Blue Alexis Rains

BLUE ALEXIS RAINS

Mottó

"second to the right, and straight on till morning"

Alapok

jelszó || "Csak a baj, meg a szégyen..."
így ejtsd a nevemet || Blú Alexisz Réjnz
nem || nő
születési hely, idő || London; 1980. 12. 31.
horoszkóp || Bak
kor || 18 (dec. 31. előtt 17)
vér || mugliszületésű
évfolyam || Hetedéves

A múlt

Gyerekkor
Nevemet mondhatni viccesen tragikus, morbid körülmények között kaptam. Édesanyám mindig is gyenge teremtés volt, folyton betegeskedett, nagymamám néha úgy fogalmazott, csak hálni járt belé a lélek. Túl nagy falat voltam neki. Épp, hogy csak megpillanthatta, kit is hozott a világra, máris megtért a kedvenc virágai közé. Mivel apa és anya úgy beszélték meg, majd azután találnak ki nekem nevet, együtt, hogy megláttak, apa sokkos letargiába esve pedig görcsösen szorongatta a kihülő, halott fehér kezet, csak rám nézett, és az első, amit meglátott, a szemeim voltak - a tengerkék szemek, amikről mindig az anyával töltött legszebb nyara jutott az eszébe. Így lett ez a nevem, Blue. Alexisnek pedig anyát hívták, miatta kaptam második nevet, pedig apa mindig is ellene volt ezeknek.
Így hát apa nevelt fel. London külső, egy csendesebb, kertvárosibb kerületében nőttem fel, egy aprócska házban, ami kettőnknek pont tökéletes volt. Nagyon szerettem az estimeséket, az örök kedvencem, évek múltán is a Pán Péter maradt, apa pedig remek mesemondó volt. Néha felkapott és végigreptetett a házon, ki a csöppnyi udvarra, én pedig hangosan kacagva, a karjaimat kitárva kerestem jobbra a második csillagot, az utat Sohaországba.
Amikor bekerültem az iskolába, első látásra feltűnt, hogy más vagyok, mint a többiek. Persze, ez annak is köszönhető volt talán, már ekkor is kiütközött az életen át elkísérő örökös szerencsétlenségem, hogy lemaradtam az iskolám legelső napjáról, ugyanis épp, mikor indulni akartunk volna, a macskánkat elcsapta egy autó és apával egész nap sírt készítettünk neki, eltemettük, elsirattuk. Mikor másnap mentem, már mindenki kis csapatokba volt szerveződve, én meg ott álltam egyedül, magamhoz szorítva a kis rajzfüzetemet, és akárhova is mentem, mindenhonnan kiszorultam. Ez az évek során változhatott volna, de nem így történt, túlságosan elütött tőlük a természetem. Míg a lányok babáztak én egyedül labdáztam az udvaron, és míg az osztály fákat és virágokat rajzolt rajzórán, én ezer színben pompázó hőlégballont és űrrakétát, amit aztán a fülem mögött ceruzával, foghíjas vigyorral vittem oda megmutatni a tanárnak, akitől kaptam egy kis fejpaskolást, majd ment is tovább a következő gyerekhez, hogy agyondicsérje a mezőjét, én meg ott maradtam, egyedül, csüggedten leeresztve a füzetemet.
Már egész kiskoromban kiütközött a rajzhoz való tehetségem. Mindig, mindenhol és mindenhogy lett a jelszavam, zsírkréta, szén, ceruza, festék, toll, egy villanás, egy álom, egy benyomás, egy íz, egy hang, egy kép... A szobám mondhatni katasztrófa sújtotta övezetnek számított, ki is volt rakva a veszélyjelzés az ajtóra - sosem voltam képes rendettartani, sőt, egyenesen imádtam a káoszt, erre még hozzájött a milliónyi kép a falon, vázlatok szerte a szobában, egy festékpaca ott, ceruzahegyezék itt, kettétört ecsetek a sarokban, festékfoltos ruhák a szennyesben.
Ami kiegészítette még a képet, az a már említett, konkrétan már szinte lehetetlen szerencsétlenség. Mindenemet beverem, felbukok, elesek, megbotlok, beütök, meglökök, feldöntök, kiborítok... Volt, aki le merte volna fogadni, hogy direkt csinálom, mert nem létezik, hogy ennyire béna legyek.
A művészkedés mellett a másik kedvenc hobbim a mászás volt. Fára, főleg, azt nagyon imádtam, mindig, mindenhol, de bármire, ami csak egy kicsi kihívást is jelentett, hogy meghódíthassam.

Roxfortos évek
Nem hittem el, amikor megkaptam a levelemet, bár ezzel gondolom, minden mugliszületésű így van. Vagy hétszer kértem a mágust, aki a levelemet hozta, hogy ismételje el nekem és mutasson még egy varázslatot, és még egyet, és még egyet, hogy végre egyáltalán felkaparjam az államat a földről. Aznap este apa egy kis, vörös cicával a karjaiban tért haza, miután eltűnt egy órára, hogy meglepjen engem. Mirrmurr lett az első macskánk, mióta évekkel ezelőtt az a bizonyos incidens történt, azóta csak pár hörcsög és papagáj lakott nálunk, de sajnos sosem sokáig. Az Abszol Út maga a csoda volt számomra. Az a rengeteg színes minden! Azt sem tudtam, hova kapkodjam a fejem, máris egy hatalmas fagyikehely állt előttem. Bár legszívesebben mindent megvettem volna, amit lehetett, sajnos nem engedhettük meg magunknak, csak a legszükségesebbeket.
Már a King's Crosson beleszeredtem a Roxfortba, pedig akkor még csak az odavezető szerelvényt láttam. Később pedig levegőt is elfelejtettem venni. Tudtam, hogy megtaláltam a kedvenc helyemet a világon.
Végre egy hely, ahol úgy éreztem, befogadnak. Ahol barátokat találhatok. Aztán lassan elkezdtem felfigyelni a szobatársaim rejtett pillantásaira és ahogy összesúgtak a hátam mögött... Újabb kés a szívembe. Nem értettem, mi a baj velem, hogy senki nem akar elfogadni. Kevés ember volt, akiket találtam végül, akikkel tényleg jóban lehettem, főleg más házakból, más évfolyamokból, de azért igyekeztem a csoporttársaimmal is jó viszonyt ápolni, azok ellenére, hogy minden egyes pillantásuk fájdalmas ütés volt számomra.
A Roxfortban sem adtam fel kedvenc szokásaimat. Fáramásztam, a legmagasabbakra a birtokon, és többet alkottam, mint valaha. A rengeteg maszattal és kosszal enyhén kivívtam a szobatársaim ellenszenvét, de ez nem érdekelt. Bár fájt, ha nem voltak képesek így elfogadni, bolondosan, maszatosan, festékesen, faágaktól szerzett karcolásosan, akkor ez van. Nem tudtam mit tenni.
Teltek az évek, én pedig teljesítettem, amiből tudtam, és még abból is igyekeztem, ami talán kevésbé ment. Találtam barátokat, még ha nem is voltak olyan sokan, és sok ismeretséget sikerült kötnöm. Boldog voltam, legalábbis igyekeztem ezt elhitetni magammal. Negyedéves voltam, mikor jött ő... Fekete hajával és csokoládé szemével robbant be az életembe egy évfolyammal a fejem fölül. Először nem vett le a lábamról, elutasítottam, és utána is, nem adtam neki választ. Négy és fél hónap. Ez volt az az idő, ami idő alatt szüntelenül udvarolt nekem és megszerzett magának, elérve, hogy végzetesen beleszeressek. Sosem szerettem a kifejezetten romantikus dolgokat, és sosem hittem volna, hogy valaha is fogok bármi hasonlót érezni. Úgy látszik, tévedtem. Bár borzasztóan nehéz volt a Roxfort, a sok háború nyújtotta stressz pedig csak rásegített, ő mindvégig kitartott mellettem. Két év. Ennyi járt nekünk.

Háború
Lélegzetem nehéz, a homlokomról vékony csíkban folyt végig az izzadtság a halántékomon. Fulladoztam. Csak követtem a tömeg sodrását, amerre tartott, arra mentem én is. Fojtogatott a hőség. Szinte tapintható volt a feszültség és a pánik. Decemberben elmúltam tizenhét, kérdés sem fért hozzá most, mi volt a dolgom, kötelességem. Bár sok alapvető tantárgyban jó, ha közepesen teljesíthettem, legalább most, egyszer hasznát vehettem a párbajozási képességeimnek. Síró elsőévesek egy csoportja közt vágtam át, tovább robogva. Sosem bírtam a lépcsőket, pedig ha valamiből sok van a Roxfortban, azok épp a lépcsők. Hátha épp ez fog most előnyt adni nekünk...
Szúrt az oldalam, szinte csillagokat láttam. Segítettem, ahol tudtam, üzenetet vittem, varázsoltam. Az evakuálás lassan közeledett a vége felé, és még volt időnk. Egyelőre nem támadtak. Fogalmam sem volt, mennyi telt el az egy órából, amit adtak nekünk. Egy újabb parancsot követve ismét a lépcsőkön kötöttem ki, rohantam, hogy leellenőrizzem a klubhelyiségünket. Üres. Mindenki, akinek kellett, már vagy a titkos átjáróban, vagy legalábbis máshol tartózkodott az épületben. Sikolyt hallottam, majd még egyet. Nem létezik, hogy máris letelt volna az egy óra... A bejárati csarnokba vettem az irányt. A lábaim kínzóan égtek, a szemem előtt csillagok táncoltak, de tudtam, hogy nem állhatok meg. Bár gyorsan tudok futni, de nem sokáig, most mégis erre volt szükségem. A csarnokba érve rohangászó tömeget láttam, senki más. Egyesek parancsokat hajtogattak, másik fejvesztve rohantak a nekik kijelölt helyre. Egy sarok a lábamban, egy könyök a gyomromban, de most nem volt időm ezzel törődni. Nem az ő hibájuk, lehet, valaki épp az én térdemtől szenved.
Akkor megláttam. Még több erőt fektettem be, hogy lökdösődve eljuthassak hozzá. A karjaiba vetettem magam, nem törődve a tömeggel. Pár másodperc, ennyit adnom kellett magamnak, és neki. Szorosabban ölelt, mint valaha, én pedig még egyszer beszívtam az illatát.
- Blue... - nyögte rekedten a hajamba, de nem hagytam, hogy folytassa.
- Tudom... - suttogtam, és távolabb léptem.
Ránéztem az arcra, az arcra, ami már több, mint két éve mindennél többet jelentett nekem. Még egyszer, utoljára, végigvezettem rajta a tekintetemet, és az emlékezetembe véstem a haja kócosságát, a szeme színét, a szája vonalát...
Elfordultam, és elindultam az ellenkező irányba. A tömeg messzire sodort minket egymástól.
Akkor láttam őt utoljára.

- Kisasszony, maga mugliszületésű, igaz?
Négyen voltunk, én és McGalagony két halálfaló ellen. A fogaimat összeszorítva igyekeztem tartani magam, és bár a mellettem álló két emberrel is felért, én mégsem nagyon bírtam. Velünk szemben az egyik halálfaló ördögi vigyort villantott.
Először fel sem fogtam McGalagony kérdését, mintha meg sem hallottam volna, aztán nagy nehezen eljutott a tudatomig, hogy hozzám szólt. A csatazajban csak alig tudtam kivenni, és ő sem igyekezett megemelni a hangerőt. Amint megértettem, mit mondott, kiült az értetlenkedés az arcomra.
- Igen, de miért? - Amint kinyitottam a számat, a lihegés miatt alig lehetett érteni, amit mondtam, de én igyekeztem minden tőlem telhetőt megtenni.
- Akkor... tudnia kell... merre száll a meleg levegő... - Az átváltoztatástan professzor is kezdett kifogyni a szuszból.
Mostmár végképp nem értettem semmit. Meleg levegő? Mi köze ehhez mindennek? Csak nem kezdi elveszíteni a józan eszét...? Egy pillanatra felsandítottam, és megértettem, mit mondott. Közvetlenül a halálfalók felett ott himbálózott egy méretes csillár. Az őrszülő tanerőre néztem. Tudtam, ha nem is sokáig, de képes lenne tartani magát mindkettejük ellen. Rám várt a feladat... De vajon mikor...?
- Mehet.
Egyetlen szó, ennyit hallottam, de tudtam, hogy cselekednem kell. Nem volt időm gondolkodni, hogy talán nem sikerül a varázslat vagy elrontom, csak annyit tehettem, hogy hittem magamban. Oldalra vetettem magam a következő zöld átok elől, és a földről felugorva, míg a varázsló diadalittasan vigyorgott, én a lámpára szegeztem a pálcámat.
- Bombarda! - kiáltottam el magamat, olyan erővel és határozottsággal, amennyire csak tőlem tellett, és azonnal megidéztem magunk elé a legerősebb pajzsot, ami tőlem telt, majd kezemet a fülemre szorítottam, behunyva a szememet.
Először a becsapódó átoknak köszönhető robbanás, utána meg éktelen csörömpölés-dörgés zengte be a teret. Törmelék repkedett mindenhol, megremegtek a falak. Még sokéig visszhangzott a becsapódás dörgedelme.
- Még sosem csinálta ilyen jól, de most fusson! - hallottam meg a professzorasszony hangját, én pedig minden erőmet összeszedve eleget tettem a parancsnak. Nem néztem meg, mi történt, nem pillantottam hátra. Csak futottam.

Hánytam. Eltört a karom, vérzett a homlokom. A bal szememet nem tudtam kinyitni. Nem bírtam tovább futni. Pihenésért sikított testem minden egyes porcikája, a szám szárazabb volt, mint valaha, valószínűleg az orrom is betört, nem kaptam rajta levegőt. Nem tudtam négykézlábról felállni, csak a sokadik próbálkozásra.
Időt kaptunk, hogy rendezzük a halottainkat, a sorainkat, ellássuk a sebesülteket. A falnak támaszkodva, remegő térdekkel araszoltam. Madam Pomfrey nekem akart esni, de nem engedtem.
- James... - nyögtem. - Hol... van... James...?
Megrázta a fejét, én pedig tovább botorkáltam. Megpillantottam az egyik barátnőmet, aki viszonylag épen megúszta, bár neki is eleredt az orra vére és zúzódott a szeme. Ki akartam fejezni, mennyire örülök, hogy épen látom, és nem ott, a fekvők között, de mindössze három szó fért ki a számon.
- James... hol... van...?
Ahogy rám nézett, láttam a tekintetében, hogy baj van. Nem értettem. Hisz Jamesnek itt kéne lennie valahol...
És akkor megláttam. Ott volt, nem messze, tőlünk pár méterre. Közelebb botorkáltam hozzá.
Nem hittem a szememnek. Amint melléértem, térdre rogytam, nem törődve a belenyilalló, éles fájdalommal. Nem fogtam fel semmit. A külvilág megszűnt létezni. Egyetlen egy szó zakatolt a fejemben. Nem... nem... nem...
- James... James...
Hiába hajtogattam, nem érkezett válasz. Nem lehet igaz, nem létezik ilyen. Ez csakis egy hazugság lehet.
Felálltam és elindultam, előbb bicegve, majd futva. De nem bírta a lábam. Megbotlottam, és összerogyott alattam, én pedig a földre kerültem.
Hánytam.

Aki látott később, azt mondta, nem ismert meg. Én voltam az, a hajam, a hangom, a testem, ez biztos volt. És mégsem... Nem hitték el, hogy én vagyok. A szemem, legalábbis az, amelyiket nyitva tudtam tartani. A szemem nem az enyém volt, megváltozott, mondták, de hogy miben, egy ember kivételével nem tudták megfogalmazni. Azt mondta, eltűntem belőle. Hogy a csillogás, ami mindig ott volt, lehettem akármilyen szomorú is, a villanás, ami engem jelentett, az én bohókás, vidám természetemet - kiveszett belőle.
Madam Pomfrey kezelés alá vett. Meggyógyult a homlokom, helyre került az orrom, összeforrt a karom. De a bal szemem világát nem volt képes visszaadni. Nem zavart, még mindig ott volt a jobb, azzal is tökéletesen láttam, egy idő után megszokja az ember.
Tagadásban éltem. Még akkor is, ha pontosan tisztában voltam vele, nem tehetem ezt örökké. [/size]

   Jellem

Főleg két jellem viaskodik benne, egy ideje három. Az első, egyik legmeghatározóbb, a művészlélek. Imád festeni, rajzolni, alkotni, bármit, ami ezekkel kapcsolatos. Folyton keresi a lehetőségeket, a pillanatokat, amikkel egyszer majd megéri kezdeni valamit, és eszébe sincs ügyelni a rendre maga körül, hátha pont a kuplerájban találja majd meg az ihletet (véletlenül sem a lustaság miatt, de persze igyekszik ezt kordában tartani és nem kiengedni a tanulásra is). Az öltözetén is ez tükröződik, ecsettel összefogott konty, penna a fül mögött, festékfoltos nadrág, póló, valamivel mindig kidíszített talár. A második az örökké gyerek jellem. Bohókás, játékos, bármikor képes képeskönyveket olvasni, vagy leülni gyerekjátékokkal játszani, az esetek nagy részében úgy viselkedik, mint egy nagyranőtt gyerek, szökdécselve közlekedik a folyosókon, virágot szed és koszorúba fűzi, bújócskázik, és olyan igazi, tiszta, gyermeki érdeklődéssel figyeli a világot, rengeteg mindenre rácsodálkozva. Képes sokkal jobban imádni dolgokat, mint a többiek, sokkal nagyobb lelkesedéssel vagy kitartással csinálni a dolgokat. A harmadik, bár előtte is ott volt, a háború következtében került inkább előtérbe. Mostanában kevesebbet viccelődik, hamisabbak a mosolyai, búskomorabb az átlagos hangulata. Sokat gondolkodik, mindenfélén, de főleg olyanokon, amiken neki nem kellene, amolyan koraérett lett, megtapasztalva azokat, amiket, és bár igyekszik nem ezt a részét előtérbe venni, nagyon gyors hangulatváltozáson mehet át, egyik pillanatról a másikra, akár egyetlen szót meghallva, egy szagot, egy ízt érezve.

Erősség || Képzelet, fantázia, kreativitás, ~~életvidámság~~, kitartás, erő, logika
Gyengeség || Forrófejűség, meggondolatlanság, felelőtlenség, dolgok túlbonyolítása, szkeptikusság, realizmusnak mondott pesszimizmus, hadarás, diszlexia, (bal szemére megvakult)

   Apróságok

mindig || eső, természet, százszorszépek, édesség, enni, állatok, színek, párbajozás, mágia, festés, rajzolás, kézművesség, kreatívoskodás, mentáscsoki
soha || esszék, büdös, nyálasság, túlzottan romantikus filmek/regények, szmog, vihar, pókok
hobbik || Fest, rajzol, kézműveskedik, fáramászik, olvas, gyakorol(mindent)
merengő || Legjobb, az apjával kapcsolatos gyermekkori emlékei, főleg, amikor körbereptette a házban. Legrosszabb, a barátja halála.
mumus || A halott apja teste a barátja sírja mellett.
Edevis tükre || Hogy túlélje a barátja.
százfűlé-főzet || Napsárga színű, fahéjas-édeskés
Amortentia || Eső, mentáscsoki, mézeskalács, tavasz
titkok || Egy plüssbocival alszik, amit még kapcsolatuk legelején kapott a barátjától
azt beszélik, hogy... || Csalta a barátját és hogy egy vadmacska az ágyban ~~(jó tudni)~~

   A család

apa || George Rains; 45; mugli, a lehető legjobb apa a világon
~~anya || Alexis Rodd; 43 lenne; mugli, születésemkor meghalt~~
~~testvérek || név; kor viszonyod/kapcsolatod vele(/ük)~~
állatok || Pitypang, a bagoly, akit egy éves fordulójukkor kapott a barátjától, és Mirrmurr, a cica

Családtörténet ||
Mugli szülők gyermeke vagyok, teljes mértékben mugli vérnek kéne folynia az ereimben. Ha valamelyik ükapám másodunokatestvérének a macskájának a kölykének az örökbefogadója varázsló vérrel büszkélkedhetett is, nos, nekem arról nincs tudomásom. Bár nem ártana már kitakarítani a zsúfolt "padlásnak" alig nevezhető zugot, ki tudja, mennyi csodára lelhetne ott az ember.
Az anyai ágról nem sok mesélnivalóm van, de elvileg onnan örököltem a "tragikus" énemet. Anya testvére valamilyen háborúban halt meg, anya is csak a 25. életévét élhette meg. A nagyszüleim vonat balesetben haltak meg, míg az ükszüleim egyik oldalát nem is ismerem, a másik pedig vérig sértve él Amerikában valamerre.
Ezzel szemben apa egyke gyerekként, átlagos körülmények között nőtt fel, szerető családban, bár kevés, de összetartó rokonok mellett, mindig igyekeztek a legjobbat nyújtani a kicsi George-nak. Az üknagyszüleim nem élték meg innen a születésem ugyan, és a nagyapámra, akit elvileg nagyon csíptem, sem nagyon emlékszem, mert érszűkületben két éves koromban elhunyt, de a nagymamámat mindig is nagyon szerettem. Az az igazi, fiatalos, sportos, modern, pletykás, szarkasztikus tömőgép nagymama, akit mindenki szeretne magának. Most éppen a világot járja valahol, talán éppen Alaszkában lehet - azt mondják, a kitartásom és az energiám tőle örököltem. Vannak még apai ágról rokonaim, de velük nem nagyon tartjuk a kapcsolatot, évente egyszer, karácsonykor összefutunk velük egy nagy vacsorára, aztán ki-ki megy is a maga dolgára, esetleg megajándékozzuk egymást egy pár zoknival vagy sportmagazinnal, esetleg egy tábla csokival, ha nagyon kedvesek akarunk lenni. Igazán meghitt, ugye?

   Külsőségek

magasság || 173 cm
testalkat || Nagyon merev, ha lehajol, nem éri el nyújtott lábbal a földet, csak hatalmas terpeszben, nem igazán van tartása, folyton görnyed, és gerincferdülése van, illetve már túlságosan vékony, a bordái, gerince teljesen kint van, de mindenhol máshol is sokkal erőteljesebbek a csontjai
szemszín || tengerkék
hajszín || igazi, erőteljes, természetes vörös
kinézet || Folyton kócos, vörös haja mindenhol ott van, első látásra sokakat el szokott riasztani a közeléből oroszlánra hajazó megjelenése.

   A tudás

varázslói ismeretek || Hatévnyi roxforti tananyag alapszinten, már amire emlékszik, a kedvencei az SVK, a gyógynövénytan, a legendás lények gondozása és a számmisztika, ezekből igen magas ismeretekre tett szert, a bűbájtanból és átváltoztatástanból viszont sohasem volt a toppon, de igyekezett elfogadható környékén tartani a jegyeit. A legeslegjobbnak a Sötét Varázslatok Kivédésében bizonyult, ezen belül is a párbajozási képességeiről ismert. Amivel nem büszkélkedne soha, az a kritikán aluli bájitaltan és mágiatörténet tudása.
felvett tantárgyak || számmisztika, sötét varázslatok kivédése, gyógynövénytan, legendás lények gondozása
pálca típusa || 12 és 3/4-ed hüvely, vörös tölgy, főnixtoll mag
RBF ||
X Bájitaltan - B
X Mágiatörténet - H
X Bűbájtan - E
X Átváltoztatástan - E
X Gyógynövénytan - V
X Legendás lények gondozása - V
X Asztronómia - V
X Sötét Varázslatok Kivédése - K
X Számmisztika - K

   Egyéb

avialany|| Nadia Esra