Lupus in pelle ovis

Báránybőrbe bújt farkas

A szörnyű gyanú nem hagyott napok óta igazán pihenni. Az olyan halálfalók, mint Leander, nem tűnnek el nyomtalanul, hiszen a nekik kellő figyelmet csak úgy kaphatják meg, ha mindig az átvitt értelemben radarunkon maradnak. Főleg azután nem, hogy hozzájutnak. Sokan úgy tartják, aki bűnt követ el, mind azonos hangszeren játszik, ez azonban könnyelmű hiba egy auror elképzelései között, amit nem engedhetünk meg magunknak. Van köztük, aki helyesnek képzeli, amit tesz, még ha a kezei véresek is közben, és emberek életeit teszi tönkre a céljáért. Mások a szórakozást űzik a kihágások közepette, az izgalmat, hogy olyasmit tehetnek, amiért látszólag nem üthet vissza a törvény, közben olyan okosnak képzelik magukat, akár Ikarusz a Nap felé szállva...

Csakhogy előbb-utóbb minden angyal szárnyát eltörik, legyen valódi vagy hamis. A kezeim között egy régi, elhanyagolt, háború előtti befejezetlen akta: Willow Fawcett, az elkóborolt bárány, aki végül a szép remények ellenére nem csatlakozott az állományhoz. Suttogtak róla dolgokat, de ezekre nem adok, elvégre mindenkinek lehetnek okai arra, hogy megváltoztassa az életét, és ezekről ne tartozzon magyarázattal. Különösnek találom ugyan, hogy egy karrier kapujában hátat fordított nemcsak a lehetőségnek, de ahogy olvasom, a világunknak is, de ahogy ez idáig nem érdekelt, úgy most gyanússá vállt. A nyomozásom árnyéka vetült rá, elvégre Leander megölte az egyik testvérét, és az elfogott bűnözők is szót ejtettek róla, többen elismerően. Cerys Balmoral szálát egyelőre nem tudtam felgöngyölíteni, de valahol ő és Dernier biztosan válaszolhatnának a most ki nem mondott kérdéseimre. Fawcett nem volt halálfaló, sőt, több forrás utalt rá, hogy a háború alatt védelmezte a rászorulókat, de ez nem jelenti azt, hogy nem állhatott önkényes bosszút Leanderen. Mindez puszta sejtés, bizonyítékom nincs rá, hiszen az ilyen esetekben ritka a szemtanú, mint a fehér holló, de van egy biztos módszerem arra, hogy utána járjak, van e alapja a latolgatásomnak. Ha nem is igazolódik be, legalább meggyőződhetek arról, hogy az iskola kompetens tanárt kap, akitől nem kell féltenünk a diákokat... és Dominicot.

Rövid keresgélés után ráakadok a címére, és elköszönve a kollégáimtól hoppanálok a teljesen mugli környékre. Perth nem változott sokat azóta, hogy itt jártam a háború alatt, bár csak futólag, egyetlen ügy miatt, de ezt nem idézem fel szívesen, elvégre nem élve vittem magammal a vádlottat. Túl hevesen ellenállt, és úgy véltem, kevesebb veszteséggel jár, ha elintézem, mintha magammal rángatom a városon keresztül. Nos, felejtsük is el, ez egy befejezett akció. Bekopogok Fawcetthez, megpróbálom felidézni az arcát, amíg megérkezik, előkészítem az igazolványom és a pálcám, ha esetleg kételkedésbe ütköznék. Habár nem hivatalos kihallgatásról van szó, nem szeretném, ha azt hinné, csevegni jöttem, esetleg ajánlatokat tenni. Gyanakszom rá, elvégre logikus lenne a részéről, hogy a férfi nyomába ered, a képességei lehetővé teszik, de azért vagyok itt, hogy eldöntsem, érdemes e őrizetbe helyeztetni...
- Jó napot kívánok, Mr. Fawcett! - köszönök komolyan, ahogy ajtót nyit - A nevem Arnold Till, a Mágiaügyi Minisztérium aurorja vagyok. Szeretnék feltenni önnek néhány kérdést.
Ilyenkor van kollégám, aki udvariasan hozzáteszi, hogy alkalmas e az időpont, de nem vagyok ennek a híve. Az igazság nem várakozik türelmesen, főleg akkor nem, ha bűnös közelébe kerül, ahogy a Nap sem várja meg, amíg Ikarusz lejjebb repül. Ugyan, mikor is hatna meg egy bárány bőrbe bújt farkast az idő...? Ha lenne ember, aki mindkettőnket személyesen ismer, talán elgondolkozna azon, vajon pontosan melyikünk is az.

          És én még azt hittem, hogy egy teljes hét Roxmortsban majd jót fog tenni. Hát, a fenéket. Két nap után olyan gyorsan jöttem el onnan, hogy arra szavak sincsenek. Nem is meglepő. A bűntudat még akkor is mardosott, mikor Jimmyvel beszéltem a fogadóban, bár igyekeztem jól titkolni, és ez azt hiszem sikerült is. Én nem vagyok ez a bosszúálló típus, nem is értem, hogy mi ütött belém. Pont én tettem meg, aki a legtávolabb áll a családjától, akinek meg sem fogják köszönni, sőt, aki ezzel csak még jobban bizonyította, hogy pont olyan, mint amilyennek leírták. Alig pár nap van vissza az iskoláig; az, amit tegnap műveltem, nem mehet örökké. Itthon ülni és az italos üveg alját nézni nem jó. Nem is rám vall.
          Összerámolom kicsit a lakást, kiszellőztetek, és elmegyek bevásárolni néhány dolgot, ami még kell az ebédhez. Onnan tartok visszafelé, mikor elfog egy rossz érzés. Talán nem kéne hazamennem ma mégsem, de akkor hova mehetnék? Londonba nem, azt a házat már kiadtam. Waterfordba? Szerintem ott most Millerék vannak, kihasználva az utolsó hét adta szabadságot. Nem is értem, hogy miért hiszek egy olyan bajsejtelemnek, ami teljesen alaptalan. A konyhában lepakolok az asztalra, és nekiállok a főzésnek. Már majdnem végzek vele, mikor egy bagoly röppen be az ablakon.
          Elveszem tőle az üzenetet, majd vissza is küldöm. Az utóbbi hetekben majdnem minden nap kapok egy köszönő levelet a bál miatt vagy egy emlékeztetőt a Minisztériumtól vagy egy interjúfelkérést, de a fene akar Vitrollal találkozni. Veszek egy mély levegőt, majd ezúttal ténylegesen nekiállok a főzésnek. Valahol a közepénél tartottam, mikor csengettek. Odamegyek az ajtóhoz kötényben, fakanállal a kezemben.
          - Jó napot, miben segíthetek?
          Első ránézésre megmondom, hogy varázsló. Nem lehet eltéveszteni, és az arca, mintha ismerős is lenne. Csak azt nem tudom, hogy honnan és mikor láttam. De ha varázsló, akkor kizárásos alapon csak a Minisztérium jöhet szóba.
          - Igen, tessék, fáradjon beljebb.
Bekísérem a nappaliba, újra kinyitom az ablakot, hogy az étel illata még gyorsabban távozzon a lakásból.
          - Azonnal jövök, csak elrendezem a konyhában a dolgokat.
Kifelé menet jutott már eszembe, hogy tényleg a Minisztériumban láttam, és Till… Már értem, hogy miért volt annyira ismerős. Többször is összefutottam vele, de egy köszönésnél többet nem ejtettünk. Auror. Mit keres nálam egy auror? Nem, biztos, hogy nem jöttek rá… Leon, talán tényleg… Nem, akkor már korábban jöttek volna. Egyébként is tartozom neki, szerintem nem fog olyan könnyen elengedni.
          Leveszem a tűzhelyről a krumplit és lekapcsolom a leves alatt a gázt. A sütőt is tartalékra veszem; gyorsan végzek ezekkel, szerencsére. Egy kancsó limonádéval és két pohárral térek vissza, fakanál és kötény nélkül.
          - Gondolom, nem kell kérdeznem, hogy mi szél hozta erre, rövidesen úgyis elmondja. Italt esetleg süteményt?

Báránybőrbe bújt farkas

Sok kezdő követi el azt a hibát, hogy úgy gondolja, a gonosz egysíkú természet, pedig a gonosz ezerarcú lánc a végtelenség nyakán. Kezdetben én is ezt hittem, és keserves volt a tanulás folyamata, olyasmi, amit nem kívánnék ismét átélni, vagy amit nem kívánnék a leendő kollégáimnak, de mégis, tűzben edzik az acélt. Ezek fényében nem különösebben érdekes, hogyan találkozom Fawcettel, főzés közben, vagy mondjuk az éjszaka közepén egy sikátorban: a lényeg nem az, amit láttatni akarnak velünk, hanem az, amiért teszik.
Munkám során volt már alkalmam gyerekét szoptató édesanyával társalogni, mivel tanú volt egy esetnél, és ez sem zavart meg annak idején, elvégre ezek az élet velejárói, és közben maradéktalanul el tudta látni a feladatát is. Bár azért magamban megjegyzem, hogy merőben szokatlan ez a kötény, de nem azért vagyok itt, hogy az esetlegesen furcsa ízlését kommentáljam.
Bekísér a lakásba, láthatóan nincs zavarban, nincs bűntudata, nem verejtékezik vagy idegeskedik az ittlétem miatt. Ez nem számít sokat, elvégre ha ő követte el, hidegvérrel kellett hozzálátnia úgy, hogy nyomokat se hagyjon, ez pedig segítségére lehet a színjátéknál is. Az ízlésesen berendezett belső tér menekülésre alkalmas az erkély és az ablakok irányába, ami később jól jöhet még, ha arra kerülne a sor. Nem visel fegyvert, vélhetően azzal a fakanállal nem tud komoly sebet okozni, bár az ember mindig tanul a bevetések folyamán, azért szemmel tartom. A pálcája kézközelben lehet, de nem kapkod felé, nem tanúsít továbbá zavartságot. A rövid elemzés után hagyom visszatérni a munkájához, habár a fél szemem rajta van, körbenézek egy kicsit itt is. Nem feltűnően, nem hangsúlyozhatom eléggé még magamnak is, hogy nem kihallgatni jöttem, csupán utána járok egy szörnyű gyanúnak..

Végighúzom az egyik polcon a kezemet, és némi porréteg ül a kesztyűmre. Nem vonhatok le ebből következtetést, elvégre a lakás többi része rendezett, ez utalhat csak arra is, hogy nem ezzel foglalkozott mostanában, amennyire tudom, a bál szervezése kötötte le a figyelmét. Teszek néhány lépést utána, egy kósza pillantással ellenőrizve, hogy tényleg az étellel van e elfoglalva, de meggyőződhetek, hogy így tesz. Azért a sok üres alkoholos üveg hatalmas felkiáltójelként rajzolódik ki a konyhában, de ekkor látom, hogy közeledik, így inkább odébb állok. Nem próbálok úgy tenni, mintha ez nem egy hivatalos látogatás lenne, ennek keretein belül pedig nem meglepő a részemről, hogy követem, mit tesz és hogyan, de felhozni csak akkor fogom, ha úgy fordul a beszélgetés. Sajnálatos módon a legilimencia sosem volt különösebb erősségem, bár egy tapasztalatlannal elbánnék, mindig inkább az okklumencia terén jeleskedtem, de a megjelenésemre nyilván felidézte a régen tanultakat, így a viselkedéséből, a hangsúlyból fogok olvasni.
- Az italt elfogadom, köszönöm, süteményt nem kérek. - és ezt is csak akkor, amikor már láttam inni, és a poharam végig szem előtt lesz - Mint tudja, a Minisztérium idén alaposan átvilágítja a Roxfortban tanító professzorok előéletét, elkerülve, hogy olyanok kerüljenek felelős pozícióba, akik esetleg rejtegethetnek valamit.
A szemébe nézve várakozom a válaszra, bár valamennyire remélem, elringattam a gyanakvását az ital elfogadásával. Láthatja, hogy nem támadó szándékkal lépek fel, és nem feltételezem, hogy ilyen könnyedén elárulná magát, ha ő tette, ha pedig nem, nincs is rá oka... Mégis, a lehetősége megvolt rá.
- Ismerem a tanulmányi előmenetelét, továbbá a családját. - veszek elő egy kis noteszt a zakóm zsebéből, lassan kihajtva a lapokat - Néhány tagját személyesen is ismerem. Megkérdezhetem, miért hagyta ott az aurori pályát az akadémia elvégzése után?

          Auror. Még sohasem volt auror a lakásomban, mert még sohasem adtam rá okot, hogy itt legyen. És most, mikor valóban okot is adtam rá, most tényleg felbukkan egy. Ennyire nem jók, az biztos, még akkor sem, ha az állítólagos véraurorról van szó. Mindegy, egyelőre nem akarok semmit sem elkapkodni, így a következtetéseket sem. Csak természetesen, mintha nem lenne rejtegetnivalóm. Még akkor is, mikor itt lohol a nyakamban, csak természetesen. Nem is, minek ismételgetem folyamatosan? Ettől leszek ideges és gyanús.
          - Nos, miután befejezte a portörlést, visszamehetünk a nappaliba.
          Bár felesleges volt ez a megjegyzésem, mert tudom, hogy csak a munkáját végzi azzal, hogy követ mindenhova, mégis úgy gondolom, hogy ha nagyon akart volna, akkor már megállít, mivel a pálcám szintén a nappaliban van. A konyhába nem nagyon szoktam magammal hozni, van ott elég fegyver enélkül is. Leteszem a kancsót az asztalra, majd az engedélye után töltök neki, és magamnak is. Elnézést kérek, amiért meg sem várva őt belekortyolok, de a konyhában kicsit kiszáradtam.
          - Bevallom eddig nem tudtam, de készséggel állok a Minisztérium szolgálatára, ha ettől megnyugodnak a diákok biztonságával kapcsolatban.
          Leteszem a poharat és bevallom, megkönnyebbülök, hogy csak erről van szó. Ezt viszont csak egy sóhajjal fejezem ki, hogy valójában mennyire.
          - Nyugodtan kérdezzen bármit, nincs rejtegetni valóm addig, amíg nem túl mélyen ás bele a magánéletembe.
          Szeretem még az elején tisztázni a dolgokat, és azt gondolom, hogy ez tényleg nem olyan nagy ár azért, mert felforgatja az életem. Nem szó szerint, de mivel nem hallottam erről az ellenőrzésről se McGalagonytól, se Leontól, talán valami más mégiscsak van a háttérben. De továbbra se tartom okos dolognak olyan miatt izgulni, amiről addig nem tudhatunk, amíg oda nem kerülünk.
          És máris az első számomra kicsit húsba vágó magánéletbe vágó kérdés, de úgy gondolom, hogy ez nem titok, azért mert nem meséltem róla senkinek. Legalább a Minisztérium is tudni fog róla, mert annak idején nem foglalkoztak vele annyira.
          - Nos, a válasz nagyon egyszerű. Apám és a bátyáim kényszerítettek arra, hogy a nyomdokaikban járva auror legyek, ezért elvégeztem az Akadémiát, viszont a tiszti képzés után már nem tartottam velük a kapcsolatot, és más fajta tapasztalatra vágytam, ezért jelentkeztem ugyan a főparancsnokságon, de csak azért, hogy ne várjanak rám.
          Nem volt az sem könnyű menet, de nem volt mit tenni. Én ragaszkodtam ahhoz, hogy megyek, ők pedig ahhoz, hogy maradjak, de az érveim jobbak voltak.
          - Addigra megismertem az élet és a szabadság egy formáját, amit nem akartam elengedni, és a Minisztériumban nem tudtak olyat ajánlani, ami miatt ezt bármilyen módon feladjam. Remélem, megérti, hogy a helyzet, amiben most vagyok, számomra sokkal jobb, mint az, amiben akkor lennék, ha auror lennék.
Egy olyan dolgot kideríteni, amiről nem is tudjuk, hogy valójában milyen lenne, merész és nem csak tőlem.
          - Van még kérdése?
          Hülye kérdés, biztos, hogy nem ez miatt az egy kérdés miatt jött ide. Ami pedig a fivéreimmel való kapcsolatát illeti, nem hiszem, hogy neki ugyanaz lenne a véleménye róluk. Hallottam már a bátyámat mással tárgyalni, és érdekes módon teljesen más stílust használt, mint velem szemben.

Báránybőrbe bújt farkas

Nem veszem fel a megjegyzését a portörlésről, elvégre akkor elég hosszas párbeszédbe is belemerülhetnénk azzal kapcsolatban, hogy valakinek ott kellett felejtenie azt a bizonyos port, hogy most megnézhessem. Egy egyedülálló, dolgozó férfitól nem várható el a patikai rend fenntartása, sőt, inkább adna gyanakvásra okod, elvégre kényszeres személyiséget jelezne, ha minden makulátlan lenne az utolsó kis részletig. Mintha kicsit zavarban is lenne, bár ez fakadhat pusztán abból, hogy nem számított társaságra, főleg nem rám. Figyelem, ahogy iszik, és nem hagyom figyelmen kívül, hogy noha kétkezesek a mozdulatai, inkább a bal felé húz.
- Köszönöm. - ennyivel kommentálom csak a készségességét. Ez a minimum, amit megtehet, hogy megkönnyítse a munkámat, főleg, ha nem akar gyanúsnak látszani az első pillanatokban. Mikor átléptem a küszöböt, tudtam, hogy ha okot ad rá, nem leszek udvarias vele, és talán ezzel rászolgáltam a vérauror címére, de bizonyos helyzetekben nem hagynak más lépést.
- Biztosíthatom, hogy a magánélete csak a szükséges szintig érdekel, nem tovább. - lapozok egyet ismét. Érdekes, hogy egyből ezt hozta fel, de nem egyértelműen felróható neki. Talán vannak zűrös nő, esetleg férfiügyei. Felpillantok, ahogy beszélni kezd, és a szavai mellett a testbeszédét is elemzem. Mindkét rokonát ismerem, és nem titok előttem az sem, hogy a Fawcett család tagjai jelenleg nem a legszorosabb viszonyban állnak egymással. Érdekes, de nem gyanús. Ami pikánssá teheti ezt esetleg, az egyik meghalt testvér tragédiája, akinek fájdalmas halála Leander munkája. Ez vezetett leginkább ide, illetve a tény, hogy sok olyan, később halálfalói körökhöz közeli emberrel volt ilyen vagy olyan kapcsolata. A Minisztérium sosem veszi le a szemét végleg valakiről, aki egyszer az övé volt... valahogy mindig elfelejtik ezt. Rowle, Lestrange, aztán a neve felmerült Dernier, Balmoral, Leander kapcsán. Túl sok véletlen, túl sok egyezés ez ahhoz, hogy teljesen ártatlan legyen. Nincsenek továbbra sem bizonyítékaim, ugyanakkor valami kis megérzés, amely sosem hagy cserben, most is suttogja a fülembe, hogy ne hagyjam futni.

- Ahogy gondolja. - bólintok felé, elvégre tényleg nem érdekel a személyes elgondolás a pályaválasztás mögött, ha ilyen okai voltak rá, főleg, hogy rendelkezem nagyjából a későbbi munkahelyei adataival is. Ezek most ott sorakoznak előttem, szépen sorban, a saját kézírásom gondozásában. Mind érdektelen részlet, sajnos. Nem szeretem a kihűlő nyomokat.
- Természetesen. - le akar talán rázni ezzel a sietséggel? - Miért jelentkezett a professzori állásra, ha, ahogy ön fogalmazott, a szabadságot keresi? Továbbá szeretném tudni, tudja e, hogy hunytak el a bátyjai?
Mereven a szemébe nézek, és nem engedem el egy szívdobbanásra sem. Nyilván nem volt halálfaló, de a családjukban uralkodó ellentétek csodálatosan beteljesíthetőek lennének egy háború alatt, ahol egyébként is sokan tűnnek el nyomtalanul. Elméletileg nem tudhatná, ki végzett az egyikükkel, elvégre nekünk is csak szerencsénk volt az egyik beépített legilimentornak köszönhetően, aki néhány hasznos emlék mellett ezt is kibányászta egy elítélt fejéből, de ilyesmit nem véletlenül nem kötünk a családtagok orrára. Silas Fawcett... csúnya eset volt, de a lehető legdiszkrétebben kezelték, ami ritka, de szerencsés. Ha most bármi jelét veszem annak, hogy tud erről valamit, szinte biztos, hogy olyan információk birtokában van, amelyekhez nem juthatott volna hozzá törvényes úton. Lássuk, Fawcett, belesétálsz e a csapdába?

          Hétköznapi beszélgetés. Ez csak egy hétköznapi beszélgetés. Az életemről, a munkáimról, a múltamról, és a családomról. A fenébe, hogy pont most hiányzik az a példánya a Prófétának, amiben a tanárokról írnak. Talán meg kéne kérdeznem, hogy másnál is járt-e auror, de Leont már nem akarom zavarni. Főleg a történtek után nem.
     Gyanakvás. Miért gyanakszok ennyire? Vagy inkább paranoia?
          Úgy tűnik, hogy az a néhány hónap mikor modellként és színészként dolgoztam, most nagyszerűen a hasznomra válik. Sikerül úgy kortyolgatni az italom, és úgy válaszolnom a kérdésekre, mintha tényleg csak egy rövid kis beszélgetésre ugrott volna be. Akkor lássuk is a következő kérdést, amivel nem várakoztat meg.
          - Mert másra vágyom. – Mondhatnám azt is, hogy talán nem voltam teljesen józan akkor, mikor megtettem, de ez nem lenne igaz. – Úgy értem, a szabadság fontos, de az évek során felhalmozódott bennem annyi tapasztalat, és annyi tudás, amit szeretnék mással, főleg a fiatalabb generációkkal megosztani. Úgy gondolom, hogy a szabadság érzése nem ér semmit, ha nem találod a helyed a világban, és akkor, mikor beadtam a jelentkezésem, nem nagyon találtam.
          Persze, lett volna más hely is, ahova mehetek, talán végre elkezdtem volna aurorként dolgozni, de az élet úgy hozta, hogy ez ne következzen be. Aztán a kérdés, amire a legkevésbé sem akarok válaszolni, és amire a lehető legjobban meg kell gondolnom a válaszadást. Leteszem a poharamat, és egyik kezemmel takarva a másikat, azt ökölbe szorítom.
          - Gary bátyám az ostrom idején halt meg. – Meg tudtam volna menteni, ha ott vagyok, de nem, akkor is és most is ebben a házban vagyok, és ugyanazon a kérdésen gondolkodok. Miért? – Silasról nem tudom. Még a háború kirobbanásának kezdetén hallottam a halálhírét, nagyjából egy évvel ezelőtt. Azóta sem kérdeztem meg, hogyan, hol vagy mikor pontosan. Azt se tudom, hogy bármelyik bátyámnak lett volna temetése.
          És tényleg. Greta néni nem tájékoztatott róla, a családommal pedig a kapcsolatom olyan, amilyen. Nem lennék meglepődve, ha lett volna, csak elfelejtettek értesíteni róla. Azon se lepődnék meg, ha Millert ismerné vagy Silast.
          A válaszadás után veszek egy mély levegőt, majd gyorsan visszakérdezek.
          - Tudom, hogy a diákok védelme az első, és a tanárok között kell elkezdeni a szelektálást, de mégis mi lenne az értelme annak, ha most találna nálam valamit? Alig néhány nappal az iskola kezdete előtt felkeresni egy tanárt, aki vagy átmegy a vizsgán vagy nem, nem késő kicsit?
          Arról nem beszélve, hogy örülnék neki, ha a dementor helyzet miatt kicsivel több információm lenne az iskola védelmével kapcsolatban. Kapok segítséget, vagy csak a tanárokra számíthatok, ha esetleg megtámadnák az iskolát? Nem hiszem, hogy ő lenne a legalkalmasabb személy arra, hogy ezt a kérdést tisztázzam, de talán mégis van valami, amire tud majd válaszolni.
          - Lesz összekötőm a Minisztériummal? Nem járatom a Prófétát, amúgy is csak egy szennylap. Örülnék neki, ha nem a diákoktól kéne megtudnom néhány dolgot.
          Nem éppen megnyugtató a helyzet, és bár én magam is tudom, hogy az iskola olyan, akár egy erőd, Dumbledore jelenléte mindenképpen hiányozni fog ebből az erődből, de ez legyen a legkevesebb.
          - Ön ismeri valamelyik családtagom? Mert ha igen, akkor talán nem meglepő magának sem, ha azt mondom, hogy hiába is megy el hozzájuk, kérdezősködni rólam. Biztos vagyok benne, hogy a mondandójuk alapján az országban nem tűrne meg a Minisztérium, nemhogy a diákok körül.

Báránybőrbe bújt farkas

Csak nekem tűnik úgy, hogy összevissza beszél, látszólag összefüggéstelenül? Az érvei nem következnek egymásból, mintha inkább magát akarná meggyőzni valamiről, amire én magam sem kérdeztem rá. Elgondolkodva hallgatom, és egyre inkább gyanakszom arra, hogy van valami, amit nem rendezett le magában, de talán nincs köze az esethez. Ez persze lehet az esetleges gyilkosság is, de mind borzalmas munkát végeztünk, ha ez eddig nem tűnt fel egyikünknek sem... Esetleg zavarba hoztam egy korábbi emlékkel? Vagy mindig ilyen összeszedetlen?
- És úgy gondolja, a Roxfort megadhatja a... 'szabadságát', amit annyira keres? Tudtommal van tanári tapasztalata, de nem közoktatásbeli, és ez a váltás elég szokatlan. - jegyzem meg, bár ezt leginkább a fiam miatt. Nem bízom az előttem állóban, de nem keverhetem össze a szakmai életemet a családoméval. Mondjuk, hogy adóztam ezzel a kérdéssel a saját kibukó emberségemnek.
Nem kerüli el a figyelmem az, ahogy rejtegeti a kezeit. Mint egy csínytevésen kapott gyerek a kérdőre vonó felnőtt előtt. Most már biztos, hogy van titkolnivalója, a kérdés csak az, hogy kapcsolódik e hozzám - ha most tisztázza is magát valamennyire, számíthat a kísérő tekintetemre egész évben. Bánnám, ha csak azért csúszna ki a kezünkből egy mondjuk, potenciális bűnöző, mert elsőre ártatlannak tűnt.
- Értem. - felírom az adatokat a noteszba, de valahogy nem hiszek mégsem neki. A megérzéseim nem szoktak csalni, hazudni nem is olyan nehéz, ha elhisszük magunknak is a valótlanságot. Felvont szemöldökkel pillantok rá, amikor hirtelen visszakérdez. Kompetensnek akar látszani előttem? Esetleg fél, hogy rögtön felteszek egy újabb kérdést, ami kínosan érintheti?
- Tekintsen úgy rám, mint aggódó szülőre, Mr. Fawcett. - sóhajtok fel, mert némiképp zavar a kérdőre vonása - Olyan szülőre, aki bár elfogadja a hivatalos átvilágítás eredményét, sosem szűnik meg félteni a gyermekét. Szakmai ártalom, ha úgy tetszik. De meg kell kérdeznem: van valami rejtegetnivalója, hogy ennyire felháborítja?
Kicsit már mereven is nézek rá, remélve, hogy most elárulja magát. Bármivel kapcsolatban is.
- Ezekre a kérdésekre az igazgatónő válaszol majd, úgy vélem, elvégre az ő hatáskörébe tartozik. - de az a kérdés megüti a fülemet, rá is harapok egyből - Mit ért összekötő alatt? Olyan kapcsolatban áll majd a Minisztériummal, mint a kollégái, elvégre ön az iskola tanára lesz, nem kihelyezett személy, elvégre nem áll a közvetlen alkalmazásában.
Nem ő lenne az első, aki aurornak képzeli magát hosszú évekkel később, de igazi gyakorlat nélkül. Irritáló probléma, de nem példa nélküli, és magában állva ártalmatlan is. Mégis, zavar a feltámadó törekvése. Forrófejű, munkába érzelmeket keverő kollégáimra emlékeztet, és mind tudjuk, hogy ez szakmaiatlan.
- Már utaltam rá korábban, hogy a hivatalos átvilágítást nem én végzem, Mr. Fawcett. - sóhajtok egy aprót - Megtudhatom, miért ilyen rossz a viszony a családtagjai és ön között?

          Kezd ez a hétköznapi beszélgetés egyre kínosabb lenni. Már észrevettem magamon, hogy habár a kérdésekre válaszolok, mintha nem lenne értelmük a mondandómnak. Ez nem mehet így tovább, de már eluralkodott rajtam annyira a pánik, hogy nem tudok visszafordulni. Legalább ne rontsam tovább a helyzetet. Most ez a legfontosabb dolog. És most a sok kérdés közül melyikre válaszoljak elsősorban? Ahogy esik, úgy puffan.
          - Van tapasztalatom az oktatásban, igen, de csak azért, mert egy ismerősöm megkért, hogy tanítsam a lányát, mivel nem akarja iskolába járatni. Ami nem szokatlan úgy gondolom az aranyvérűek között. Néhány évet voltam csak ott, és a végére mene…
          Ha most befejezem ezt a mondatot, akkor még furcsábbnak fogja tartani, hogy miért megyek akkor vissza az oktatásba. Vagy várjunk csak? Már akkor sem az oktatással volt gondom, hanem a környezettel.
          - A végére pedig elmenekültem arról a helyről. És mielőtt félreértené, nem az oktatással volt bajom, hanem a környezettel. Az aranyvérűek világa nem az én világom.
          Eleget éreztem már magam szellemnek, nem kívánatos embernek, nem kellett még egy hely, ahol ezt éreztetik velem. Bár, azt hiszem, ez kellett ahhoz, hogy most jelentkezzek a Roxfortban az oktatásra.
          - Ami pedig a szabadságot illeti. Nem, azt a fajtát biztos nem fogom megtalálni, de talán egy más milyet igen. Szeretek új dolgokat kipróbálni, és ha csak egy évet maradok, akkor is legalább tudni fogom, hogy megtaláltam-e vagy sem.
          Azt hiszem, sikerült megnyugodnom, amihez a kérdések is hozzájárulnak. Nem mintha megnyugtató lenne, hogy egy aggódó szülő elmegy az egyik tanárhoz, csak hogy végezzen egy kis magánátvilágítást. Ráadásul ez a szülő nem is akárki. Bár, egyáltalán nem hasonlít arra, akinek gondoltam, még akkor is, ha majdnem úgy érzem magam a jelenlétében, mintha egy rosszat csinált gyerek nézne farkasszemet az apukájával. Nevetséges.
          - Rejtegetnivaló? Ugyan, Mr. Till. Hát kinek nincsenek rejtegetnivalói? – Ennyi erővel akár azt is mondhattam volna, hogy bűnös vagyok. – De ha a rejtegetnivaló alatt arra gondol, öltem-e ember? Erőszakoltam-e meg valakit? Loptam, csaltam, hazudtam-e akkor azt kell mondanom, hogy nem. A rejtegetnivalóim nem ilyen természetűek.
          És ha tudná, hogy a kleptomániám még mindig létező probléma, és ha tudná, hogy alig egy hete hagytam ott Leander testét az erdőben, akkor biztos vagyok benne, hogy nem ilyen módon kérdezgetne tőlem. Pedig…
Oké, muszáj lesz visszavonulót fújnom, mert a végén még megvádol valamivel, amit aztán tényleg nem követtem el.
          - Csupán a dementorhelyzet miatt gondoltam rá. Nincs semmi más szándékom, ami a háttérben húzódna. Tudjuk, hogy valahol északon bujkálnak, és biztos nem fognak ott megállni. Azt pedig el kell ismernie, hogy nem szállhatok egyedül szembe ennyi dementorral.
          Persze nem biztos, hogy egyedül leszek, de amíg nem tudom melyik kollégám képes a patrónus-bűbájt alkalmazni, addig ez a legvalószínűbb helyzet. Aztán persze visszatér a már megkezdett témához, amiről nem is tudom, miért érdekli annyira. Bezzeg az én kérdésemre nem válaszolt, pedig igazán érdekelne, hogy ismerte-e valamelyiküket. Mondjuk, ha tényleg ismerte volna, akkor nem kérdezne olyanokat, hogy miért rossz a viszonyom velük.
          - Azt hiszem, már mondtam vagy legalábbis utaltam rá korábban. Az édesanyám a születésemkor meghalt, és onnantól kezdve az apám és a bátyáim folyamatosan éreztették velem, hogy bűnös vagyok. Hogy az én hibám anyu halála. És persze, hiába próbáltam meg bizonyítani, hogy nem vagyok olyan, mint amilyennek tartanak, de minél jobban erőlködtem ők annál jobban taszítottak el maguktól.
          Remélem ennyi magyarázat elég lesz. Azt konkrétan nem merném kijelenteni, hogy sohasem szerettek, mert nem vagyok biztos benne, de a viselkedésük több volt, mint elutasító. Örülhetek neki, hogy nem adtak árvaházba, vagy adtak le valamelyik távoli rokonnál. Bár, ez utóbbival lehet jobban jártam volna.
          - Nos, meséljek még a családomról vagy ennyi is elég volt?
          Legszívesebben idézőjelbe tenném a család szót, mert közel sem érzem őket annak. Más valakit, aki alig néhány hete lépett be az életembe, más valakit, akit alig néhány éve ismerek előbb fogadnék el családtagként, mint őket. Szomorú, mindig is az volt, és pont ezért nem szerettem beszélni róla. Nem kellett senki sajnálata soha. Eddig sem, eztán se fog kelleni.

Báránybőrbe bújt farkas

        Láthatóan egyre idegesebb, ez pedig eredményezi az újabb feljegyzéseim születését. Gyorsan körmölöm a megjegyzéseimet, tőszavakban, de egyre több lesz belőlük, és ki tudja, mikor veszem még hasznukat. Az eset - mert még csak eset, nem vádlott - olykor csapong a válaszadáskor, láthatóan zavarba hozható bizonyos témákkal, saját bevallása szerint kényelmetlennek találta az aranyvérű ismerőse (itt kis kérdőjelet teszek a név hiányában) közegét, és mikor rájön, hogy ezt elárulta, megakad a mondat közepén. Felvont szemöldökkel pillantok rá, az arcom felveszi a mások által fenyegetőnek tartott kifejezést, habár inkább csak nyomot vélek felfedezni, mint tényleges bizonyítékot, amivel sarokba szoríthatom Fawcettet.
         Végül magyarázattal szolgál, így bólintok egyet határozottan, és újra a sorokat rovom, míg beszél. Nagyfokú szabadságvágy, nyilván a családi háttérnek köszönhetően, félvér, csapongó. Lassan kialakul a kép bennem, de a gyilkosság még nem esett ki a lehetőségek közül, de nincs egyértelmű jel, ami kezd zavarni, mert szinte biztos vagyok benne, hogy valamiben hunyó a férfi. Az viszont szokatlan, hogy nem tervez hosszútávra a mostani munkáját illetően sem - a Roxfort tanári kara elit társaság, legalábbis az elmúlt időszakot leszámítva, és oda tartozni kiváltság, valódi szakmai renoméról árulkodik. Senkit nem hallottam még így vélekedni róla, ezzel pedig kiérdemelt tőlem egy komor köhintést és grimaszt.
         - Tehát nem gondolja, hogy sokáig marad majd? - teszem fel a kérdést- Továbbá szeretném megkérdezni az aranyvérű ismerőse nevét, ha nem haragszik, ez ugyanis hiányzik az információk közül. Az igazgatónő nyilván értesült erről, de nem kötelező válaszolnia, ha magánjellegű a dolog.
          Bánom, de nincs engedélyem valóban vallatni, pedig akkor nem kellene csak sejtésekkel dobálóznom, de a jog megköti a kezem, amire persze szükség van, de olykor feleslegesen lassítja a munkám, ezért könnyebb érvényesülnöm ott, ahol nem követ olyan szorosan egy-egy hatályos jogszabály, és ahol több lehetőségem van a valódi igazságszolgáltatásra... Ha ezért neveznek véraruronak, akkor legalább a dolog természetét értem, még ha egyet nem is értek vele.
          - Nekem például nincsenek, Mr. Fawcett, és úgy gondolom, hogy egy olyan fontos intézményben nevelési feladatot ellátó személynek, mint ön, szintén nem lehetnének. - rögtön le is írom a szavait, erre szó szerint emlékezni akarok a későbbiekben - Ezt ön hozta fel, és ön is feltételezi, elég szélsőséges kérdés. Szokatlannak tartom, hogy csak ezután hozza fel a büntetőjogilag kisebb léptékű kategóriákat, de ez csak afféle személyes megjegyzés, nem vagyok jogász.
          De egy aggódó szülőnél több vagyok. Természetesen igaza van az első állítást illetően, még ha nem is mind törvényt sértünk, de ezt ilyen formában megkérdezni gyakorlatilag a bűnösség elismerése, csak én nem ismerem magát a bűnt ebben a helyzetben. Olyannak tűnik, akinél ha rákérdezünk, mit tart legrosszabb tulajdonságának, gondolkozás nélkül vágja rá, hogy a nagy szívét, mintha ez nem burkolt öndicséret lenne. Természetesen ez még mindig kevés bármihez is, de Fawcett magának szövi a hálóját, és nem tétovázom majd, ha végül bele kell löknöm.
          - Miért gondolja, hogy kizárólag az ön feladata, és kizárólag az ön figyelmét keltette csak fel a probléma? - még egy önjelölt szuperhős, csodálatos - Időben megkapja majd a tájékoztatást és az információkat, de ez nem az ön hatásköre, Mr. Fawcett, ne vállaljon túl nagy feladatot. Mint tudja, a dementorok kezelése komoly intézkedéseket kíván, összehangolt együttműködést, és ezúton kérem meg rá, hogy ne avatkozzon bele.
          Kivételesen ennek semmi köze a jelenlétemhez, sok szülő jelezte már az aggodalmait az iskolakezdés előtt, de a baglyok már elindultak az üzenetekkel, miszerint a Minisztérium igyekszik minden védelmet megadni a Roxfortnak. Ez nem az én ügyem, így bővebben nem tudok róla nyilatkozni, de ha felhatalmazásom is lenne, akkor sem tenném. A pánik senkinek sem kedvez, a kiadványban már elhangzott a lényeg, és akkor a Fawcetthez hasonló, magukat sérthetetlennek gondoló varázslók és boszorkányok intézkedni akarnak. Nonszensz, igazán.
           Át is térünk a gyerekkori traumáira, ami szeretetlenségre utal, meg is erősíti a szavaival. Megörökítem ezt is, bár most először érzek valamiféle sajnálatot felé, ez nem befolyásol igazán, csak egy másodpercre akasztja meg a tollam - gondolok most a fiamra, a lányomra, és arra, hogy milyen lehet egy rideg fészekben felnőni. Én magam sem ismerem ezt az érzést, de a munkám során sokszor találkozom esetekkel, ahol ez az indulás meghatározott egy egész szenvedéssel teli életet, és habár ők ugyanúgy bűnözők, mint azok, akik más gyökerekkel rendelkeznek, megérthetőbbek, megfoghatóbbak is számomra. Az emberi kegyetlenség maga faragja az arcát, a családi erőszak egykor könnyes szemű gyermekeiből... Jelentőségteljesen nézek Fawcett szemeibe, keresve benne talán azt az egykori kisfiút, de az empátia még nem oldoz fel a bűnök alól, ha elkövettük őket.
            - Egyelőre igen, köszönöm. Beszéljünk egy kicsit arról a befolyásról, ami a háztársaitól érte, hiszen tudtommal mardekáros volt, és így szemtanúja is egy korosztályni halálfaló kinevelődésének is. - végignézek az alakján, keresve azt a gyanús összerezzenést, amit a szavaim kiválthatnak - Milyenek voltak az iskolai évei, mivel foglalkozott általában, ismerte e őket közelről? Tapasztalt e esetleg toborzás jellegű tevékenységet, érte e ilyen? És mit válaszolt?

          Az iskolába érkezésemnek célja volt. Akkor mindenképpen, mikor jelentkeztem, és ez a cél még mindig ott van bennem. Hogy végül mennyi ideig maradok az sok mindentől függ, nem tervezek előre, pedig talán kellene. Már van miért előre terveznem. A kérdés az, hogy a környezet mennyi mindent ad majd hozzá a terveimhez, és mennyit vesz el belőlük.
          - Sohasem tervezet túl sokat előre. Nem tervezem, de nem is fogok majd azért tenni, hogy minél előbb elkerüljek az iskolába. Céljaim vannak ott, amíg azokat be nem tudom teljesíteni, addig mindenképpen maradok.
          Remélem a céljaimra nem kérdez rá. A legtöbb magán jellegű, és egyébként sem hiszem, hogy a nyomozásához lenne kapcsolható. Habár, ha elég erős lettem volna, elvihettem volna Leander testét a Rengetegbe. Valószínűleg már másnapra nem maradt volna belőle semmi, és akkor aztán üthetné a nyomát bárki.
          - Nem magánjellegű. Malcolm Rowle volt az. Háztársam és gyakorlatilag szobatársam is volt a Roxfortban.
          Malcolm és Kean nem állnak annyira szoros kapcsolatban egymással ahhoz képest, hogy unokatestvérek. Barátom mikor megtudta, hogy mire készülök, csak valami keresztvetéshez hasonlót csinált, majd megnyugtatott, hogy szép temetésem lesz. Akkor még mókásnak tűnt ez a kijelentés, mára viszont már tudom, hogy igaza volt. A családnak azon ága nem éppen az, amit el tudok képzelni magamnak, mint akár csak egy beszélgető partner. Ezt már tudhattam volna az alapján is, hogy hét évig össze voltunk zárva a Roxfortban.
          Egy néma hümmögéssel veszem tudomásul, hogy Arnold Till akármilyen, bármilyen módon feddhetetlen. Azt hiszem, akkor még a legkisebb lopásaim is hatalmas bűn lehet az ő szemében. De valahogy már nem is lepődök meg rajta. Akárkivel beszélek képes elítélni már a megjelenésem alapján. Talán, ha a velem szemben ülő rájönne, hogy motorral közlekedek, akkor be is vinne. Nem számít az ok, azt majd menet közben kitaláljuk.
          - Tekintve, hogy a svk tanár leszek az iskolában, kötelességemnek érzem, hogy megvédjem a diákokat az olyan lényekkel szemben, akikkel ők nem képesek megbirkózni. Nem akarok hős lenni, vagy feleslegesen életveszélynek kitenni magam, de amit meg kell tennem, azt meg is fogom. Ha a Minisztérium segít benne, akkor tárt karokkal várom majd, ha nem, akkor megoldom egyedül.
          Megrántom a vállam. Már hozzá vagyok szokva, hogy egyedül oldjak meg komoly gondokat, nem érne meglepetésként, ha ezúttal is meg kéne tennem. Oké, azért egy egész dementorsereg a Tiltott Rengetegben nem éppen összehasonlítható azzal a gonddal, amit mondjuk a konyhában kell megoldani, ha a személyzet fele le van betegedve, és nem tudnak helyetteseket szerezni. Valahogy beleszürkülök egy pillanat alatt a beszélgetésbe. Már éppen csak az hiányzik, hogy kimondjam, bűnös vagyok. Sok mindenben. Látom az arckifejezésén, valamit talált, vagy valami megváltozott. Nem értem mi lehet az, de ha az kell hozzá, hogy gyorsan távozzon, akkor hagyom, hogy nézelődjön. Bólintok, majd benntartom egy pillanatig a levegőt. A háztársaim? Hát persze.
          - Mi köze van ennek ahhoz, amiért idejött? – Nem mintha nem tudnám, de ha már kérdez, akkor elárulom a válaszokat. Valamilyen formában biztos. – Igen, mardekáros voltam. Jól kijöttem a háztársaimmal, amíg ők nem piszkáltak, én sem. A tanulásnak éltem, de nem csak annak. Mint minden kamasznak nekem is voltak balhéim, de egy-egy büntetőmunkával megúsztam. Vagy plusz házi feladattal. – Elmosolyodom a félig igaz emlékekre gondolva. – Amúgy nyugodt volt, már amennyire abban az időben nyugodt lehetett egy tanév. Igazán közel viszont egyikükhöz sem kerül… tem. – Leon, te lettél volna az egyetlen, akihez igazán közel kerülhetek, de az végül nem jött össze. Vagy legalábbis nem ebben a formában. – Igen, megpróbáltak beszervezni, de mire bármit is… - Azt hiszem, ezt nem így kellene elmondanom. Vagy de. Miért ne? – Mire bármit is válaszolhattam volna, Tudjukki elbukott. Szóval, nem tartoztam közéjük, és nem is fordult meg a fejemben.
          Oké, ez nem igaz. Az első felemelkedés alatt közéjük akartam tartozni, de mire mindent alaposan átgondoltam, mire bevettek volna maguk közé, addigra megesett az a dolog, és szétoszlottak. A második felemelkedés alatt pedig már nem érdekelt a dolog. Kinőttem a tinédzser korból.
          - Nem csak engem, másokat is, de gondolom ez már nem is annyira titok. Szóval, lényegében mindent elmondtam, amit tudni akart, igaz? Ja, nem… még. Most is megpróbáltak beszervezni, de visszautasítottam őket.
          Nem akarom az orrára kötni az indokaimat, és főleg azt nem, hogyan történt és miként. Azt sem, hogy hányszor. A lényeg, hogy már egyáltalán nem vonzott az, amit ígértek. Közben rátaláltam egy útra, amiről ha letérek az nagyon ballépés lett volna.

Báránybőrbe bújt farkas

        Méghogy nem tervezett soha előre.. könnyelmű alak. Ha most alkalmam lenne rá, megkérdezném az igazgatóasszonyt, akit egyébként feddhetetlennek tartok, milyen eszmerendszer alapján találta megfelelőnek Fawcettet fiatal és befolyásolható elmék tanítására. Tartok tőle, hogy nem ő a legkiválóbb opció az állására, de ennek nem adhatok hangot, főleg előtte nem, így marad a gyanakvás, és a lassan körvonalazódó tervem.
        - Milyen céljai vannak az iskolában? - pillantok fel rá, és alaposan végigmérem a döntő pillanatban való mozdulatait - Utoljára és nyomatékosan mondom, Mr. Fawcett, ez nem az ön hatásköre, bármilyen vélt vagy valós képességei vannak is, meghaladja őket a probléma, ne próbálkozzon a megoldásával, hacsak nem szeretné folytatni azt a hagyományt, hogy a katedrája évenként gazdát cserél. Ha úgy értesülök, hogy nem tesz eleget a felszólításomnak, nyomatékosabb lépéseket fogok tenni az ügyben, és biztosíthatom, hogy értesülni fogok.
        Újabb gyanús jel: képtelen felmérni a veszély valós mértékét. Egyikünk sem szállhatna szembe egy puszta pálcával a dementorok tengere ellen, legyen bármilyen erős patrónus is a birtokunkban, ez ilyen megvilágításban esztelenség, nem hősiesség. Kezd aggasztó lenni ez az elvakultság, de egyelőre saját magát veszélyezteti vele: annak a típusnak tűnik, aki az első lehetőségre ugrik, hogy kockáztassa az életét. Bohócnak kellett volna mennie, nem tanárnak.
       - Maradjunk a tárgynál, Mr. Fawcett, ne terelje el. - köhintek egy aprót bosszúságom leplezésére, mert kezd fárasztóvá lenni ez a kerülgetés - Mit válaszolt volna, ha nem úgy alakulnak a körülmények?
       Figyelmen kívül hagyom az utolsó mentegetőző megjegyzését, már szinte elkaptam azzal a rosszul megválasztott válasszal. A tétovázás adta a fegyvert a kezemben: talán Fawcett jó hazudozónak képzeli magát, de egy gyakorlottabb megfigyelő utolérheti szinte azonnal. Végiggondolom, milyen gyorsan tudnám lefegyverezni, ha ütközetre kerül a sor közöttünk - nem teszek benne komoly kárt, a jog megint köti a kezemet, de vélhetően pillanatok kérdése lenne, bármilyen gyakorlott is.
       - Meséljen erről az utóbbi alkalomról, Mr. Fawcett, roppant kíváncsivá tett. - új lapot kezdek a noteszben, habár eddig sem derült ki semmi egetrengető információ, úgy érzem, megéri az időmet ez a történet - Illetve érdekelne, mi okból rendezték ketten a bált? Ön és Mr. Lutece baráti kapcsolatban vannak, esetleg inkább a rokonsága az oka?
       A Balmoralok... olyan vérségi kötelék, amelyeket a Lutecek nyilván szeretnének örökre elvágni maguktól, ugyanakkor nem hagyom ezt a szálat felderítetlenül, főleg ha halálfalói körökről beszélgetünk. Kell lennie valahol egy mintázatnak, ami végül elvezet az igazsághoz, ha nem most, napok, hónapok múlva. Minden kiderül egyszer, arról kezeskedem.

          Ez az alak nem hallott a magánéletről? Nem vagyok bűnöző, akinek minden egyes pillanatról az életében be kéne számolnia. Kezd már kicsit bosszantani, hogy olyan dolgokra is kell válaszolnom, amikhez aztán tényleg semmi köze. Mit akar még mindig tőlem? Azt ne mondjam el, hogy mikor megyek és hányszor wc-re? De most nyugi, mosolyogok szépen, mielőtt úgy felbosszant, hogy mindent bevallok Leanderrel kapcsolatban.
          - Nagyon sok tapasztalatot szedtem össze az évek során, mióta elhagytam az Akadémiát. A legnagyobb célom, hogy ezeket a tapasztalatokat megoszthassam a diákokkal. És nem kell újra és újra ugyanazt mondania, megértettem elsőre is, csupán a véleményem kérdezte, és azt elmondtam. Úgy gondolom, hogy ezt a témát rövidre is zárhatnánk.
          Nem akartam ilyen indulatos lenni, tényleg ideje lesz lenyugodnom. Így csak még jobban magamra terelem a gyanút, ami valószínűleg már így is meg van. Minél előbb el kell innen küldenem Tillt valahogy. Elég, végre elég kell, hogy legyen. Veszek néhány mély levegőt, a teraszajtóhoz sétálok, és kinyitom, hogy cserélődjön. Hogy kicsit eltereljem a figyelmet magamról, visszakérdezek. Bár, mint kiderült, ez nem igazán számít, mert egy percre sem tereli el a figyelmet. És egy olyan témával folytatjuk, amire nem vagyok büszke. A szabadság, amit ajánlottak, túl hívogató volt, és akkor fogékony is voltam arra, amit ígértek, de ma már tudom, hogy ostobaság lett volna.
          - Elutasítottam volna a lehetőséget – mondom halálos nyugalommal. Végre sikerült elérnem ezt a lehetőséget. – Akármit is kínáltak akkor, akármennyire is tetszett, hogy kikerülhetek a családom állandóan jelenlévő rosszalló tekintetétől, magával az eszmével; azzal, amit képviseltek, sohasem értettem egyet. A gyilkolás nem az, amivel bármit is el lehet érni hosszabb távon úgy, hogy az emberek bízzanak is bennünk.
          Nem, de ezt akárhányszor is mondtam, bárkinek is, nem hittek nekem. Pedig úgy gondolom, hogy ezért akartak maguk közé venni. Nem azért, hogy kényük-kedvük szerint öljem az embereket, hanem azért, hogy egy olyan embert is meg lehessen győzni az eszméről, mint mondjuk Till. Józan ésszel.
          - Nincs mit mesélnem róla. Carlisle felé tartottam, mikor Lestrange megállított útközben. Egy kisebb harc alakult ki közöttünk, aminek az lett a vége, hogy elment.
          Nincsenek illúzióim, biztos rá fog kérdezni, hogy miért úsztam meg ilyen könnyen és akkor kénytelen leszek beszélni a másik eseményről is, ami elég gyanús volt Hookkal, de akkor ott nem fogtam gyanút, csak később, mikor már volt időm végiggondolni. De a legfontosabb, amit ideje lenne megtanulnom, az az, hogy tartsam a szám. Muszáj Lutece-t is belekeverni? És ami a legfontosabb, Minervát?
          - Igen… - Elég volt ennyi megválaszolatlan kérdés. Elég ennyi információ, ami bárkit a környezetemben bajba sodorhat. Egy apró hazugság, ami nem okoz majd senkinek sem gondot. Ha minden rendben van, akkor nincsenek több kérdések. – Igen, baráti kapcsolatunk van. A bál rendezésének csupán egy oka volt. Elfeledtetni az emberekkel egy kis idővel a háború szörnyűségeit. A rokonságáról pedig nem sokat tudok. És nem értem mi köze van a kettőnek egymáshoz. Nem ismerek senkit a rokonságában, akinek bármilyen köze lenne Tudjukkihez.
          Hallottam valamit arról, hogy a Balmoralok állítólag az ő oldalán álltak, de nem hiszem, hogy Minervának ehhez bármilyen köze lenne. Bármilyen köze olyan szempontból, ami most Tillt érdekelné. Kérdezősködhetsz, de inkább tettetem magam hülyének ezzel kapcsolatban, minthogy bemocskoljam őt.

Báránybőrbe bújt farkas

    Általában azon a véleményen maradok, hogy a megváltoztathatatlan ügyekben érdemes az elengedés törvényét alkalmazni, elvégre befolyásunk oly kevés van rá, hogy felesleges erőfitogtatásba hajlik még a jogosnak vélt próbálkozás is. Hasonló ehhez meg nem szűnő küzdelmem a bürokráciával, mely szeret magára kizárólagosan igazságszolgáltatásként gondolni, kihagyva a rendszerből az emberi tényező meglétét. Tulajdonképpen most maga Fawcett is így tűnik fel előttem, csak fonákjáról - olyan embernek látszik belső megérzésem szerint, aki szerelmes saját fontosságába, és ha ez ütközésbe kerül a valósággal, utolsó véréig ragaszkodik ahhoz.. Ezért aztán, bár kénytelen leszek most futni hagyni korlátaim miatt, szem elől soha nem téveszthetem.
     - Örömmel hallom. Ideges, Fawcett? Ez egy formális jellegű beszélgetés, semmi több. - felvonom a szemöldököm az indulataira - Hosszabb távon..? És rövid távon?
    Egy sóhajjal sem jelzem, hogy úgy látom, a legkevésbé sem fogta fel annak idején a halálfalóság hierarchiáját, vagy ha már itt tartunk, esszenciáját. Egy félvérnek abban a rendszerben olyan képességeket kellett felmutatnia, amelyeknek ő híján van, és ha belekalkuláljuk a szabadságvágyát, mostanra nyilvánvalóan halott lenne. Nem várhatjuk el a gonosztól, hogy akár saját magával igazságos legyen, hiszen annak a világnak egészen mást jelent az igazság fogalma. Van ebben valami vadul romantikus, talán ez teszi olyan csábítóvá az egyszerű elme számára a korlátlanságát, mintha mindig megmaradna a választás lehetősége, mintha az anarchia testesülne meg benne, de ez egyszerűen az önzőség mosolya, nem több és nem kevesebb.
     - Elment? Miért hagyta ott olyan egyszerűen egy veszélyes halálfaló? Gondolom belátja, hogy ez jóval több volt, mint egyszerű szerencse. - ismertem Lestranget, tulajdonképpen mindkettőt, és azt kell mondjam, ha nem végezte ki majdnem, esélye sem lett volna a túlélésre - Ezek szerint nem ismeri a Balmoralokat, vagy Hardyt? Ez elég különös, mert az aktája szerint az előbbiek közül került összetűzésbe valakivel a háború alatt. Egy szemtanú leírása erősíti meg az esetet.
     Nem árulok el bennfentes információt ezzel, főleg hogy azóta rég kivizsgált és lezárt ügyről van szó - még az én pecsétem tett pontot a végére. Cerys Balmoral egy azok közül, akiket minden áron el akarok kapni, és ha egy kis lehetőség is mutatkozik arra, hogy ez a szál vezet valahová, nem engedem majd el. Mielőtt azonban hosszas választ kaphatnék, egy bagoly kopogására leszek figyelmes, és mivel az állat az osztályhoz tartozik, engedélyre nem várva magamhoz veszem a levelét. Csak egy bólintással nyugtázom, hogy azonnal szükségük van rám, és rövid végszóval búcsúzom a férfitól, bár mindketten tudjuk, tudnék még mit kérdezni.
     - Köszönöm a vendéglátást, Fawcett. Remélem, megérti ennek az egésznek a szükségességét, elnézést kérek a kellemetlenségekért. A Roxfortban ismét felkeresem majd, a közeli viszontlátásra!

          A kínzás egy viszonylag relatív fogalom. Mindig attól függ, hogy okozója vagy elszenvedője vagyunk. Biztos vagyok benne, hogy Till most ezt a beszéltetést egyáltalán nem érzi kínzásnak, pedig nagyon is az. Szinte minden szavamba beleköt, még a legegyszerűbb és legártatlanabba is. Mit nem lehet azon megérteni, hogy nem ismerek valakit, vagy a hátam közepére sem kívánom ezt a beszélgetést?
          - Nos, ami azt illeti, igen, ideges vagyok. Már régebb óta tart ez a beszélgetés, mint kellene, és ideje lenne indulnom, de ahogy óhajtja, majd írok egy baglyot az illetőnek, hogy kések. Ne zavartassa magát.
          Megint egy kis kötözködés. Miért nem mindegy, hogy hosszabb vagy rövidebb vagy esetleg semmilyen távont mondtam? De legyen, akkor megmagyarázom mire is gondoltam.
          - Azért nem kifizetődő hosszabb távon, mert egy idő után elfogynak az emberek. Rövidtávon pedig csak megfélemlítik az embert, de igazán olyan célt, mint amire ők gondolnak, nem érnek el. Bár, belegondolva Tudjukki céljaiba, talán teljesen mindegy, hogy milyen célokról beszélünk.
          És tessék, megint egy olyan kérdés, amire nem tudom a választ. Miért nem azt kérdezi, hogy hol születtem, mikor halt meg az anyám, milyen színű a szemem, vagy valami hasonlót? Olyat, amire tudok válaszolni.
          - Mr. Till – erőltetek nyugalmat a hangomra, és újra számhoz emelem a poharat. – Nem tudom. Erre a kérdésére nem tudom a választ. Többször előfordult már, hogy szerettem volna megérteni egy halálfaló gondolkodásmódját, de egyszer sem jött eddig össze. És van egy olyan érzésem, hogy már nem is fog. Nem vagyok medimágus, nem láttam baglyot a közelben. Tényleg nem tudom mi történt.
          Már várom a keresztkérdéseket, és bizonyos értelemben meg is kapom.
          - Tényleg nem ismerem őket, csak hallomásból. Ha pedig tényleg igaz, hogy találkoztam eggyel...
          Nem tudom befejezni a gondolatomat, mert valami nagyon furcsa történik. Egy bagoly jelenik meg az ablakban, és egyenesen odarepül a vallatómhoz. Nem tudom ez most jó vagy rossz hír-e, ezért elrejtem arcom amennyire lehet a poharam mögé. Kérdőn nézek rá, mikor hirtelen feláll és távozni készül.
          - Öröm volt, már alig várom a következő találkozásunkat.
          Elmosolyodom ugyan, de ez inkább annak szól, hogy végre elmegy. Nem ringatom magam illúziókba, biztos vagyok benne, hogy tisztában van ezzel. A kellemetlenségekről pedig ne is beszéljünk most. Az egy másik téma lenne, amit valószínűleg nem ebben a helyiségben beszélnénk meg. Mikor úgy gondolom, hogy már biztosan messze jár, leülök a kanapéra, és magamhoz veszek egy üveg whiskyt. Meghúzom az üveget egymás után többször is, hogy ezzel próbáljam meg megszüntetni remegő kezeim. Vége, elment, és bár nem sikerült tökéletesen meggyőznöm az ártatlanságomról, nem is vitt magával az Azkabanba. Ez már siker. Az idő ez esetben nem pénz, hanem szabadság. Az, amit annyira szeretek.

Köszönöm a játékot.