+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Előtörténetek
| | |-+  Futottak még
| | | |-+  Adser Møvrede
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Adser Møvrede  (Megtekintve 1487 alkalommal)

Adser Møvrede
Eltávozott karakter.
*****


hírnök :: V.

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2015. 10. 27. - 20:53:51 »
+6

ADSER MØVREDE

         Alapok

jelszó || Csak a baj meg a szégyen…
így ejtsd a nevem || Edsszá Müveil
nem || férfi
születési hely, idő || Zátonyfészek, 1982, december 4
horoszkóp || nyilas
kor || 16 éves
vér || arany
 évfolyam || V. évfolyam


         A múlt

   Az emlékek fontos dolgok számunkra. Régi szokás szerint tároljuk őket, hiszen azoknak, akik látják a múltat, a jelent és a jövőt, muszáj emlékezniük olykor, hogy mi a valóság és mi a látomás. Az otthonunk, Zátonyfészek tele van jóslatokkal. Bezárt kristálygömbökben tekergenek füstként és őrzik látomásainkat. Pincénknek azonban van egy szeglete, ami engem mindig is jobban érdekelt. Az emlékek többek a látomásoknál, legyenek azok bármilyen pontosak is. Az emlék megmagyarázza mit láttál, mit éreztél Te és a másik. Az emlék segít tisztán látni azt, amit a homályból emelsz ki.

   Halottam pár éve egy brit házaspárról, akiket egy boszorka úgy megkínzott, hogy visszafordíthatatlanul elfeledték gyermeküket. A hideg futkos a hátam a történettől. Nem is a szörnyeteg tettének mivolta, az ami megrémít, hanem inkább a gondolat, hogy elvesztek egy olyan emléket, ami életem meghatározó boldogságforrása lehet. Lehet egyáltalán úgy élni, hogy elveszik tőled a legrosszabb és a legjobb emlékekeidet? Mi történik akkor? Új emlék lép a helyére? Újra tanulsz létezni? Vagy pusztán megszűnnének az érzelmeid? Rettegek a gondolattól, hogy minden, amit tapasztaltam és éreztem elveszik. Ezért gyűjtök. Gyűjtöm az emlékeket, hogy emlékezhessek. Hogy az, ami vagyok, ne vesszen feledésbe. Emlékeszem, tehát létezem.


   Hosszú vajúdás volt, azt mondják, minden látó nehezen születik. Nagyapánk szerint az istenek nehezen engednek el minket, mert nélkülünk Ők sem látnak.

   Havas szél fújt akkor Zátonyfészek körül. Kint nagy volt a sötét, csak a hold fénye tükröződött a tengeren és meg-megcsillant benne a hó. A kőteremben nagy volt a nyüzsgés, már vártak minket. Apám fel-alá mászkált nyugtalanságában a tevékenykedő bábák között. Beházasodott a családba, nem igazán volt megbarátkozva az otthonszülés gondolatával, de nagyapánk hajthatatlan a hagyományok kérdésében. Ezek a dolgok nemesítik a mágust és teszik azzá, ami.

   Először Greis jött a világra anyánk hatalmas fájdalmai közepette. Ordítva kapálózott, hogy megtöltse tüdejét levegővel. Loki szent szavára, de csúnya volt már akkor is. Mióta csak láttuk ezt az emléket nem győzőm emlegetni neki. Az egyik bába elvágta a köldökzsinórt a másik megmosdatta, a harmadik pedig már nyúlt is értem. Anyánk kiabál a fájdalomtól, apa már Greisszel foglalkozik nagyapa pedig ül a széken és bámulja tovább a groteszk jelenetet – vaksága ellenére úgy mered anyámra, mintha élesen látna mindent. Megszületek. Sírok pár pillanatig, majd amikor érzem, hogy elég a levegő abbahagyom és körbenézek. Akkor láttam először a világot. Persze a bába rá csap egy nagyot a popsimra, hogy biztos eléggé felsírjak és visznek is fürdetni ikerfivérem mellé. Furcsa belegondolni, hogy Mi, akik mindig együtt voltunk majdnem negyed óráig két külön világban léteztünk egyszerre.

   Mosoly fogad minket családunk arcán. Megjöttünk. Egészségesek vagyunk és élünk. Vártak ránk és örülnek nekünk. Ez az érzés többet ér mindennél.

   Füstfoszlányok és elmosódott kép. Anya nem emlékszik tovább, elájult.

- Nagyapa! Nagyapa!- rohan át hat éves önmagam a házon, ami feketeségnek tűnik, miután hazaérünk a kirándulásról. A vak aggastyán mosolyogva tárja ki kezét a hang irányába én pedig megtébolyodott sárkányként száguldok felé. Lehajol hozzám és semmit látó szemei valahogy még is felveszik velem a kontaktust. Mosolyogva néz rám majd előbányássza pálcáját talárjának belső zsebéből. Furcsa az emlék, a semmiben vagyunk és csak foszlányaink léteznek. Az létezik csak, amit nagyapám megtapint, hall és szagol. Vázákba rakott virágok fejei állnak masszívan a semmiben, lebegő függönyök foszlányait táncoltatja a szellő, míg meg nem tapint engem nekem is csak foszlányaim látszanak – főleg dobogó lábam.
- Na had lám, milyen napod volt! – mondja mosolyogva és rám szegezi a pálcát. Ki sem mondja az igét, de már a fejemben van.

   Hat éves koromban rémesen egyszerű volt az agyam, okklumenciának pedig a nyomát sem lelni fel. Nem ellenkezem. Bevett gyakorlat volt ez, minden valamirevaló látót így nevelnek, hogy kinyíljon az elménk. Másnak, amikor haza jön az anyja a bevásárlásból, csokoládét hoz, nekünk a fejünkbe mászott – így persze megtudta azt is, hogy mi történt, addig amíg távol volt.

   Nagyapa különlegesen szereti a legilimenciát. Nyílván vaksága miatt. Amikor a fejemben van lát engem. Az emlékben is kitisztul a kép. A ragyogással kezdődik, vakító. A napfényből lassan kirajzolódik körülöttünk a rét, Greis nevető alakja, ahogy oldalra fordítom fejemet látom, ahogy apánk olvas egy vén alma fa tövében. Anyánk pedig nyüzsög körülöttünk és fotókat készít. Nem szereti a merengőt, sosem szerette, Ő így emlékszik.

   Hirtelen megint a létezők semmiében vagyunk és nagyapám arcát feláztatják a könnyek, ahogy leteszi a pálcáját.


   Röpködnek a méhek a kertben. Virágról virágra száguldanak és élvezik a tavasz meleg fényét. Ikerbátyámmal bámulattal csodáljuk őket, mindig is szerettük a természet csodáit – ami nem is nagyon különleges dolog annak fényében, hogy arra lettünk nevelve, hogy mi magunk is mint mágusok a természet csodái vagyunk. A méhek pedig engem mindig is érdekeltek. Tökéletesen berendezett társadalomban élnek, csodát állítanak elő virágporból és közben előhozzák a tavaszt, ahogy segítenek a virágok beporzásában. Sok állatfajjal ellenben pedig tökéletesen tudnak kommunikálni egymással.

   Anyánk a kerti kőasztal felé görnyedve igyekezett válaszolni a leveleire, pennája sercegésénél csak sóhajai hangosabbak. A baglya némán bámul minket, ahogy nevetve szaladgálunk, de jó anyánk csak akkor lesz ránk figyelmes, amikor kötné lábára a levelet és követi tekintetét. Furcsán bámul ránk, főleg kiáltásaink hallatán torzul el az arca, először rosszallásra majd mosolyra.

- Gyere Greis, most a rózsák felé mennek! – kiabálom hangosan.
- Én is tudom! – mondja morcosan. Persze, tudtam én is, hogy tudja. Igazából sosem tudtuk eldönteni, hogy melyikünk tudja igazán. Egyik szemünkkel láttuk, ahogyan lecsapnak a méhek az éppen akkori virágra, de a másikkal bevillantak a képek, ahogyan már egy másik virágot porzanak. Gyerekként fel sem fogtuk, hogy ez milyen furcsa jelenség.
- Gyerekek, mit csináltok? – kiabált oda anyánk, mire mi elmagyaráztuk gyerekes nyelven, hogy gyorsabbak akarunk lenni a méheknél. – Ti tudjátok, hogy hova mennek? – kérdezte széles mosollyal arcán mire mi bólogattunk. Hirtelen sírva fakadt és megölelt bennünket, de mi magunk még nem értettük, hogy ez mit is jelent.


   Az jeges óceán mindig is félelemmel töltött el. Halottam a legendákat, hogy hogyan viszik a diákokat a Durmstrangba, de valahogy amíg nem tapasztaltam sosem fogtam fel. A hatalmas bárka bejárta azoknak az országoknak a kikötőit, ahonnan az iskola befogadta a diákokat – persze az olyan messzi diákoknak, mint a bolgárok, fel kellett utazniuk egészen a dán kikötőig hozzánk, de hát ha valaki ilyen nemes iskolába akar járni annak meg van a maga átka.

   Amikor felszállunk a hajóra és elköszönünk a családtól láthatóan elfog engem a félelem. Ahogy meghalljuk az első norvég szót pedig főleg. Kiskorunk óta tanítottak bennünket a norvégra, elvégre a család nemzedékek óta az északi iskolában nevelteti ivadékait, de sosem használtuk ennyire élesen. Persze dánokkal ültünk egy kabinba, de arcomon a nyugtalanság igen látható. Amikor pedig elmerülünk a jeges vízben szinte pánik rohamom lesz.

   Elkap egy látomás – ami valószínűleg tőlem jött, hiszen Greis elég hűvösen viselte a helyzetet – a kastélyról. A hatalmas tradicionális megnyitóról a tűztáncosokkal és kihunyó majd újra meggyulladó fényekkel. Amint véget ér én el is alszom és az emléknek is vége lesz. Legalább a látomás emléke megmaradt, hiszen akkor még nem tudtuk hogyan is kell gömbbe tenni a képeket. Greis, azok után mindig is szívatott a hajózással.


   Az emlékből is kivehető rossz állapotunk. Igen lefogytunk azon a nyáron a kiképzés miatt, az erőnléti feladatok miatt pedig bár azonnal be lettek gyógyítva sebeink egy-két heg megmaradt – főleg az égési sérülések. Emlékszem milyen borzalmas volt az a nyár, abból a szempontból, hogy csak gyógyfüveket és egy kevés csirkét ehettünk.

   A dobok megszólalnak és tűzgyűrű jön létre mindkettőnk körül. Az ánizs és a látógyom szaga beférkőzik orrunkba, de olyan töményen, hogy az percekig nem képes megszokni. Csak csontok vannak körülöttünk, ősi szokás volt, hogy rituális jóslásnál csak is azokat használhattunk.
Összenézünk iker fivéremmel és látszódik a félelem teljes izgalom mindkettőnk arcán. Egész életünkben, erre a vizsgára készítettek bennünket, az előző nyár pedig kizárólagosan erről szólt. Gyermekek voltunk csupán még is éreztük a súlyát és ha a családfő azt mondta egy gyermek készen áll nem volt választás. Majdnem kettő száz éve nem volt olyan családtag, aki ne ment volna át a beavatáson, még is ekkor fejemben gyülemlettek a legendák azokról a száműzöttekről, akik nem voltak képesek teljesíteni.

   Arcunk eltorzul, komoly fejfájást érzünk. Remegünk a gyengeségtől és az ánizs szaga csak erősebbé válik. Magatehetetlenül kapkodunk a csontok után, hogy legyen mibe kapaszkodnunk. Mindketten egymástól függetlenül megfogunk egy koponyát és az ujjunkra harapunk. Mutatóujjunkból kicsorduló vérrel rajzolunk arcot a halálnak. Remegünk. Elhányom magamat, de Greis kitartóbb. A dob hangosabb lesz. Folytatjuk a festést. Majd hirtelen leállunk. Kívülről nézve iszonyatosan félelmetes a jelenet.

Szinkronban szólalunk meg tágra nyílt szemekkel. Pupilláink hatalmasak.
- Kiszabadul börtönéből és új erőre kap. Félelme már lenyugszik és ellene lángoló romjain lépdel majd. Világégés után lesz Ő főnix.
   Lihegünk és összeesünk. Greis még látja, ahogy elájulok, a két tűzkör közötti kristálygömb pedig beszippantja a levegőt körülünk és kialszik a tűz. Fekete füstcsóva lesz az egész és fivérem is elájul.

   Ez után a jóslat után nagyapa összehívta a többi családot. Ekkor találkoztunk először más hírnök családok gyermekeivel – persze az iskolán kívül. Valahogy a Durmstrangban mindig is tudtuk ki a másik, de kerültük egymást, akkoriban ezt kérték a családjaink, de mostantól egy szövetség lettünk, mind a kilencen. Az unokanővérünk Zenia a vizsgáján egy brit mágust jósolt meg, aki feltámad, hogy valamit előkészítsen. A mi jóslatunkból pedig kiderült, hogy az a mágus Grindelwald visszatérését fogja előkészíteni, a mi dolgunk pedig az, hogy csak a kivárás volt.

   Lord Voldemort ennek a nyárnak az elején tért vissza.

- Na mi van? Beijedtél? – kérdezi acsarogva, törve a norvégot. – Ugyanolyan alávaló szr vagy, mint a nagyapád
Erősen markolom a pálcámat és vérző szájjal nézek fel a kőpadlóról. Mindig is gyűlöltem a mugli módszereket. Nem méltóak hozzánk, ez az ostoba pedig képes volt behúzni. Rühellem a bolgárokat, mióta csak ide járunk megvetnek minket. Undorító népség, a Birodalom fertői voltak. A szavai pedig még ocsmányabbá teszik tettét.
- Ne merj semmit se mondani a nagyapámra? – sziszegem ki fogaim között.
- Mert mi lesz? Megint leigáztok minket? Undorító köcsögök vagytok, várom a pillanatot, hogy rátok bizonyítsák a tetteiteket – fröcsögi a mondatot. Valamiben igaza van, sosem tudták nagyapára bizonyítani, hogy háborús bűnös lenne, hiába is tudta mindenki az igazságot, még mi is. Csak mi tudtuk, hogy azért tették, amit tettek, hogy egy jobb létet teremtsenek. Egy jobb társadalmat és egyensúlyt a világban, ahol nem kell bujkálnunk.

   Elönt a düh és az adrenalin. Belenézek a srác szemébe és már is bevillan a kép. Belém fog rúgni. Összeszedve magamat a sokkból arrébb gurulok, mielőtt lába elérhetne és rántom is a pálcámat. Az átkom telibe találja és nekicsapódik a kőfalnak. Ő is lendíti sajátját, de mielőtt kiküldené rám a kábító ártást, amit akar, lefegyverzem. Látom minden eltervezett mozdulatát és nem félek attól, hogy megváltoztassam a jövőjét.
    Pálcámat arcéba nyomom és úgy suttogom a szavakat
- Soha ne merészelj a közelünkbe jönni. – tudja jól kikre értem. Ránk kilencünkre, akik egymásnak vagyunk már csak a kastélyban. Eltöröm pálcáját és földre dobom. Ez a féreg nem érdemli meg, hogy a mágustársadalom tagja legyen. Mikor Ő visszatér, azok közt akarok lenni, akik újból leigázzák ezeknek a szrháziaknak az országát.


   Közeleg anyánk patrónusa. Az ezüstszínű holló leszáll elénk és Greisszel összenézünk. Tudjuk mi a teendő, a többiek már végeztek, mi vagyunk az utolsó állomás. Körbeálljuk a sziklát, amire már felfestettük a jelet és elkezdünk körbejárni ikerfivéremmel.
   Valahol idegesítő a gondolat, hogy a többiek elvégezhették egyedül az átkot, nekünk még is ketten kell megtegyük. Nagyapa szerint, csak együtt vagyunk elég erősek hozzá, Zenia még is egyedül dolgozhat. Nem szeretek a bátyám ellen szólni, de két napig tartott, amíg átrepültük Nagy-Britanniát és ahogyan idősödünk egyre idegesítőbbnek érzem kettőnk kötelékét. Látjuk egymás látomásait, ellene képtelen vagyok okklumenciát alkalmazni és még az átkainkat is együtt kell kiszórnunk.

   Biccentve jelzem neki, hogy készen állok és pálcánkat a sziklára hegyezve lekezdünk körbejárni és szórni az igéket. A hatás nem marad el, mindketten látjuk már az ereklyék felizzó szimbólumát, mintha csak látomás lenne. Migrén szerű fájdalom kezd felgyülemleni bennünk, de nem hagyhatjuk abba. Második kör. A kép egyre zavarosabb a zúgás a fejünkben pedig egyre gyötrelmesebb. Testvéremre nézek, látom már Ő is nehezen bírja. Harmadik kör, már alig bírok a lábamon maradni. A zúgás nagyon hangos, őrjítő. Megremeg pálcáskezem, de tudom, hogy nem szállhatok ki. A többiek számítanak ránk. Végre végzünk és én lezuhanok a földre.
- Küldd Te a patrónust – szólok oda neki, mire Ő végzi a dolgát. Megtettük hát, az utolsó állomás is kész. Amíg állnak a totemek, csak mi látunk az egész országban.

         Jellem

Sokáig nem tudtam magamról, mint különálló személyről beszélni. Négy éves korunkig csak úgy beszéltünk mindketten, hogy „mi”. Azt hiszem hat évesen állt be az a fordulat, hogy megtudtam magamat különböztetni ikremtől.
Erős jellemnek tartom magamat, csinálom, ami a dolgom de mindig kiállok a véleményem és az elveim mellett. Nincs egyáltalán semmi bajom azokkal, akiknek különbözik a véleménye, de ha képtelen azt észérvekkel megvédeni borzasztóan le tudom nézni. Az ostoba embereket, akiknek pedig véleményük sincs csak szimplán sajnálom.

Igyekszem barátságos lenni, ami elég nehéz egy mogorvább testvér árnyékában, de sosem volt bajom a barátok szerzésével. Olyanok, mint legjobb barátok sosem akadtak, nincsen rájuk szükségem, de szeretek új embereket megismerni és szívesen is töltök időt különböző emberekkel. Nagy a hova tartozási érzetem, tudom hogy hírnök vagyok és bármit megtennék azért a nyolc korombeliért, de ez nem jelenti azt, hogy másra ne tudnék így nézni, aki szimpatikus. A világ hatalmas és sokan vagyunk benne, nem lehet teljes életet élni úgy, hogy csak ugyanazzal a pár emberrel foglalkozol.

Erősség || lojalitás, magabiztosság, idealizmus, szókimondás
Gyengeség || ítélkezés, nyers őszinteség, bosszúállás
 


         Apróságok

mindig || természet, tradíció, emlékek, történelem, viták/eszmecserék
soha || tehetetlenség, ha alábecsülik, gyerekesség, mugli találmányok, ha egyként kezelik testvérével
hobbik || emlékeket gyűjt és néz újra
merengő || a vizsga jóslat mindkettő az egyben, szereti, mert akkor érezte magában a legtöbb erőt és büszke volt magukra, de rosszként tekint rá a szenvedés miatt
mumus || ikertestvére inferusaként jelenik meg a szörny
Edevis tükre || sikeres politikusnak látja magát egy világban, ahol beállt a Nagyobb Jó eszméje
százfűlé-főzet || sötétkék, viszonylag sűrű anyag, erős mentol szerű szaggal és ízzel
Amortentia || Zátonyfészek virágait, anyja parfümjét, régi könyvek illatát
titkok || retteg attól, hogy angolul kell beszélnie innentől, mert bár beszéli a nyelvet közel sem olyan tisztán, mint a dánt vagy a norvégot
azt beszélik, hogy... || vérszomjas gyilkoló gép az összes barátjával együtt, akik le akarják igázni a világot



         A család

apa || Jorge Møvrede, aranyvér, jó
anya || Mirtha Møvrede, aranyvér, bizalmas
testvérek || Greis Møvrede, aranyvér, nagyon szoros
állatok || Loki, egy fekete macskabagoly

Családtörténet ||
   Az ősi tradíciókat követő családban, ahol a képesség számít nehéz helytállni. Bár szeretetben nőttünk fel a családunk nem adott normális gyerekkort. Lényegében kiképeztek minket, hogy amikor eljön az idő hasznosak legyünk. Ikertestvéremmel csak nehezebb volt. Mindig küzdöttünk azért, hogy egyénekként, ne pedig egyénként kezeljenek minket, ami abból a szempontból, hogy képességeink azonosak és együtt a legerősebbek elég nehéz volt. Anyánkkal sikerült talán legjobban megértetnünk, hogy két különálló ember vagyunk. Szeretem a családunkat, hálás vagyok mindazért, amit adtak és tisztelem őket, de néha eljátszom a gondolattal, milyen lett volna egy másik famíliába születni.

Részletes családtörténetet itt találsz!
 



         Külsőségek

magasság || 184 cm
testalkat || átlagos
szemszín || jobb szemem kék, a bal pedig zöld
hajszín || szőke
kinézet || Egy lényegében jóvágású fiatalember, aki le sem tagadhatná skandináv származását. Különböző színű szemei feltűnőek lehetnek, kinek ijesztő, kinek különleges. Szereti a mágus viseletet, ritkán látni mugli szabású öltözetekben. Kisugárzása nagyban függ attól, hogy az ember hogy áll hozzá a mende-mondák alapján, de alapvetően igyekszik bizalmas mosolyt felölteni.



         A tudás

varázslói ismeretek || Tehetséges mágus, de Ő maga is tudja, hogy nem a legjobb. Mágiatörténetből és átváltoztatás tanból szinte kitűnő teljesítményt nyújt, meg persze ott vannak az olyan területek, mint a jóslástan, ami ellen szinte tenni se tud, hogy ne legyen tökéletes. Bájitaltanból ellenben teljesen használhatatlan.
felvett tantárgyak || jóslástan, rúnaismeret, repüléstan
pálca típusa || kerek 10 hüvelyk, merev, ezüsthárs, sárkány szívizomhúrral

RBF || idén fogja letenni



         Egyéb

avialany|| Janis Ancens
Naplózva


Louise Lott
Eltávozott karakter
*****


♦ VII. Hollóhát ♦ Prefektus ♦ "Cinkemadár"

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2015. 10. 29. - 00:19:24 »
+3

Üdvözöllek Adser,

Meg kell mondjam valóban magával ragadó előtörit sikerült alkotnod. Végig izgultam, hogy mi lesz a következő, és az azutáni, és az azutáni emlék. Imádtam, hogy rajtad keresztül még inkább betekintést nyerhettünk a hírnökök világába. Nem tudom, hogy a háztársaid, hogyan fognak fogadni, de az előtörténeted ezennel elfogadom, házad pedig a






Sok szerencsét kívánok neked a Roxforthoz!
Az eligazító PM pedig hamarosan érkezik!

Louise
Naplózva


Mrs. Norris
Maffiavezér
***


,, a T E J hatalom ,,

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2016. 01. 02. - 19:04:07 »
+1

Ez az írás a 2015-ös "Az Év Díja" szavazáson
elnyerte az alábbi címet!

Gratulálunk!

Naplózva
Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2021. 03. 24. - 10:27:58
Az oldal 0.131 másodperc alatt készült el 30 lekéréssel.