A múlt fogságában és a jövő árnyékában.

[Leon, mi a fene történt mégis?!]

A félelem gyilkos erejét könyvekből ismerem a legjobban – a szüntelen dobogást a mellkasban, a jeges borzalmat, amelynek köpenye megfojt, a fájdalom könnyeit, és végül a tehetetlen térdre zuhanást, ahol már nem marad semmi más, mint megszűnni embernek lenni, átadva a helyünket a zsigeri rettegés szánni való áldozatának. Willow Fawcett is fél, persze nem tőlem, de valamitől, amit hozhatok rá, és az a szörnyű gyanú hajt gyökeret a lelkemben, hogy valahol talán élvezem ezt.
- A vér nem hazudik, ez igaz, - jegyzem meg közönyösen, amely marja a torkomat – de ez esetben lényegtelen, a miénk milyen. Nézd csak meg, a régi nagyok lehetetlennek tartanák, hogy én kerüljek a földre veled szemben, és milyen csúfosat tévedtek… a büszke ember saját magát rántja a földre, ahogy te is, Fawcett.
Üvöltözni kezd, a szavai apró győzelmek, de mind keserű, össze sem hasonlítható a regények édesnek leírt diadalával. Lehajtom a fejem, és el akarok menni, elfelejteni a kettőnk között lezajlottakat, de hacsak nem szórunk egymásra felejtést jelentő átkot, ez nem lehetséges. Egy sóhajtás szaggatja a tüdőmet, utat engedek neki, amíg kivárom, hogy a dühe megszáradjon rajtam.
- Igen, én kerestelek, de nem azért, hogy idáig jussunk… de hát én legyek a legkevesebb szenvedést, amit el kell viselned.
Elsiet mellettem, hogy elvegye a táskáját, és mikor eltűnik, kifújom magam. Borzasztóan fáradt vagyok, talán itt helyben is el tudnék aludni, de erre nincs lehetőségem. Felnyalábolom a megviselt könyvet, és elporoszkálok a torony felé, azzal a biztos tudattal, hogy eltört bennem valami, és én csak a repedést tapinthatom ki odabent, a segítség reménye nélkül tengődve.

Kevesen kérdeztek az eseményekről, talán az alvadt vérben tündöklő arcom némította el őket, de hálás voltam, amiért nem terjedt el az elkövetkező napokban, hogy egy mardekáros belém törölte a lábát. Hallgatag lettem, szótlan, még a szokásosnál is jobban, nem beszélgettek, nem is tettem felesleges mozdulatot. A könyvtárt messzire kerültem, mert még a lehetőséget sem akartam megadni Willownak arra, hogy összefusson velem, és lássa az ürességet a tekintetemben – ugyanakkor megnyugtató is volt a hótakaró alatt álmodni az érzelmekről csak, elmúltak a rohamok, a szobatársaim pedig levették gyanakvó szemüket rólam… bár Rosa szerint ez inkább az újabban halott személyemnek köszönhető.
- Leon, mi a fene történt mégis?! – loholt ezúttal ő az én nyomomban – Bántott valaki?!
- Hagyj békén. – néztem rá fáradtan – Semmi érdemleges. Kerülöm Fawcettet, ahogy kérted, tanulok, nem keveredem semmibe. Mit akarsz még tőlem?
- Hogy viselkedj normálisan! – toppantott a lábával, de ez a legkevésbé sem érdekelt. Tovább siettem, mire hallhattam, ahogy előhúzza a pálcáját, de egy hátrapillantás elvette a szándékát tőle.
- Hagyj békén, Rosa. Minden elmúlik egyszer.
- Nem tetszik az új humorérzéked, Napoleon. – jegyezte meg, tőle sem megszokott hangnemben – Most órára kell mennem, de nyolckor várlak a szokásos helyünkön. Ne merj elkerülni, mert tudod, mi annak a következménye…!
Bármennyire kényelmes is volt a közöny ölelése, a családi nyomásnak engednek kellett, így háromnegyed nyolckor kelletlenül baktattam a Trófeák termében, úgy érezve magam, mintha a saját temetésemre igyekeznék. Rosának nem lehetett nemet mondani, épp olyan határozott és ijesztő volt a maga nemében, mint szüleink, vagy akár egy fúriafűz. Hiába volt csinos, népszerű lány, rendelkezett bizonyos… hírhedtséggel, ami a haragját illeti. Habár nem féltem tőle a szó szoros értelmében, nem is terveztem ellökni magamtól, újdonsült jeges belsőm azonban nem engedte át, így készültem kompromisszumot kötni, bevallom, hazugsággal tálalva. Eszem ágában sem járt elmondani a rohamaimból fakadó tudást, vagy azt, hogy ezt Willow ellen használtam, hiába toldottam meg egy figyelmeztetéssel, ha előtte fenyegetésnek tűnő szavakkal illettem.
-… ne már, Fawcett, mit csináltál a testvéremmel? Nem azért hívtalak ide, hogy mesélj nekem!
Döbbenten lódultam meg a hangokra, és a riadalmam még sötétebb lett, mikor megláttam a mardekárost és a testvéremet az egyik méretes aranykupa mellett. Rosa feldúltnak látszott, kezében pálca villant, de tudtam, nem tesz majd elhamarkodott lépéseket. De Willow… nem járult hozzá a komfortérzetemhez.
- Nem tudom, mi ez az egész köztetek, de most már fejezzétek be… komolyan, mint a kisiskolások, ha egymás haját húzzák! – füstölgött az ikrem, a rá annyira jellemző kifejezést felöltve.
- Mi ez az egész?! – rontottam rájuk, azzal a szándékkal, hogy most végképp pontot teszek arra az i-re, mielőtt Rosa révén olyanok is tudomást szereznek az alkunk részleteiről, akiknek soha, semmi szín alatt nem kellene…

          Úgy robogok el Leon mellett, mintha az életem múlna rajta. Egyenesen a tópartra megyek, ahol ledobom a táskámat, és fel-alá kezdek járkálni. Nem akarom elhinni, hogy ez megtörtént. Ő, aki csak egy igazi nyápicnak tűnt mindig is, mióta először találkoztunk, most ő kényszerített földre. Nem akartam, hogy úgy lásson, összetörve, megalázva. Felkapok egy követ és a tóba vetem. Még hogy a vér nem számít? Hogy kettőnk között megcserélődtek a szerepek. Na persze, pont azért érzem úgy magam most, mint aki elvesztett mindent az életében. Még akkor is, ha ez nem igaz.
          Felveszek még egy követ és azt is bedobom a tóba. A kő nyomán keletkező fodrok lassan elsimulnak, ahogy egyre távolabb kerülnek az epicentrumtól. Az én érzelmeim is így simulnak el lassan, az idő múlásával. Nem marad a nyomában más, csak üresség. Olyan üresség, amit eddig nem éreztem, pedig volt már nem egyszer részem benne.

          Néhány nappal később, mikor már nem járt minden percben azon az eszem, hogyan tudnék visszavágni Leonnak és sikerült mindenkit elérnem a hírrel, miszerint idén már ne használják a járatokat, egy lány keresztezte az utam a nagyterem felé menet. Azt hittem rosszul látok, de biztos vagyok benne, hogy nem csal a szemem. Próbálom kikerülni, hogy még csak véletlenül se bántsam meg, csak azért mert túlságosan is emlékeztet valakire, akit örökre el akarok felejteni.
          - Szia!
          Rámosolygok, reménykedve benne, hogy ennyi elég és az utamra enged. Tévedek, és határozottsága valamint az egyre inkább körénk gyűlő tömeg meggyőz arról, hogy azt tegyem, amire kér. Az irányból úgy sejtem a kastély északi szárnya felé megyünk, de fogalmam sincs, hogy miért pont oda. Ugyan szakad kinn az eső, biztos lenne kinn is egy nyugodt hely, ahol el tudnánk cseverészni. Vagy azt csinálni, amit akar, akármi is legyen az.
Nem lep meg a kérése, mikor azt hallom meséljek kicsit a testvérével folytatott kapcsolatomról. Testvére. Annak ellenére mennyire hasonlítanak egymásra, két teljesen eltérő személyről beszélnénk. Egyáltalán nem nevezném a testvérének, inkább valami másnak. Bár, jelen helyzetben nem tudom eldönteni, mi lenne a megfelelő szó rá.
          - Semmi közöd hozzá, hogy milyen kapcsolatban állok a testvéreddel. Ahhoz pedig még kevesebb, hogy eláruljam mit csináltam vele.
          Egyelőre igyekszem megőrizni a hidegvérem. Ha csak rágondolok arra az… Szóval, Leonra, elvesztem a fejem néhány pillanatra. Mellesleg egyáltalán nem érzem úgy, hogy valamit csináltam volna vele. Ha történt vele valami mégis, azt csak magának köszönheti. El akarom kerülni a további félreértéseket és minden egyebet, ezért igyekszem a lehető legrövidebb úton véget vetni ennek a beszélgetésnek. Főleg azért, mert ha a lány itt van, akkor nem lennék meglepődve, ha Leon is felbukkanna. Igyekszem hangom annyira megkeményíteni és fagyossá tenni, amennyire csak tudom.
          - Nézd! Nem ajánlom, hogy beavatkozz a dolgunkba. Egyébként pedig…
          Nem tudom befejezni, mert beigazolódik a sejtésem. Leon úgy ront be a helyiségbe, mintha egy vadász üldözné és ő lenne a dúvad.
          - Lutece! Miért nem lepődök meg ezen az egészen?
          El akarom hagyni a helyiséget, hogy még csak véletlenül se tekintse annak, hogy megszegtem a szavam, de nem lép el előlem, így be vagyok szorítva oda. Még jó, hogy tudom, Leon úgysem támad rám, a testvéréről viszont nem vagyok teljesen meggyőzve. Már azóta ott van a pálca a kezében, mióta beléptünk ebbe a terembe, és csak azért nem vettem elő a sajátomat, mert a kérdezősködések ellenére, nem tett semmi olyat, ami indokolttá tenné.
          - Jobb, ha tudod, ez nem az, aminek látszik. – Akárminek is látszódjon. – És nem…
          Nem tudom, mennyit tud a testvére arról, hogy milyen alku áll fenn köztünk, de biztos nem én leszek az, akitől megtudja. Bár, abban sem vagyok biztos, hogy ezek után az alkunk egyáltalán él még. Próbálnám menteni a menthetőt, de úgy érzem magam, mint akit csapdába csaltak. Ostoba voltam, hogy hittem két ártatlan szempárnak, annak ellenére, hogy sejtettem, mi következhet. Mégis sokkal jobb így, mintha ott a nagyterem előtt veszekedtünk volna.
          - Ha megbocsájtotok, akkor én távoznék. Nincs miről beszélnem veletek.
          Az a fajta fásultság visszhangzik a hangomon, amit az apámmal vagy legidősebb bátyámmal szemben szoktam megengedni magamnak mostanában. Elfáradtam, hogy örökké kerülnöm kell Leont, hogy folyton a hátam mögé kell néznem, nehogy véletlenül hátba támadjon. A Roxfort nem a megfelelő hely, hogy elintézzük majd a dolgainkat, de amint kikerül innen, amint elvégezi majd az iskolát, biztos vagyok benne, hogy akkor kötöttségek és láncok nélkül fogjuk lerendezni ezt a vitát.

[Ugyan, Fawcett, azt hitted, randizunk?]

Keményen, hidegen nézek rájuk, mint a januári jégpáncél a víz felszínén, olyannak is érzem magam. Halottnak, elmúló sóhajnak két eleven ember ajkán, és legszívesebben kihátrálnék a képből, de nem tehetem, hiszen vannak olyan titkaink, amelyeket őrizni kell…
- Ugyan, Fawcett, azt hitted, randizunk? – kérdezi Rosa, és bár a szavai a legkevésbé sem udvariasak, továbbra is higgadt – Azt akarom, hogy átlépjetek végre ezen a hülyeségen! Nem tudom, mi bajotok van egymással, elvégre annyira mások vagytok, de még így távolról is elviselhetetlen ez az ok nélküli utálat!
Mereven figyelem a kapkodó légzését, és egy percre sem keverem ezt össze a rajtakapás hevületével. Rosa igazat mond, talán valóban jobban felkavarták az indulatok, mint számítottam rá, de nincs jelentősége, elvégre nem fogok beszélni arról, mi zajlott le köztünk korábban. Sem neki most, sem másnak később.
- Tudom, hogy miért rángattad ide. – a válaszom a testvéremnek szól, aki dühösen préselt ajkakkal kapja felém a fejét Ha megbocsájtotok, akkor én távoznék. Nincs miről beszélnem veletek.
- Itt maradsz! – szól rá foghegyről Rosa, de a csípős, maró replikát nem onnan kapja, ahonnan számít rá.
- Maradj ki ebből, utoljára mondom! Semmi közöd hozzá, mit csinálunk, vagy nem csinálunk: ne kémkedj utánam, ne intézkedj és legfőképp, ne bíráskodj felettem!
Ezt követően rémítő csend ül meg minket, Rosa arcán előbb a döbbenet, aztán a felháborodás kér helyet magának, de ahelyett, hogy ennek hangot is adna, feldúltan megfordul, és kirohan. Nagyot csapódik mögötte az ajtó, a visszhang a lelkemig ér, és habár bánom a saját indulatomat, a kibontakozását nem. Semmi kétségem afelől, hogy ezt a bajt ezúttal nem Willow idézte elő, hanem a minden lében kanál ikrem, azonban nem viselkedhet így vélt vagy valós sérelmek esetén sem, és jobb, ha nem tud semmiről.
- Remélem, nagyon élvezted, amit láttál. Az alkunk továbbra is áll, és gondoskodom róla, hogy ne keressen fel többet emiatt. A viszont nem látásra!
Követni akarom a testvéremet, meggyőzni arról, minden teljesen rendben van, a vihar elmúlik, a felhők fölött mindig kék az ég, hogy ne mardosson a bűntudatot olyan mélyen ezzel a hasogatással… hátat fordítok Willownak, aki így hamarosan szabadon távozhat, sértetlenül mindkettőnk haragjától, de ekkor visszakézből vág arcon a lassan teljesen feledésbe merült fájdalom. Rémülten hátrébb tántorodom, de ezúttal a legkevésbé sem jó az időzítés, meg kell támaszkodnom a kupán. Az arany felületén torzan pillant rám a saját arcom, sápadtabban, mint egy halott lenne, a szemeim vörösek, és az orromból megint vér folyik… halálra rémülök a látványtól, de nem itt és nem most fogok összeomlani, hátam mögött azzal, aki a legjobban kihasználhatja ezt. Hangok zúgnak a fejem fölött, koronát tesz a homlokomra a zsigerekben táncot lejtő kínfájdalom, de az ajkamra harapva kitartok, visszanyomom a kitörni készülő talán látomást a koponyám mélyére. Elhatalmasodik rajtam a pánik, összekoccannak a fogaim, félő, hogy elharapom a nyelvem, de az utolsó lehetőségként eldobott büszkeségem is tovaszáll ekkora teher alatt.
- Willow! – nyögöm még utoljára érthetően – Az alagút… !
Az ujjaim elcsúsznak a hideg fémen, verejtéktől csikorgó hang hallatszik, és egyetlen másodpercre kőtörmeléket látok, alatta pedig magunkat… de ekkor az átható fájdalom átszúrja a kését a homlokomon, és elsötétül minden körülöttem.

Legalábbis ezt hiszem eleinte, de ez nem teljesen igaz – egy kart érzek magamon, és ugyan fogalmam sincs, kihez tartoznak a kutató, kereső mozdulatok, enyhül a szorítás a mellkasomban, és az eddigi pánik és kínok ellenére ijesztően fergeteges kedvem kerekedik. Ha kutatni tudnék még értelmes gondolatok után, az első valószínűleg az lenne, hogy ’ Életben maradunk!’, de ez csupán bizonytalan kis sejtés, mint a felhőrétegen átsejlő napsugár. A látószögem nem éles, szürke foltok pettyezik az ónos esők és kastélyfalak árnyalataira, de már illatból, benyomásból is meg tudom mondani, Willow van mellettem.
- Nem fogunk meghalni! – közlöm vele, az elszorult torokra oly jellemző rekedt sutasággal – Nem fogunk, mert te jobb ember vagy, mint gondolom, vagy mások gondolják.
Leejtem a kezemet magam mellé, furcsán, puhán érkezik, holott úgy emlékszem, kő van alattunk. Most nem érdekel sem a büszkeségem, sem a szituáció kínosan sok kérdést habosító mivolta, a parázsló tagjaim és fejem valahol, mélyen eltemetve a tudat alatt válaszokat fonnak a semmiből, és talán most elképzelésem sem lehet arról, mik lehetnek a kérdések, amelyekre készülnek, a megmagyarázhatatlan nyugalom és remény úgy tölt el a jövővel kapcsolatban, mintha épp hősi halált halnék a béke libbenő köpenyével a szememen.

          Megdöbbenve nézek a bejövő Leonra. Bár sejtettem, hogy ő is meg fog jelenni, azért reménykedtem benne, hogy elkerülhetjük majd a találkozást. Tévedtem. Vele kapcsolatban mindig tévedek. Aztán hirtelen a tesójára fordítom a fejem.
          - Hogy micsoda? Randizni?
          Nem akarom szegényt megbántani, főleg így látatlanban, hogy nem is ismerem, de a testvére miatt nem tudnék a közelében két nyugodt percet eltölteni. Talán nem látszik kívülről, de már most is elég kényelmetlenül érzem magam. A legjobban viszont Leon reakciója lep meg. Ha velem szemben is ilyen határozott lett volna, talán nem itt tartanánk. Nem vagyok szent, ezt tudom, de akkor is.
          Megtorpanok távoztomban attól a hangsúlytól, ahogy rám szólnak. Megfordulok a lány felé, de mire szólhatnék, addigra a testvére már elintézi. Egyszerűen megszólalni nem marad időm és az elképedéstől nem is tudnék. Mennyi meglepetéssel szolgál majd még ez a fiú?
          - Nem élveztem, a kettőtök közötti ellentét engem teljesen hidegen hagy.
          Hálás lennék érte, ha tényleg békén hagynának. Akár Leon, akár a testvére. Várok egy pár pillanatot, hogy előbb elhagyhassa a termet, és még csak véletlenül se lássanak meg együtt, de megáll az ajtóban, és egyik kezét a mellette lévő kupára teszi. Talán csak meglátott valamit, amire kíváncsi, ezért hátat fordítok neki, és figyelni kezdem az így szemem elé kerülő kitüntetéseket, serlegeket. Az egyiken meglátom legidősebb fivérem nevét, amitől elfintorodok. Nevem említésére felfigyelek, és megfordulok. Még sohasem hívott a keresztnevemen, ami annyira meglep, hogy még a mondandója másik feléről is elfeledkezem.
          - Mit akarsz, Lutece?
          Választ már nem kapok, mert a szemem előtt esik össze. Minden gyorsaságom kihasználva odaugrok hozzá, és igyekszem elkapni még mielőtt a földre érkezne. Éppen csak sikerül, így én ülök a földön, ő pedig az ölemben. Rémesen néz ki, pont úgy, mint korábban is. Akármi is a baja, tényleg ki kéne vizsgáltatnia. Nem hiszem el, hogy Madam Pomfrey nem tudna csinálni vele valamit.
          - Mégis mennyi gondot akarsz okozni még nekem?
          Nem várok választ tőle, nem is vagyok biztos benne, hogy egyáltalán meghallotta. Kimászok alóla, nekitámasztom az egyik üveg vitrinnek, és valahogy nagy nehezen a hátamra veszem. Meg fogok szakadni a súlya alatt, de fel kell vinnem a gyengélkedőre. Varázslattal könnyebb lenne, de már így is elég pletyka kering rólam, nincs szükségem még többre.
          A gyengélkedőbe lépve a javasasszony azonnal elém siet, de még elmegyek a legközelebbi ágyig, ahol lefektetem a fiút. Elmesélem mi történt, majd távoznék is, de érdekel mi ez az egész körülötte. Kérdezgetem az iskola gyógyítóját, de egyelőre nem tud mondani semmit. Odahúzok az ágy mellé egy széket és leülök rá. A kezembe veszem az egyik könyvet, és mikor kinyitom, meglátom a könyvtárjegyzéket. Előttem ő volt az, aki kivette és elolvasta.
          Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy miért kellett így alakulni a dolgoknak. Miért nem lehettünk volna jóban, ha annyi közös van bennünk? Minek kellett beleszólnia a dolgomba? Miért nem hagyta egyszerűen annyiban? Semmi sem vált valóra abból, amit mondott, akkor miért állta a veszekedéseket, hogy majdnem megvertem, és ami még rosszabb, majdnem megátkoztam?
          Már vagy két órája ülök az ágya mellett, mikor mocorogni kezd. Becsukom a könyvet, és őt figyelem. Olyan kis esetlennek tűnik, de mindenképpen jobb a színe, mint mikor felhoztam ide.
          - Idióta vagy! Nem halunk meg. Miért halnánk meg?
          Elrakom a táskámba a könyvet. Pontosan tudom, hogy mire gondol. Az alagútra, valamelyikre, de itt nem fogok balhét csinálni ez miatt. Egyébként sem tett vagy mondott olyan dolgot, itt és most nem.
          - Ha így gondolod, akkor még idiótább vagy, mint hittem.
          A lelkem mélyén pedig örülök neki, hogy így gondolja annak ellenére, mi mindenen mentünk keresztül. Talán a viharos megismerkedésünk ellenére még lehet jó a kapcsolatunk. Nem, mivel is álltatom magam, hiszen ha átlépek a gyengélkedő ajtaján, akkor ismét érvénybe lép a megállapodásunk, és igyekszünk majd elkerülni a másikat. Felveszem a táskámat a szomszédos ágyról, majd távozni készülök.
          - Ha nem tudnám, hogy nem verted be a fejed, akkor azt hinném nagyon beütötted. Gondold át ezeket a kijelentéseket, mielőtt elhamarkodott dologba éled bele magad. Nem vagyok jó, vagy angyal, vagy bármi más. És jobb ember sem vagyok annál, mint aminek megismertél. Továbbra is kerüljük el egymást, hogy megtartsuk legalább a látszatát annak, hogy nincs egymással semmi bajunk se.
          Elindulok, de a Leonéval szomszédos ágy sarkánál megállok. Úgy érzem, mondanom kéne még valamit, de nem jönnek a szavak. Nem tudom, mi lenne a legmegfelelőbb. Aztán mégis odabökök valami teljesen átlagosat, amit ilyenkor szoktak.
          - Gyógyulj meg hamar!

[Meg fog gyógyulni, emiatt ne fárassza magát!]

Lassan tisztul csak a látóterem, ahogy a józanság szele elfújja ezt a sok delejes törmeléket… hasogat a fejem, mélyen lent égetnek a tagjaim, de ez mind eltörpül az ágyam mellett üldögélő Willow látványa mellett. Sajnos nagyon is tisztában vagyok vele, mit mondtam az előbb, és ugyan tehetünk úgy, mintha valóban a koponyám kellemetlen koppanása visszhangzana a szavakban, de én mindig rosszul hazudtam, még magamnak is.
- Már elnézést, nem vagyok idióta. Ez egy helytelen megállapítás…
Nehézkesen felülök az ágyban, és igyekszem a méretes zavaromat palástolni egy némiképp elegánsabb pozícióval, de eleve vesztesként indulok ebbe a csatába. A mardekáros a saját kiállásának teljességében foglal mellettem helyet, én pedig valószínűleg a legkevésbé sem vagyok szalonképes. Talán nem is ismerek senkit, aki ennyiszer látott már előnytelenül, aki ennyiszer szembesült volna a gyengeségemmel.
- Én nem szoktam tévedni, Fawcett! – jegyzem meg, félig sértődötten – De az alku rám eső részét továbbra is tartom, erre a szavamat adtam.
Felkel mellőlem, és kifelé indul, én pedig durcás gyerekfejjel nézek utána. Nem szeretek ilyen betegesen találkozni senkivel, talán még saját magammal sem, úgyhogy épp vissza akarnék dőlni a párna rejtekébe, mikor Willow végszavát hallom.
- Gyógyulj meg hamar!
- Szerinted meg fogok?
Komolyabban hangzik, mint szerettem volna, már majdnem egy felnőtt hangján, aki készül beletörődni a sorsába, holott ötletem sincs, mi okozza a tüneteimet. A meleg, belterjes kórházi légkör feszültebbé teszi a csendet, amíg a válaszára várok, a gyógyszerek és a friss ágynemű illata komoran őrt áll körülöttünk. Elgondolkozva fogadom a szavait, a tekintetem messzire téved az alakja részletein barangolva, és tulajdonképp szabadon távozhatna, ha nem nyílna ki fülsértő nyikorgással a javasasszony ajtaja, hogy mögüle a tulajdonos perlekedve jelenjen meg. Willow elmegy, közel a takarodó ideje, az asszony pedig rám szegezi a tekintetét.
- Meg fog gyógyulni, emiatt ne fárassza magát! – biggyeszti a száját, míg az állapotom ellenőrzi – Valószínűleg csak a kimerültség teszi. Mostanában sokan…
- Várjon! – szólok hirtelen közbevágva – A trófeateremben voltunk… ki talált meg?
- Igaza van, ne is törődjön az alapvető udvariassággal… - morog – De hát mi jelezné ennél is jobban, hogy nincs semmi komoly baja. Az a fiú a hátán cipelte be ide, pár órával ezelőtt. Már értesítettem a házvezetőjét.
- Willow…? – kérdezem elhalóan.
Hát persze, elvégre magamtól nem sétálhattam le ide, de mi késztette őt arra, hogy ne kérjen segítséget, hanem maga intézze a dolgot? Minden lehetősége megvolt arra, hogy ott felejtsen, elég lett volna egy tanárnak szólnia, és a felelősség lekerül a válláról, elvégre a tüneteim nyilván nem átkoktól származnak, ütésnyom pedig nincs rajtam. Valószínű forgatókönyv lenne, kockázatok nélkül. Ugyan én magam mondtam, hogy jobb ember, mint elsőre meghatároztam, ez mintha inkább csak sejtés lenne, mint bizonyosság, egy jövőbeli én halk suttogása a függöny mögött. Nem tudok megnyugodni, főleg így, hogy tudom, átlépett a viszály határán, és önként gondoskodott rólam.
-… de hát mondhatok én akármit, mindig túlhajtják magukat! Hé, várjon, mit képzel, hová rohan?!
Az asszony kiabálása messziről szűrődik csak el hozzám, mert időközben már ajtón kívül is vagyok. Szerencsére nem jár erre senki, így nem kell látniuk a pizsamában is esetlenül botladozó alakomat, ahogy a vélt helyes irányba indulok. Valószínűleg végképp megőrültem, elvégre sok történet szól kórházi osztályokról megszökött ámokfutókról, akik köpenyben vágnak neki az ismeretlennek, de ez pillanatnyilag nem foglalkoztat annyira, mint megtalálni a mardekárost.
Jó két emeletet loholok utána, mire épp a pincékhez vezető járatnál utolérem.
- Fawcett? – kiálltok, visszhangba borítva a falakat – Fawcett, én… köszönöm! Tényleg! Nem felejtem el!
Ki vagyok pirulva a futástól, de nincs itt senki ezen a késői órán, amelyet én viszonylag korainak becsültem az ágyból. Alaposan megüthetném a bokámat, ha valaki netalán kérdéseket kezdene feltenni, de csak ketten vagyunk, a szememben óriásit nőtt Willow, és persze a kissé esetlen, kissé furcsa, de nagyon hálás önmagam.
- Öhm, ha nem haragszol, nem ölelnélek meg, vagy nem is tudom, mit szoktak ilyenkor, persze, ha te ragaszkodsz hozzá… - a végére kínosan elvékonyodik a hangom, amin pár köhintéssel igyekszem orvosolni -… de azt akartam, hogy tudd. Jó éjszakát!
Megfordulok, hogy amilyen zavarba ejtően érkeztem, úgy is távozzam, de nem tudom megállni, hogy ne pillantsak még egyszer utoljára hátra.

          Nagyot fog csalódni, ahogy mindenki a környezetemben, ha továbbra is tévképzetei lesznek rólam. Semmi olyasmit nem tettem, ami miatt azt kéne gondolnia, hogy jó vagyok. Bár tényleg hízelgő, főleg tőle hallani.
          - Ne aggódj, amint kiléptem innen, nem látsz többé. Egyikünk sem szegi meg a szavát.
          Abból ítélve, amit a trófeateremben láttam, nem lehet köze ahhoz, hogy ott kötöttünk ki mind a ketten. Nem lenne jogos a büntetése. Nem tudom mit kéne válaszolnom a kérdésére, nem tudom, hogy mi a baja. Úgy döntök, hogy inkább megválaszolatlanul hagyom, amire még Madam Pomfrey érkezése is rásegít. Biccentek Leon felé, majd szó nélkül távozom a gyengélkedőről. Az ajtó előtt megállok ugyan pár percre, de jobbnak látom, ha visszamegyek a saját házamba. A vacsoráról már rég lemaradtam, és ha akármelyik tanár meglátja, hogy a folyosókon kószálok, még baj is lehet belőle.
          Már a nagyterem előtt járok, mikor egy diák jön velem szemben. Pontosan tudom, hogy ki az, hol volt, és a járásából azt is, hogy mit csinált. Nem hiszem el, hogy nem értette meg, amíg nem szólok, felejtse el mindenki az alagutakat. Megfogom a talárjánál fogva, és a falhoz taszítom.
          - Idióta! Megmondtam, hogy ne használd a járatokat, amíg nem szólok. Takarodj vissza a házadba, és ajánlom, hogy jó időre a szemem elé ne kerülj!
          Nem elég nekem Leon és a fura, elejtett mondatai, még van néhány öngyilkos jelölt is, akik miatt buknám az egész vállalkozásomat, és a háború miatt talán nem csak a vállalkozásomat. Ebben az egy dologban igaza van Lutece-nek. Ha mi ki tudunk menni, akkor mások is be tudnak jutni, és ehhez csak annyi kell, hogy kifigyeljék az olyan idiótákat, mint a fiút előttem. Elengedem a talárját, de nem mozdulok. Valamiért ez az egész furcsa volt. Nem vagyok ideges, pedig annak kéne lennem, most mégis inkább nyugodt vagyok. Nem kiabáltam, bár a hangom elég fagyos lett. Úgy döntök, hogy inkább a klubhelyiségemben gondolkodok el ezen egy kicsit, mielőtt valaki vagy valami miatt tényleg lebuknék.
          Már majdnem elérem a lépcsőket, amik levezetnek a pincébe, mikor valaki utánam kiált. A hangból tudom, hogy ki az, és nem akarok megfordulni. Ha megfordulnék, azzal akár ő, akár én megszegnénk az adott szavunk. Szavai mégis arra sarkalnak, hogy megforduljak.
          - Mit köszönsz? Nem csináltam semmit. Mondtam, hogy félreismersz.
          Nyíltan nem fogom sohasem bevallani neki, mennyire jól esnek a szavai, főleg mert nem vártam semmit a tettemért cserébe. Egyáltalán honnan tudta meg? Nem, nem is ez a kérdés. Miért akarta megtudni, hogyan került fel a gyengélkedőre?
          - Nehogy meg merj ölelni, még a gondolatát is verd ki a fejedből! Inkább menj vissza a gyengélkedőre, elég érdekesen festesz pizsamában.
          Egy pillanatra eszembe jut mire is gondoltam még az ágya mellett ülve néhány órával korábban. Talán mégis lehetünk barátok? Ő lenne az első, akire tényleg így tudnék tekinteni annak ellenére, hogy milyen viharosan indult a kapcsolatunk.
          - Lutece! – Hirtelen elhallgatok, ahogy meglátom megfordulni. – Szívesen. Mégse hagyhattalak ott a trófeateremben.
          Még akkor is, ha csak addig, amíg megkeresem a legközelebbi tanárt. Amilyen gyenge szervezete van, idén már nem került volna ki a gyengélkedőről.
          - De csak egyszer fordult elő. Legközelebb otthagylak.
          Sokkal könnyebb volt átlépnem a viszályunk határain, amíg eszméletlen volt. Most hajt még mindig a dac, hogy ne adjam meg magam neki ilyen könnyen, pedig biztos vagyok benne, hogy neki sem volt könnyű utánam jönni. Abban is biztos vagyok, ha most visszamegy majd a javasasszonyhoz, akkor rendesen lekapja majd a négy körméről.
          - Még valami. Ha gyógyítható a bajod, akkor biztos meg fogsz gyógyulni. Erősebb vagy, mint mutatod. Talán még magad sem tudsz róla, hogy mennyire.
          Persze, akkor én honnan tudnám? Mondjuk abból, ahogy szembe mert szállni velem. Nem feltétlenül bátorság kell hozzá, hanem erő. Benne pedig meg van, olyannyira, hogy még én voltam az, aki megijedt tőle. Nem sok ember váltja ki ezt belőlem, de ő még közülük is kiemelkedik. Nem véletlen, hogy mióta a könyvtár előtti folyosón találkoztunk még mélyrehatóbban kezdtem kutatni a non-verbális viselkedés jelentéseit.
          - És még valami, Lutece! Egyszer még visszatérhetünk arra az alkura kettőnk között, addig pedig majd valahogy megoldjuk a barátságunk megalapozását.
          Feltéve, ha ő is akarja. Viszont ebből már tudhatja, hogy én nem zárkózok el előle, talán jó dolog is kisülhet majd belőle. Úgyis a legnagyobb ellentétek vonzzák egymást a legjobban. Ha pedig két olyan személy találkozik össze, mint mi, abból még jó is kisülhet, nem feltétlenül csak rossz dolog.

Willow mellett valamiképp sokszor felidéződik a gyermekkorom furcsa világa, bár azt hiszem, tulajdonképp a mostot kellene annak titulálnom az otthoni körülményeknek megfelelően. Számára olyan természetes, magától értetődő mások érintése, a teljes őszinteség, az emberi gesztusok nem nehézkes játékszerek, csupán az önkifejezés eszközei… bármennyire is rosszul kezdődött az ismeretségünk, el kell ismernem, irigylem a velem szemben álló fiút, aki akár valóban lehetett volna a barátom és szövetségesem is, ha azon a bódító napon nem vérgőzös elmével rontok rá.
- De, otthagyhattál volna, minden további nélkül, és ezzel ugyanúgy tisztában vagy, mint én. – fordulok felé – És tudom. Nem is várom el, hogy így tegyél, illetve remélem, nem lesz alkalom, amikor ki kell próbálnunk.
A zsenge korú én arról ábrándozott olykor, titkon a takarók mélyén, vagy a billentyűkön klimpírozva, hogy lesz valaki, aki kicsit olyan, mint ő, de mégsem. Nagy történetek tudója, képzelet mesteri festője, aki bíztatóan a vállára teszi a kezét, elhitetve, hogy igazat mond, de annak a fonákja is lehet az. A Will’o’Wisp, amely becsal a mocsárba, magával ránt, de talán csak azért, mert magányos, és társra vágyik a zsombékok rideg világában. Mindennek kettős megítélése kell legyen, ezt tanultam, de valahogy elfelejtettük időközben, hogy a mindenben az emberek is benne vannak.
- Vannak sebek, amelyek nem gyógyulnak be, de együtt lehet velük élni.
Finoman kiráz a hideg, de ez a parkból befelé áradó hűvös szélnek és esőillatnak köszönhető, nem annak, hogy ezek a szavak nehezednek a vállamra, egyfajta kényelmetlen jövendölésként, amelyben persze nem hiszek, nem is hihetek… én a tudomány embere vagyok. A merengésből Willow riaszt fel, kissé össze is rezzenek.
- Gondolod, hogy…? – váratlanul ér – Hogy még ezek után is? Az alkunkat persze nem érdemes felbontani, hiszen védi mindkét felet egyaránt. Én... sajnálom, hogy megijesztettelek, nem tudom, mi ütött belém, de ez nem is lényeges abban az olvasatban, hogy még a legjobban megszervezett tervekben is lehetnek variánsok, amelyek újra meg újra bajt kevernek, lehetsz akármilyen konstans te magad.
Tétován megindulok felé, de az egyensúlyom nem az igazi, az eddig tompított fájdalom igyekszik visszalopni magát a testembe, és mivel nem szeretném, ha megismétlődne a korábbi jelenet, inkább csak a korlátnak dőlve mosolygok a mardekárosra, óvatosan biccentve a felajánlásra. Árulkodik bőven az arcomon integető kunkorok összessége, a cinkos hunyorgás, és szinte már nevetségesnek tetszik az úgymond viszályunk. Hiszen annyira hasonlóak vagyunk – nem a külső, de belső jegyeinket tekintve. A gyermeki én megnyugodhat, Willow olyan, mint én, és mégsem.
- Ilyenkor szokták egymást megölelni az emberek? Meg azt hiszem, megpuszilják egymást, effélék. Ne félj, nem vetemednék ilyesmire. – kérdezem halkan nevetve – Számomra rejtély az összes ilyen gesztus, de köszönöm a belém vetett bizalmat. Jó éjszakát, Willow Fawcett!
Egy álmos gyerek lépéseivel térek vissza a Gyengélkedőre, ahol egy igen dühös Flitwick professzor és a javasasszony várnak, de nem igazán számít a cifrán rám zúduló aggodalmuk és haragjuk, azzal a megnyugtató tudattal térek nyugovóra, hogy akkor és ott felállított elméletem igaznak bizonyul, és azok a mesealakok léteznek valahol, még ha nem is tudnak róla…

          Remélem, nem fogom egy egész életen keresztül bánni, hogy elvittem a gyengélkedőre. Igen, tudom, mennyire furcsa lehet a számára ez, azok után, ami kettőnk között történt, de azért nem kell mindjárt az egekig magasztalni miatta. Mondtam, hogy félreismer és ezt minden egyes szavával egyre jobban bizonyítja be nekem. A kérdés az, hogy ő saját magának mikor fogja bevallani.
          - Otthagyhattalak volna, de nem tettem, ettől még nem változott meg semmi kettőnk között.
          Próbálok olyan hidegnek tűnni, amennyire csak lehet, de úgy érzem azzal, hogy nem hagytam ott a trófeateremben megváltoztattam valamit kettőnk között. Mi sem bizonyítja jobban, mint ez a beszélgetés. Ragaszkodunk az alkuhoz, és mégsem vagyunk képesek elhagyni egymás társaságát.
          - Sebek, amiket nem te választasz, hanem kapod őket és kénytelen vagy együtt élni velük. Lutece, nem… - rágom még egy kicsit a szavakat. – Leon, ezek a sebek tesznek minket emberré és emlékeztetnek rá, hogy élsz. A sorsod te választod, így azt is, hogy melyik sebbel élsz együtt és melyikkel nem.
          Nem akarok több szót fecsérelni erre ma este. Egy külön kibeszélgetős délutánt lehetne szentelni neki. Talán lesz olyan nap, délelőtt vagy délután, amikor nyugodtan leülünk majd és megbeszéljük a nézeteltérésünket. Elképeszt a dolog, hogy nem tapasztalta az érintések, és ölelések és egyéb érintéssel kapcsolatos dolgokat. Alaposan körbenézek, de sehol sem látok senkit.
          - Igen, ilyenkor szoktak ilyeneket csinálni, de mondtam, hogy te ne is próbálkozz vele. Jó éjszakát, Leon Lutece!
          Valahogy furcsa megkönnyebbülés lesz úrrá rajtam, mintha a szörnyeteg, ami a közös találkozásaink alkalmával előbújt belőlem, most hét lakat alatt lenne lepecsételve. Visszamegyek a hálókörletembe, és végre Leon felbukkanása óta úgy alszom el, hogy nincs se bűntudatom, és nem is kell azon gondolkodnom, hogy mik lehetnek a szándékai, milyen értelmet kéne keresnem a szavai és tettei mögött.

          Három nappal később a könyvtárban vagyok, mikor úgy érzem, figyelnek. Volt már ilyen korábban is, de akkor mindig kiderült, hogy csak valaki, aki akar tőlem némi információt. Leon felbukkanása óta megszűnt ez az érzés, hiszen leállítottam az egész projektet. Megfordulok, de nem látok senkit a sorok között. Nem találom a keresett könyvet, ezért Madam Czvikkerhez fordulok segítségért. Tőle tudom meg, hogy a könyv egyik példánya Leonnál van, de nincs időm megvárni, amíg visszahozza. Sürgősen látnom kell az egyik dolgozatomhoz. Reménykedek benne, hogy megtalálom a könyvtárban, és így is van.
          - Üdv Leon! – lépek oda hozzá.
          Teljesen megfeledkezek magamról, ezért megölelem. Csak a merevsége ébreszt rá, hogy olyat tettem, ami talán a jelenlegi béke időszakban is furcsa lehet.
          - Bocsánat. – Kicsit zavarba is jövök a dologtól, de hamar túllépek rajta. - Öhm, Madam Czvikkertől tudom, hogy nálad van az „Állatok átváltoztatása tárgyakká” című kötet harmadik kötete. Belekukkanthatnék egy kicsit?
          Az átváltoztatástant hagytam utoljára az RBF-es tárgyak közül, most már viszont nagyon szorít az idő. Látom, hogy mintha máshol járna megint, talán még mindig az ölelés hatása alatt van.
          - Ha nem akarod, az se baj, megvárom, amíg valaki visszahoz belőle egy példányt.
          Toporgok egy kicsit, hogy rátérjek arra a gondolatra, ami eddig foglalkoztatott. Igazából pont kapóra is jött, hogy nála van a könyv egy példánya. Meg akarom hívni egy italra a konyhába éjszaka, hogy újratárgyaljuk a megállapodást, és az egész kapcsolatunkat. Talán viharos volt a megismerkedésünk, de úgy alakul a folytatás, ami miatt képes lennék félredobni a korábbi viszonyunkat.
          - Volna kedved egy italhoz? Nem – lehalkítom a hangom, hogy csak ő hallja – Rosmortsban, hanem itt a konyhában.
          Nem gond az se, ha visszautasít, elvégre három napja volt a legutóbbi találkozásunk, amikor nem veszekedtünk vagy akartam megverni, vagy megátkozni, vagy bármi hasonlót. Még akkor is, ha tudom ott, abban a helyzetben megint úgy cselekednék, most egy kicsit bűntudatom van, és szeretném jóvátenni ezt a dolgot.

Mostanában ismét könnyebben alszom, legalábbis erről árulkodik a szobatársaim kevésbé sanda tekintete, amely ezen a reggelen is elkísér, emlékeimben egészen a reggeliig, ahol az eseménytelen rántotta elfogyasztása mellől állok fel, hogy egy újabb védelmező öleléshez hasonlatos napot töltsek el a könyvek között. Korán van, rajtam kívül csak Madame Cvikker sürög a sorok között, és mivel tudja, semmi szín alatt nem eszem le, gyújtom fel vagy becstelenítem meg imádásig rajongott köteteit, nem sokat törődik a jelenlétemmel. Ez igen kedvező, így háborítatlanul olvadhatok a megkezdett sorok közé, olyan távoli elméleteken és tényeken kalandozva, ahová már nem ér el a jelen zajló fénysora. Körülöttem megtelik, majd talán újra kis ürül a tér, nem sokat foglalkozunk egymással, az átlag diák amúgy is csak céltudatosan futja itt a köreit, nem feledkezik bele itt, melegében az élménybe, amelyet egy vaskos könyv nyújthat.
Órákkal később ismerős hangra figyelek fel, de egyelőre nem szakadok ki a sorok közül, hiszen Willow puszta jelenléte nem indokolja, hogy beszélgetni is próbáljak vele. Az ominózus pizsamás este óta amúgy sem sűrűn láttam, nyilván a küszöbön toporgó vizsgáival volt elfoglalva, amint az idő közben megbékülő Rosa ki is fejtette nekem egy álmos délutánon, még a parton. Habár oldódott a feszültség kettőnk között, nem akartam neki messzemenően beszámolni viselt dolgainkról, így kissé cinikusan köszönt el tőlem, még azzal a figyelmeztetéssel megtoldva nővéri ölelését, hogy szemmel fog tartani mindkettőnket. Édes, drága Rosa, aki nem sejti, hogy milyen remekműnek titulálható szerződés tartja azokat a falakat a külvilág elé, és a hiba lehetősége kizárt… egészen elandalodom a nyugalommá szilárduló benyomáson, mikor megszólítanak.

- Á, szia, Willow! – rezzenek össze, de ez semmi ahhoz képest, amilyen az arcom lehet, mikor megölel. Hideglelten rándulnak közelebb egymáshoz a tagjaim, mintha nem csak tartanék a támadástól, de egyenesen elszenvedném azt. Az űzött vad tekintetével figyelem Willow további szándékát, és sűrű pislogással nyugtázom, mikor elenged.
- Öhm, nem tesz semmit… tényleg. – béna kis kézmozdulattal meglapogatom a hozzám közelebb eső vállát, aztán gyorsan vissza is vezetem a kötetre, mielőtt végképp kínossá tenném ezt – Ez előfordul olykor, mindenkivel, gondolom.
Legszívesebben az asztal alá bújnék, hogy aztán innentől ott kommunikáljunk egymással, az elrejtő félhomályban, de úgy sejtem, ez csak még több aggodalomra adna okot, így ott maradok, rám abszolút nem jellemző bátorsággal. A kérdésére a plafont kezdem fixírozni, ő persze nem ismeri még ezt, de a szembogaraim lágy rebbenései nem a közöny, hanem a mély gondolkodás jeleit közvetítik.
- Ja, ne haragudj, azt hiszem, itt van nálam… - felrántom a táskámat, lázas kutatásba kezdek, végül diadalmas mosollyal a kezébe nyomom a kívánsága tárgyát – Pedig reggel nem akartam berakni, de lám, a szerencsés véletlenek.
Ha eddig nem tudtam hova tenni a viselkedését, most egyenesen kimeredt szemmel fogadom a szavait – halkan köhintek egyet, zavartan igazítok a nyakkendőmön, holott a legkevésbé sem szoros vagy bilincsszerű, de szeretném megismételni az iménti eszmefuttatásom a menedék kereséséről.
- Hmm, Willow, mire is készülünk pontosan…?
Nem fogom kimondani, mi jutott eszembe először, anélkül is érzékelhető. Vagy csak félreértem és túlreagálom? De hát Rosa mindig így kezdi a történeteit, amelyek végül ott érnek véget, hogy megjegyzem neki, túl sok fiúval kerül csókváltási közelségbe, ő pedig megvonja a vállát, és gyáva nyúlnak titulál. Lehetséges, hogy Willow most pont ezen lép át, és ezért hív el? Esetleg teljesen hétköznapi dolog, hogy két férfi beül a konyhába egy italra? És vajon miért van az, hogy szüleim nem tartották fontosnak ezen témák megvitatását a nyelvtanulás és otthoni oktatás keretein belül?
Igaz: akkor úgymond, túl egyszerű lenne az életem. Milyen ironikus, hogy ezt pont én mondom, pont egy olyan emberrel szemben hezitálva, akivel pár napja még igen rossz viszonyt ápoltam.

          Tudom, hogy merészet léptem azzal, mikor leszólítottam Leont, de a szükség nagy úr, és biztos vagyok benne, hogy nem fogja a szerződésünk megszegésének venni. Remélem, talán. Kicsit furán nézek rá, mikor az ölelésem nyomán fellépő zavart kicsit esetlenül próbálja leplezni. Nem is tudom, hogy én mitől jövök inkább zavarba a két esemény közül. Mindegy is, inkább úgy teszek, mintha nem venném észre ezt.
          - Áh, köszönöm. Tudod, elég szerencsés vagyok.
          Elég sokat tud a járatokról és ki tudja mennyi mindent a tevékenységemről, amit évek óta folytatok már. Elég szerencsés vagyok, ha eljutottam eddig lebukás nélkül. Leülök mellé az asztalhoz, egy pennát és pergament veszek elő a táskámból, majd a kérdéses résznél fellapozva a könyvet, kijegyzetelem belőle a fontos részeket. Kicsit el is felejtem, hogy itt ül mellettem, csak akkor jut eszembe megint, mikor végzek a dolgommal és visszaadom neki.
          - Arra készülünk, hogy megiszunk együtt valamit a konyhában. Nincs semmi különös ebben, majdnem ugyanolyan, mintha a Három seprűbe mennénk. A házimanók tudnak nekünk majd hozni onnan vajsört, ha nincs éppen készleten nekik. Miért szerinted mire készülök akkor, mikor meghívlak egy italra?
          Nem is tudom, hogy mire gondolhat, ez egy teljesen hétköznapi meghívás volt. Mással is megcsináltam már, nem is egyszer. Remélem, nem gondol semmi rosszra vagy arra, hogy hátsó szándékom lenne vele, mert nincs. Ha az elmúlt napokban nem bizonyítottam be ezt kellőképpen, akkor nem tudom mit kéne még csinálnom.
          - Várlak nyolckor a Nagyterem előtt.
          Nem várom meg a válaszát. Ez az elhatározás bennem már régebben megszületett, csak az ő meghívása volt hirtelen ötlet.
          A nap hátralévő felében teljesen átadom magam az átváltoztatástan gyakorlásának és ismétlésének, ezért majdnem lekésem a találkozót. Már nyolcat üt az óra, mikor becsapom a könyveim, és néhány perc múlva már a Nagyterem felé vezető lépcsőn megyek felfelé. Először nem veszem észre a hollóhátas fiút, de végül megkönnyebbülve látom meg. Valamiért a trófeateremben történtek óta nem tudok úgy nézni rá, mint korábban. Elszállt belőlem az összes harag és ellenszenv vele kapcsolatban.
          - Mehetünk?
          Költői kérdésnek szánom igazából, de az sem baj, ha megválaszolja. Elindulok abba az irányba, amerről érkeztem, de nem a Mardekár klubhelyisége felé veszem az irányt, hanem a lépcső aljánál elfordulok jobbra egy ajtó felé a Hugrabug klubhelyisége felé, de nem oda. Megállok egy kép előtt, amin egy gyümölcsöstál van, megcsiklandozóm a körtét, minek következtében egy kilincs segítségével be tudunk lépni a konyhába. Számomra nem újdonság már a látvány, és ezt mi sem bizonyítja jobban, minthogy régi ismerősként üdvözlöm a házimanót, aki fogad minket. Megkérem, hogy szerezzenek nekünk vajsört, ha lehet, akkor jó sokat.
          - Leülünk? - A hozzánk legközelebbi asztal felé intek. – Illetve te állhatsz is, ha szeretnél.
          Nincs semmi meglepő a teremben, pont olyan, mint a felettünk lévő Nagyterem, és ezért most bármelyik ház asztalához le tudunk ülni. Szóval, most kivételesen a Griffendélt választom. Elmosolyodok a gondolatra, hogy házam legnagyobb ellenlábasai közé keveredek, még ha nem is testileg, de legalább gondolatban.
          - Örülök neki, hogy eljöttél – kezdem meg a beszélgetést. – Bevallom nem mertem semmire se gondolni ezzel kapcsolatban hiszen, ha nagyon szigorúan vesszük az alkunk, akkor ezúttal felbontottuk azt.
          Délután, ha nem éppen az átváltoztatástant bújtam valami miatt, akkor mindig eszembe jutott, hogy vajon jó ötlet volt-e. Viszont, ő is itt van, szóval akkora probléma csak nem lesz belőle. Nem tudom, hogy vele mi volt eddig a helyzet, de rám elég furcsán néztek eddig a szobatársaim, ha feldúltan, dühösen vagy éppen teljesen letaglózva tértem vissza a hálóba. Mindannyiukkal voltam már kinn, mi általában együtt jártunk, hacsak nem volt rá szükség, hogy egyedül menjek, így azonnal rájöttek, hogy mi lehet a baj. Leon nem is tudja, mekkora szerencséje van, hogy sikerült leállítanom őket, mielőtt még nagyobb baj kerekedett volna. Az is bőven elég, ha én tartom rajta a szemem, nem kell másoknak is feltűnést keltenie.
          - Na, igyál, nem mérgezte meg senki, ha erre gondolsz. - Noszogatom kicsit, mert elég bátortalannak tűnik. – Csak azt ne mondd, hogy ez az első alkalom, mikor vajsört iszol.
           Kicsit felderülök a gondolaton, hogy talán több mindenben leszünk egymásnak az elsők. Nekem biztos ő az első olyan, akivel barátságot kötök, és onnantól kezdve ki tudja miben lesz még az első. Belekortyolok a saját italomba, és úgy figyelem a fiút és a reakcióit. Tökéletes gyakorlás a non-verbális kommunikációhoz.

Nem fogok válaszolni – jutok végül döntésre, mikor rákérdez, mire asszociáltam az italnál. Egyébként is hátramaradott vagyok szociálisan, akad egy ember, aki ugyan második nekifutásra, de nem tart teljesen reménytelen esetnek, és akkor toljam el ilyesmivel…?
Megnyerőnek szánt mosollyal bólogatok, gyorsan a kezemre kanyarítva a dátumot és helyszínt. Amilyen izgatott vagyok, még elfelejtem, aztán arra igazán nincs mentség. Willow lazán hátrahagy, de azt hiszem, nincs is szükség további egyeztetésre.

Órákkal később magamban gubbasztok a Nagyteremben, szerintem szörnyen imitálva az olvasást egy kancsó töklé mellett. A mérlegem a következő: három és fél fejezet, két csokis süti és négy pohár üdítő. Háztársaim magukkal vannak elfoglalva, így ügyet sem vetnek rám, az esetleges kérdéseket pedig ügyesen elhárítom azzal, hogy leköt a kötet. Meg vagyok győződve arról, hogy teljesen illegális, amire készülünk, ugyanakkor kíváncsian várom az elkövetkezőket, hiszen nem vagyok az a kimondottan bajkeverő. Nyolc előtt pár perccel végül felállok, elcsomagolom a könyvet, és lepkékkel a gyomromban kisétálok a megbeszélt helyünkre. Egyelőre egyedül vagyok, már amennyire igaz lehet ez egy ekkora térben, amelyen mindenki keresztülmegy a vacsorája után és előtt.
Megállok a házpontokat vizslatva, de mikor már nyugtalan kezdenék lenni, Willow is befut.
- Vár ránk a kaland, ne várassuk meg! – jelentem ki vidáman, aztán utána eredek.
Furcsa belegondolni, pár nappal ezelőtt még igen viharos következményekkel járt volna egy ilyen kirándulás, most azonban kíváncsian követem a konyha bejáratáig, álmélkodva figyelve az elmésségét. Lenyűgöz a helyiség, valószínűleg ott maradnék még egy darabig bámulva a részleteket, megismerkedve a házimanókkal, akik szintén a meglepetések közé tartoznak, de mardekáros társam hamarabb intézkedik.
- Öhm, nem köszönöm, nem ragaszkodom hozzá. – foglalok helyet vele szemben – Az alkunk pedig független a kapcsolatunktól, illetve bármikor újra lehet értelmezni, amíg megvédi mindkét felet.
Nem akarok ugyan hivatalos lenni, de nehéz levetkőzni annyi év formalitásait. Bizonytalanul nézek a vajsörre, amelyet még soha nem kóstoltam, kortársaimmal ellentétben. Tudom, hogy nem tartalmaz sok alkoholt, sőt, fel is tudnám idézni a készítésének módját, történelmét, de úgy érzem, erre most nem lesz szükség.
- Nem, nem tartok tőle, csak… igen, ez az első alkalom.
Zavartan elmosolyodom, megvakarom a tarkómat, körbenézek a berendezésen, minden idők legkínosabb jelenetét generálva ezzel. Végül úgy döntök, nem történhet semmi baj, ha megkóstolom, nem élhetek örökké a könyveim adta kis börtönben, melyet magamnak választottam ugyan, de néha jól esne a társaság. Felemelem a poharat, amely kicsit megremeg a kezemben, majd nagy lendülettel a szám felé rántom – hogy az eredmény egy páratlanul kivitelezett nyakon öntés legyen. Szerencsére nem megy sok félre, így mikor koppan a kupa a fán, már diadalittasan rázom meg a fejem. Nem is volt ez olyan rossz… habár csak olvastam azokról a kocsmajelenetekről, ahol így isszák a sört a tapasztalt rókák, úgy érzem, bele tudnék szokni, ha az is ilyen édes és melengető. A győzelmet megünneplendő újra iszom, de ezúttal már beletalálok a számba, és magabiztosabb is vagyok.
- Nem is rossz egy kezdőtől, ugye? – bólogatok mosolyogva a szemben ülőre – Gyakran csinálod ezt másokkal is?
Nem kell tudnia, hogy visszafogtam a köhögési ingeremet, és hogy a meleg ital valahogy olyan forróvá vált bennem, mintha egy gyufát is utána küldtem volna. Ez biztosan természetes az alkoholizáláskor, nem véletlenül szól annyi történet és legenda férfiakról, akik nem vetették meg az italt. Halkan csuklom egyet, de gyanítom, ez is csak apró mellékhatás, percek kérdése, és úgy vedelek majd, mint egy vén tengeri medve…! Hát a jó szagú Merlin úristenit…! Iszom inkább még, ne fájjon úgy a fejem, meg a nyelőcsövem…
- Te is érzed már? – kérdezem hevesen – Forró, és átjárja a testemet, és…
Zuhanó kövek hangja, üvöltés, és az a semmivel össze sem hasonlítható fájdalom, ahogy valami ránk hengeredik, elpattintva ujjai között az életet… mintha megfulladnék, féltőn levegő után kapkodva – majd ahogy jött az érzés, el is tűnik. Pislogok párat, inkább nem foglalkozom vele, bőven elég magányos óráimat kitölteni az ezek szerint nem múló betegség tüneteivel, nem akarom Willow figyelmét is felkelteni.
- És gyakran jársz a faluban? – folytatom – Én csak egyszer voltam lent, de csak az édességeket néztem meg, valahogy furcsa volt nekem az ottani hangulat. Sok ember, mindenki nyüzsög…
Ahogy a számhoz emelem a lassan kiürülő korsót, ezúttal a féktelen eufória éget nyomot a mellkasomba. Önkéntelenül felnevetek, ami ijesztően hangozhat az iménti elgondolkodó téma után, de még uralkodom magamon annyira, hogy visszatartsam a kikívánkozó ujjongást, miszerint nem halunk meg.

          Kicsit meglep Leon lelkesedése, hiszen éppen megszegni készülünk néhány szabályt. Mégis valahogy örömmel tölt el. Ezúttal nem kell tartanom tőle, hogy valamilyen oknál fogva összeveszünk majd. Összeveszni? Furcsa szó, és talán nem a legpontosabb szó az eddigi kapcsolatunkra. Ugyan még lenne néhány megjegyeznivalóm az alkunkkal kapcsolatban, de jobbnak látom, ha ezt a kört kihagyom.
          Elmosolyodok, mert emlékszem rá milyen volt, mikor én ittam először vajsört. Annyira megörültem a dolognak, hogy észre se vettem a benne lévő alkoholt. Csak annyi tűnt fel egy idő után, hogy egyre viccesebbnek gondolok dolgokat, és folyamatosan mosolyogtam. Furcsa érzés volt, azóta viszont már megtanultam, hogy ne vigyem túlzásba a dolgot, ha ép gondolkodású akarok maradni.
          - Meglátod, itatja magát.
          Nem szorul még több bátorításra, de akkor is kell még egy lökés neki, úgy tűnik. Aztán legnagyobb meglepetésemre, még engem is túlszárnyalva, mindjárt az első poharat úgy csapja az asztalhoz, mintha nem is az iskola konyhájában lennénk, hanem a Szárnyas Vadkanban.
          - Nem, valóban nem rossz.
          Egy pillanatra elgondolkodok rajta, hogy azért legyen óvatos az itallal, de úgy döntök mégse. Ha ez kell ahhoz, hogy Leon ma átlépjen egy határt, kibújjon abból a merev szerepből, amiben eddig tetszelgett, akkor nem szólok neki.
          - Nem éppen gyakran. A legtöbbször akkor jövök ide, ha sehol nem találok egy nyugodt helyet és a napi nyüzsgés már lement. Már, ami az étkezéseket illeti. A házimanók nem szoktak zavarni, bár néha nem nézik jó szemmel az itt tartózkodásom. Másokkal? Úgy, hogy nem akarok valakitől valamit, és azért hozom le ide, úgy te vagy az első.
          Ez nem teljesen igaz így. Tőle is akarok valamit; valamit, ami sokkal fontosabb a számomra, mint amiért eddig lehoztam ide bárkit is. A barátságát akarom, a kapcsolatait, a figyelmét, legyőzni. Legyőzni azt az érzést, miszerint nem kellek senkinek, csak egy átok vagyok, egy kellemetlen halálosztó.
Igyekszem elhessegetni a gondolatot, és ennek rásegítése céljából öntök magamnak még egy pohár vajsört, és kortyolgatni kezdem. Lassan, nem kapkodva, hogy minden ízét ki tudjam élvezni, és így kevésbé fog gyorsan ütni.
          - Igen, érzem. Ez az alkohol hatása, Leon.
          Azt hiszem, el kéne vennem tőle a többi üveget, de azzal elrontanám a hangulatot, és úgy tűnik, végre tényleg elengedi magát kicsit. Kilazítom a nyakkendőmet, a talárt pedig a mellettem lévő üres helyre rakom. Ha már kötetlen ismerkedős beszélgetésre ültünk ide be, akkor maradjunk is kötetlenek.
          - Lassabban Leon, a végén még fel kell kísérjelek a klubhelyiségedhez, ha így folytatod.
Hogy utána már magyarázkodni kezd majd vagy sem, az az ő dolga lesz.
          - A faluban? – Egy pillanatra elgondolkodom, hogy beugratós kérdés-e. – Csak a roxmotsi hétvégék alkalmával. – Ez nem hazugság, nem szoktam kilépni a járatokból, ha csak ellenőrzöm az épségüket. A többi dolgot pedig mindig beszerzem a kimenők alkalmával, vagy a házimanók segítségével. – Nekem tetszik az a hely, de leginkább akkor nagy a nyüzsi csak, mikor a hétvégék vannak.
          És persze akkor, mikor épp megszállja egy halálfaló csapat vagy egy auror csapat. Egy olyan, aki csak egyszer volt a faluban, nem értheti meg úgy igazán a hely varázsát. Talán legközelebb magammal kéne vinnem. Legközelebb? A következő ilyen kimenő majd a következő tanévben lesz, hacsak nem iktatnak be egyet még az év vége előtt az RBF vizsgák után.
          - Legközelebb elviszlek magammal. Meglátod, nem is olyan nyüzsgő, csak a megfelelő helyeket kell megtalálni a megfelelő időben.
          A diákok általában hullámokban lepik el a falut. Először beszerzik a dolgokat Zonkónál és a Mézesfalásban, majd mennek a Három seprűbe. De egyes hullámok között mindig van egy kis nyugisabb időszak is. Akkor lenne érdemes Leonnal belevetni magunkat a faluba. Figyelem egyre mosolygósabb és pirosabb arcát. Talán tényleg le kéne állítanom, amíg lehet.
          - Leon, minden rendben?
          Én még csak a harmadik poharamnál tartok ezen a ponton, de ő már az ötödiknél, és látszólag nincs jól. Az előtte lévő üvegért nyúlok, és megpróbálom elvenni tőle, amit látszólag nem vesz jó néven. Visszahúzom a karomat és inkább a saját üvegemmel kezdek játszani.
          - Szerinted, kezdhetjük teljesen előröl a mai estétől? Mintha nem is lett volna a korábbi néhány találkozásunk.
          A pad alatt elkezd járni a lábam. Sok minden függ ettől a választól, tudom, és persze, nem kérhetek tőle olyat, hogy mindent felejtsen el, amit korábban mondtam és tettem, de talán meg van rá az esély. Csak egy kicsi, hogy mégis barátok lehessünk.

Férfiasan bevallom, sosem rúgtam be. Valahogy mindig kicsit hadilábon álltam az alkohollal: az otthoni vacsorák alkalmával sem szívesen kortyolgattam fröccsöt, míg nővérem lelkesen kortyolgatta mellettem, igazi jól nevelt gyerekhez illően. Talán ez volt az egyetlen olyan mezőny, amelyben elmaradtam mögötte egy kötelesség terén, ennek köszönhetően egyszerre volt bizarrul jó és rossz kedvem is a korsót emelgetve, Willow szavait hallgatva.
- N-nem kell! – intek neki kissé darabosan – Jó lesz ez, érzem!
Hogy valójában mit érzek, azt még ilyen feloldódva sem szívesen osztanám meg vele. A belső szerveimet valaki egy zsákba csomagolta, és most mind kifelé igyekeznek kétségbeesetten, a fejemre a fájdalom fém sisakja nehezedik, és habár zavarba hoz Willow teljesen nyílt ellazulása, derekasan küzdök magam ellen.
- Ja nem, nem, nem a járatokra gondolok… - nyúlok újra a korsó után – Kicsit sok nem volt ez, de nem akartalak… na, már megint egy nem. Miért nincs egy másik szó a legegyszerűbb tagadásra a nyelvünkben? Ha belegondolsz, arra, hogy haladunk valahová, számtalan kifejezés létezik, de épp erre, az egyik legfontosabbra csak egyetlen egy, és ezért folyton ismételgethetjük, mint egy ügyetlenül betanított papagáj.
Alámerülök a vajsörbe, de most már az édessége sem tudja elcsapni a fokozódó forróságot a mellkasomban. Grimaszolva leteszem az asztalra, és noha tisztában vagyok vele, hogy nem ittam annyit, hogy a részegség tüneteit produkáljam, rettenetesen érzem magam. A leghatározottabb mosollyal nézek Willowra, amit csak ebben a helyzetben ki tudok préselni magamból, holott egy óriási kéz üllőnek használja a koponyámat, és nem értem, hogy nem csodálkozik a mardekáros a visszhangzó rezonancia miatt.
- Persze, tökéletesen. És veled?
Úgy tűnik, mégsem sikerült átvernem, mert megpróbálja elvenni az üvegemet, de én ragaszkodom hozzá – nem kell tudnia, hogy azért, mert valamibe muszáj kapaszkodnom a nagy hullámzás közepette. Ha vén tengeri medvéket akartam, hát most alaposan megkaptam, épp csak a valódi víz hiányzik alólunk, bár az élmény kezd egy szerencsétlenül kivitelezett hajótöréshez hasonlítani az érzékeim szerint. Körülöttem mintha öregedni kezdene a tér: lassan, szinte alig észrevehetően hámlani kezdenek a falak, elrozsdásodni a falra akasztott eszközök és fazekak. Az ujjaim alatt az asztal most fényes lapja kopik, tűzfoltokban hólyagosodik fel, és emberek zaja tölti be a csendet. Árnyalakok suhannak keresztül tárgyakon, téren és időn, és az amúgy is vágtató lélegzetvételem szinte elviselhetetlenre fokozódik, amint realizálom, ez eddig a legszörnyűbb rohamaim egyike, nem a részegség.
- I-igen, nagyon szeretném! – szinte zilálva nyúlok át a köztünk lévő távolságon, megragadva az ingbe burkolt vállait – Köszönöm!
Átvetem magam a felületen, mert úgy érzem, pillanatokon belül szétszakad a józan eszem, és nem akarom kétségek között hagyni az egyetlen embert, aki valaha is felül tudott emelkedni ezen. Féltőn szorítom magamhoz a felsőtestét, eltakarva a szemem elől a pusztuló konyha látványát, mely mostanra rozsdássá mállott, tetemek hevernek benne, sikolyok játszanak visszhangban újra meg újra… a hullámok lassú pulzálássá változtak ebben a kínokkal teli pokoljárásban, és forró könnyek maszatolják nedvesre mindkettők karjait.
- Barátok, igen. Barátok… mindig. – suttogom, de mintha nem is én lennék az. Mintha valaki messziről szólna hozzám, és már nem is akarok magyarázatot keresni a jelenségre, bőven elég megnyugtató az is, hogy nem cuppant még a tudatom ennek a sötét tengernek a legmélyén…
- Vagy így, vagy úgy, de valahol barátok leszünk mindig.
Végre ki merem nyitni a szememet, felpillantok a sötét tincsek mellett, és egy fájdalmasan elhörgött sóhaj kíséretében lefordulok az asztalról. Igazán szégyellem, de ugyan hogyan magyarázhatnám meg, hogy egyszerre éreztem úgy magam a koszos falat bámulva, mintha egy zuhanás vetne véget az életemnek, mintha egy köhögésbe fulladnék – és mintha tudatában lennék, hogy túlélem mégis?

- Willow? – nézek fel a padlóról – Tényleg mindig ilyen érzés alkoholt inni?! Csak mert akkor férfiasan be kell vallanom, gyenge vagyok hozzá.

          Lassan kezdem azt hinni, hogy valami más programot kellett volna kitalálnom az újrakezdéshez. Nem találkoztam még olyan emberrel, aki ennyire ki tud készülni már a vajsörtől is. Leon sok mindenben az első számomra, és van egy olyan érzésem, hogy ez a sor még folytatódni fog majd.
          - Mégis hogyan akarnál nemet mondani még? Szerintem egy elég határozott és kifejező szó, és csak az használja többször, akinek takargatnivalója vagy bűntudata van. Neked melyik van?
          Nem lennék meglepődve, ha mind a kettő, de az már nem rám tartozik. Az már a saját magánügye, ha újra akarjuk kezdeni a kapcsolatunkat, akkor kénytelen leszek szemet hunyni a korábban történtek felett, bár elfelejteni sohasem fogom. Vajon milyen barátság alakulhat ki ilyen alapokra épülve? Még egy kicsit bele is pirulok a hálálkodásába, pedig nem lenne okom rá. Inkább nekem kéne hálásnak lennem, amiért képes eltekinteni attól, ahogy bántam vele.
          - Megmámorított ez a szó? Leon, nyugodj meg – kicsit esetlenül próbálom megölelni, ahogy átnyúl az asztal felett. – Na, azért nem kell azonnal egymás karjaiba is költöznünk. Az már furcsa lenne. Leon, te sírsz?
          Mintha nedvességet éreznék az ingemen, de nem vagyok benne teljesen biztos. A házimanók olykor meg szoktak tréfálni, és még Hóborc is okozhat néhány kellemetlen pillanatot. De ha tudom, hogy ez ennyit jelent neki, hogy barátok lehetünk, akkor nem a Roxfort konyhájában ajánlom fel neki.
          - Leon, nem valahol, hanem itt és most.
          Megpróbálom megnyugtatni, hogy nem csak álmodik, hogy ez a valóság, hogy a világ nem is olyan rossz, mint hiszi, és bármi megtörténhet. Aztán alig enged el, és máris a padlón találom. Felugrok a helyemről, és lehajolok hozzá, hogy segítsek neki felállni, de hirtelen elkap a nevethetnék attól, amit mond. Megállíthatatlanul, már folynak a könnyeim tőle.
          - Igen, ezt észrevettem, Leon – törlöm meg az arcom. – Nem is viszlek többet sehova vajsörözni, pedig lenne néhány hely, amit ki kéne próbálnod.
          Felé nyújtom a karom, hogy segítsek neki felállni. Talán el kéne indulnunk vissza a klubhelységekbe, de egyelőre nem akarom megtörni ezt az estét, ezért inkább csak visszaültetem a székre, majd én is visszaülök a helyemre. A vajsört viszont elveszem tőle, és a sajátomat is félreteszem, hogy ne érezze kényelmetlenül magát egy percig se azért, mert nem bírja az alkoholt.
          - Egyébként hallottam egy pletykát, és meg szeretném tudni, hogy tényleg igaz-e. Tényleg Napoleonnak hívnak?
          Nem igazán nevezném pletykának. A testvére árulta el, mikor rá akart venni, hogy meséljem el neki, hogy mi történt kettőnk között és azonnal béküljünk ki. Furcsa, hogy azóta nem jutott ez eszembe, csak most. Pedig lett volna alkalmam megkérdezni tőle már korábban is.
          - Volna kedved holnap leugrani velem Roxmortsba?
          Ezzel megszegném a saját szabályomat miszerint máskor nem megyek ki a faluba csak ha kimenős hétvége van. Úgy gondolom, hogy Leont meggyőzni arról, milyen jó hely valójában a falu, megér ennyi fáradtságot. Különben nem tudja, hogy miről is marad le, csak azért mert egy alkalom alapján akar ítélkezni.
          - Oké, igazából ez nem kérdés volt. Mármint megyünk együtt Roxmortsba, a kérdés inkább az volt, hogy mikor.
          Megnézem magamnak alaposan a velem szemben ülő fiút. Mégis, akármennyire akarom húzni az időt, muszáj lesz felkísérnem a klubhelységéhez, mert félek, eltévedne, amilyen állapotban van. És ha nem tudná kitalálni a jelszót, akkor nem éjszakázhat a folyosón sem. Ketten együtt viszont mennénk valamire, szerintem. Azért nem vagyok olyan ostoba, mint néhány griffes vagy hugrás évfolyamtársam.
          - Menjünk, az állapotodat elnézve az lesz a legjobb, ha most felkísérlek a házadhoz.
          Megfogom a karját, átvetem a vállam felett, majd elindulok vele kifelé a konyhából. Kicsit rövidebbre sikeredett ez az este, mint gondoltam.

Hagyom magam ezen a megalázó módon összeszedni, közben szörnyen szégyellem, hogy csak ennyire futotta a nagy terv, amiben helyet állok majd… a szüleim szerint a való élet nem való nekünk. Igazat kellett adnom nekik akkor: sosem találtam a helyemet a kortársaim között, akik nevetve koszolták össze magukat, Rosával egyetértésben. Ő nem futamodna meg ilyen könnyedén, sőt, visszaülne, én azonban még lüktetek mindenütt a kellemetlen sodrástól, és nem vagyok abban sem biztos, hogy tudok távozni a saját lábamon. Felfigyelek a nevemre, és roppant kegyetlennek tartom, hogy épp most kerül elő…
- Nevess nyugodtan, már megszoktam. – hajtom le a fejemet, az ujjaim között a mellényemet morzsolgatva – Igaz.
De ahelyett, hogy követné a szavaimat, Roxmortsba hív, időpontok után érdeklődik. Csodálkozva pillantok fel rá, de a szavak megint örvényleni kezdenek, ahogy az egész bensőm, és nagyon erősen kell koncentrálnom, hogy egyben tartsam a világot, míg válaszolok.
- R-rendben, menjünk. Ha nem kell vajsört inni, mehetünk akármikor. – jegesek az ujjaim, elengedem az anyagot, félszegen megdőlök egy kicsit – Igazad van, talán jobb lenne, ha most elindulnánk, mielőtt…
Tétova mozdulatot teszek, de már fel is karol, így indulunk neki. Homályosan látok, igyekszem az egyik lábamat a másik után tenni, de olyan nehéznek tűnik hirtelen, mázsás súlyúnak maga a létezés is… mire feleszmélek, már a folyosón vagyunk. A mardekárosra nézek, elszánt arcára, és akkor a kegyetlen balszerencse a fejemre szorítja a kezét, meglódul körülöttünk a valóság, elkeveredik egy újabb látomásba, és hiába ragadnám magamhoz az irányítást, végére értem az erőmnek.
- A halálban született gyermek halált nemz, végzet az érintése, gyilkos az ő neve… - a földre térdelek, keményen érkeznek a térdeim és a kezeim a hideg felületre – A Sötétben keresi a Fényt, amely már minden mást elért, de vak a tekintete, otthona kétségek láptengere… megöli, akit szeret, fal alatti ösvényben vezet, hideg kövek alá temet… amíg el nem jön a Fény, napkelet!
A szám elé kapom a tenyeremet, mintha meg tudnám még fogni a szavakat, de azok elhangzottak, kikívánkoztak, mint ahogy a vér freccsen ki a hirtelen ütött sebből. Reszketek, és nem merek ránézni Willowra, rettegek a reakciójától, hiszen minden olyan jól alakult, és én talán elrontottam azt. Én magam sem értem, pontosan miről is beszéltem, de kétségtelen, hogy fenyegető és sötét… mintha rajtunk kívül állna még a folyosón valaki, vigyázó, mély tekintettel: az idő maga.
- É-én nem értem ezt az egészet… - suttogom magam elé – Nem tudom, mi ez az egész, Willow, én sosem árulnálak el…

Tehát nincs számomra remény. Nem fogok békés, csöndes életet élni a kedvteléseimbe merülve, nem találom meg a szilárdságot egy nő oldalán, vagy egy szerető családban. Ez nem normális, nem tekinthető annak… az ember nem mondhat ilyeneket a vakvilágba, úgy, hogy azzal talán másokat vérig sért, megijeszt. Nem lehetünk barátok, nem érhetek hozzá többé senkihez, talán még léteznem sem kellene… bizonyára megőrültem.