Florean Fortescue fagylaltszalonja

Rajongás.. szerelem..
Vajon ezek azok az apró dolgok, melyek egyre nagyobbra nyitják a kicsi Gwen pupilláit? Kék írisze szinte hatalmasra nő, elnyelve mindent és mindenkit, másra egyáltalán nem figyelve. Darren lazán elmosolyodik. A terv, a bűvölés egészen jól sikerült. Mondjuk nem gondolta volna, hogy elegendő ennyit tennie, aztán a hölgyemény máris a karjaiba omlik. Mert azt tenné, ha ez a fránya asztal nem lenne kettejük között. A helyzet már-már nagyon hasonlít a megismerkedésükre. Akkor még nem is gondolkodott azon, hogy esetleg ez a szőkeség jó lesz arra, hogy átcsábítsa a másik oldalra.

Átlagos nap volt, a nap haloványan ontotta fényét. Végül is, nem meglepő.. Márciusban valahogy még nincs az az óriási forróság.. sőt.. elég hűvös az időjárás. Mint mindig, azon a napon is igyekeznem kellett Galagonya órájára. Késésben voltam, ami nálam, egy White-nál egyáltalán nem megszokott. Gondolhattam volna, hogy ez egy bizonyos rossz ómen. De az ilyen apró kis közjátékokkal egyáltalán nem törődöm, pont úgy, ahogy  a többi ember sem. Evidens hogy rohanás közben nem fogok azon agyalni, hogy vajon mit mondanak az ösztöneim, mit súg már-már hangosan őrjöngve lelkem egy apró kis része. Kellett volna figyelnem. Ez tény. Akkor talán nem pont azt a folyosót választom, és talán nem rohanok annyira. Vagy legalább is jobban figyelek a környezetemre.
Nem figyeltem..
Ismételten egyértelművé vált hogy valami történni fog. És történt is. Konkrétan belém rohant egy őrült, szőke nőszemély. Az hogy esetleg én nem figyeltem, az nem fontos az ilyen helyzetekben.. a fontos az, hogy én mindig jól tudjak érvelni, miért is a másik hibája a dolog. Ha nem játszanék jól a szavakkal, ha nem játszanék jól az emberekkel, akkor nem is lennék a legkiemelkedőbb ház tagja. Ez a helyzet pedig pont az a helyzet, mikor meg kell mutatnom, hogy ennek a – hogy is fogalmazhatnék – macának ma nem osztottak lapot.
Összehúzom szőke szemöldököm, lassan megérintem még mindig kőkeményen tartó hajamat, kezem a pálcámra siklik, majd szinte elborzadva meredek a taláromra és ingemre. Ez a liba nem csak úgy sétálgatott, hanem ivott is valami löttyöt. Valami sötét színűt, mely igaz hogy jól harmonizál az ingem színével én mégis inkább a pohárban képzelném el ezt az árnyalatot. Barna szemeim vadul villogni kezdenek, megjelennek a ráncok a homlokomon. Igaz hogy az emberek nem ismernek, nem hagyom magam, de már lehet sejteni, hogyha azok ott megmutatják magukat, akkor kitör a háború pillanatokon belül.
Leüvöltöttem, morogtam.. majdnem megátkoztam. Ő persze esküdözött, hogy nem látott, pityergett, hisztizett és próbálta érvényesíteni az akaratát. Egyértelmű volt, hogy erős jellemem mellett nincs esélye. Padlóra küldtem, két vállra fektettem, rászámoltam. Végül is a dolog ahhoz képest elég jól alakult. Kitisztította a cuccaimat és még galagonyával is beszélt. Azóta valahogy minden másabb. Ezzel a kis segítőkészségével, mely igazán nemes és önzetlen volt felkeltette a figyelmemet. Hiszen biztos nem kell sok ahhoz, hogy változzon. Pláne, hogy a barátai.. nos.. figyelmet egyáltalán nem érdemlő nyomorékok.. azzal a rockerszerű barommal az élen.
Itt volt hát az idő, hogy bedobjam magam..

A fiú terve remekül sikerült. A kedves köszöngetések a folyosón, az állandóan felbukkanó charmos mosoly pont úgy vette le Gwent a lábáról, mint eddig az összes nőt. Hiába.. vannak dolgok, melyeknek nem lehet ellenállni. A beszélgetés az asztalnál eközben kissé komolyabb vizekre evez. A lány figyelmesen hallgat, majd ajkai közül egy apró információfoszlány csúszik ki. Darren a lányra mered, annak vörösödő arcára, majd a zavarra és a felesleges mozdulatokra, mellyel megpróbálja a témát és az egész bakit eltusolni, elodázni. Na azt már nem. A barna szemek megvillannak,  majd immár kérdőn néznek a lány kék lélektükreibe. A téma túl komoly, túlságosan nagy izgalmakat okoz ahhoz, hogy csak úgy el lehessen siklani felette. A fiú pedig ezt biztos hogy nem fogja hagyni. Tudja, hogy ezzel a lány is tisztában van. Viszont az is eléggé egyértelmű, hogy ha nem akarná megosztani vele ezt a dolgot, akkor biztos hogy nem csúszott volna ki a száján ez az apró szavacska.
Látomások..
Vajon milyen látomások? Jövőbe lát? Mert ha igen, akkor az még igencsak jól jöhet. A mester biztos örülne egy ilyen tulajdonságokkal megáldott embernek a halálfalók között. De nem álmodozik, inkább kideríti az igazságot.
- Látomások? Milyen látomások? Igazán felcsigáztál! Elmondod? Tudok titkot tartani..!

[-Igen, jól hallottad. Látomások.]

Sejtette. Egyszerűen tudta. Megint nem tudta befogni a kicsiny száját, és megint egy reménytelen helyzetbe keveredett. És most hogyan tovább? Próbáljon magyarázkodni? Vagy fejtse ki részletesen a látomások témakörét? Azt mondta, tud titkot tartani. Higgyen neki? Hiszen ő mégiscsak egy halálfaló. Ismételten dönteni-e kell, megosztja-e ezt a nagy titkot vele, a fiúval, akiben megbízik. Megbízik? Hmm... Furcsa, eddig még nem gondolkozott el azon, hogy megbízik-e benne, hog megosztana-e vele bármit, akármit, ami róla, Gwenről szól...
Most itt a lehetőség. Vajon Darren be tudja-e bizonyítani, hogy képes megőrizni a titkot?!
Igaz, ha mégsem, akkor úgyis kiderül. Nem olyan nagy a Roxfort, hogy vissza ne jusson hozzá a pletyka. S ha netán ez megtörténik, akkor nem csak a többiek furcsa tekintetétől kell majd félnie, hanem TŐLE is...
A Sötét Nagyúrtól... Furcsamód, nem retteg tőle, hogy mi lesz, ha megtudja milyen képessége van neki. Egyáltalán nem érdekli. Csupán egy ember miatt kérdőjelezi meg, hogy elmondjon-e mindent a mardekáros srácnak. S az az illető nem más, mint a tulajdon bátyja.
Megígérte neki. Ígéretet tett, hogy nem adja tovább senkinek. Már így is elég szépen nézett Tristram Christianra is, mikor kiderült, hogy ő tud az esetről. Vajon mit fog akkor csinálni, ha rájön, hogy Darren Gregory White is tudomást szerzett erről az egészről...
Kockáztasson, vagy ne? Megtegye vagy ne? Legyen ugyanaz a kis naiv kislány, aki magányában üldögél tovább, ha nem osztja meg e információt a fiúval, vagy járjon el a szája, és haragítsa magára a bátyját?
Mély sóhaj tör fel belőle, majd nyel egyet. Belenéz Darren szemeibe, s csak nézi őket. Majd lassan szólásra nyitja a száját, de nem veszi le tekintetét a fiúról. Mintha abban reménykedne, hogy megláthatja a választ arra, hogy megbízzon benne, vagy se.
Akármi is pörgeti az eseményeket, Gwen dönt. És megszólal.
-Igen, jól hallottad. Látomások.
Kicsiny hatásszünet következik, majd folytatja. Közben érdeklődve tekint a fiúra, vajon ő, hogy reagál.
-Még azelőtt kezdődött, hogy felbukkant a bátyám, Trist. Tristram de Crasso, gondolom hallottál róla.
Hülyeség! Honnan is tudhatna a fivéréről Darren? Pff... Mindegy.
-Szóval, néha, váratlanul rámtörnek pillanatképek, amik csak másodpercekig tartanak. De olyan különlegesek... Látom bennük a jövőt!
Az első, azt hittem csak hülyeség, de pont a bátyámról volt benne szó. Láttam, ahogyan... megöl egy aurort.
De ez nem jött be, vagyis nem volt valóságos. Mert Trist nem ölt meg senkit. Ezt ő mondta.
A második... Nos... Az volt életem legszörnyűbb látomása, eddig. Tisztán láttam, ahogyan a dédanyám a saját vérében fekszik. És halott volt. Nemrégiben, a dédanyámat megölték. Valaki, akinek a látomásban csak a sötét alakját láttam. Nem tudom ki volt az...
Gondolatok, újra elé úsznak, azok a pillanatok, melyeket a látomásban látott. Celia...
A temetés, a bátyja, a hangok, a koporsó. S Trist erős karjai, amikkel oltalmazóan öleli a lány.t
-Nem tudom, egyszerűen fogalmam nincs, hogy miért történik ez velem. Próbálom, vagyis próbáljuk - a bátyámmal együtt - megállítani ezt az egészet. El kezdtem gyakorolni az okklumenciát, de még nem megy annyira. Tristram szerint meg kell fékeznem ezeket az 'álmokat', veszélyt hozhatnak rám...

A pillanatok gyorsan pörögnek. Mintha az időnek nem lenne egy kis ideje sem arra, hogy megpihenjen. Csak megy, múlik és rohan. A csend, a némaság teljesen körülölel minket.

Kék szemei meredten néznek farkasszemet lélektükreimmel. Szinte látom az agyában cikázó gondolatokat, azt, hogy mennyire latolgatja az esélyeket. Próbálok biztatóan ránézni, próbálok úgy tenni, mintha nem várnám egy eget rengetően óriási érdeklődéssel a magyarázatát. Ez persze csak a látszat. Hiszen nagyon is érdekel, hogy miről beszél. Látomások, jövőképek? Hiszen ez több mint fantasztikus. Vajon a Nagyúr mit fog szólni, ha bejelentem, hogy megtaláltam a leendő jövendőmondónkat?? Hiszen egy látnoki képesség pontosan belefér a csapatba - pláne ha azok ténylegesen megtörténnek. És ha jól sejtem a bátyja pontosan ugyan ezt akarja majd a későbbiekben elérni.  Szemeim vadul felvillannak, hiszen most okosan kell játszanom. Diszkréciót vár tőlem, egy olyan pluszt, melyet ezek szerint másoktól egyáltalán nem kap meg. Hát jó. Ha annyira erősködik, akkor megtartom a titkát. Legalább is, a Roxfortban biztos nem fogom elmondani senkinek. Túl sok a pletykás ember, és egyébként is.. nincsenek barátaim, csak ellenségeim. Ellenségekkel pedig az ember nem nagyon oszt meg semmit.
Kedvesen rámosolygok, majd lassan megfogom a kezét. A hideg ujjai azonnal lehűtik meleg tenyeremet. Muszáj kedvesnek lennem, és figyelmesnek. El kell érnem, hogy a bizalmába fogadjon. Mondjuk nem mintha nehezemre esne. Elég jól néz ki. Csillogó szemek, aranyos mosoly, gödröcskék az arcon.. szőke haj.. végül is a  férfiak nagy részének valószínűleg pont egy ilyen szőke ciklon a vágyálma. Hát az enyém biztos nem csak álom lesz. Főleg, ha így folytatom tovább. Lassan de biztosan kezdem meggyőzni és lám! Nem kell olyan sokáig várnom, máris hallhatom a válaszokat a kérdéseimre. Ahogy mesél, és előtörnek belőle a szavak az én szívem úgy kezd egyre hevesebben dobogni. A felismerés, az újdonság izgalma hihetetlenül magával sodor. Pupillám óriásira tágul, szinte magamba nyelem az előttem ücsörgő hölgyet. Hallgatom azt a finoman csengő kis hangját és tudom, hogy most úgy nézhetek rá mint egy idióta. Igazából egyáltalán nem érdekel. Sőt semmi sem érdekel, csak az, amiket most mond. Arcom kissé megnyúlik, de próbálkozok egy kicsit menteni a menthetőt.

Rágyújtok.
A nikotin elemi erővel árad szét a tüdőmben. Szám kiszárad, kiiszom hát az üdítőm utolsó cseppjeit is. Kezem a magasba lendül, majd megrendelem a következő kört, ekkor már egy kis whiskyvel színezve. Szemeimet elveszem a porcelán arcról, majd a körülöttünk járkálókat méregetem. Ahogy a levegő teljesen tisztának tűnik végre megszólalok. Hangom most teljesen rekedt, teljesen mély.. már-már elfúló. Pillantásom az elnyílt ajkakra siklik, ujjaimmal elengedem a kezét, majd magam mellé rakom. Szívem szerint most azonnal befognám a száját. Hiszen nem körültekintő. Nyugodtan elmondja nekem – ami még nem is baj – de legalább megfigyelné nincs e itt valaki olyan, aki errefelé kacsingat. Szívok még egyet a cigarettámból, majd egy erőteljes mozdulattal eltöröm a hamutálban. Végre megszólalok..
- Biztos hogy az az auroros eset nem történt meg? Biztos hogy a kedves testvéred annyira ártatlan, mint  amennyire annak mondja magát?
Szegezem neki a kérdést, és várom a reakcióját. Sajnos a testvéréről többet is tudok, mint kellene. Nem gondoltam volna, hogy ezek az alapvető információk kimaradtak a kicsi Gwen életéből. Végül is mindegy. Az viszont tény, hogy nem én leszek az, aki felvilágosítja. Hiszen nem az én reszortom, és legalább ebből is levonja majd a kellő konzekvenciát, mennyire diszkrét vagyok. Ránézek a lányra és próbálok vigyorgó fejet vágni, pont mintha csak egy viccnek szántam volna ezt az egészet.
- Na jó! Ne haragudj, hogy ilyet feltételeztem, csak tudod általában elgondolkodom a másik végleten is. De mondjuk az is igaz, hogy a jövő képlékeny dolog. Rengeteg dologtól függ, szóval.. lehetséges, hogy valami változott és azért nem következett be az a dolog.
Próbálom megnyugtatni és a képeket pontosan elhelyezni az időben. Még jó, hogy engem nem látott. Pedig ott harcoltam vele én is.. és egy aurort pont ugyanakkor terítettem le, mint Trist. Egymás mellett a két fiatal harcos. Pont mint a mesékben.
- Egyébként teljesen egyetértek a testvéreddel. Hogy is hívják? Szóval ezt a dolgot nem igazán kell hangoztatni. Túl sokaknak szemet szúr egy ilyen kiemelkedő tulajdonság. Ha őszinte akarok lenni, az én érdeklődésemet is felkeltette..  gondoltam megosztom veled ilyetén érzéseimet. Fő az őszinteség nemde? Ezek után, hogy ezt megosztottad velem.. nem félsz tőlem kicsi lány? Nem gondolod, hogy esetleg foglak és elviszlek .. hozzá .. ? Hiszen egy ilyen képesség igazán jól jönne neki. Ott kifejlődne, okklumencia nélkül.. teljes valójában.
Szemeimet a szemébe fúrom, majd várom a válaszát. Igazán vicces tudok lenni. Magamban mosolygok, hiszen mindezt nem tenném meg. Még legalább is nem! Ettől függetlenül érdekel, hogy mit reagál a kérdéseimre.. tudnom kell mennyire vagyok rá hatással..

Már szinte görcsbe rándul gyenge csuklója, amint a hosszú ujjak ölelésében tartja a vizes poharat. Rájött a szívbaj, az egyszer biztos. Nem végzett semmiféle elsősegély tanfolyamot, ezért be is cseszett volna, hogyha durvább lesz a lány fuldoklása, fejfájása meg ez az egész kis történet. Remegő kezekkel nyújtja át a poharat, miközben hatalmas kő esik le szívéről. Szinte hallani. Ahogyan azt is, hogy nagyot kordul Bastian gyomra. Éhes. Nem elég neki ez a fagylalt, ami ráadásul már olyan undorítóan fest, hogy nem is kívánkozik megenni. Volt már olyan, amikor visszajött belőle az, ami ízlett neki, de a kinézete sírásóért kiáltott. Ez is pont olyan most. Megkönnyebbülten áll fel, majd sétál vissza a helyére. Fintorogva tolja el magától a tálat, majd feltekint a lány szemeibe. Begörcsölt a feje a sok fagylalttól? De érdekes. Ilyet még nem is hallott. De volt egy képregény, amiben egy csávó valamilyen sugárzó fagylaltot evett, aztán befagyott az agya. Bizony. Aztán a sugárzás miatt olyan erőhöz jutott, amivel tudott uralkodni a jeges dolgok felett. Ő maga is tudott jeges leheletet produkálni, meg hasonló frankó dolgok. Ezért nem meglepő, hogy most szélesen mosolyogva bambul maga elé a fiú. Gyakran szerteágaznak gondolatai. Nem mindenesetben jelent ez jót, hiszen sokan vágták már pofon azért, hogy felébredjen. Jelenleg – persze – nem ennyire súlyos a dolog.
- Ice, ice, baby. – vigyorog, miközben halkan kezdi énekelni a reklámokban már ezerszer hallott dalt.
Olyan szívesen táncolna most egyet, azonban furcsa lenne, hogyha… furcsa lenne? Nem hiszem. Már megint valamilyen jó zene megy a zenegépben. Jó kis popos, amit egyébként is annyira kedvel. Jól lehet rá rázni mindenünket, ami csak van.

- Komolyan? – kérdezi egész fogsorát megmutatva a széles vigyorban, majd legyint egyet.
- Nem kell, hagyjad. Inkább azzal köszönd meg, hogy táncolunk egyet. – igazán lovagiasan hangzik.
Persze nem ezekre az „alap” táncokra gondol, habár azokban is igen csak otthon érzi magát. Igaz… neki mindegy, csak zene legyen. Tudjon rá táncolni, tudja énekelni. Kiskorában is imádott lagzikba járni, mert ott mindig ő volt az este fénypontja. A hülye kis szőke gyerek, akik próbálkozott mindenféle furcsa táncmozdulattal, aminek a legtöbb esetben az lett a vége, hogy nagy csend, leáll a zenekar, majd már csak a mentőautó szirénáját halljuk, s hogy minden nő sikoltozik. Igen, vetődött már le magas színpadról, lefejelte már az asztal sarkát… stb. Mindig is tudott élni, az egyszer biztos.
Ekkor hallja a lány terveit, amikre csak bólogat, hiszen még várja a választ, amit végre fel is fog Emma. Igazán jó lenne egyet táncolni. Régen tudta már kiadni magából művészi oldalának ezt a kis rétegét, ami nagyon is fontos részét képezi életének. A sérüléseinek nagy része nem a verekedések, vagyis… megverések nyomai, hanem ezeknek az érdekes, korszakalkotó mozdulatoknak. Most persze nem lenne annyira durva, csak egy kis riszálás, hogy jobb legyen a hangulat.

- Csak nem félsz? Ne aggódj, nem lépek a lábadra. – kacsint vígan vigyorogva.
Kíváncsi lenne arra, hogy az idősebbik korosztály mit szólna hozzá. Hiszen a jelenlévők nagy része belőlük áll. Egy kis simulós, riszálós tánc nagyon betenne nekik. Istenem! Milyen szép is lenne. Szeret polgárt pukkasztani, szeret feltűnő lenni. Sokan megállapították már, hogy feltűnőségi viszketegsége van. Erre csak egy vállrándítás a válasz. Ez van, ezt kell szeretni. Akit nem érdekel, az egyáltalán ne is figyeljen rá. Hiszen, ha mégis figyelmet szentel rá, akkor annak is be kell vallania, hogy Bastiant nem lehet szem elől téveszteni, nem lehet levenni a szemünket róla. Na, jó… ez azért túlzás. De mégis magát hazudtolja meg az ember, ha azt mondja, hogy nem bírja elviselni őt.
- Ha mégis rálépek, akkor… akkor… leborotválhatod a fejem... kopaszra. – mondja komolyan bólogatva.

[Én félni?]

táncoslábú lovagomnak  

- Igen, komolyan. – bólogatok, arcomon teljes komolyságot mutatva, holott ez a komolyság, már az elején, aztán pedig a „fuldoklásom” után, az Ice, Ice baby mondatnál semmivé veszett. Nem vagyok az a fajta egyéniség, aki oly könnyen megregulázza magát, bárki jókedvéről is legyen szó. Na jó, talán adódnak helyzetek, hogy veszek vissza magamon, de azért ismerjük el, ez elég ritka. Most is itt ülök egy jóképű, jófej sráccal szemben és szenvtelenül nevetgélek. Nem mintha nem élvezném, sőt!
Kanalaztok egyet fagylaltomból, közben pedig próbálok valami kis mosoly félét erőltetni magamra, hisz evés közben nem olyan könnyű mosolyogni. Mikor Bastian a mondat végére ér, meglepődöttségem egy kis köhögéssel fejezem ki. Kezem gyorsan felemelem, mutatva a fiúnak hogy semmi ok pánikra, jól vagyok.
Ez valóban eléggé érdekes gondolat. Az utcán, egy fagylaltszalonban, csomó ismeretlen ember előtt… táncolni!? Na de miért is ne? Szeretek a figyelem középpontjába kerülni, ez pedig tökéletes helyzet erre. Ráadásul még közelebb is kerülhetek kissé Bastianhoz.
Még a zene is jó, pont illik az alkalomhoz. Lágy pop.
- Hát… öh… biztos vagy benne Sebastian? – nem mintha már nem döntöttem volna, csak szeretném megtudni, leendő táncpartnerem mennyire biztos a dolgában, nem tudhatom, hogy mikor ugrat a srác és mikor nem. Ezek a Griffendélesek már csak ilyenek.
Félni?
Én félni?
Hát, ezt hogy gondolta?
Én ne mernék ki állni egy csomó ember elé táncolni?
- Neeeem, ilyenről szó sincs, nem, csak biztos akartam lenni benne, hogy komolyan gondolod. Vágod? – veszem kissé lazábbra a stílust, majd székemről kissé előrébb csusszanok, hogy a későbbiekben könnyebben fel tudjak állni, az immár kényelmetlenné vált ülőalkalmatosságról.
Hallgatom a zenét, közben lábammal dobolok a földön. Jó szórakozás ez, addig sem unatkozik az ember, míg erre koncentrál.
Leborotválnii?
Te jó ég! Minek néz ez engem,. Holmi skalpolós kannibálnak? Neem, én ilyet nem játszok, köszi, de nem.
Erről eszembe jut egy rajzfilm, miben véletlenségből leborotválták a csaj haját, aki aztán úgy nézett ki, mint Britney Spears, csak kissé gázabbul. Elég ciki lenne, ha a sráccal is ez történne.
- Hát inkább maradjunk a táncnál, ha lehet, csak vigyázz, nehogy a végén szavadon fogjalak. – viccelődök Bastiannal, bár ez tuti nem fog bekövetkezni, biztos nem olyan béna, hogy agyontiporjon, mire a zene véget ér.
Csak ülök és nézem a fiút, közben utolsó kanál fagyimat nyalogatom, mikor végzek ezzel, kanalam csörömpölve a kehelybe ejtem, majd kezem, hasam előtt összefonva várom, hogy a fiú megtegye az első lépéseket, elvégre ő kért fel táncolni, nemde?

A zene, ami szól:
Tricky - Hell is round the corner

Egyre jobban alakul ez a délután. Még jó, hogy később indul a vonat, habár úgy száguld az idő, mintha az idő maga is egy expresszen ülne egyenesen Cardiff irányába. Nagyon nem akar még elmenni. Ahogy belegondol abba, hogy otthon majd hallgathatja édesapját, hogy miért nem jött hamarabb haza… teljesen görcsbe rándul a gyomra. Igaz, hogy az édesapa mondta, hogy jöjjön a későbbi vonattal, látszott rajta, hogy abban reménykedett, hátha azt mondja az ifiúr, hogy úgyis hamarabb jön. Bolond lenne ezt mondani. Hazamegy és máris a gügye kisfiú szerepébe kerül, amikor neki még ott van öccse és a húga is, akiket lehetne egy kicsit égetni, nem csak őt. Na, jó. Azért ők is kapnak eleget, főleg azért, mert az öreggel élnek, de Bastian valahogy nem kér ebből az egészből. Jobb lesz, ha azonnal körbetelefonálja a haverokat, hogy ki merre van, aztán találkoznak kinn a Hudgens’ mellett, ahol szoktak. Végre egy kiadós buli… jó zene, jó piák, jó társaság. Nagyon hiányoznak már Sidney-ék a fiúnak. Sidney a legjobb barátja. Noha nagyon nehéz megmondani abban a társaságban, hogy ki mégis kinek a legjobbja, meg ehhez hasonlók. Nagyon összetartó társaság ez. Olyan, amilyet sehol máshol nem találna a fiú. Kevin is megy majd hozzájuk valamikor. Na, akkor szabadul el igazán a pokol. Az iskolában ő a legjobb barátja, akivel mindig megbeszél mindent, és Kev is ugyanolyan marha, mint Bastian vagy Sid. Már alig várja, hogy valóra váljon ez az álom.
Ekkor jön a kérdés, hogy valóban komolyan gondolja-e. Jogos kérdés Bastiant ismerve.
- Abszolúte, drága hölgyem. – vigyorog csintalan tekintettel, miközben végre felemelkedik a székből.

Emma nem fél. Még jó, hogy nem. Vagány csaj, akivel nagyon jól el lehet hülyéskedni és beszélgetni. Azonnal belopta magát Bastian szívébe. A külsőség meg már csak édes, cukros hab a tortán. Egy gyönyörű lányról beszélünk, de ezt mindenki látja. Barátságos mosollyal, meggyerő beszédstílussal. Úgy jó az egész csaj, ahogyan van. Ezért nem is lehet kihagyni a táncot. Noha Bastian még egy olyan lányt is felkérne táncolni, aki nem rendelkezik ilyen kinézettel, mint Emma. A belsőn van a hangsúly. Akármilyen közhely, akkor is így gondolja a fiú. Mindenben és mindenkiben képes meglátni a szépet. Kell némi kisugárzás ahhoz, hogy mindezt kiérdemelje valaki, de mindazonáltal minden ember úgy szép, ahogyan van. Legalábbis az ifjabbik Llewelyn így gondolja.
- Igenis. Akkor… azt hiszem, többet nem is kell megszólalnunk. – mondja egy sanda mosollyal.
Feláll, majd odasétál a lányhoz, akinek megragadja a kezét, majd együtt odasétálnak a tér közepére. Újabb szám indul el, ami igen hasonló az előzőhöz, csak egy kicsit alternatívabb stílusban. Lassú, kicsit gengszteres. Akár egy filmben. Nagyszerűen érzi magát a fiú. Mutatja a lánynak, hogy várjon egy kicsit, hiszen odasétál a zenegéphez. Hosszú ujjaival a gép oldalához nyúl, majd feljebb veszi a hangerőt. Nem üvölt azért, de így máris jobban lehet hallani a táncosoknak. Megfordul, majd a lány felé tekintve elmosolyodik. Úgy sétál vissza hozzá, de már a lépéseiben is felfedezhetőek a tánclépések. Mikor odaér, végigsimít a lány oldalán, majd először csak laza mozdulatokkal kezd el lépegetni, hiszen még nem indult be a zene. Ha nem is fog, akkor meg majd egy kicsit lassúznak. Nem hal bele egyikük sem.
- Sassold, hogy bámulnak. – lép közelebb a lányhoz mosolyogva, s még a derekát fogva „rázza” magát.

[- Biztosan ártatlan! -]

Míg özönlenek belőle a szavak, próbálja a fiú arcát szemlélni, vajon hogyan fogadja a hallottakat.
Meglepődik? Feláll, hülyének nézi, s itt hagyja?
Nos, talán ezek a lehetséges helyzetek. Ám, mint kiderül, nem így történik. Éppen ellenkezőleg.
A fiú érdeklődve hallgatja a lányt, közben néha-néha körülnéz, mintha attól tartana valaki önkéntelenül is hallgatózásra adta a fejét. De nem, körülöttük csak vidáman csacsogó párocskák üldögélnek, míg mások magányosan sétálnak el a fagyizó előtt. Semmitől sem kell tartaniuk, nyugtatja meg magát Gwen ám mikor a fiú karján levő tetoválásra gondol, akaratán kívül kirázza a hideg. Nem fél Darrentől, csak kicsit furcsa még neki, hogy pont egy halálfalóval osztja meg legféltettebb titkait. A bátyjáról, róla, a látomásokról... Mindenről. Talán azért mond el mindent a fiúnak, hogy közelebb kerüljön hozzá? Vagy csak szeretné valakivel megosztani ezeket a terhes információkat? Hiszen a testvérén és egy iskolatársán kívül senki nem tud semmiről. S mivel most már Christiannal sem beszélhet erről a témáról - fivére tiltása miatt - így nem igen tudja kiadni magából a félelmeit, azt a furcsa érzést, mely a látomásokból táplálkozik. S amely egyre inkább erősödik. Először csak kicsi aggodalom kerítette hatalmába mikor látta az első látomást. Azt hitte hamis, vagy csak egy hülye pillanatkép, de rá kellett jönnie, hogy valami valóságalapja van. Bár hitt testvérének az aurorral kapcsolatban, azért egy kicsit mégis kételkedett. Hiszen mennyire meglepődött Tristram, mikor ezt az egészet elmondta neki! S mennyire ideges lett! Tisztán vissza tud emlékezni rá, hogy inkább a bátyja akarta, hogy elsajátítsa az okklumenciát. Ő annyira nem volt oda érte. El tudta viselni a jövőről szóló képeket, s valahogy sejtette, hogy előbb vagy utóbb ez bizonyára hasznára lesz. Vagy neki, vagy másnak. De mivel engedékeny volt - hiába, dédanyja nevelte fel - ezért nem tudott tiltakozni. Főleg, mert imádta a bátyját, és nem tudott neki ellent mondani. Trist ezt jól tudta, és fel is használta.

- Biztosan ártatlan! - bizonygatja Darren kérdésére, talán már túlságosan is akaratosan. Lehet, hogy ezzel akarja elrejteni azt a tényt, hogy ő sem biztos annyira a bátyja hitelességében. De ez akármennyire is él a fejében, muszáj elvetnie, nem szabad továbbra is ezen gondolkodnia.
- Tudom, hogy a jövő változik. Tudom mit láttam. S részben igaz is volt, de más részben hamis. S amikor Celiát láttam vérbe fagyva. Akkor is minden részlet stimmelt. De nem láttam a tettest. Sajnos, pedig mennyivel könnyebb lenne előkeríteni. Szóval, a lényeg az, hogy vannak olyan részei a látomásaimnak, amik pontatlanok. De legközelebb tisztán szeretnék látni minden részletet. Mindent! Néha legszívesebben visszavetíteném magamnak ezeket a jövőképeket, de nem tudom, hogy ez hogyan lehetséges. Nem tudod ez miként lehetséges? Hogyan lehetne ezt megoldani?
Nem tudja, miért kéri a fiú segítségét, hiszen fogalma nincs még az egészről. De valaki kell neki, aki segítene neki. Egy olyan személy, akiben mélységesen megbízik, és, akit ... szeret.

- Tristram de Crasso. Tudod ő erőltette ezt az egész okklumencia dolgot. Nagyon zavarták a látomások, és ... - elhallgat, agya a fiú következő kérdésén jár.
- Nem félek tőled. Nem félek attól sem, hogy elviszel HOZZÁ. Különösebben, TŐLE sem félek. Csak nem akarok a világában élni, s hozzá tartozni, tőle függni. És, ha tudni akarod, engem az sem érdekel, hogy halálfaló vagy. Mikor veled vagyok, teljesen elfelejtem ezt a tényt. S ettől függetlenül nagyon jól érzem magam veled. Ha zavarna, hogy ott virít a karodon az a tetoválás, akkor már rég eltűntem volna innen, elkerülnélek a folyosón, és nem tölteném veled az időmet. Csak hogy van valami benned, ami megfogott. S nem akar elengedni. Elég a válaszom, vagy még mindig azt hiszed, hogy félek tőled? - mosolyog rá a lány, kicsit elpirulva a nagy kitárulkozástól.
- De ha már itt tartunk. Téged nem érdekel, mit gondolnak rólad a többiek, az évfolyamtársaid, mikor meglátnak egy hollóhátas lánnyal, aki teljesen különbözik tőled?

Csak ámulok és bámulok. Még jó, hogy nem mondtam semmi olyat, melyből a kicsi Gwen levonhatná a kellő konzekvenciát. Eléggé merész dolgot művel a bátyja.. az biztos. Halálfaló, az egyik legígéretesebb tehetség. De vajon mivel tudja eltűntetni a jelet a karjáról, azt az árulkodó képet, melyet én olyan előszeretettel mutogatok mindenkinek? Miért nem önt tiszta vizet a pohárba? Számtalan kérdés merül fel bennem, számtalan kérdés kúszik be agyam minden apró zugába. Igazából kérdeznék én sok mindent, csak azt nem ettől a szőke lánytól.. Hiszen számomra immár evidens, hogy ő csak egy bábu, a madzagot a kedves testvére mozgatja.

- Szóval ártatlan! Értem! Örülök, hogy ennyire bízol benne, ez azért eléggé fontos. Nem mindenki bízik ennyire vakon a testvérében. Talán ha lenne testvérem, én is szívesen kialakítanék egy ilyen szoros köteléket. Nos, ami a látomásokat illeti.. Szerintem nem tudsz mit csinálni csak várni.. Hiszen foglalkozol vele, tanulsz.. idővel el fogod sajátítani annyira, hogy menni fog a visszavetítés. Addig is, lehet jó lenne ha felírnád egy füzetbe a képeket pontosan, minden részlettel együtt. Biztos sokat segítene. Sőt, én is szívesen segítek neked, ha szeretnéd!

Kedvesen, bátorítóan rámosolygok, hogy érezze mellette állok, majd kék lélektükreim óriásira nyílnak mikor beszélni kezd. Figyelmesen hallgatom, majd egyre jobban elkomorodom. Igazából eddig is tudtam, hogy mint férfi igencsak az esete vagyok. Tudtam, hogy bármit teszek, az a számára egy csodával lesz egyenértékű, most mégis meglepnek szavai. Kissé furcsa így hallani, nyíltan, hogy igenis van, akad olyan ember, akinek ennyire elnyertem a tetszését. Jó, tudom hogy a nők általában nem nehéz esetek, de a kezdeti rajongás náluk is csak egy-két napig, hétig szokott tartani. Megoldom hogy ne legyen több.. általában könnyen lekoptatom őket. A francnak sem kell a bonyodalom. Persze mindezektől függetlenül igenis nagy örömmel vadászom a vadakra.. és akár Gwen is lehet egy azon szerencsés közül, akik elmondhatják magukról, közük volt hozzám.
Apró fintor jelenik meg az arcomon, mikor a szőkeség előadja hogy nem fél Voldemorttól, de ettől függetlenül nem akarja azt a világot. Nos ez probléma, de még kinevelhető ebből a felfogásból. Lehet hogy meg is szereti azalatt a pár édes nap és éjszaka alatt ezt az egész helyzetet, és magát a Nagyurat! Nincs más hátra, rá kell feszülni a dologra.

Kérdése szinte elemi erővel húz vissza a földre. Szemöldököm az egekbe szalad, vajon mit feleljek? Hogy nem probléma, mert a bátyád halálfaló.. ergo innentől kezdve nem érdekel melyik házban vagy? Vagy talán azt, hogy elsősorban nem hosszútávra tervezek? Egy hét, két nap, annyira lényegtelen semmiség ebben a világban..
- Ha őszinte akarok lenni, nem hat meg az, hogy melyik ház tagja vagy. Nem érdekel! Kinőttem már abból a korból, hogy bárkinek is meg akarjak felelni. Az én életem, az én döntésem, és kétlem hogy a nagyurat az foglalkoztatná hogy Mardekáros vagy e. Hidd el bővel elég neki is, nekem is az, hogy  aranyvér csörgedezik az ereidben!

Mivel itt azért kellően nyomatékosítani kell a szavaimat megteszem azt amit mindenképpen muszáj. Na jó, nem kötelező, de jelenleg úgy érzem. Túlságosan kedves volt, nem kényszerből cselekszem, hanem azért, mert úgy akarom. Így érzem!
Ujjaim lassan előre csúsznak, majd lágyan átfogják kezét. Finoman végigsimítom bársonyos bőrét, megcsiklandozom tenyerét, életvonalát és fürkész tekintettel nézem hatalmas kék szemeit, kezdődő zavarát, az enyhe pírt arca két oldalán.
- De ha már itt tartunk.. Én is kérdeznék valamit! Mint említetted, egyáltalán nem félsz tőlem, ennek örülök, mert azt jelenti kezdesz a bizalmadba fogadni. De miért pont én vagyok az, akivel ezeket a dolgokat megosztod? Miért engem vittél el a bulira? Ne mond, hogy azért mert megfogtalak. Az hogy valakit megfogok még nem jelenti azt, hogy szembeszáll a barátaival miattam, hogy elmondja minden egyes titkát és beszél az életéről..

Egy elbűvölő mosoly jelenik meg a fagyos arcon, majd a mosoly szinte elemi erővel hathat a lányra. Ettől függetlenül a tettek teljesen másról szólnak. A választ hallva Darren ugyanis - akármennyire jó is az, vagy éppen rossz - hirtelen felpattan.
- Ne haragudj, de mennem kell, van még néhány elintéznivalóm. - egy lágy kézcsókot lehel a forró kacsóra, aprót dob az asztalra, majd elviharzik..

[- Nem, többet nem.]

- Nem, többet nem. – mondom szinte elvarázsoltan, majd mosolyogva hagyom, hadd húzzon fel magával. Lágyan megfogom a kezét, majd a tér közepére sétálunk, bólintok egyet, mikor Bastian felmutatja ujját, majd mikor visszatér, elkezdünk táncolni az immár hangosabb, gengszter stílusú nótára. Nem igazán tetszik nekem ez a zene, de épp megfelelő. Éppen megfelelő ahhoz, hogy elég közel kerüljünk eme csodás délutáni napon. A tánc minden percét élvezem. Közelebb bújok a fiúhoz, majd fejem a vállára hajtva „totyogok” tovább.
Oh, milyen jó!
A fiú felszólítására kinyitom szemem, majd körbetekintek a fagyizó vendégein.
Bizony bizony, az a sok néni meg bácsi, akik mind minket, a fagylaltozó közepén lassúzó két fiatalt kémlelik, nyilván azt képzelve, sült bolondok vagyunk.
Na, most aztán irigykedhetnek. Nevetek föl magamban és jobban megszorítom Sebastiant.
- Veled aztán sosem unatkozom. – súgom lágyan táncpartnerem fülébe, folytatva a lépéseket. – Persze én élvezem. Bárcsak így lennénk életünk végéig, sose lenne több bajunk, mindig ilyen kényelemben lennénk, mindig ilyen szépen sütne a nap. – suttogom reményeimet a srác fülébe, majd kuncogok egyet szavaim képtelenségén. Remélem ő sem vette komolyan.
Bizony ritka az ilyen fényes napsütés mostanság. A mai nap valahogy kivételes, ma nincs dermesztő hideg és csüggesztő pára, úgy tűnik az időjárás ma nekünk, a lassúzó Roxfortosoknak kedvezett.
A gondolaton ismét elmosolyodok, majd mikor a szám véget ér megállok, de nem eresztem Bastiant. Bár tovább tartott volna ez a zene, olyan jó volt.
Öt perc el telik így, majd mikor már úgy érzem, elég a szorításból és mikor már hallom az új, gyorsabb zene pörgését eleresztem a srácot és kezét megszorítva, mosolyogva nézek fel a szemébe.

Azért meg kell hagyni, hogy a tánc az egyik legfelemelőbb dolog a világon. Közelebb hozza az embereket egymáshoz, lelkileg és testileg egyaránt. Bastian számára pedig mindkettő dolog igen fontos, hiszen a lélekről való gondoskodást nagyon jól műveli és el is várja, hogy kedvesen, szeretett viszonyuljanak hozzá azok, akiknek ő is átadja minden bolond érzését… s a testiség? Az is szinte ugyanolyan fontos. Meg kell érinteni a másikat, megsimítani, és még a csók is nagyon kedves számára. Nem nagyon osztogatja, mivel elég sokan nem kedvelik az efféle viselkedést. Egyáltalán nem arról van szó, hogy skalpokat gyűjt magának, egyszerűen az van, hogyha úgy tartja a helyzet, ha úgy jönnek ki a lépések, akkor nem tagadja meg az ajkak játékát, abban mindenki teljesen biztos lehet. Egy művész gyerek, aki az élet minden percét megragadja magának, ahogyan az okosak mondták mindig és még mindig életben van egy a kijelentés: „Carpe diem.” Ragadd meg a Napot, a pillanatnak, a mának élj. Millió fordításban olvashattuk már, de az értelme sosem változott. Ezért van az, hogy Emma társaságában jól érzi magát. Lehet, hogy néha kicsit elbizonytalanodik a lány, és kicsit a kislányosabb oldalát is mutatja Bastiannak – aki persze csak örül annak is -, de azért ő is hasonló elveket vall. Legalábbis ezt mutatja az elmúlt időszak. Az iskolában is így viselkedtek egymással, ezért most sem csinálnak úgy, mintha sosem lett volna jó kapcsolatuk. Sőt, nekik kifejezetten jól megy ez a barátkozás, még akkor is, ha néha elpirongatják egymás meg hasonló félreérthető dolgok.

A szemeket egyre inkább érzi magán, noha nem nagyon hatja meg a felháborodás moraja. Bezzeg, ha keringőznének, akkor az, senkit nem zavarna a nagy öregek közül. Még egy pár pillanat, és mindjárt felkapja rázni az egyik nénit, akinek már szinte a szájában lévő kanál is kihullik… persze csak akkor, ha ez így folytatódik. De, nem. Mégsem folytatódik így, hiszen a zenének vége lesz, mire csak lassabban kezdenek mozogni egymás előtt, ami azt a történést hozza magával, hogy az idősebb korosztály képviselői is szépen befogják a szájukat, majd a fagylaltjukkal és a beszélgetőpartnerükkel foglalkoznak a továbbiakban. Bastian pedig ismét teljesen Emmára tud koncentrálni, akinek a „Veled aztán sosem unatkozom.” mondatára széles, kissé elégedett vigyor terül szét a szőke srác képén. Természetes, hogy elégedett némiképp ezzel, hiszen ez a cél nála, hogy soha nem unatkozzon mellette senki. Azonban van olyan alkalom, amikor elküldik melegebb éghajlatra azért, mert próbál egy kis életet csempészni az emberbe. Nem sokszor megy, de mindig meg lehet próbál a nemes műveletet.
- Nem is lehet. – vigyorog önelégülten, majd kinyílnak a szemei arra, amit Emma mond.
Először komolyan is veszi, hiszen volt már olyan, amikor egy lány komolyan vette az ő közeledését. Aztán, persze egy idő után kapcsol, hogy már megint színdarabot játszanak a Gray lánnyal, mint már oly’ sokszor tették az év alatt. Jó is, hogy összeismerkedtek, hiszen végre szót ért egy lánnyal is.
- Számomra is csodás ez a pillanat, Kedvesem… soha nem is hagyom, hogy vége legyen. – széles vigyor.
Elvégre tényleg nagyon vicces a helyzet. Van, amit komolyan gondol… van, amit nem. Elég kiismerhetetlen a fiú, de azért a szőke csaj már tud néhány dolgot Llewelynről.
- Köszönöm a táncot, bébi. Meghívhatlak egy italra? – kérdi csillogó szemekkel, huncut módon.

Fontos, hogy az ember értékelje a pillanat remekét, hisz anélkül milyen lenne az élet? Ha minden egyes percünket ugyanolyan hangulatban töltenénk? Monoton. Monoton lenne és a napok is egymásba olvadnának. Bár ilyen nem hiszem, hogy előfordulhat, ám néha jó elgondolkodni azon, mi van ha mégis. Például ezek a percek, melyeket egy helyes srác szorításában tölthetek, na igen, ezek a percek aranyat érnek számomra. Még akkor is, ha néha-néha elpirulok egy-egy kacérabb gondolattól, vagy lejjebb csúszó kéztől, hisz nem mindennapi eset ez. Nem mindennap adatik meg, hogy táncolhatok egy Roxfortossal, a sulin kívül, egy fagyizó közepén. Micsoda képtelen ötlet és vajon a csajok el fogják-e hinni, ha majd megírom nekik levélben. Kétlem. Egyből jönne az a „cseppet sem” szemtelen kérdés hogy „Mi van, jártok?. Őszintén szólva nem tudom, mit felelnék egy ilyen kérdésre, anélkül, hogy megbántanám valamelyiket. Ebben az esetben úgy vélem a „Semmi közöd hozzá!” még szolid kifejezés.

Kíváncsian szagolok Bastian pólójába. Vajon milyen parfümöt használ?
Cseppet sem é meglepetésként a z illatszer finom illata, ám ez volt az eddigi legillatosabb férfi parfüm, amit szagoltam.
- Jó a parfümöd. – jegyzem meg halkan, hogy csak a srác hallja, vagy még talán ő sem.
Na újból kezdődik a játékos színdarab, amit általában mi ketten produkálni szoktunk. Ezek általában ahhoz a mugli-féle „papás-mamás” játékhoz hasonlít, csak mi kissé felturbóztuk, tőlünk kitelik minden és ezt diáktársaink is gyakran megjegyzik. Ilyenkor nevetünk egy jót, majd áttérünk a színdarab kissé vadabb, vagy talán „veszekedősebb” részére.
- Oh, akkor szoríts magadhoz hű lovag, majd suttogd neved fülembe. – felelem kuncogva – Na de most komolyan jó volt, én nagyon élveztem. – válaszolom komolyra fordítva a szót.
Ragyogó szemekkel nézek a fiú arcára, majd mikor megköszöni a táncot, nyomok egy puszit arcára. /Hisz egy jó házaspárnál szokás… Nem? /
- Én köszönöm. – mondom nevetve - És milyen italra? Vízre, málnaszörpre, vagy esetleg egy koktélra?

Megjegyzés: bocsi, hogy ily sokára...

Igazán kellemesen táncolgattak egymással szemben, azonban minden jó véget ér egyszer, hogy folytassák egy még felemelőbb dologgal; a társalgással. Bastian híres beszélőkéjéről, ami általában úgy jár, hogy szinte le sem lehet csapni, noha most ebből nem sokat csillogtat meg Emmának. Jobb volt a tánc úgy, hogy nem rontják el felesleges fecsegéssel. Felesleges fecsegés? Hiszen olyan nem is létezik Sebastian számára. A napnak minden percében tud valami igazán „elmemozdító” megjegyzést tenni, amin általában mindenki jót röhög, aztán a szőke srác már mehet is a levesbe. Úgy tűnik, hogy ez nem így van, hiszen Emma nem úgy viselkedik vele, mint aki valamelyik másodpercben már ott hagyná magára, hogy azért már mégis csak mással szórakozzon ez a szerencsétlen óvodás. Pisze orrát vakargatva húzza össze szemöldökét, amikor meghallja, hogy jó a parfümje. Ma nem is tett magára. Legalábbis ő úgy emlékszik, azonban két napja vett egy igen „lánycsorgató” fiolát, aminek még tegnap is érezte magán a zuhany után az illatát, lehetséges, hogy még mindig az trónol rajta, noha senki nem kérte meg, hogy ilyen hosszú életű legyen. Vigyorogva túr a hajába, amikor elmormol egy „Kösz”-t, hiszen milyen felemelő az udvariasság, nemdebár? A papás-mamásról Bastiannak más fogalma van, és hogy demonstráljam ennek a szónak az elhangzásakor megjelenő mimikát, akkor két szóval le tudom rajzolni az olvasó szeme elé; kaján vigyor. Innentől szerintem visszaterelhetjük a témát az Emma által preferált papás-mamásra. Hoppá! Úgy tűnik, hogy Emmának is van némi beütése ebből a szempontból, amin a fiú csak halványan elmosolyodik, majd játékosan kacsint egyet. Igazán örül, hogy csak így összefutottak egymással.
- Én is. – mondja erősen bólogatva. – Érdekes, hogy milyen ritkán ülünk így össze. Pedig többször is lehetne. – és milyen igaz. Bastian kedveli Emmát, és úgy tűnik, hogy ez fordítva is igencsak igaz lehet. A fiú nem szokott találkozni az iskolából senkivel sem, kivéve Kevinnel, de vele sem olyan gyakran. Bastiant nem nagyon engedi el az apja sehová… Nevetséges egy 16 éves fiútól. Igen, teljes mértékben az.

Lassan megindulnak az asztalok irányába. Miután megtörtént a javaslat, hogy ihatnának még valamit, Bastian ismét megáll, hiszen akkor ő vissza is sétál a pulthoz, hogy hozzon valami frissítőt. „Milyen italra?”, amilyet csak szeretne. A koktélozás nem utolsó dolog, de a fiú most inkább valami rostos üdítőre szomjazik… egy kis vodkával keverve. Elvégre ihletet is kell gyűjtenie, s a vodka mámorító zamata egy koktélban, bizonyára igazán megértő társnak bizonyul, hogyha az alkotás szelleme megszállná Sebastiant végre. Végre, bizony. Már hetek óta nem festett semmit sem.
- Maradj itt. Egy szemvillanás, és itt vagyok. – mosolyog, majd otthagyja a lányt az asztalnál, ahol eddig ücsörögtek. Hiszen ott van Bastian utazótáskája meg minden más, amit haza kell még vinnie, és nem tudta elküldeni valaki mással, aki a közelben lakik… jól hangzik, nem is ismer senkit sem. Tehát, feladta postán a nagy részét a csomagjainak, de még így is sok a cipelnivaló.
Sarkon fordul, majd játékosan lépdelve, fenekét gyerekesen riszálva indul meg a pult irányába. A rá ragadó szemekre már nem is figyel. Talán már is nézi őt, illetve őket senki, hiszen hozzászoktak ez idő alatt, hogy „Bolond mind a kettő.”, legalábbis tekintetük erről árulkodott.
Megtámaszkodik a pultnál, majd hátsó zsebébe nyúl, hogy elővegye pénzét. Sosem használ pénztárcát. Azt – szerinte – sokkal könnyebben kilopják a zsebéből, mint akármi mást. Ha egy köteg pénz… egy kis köteg pénz… hm… ha van nála egy pár galleon, akkor azok inkább a zsebében legyenek, a mélyén. Oda valószínűleg nem turkál senki sem. Mondjuk, sosem lehet tudni, hogy ki, hogy szerzi meg a pénzt.
- Helló, kettő Swimming Pool koktélt kérnék. – mondja, majd a pultos srác mondja az árat, mire Bastian kipengeti… kipengetné. Nagyot nyel. Ennél égőbb a világon nincsen; kevés a pénze. Hófehér arca teljesen elvörösödik, majd nagyot nyelve megfordul, és visszasétál Emmához.
- Nincsen még nálad 3 galleon? Kicsit átléptem a kereteim. – sosem zavarta, hogy nincs sok pénze, de ez igazán kellemetlen. Hiszen ő maga ajánlotta fel, hogy meghívja a lányt, erre bele kell fizetnie.

A többet együtt töltött idő említésére felcsillannak szemeim. Milyen jó gondolat, kár hogy nehezen megvalósítható, tekintve, hogy a fiú eléggé messze lakik Londontól. Sajnos. Pedig kedvelem, de még mennyire. Imádom a srácot. Nem tudom, miért vonzódok ennyire Sebastianhoz, nem tudom, hogy miért nem tudok neki ellenállni. Én jelen pillanatban, a srác kezét fogva csak egy valamit tudok, nem is akarok ellenállni neki.
- Hát, végül is megoldható lenne. – megtoldom a mondatot egy félős kis mosollyal, s megindulok a srác után, előbbi asztalunk felé. Az asztalok között szlalomozok, óvatosan, nehogy elessek valamelyik asztallábban, mert különben annak rossz vége lenne, nem beszélve róla, hogy totál leégnék. Még mindig az iménti szemkontaktus keltette pírt viselem arcomon. Így ülök vissza előbbi helyemre, s bólogatva figyelem a pult felé távolodó Bastiant, aki… mi?... hangos kacajban török ki a fiú bolondozását látva, ezzel ismét magamra vonva a rosszmájú öregasszonyok lekicsinylő tekinteteit. Olyan idegesítő, hogy akármit csinálok, mindenki egyből felkapja a fejét, miért csinálják? Esküszöm nem értem. Na, jó, ha már a bolondozásnál tartunk.
Jobbra fordítom fejem, s vigyorogva kiöltöm nyelvem a kiguvadt szemű nagyira, aki ezúttal sértődöttem fordul vissza kelyhe felé. Ritkán engedem meg magamnak a pofátlankodást az idősebbekkel szemben, de most ez kivételes, ritka alkalom volt.
Felfigyelek, hogy Sebastian, hol tart, oh, még a pulton könyököl. Helyes, addig is gyorsan megigazíthatom a sminkem. Sebtében előkapom zsebtükrömet, szemceruzám, s rúzsomat, majd a tenyerembe helyezett tükörben kémlelni kezdem arcom, és finom vonásokkal megigazítom korábban arcomra vázolt festékanyagot. Akárcsak egy restaurátor, vagy egy festőművész az utolsó vonásoknál. Kinézek tükröm mögül. Hopsz, közeledik. Hipp-hopp, táskámba vágom a felszerelést, melyet mindenhová magammal viszek, elvégre egy nőnek semmi sem fontosabb a sminkjén, a cipőjén és a pasiján kívül. Legalábbis nekem igen.
A kérdése kissé meglep, elvégre ő hívott, meg engem, nemde. Mindegy. Nem hagyom, hogy egy ilyen csekélység elrontsa a délutánunkat. Annál nekem többet ér, mind Bastian, mind pedig a saját jókedvem is.
- Persze, tessék. – nyomom kezébe a csillogó aranyérméket.
Mikor visszatér, s én is megkapom az adagom, letámadom. Na, jó, azért ez túlzás, inkább csak sietve szólok neki.
- Figyelj, hogy mész haza, ha elfogyott a pénzed? Vagy van már jegyed? Ha nem tudsz hazamenni, nem gond, megoldjuk, ne félj. – nyugtatom meg, s rásandítok a fiú kezére, mely most az asztalon pihen. Lassan felemelem saját, műkörmös jobbomat, s finoman ráhelyezem az övére.

[~ Danielnek,az én fényes páncélú lovagomnak ~]

~ Danielnek,
az én fényes páncélú lovagomnak ~

Felpillantok szégyellősen, ajkamon gyermetegen bujkáló, visszafojtott mosollyal. A szemeim ragyognak, igaz, én ezt nem veszem észre magamon. Hosszú szempilláim alól bocsánatkérően nézek föl rá, hisz tudom, hogy mennyire szerencsétlen vagyok, és azt is, hogy mindjárt elege lesz, és fizet, és itt hagy.
Mint mindenki.
Úgyhogy csak próbálok nem túl nagyon kiborulni majd.
- Biztos csak rossz napod volt - intek apró nemet a fejemmel. - De én mindig így járok. Vagy ezt, vagy azt, de mindig elszúrok valamit. Múltkor például a kedvenc fehér sapkám esett bele egy tál spagettiszószba, pedig csak le akartam dobni az asztal mellé. És még örültem neki, hogy nem a gyertyát találtam el vele!
Próbálom humorral elterelni a figyelmét arról, hogy milyen egy kétbalkezes emberrel hozta össze a sors.
- Szerintem ha az előbb megpróbáltam volna segíteni a fagyis balesetnél, biztos, hogy mostanra legalább egy hatalmas égett lyuk tátongana a nadrágodon.
Legalább én tudjak nevetni magamon. Ez a helyzet úgyis menthetetlen. Egész addig ezt is gondolom, meg azt, hogy soha többé nem fogunk találkozni, mert egyszerűen nem akar majd, míg el nem árulja, hogy az emlegetett könyv megvan neki. Na ne! Nem hiszem el! Kikerekednek a szemeim, és kicsit el is tátom apró rózsaszín számat.
- Komolyan? De hát ezt a könyvet lehetetlen megszerezni! Honnan van meg?
Úgy lelkesedek ezért a hülye kötetért, mint egy ötéves kislány a nyalókáért. Aztán észbe kapok. Biztos csak udvarias akart lenni. Hát persze...! Tehát azt várja, hogy visszautasítsam.
- Nem, nem, biztos neked is szükséged van rá. Különben is, láttad, milyen vagyok, tuti hogy a macskám össze-vissza sározná a kis mancsaival, vagy csak ráejtenék egy kaktuszt... 
Elhalkul a hangom, és leeresztem két kezem, mellyel azt illusztráltam, hogy tapisgálná össze Virginia a lapokat a puha kis tappancsaival, és kérlelve nézek azért rá. Hisz nagy szükségem lenne arra a kötetre... De nem mondhatok neki semmit, amíg konkrétan fel ne ajánlja hogy ideadja. Mármint, még egyszer. A biztonság kedvéért. Nem akarok tolakodó lenni.

*Fagylaltkelyhekben olvadó rózsaszínű nyálak pecsételik meg a nyár napjait, amik nem peregnek éppen olyan gyorsan, ahogy azt a beszerző, Alec, írásom leírhatatlan hőse szeretné, miközben sápadt és meglehetősen nyúzott bőrét a bágyatag angliai nappal sütteti a tiszta teraszon, semmire se becsült varázsló és boszorkánytársainak nem túl felemelő körében. Nem mintha így gondolkodna, nem mintha egyáltalán gondolkodna ilyesmin, de tartása, amivel hanyagul ül a székén, feltámasztva egy másikra fekete nadrágba csomagolt hosszú lábát olyan mélységes lenézést és sötét erőt sugall a világba, hogy a társadalom derék tiszteletben álló tagjai inkább kerülik kék pillantását, holott az eleven szempár csak szórakozottan figyeli a jónépet és az utcát, miközben az asztalon a tenyerét kehely és édes levű édesség helyett egy fekete könyvön nyugtatja, ami ha nem is szokatlan jelenség errefelé, mindenesetre nem túl szívderítő. A könyv mellett természetesen elmaradhatatlan whisky, duplán, szimpla jéggel, Szép nap, igazán.
 Alec moccan, kihúzza magát, a szék óvatosan megnyekken a súlya alatt, miközben az új vendégeket alaposan szemügyre veszi, ahogy azok bevonulnak a fagyizóba, hogy aztán hamarosan majd a teraszon keressenek maguknak helyet. Bájos társaságok, bájos kis családok, kellemes víkendjüket mégis itt múlatják, ahelyett, hogy valami izgalmas helyre törekednének. Nem, a varázsvilág nagyja és főleg az apraja a széles, világos utcán nyüzsög, hiszen a Roxfortban is szünetel az élet, nyár van. Nyár, a tanárok szabadok, a diákok még szabadabbak, a sötét hangulat azonban ahelyett, hogy rányomná a bélyegét a varázslókra éppen csak beárnyékolja a boldog hétköznapokat. Vajon miért gondolják azt, hogy a nagyobb tömeg biztonságos? Sohse fogja megérteni, de per pillanat nem is érdekli az ilyesmi. Ásít, hátratúrja sötét haját a szeméből, belehunyorog a napba, aztán tovább sütteti kényes, sápadt, börtönviselt francia bőrét.*