Szalon

          Még egyszer végignézek ezen a csodálatos ruhán, aztán rájövök, hogy azért tetszik nekem annyira, mert sohasem állna ennyire jól rajtam. Biztos jó lehet, ha ilyen ismerősökkel veszi körbe magát az ember, de nekem az is jó, ami osztályrészemül jutott. Nem is kívánnék mást magamnak, mint azt a boldogságot, amit most érzek a nyár eleje óta. Mintha minden napsütéses nap miattunk lenne.
          - Ne haragudj, de nem hallottam még róla. Itt van valahol?
          Megnézném magamnak, ezért forgolódni kezdek, de nem is tudom, hogy miért. Ha tényleg itt lenne, akkor biztos már errefelé tartana. Egyébként tavaly kicsit elvették a kedvem a rúnáktól azzal, amit az órán ezen címszó alatt próbáltak meg tanítani. Nem tudom, idén ki lesz a tanárunk, de remélem, hogy sokkal jobb lesz annál. Nem, annál bármi jobb lehet. De talán nekem is találkozni kéne vele, mert lenne néhány kérdésem… Nem, mégsem. Majd az iskolában felteszem őket, ezt az estét nem fogom tönkretenni azzal, hogy még ilyenkor is a tanulásra… nem a kíváncsiságomra hagyatkozom. Kérdésére körbenézek. Nemrég még együtt voltunk Clarrel, de most elvesztettem.
          - Nem tudom, itt nincs, talán elhagytam vagy ő elhagyott engem valahol.
          Mire visszanézek Dakota felé, már egy levélkét szorongat a kezében. Kíváncsi vagyok, hogy mi állhat benne, de nem fogok belenézni. Viszont biztos valami fontos, mert hirtelen felpattan, minek következtében én is. Nem tudom miért követem a példáját. Talán a megszokás vagy a váratlan miatt. Viszont annyira hirtelen történik, hogy el is feledkezem a kérdésről, amit alig pár pillanattal ezelőtt tettem fel. Hát, most már mindegy.
          - Hát, jól van – konstatálom kicsit szomorúan. – Szia!
          Rövid csevej lett, de azért így is érdekes volt. Visszaülök a székre, és magamhoz húzom a koktélos poharat, amit nemrég vettek el előlem. Kortyolgatni kezdem, amíg el nem fogy, akkor pedig egy újabb után nyúlok, de akkor már csak egy kólát sikerül szereznem. Ez a pincér figyelmesebb volt, mint a másik.


Köszönöm a játékot!

          Érdeklődve nézek Clarre, hogy vajon mit mondhattam neki, ami miatt hirtelen elkezdett nevetni. Iszok még egy kortyot a kakaóból, majd a magammal hozott szalvétával megtörlöm a szám. Csak ekkor látom, hogy bajszom lett, ami már önmagában mulatságos a szivárvány színeivel, biztos vagyok benne, hogy az igazi ok, az Dick. Mikor először én is meghallottam a nevét, ezt a reakciót váltotta ki belőlem, de benn kellett tartanom. Szembe mégse nevethettem ki.
         - Semmi gond – mondom azért kicsit elpirulva. – Ennyien? Nem, egyáltalán. Dick volt az, aki elsőként megkérdezte ezt tőlem. Ha voltak is többen, hamar elüldöztem őket azzal, hogy a barátnőmnek segítettem kukkolni. Szerintem azt nem igazán szeretik a fiúk.
         Érdekes volt, mert lényegében ő kukkolt, én meg valahol a közelben olvastam, aztán csak annyit éreztem, hogy megfogja a kezem, felránt a helyemről és rohanunk. De ennek vége ezzel a nyárral, és úgy gondolom, hogy nem csak Cael miatt. Láttam rajta, hogy megváltozott.
          - Jó tudni, hogy egy Edevane mindig visszatalál. Akkor akárhova megyek majd az öcséddel, biztos visszatalálunk a kiinduló pontra.
          Ezt már az első találkozásunk alkalmával bizonyította is. Simán visszataláltunk a Foltozott üstbe, pedig ugyanazon az útvonalon mentünk, én mégis beletettem volna még egy kanyart. Bár, talán annyira nem, mert addigra már ismertem eléggé a környéket.
          - Oké, akkor menjünk, keressünk egy szobát.
          Abból van itt éppen elég. Aztán szinte tátott szájjal hallgatom a folytatását ennek a két szónak. Abban már nem vagyok biztos, hogy ilyen különleges szobát fogunk-e találni, de valamit csak. A kúria elég nagy hozzá. megpróbálom tovább vinni a történet szálát. Azért elsőre azt hittem, hogy talán tényleg van itt egy ilyen szoba, végül rájöttem, hogy nincs. Bár, nem jártam az összesben, ezért ki tudja, hogy mi minden van elrejtve a zárt ajtók mögött.
          - A lány felnéz ránk a könnyes arcával. Mondani akarna valamit, de nem jön ki hang a torkán.
          Mondjuk az arany vér ebben a formában eléggé meglepő, és elég hátborzongató is, de nem annyira, mint az a bizonyos film. Nem, olyat soha többé.
          - Talán figyelmeztetni szeretne, de az is lehet, hogy csak segítséget kérni. Odamegyünk hozzá, hogy eloldozhassuk a köteleit. Közben hangos léptek szűrődnek be a résnyire nyitva maradt ajtón.
          A folyosón, amin éppen haladunk, a cipőm az egyetlen, ami a beszélgetés mellett zajt csap. Elég távol vagyunk már a bálozóktól, ez a ház egy teljesen másik szárnya. Eddig csak zárt ajtókkal találkoztunk. Nem tudom miért, talán kíváncsiságból, de az összes ajtót megnéztem, hogy talán nyitva van, de eddig nem volt szerencsénk.
          - Mind a hárman a nyitott ajtó felé pillantunk, hogy vajon szerencsénk lesz, és az illető elmegy mellettünk, vagy majd lebukunk, és akkor harcolnunk kell.
          A mese lassan kezd nagyon érdekes és izgalmas lenni. Talán sokkal inkább, mint a való élet. Egyébként pedig pont sikerül egy nem zárt ajtóra bukkanni. Mikor meghallom a zár kattanását Clarre nézek, és elmosolyodok.
          - Talán most találjuk meg az aranyat vérző lányt – suttogom felderült arccal.
          Nyitom az ajtót, lassan, szinte már bántóan lassan attól félve, hogy csapda vár ránk, vagy megnyikordul, és majd lebukunk, hogy a ház egy olyan szegletében vagyunk, ahol nem szabadna lennünk.

[Bú!]

Alexis Dullahan

Persze, játék az egész. Mindig is könnyen szárnyalt a fantáziám, másképpen nagyon, de nagyon unalmasak lettek volna azok a Mungoban töltött, hosszú napok. Azért is kezdtem el ennyi képregényt olvasni. Meg néhány könyvet is, de az az igazság, hogy csak bizonyos fajtákat szeretek. Sci-fi, fantasy, ilyenek. Nem véletlen neveztem el a baglyomat is a kedvenc szereplőmről az egyik Forest könyvsorozatból. Nesta mondjuk egyáltalán nem viselkedik úgy, mint az igazi, de jópofa kis bagoly. Nem bántam meg, hogy végül a kis halászbaglyot választottam a méretes uhuk és fülesbaglyok felett.
Annak nagyon örülök, hogy Alexis is vevő a hülyeségre. Ha nem veszed túl komolyan, akkor sokkal mulattatóbb ez a játék még Dick nevénél is, ami, hát...  enyhén szólva is röhejes. Bár komolyan sajnálom a gyereket. A sok Archibald meg mittudomén milyen név között ez nem csak rémesen egyszerű, de millió szóviccre ad okot. Nem csodálnám, ha már szétszekálták volna, a Roxfortban az emberek kemények tudnak lenni. Főleg a Mardekár versus mindenki más csatája.
Beleborzongok kicsit a történet folytatásába. Érzem, hogy feláll a hátamon a szőr, mindezek ellenére vigyorgok, mint a vadalma. Ami a hajam színe miatt amúgy is illik rám... Na igen, a skótok és a genetika. Elképzelem a szemem előtt, ahogyan tényleg megpróbál hangot kiadni a száján, még a hangszálait is látom megfeszülni. Felcsillan a szemem, amikor hallom végre a zár kattanását, a legtöbb ugyanis simán csak zárva van. Nem meglepő módon. Persze tudom, hogy nem találunk semmit, de akkor is. Belépek az ajtón Alexis nyomán, s mikor meséjének az izgi részéhez érkezik, mutatóujjamat megemelem, és hozzáérek hátulról a nyakához.
Bú! - próbálom megijeszteni. Remélem, jó hideg az ujjam. Aztán persze leengedem a kezem, és beljebb tessékelem magam a szobában. Semmi extra. Csak egy hálószoba. Sehol egy megkötözött, aranyat vérző lány...
- Amúgy fura barátnőid lehetnek, ha pasikat mennek kukkolni. Mit kell rajtuk nézni? Na mindegy. - pillantok körbe, hátha valami izgit is találok. Persze semmi. Szép az ágynemű, a bútorok giccsesek, a csillár szintúgy, szóval dögunalom. Nem igazán vonzanak ezek a helyek. Persze anya imádja az ilyeneket, de ez már lehet, neki is sok lenne.
- Mondjuk asszem, én kimaradtam ezekből a hormon dolgokból. A srácokat se nagyon érdeklem. Biztos azért, mert amúgy nem szoktam mindenhez cuki pofát vágni. Szerintem sokan megijednek ettől. De láttad muterom, ő is ilyen. - fordulok ki a szobából, mintha itt se lettünk volna. Emlékszem még az útra visszafele, szóval nem lesz para, tényleg percek alatt vissza fogunk találni.
- És ha legközelebb kell a pizsim, kérdd csak el nyugodtan... Tudod, nem alszom valami jól mostanában. - jegyzem meg, csak úgy mellékesen. Nem vagyok hülye, tök egyértelmű, hogy mit csináltak ezek ketten a nyáron. Anyának ezt nem meséltem, szerintem ez amúgy is Cael dolga lenne. Csak aztán remélem, nem voltak hülyék sem...
- Látod? Ez az a hosszú folyosó. Az egyik gyertya csonka, onnan lehet megkülönböztetni a többitől. - mutatok rá a helyes útra, amit ha végig követünk, a végén kilyuladunk a bálozók közé. Lassan amúgy is itt az este vége. Csak pár perc séta, s valóban újra halljuk a messzi, messzi zenét, a táncolók lépéseit és a beszélgetők sustorgását.

          Annyira jó, mikor bele tudod élni magad egy könyvbe, egy történetbe, hogy már magad is átéled. Te magad is részese vagy, és ez a mostani történetre különösen igaz, amit Clar kezdett el mesélni, és sikerült folytatnom. Ahogy kezem hozzáér a hideg kilincshez, még nem is gondolom, hogy tényleg találunk majd egy olyan szobát, ami nyitva lesz. Egy pillanatra ránézek, aztán a szobába, ahogy egyre nagyobb lesz a rés, és végül ugrok egyet ijedtemben, ahogy hátulról érzek egy hideg ujjat a nyakamnál. Elnevetem magam, ahogy belépünk a szobába, és hogy szerencse vagy szerencsétlenség azt nem tudom, de nincs itt senki sem. Csak egy olyan hálószoba, amiből van elég ebben a kúriában.
          - Nem is tudod elképzelni mennyire. Sohasem értettem én se, hogy mit kell rajtuk kukkolni ennyit, és bevallom még most sem.
          Pedig Cael nagyon is szemrevaló, tudok mit nézni rajta, belefeledkezni és álmodozni róla. Számtalanszor kérdeztem már Besst, hogy neki mi a jó benne, de talán nem is a pasik leskelődése a cél, hanem hogy elüsse valamivel az időt. Mondhatni már a hobbijává nőtte ki magát, és talán ezért nem is értem ezt az egészet nála. Az én hobbim más, mint az övéi. Végül pedig ideje lesz elindulni visszafelé, de remélem nem tévedünk majd el menet közben.
          - Még nem lehetsz benne olyan biztos. Azért nem vagy sokkal idősebb nálam, és hallottam, hogy azt mondják, én vagyok ehhez a dologhoz túl fiatal. Talán a te korod már ideális lenne.
          Szerencsére nem hallottam sokszor, és akkor is csak a nagyiéktól elsősorban, de akkor is fura, hogy régebben olyan korban, mint én már gyereket szültek, most pedig korainak tartják azt is ha van barátod.
          - Anyukád nagyon aranyos. Kicsit olyan, mintha hazamennék hozzátok, mindig olyan családias a hangulat.
          A tesók pedig mindig marják egymást, nem is meglepő, hogy néha Clar és Cael is. Én is szoktam piszkálni a tesóm, pedig közöttünk sokkal nagyobb a korkülönbség. Mindenesetre ha beereszteném a húgomat közéjük, akkor a kviddics miatt mind le lennénk foglalva, talán elő se kerülnénk napokig a történetek miatt, és akkor is mintha egy barlangból szabadultunk volna. Aztán megbotlok a saját lábamban, de szerencsére nem esek el, viszont talán nem olyan egyértelmű, hogy miért olyan vörös a fejem.
          - Köszi, igazából nem a pizsama hiánya a lényeg, mert mindig van nálam, csak nem akartalak sohasem felébreszteni. De akkor legközelebb majd bemegyek érte.
          Eddig szerencsénk volt, hogy se Clar nem árult be, se a szüleik nem nyitottak ránk mondjuk akkor mikor már aludtunk, és reggel is sikerült kiosonnom elég óvatosan. Ki tudja meddig tart még ez a szerencse. Bár, most a vonatig biztos nem fogunk találkozni, utána pedig az iskolában sokkal keményebb feladat lesz egy csendes zugot találni, mint náluk vagy nálunk összesen.
          - Igen, erre a gyertyára én is emlékszem – mondom lelkesen.
          Lelkesen, de azt nem bevallva, hogy az egy kanyarnál, ami eddig vezetett is képes lettem volna a másik irányba fordulni. De ahogy Clar mondta, ő simán visszatalált szerencsére. Kicsit felélénkülök a zene hallatán, a lábamba újra beleköltözik a ritmus. Szerencsére még van egy kis idő a bál zárásáig. Addig elköszönök Clartől és bevetem magam a bálterem forgatagába még egy utolsó táncra.