+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  VEGYES CSAPATOK
| | | |-+  Silver moon
| | | | |-+  Willow Fawcett (Moderátor: Willow Fawcett)
| | | | | |-+  A múlt fogságában és a jövő árnyékában.
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: 1 2 [3] Le Nyomtatás
Szerző Téma: A múlt fogságában és a jövő árnyékában.  (Megtekintve 9938 alkalommal)

Willow Fawcett
[Topiktulaj]
*****


SVK prof

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #30 Dátum: 2015. 09. 17. - 14:12:24 »
+1



          Nem is értem miről beszél. Nevethetnékem támad, de csak egy mosolygásra futja, amíg iszok még egy korty vajsört, mielőtt félreteszem.
          - Ostoba vagy. A Napoleon szép név, nincs miért szégyenkezned miatta. Mondjuk, nekem a Leon jobban tetszik. Szerintem a név fontos. Nem egy címke, nem lehet az alapján megítélni az embert, de sokat elárulhatnak rólunk, a családunkról. Szerintem veled nagy tervei vannak a szüleidnek, és csak rajtad múlik, hogy olyan leszel, mint névrokonod I. Napóleon, vagy egy teljesen más személy, aki új utakat tör maga előtt, és legyőzi a saját sárkányait.
          Kérek egy pohár vizet az egyik házimanótól, hogy mielőtt elindulunk, még megigya. Attól talán jobban lesz, de még sohasem láttam embert ennyire rosszul lenni a vajsörtől, ami alig tartalmaz alkoholt. Mit tenne, ha lángnyelv whiskyt inna, vagy valami hasonló erősségű alkoholt? Felállok és felnyalábolom a helyéről ugyanazzal a módszerrel, mint amivel odaültettem. Egyik kezemmel a derekát fogom a másikkal a vállam felett átvetett karját. Hosszú lesz így az út a hollóhátasok klubhelyiségéig a sok lépcsőn, de egyszer úgyis felérünk majd.
          Alig lépünk ki a konyhából, amikor véget ér minden, amiért harcolni próbáltam. Próbáltam, én egyedül, mert úgy tűnik, ő megint csak arra a pillanatra várt, amikor kést döfhet belém, és még meg is forgathatja azt. Kicsúszik a kezeim közül, mire hangosan koppan a térde és a keze a földön, én viszont úgy állok ott, mint akit jeges vízzel öntöttek le. Egyszerűen mozdulni se tudok, csak hallgatom a fáklyákkal világított folyosón a visszhangzó szavait. Csalódottság és düh egyszerre önti el a lényem. Úgy láttam, mintha ő is küzdene a barátságunkért, miért kell elrontania?
          - Nem vagyok rá kíváncsi, hogy mit mondasz. Elég volt ennyi is.
          Hirtelen olyan nyugalom tölt el, amilyet korábban még nem tapasztaltam. Eltűnik belőlem, minden más érzelem, csak egy dologra tudok gondolni. Fogalma sincs, hogy miről beszél, csak dobálózik a szavakkal. Lehajolok, felállítom a földről, és elindulok a hugrások klubhelyisége felé vele. Nem nehéz, egyáltalán nem ellenkezik, mintha még mindig valami megszállta volna.
          - Azt mondod, hogy nem árulnál el, pedig minden egyes tetteddel és szavaddal azt teszed. De most megmutatom azt, amiről folyamatosan hadoválsz, és fogalmad sincs, hogy mi áll a háttérben. Az alagutak egyikét, itt van nem messze.
          Szerencsére nem kell sokat menni a konyhától, hogy elérjük a bejáratát. Miért nem mondta egyszerűen, hogy nem akar látni? Megértettem volna. Nem, ehelyett most végig kell csinálnunk ezt. De nem érdekel, ő akarta. Még erősebben fogom meg, hogy esélye se legyen a szökésre. Egy faliszőnyeg mögött van a bejárat, amit varázslattal kell félrehúzni, különben nem mutatja meg a járat bejáratát. Kicsit engedek a szorításon, előveszem a pálcám, majd amint kinyílt az ajtó belököm rajta. Nagyjából egy perccel aztán, hogy beléptünk, becsukódik az ajtó, ezzel még jobban növelve a sötétséget, ami ott fogad minket.
          - Lumos!
          Nem sok, de a semminél több ez a fény. Legalább nem fogom szem elől téveszteni, és ha mégis próbálkozna valamivel, akkor egy átokkal el is tudnám hallgattatni. Megragadom a karjánál fogva, és vonszolni kezdem, mivel szemmel láthatóan továbbra is nehezére esik állni és járni. Nem érdekel a mondandója, úgy teszek, mintha nem is hallanám.
          - Menj előre! Gyerünk! Nem érdekel, hogy mennyi időbe telik, amíg kiérünk a másik oldalon, de most végigmész rajta!
          Lökdösni kezdem, hogy azért közben haladjon is, ne töltsük itt az iskolaidő hátralévő részét. Fura, hogy nem vagyok olyan dühös, mint először pedig azzal, amit mondott, elég rendesen felbosszantott. Honnan tudná, hogy milyen érzés, mikor a családod azzal a tekintettel néz rád, hogy a saját anyád gyilkosa vagy? Honnan tudná, hogy milyen érzés úgy élni, úgy teljesíteni, hogy közben tudod, semmi sem lesz jó, amit teszel? Nem tudhat ő rólam semmit, csak dobálja felelőtlenül a szavakat a levegőbe.
          Barátok lehettünk volna, igen, de úgy tűnik, minden próbálkozásom ellenére a mi kapcsolatunk semmit sem jelent neki. Mindent félretettem vele kapcsolatban, büszkeséget és haragot, csak azért, hogy előröl kezdhessük, tiszta lappal. Ha nem, akkor nem. Leszek a Lidérc, aki bevezeti a sötét mocsárba, hogy az elragadja.
Naplózva


Leon R. Lutece
Eltávozott karakter.
*****


le lion

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #31 Dátum: 2015. 10. 05. - 09:26:21 »
+1



… én pedig csak megyek utána lefelé, a sötétbe. Oda, ahová jó szántamból sosem tenném, ahol hideg van, és nem hallani mást, csak a mélységes, torokszorító csendet. Becsukom a szemem, de nem segít, akkor is érzem Willow kezét a csuklómon, ahogy egyre csak ránt maga után. Nincs erőm tiltakozni, mintha lassan borzongatóan cuppogó, jeges sárba merülnénk, de ő ismeri a járást, én meg… fulladozom, levegő után nyeldekelek, és a fejem már ezer apró csillogó rovarrá zümmögött szét a térben. Fokozatosan tűnünk el a katakombákban, mint ahogy a koporsót eresztik a sírba, de épp oly végzetes is ez a dallam. A félelem sisakot szorít a nyakamba vájt lyukra, hermetikusan lezárja, ezért nem ordítok, pedig kellene, és ezért nem rángatom a kezem a menekülés utolsó esélye után kutatva, mert én magam vagyok a fájdalom, a megnevezhetetlen. Én vagyok a halál. Willow nem is sejti, hogy időközben már meghaltam valahol a lépcsőn, a második lépés után, csak a görcsöktől rángó testem követi szépen a sötétben, de a szemem helyén már földöntúli láng ég, és látom, hogy nevet, szeret, sír és üvölt… mielőtt végleg elnémulna. Tüzet látok, jeget és világok pusztulását, a gyermekkor végét, amely csak talán oldoz fel bűnök alól. Halkan súrlódnak a lépteim mögötte, a kezem lifeg az ujjai között, de már halott vagyok, és így kísérem le a föld alá.
- Ha most meghalunk, együtt halunk meg. – szólalok meg a sötétben – És kevesen sírnak majd utánunk. Aki megtehetné, még nem született meg, akik majd rájönnek, kellett volna, még nem értették meg, és akik kívánták… még nem gyújtottak tüzet. Ha most meghalunk, elfelejtenek majd, de nem megnyugvás, édes álom lesz, örök kóborlás és fénykeresés. De a Hold még nem…
Megállok a járatban. Nem tudom, mi történik, új szálak szorulnak a régiekre. Üvegroppanást hallok, gyanakodva megfordulok, de csak Willow áll ott, habár mintha benne is eltörtek volna valamit. Én nem vagyok önmagam, nem láthatja, hogy legbelül rég kisfiúként zokogok valaki után, aki megvéd, aki magába rejt… talán az anyám után, nem tudom. Sosem volt olyan alak, aki betölthette volna ezt a szerepet az életemben. Ígéret voltam a számára, egy lehetőség, és talán sosem jön el az idő, amikor megtanul értékelni is… most viszont nevetést hallok.
- Nem megyünk tovább. – közlöm egyszerűen, és közben hallgatózom – Valaki jár odakint… valakik. És van itt velünk valaki más is…
Megragadom Willow-t, és meggörbítem a hátát, együtt bámulunk előre, a feketeségbe, és most már tisztán kivehető előttünk a beszélgetés. Idegen hangok, de még ilyen távolról is érzékelhető, hogy nem békés szándékkal közelednek felénk.
- Az a hibbant vén bolond… azt hitte, nem látjuk a kis báránykáit az alagutakban kúszni…? De hát épp az öl meg mindig minket, amit a legjobban szeretünk…
- Fogd be a szád, Dernier, nem beszélgetni vagyunk itt! Visszhangzik ez az egész kurva szentség, ne akard, hogy lebukjunk, mert akkor sokkal rosszabb élményben lesz részed, mint szembenézni azzal a bolond vénemberrel!
- De ha egyszer így történt… csak lesben kellett állnunk, és ide vezettek! Had örüljek már egy kicsit a kis nyomorultak ostobaságának…
Willowra nézek, és ki sem kell mondanom, mindketten tudjuk, hogy halálfalók azok, a jóslatom igazzá vált… és most már csak az a kérdés, melyik állításom lesz a valódi?
A lidérc és a halál néz most farkasszemet a halálfalókkal. De van itt még valaki, vagy valami, amit nem tudok nevén nevezni, követett minket ide le, a sötétségbe, világít pálca és lámpa nélkül is… a mesékben sincs más, ami legyőzhetné az éjszakát, mint a fény. Az aranyló, szőke napkelte.
- Willow…? – kérdezem, amilyen halkan csak tudom, a szavak szinte csak az ajkak súrlódásából érzékelhetőek – Te is hallod őt…?
Futás zúg fel mögöttünk, mintha vihar támadna nyáridőben, a puszta semmiből csap le a hurrikán. Elszáguld mellettünk, nyomában por és ki nem mondott dolgok kavarognak, a köpenye épp csak súrol mindkettőnket. Felgyorsul a pulzusom, utána akarok kapni, látni akarom az arcát az emberi testbe öltözött szélvésznek, de ez a kívánságom csak egy pillanatra teljesül, egy szemtől szembe dobott pengevillanás erejéig, még figyelem a haja árnyalatát, a fölénk magasodó csontozatot, a fehér kézben előreszegezett pálcát, és talán a nevetést… talán már csak képzelem.
Ha az égszakadást akarnám illusztrálni, csak ezt a hangot venném kölcsön hozzá – mellettünk felszakad a fal, kitátja a száját a folyosó, és hirtelen a nyakunkba szakadnak az évszázados kövek. Parázslik mindben a mágia, érzem, pedig már rég a földön hasalok, Willow testét magamhoz szorítva, a másik kezemmel a fejemet védve. Repedezik a valóság, és már nem tudom, miben hihetek és miben nem, kavarog a por és a törmelék, köhögünk és fulladozunk, de… a csodával határos módon életben vagyunk.
Naplózva

Je vois le chaos en dessous

Willow Fawcett
[Topiktulaj]
*****


SVK prof

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #32 Dátum: 2015. 10. 05. - 23:14:28 »
+2


          A terep annál rosszabb, minél beljebb jutunk a Tiltott Rengeteg alatt. Sáros, köves, vizes, minden megvan itt, ami nehezítheti az előrehaladást. A Roxfortból kifelé és a Roxmortsba befelé vezető út elég kényelmes, szinte csalóka, de valójában ez az egyik legrosszabb út az összes közül, amit ismerek. Ezért cserébe viszont ez a legrövidebb is. Lutece se könnyíti meg a helyzetem azzal, hogy húznom kell az úton végig. Ha nem néznék időnként hátra és látnám, hogy úgy ahogy, de a saját lábán áll és jár, akkor azt gondolnám, hogy a földön húzom már egy ideje.
          Aztán mikor meghallom a következő szavait, elengedem a kezét. Ha eddig tartott is valami még bennem, az most darabjaira hullik. Hallom a szilánkok földre pottyanását. Nem sírnának utánam? Tudom, ez nem érdekel, de ne merészeljen egy lapon említeni saját magával. Nem akarom elhinni, hogy egy olyan aranyvérű után senki sem sírna, mint ő. Legalábbis nem sokan. Már megint hallat valami katyvaszt, halálról, veszteségről és próbál a lelkemre hatni, de már nem tud.
          - Lutece, nem érdekel, hogy mit mondasz. Nem érdekel, hogy mennyien sírnának utánad, nem érdekel, hogy ki sírna a jövőben utánad. Nem érdekel, ha késő lesz, akkor nekem már mindegy lesz. Nem fogok kísérteni senkit, csak téged, ha túléled valamilyen formában. De akkor garantálom, hogy nem lesz benne kegyelem és az őrületbe kergetlek, ha eddig nem őrültél volna még meg.
          Úgy érzem, újra az a kisfiú vagyok, aki a szobájának a sarkában ül, és azt kérdezgeti magától, hogy miért utálja annyira a családja, miért kell neki szenvednie valami miatt, amit igazából még fel sem fog. Igyekszik eltakarni a könnyeit, de mikor belép az egyik fivére és meglátja azokat, akkor felpofozza, és azzal vádolja, hogy valójában lány, mert csak a lányok sírnak. Akkor sírtam utoljára.
          Már kapnék a karja után, mielőtt kitalálja, hogy valaki van mögöttünk vagy előttünk. Nem akarom, hogy egy ilyen átlátszó indoknak köszönhetően csússzon ki a markomból a lehetőség. Ha már idáig elráncigáltam, akkor nem fordulok vissza, csak mert hangokat hall. Aztán ahogy megragad és a föld felé ránt, én is meghallom. Valaki tényleg van előttünk. Pillanatok alatt átsuhannak a lehetőségek a fejemben. Akármennyire is akartam büntetni őt az alagúttal, meg a titkos sétával az éjszaka közepén, azt azért nem akartam, hogy meghaljon. Valamelyik ostoba nem volt elég körültekintő, és ennek most mi isszuk meg a levét. A sors fura fintora, de nem is vártam mást.
          Jelzem Leonnak, hogy kezdjen el visszafelé araszolni, amíg én elterelem a figyelmüket, de aztán a hátunk mögül is meghallom a lépéseket. Bólintok a kérdésére, majd megáll bennem a levegő. Hogy lehettem ennyire óvatlan? Hogyhogy nem vettem észre a közeledését? Nem számít, csapdában vagyunk. Előttünk halálfalók, mögöttünk talán maga a halál közeledik. Erősen megmarkolom a pálcát támadásra készen a két oldal között járatva a tekintetem. Azt hiszem, elbúcsúzhatok a Roxforttól, és ezáltal beteljesítem apám minden jóslatát, amit velem kapcsolatban mondott.
          Aztán elhúz mellettünk egy aranyló haj, egy szélvész, mintha csak egy szellem ment volna keresztül rajtunk. Ahogy érkezett, úgy távozott is. És mire egyáltalán felfogni lennék képes, hogy mi is történik valójában, hatalmas robajra leszek figyelmes. Leon leránt a földre, érzem a kezét a hátamon, a sajátomat a fejemre teszem, míg a másikkal a pálcám markolom, ha támadni kell vagy védekezni, akkor ne kelljen még azt is keresgélni. Alig kapok levegőt, zihálok, köhögök és semmit sem látok, nem csak a sötéttől, de a kavargó portól sem.
          Felállok, amilyen gyorsan csak tudok, és a hátunk mögé nézek, abba az irányba, amelyikbe tartottunk. A szélvésznek ott kéne állnia, de most már csak egy kőrakás van ott. Magamban hálát mondok neki, aztán Leon felé fordulok, és rászegezem a pálcám. Eszembe jutnak a szavai, amit korábban mondott. Itt kellett volna mind a kettőnknek meghalnia, de mégsem történt meg. Kínosan toporgok egy helyben. Legszívesebben megátkoznám, hogy mire a Gyengélkedőre kerül már mozdulni se tudjon, viszont hálás is vagyok neki, amiért megmentette az életem.
          - Lutece, ez az utolsó figyelmeztetésem. Hagyj békén! Cserébe én is békén hagylak, addig, amíg a sírod felett nem állok vagy te az enyém felett. Akkor pedig úgyis mindegy lesz már, de jobb, ha tudod. Vagy te teszel engem sírba, vagy én téged, életünk utolsó találkozóján, ahol minden eldől majd.
          Ezzel faképnél is hagyom. Innen már ki tud találni, visszafelé semmi különleges nincs az ajtó kinyitásában. Ráadásul eltévedni sem tud, hiszen az út másik felét lezárta a kőomlás. Lutece, remélem, tényleg elkerüljük majd egymást, ameddig csak lehet, mert nem szeretném, hogy az a találkozó olyan hamar bekövetkezzen. Visszaosonok a klubhelyiségbe, lefekszek az ágyamba úgy, ahogy vagyok, porosan, mocskosan, a portól még eléggé köhögve, és átkozom magamban azt a percet, amikor megismertem egészen addig, amíg el nem alszom és még azon is túl.

Naplózva


Leon R. Lutece
Eltávozott karakter.
*****


le lion

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #33 Dátum: 2015. 10. 06. - 14:57:41 »
+2


Csak egy alak van ébren az egész hálóteremben, körülötte mindenki édesdeden alszik, távoli, szép tájakon járva… én vagyok az, aki őrködik felettük a valóságban. Arcomat a hideg üvegre hajtom, már felszáradtak a forró könnyek, azoktól homályos még kissé a látásom, de egyébként sem a kinti kép köti le a figyelmem. Ott, a fák fölött hamarosan felkel a nap. Az órák könnyen egybemosódnak, ha az ember a hatalmuk alatt, némán temeti el egy élet reményét.
Nem tudom, mi ez, amit érzek, ami történt velünk, de abban biztos vagyok, hogy többé nem beszélünk majd egymással. Mindegy, milyen jó barátok lehettünk volna, átvágták a szálakat, és a hirtelen elszakadó fájdalom mindkettőnkön mélyebb sebet ejtett, mint amit el lehetne fedni a közös érdeklődéssel vagy hasonlókkal. Nincs gyógyszer, nincs védelem ellene… nincs, ami megvédje tőlem. Engem sincs, ami elrejtsen a látomásoktól és rémálmoktól, mert tünetileg talán kezelhető, mégis, én tudom a legjobban, milyen hiábavaló az egész, mert magamban hordozom rég a csírákat, amelyekből szárba szökken egyszer az őrület egész erdeje… a lombjai eltakarják a jövőmet, az álmaimat, bármilyen csekélyek is azok. Nem világít a fák között semmi, örök sötétség honol közöttük, magába rejtve mindazt, ami lehettem volna. Honnan tudom vajon ilyen biztosan, hogy el vagyok átkozva?
Mégis, milyen éjszaka az, amely még a lidércet is megmérgezi, elüldözi?

Igen, a lidércet… a Will’o’Wispet, amelynek lámpását elfojtottam. Kettőnk közül tőlem kell félni, még úgy is, hogy tudom, van valahol fény, amely bevilágít mindet. Örök kérdés marad, ki volt az az alak odalent, az alagútban, pedig nyilván sokan feszegetik majd a rejtély zárát, de nincs kulcs, ami beleillene. Nem diák volt, nem is tanár, talán auror. Milyen találó név: a hajnal űzi el a sötétséget is…
Csak remélni merem, hogy egyszer megszűnik az a hang is, amely azt a dalt énekli újra meg újra a sötétben...

Psszt, ne csapj zajt,
Néma léptekkel haladj,
A legappróbra feléd néz
A halott Lidércfény.

Psszt, csukd be szemed,
Legyen biztos lépted,
Rád vár mocsár peremén
A nem alvó Lidércfény.

Psszt, félre ne lépj,
Még ha sötét is az éj,
Nem látod, megelőz rég
A szellemléptű Lidércfény.

Psszt, ne pislog,
Ha előtted imbolyog
Mindent sejtvén
Az égő Lidércfény.

"Az életem enyém,
Nyugtalan Lidércfény!
Ködben és sárban
Vagy puha ágyban
A halálom enyém,
Magányos Lidércfény!"

Psszt, csak remélheted
Elengedi majd kezed
A sorsról döntvén
A kétarcú Lidércfény.

Köszönöm a játékot!
Naplózva

Je vois le chaos en dessous
Oldalak: 1 2 [3] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2022. 08. 29. - 13:54:29
Az oldal 0.138 másodperc alatt készült el 36 lekéréssel.