk spanyol országba és a legkisebb gyermeke az én ölembe hányt.
  - Tudom milyen az ha az öledbe hánynak - mesélem neki aztán válaszolok a kérdéseire. - Kedvencem a Capitoliane Museums volt és igen a Vatikánban is voltunk.
Örülök, hogy Minnie-nek segíthetek, nem volt olyan ember akinek elmesélhettem az élményeimet. Anya még abba is nagyon nehezen ment bele, hogy én elmenjek apával Rómába, egy héten keresztül könyörögtem neki.
  - Amennyire ismerem az olasz konyhát, ezek mind édességek, ugye? Nekem inkább a tésztáik maradtak meg, és hát persze az olasz pizza... Úgyhogy ha nagyon szeretnél jót röhögni a kiejtésemen meg azon, hogy csak szótagok jutnak eszembe, akkor felidézem őket, de neked frissebb az élmény, gyerünk, rohanj le. Még nagyjából öt perc, addig készül a kávéd, öntsd ki nyugodtan a lelked.
  - Én azért kíváncsi vagyok a te emlékeidre is!

Coffee made me do it!

A nem is annyira legális konyhában

        Vannak testvéreim, elég közelről ismerem az olyan szórakoztató tevékenységeket, amikor lényegében hagyod a másikat pofázni, és csak tovább pofázni... Mondjuk, hogy amíg nem díszelgett a nemes és nagy múltú jelvény a mellkasomon, éltem is efféle trükkökkel szorult helyzetben, de még nem érzem úgy, hogy annyira meghasonultam volna McGalival, bármilyen barátságtalanul is tudok nézni, hogy valaki velem szemben rukkoljon elő vele. Felvont szemöldökkel fordulok meg, bár még közel sem vagyok ideges, inkább csak érdeklődő, hogy vajon mi a célja az egésszel pontosan...?
         - Miri, lenne hozzád egy elég lényeges kérdésem. - elmosolyodom, de ezúttal nem a csupa móka és kacagás lendületével, ami általában jellemző rám - Ha értékelned kellene ezt a beszélgetést, hányast adnál magadnak és nekem egy olyan skálán, ahol a nulla teljes és menthetetlen néma, a tízes pedig egy sikítószellem lendületével, de Rita Vitrol szociális érzékenységével vegyítve Malfoy humorát pofázik egyetlen levegővel?
         Persze, nem kötelező éppen beszélgetnünk, de vészesen hamar csúsztam át egy egészestés produkcióba, ahol lényegében magamat szórakoztatom. Igyekszem nem túl támadólag fellépni, a hangsúlyom is inkább játékos, mint számonkérő, de ha őszintén közli velem, hogy menjek az anyámba, mert rossz napja van, nem vagyok szimpatikus, esetleg most egyszerűen nincs kedve beszélgetni, teljesen megértem. Nem lehetünk mind egymás elveszett lélektársai, de hogy addig se frusztráljam tovább, válaszolok a feltett félkérdésére.
         - Hmm... Azt hiszem, két éve nyáron volt. - elmozdítom jobbra és balra a számat gondolkozás közben, mintha csak egy képzeletbeli bajuszt egyensúlyoznék az ajkaimon - Akkor költöztem haza az apám családjához, és még minden nagyon friss és új volt... Tudod, amikor szétmennek a szüleid, és valaki másnak a kész életében illeszkedsz be. Imádom őket, de az első napokban úgy éreztem, mintha betörtem volna az ajtón az oda nem passzoló múltammal, ezért azt hiszem, nem is élveztem annyira Olaszországot, mint lehetett volna.
         Elkészültem a kávéjával, óvatosan egy mosolygó arcot húzok bele az eddig használt kanállal, és leteszem elé, aztán visszafoglalom a helyem az asztalnál. Legszívesebben rágyújtanék, de az valahol azonnali karaktertörés lenne ezzel a kis jelvénnyel magamon, és egyébként sincsenek öngyilkos hajlamaim... Lépegetnek az ujjaim az üres bögrémen, és oda sem figyelek, csak már arra, mikor lecsúsznak a kihűlt felületről, és az öklöm nagy lendülettel vágódik a felületnek. Felszisszenek felháborodva, és rögtön dajkálni is kezdem egy fájdalmas mosollyal.
         - Figyelj, Miri, ha nem kedvelsz, vagy nem vagy éppen emberbarát hangulatban, és netalán itt a szemed láttára kísérlem megölni magam, nem kötelességed felhurcolni a Gyengélkedőre... - az egyik ujjamat a számba veszem, de még érthetőek a szavak - Ezzel most azt akarom mondani, hogy ha egyedül akarsz maradni, nem maradok tovább.

                                        

Nothing in the world is a problem we cannot solve a cup of coffee

A kávémra várva elkezdek csendesen dobolni az ujjaimmal. Ahogyan Minnie a kávémat készíti anya jut az eszembe, ő is hasonló kézmozdulatokat végez kávékészítés közben.
  - Miri, lenne hozzád egy elég lényeges kérdésem. Ha értékelned kellene ezt a beszélgetést, hányast adnál magadnak és nekem egy olyan skálán, ahol a nulla teljes és menthetetlen néma, a tízes pedig egy sikítószellem lendületével, de Rita Vitrol szociális érzékenységével vegyítve Malfoy humorát pofázik egyetlen levegővel?
Minerva kérdésén egy kicsit elgondolkodom. Semmi képen nem adnák egyikőnknek sem kevesebb pontot mint nyolc. Jól érzem magam itt vele, de nem tudom, hogy ő is ugyan így van-e vele.
  - Magamnak azt hiszem kilenc pontot adnák, de neked mindenképpen tízet - mondom teljes őszinteséggel. - De miért kérdezed? Ha azt feltételezed, hogy nem érzem veled jól magam, akkor nagyon tévedsz.
Tényleg nagyon remélem, hogy Minerva nem gondol ilyenekre, nagyon örülök, hogy van olyan ember akinek elmesélhetem az élményeimet.
  - Hmm... Azt hiszem, két éve nyáron volt. Akkor költöztem haza az apám családjához, és még minden nagyon friss és új volt... Tudod, amikor szétmennek a szüleid, és valaki másnak a kész életében illeszkedsz be. Imádom őket, de az első napokban úgy éreztem, mintha betörtem volna az ajtón az oda nem passzoló múltammal, ezért azt hiszem, nem is élveztem annyira Olaszországot, mint lehetett volna.
Már van két közös bennünk Minnivel, ő is és én is kávé függők vagyunk és mind kettőnknek elváltak a szülei.
  - Igen, tudom milyen az. Az én szüleim is elváltak, csak én nem apával hanem anyával élek - szomorú és egy kicsit elégedetlen pofát vágok, de minek is örülnék?! Apa nem akar maga mellé venni, pedig tudja, hogy anya hajlamos arra, hogy italhoz nyúljon.
A kávém láttára felcsillan a szemem, végre készen van a legjobb barátom. Óvatosan belekortyolok. Fantasztikus! Pont úgy van elkészítve ahogyan szeretem.
  -  Köszi, fantasztikus lett! Soha nem ittam még jobb kávét! - dicsérem meg a munkáját, látszik, hogy ért hozzá.
Mikor Minnie keze az asztalhoz csapódik egy kicsit megijedek.
  - Minden rendben? - kérdem ijedten.
  - Figyelj, Miri, ha nem kedvelsz, vagy nem vagy éppen emberbarát hangulatban, és netalán itt a szemed láttára kísérlem megölni magam, nem kötelességed felhurcolni a Gyengélkedőre... Ezzel most azt akarom    mondani, hogy ha egyedül akarsz maradni, nem maradok tovább - felvont szemöldökkel nézek Minnire, nem  tudom honnan szedi azt, hogy zavar nekem.
  - Minnie, én örülök annak, hogy itt vagy és nem akarom, hogy el menj!

Coffee made me do it!

A nem is annyira legális konyhában

        Hangosan felröhögök, mert ez már közel sem finom és nőies nevetgélés vagy szofisztikált úrhölgyes kacagás, ez a klasszik Minerva Balmoral teljesen őszintén hülye hanghatás, és még a könnyeimet törölgetve gondolkozom azon, hogy vajon direkt ilyen pofátlan, esetleg véletlenül nem sikerült megérteni a skála pontozásának mibenlétét, mindenesetre bájosan bunkó volt.
        - Miri, a tízes a lehető legrosszabb, a kilences meg csak egy sellő-hajszállal jobb nála. Mintha egy jósági mércén a Nagyúr meg Bellatrix Black lennénk... Elismerő, de na, biztos, hogy ezt akartad mondani?
        Nem mintha nem kritizálnának olykor túlkapott jelzőkkel, de itt két végletről volt szó: az egyes a némaság, a tízes a túlzás. De az is tény, kevesen mernék ilyen nyíltan kijelenteni, hogy ugyan, ha elásom magam, amire szükségem lenne, legalább a számba lapátoljam legelőször a földet, hogy csend legyen a művelet további fázisaiban. Viszont rögtön meg is magyarázza az állítását, még ha furán is hat az iméntiek fényében.
        - Mert akkora szünetek vannak a válaszaid között, hogy egy egész sereg őrző sem tudná kivédeni, ha karikára dobnék rá. - ingatom kicsit a fejem, még mindig kuncogva - Így azért nem olyan elvetélt következtetés erre gondolni.
        Lazán öntök magamnak is még kávét, mert ha már elvált szülőkről fogunk értekezni, ahhoz kell egy kis szíverősítő. Jól esne mondjuk egy pohár whiskey is, de hogy néz ki az, hogy támogatom a diáktársaim heveny függőségeit, és még velük is tartok benne? Bár ha már itt tartunk, szívesen rá is gyújtanék, csak úgy kényelmesen a lelkizésre készülvén, de egyik ötletem sem találna fergeteges rajongásra a manók részéről, így beérem a kis kávémmal. Megcukrozom, aztán míg kortyolgatom, mosolyogva nyugtázom a dicséretét a sajátja kapcsán.
        - Örülök neki. Ha esetleg kirúgják a formás hátsófelem az aurorok közül, majd nyitok egy kávézót, és ha eljutunk oda, hogy ne csak én tartsalak szóval kapsz állandó kedvezményt, oké? - öntök még egy kis tejet, nekem ez így még erős - És milyen anyukáddal? Jól megvagytok?
        Kis hangulatváltozás áll be a drámai bejelentésemet követően, de még mindig jogosnak érzem. Szomorú lenne, ha halálba untatnék egy ártatlan hollóhátast csak azért, mert azt hittem, hogy társaságra vágyik a kávéja mellé. Mindenesetre nem ez a helyzet, csak kifoghattam a legkevésbé szószátyár változatukat, úgyhogy igyekszem is megnyugtatni a végén, mikor ő is érzelmesen nyilvánul meg.
        - Rendben... De a szívem foglalt, sajnálom. - bólintok nagyon komolyan, aztán megint elnevetem magam, és intek, hogy nehogy komolyan vegyen - Bárki bármi hajmeresztő dolgot mesél, nehogy elhidd. Seprűn csinálni amúgy is elég életveszélyes, a szakoktatóval csinálni pedig egyenesen öngyilkosság. Hogy kinek, azt döntsék el a hozzáértők, de csak arra akarok célozni, hogy ha hallasz rólam valamit, az elég valószínűen nem igaz. Voltál már pletyka tárgya, ha már témánál vagyunk?

                                        

Nothing in the world is a problem we cannot solve a cup of coffee

    Minerva nevetésére én is elmosolyodom aztán a válaszán elgondolkodom egy kicsit. Úgy látszik egy kicsit félre értettem ezt a skálás dolgot, a bunkóságomat pedig igyekszem valahogyan ki javítani.
  - Most így, hogy jobban meggondolom akkor legyen mind kettőnknek egy ötös! Vagy az is túlságosan rossz? - mondom neki nevetve, jó lenne már eltalálni a legjobb ponton Minerva skáláján.
   Nem emlékszem, hogy mikor éreztem ilyen jól magam itt a Roxfortban, ebben a tanévben, igazán sokat köszönhetek Minninek, ezt a nagyon rossz napomat is sikerült egy kicsit felvidítania!
Kortyolok egyet a kávémból és nagy örömmel fogadom, hogy kelkő hőmérsékletűre hűlt és nem kell tovább várnom az elfogyasztásához.
  - Mert akkora szünetek vannak a válaszaid között, hogy egy egész sereg őrző sem tudná kivédeni, ha karikára dobnék rá. Így azért nem olyan elvetélt következtetés erre gondolni.
Minnie válaszára próbálok mosolyogva reagálni, több-kevesebb sikerrel. Magam sem tudom mi van ma velem, ilyen lassan beszélni soha nem szoktam.
  - Bocsi! Akkor változtatok - gyorsan bocsánatot kérek a lánytól és két kortyolással el is fogyasztom  a kávémat.
  - Örülök neki. Ha esetleg kirúgják a formás hátsófelem az aurorok közül, majd nyitok egy kávézót, és ha eljutunk oda, hogy ne csak én tartsalak szóval kapsz állandó kedvezményt, oké? És milyen anyukáddal? Jól megvagytok?
Az utóbbi két kérdésére nem igazán tudom mit is válaszoljak. Félek, hogy ha az igazat mondom akkor valami rossz kép jelenik meg benne anyáról. Nem rossz ember ő, csak megviselte a válás és a bátyám halála.
  - A kedvezménynek örülnék! - mondom mosolyogva aztán úgy döntök, hogy az igazat mondom. - Hát anyával nem annyira rossz de nem is olyan jó. Nagyon megváltozott amikor elváltak apával. Néha még amikor maga alatt van hozzá szokott nyúlni az italhoz, de ilyen csak ritkán van mégis jobban örülnék ha apával lehetnék. Te hány évesen költöztél apukádékhoz?


  - Rendben... De a szívem foglalt, sajnálom - a viccen elnevetem magam és aztán figyelek tovább. - Bárki bármi hajmeresztő dolgot mesél, nehogy elhidd. Seprűn csinálni amúgy is elég életveszélyes, a szakoktatóval csinálni pedig egyenesen öngyilkosság. Hogy kinek, azt döntsék el a hozzáértők, de csak arra akarok célozni, hogy ha hallasz rólam valamit, az elég valószínűen nem igaz. Voltál már pletyka tárgya, ha már témánál vagyunk?
Hallottam róla pletykákat, de nem igazán hiszek bennük. Én az az ember vagyok aki csak akkor hisz el valamit ha látja.
  - Halottam pletykákat de nem hiszek nekik! Én is voltam párszor pletyka tárgya, de nem olyan sokszor mint a családom a válás idején. Mivel apa híres üzletember így a fél London róluk beszélt.

Coffee made me do it!

A nem is annyira legális konyhában

        - Hagyd csak, tényleg, tudjuk be öngólnak. - intek neki, mikor vissza akarja vonni a kijelentését - Amíg csak ennyi hasonlóságot mutatunk velük, addig a továbbiaktól nem érdemes tartanunk, gondolok itt most arra, hogy mindig az a leggyanúsabb, aki egyáltalán nem az... De biztos vagyok benne, hogy ezt valaki, aki titokban kávézik, pontosan tudja.
         Vajon mikor fordult át ez a tanév is egy Bond-filmbe az elvileg gondosan figyelő tekintetem előtt? Valószínűleg ott, ahol az összes többi is, a szomorú ebben a hasonlatban pedig éppen az, hogy kevesen értenék, pedig tényleg lapul egy pisztoly a ládámban, meg némi képesség a használatára a most mosolygó ajkaim mögött, még ha látszólag a legnagyobb gondom az is, hogy túlcukroztam a kávémat. Már megint.
         - Nem akarlak ráerőszakolni, ne haragudj. - aztán azért elismerősen nézek, mikor húzóra issza a kávéját, mintegy bemutatva, hogy ő tényleg nem kispályázik ezt illetően - Akkor azt hiszem azt a kedvezményt meg is beszéltük... Még senkit nem láttam, aki így tüntette volna el a kávéját. Borral, töménnyel esetleg, de kávéval még soha.
          Elgondolkozva emelem a számhoz a sajátom, bár én nem kockáztatnám meg ezt az akciót, mivel még mindig kipirulok a felszálló gőzében. Ha hazai stílusban iszogatnánk, rögtön prezentálni is tudnám neki a saját ivási diszciplínáimat, de azzal lazán és elegánsan le is tehetném így a fényes nappalban azért papíron még benne járó illetlenséget áthágó bűntudattal a prefektusi jelvényemet.
         - Sajnálom. Változott emiatt a kapcsolatotok? - kicsit áthelyezem a súlyomat, kényelmesebben elhelyezkedem - Tizennégy voltam, és eléggé... bizonytalan a mugli kultúrát illetően. Tudtam, hogy vannak testvéreim, de nem volt lehetőségem tartani velük a kapcsolatot, és sokáig biztos voltam benne, hogy rájuk hozom a saját balszerencsémet, ami a nevemet ismerve elég érthető is.
         Visszatemetkezem a kávémba, mert ez olyan téma, amit nem biztos, hogy feszegetni akarok - a Balmoralok egész estés drámák alapanyagául szolgáló sötét történetei valahogy nem illenek a hangulathoz, még ha mind büszke varázslók és boszorkányok is voltak, vélhetően roxforti éveikben még nem mind ámokfutó őrültként vagy gyilkosként. Lényegében ez a két opció merült fel a későbbiekben, és ha ideértem a temetőnk történetét is, még a túlédesített kávém is keserű lesz..
         - Az egyik barátnőm kifejezetten szomorú lenne ezt hallva.. Bár már nyáron elrontottam a kedvét azt illetően, hogy már a pletykáknak sem lehet hinni. - mosolyodom el megint a folytatáson - Az elég kellemetlen.. Nagyon kínos történet volt? Hogy élted meg? Bár az első kérdést veheted tárgytalannak is, nyilván, ha kihatott az itteni létedre...vagy... mikor váltak el? Milyen most a családi felosztás a két világ között?