Sous le ciel de Paris

          Megszorítja a kezem, és húzni kezd az ellenkező irányba, mint amerre én mentem volna. Nem akarom visszatartani, ezért igyekszem felvenni a tempóját futás közben. A „Kapaszkodj!” viszont határozottan érdekes felszólítás a részéről, semmi másba nem tudok kapaszkodni csak belé. Meglepően jól navigál a tömegben rohanó emberek között, igazából nem is kéne annyira szorítanom a kezét. Úgy siklunk át az emberek között, mint kés a vajon.
          - Szerinted érdekel engem, hogy kedvelnek-e odafent vagy nem?
          Remélem, elhiszi, ha azt mondom majd, hogy nem. Ha érdekelne, akkor nem jöttem volna utána Párizsba. Akkor nem akarnám annyira megtudni, hogyan érhetném el szeptembertől. Mintha a gondolataimban olvasna, ha nem lenne, és nem félteném az egészségét, akkor akár egy táncot is ellejthetnénk az esőben. Ott a tér közepén vagy bárhol a városban. Megállunk egy ódon épület előtt. Elég réginek tűnik, de látszik, hogy felújították; nem kell félni tőle, hogy összedől. Minerva elengedi a kezem, amíg felfut a lépcsőn. Honnan tud erről a helyről?
          - Ironikus, igen – mosolyodok el.
          Tényleg a gondolataimban olvas. A hely ahova belépünk lenyűgöző. Egy padlástér, döntött magasan lévő üveg ablakokkal. Nem is lehetne mást csinálni belőle, mint műtermet. Alaposan megnéztem magamnak a helyet. A fényképek, a falra festett képek sora, szépen színesítik a helyet. Nagyszerű hely lesz, mikor elkészül.
          - Van nálad néhány fénykép, kirakhatnál belőle párat – mondom, de nem veszem le a tekintetem a képekről. – Nem bánnám, illenek a helyhez is.
Kicsit megborzolom a hajam, hogy ne csöpögjön belőle a víz. A képek nagyon jók, Minervának tehetséges barátai vannak. Tényleg sajnálom, hogy nem ismerhetem meg őket. Talán egyszer, ha majd otthon leszek, mikor meglátogatják őt.
          - Komolyan mondtam, hogy szeretném megismerni a szüleidet – fordulok Minerva felé, aki egy régi rádió mellett áll, amiből gitárzene szól. – Jobban szeretném előre tisztázni a dolgokat velük, mielőtt még valahonnan visszahallanának valamit. Nem azt mondom, hogy szándékosan eljárna valakinek a szája, ismerem a pletykákat.
          Közben felkapcsolódik a tetőn egy égősor, amitől az egész helynek különleges hangulata lesz. Az ablakon még mindig kopog az eső, és néhány villámot is látni, ahogy átcikázik az égen. A dörgés hangját tompítja a magnóból áradó zene, de még így is sejteti, hogy itt van.
          - Nem úgy tűnik, mintha hamarosan el akarna állni, talán egy időre beszorultunk ide.
          Keresek egy viszonylag stabilnak tűnő ülő alkalmatosságot és leülök rá. Ez az eső nem jött jókor, és talán az égiek tényleg nem akarnak segíteni nekünk. Talán mégis fel kellett volna vennem a jóslástant, akkor most tudnék olvasni a jelekből, és nem rohannék fejjel a falnak fékezés nélkül. Félmosolyra húzom a számat. Ő bezzeg biztos meg tudná mondani holt biztosra, hogy most ne menjek ki az utcára, mert belém csap a villám.
          - Honnan ismered a lakás tulajdonosait?
Nem is tudom, kicsit feszélyezve érzem magam, pedig teljesen felesleges. Voltam már összezárva vele. Sőt, akkor tényleg össze voltam zárva vele, most bármikor elmehetnék, ha akarnék.
          - Úgy érzem, újra kéne kezdeni ezt a napot. Mennyi ideig maradtok még Párizsban?
          Egy előnye mindenképpen lesz ennek az esős délutánnak. Kitisztítja a várost, és ha nem sötétedik be addig, amíg el nem vonul a felhő, akkor még teljes napfényes pompájában láthatom majd. Ha pedig nem, akkor hallottam annyit az éjszakai Párizsról is, hogy érdemes lesz egész éjszaka fennmaradni. Apropó, egész éjszaka.
          - Neked tudnak a szüleid arról, hogy hol vagy? Mármint, ha esetleg sokáig kimaradsz, ugye nem fogják rám küldeni a rendőröket azzal, hogy elraboltalak vagy valami ilyesmi.
          Nem mintha tartanom kéne a mugli rendőröktől, főleg mivel igazából tényleg nem csináltam semmit, és ezt tanúk is bizonyítani tudják. Legalábbis remélem, hogy a pincér az étteremben bizonyítaná, hogy nem szánt szándékkal rángattam oda őt. Mi a fene ütött belém, hogy ilyenekre gondolok? Minervára nézek, aki teljesen a látvány és a zene rabságába került.
          Már készülök felállni, hogy felkérjem táncolni, de hatalmas robajjal belecsap a villám valamibe a környéken. Szemmel láthatóan Minerva megijed egy pillanatra, de nem történik ennél több. Pedig már lépnék hozzá, hogy kicsit megnyugtassam, de kirohan az ajtón, egyenesen ki az utcára. Megfogom a lakásnak a kulcsát, és az ajtó bezárását követően, elindulok utána. Kiderül, hogy a házzal szemben lévő kisebb fás terület, talán park egyik fájába csapott be a villám, ami ennek következtében kettéhasadt.
          - Ha már így alakult – suttogok Minerva fülébe, a hajamból és az övéből is, már megint csöpög a víz. – Táncolnál velem egyet? Itt és most.

Willow

Amikor azt mondom, megtanulni az esőben táncolni, nem arra gondolok, hogy valaha is együtt tesszük majd. Hozzászoktam a tényhez, hogy mindig egyedül intézem, mert az ember az igazán komoly nehézségeket egyedül viseli, amíg nem jön valaki, aki átveszi egy részét, aki majd valóban a koreográfia része lesz, és megérti, hogy vannak helyzetek, amelyekben nincs jó, csupán kevésbé rossz megoldás. Ahogy a berendezést vizslató Willowra nézek, ez jár a fejemben, és valahol biztos vagyok benne, hogy ő értette, miről beszélek – ez egyszerre félelmetesen megnyugtató és rémisztően hideglelős is. Felállok az eddigi pozícióból, léptekkel is kísérem a nézelődését.
- Szóval azt mondod, nem számít, szeretnek e odafent? – figyelem magam is a falat – Osztom a véleményedet. Néha úgy érzem, harcban állok az egész világgal. Mintha bűnhődnöm kellene.
A felületen festékbe mártott tenyérnyomok futnak végig, egymásba láncolódva, alattuk újságok szeletei, fényképek, olykor apró díszítés véletlenszerűen. A káosz bohém és élettel teli oldala néz vissza ránk, és mikor végigsiklik az ujjam pár rózsaszín gyöngyön, arra gondolok, most épp magunk is részei vagyunk az összképnek. Ha valaki kitárná az ajtót, belelátná a férfit és a lányt, az emlékeiben így őrződne meg a hely és a benyomás.
- Á, nem ezeket a képeket szeretném kitenni ide. Ezeket neked hoztam, hozzád tartoznak. Szomorú lennék, ha itt maradnának, és csak mint részletre tekinthetnének rá az avatatlan szemek. Nem tudom, mit kezdesz majd velük, ez nem az én dolgom, de biztos vagyok benne, hogy veled boldogabbak lesznek, hiszen a te részeid.
Elérek az egyik sarokhoz, amelyet egy egész alakos vázlat borít, egy nő körvonalai sejlenek át a grafitvonásokon. Csábítóan figyeli a lépteimet, mintha súgni akarna valamit, de nem törődöm vele. Régen abba a hitbe ringattam magam, hogy ilyenné kell válnom ahhoz, hogy elérjek valamit, szerepet kell játszanom, különben az emberek rám ismernek, és nem kedvelnek majd. Ennek véget vetett a költözés, a szabadság halvány csókja a homlokomra, és most maga Willow is, elvégre mellette olyan őszinte lehetek, mint az először világba induló gyermek.
- Gondolod, attól tartanak, vinnéd a lányt meg a fele királyságot? – mosolygok, habár csak a vállamat láthatja épp – Sosem értettem ezt a mesei vonást. Miért nem az egészet? Mi alapján felezik el? Ne haragudj, igaz, a szüleimről volt szó. Bemutathatlak nekik, ha szeretnéd, bár az anyámat nem akarod megismerni, higgy nekem.
Végig érek a falak mentén, és habár Marcell és Céline remek munkát végeztek a dekorációval, még nem fejezték be az alkotást. A magnó mellett találom magam, amelynek hangja andalítóan vált egy régi finn balladára – egy pillanatra belém hasít a felismerés, elér a nosztalgia, és Aila távoli szelleme, de ez nem ennek az ideje, inkább csak a hangulatára koncentrálok. Nem értem a szöveget, de hallottam már itt korábban a dallamot, amely egyszerre szomorú és magához ölelő. Ujjaim az asztalon lépegetnek egymás után, tekintetem távol jár, elszakad a jelentől, beleképzelem magam a hangok tengerébe, amely elringat és végigsimít a lelkemen.
- "Ainut minkä muistan oli jäinen sade/ kyyneleet kuumat ja jäinen sade”.
Összerezzenek a váratlan kérdésére, felé fordulok, eloszlik a nosztalgia maradéka is belőlem.
- Apa kollégájának a fia és annak a barátnője. Ha eljövünk Párizsba, mindig találkozunk. Ők olyan igazi, mesebeli művészek, hihetetlen dolgokra képesek együtt.
Mindig egymásnak háttal ülnek, festenek, ragasztanak, rajzolnak, szinte egyszerre is mozognak. Néha, ha némán figyelem őket, úgy tűnik, mintha egy azon lény karjai lennének csak, amely most külön életre fakad, de együtt dobog. Talán túlságosan is elragad a pillanat varázsa, megrázom a fejem, és az újra felhangzó kérdésre válaszolok.
- Tudják, hogy találkoztam valakivel, egyébként pedig az öcsémre bíztam őket. Tartozik egy szívességgel a múltkoriak miatt. Azt tervezed, hogy elrabolsz?
Rezzenéstelen arccal bámulok rá, az utolsó szavak komolyra sikerülnek. Nem tartok tőle, hogy helyeselni fog, annyiszor megtehette volna, de őszintén érdekel, mit válaszol majd, sejti e valahol, hogy az erőviszonyok lehetővé teszik ezt? A vonásaidból is tudok olvasni, Willow, még ha nem is hiszed, még ha nem is hiszem én magam sem elsőre, hogy lehetséges ez. Cserébe megérdemelném, ha már te a fejembe látsz, és onnan játszol, mintha csak könnyedén gitároznál.
Nem tudom meg, mit akarsz mondani, mert ekkor egy óriásit dördül az ég, elsül a vihar puskája – villám szeli át az eget, királynői palástot húzva maga után, ezt pedig az ablakok panaszos zörgése követi. Megijedek a hangra, a villanásra, és mivel olyan közel volt, kíváncsian az ablakra pillantok, ami túl magas még nekem is ahhoz, hogy elárulja a titkot – az ajtóhoz sietek, és egy gondolattal később már a lépcsőn vagyok.
- Várj, mindjárt jövök! – szólok hátra, de talán elnyeli a lépések zöreje a hangom, mert mire leérek, már követ is.
- Ha már így alakult, - suttog mellettem – táncolnál velem egyet? Itt és most.
Nem ijedek meg a közelségétől, és ezúttal el sem pirulok: az eső békésen áztat mindkettőnket, a szemközti park fája vált ketté a villámlás nyomán. Sehol egy teremtett lélek, csak a mi lassan újra vizes alakunk színesíti a habokba merült látképet.
Bólintok, és elmosolyodom, odafönt újra dörög az ég, de nem törődöm vele. Kezemet a vállára teszem, és határozottan a szemébe nézek. Mit árt nekem a vihar, a veszély? Mit számít nekem már bármi más?
- Mintha csak Wagner játszaná a waltzert, - nevetek halkan – még egy királynak sem volt ilyen csodás lehetőségben része! Elvégre olyan ritka tünemény az ember, aki szeret az esőben táncolni…
A keringő jut először eszembe, ennek lépéseire emlékszem leginkább, finoman így is mozdulok, de eszemben sincs vezetni, ezzel elvéve a lehetőséget. Folyik az arcomon az ég könnye, ruháink sötéten tapadnak ránk, de mindez nem érdekel, nem számít, apróvá válik és elmossa a víz.
- Willow, - suttogom mosolyogva – te biztosan igazi vagy?

          Tényleg néha nehéz elhinni, hogy nem érdekel az szeretnek-e odafent vagy sem. Még magamnak is nehezen ismerem el, de ha Minervával vagyok, akkor tényleg nem érdekel. Hiszem, hogy ketten mindent át fogunk majd vészelni, illetve, hogy nem bántjuk egymást. Már ami az égieket illeti.
Nem akarom megbántani azzal, hogy elárulom, valószínűleg a fiókom mélyére fognak süllyedni azok a képek, és majd porosan megtalálja az, aki megörökli tőlem a lakásaim. Vagy nem is tudom. Ha mégse jön be a tanítás, akkor elmegyek fotómodellnek. Ahhoz például jól jönnének, mint egy kisebb referencia.
          - Engem nem zavar, ha itt hagyunk egy képet. Legalább, ha mesélsz nekik rólam, akkor arcot is tudnak párosítani a név mellé.
          Elmosolyodok, mert úgy tűnik, hogy ő és én is félre szoktuk érteni egymást. Vagy ha nem is félre, akkor legalább kicsit másként. Mikor mondtam én neki, hogy el akarnám rabolni? Mondjuk, ha úgy alakulna, akkor természetesen, igen, de nem úgy tűnik, hogy ennyire rosszul bánnának vele a szülei.
          - Nem hiszem, hogy ettől tartanának, de én se örülnék neki, ha a lányom egy idősebb férfival találkozgatna, aki ráadásul idegen a család számára. Én bízom magamban, te bízol bennem, de ők? Ez így lenne tiszta.
          Honnan vannak ilyen jó kérdései? Fele királyság? Gondolom, a testvérek miatti felezésről van szó, vagy a király is meg akar tartani magának egy kevés földet vagy bánom is én. A regék és mondák utáni kutatás nem az én szakterületem. Csináltam már sok mindent, de egy ehhez hasonlóhoz még nem volt szerencsém.
          Jó lehet ennyire közel állni valakihez. Mintha együtt dobogna a szívetek, ugyanazon a gondolaton jár az agyatok. A művészeket elvont embereknek tartják, a gitározás miatt én is megkaptam már ezt a vádat, de valójában nem tudom, hogy tényleg így van-e. Sohasem tartottam magam elvontnak.
          - Tudod, mit. Ha még egyszer azt mondod, hogy elrabollak, akkor tényleg megátkozlak, amitől sóbálvánnyá változol. Felkaplak a hónom alá és meg sem állok veled Kamcsatkáig. Jó lesz?
          Ha ő bízik ennyire Gregben, akkor én is. Szerencsére egyikük sem tudja, hogy varázsló vagyok, és hogy tényleg sóbálvánnyá tudnám varázsolni. A végén még fenyegetésnek venné, de ha már ennyire ragaszkodik ahhoz, hogy elraboljam, akkor egyszer megejthetjük ezt is.

          Az engedélye után a kezemmel megfogom az övét, a másikkal pedig átölelem a derekát és kicsit magamhoz húzom. Nem igazán gondoltam dallamra, vagy táncra, csak gondoltam ellötyögünk kicsit az esőben, de ha már megemlítette Wagnert, akkor keringőzzünk egyet. Nem kell félnünk az utcán, az eső miatt szinte senki sincs. Egyébként is ki csodálkozna azon, hogy egy páros táncol az utcán. Ha Párizs tényleg olyan, mint amilyennek Minerva lefestette, akkor nem fognak ezen csodálkozni.
          - Itt vagyok. Fogom a kezed, fogom a derekad, miből gondolod, hogy nem vagyok igazi? Miért ne lennék az?
          Meg is lepett a kérdése és nem is. Annyi furcsaságon mentünk már keresztül, hogy én is megkérdezném tőle, igazi-e. Nyilván nekem könnyebb elhinni, mint neki. Sokféle kapcsolatom volt már, mindegyik másmilyen volt. Mindegyiket más dolog motiválta, és legfőképp, mindegyik egyedi volt.
          - És te valódi vagy, Minerva?
          Ő már túl egyedi. Még nem volt olyan kapcsolatom, ahol táncolhattam az esőben. Elég sok dologban hasonlítunk, és mintha a tapasztalataink egy része is hasonló lenne, csak az övé néhány évvel később. Lassulni kezdek, ahogy véget ér a fejemben a dal. Csoda, hogy még látunk valamit a másikból.
          - Köszönöm a táncot, de most menjünk vissza a lakásba, mert mind a ketten meg fogunk fázni.
          Nem engedem el a kezét csak a derekát, és visszavezetem a tetőtéri lakásba. Kihalászom a zsebemből a kulcsot, és kinyitom az ajtót.
          - Tudod hol tartják az ismerőseid a törölközőket? Nem ártana megszáradnunk kicsit.
          Ráadásul úgy tűnik, kicsit tovább tart ez a futó nyári zivatar, mint eredetileg gondoltuk. Talán sötét is lesz már, mire kijutunk ebből a lakásból. Leveszem a felsőmet és egy szék támlájára terítem, amíg Mimi eltűnik valahol a lakásban.

Willow

Kicsit olyan érzésem van, mintha a „Singing In the Rain” egy jelenetében szerepelnénk, bár erre nyilván az én drága, naiv kis fantáziám egyből rákap, magával rántja az érzést, ezúttal azonban nincs mit képzelegni: valóban táncolunk az esőben, zuhog a víz a nyakunkba, kopog a cipőm sarka a macskakövön, én pedig pont ugyanolyan boldogan mosolygok, mint bármelyik musicalalak.
- Hát, olyan vagy, mint a forró napsütés a tél közepén. – nevetek a kérdésén – Vagy mint a zuhogó eső az aszályban? Érezlek magam körül, de füst is vagy, itt is vagy és nem is. Édes és sós, kicsit nevető, kicsit bús, és az a valaki, akivel először táncoltam az esőben.
Kacsintok egyet végszóként, aztán tőle függetlenül is teszek néhány apró sztepp-lépést, és habár kiestem a gyakorlatból, ezzel elnyerve a rokonságom sznob felének rosszallását, muszáj halkan nevetnem ezen – mintha valóban egy mese szereplői lennénk, el sem tudok képzelni jobbat, inspirálóbbat. Ha tudnék festeni, megörökíteném, ha kívülről látnám, képbe önteném, így azonban pusztán érzem és átélem, ami furcsán élénk vonulat az egyébként inkább harccal és tervezéssel töltött életemben. Talán pár percig elhiszem, hogy művész vagyok, a Párizsban élő és csak az alkotásnak élő, nem az, akinek hamarosan vissza kell térnie a Roxfortba, hogy felvegye mások megkezdett életének láncait, hogy egyszer majd eltéphesse azokat, utánuk hajítva a sírjukba.
- És te valódi vagy, Minerva?
Megmerevedek, és rábámulok. Nemcsak nem számítottam a kérdésre, érzékenyen is érint. Végtelen variáns fut át a fejemen a válaszra vonatkozóan, egyik-másik olyan borzasztó, hogy rögtön el is vetem. ’Nem, Willow, boszorkány vagyok, mitológiai lény.’ – jut eszembe először, hogy kövesse a ’Nem, bűntudat vagyok emberi formában.’, aztán a ’ Csak mint a nők, akikről a nevemet kaptam ’. Mind igaz, mind hozzám illő megállapítás, és mind óriási baklövés lenne.
- Talán igen, talán nem. Ha az utóbbi, akkor pokoli jó képzelőerőd van, el kell ismerned. Ha az előbbi, akkor viszont életemben először talán nekem van pokoli nagy mázlim.
Visszazárok a táncba, könnyedén siklunk tova a zivatar lélegzetvételei közben, amely egységesen szürkévé, cuppogóvá mázolta a világunkat. Az ajkamon a nosztalgiának tulajdonítható mosoly üldögél, jobb kezem Willow ujjai között, a bal a vállán. Nem szólalunk meg, amíg a pillanat édessége nem kezd feloldódni az esővízben, ami akkor következik be, ahogy a mesékben szokás: nem túl korán, nem túl későn, még azelőtt, hogy az óra éjfelet ütne, és a varázslat megszűnne.
- Rendben, én is köszönöm. Csak ön után, uram! – mosolygok a gesztusán, aztán hagyom magam felvezetni az emeletre. Nem engedi el a kezemet, amiért roppant hálás vagyok, sok érzelemmel és biztonsággal tölti el a pasztellszín jelenetet az esőfüggönyön át.
- Van egy olyan erős tippem, hogy a fürdőszobában, de az is valami művészi dolog lesz… mondjuk egy múlt századi terítő, vagy ilyesmi.
Belépek az említett helyiségbe, amely ezernyi különböző mozaik fényében tündököl a felkapcsolódó vajsárga lámpára – az egyetlen tároló a helyiségben a csap melletti kis vörös szekrény, de le kell térdelnem ahhoz, hogy belenézzek. Míg ezzel foglalatoskodom, hallom Willow békés csöpögését a nappaliból, így nem állom meg, hogy ne elegyedjek vele a szokásos beszélgetésbe.
- Nehogy elcsöppenj nekem! – a megjegyzést halk nevetéssel kísérem, aztán visszamászom az iménti pozícióba – A szüleim már megszokták a furcsa ismerőseimet, elvégre velem és az öcsémmel élnek együtt. De mint mondtam, ha szeretnéd, bemutatlak nekik. Kellemes változatosság leszel, valamiért mindig az a fixa ideájuk, hogy bizarr macskás öregasszonyként végzem. Na, nem mintha nem pontosan ezt szeretnék elérni…! Oké, vicceltem, csak sokáig tart rájönni, hogy az itteni anyagok közül mit szántak törölközőnek, és mit a következő Marie Antoinette kiállítás kellékének… vagy csak nekem nem tűnik fel a különbség…?
Végül kiegyezem a legbolyhosabb darabokban, mindkettő eszméletlenül rózsaszín és hosszú. Valami azt súgja, megütöttem a főnyereményt, így az elsővel rögtön át is törlöm a hajam és az arcom. A kör alakú, furcsa matricákkal díszített tükörbe bámulva két dolog jut eszembe: az első, hogy Greg minden bizonnyal úgy tervezte, ma este egy túlélő túrán fogok részt venni, így a rajtam lévő festéket úgy applikálta rám, hogy az ellenálljon a természeti katasztrófáknak is. A második pedig az, hogy ez egész biztosan nem normális, és lehet, hogy az elkövetkező x évet így fogom leélni – de akkor ő is gazdagabb lesz néhány örökbecsű új vonással.
- Várj, az imént emlegettél valami sóbálvány dolgot is… - szólalok meg, talán azért is, hogy elűzzem a furcsa hangulatot, amit a harci festékem keltett- Illetve azt is nagyon szívesen megnézném, hogy akarsz felkapni és észrevétlenül odáig szállítani. Be kell látnod ezek a kijelentések mind megérnek egy-egy bizonyítást, és akkor ott van még az a sóbálvánnyá átkozás dolog, azt hogy tervezed…
Óriási pechemre ezt a pillanatot választottam arra is, hogy kilépjek a mozaikos helyiségből, egyrészt hogy ellássam a partneremet is egy ilyen rózsaszín lepedővel, másrészt hogy ne egy csukott ajtóval beszélgessen, de az elhatározásom két egész mozdulatig terjed, ekkor ugyanis szembesülnöm kell a félmeztelen Willow látványával.
Szeretném, ha itt állna feketén és fehéren a tény, miszerint láttam már ilyet, sőt, a pontos megfogalmazás érdekében még kóstoltam és éreztem is, de azért na, adózzunk néma csenddel a kis Minnie arcáért, ami csak az isteni gondviselésnek köszönhetően nem váltott a vörös legélénkebb árnyalatába. Az úriember nyilván nem csak gitározni szokott szabadidejében, az ugyanis nem járul hozzá jótékonyan a tökéletes izomzat megteremtéséhez, az én várhatóan lesújtó balszerencsémre. Fogalmam sincs, észreveszi e a pillanatnyi töprengésemet, vagy azt, hogy a szívdobogásom hisztérikus ütemet diktál saját magának, én a tőlem telhető legbarátságosabbnak szánt mosollyal nyújtom át neki a megszerzett törölközőt, lefagyasztott és felperzselt agyamban valaki ismétlésre állította a ’Merlinre…..!’ szöveget, helyenként kiegészítve megfelelő káromkodással és dicsérettel.
- Oké, uram, be kell látnia, hogy ön igenis görög istenségek kegyeltje. – ezt már a hátam válaszolja, én ugyanis erős vágyat érzek arra, hogy megszemléljek egy befejezetlen képet a falon, és közben lelkesen szárítgassam a hajam – Értem már a sóbálvány dolgot, ezt a módszert még nem hallottam a probléma megoldására, de hatásos, el kell ismernem.

Come on with the rain
I've a smile on my face
I'll walk down the lane
With a happy refrain
Just singing in the rain.
Singing in the rain.

          Nem is tudom, miért fordul meg a fejemben ez a kérdés. Talán azért, mert az alatt a rövid idő alatt is, olyan dolgokat éltem át mellette, amiket korábban nem, vagy csak részletekben. A lelkem másik fele is lehetne akár, bár én látom, érzem, hogy itt van, nem álmodom. Mégis olyan hihetetlen, hogy azok után, amin keresztül mentem, amiket tettem, a sors egy ilyen angyallal ajándékozna meg. Nem, biztos, hogy csak egy furcsa csavar, és mikor nem számítok rá, akkor majd elveszi tőlem. De kapaszkodni fogok belé, ha kell akkor foggal-körömmel.
          - Mivel ennyire nem jó a fantáziám, biztos, hogy valóság vagy. - Nem is tudom, hogy az ő megnyugtatására mondom ezt vagy inkább a sajátoméra. – Hát, ha neked van pokoli mázlid, használd ki az alkalmat. Ha ragaszkodunk ahhoz, hogy az égiek nem kedvelnek minket, akkor lassan történni fog valami, ami miatt…
          Inkább nem fejezem be a mondatot. Nem akarom megijeszteni a sötét gondolataimmal. Boldognak tűnik, amit az esőtáncunk csak tovább fokozott. Magamat viszont ismerem. Ha bekerülök a Roxfortba, ahol bármi megtörténhet, jobb nem ígérni semmit és nem bizakodni semmi másban.

          Figyelem, ahogy eltűnik a fürdőben. Keresnem kéne valami felmosó-szerűséget, hogy összetakarítsuk a ruhánkból és rólunk csöpögő vizet. Hallom, hogy valamit mintha mondana, de csak foszlányokat hallok belőle.
          - Persze, hogy szeretném, hányszor erősítsem még meg benned ezt? – Macska? Hogy jön a macska a szüleihez? – Nem, nincs macskám. Semmilyen háziállatom sincs. – Marie Antoinette? Na, ő meg kicsoda? – Nem tudom, kiről beszélsz, de biztos szebb vagy nála.
          A keresgélésem persze kudarcba fullad, nem is tudom, miért várom, hogy majd egy vad idegen házban a teljes lakás átkutatása nélkül megtalálom, amit keresek. Persze, ha nem félnék attól, hogy bármelyik pillanatban megjelenhet az ajtóban, akkor elővenném a pálcám. Hiába próbáltam meg a pólómat és a széket egy olyan helyre rakni, ahol nem okozhat nagy kárt a víz, de nem igazán találom meg a tökéletes pozíciót. Ezúttal tisztán hallom, mit mond, amiből arra következtetek, hogy megtalálta a törölközőket.
          - A sóbálvánnyá átkozást? Nos… – fordulok felé.
          Nem készültem rá konkrétan, hogy majd meg kell magyaráznom, főleg egy muglinak, de ahogy végignézek rajta, végül nem is kell. Nem gondoltam, hogy majd ilyen reakciót vált ki belőle. Úgy tűnik, a varázslók valójában a mugliktól vették az ötleteket néhány varázslathoz. Ha nem tudnám, hogy mugli, akkor most fel kéne oldanom róla az átkot. Elmosolyodva közelebb lépek hozzá, és elveszem a felém nyújtott törölközőt. Megtörlöm kicsit a hajam, majd a mellkasom, de közben kíváncsian figyelem őt. Akár tüntetőleg, akár nem, nagyon figyel egy képet a falon. Közelebb lépek hozzá.
          - Mi olyan érdekes, én is látni szeretném. - Kicsit elgondolkodok a szavain. – Nem hiszem, hogy a görög istenek kegyeltje lennék, de köszönöm a dicséretet.
          Főleg azért nem, mert ha így lenne, akkor az azt jelentené, hogy az ő balszerencséje sokkal nagyobb az én szerencsémnél, ez viszont rémisztő gondolat. Mivel továbbra se látom, mi lehet olyan érdekes a falon, összetekerem a törölközőt, a nyakamba teszem és visszamegyek a pólómért.
          - Kicsavarom kicsit a fürdőben. – Meg a nadrágomat is, de ez már másodlagos. – Ha tudsz, öltözz át, talán nem fognak megharagudni, hogy kölcsön veszel egy ruhát. Mimi!?
          Nem vagyok biztos benne, hogy hallja, amit mondok, még mindig olyan mereven bámul előre és legalább három perce ugyanazt a részt szárítgatja a haján. Remélem azért mégis meghallotta, amit mondtam. Becsukom magam mögött a fürdőszoba ajtaját, és leveszem a nadrágom. A csap felett kitekerem kicsit a pólóm, ami annyira elég csak, hogy ne csöpögjön belőle a víz. A nadrágom oldalzsebéből kiveszem a kulcsaimat, a tárcám és a pálcám, amit a kád szélére teszek, majd azt is elkezdem kicsavarni kicsit.
          Egy bokszerben állok a fürdő közepén, mikor hallom, hogy nyílik az ajtó. Kintről nem hallottam hangokat, hogy esetleg visszajöttek volna Mimi ismerősei, és mivel rendesen kilincsre csuktam, biztos nem egy kósza huzat játszik velem. Egy pillanatra pánik fut át rajtam, a pálcám pont a helyiség másik végében van, ha kinyitja az ajtót, akkor rá fog látni. Sok mindent ki tudnék magyarázni, azt az egyet nem. Legalábbis nem annyira hihetően. Odaugrok a kádhoz, majd rádobom a törölközőmet a három tárgyra.
          - Mimi?! Kérdeztél valamit?
          Próbálok teljesen természetesnek tűnni a nadrággal a kezemben a kád mellett állva, de biztos látszik rajtam zavartságom. Máskor nem éppen úgy fejeződött be egy ilyen jelenet, mint ahogy most kell befejeződnie. Nem hagyhatom, hogy úgy fejeződjön be, mint máskor.

Kifejezetten szeretem a művészetet, habár nem álltatom magam azzal, hogy minden szegletét tökéletesen megértem és befogadom. A tekintetem kereszttüzében fürdő vázlat szürkével kevert vörös vonalai azonban számomra is kézzelfogható értéket képviselnek a maguk kacskaringós, körökből kirajzolódó módján. Egy titán bámul vissza rám, még nem teljesen megmunkált tekintete pimaszul húzódik össze, biztos vagyok benne, hogy eszméletlenül jól szórakozik. A dög.
- Ja, csak feltűnt, hogy ez még nincs befejezve! – jegyzem meg, kedvesnek szánt hangon – Itt voltam, amikor elkezdték. Rajonganak a római és görög mitológiáért. Ez itt az Idő.
Ez abszolút így van, hosszú órákat töltöttem azzal, hogy a padlóra terített szőnyegen hallgattam az újabb történeteket, melyekért töretlenül lelkesedtek. Távoli világ volt ez, messziről suttogó sejtelmekkel, de igazából nem tudtam tökéletesen erre koncentrálni, abban a tudatban, hogy Willow a hátam mögött áll. Elmesélhetném neki azokat a meséket, de nem ez a megfelelő pillanat, hogy felidézzem az Időt, aki felzabálta a saját gyerekeit.
- Ööö, oké, igazad van! Menj csak csavarni.
Sarkon fordulok, és elsietek a háló felé, azzal a feltett szándékkal, hogy megfogadom a tanácsát. Igaz ugyan, hogy előbb fogok páncélt és különböző bohém jelmezeket találni, de ez tulajdonképp elenyésző amellett, milyen zavarba hoztam magam, látszólag a semmitől. A szituáció csak akkor lett volna kínosabb, ha mosolygás helyett esetleg hanyatt vágódom, így maximum szende kislánynak nézhetett, ami nem kifejezetten tetszik, de úgy tűnik, valamennyire mégis jogos. Míg a szekrényben rámolok, elvigyorodom arra a gondolatra, ugyan mit szólna a Roxfort közönsége, ha megtudnák, bizony létezik az a férfi, aki belőlem is pironkodó szűzlánykát varázsol, még ha nem is szó szerint.
A szoba berendezése nem is térhetne el jobban a külső tértől – úgy tűnik, sokkal hatásosabbnak tartották, hogy míg a szalon úszik a káoszban, itt a visszafogott skandinávok hófehérsége uralkodik. Már épp kiválasztanék egy nagy és kényelmes pulóvert, az elmaradhatatlan Klimt féle mintával, mikor eszembe jut, hogy a táskám a fürdőben maradt, és ha Willow egy pillantást akar vetni a képekre, nem a cigaretta lesz a legnagyobb kellemetlenség, amit talál. Benne felejtettem a pálcámat is… úgy tűnik, a balszerencsém ma is utcahosszal vezet. Ügyesen ki tudom magam vágni sok helyzetből, de egy varázspálca azok közé a dolgok közé tartozik, amelyet nem lehet ’csak úgy’ magunknál tartani, már amennyiben nem akarunk pszichiátriai esetnek látszani a muglik között.
Ledobom a ruhadarabot, és átrobogok a lakáson, de szorult belém annyi udvariasság, hogy ne lépjek be kopogtatás nélkül. Mivel hajszárítót nem hallok, egy kicsit topogva jutok arra, hogy figyelmeztetem a jöttömre.
- Willow, bemehetek? Szükségem lenne a táskámra!
Nem érkezik válasz, és én a legrosszabbtól tartva mégis rámarkolok a kilincsre, és benyitok. Túl erős a rettegés a képtől, amelyben a csönd azért állhatott be, mert az eddig mit sem sejtő Willow, kezében a pálcámmal, döbbenten és ijedten mered rám. Arra persze nem számíthatok, hogy ennél még egy fokkal rosszabb dolog történhet: farkasszemet nézünk a díszletben, ő alsónadrágot visel, én meg a félig kicipzárazott ruhámat magam előtt tartva. Drámaírók sírnak fel valahol féltékenységükben, amiért a sors ellopta a tökéletesen zavarba ejtő jelenetek királynőjét, én azonban nem érzem magam ennyire kitüntetve, hogy a részese lehetek.
- Mondd, mire készülsz azzal a nadrággal? – kérdezem suttogva, a szavak végére halványt mosolyt kanyarítva – Várj, akarom én azt tudni…?
Helyes, gondold csak azt, hogy ura vagyok a helyzetnek, még véletlenül se azt, hogy hevesen váltogatja az agyam a két lehetőséget, melyek keretein belül vagy megnyílik alattam a padló, és én biztonságot találok a kellemetlenségek elől, vagy becsatlakozom az önkéntes vetkőzésbe… rossz Minnie! Most komolyan, mi a franc ütött belém?
- Gyakran kerülsz ilyen helyzetbe hölgyek fürdőjében? – nyerem vissza a kontrollt az események fölött legalább annyira, hogy ilyen kérdést tehessek fel, természetesen fölényes mosollyal kendőzve az egyébként nagyon is tomboló fantáziámat – Csak hogy tudjam, mire számítsak a későbbiekben.

          Na, jó, ez nem a legtökéletesebb pozíció, amit felvehetek egy fürdőszobában. A pólóm a csap szélén, a törölköző a kádra dobva, hogy eltakarja a holmimat, én állok egy bokszerben a nadrágommal a kezemben, és Mimi éppen benyit. Nos, mit is kéne elmondanom erről a helyzetről? Rossz hely, rossz idő, rossz ember. Ez a három dolog tökéletesen összefoglalja a problémát. Ha nem Minnie lenne itt, akkor tudom, hogyan folytatódna.
          - Ezzel? Nos, úgy gondoltam, hogy elviszem sétálni, amíg megkeresed a ruhádat.
          Megpróbálom egy poénnal elütni a dolgot, nem tudom milyen sikerrel, de a célom inkább az, hogy ne legyen még ennél is kínosabb a szituáció. Talán nem is tud róla, hogy a magabiztos mosolyom mögött jelenleg milyen érzelmek húzódnak meg.
          - A gyakran azért túlzás, de előfordult már, hogy hasonló szituációba kerültem. De megnyugtatlak, ezúttal nem fog úgy végződni, mint általában, ahogy szokott.
          Nem biztos, hogy ezzel éppen megnyugtatom. Valószínűleg inkább kíváncsivá teszem, vagy ki tudja. Most már viszont szeretnék felöltözni, még akkor is, ha a nedves ruháimat kell visszavennem.
          - Azt mondtad a táskád kell? Vidd csak nyugodtan.
          Ahogy látom, már ő sincs teljesen felöltözve, ezért elfordítom a fejem, amíg bejön a holmijáért. A nyitott ajtón keresztül hallom, ahogy az eső még mindig kopog az ablakon, bár már nem dörög. Leülök a kád szélére, amikor egy pillanatra átfut az agyamon egy gondolat. Be kéne avatnom abba, hogy varázsló vagyok, akkor gyorsabban száradnánk meg. Nem, nem is kellene beavatni, csak elkérni a ruháját aztán nem válaszolni a kérdéseire. Hallom az ajtó csukódását, pedig már régóta csukva van. Olyan volt, mintha abban a percben történne meg minden.
          Felállok a kád széléről, felveszem a nadrágomat és a pólómat, amitől összerezzenek, ahogy a hideg és nedves anyag hozzáér a bőrömhöz, majd kimegyek a nappaliba. Minnie még nem végzett az átöltözéssel, ezért leülök az egyik fotelbe, hátrahajtom a fejem és figyelem az ablakon kopogó esőcseppeket. Régen éreztem ekkora nyugalmat valakinek a közelében. Mimi minden szempontból különleges, és még az sem jelent közöttünk akadályt, hogy mugli.
Miért hazudok magamnak? Volt már korábban ilyen érzésem, mikor Emilyvel mentünk a színházba. Csodálatos este volt, annak ellenére, hogy eleinte kétségeim voltak a sikerességével kapcsolatban. Kíváncsi leszek majd az iskolára, hogy ott hogyan sikerül lopnunk néhány pillanatot egy nyugodt beszélgetésre.
          - Minerva – kiáltok. – Mennyi idő, amíg elkészülsz?
          Szerintem kell itt lennie egy vagy két esernyőnek, és akár mehetnénk is tovább. Mármint tetszik ez a lakás, hangulatos, de valahogy nem így képzeltem el a helyzetet. Esőből otthon is kapok eleget.
          - Figyelj, arra gondoltam, hogy talán tovább is mehetnénk most, hogy csillapodott a vihar egy kicsit.
          Nem vagyok biztos benne, hogy hallotta, amit mondtam, de nem is baj. Eszembe jut valami, ezért felállok és ahhoz a befejezetlen képhez megyek, amit korábban olyan elmélyülten figyelt. Kronosz, az idő ura. Vajon mit változtatnék meg a múltamban, ha hatalmam lenne az idő felett? Egyáltalán megváltoztatnék bármit is? Mindenkinek van olyan a múltjában, amit megváltoztatna, az enyémben is.
          Lutece. A vele való találkozást biztos megváltoztatnám. Ő több borsot tört az orrom alá, mint a két varázsló háború összesen. Szerencsére mióta elvégeztem a Roxfortot nem hallottam róla, és bár annyiszor megfogadtam magamnak, hogy majd megkeresem, és felnőtt fejjel revansot veszek, mégsem tettem. Akárhol is van most, elég messze van tőlem ahhoz, hogy békében egymásra nem gondolva éljünk. Nem is tudom miért jutott eszembe tizenhét év után. Remélem, semmire sem készül, ami újra keresztezhetné az utunkat.

- Nem állítom, hogy meggyőztél volna.
Továbbra is kíváncsian figyelem a ténykedését, már-már arról is megfeledkezve, én milyen öltözékben vagyok. A humorérzéke nem szokta cserbenhagyni, most azonban elég nyilvánvaló, mennyire nem találja a helyét a kérdéseim után. Felhúzom az egyik szemöldököm, átszalad a tekintetem a jelenet összes részletén, de könnyű nekem magabiztosnak lenni, a pálcám biztonságban van a táskámban, míg Willow nyilván valami olyasmire készült, amit most nem fog elmondani az istennek sem.
- Tudod, ez azért elég sértő, el kell ismerned. – jegyzem meg – Bármennyire is megnyugtatásul szántad.
Felszegem a fejem, és ez a szög némiképp a helyzet fölé emel a magasságnak köszönhetően. Megpróbálom elsősorban magamban lerendezni a mondatait, de ehhez meg kell küzdenem a saját büszkeségemmel, amit meg magamnak kell ismernem, ügyesen és stílusosan sértett meg. Annyiban azonban szerencsém van, hogy az iménti zavartságom semmivé foszlik, így már kevésbé lágy a hangom.
- Köszönöm, - veszem el a táskát – neked pedig további jó… szórakozást.
Kisietek, vissza a hálóba, ahol kissé hangsúlyosabban teszem le a zsákmányt, mint indokolni lehetne, magamra húzom a pulóvert, kirángatom alóla a ruhámat, és közben mélységesen haragszom, már a Minisztériumra, hogy nem varázsolhatom egyből tisztává. Mindent megoldana, és Willownak sem kellene a fürdőben korzóznia a vizes anyagokkal. Ez persze következményekkel járna, így csak egy fáradt sóhajjal törődöm bele a tehetetlenség átkába. Kisimítom a hajamat az arcomból, de be kell látnom, nem épp a féktelen vidámság az első, ami eszembe jut magamról a tükörbe tekintve.
Talán valami baj van velem? A megszokott szempár, a szeleburdi tincsek, az elgondolkozó tekintet, és mégis, az imént a fürdőszobában… félrepillantok, mert nehezemre esik tisztán itt tartani a kicsapongó elképzeléseimet. Ezt már egyszer lejátszottam magamban, elfogadtam és fejet hajtottam, ugyanakkor most mégis mardos az a bizonyos elégedetlen pulzálás. Visszatévedek a körvonalaimra, a számat dacos morgás hagyja el.
- Ugyan, ne álltasd magad, - suttogom magam elé – nem tetszhetsz mindenkinek, fogadd el. Ez a dolog itt úgyis sokkal fontosabb a drágán dédelgetett büszkeségnél. Fejezd be a hisztit.
De hiába szuggerálom magam, nem lesz tőle sokkal jobb. A kezemet a nyakam alá támasztva sétálni kezdek a szűk szobában, biztonságot keresve az érveimben, de akkor miért idegesít ez ennyire, még ha tudom, milyen gyerekes is? Talán egyszerűen tényleg nem tudom elviselni, ha nemet mondanak?
- Minerva! Mennyi idő, amíg elkészülsz?
A nyelvemen ég a csípős replika, de lenyelem, és az ajtóra meredek. Azt hiszem, megtaláltam a megoldást: még soha senki nem utasított el ilyen határozottan azelőtt, hogy tisztában lett volna a vélt vagy valós szándékaimmal. Mennyivel könnyebb dolgod lenne a túlélésben, Willow, ha nem sértetted volna meg az öntudatom…!
- Figyelj, arra gondoltam, hogy talán tovább is mehetnénk most, hogy csillapodott a vihar egy kicsit.
Hát hogyne, hogyne, majd pont úgy táncolunk a továbbiakban, mintha nem hangzott volna el az imént…! Mégis, megnyerő mosolyt erőszakolok az arcomra, és kilibbenek elé. Nem titkolt örömmel veszem észre, hogy még mindig a vizes ruháiban feszeng, talán csak becsapom magam, de mintha kissé elveszett is lenne. Helyes, azért mégsem maradhat minden megtorlatlanul. Az iménti fali motívumot nézegeti, és habár erős a kísértés, hogy a frászt hozzam rá, ledobom magam a kanapéra.
- „Az asszony összetör/megkínoz, meggyötör…” – dúdolom, elsőre talán magamnak, de épp elég jól kivehető a szöveg – „Vigyázz, csak vigyázz/Az asszonyoktól félj!”
Jólesően melenget az apró, gyerekes revans, de ha nagyanyám szavait idézem fel, az apró győzelem is épp olyan értékes, mint egy háború dicsősége. Kényelmesen elhelyezkedve pillantok rá, lelkesen kacsintok is egyet, habár érzékelhető, ezúttal nem jókedvemben teszem.
- Beszéljük csak meg az iméntieket… érdekelnének a részletek, hiszen egy ilyen izgalmas történetet nagy kár lenne félbehagyni, nem igaz? – elmegyek mellette, jelentőségteljesen súrolva az oldalát – Egyébként is, nem érdemes a hülyeség miatt megfáznod.
Előveszem a szekrényből a hajszárítót, és gúnyos mosollyal a mellkasára irányítom a forró levegőt – oly csekély elégtétel ez, mégis, az idő útjai kifürkészhetetlenek. A kádra dőlök, féloldalasan, Willow felé tartva a szerkezetet, amit így átvehet tőlem, ha úgy gondolja.
- Egy mesére mindig van idő, és ne legyél zavarban, épp elég idős vagyok a magyarázathoz ahhoz, hogy ne álmodjak csúnya dolgokat!

          A hangjára magamhoz térek a gondolataimból, és felé fordulok. Tetszenek a célzások, de nem értem, hogy mit is akar vele pontosan. Viszont ez a pulóver, amit választott nagyon jól áll neki.
          - Milyen iméntieket szeretnél megbeszélni? Van valami, amit meg kéne beszélnünk?
          Közelebb megyek hozzá, mivel pontosan tudom, hogy mire gondol. Nem gondoltam, hogy ennyire a lelkébe gázolok, azt hittem, hogy pontosan tudja, ismeri a köztünk lévő kapcsolat mibenlétét. Megtorpanok, mert feláll és hozzámérve elmegy mellettem. Ezt már nem tudom figyelmen kívül hagyni, de nem tehetem meg vele, és ezzel tisztában vagyok. Korábban is így volt, és most sem lesz másként. Megfordulok felé, de addigra eltűnik a fürdőszobában, mire követni kezdem. Alig lépek be az ajtón, mikor letámad egy hajszárítóval.
          - Biztos vagy benne, hogy hallani akarod a mesét? Miért?
          Sok mindent megosztok vele, több dolgot is, mint kellene, és nem fogom tönkretenni ezt semmivel. Jól esik, ahogy elkezd a hajszárító nyomán megszáradni a pólóm, mégis úgy érzem, most nem állhatok itt meg, ha később el akarom kerülni az olyan helyzeteket, mint ez. A hajszárítóért nyúlok, kiveszem a kezéből, és kikapcsolom. Felkapom az ölembe, és a hálószoba felé megyek vele.
          - Mesét szeretnél? Kapsz egyet, amihez elég felnőtt vagy már.
Leteszem a hálószobában az ágyra, majd leveszem a felsőm és a földre dobom.
          - Két éve volt egy nő, akinek egy olyan éjszaka, mint a mai a fürdőszobában kötöttem ki. Pont olyan helyzetben, mint ahogy te is rám nyitottál. Akkor ott a nadrág nem visszakerült rám, hanem a földre. – Közelebb lépek az ágyhoz és fél lábbal feltérdelek rá. – Szép volt, okos, tiszteltem, hamar egy hullámhosszra kerültünk, azt hittem róla, hogy ő az igazi.
Egyik kezemmel megtámaszkodom a dereka mellett, a másikkal az arcán simítok végig.
          - Annak a mesének nem lett jó vége. Két héttel az éjszaka után szakítottunk. Sok dologban hasonlított rád. Mimi, kedvellek, és nem fogom még egyszer elkövetni ezt a hibát.
          Nem ő volt az első nő, akivel elkövettem és mégis mindig belefutottam. Ezúttal meg fogom akadályozni bármi áron, hogy ez megtörténjen. Látom rajta, hogy akaratomon kívül megbántottam, és valahogy muszáj lesz tisztáznom vele, de mégis meddig mehetek el, amíg már nem lesz késő? Leszállok róla, és leülök az ágy szélére, és kicsit belemélyedek a gondolataimba. Meg akarom magyarázni neki, hogy mit érzek, de úgy, hogy az ne bántsa őt.
          - Mimi, gyönyörű felnőtt nő vagy, aki előtt ott áll a jövő, de nem fogom még egyszer elkövetni azokat a hibákat, amiket korábban már megtettem. Neked talán én lennék az, akivel meg tudod tenni, de kérlek, értsd meg, hogy nekem ez már nem lenne ugyanaz.
          Felállok az ágyról, a pólómhoz sétálok és visszaveszem. Ránézek a lányra, de nem hagyom el a szobát, csak visszaülök az ágy szélére. Nem vagyok biztos benne, hogy a legjobb módszert választottam arra, hogy megértessem vele a problémámat.
          - Mimi, megértem, ha esetleg most még csalódottabb és dühösebb vagy rám, mint korábban, de úgy gondolom, az egyszerű szavak már nem hatnának.
          Nem mozdulok az ágy széléről. Kintről behallatszik a tetőn kopogó eső hangja, a rádióból még mindig szól valamilyen zene, de én nem mozdulok, és nem mondok többet. Vagy talán mégis, csak még egy mesét.
          - Volt még egy nő. Fiatal voltam, ő idősebb, akkor is ugyanez a helyzet állt fel, de akkor nem én kezdeményeztem, hanem ő. Együtt töltöttük az éjszakát, én még az Akadémiára jártam, végzősként. Másnap reggel egy üzenet várt a nappaliban egy köteg pénzzel. Addig és azóta se éreztem magam annyira megalázottnak, mint akkor.
          A pénzt otthagytam a helyén, ahol volt, és napokig nem mozdultam ki az Akadémia területéről. Ez olyan hatással volt rám, hogy évekig muglik közelébe se mentem, de erről hogy is mesélhetnék neki? Lassan ideje lesz túllépnem ezen a kérdésen, mert elrontom vele az egész estét. Csak annyit szeretnék, hogy megértse, még törékeny és nem én leszek az, aki összetöri majd végül.

Elgondolkozva figyelem a meleg levegő nyomán pulzáló, hólyagosodó képet, a délibábot, amely a forró napok sajátja, és amely most Willow körül köröz. Tudom, hogy ez egy fordulópont, talán ezért is lehet, hogy a szokásosnál is feszültebben mérem a reakcióit, gesztusait, a tekintetem mesterlövészként fókuszál a célpontra. Vajon mit mond majd…?
Arra azonban nem számíthatok, ami történik – miután kicsúszik az ujjaim közül a kis gép, és épp ellenkezni akarnék, hogy bármennyire durcásnak is tűnök, eszemben sincs azt kívánni, hogy tényleg megfázzon, mikor két kéz nyúlik felém, és a karjaiban találom magam. Önkéntelenül is belebújok az ölelésbe, de mikor megkapaszkodom, az nem a gyerek mozdulataival történik, aki megijedt, és biztonságot keres, hanem azokkal, amelyek egyszerre árulkodnak bizalomról és bevallom, némi pánik is fűszerezi őket. Próbálom kifürkészni az elkövetkezőket, mérlegelni, mi forog itt kockán, és mi veszhet, ha rosszul dobunk vele.
- Nos, rendben, köszönöm. – jegyzem meg, holott nincs rá igazán szükség. Ráhajtom a fejem a vállára, megérkezik a hálószobába, és puhán az ágyra tesz. Nem kell tudnia, hogy valahol mélyen mennyire félek most, legszívesebben magamra húznám a takarót, és megkérném, bújjon mellém, olvassunk egész este verseket, igyunk kávét, sztorizgassunk, bármit, ami ránk jellemző lehet, csak ne ezt, ne azért, mert kell, mert lehetséges… Mosolyogva figyelem mégis, ahogy megszabadul a pólójától, mert én nem szaladok el a kihívások elől, eszembe sem jut. Ha most az következik, amivel sokan próbálkoztak előtte, akkor sem hátrálok meg, mert tulajdonképp én akarom, fogalmad sincs Willow, mennyire nagyon, és mégis, mennyire gyámoltalannak érzem magam érte.
- De akkor mit csináltál odabent…?
Önkéntelen a kérdés, engedmény a kíváncsiságnak. Nem tudom elképzelni sem, mi lehet a tartalom emögött az esemény mögött, amit nem lehet nem félreérteni. Végképp tanácstalan vagyok, bár ehhez köze lehet annak is, hogy hozzám ér, és persze a közelségnek. Gyomorgörccsel gondolok arra, hogy vajon az ember akarhat e valamit, aminek megkapásától aztán mégis lúdbőrzik? Mintegy válaszul a hívó szóra, végigsimítok a mellkasán, az oldalán, és próbálom magam súlytalannak tenni, olyannak, akinek ez az egész igazán semmiség, játék, elvégre én mindig játszom, mindenkivel mindenkor, és most dőljön meg ez a szép elmélet…? A bőre kellemesen meleg, rólam meg mindent elárul a hideg ujjak apró körtánca. Buta kis lépések ezek, holott szeretnék neki iramodva futni, rohanni, még akkor is, ha Párizs csak egy megálló a hosszú úton, ha nem jelent semmit. A francba is, mondjuk ki, pokolian kívánom Willow-t, de… mindig ott a de. Egy igen nagy, mocskos de.
- Az első kijelentésedre reagálva: miért nem dönthetem el én, hogy azok hibák e? – bátornak tűnő szavak ezek valakitől, aki egyszerre remeg gyomortájékon a vágytól és a rettegéstől is – És akkor miért is csinálod most ezt? Miért gondolod, hogy a szépség elismerése miatt van az egész?
Öt egész perccel korábban magyaráztam saját magamnak erről a közeli kis tükörbe, és csak ennyi idő kellett ahhoz, hogy rájöjjek, a probléma ezen bőven túlmutat, olyannyira, hogy érdemes lenne alapos önvizsgálatot tartanom. Van pont, ahol sérthető a büszkeségem a külsőm elutasításával, itt azonban az mutatkozott meg, mennyire félek attól, hogy nem felelek meg. Le kellene szoknom erről, döntöttem el igen gyakori dohányzások alkalmával, elvégre nem élhetek mindig mások kénye-kedve szerint, de nem gondoltam volna, hogy ez még itt is megjelenhet, a nem elég jótól való félelmében kisírt szemekkel, és az első legkevésbé is nem elismerő gesztusra eléri, hogy pánikolva szaladjak mégis a csatába.
Willow szerencsére nem sejti, hogy mi zajlik le bennem, könnyedén hagy ott, és egy pillanatig meg akarom állítani, de szörnyen, hátborzongatóan meg is könnyebbülök, hogy nem fogunk egy olyan keringőt is eltáncolni, ami sokkal messzebb mutat annál, mint amit még kontrol alatt tudok tartani.
- Magyarázd meg az iméntit.
Leül mellém, a közelsége már szerencsére nem fest vörös rózsákat az arcomra, de még így is érzem, hogy felgyorsul a pulzusom, szépen, rejtetten a bőr alatt.  A fülem mögé simítom a hajam, aminél árulkodóbb jele nincs is a zavaromnak, de feszülten kíváncsi vagyok, mi következhet még.
Döbbenet adja át a helyét a belül kiélezett húroknak, ahogy hallgatom a legkevésbé sem tündérszerű meséjét. Ugyanakkor történik még valami meglepő: ökölbe szorul a kezem, és ugyan halványan átsejlik rajtam az a hányingerkeltő fájdalom, amit az ember érez, amikor így megalázzák, de a harag erősebb. De még milyen erős… mindig jól uralkodtam az érzelmeimen, mert megtanultam, hogy jobb, ha eldönthetem, kinek mutatom meg a valódi gondolataimat és véleményemet, most mégis nehezemre esik nem annak a nőnek a halálát kívánni. Bűnös, sötét kis reakció ez, és nincs ember, aki előtt elismerném a létezését, de biztosan nem sajnálnám tőle néhány átkomat…
Feltérdelek az ágyon, a kezeimmel keretet készítek Willow arca köré, közelebb húzom magamhoz, és egy keserédesre színezett mosoly kíséretében megcsókolom… a homlokát. Ő talán nem sejti, hogy meg vagyok ijedve attól, amit érzek, a heves gesztusoktól, attól, hogy lesz, aki a függöny mögé lát, és lesz valaki, aki miatt így kiadom magam. Rémisztő dolgok ezek, mert hatalmasabbak az embernél és játéknál, a való élet előtt nekem is térdet kell hajtanom, ha az ilyen eszközzel kényszerít rá.
- Willow, soha többé nem lesz senki, aki megteheti ezt, ígérem… - magamhoz ölelem – Talán nem leszünk együtt az év nagy részében, de a távolság nem számít semmit, rendben? Csak szólj, és én ott vagyok, bármikor, és… hozom az ásót.
Halkan kuncogok az utolsó megemlített fonálon – oldódik bennem a feszültség, enged a görcs is, most, hogy tudom, rosszul mértem fel a helyzetet. Mert az a bizonyos helyzet sokkal bonyolultabb és kibogozhatatlanabb, mint hittem volna, és én mégsem bánom.
- Mi lenne ha… megszáradnál, és aztán mennénk tovább? Akármi is történik, akkor sem akarnám, hogy tüdőgyulladást kapj, aztán mehessek látogatóba. Szörnyű látogató vagyok, és a levesem előbb ölne meg, mint a kór, szóval… csak fel a fejjel, Willow, rendben?
Még mindig szorongatom, nem akaródzik elengedni, és valahol tudom, hogy nem is lesz rá szükség, mert a fizikai távolság csak egy szám, a kor is csak egy szám, jelen esetben a pálcám is csak egy bot, mert ezek a szálak erősebbek sok mindennél… épp ilyen hétköznapi dolgok szakítanák el?

          Ahogy az ölembe veszem, és a vállamra hajtja a fejét, egyre jobban érzem, hogy ennek a dolognak a lehető leghamarabb véget kell vetnem. A módszereim talán kifogásolhatók lesznek, nem lepődnék meg, ha utána jól összevesznénk, vagy legalábbis romlana a kapcsolatunk. Mégis sokkal jobb lesz a számára és számomra is, ha ezt egyszer s mindenkorra lerendezzük.
          Csak ülök mellette az ágyon, és még mindig azon gondolkodok, hogyan tudnám még jobban megértetni vele, mit érzek. Már keresném a következő emléket, ami szintén segítségemre lehet, amikor megsüllyed mellettem egy kicsit az ágy, és az arcomat lágyan maga felé fordítja.
          - Az ásót? – nézek kérdőn rá.
          Próbálom elterelni a gondolataim a tetteiről és a mondandója többi részéről. Bevallom, egy pillanatra azt hiszem, hogy a kis játékom nem úgy sül el, mint ahogy elterveztem, mikor megcsókolja a homlokom. Egy pillanatra meg is merevedek, talán jobban is, mint egy fadarab. Húzódnék el, de tart annyira erősen, hogy ne találjam a menekülési utat. Arcom a vörös különböző árnyalatait veheti fel, érzem, ahogy a forróság végigfut az arcomon, de igyekszem úrrá lenni a vonásaimon.
          Aztán úgy ölel magához, mintha meg akarna óvni bárkitől és bármitől, de leginkább a világtól, mégis tudom, ez nem helyes. Nekem kéne megóvnom őt. Ahogy neki is mondtam, többször már nem fogom elkövetni ezt a hibát. Ha pedig mégis, az nem vele történik meg, és a saját döntésem lesz.
          - Majd meglátjuk, hogy engednek-e kiszabadulni egy kis időre is abból az apácazárdából.
          Eddigi fadarab merevségem feloldódni látszik, aminek következtében viszonozni tudom az ölelését. Határozottan állíthatom, hogy érzelmek és érzések széles skáláját jártam már be, de ilyet korábban még sohasem tapasztaltam. Egyszerre, örömöt, megkönnyebbülést és biztonságot. Érzem az öleléséből, hogy nem kell tovább gondolkodnom a magyarázaton, mert így is megértett mindent, amit mondani akartam, és talán azt is, amit nem mondtam.
          - Rendben, nekem tetszik az ötlet. Bár, boldogan halnék meg a levesedtől, mert tudom, hogy szeretettel készítetted nekem. Egyébként egy szimpla tüdőgyulladás nem vesz le a lábamról.
          Nem akarok kibújni az öleléséből, de másként nem tudnám megszárítani magam. Lazítok az ölelésen, a kezemmel megfogom az övét, és kettőnk közé helyezem.
          - Mimi, köszönöm ezeket a kedves szavakat, de te törődj csak a saját dolgoddal. Biztos okoz elég fejfájást a családod, az iskola és a jövőd. Ha folyton rám figyelsz, akkor elfelejtesz majd élni.
          Ha lenne saját gyermekem, akkor ő is ilyen idős lenne, mint most Mimi. Tudom, hogy ilyenkor a jövőjükön jár az eszük, a szerelmen és még mindig a szüleik idegesítésén. Nem könnyű időszak, nekem se volt az. Mégis itt vagyok, szakmám van, szabad vagyok, elértem majdnem mindent, amit akartam és olyat is néhány dolgot, amit nem akartam.
          Valahogy meg kell majd nyugtatnom mielőtt elválnak az útjaink. A levelekben hazudhatunk is, és biztos nem fogok olyan dolgokról beszélni neki bennük, mint ez is. Azokat még személyesen se feltétlenül, nemhogy egy olyan üzenetben, amit bárki meg tud nézni. Bár, azok az idők már elmúltak mikor levadászták a baglyokat és alaposan átvizsgálták a leveleket.
          Elengedem a kezét és a fürdőszoba felé indulok. Tényleg jól esnek a szavai, egy pillanatra újra tinédzsernek éreztem magam, de azok az idők már elmúltak. A nadrágom zsebébe nyúlok a pálcámért, hogy gyorsabban megszáradjak és indulhassunk tovább, de meggondolom magam. Annyira már nem vizes a pólóm, bőven elég lesz a hajszárító is.
          - Hova megyünk tovább?
          Igyekszem túlkiabálni a hajszárító hangját, de abban sem vagyok biztos, hogy a hálóból kijött, akkor pedig lehetetlen, hogy bármit is meghalljon abból, amit mondok. Igazából nem is lényeges, hogy hova megyünk. Párizs eltörpül mellette mind szépségben, mind kedvességben.

Kevés emberrel beszéltem valaha a szexualitásról, még kevesebbel őszintén. A természetemmé vált ügyesen keverni a lapokat – ha tetszett a játék, nem csaltam, ha azonban a legkisebb neszét is vettem annak, hogy utolérnek, felmutattam a nyerő kombinációt, a játszma be volt végezve. Számomra nem volt egyiknek sem tétje, már azon kívül, hogy el kell ismernem, rendelkezem gyengeséggel, réssel a pajzson, de ettől is féltem annyira, hogy borítsam az asztalt, ha bajba jutok.
Ülök az ágyon, ezúttal már egyedül, gyűrögetem a kölcsönpulcsi hosszú ujját, halkan sóhajtok egyet. Elsülhetett volna sokkal ijesztőbben is, de egyszer eljön az idő, amikor átlépek saját magamon… csak mikor?!
- A pokolba vezető út jó szándékkal van kikövezve, ugyebár! – biccentek mosolyogva – És őszintén, nem értelek. Egyszer ijedten reagálsz a lehetőségre, hogy nem tartjuk a kapcsolatot, aztán pedig ez. Nem könnyű veled, Willow, de tudod, szeretem a kihívásokat.
Jelképesen és valóban is kisétált a szobából, tehát most itt üldögélek magamban, és kergetem a jobbnál jobb sötét gondolataimat. Ami azt illeti, nincs túl sok okom bizakodni, de ehhez a kint hajszárítót kapcsolónak semmi köze, úgymond egyszemélyes meccs. Nem tudom, én rontottam e el eleve évekkel ezelőtt, vagy a hathatós segítség juttatott idáig otthonról. Olyan rémképek ezek, amelyek képesek a legboldogabb emlékből idézett patrónust is nyom nélkül eltüntetni, és nem vagyok büszke arra, hogy ez nálam lehetséges. Mindenki gyűlöl a saját teljesítményével szembesülni, amennyiben az alulról súrolta a lécet, egy teljesítmény orientált számára ez valóságos ítélet, méghozzá a halálos fajta.
Hihetetlen, milyen arzenálját járom be ma az érzelmeknek, fárasztó lenne megszámolni is őket, és ami az illeti, rettenetesen ijesztő is. Hogy létezhet ember, aki ilyen játszi könnyedséggel húzza elő a fejem kalapjából azokat a bizonyos nyulakat… példa nélküli. De őrültnek kellene lennem ahhoz, hogy ne féljek.

Felkelek, habár a mozdulatok nehézkesek, fáradtak, jól tükrözik azt, ami belül játszódik le. Kinyitom az ajtót, átlépdelek a műtermen, töltök egy pohár vizet, aztán felülök a színes kockával kirakott pultra. Máshol nem tenném, itt azonban rendszeres vendége vagyok a konyhaszigetnek, estébe nyúló borozások kedvelt helyszíne ez az ücsörgésre. Odakint továbbra is lóg az eső lába, de már nem folyik olyan vigasztalhatatlanul végig az üvegen, és a mennydörgés is távoli dorombolássá szelídült. A kedélyem nem az igazi, de ezért hosszú évek negatív élményei felelhetnének, nem a mostani kissé valószínűtlen, kissé pasztell jelen.
Mintha Willow szólna hozzám a zajon keresztül, de nem vagyok benne teljesen biztos, és nem akarom megismételni az iménti epizódot a benyitással, így a helyemen maradok, és tovább kortyolgatom a vizemet. A zene még mindig szól, habár csak foszlányok szűrődnek el hozzám, darabjaira szakad a dallama. Mikor mégis ráismerek, úgy érzem, a hangulatomat egy igen nagy száj alatt rejtőző igen nagy tüdő fújja tova.
-”La vie en rose” – énekelem a végét már a kis eszköz mellett állva, teljesen elandalodva a sorokon. Mindig volt valami a francia sanzonokban, amelynek nem tudtam ellenállni, és ez az apró kis szikra új energiával tölt fel, így boldogan mosolygok, háttal a fürdő ajtajának, és háttal a saját hülye problémáimnak. Nem kétséges, hogy szembe fogok nézni velük valamikor, de miért rontanám el a valószínűleg ritka szép pillanataink egyikét velük?
- Willow, elkészültél? – figyelek fel az elcsendesült hajszárítóra – Mihez lenne kedved ma este?

          Meggondolom magam. A bekapcsolt hajszárítót leteszem a kád szélére, majd bűbájjal gyorsan megszárítom a nadrágom és a pólóm is. Tudom, hogy ez az éjszaka már rég nem abban a mederben halad, mint mikor összefutottunk a Roosevelt téren, de mit lehet tenni. Ha vele vagyok már tervezni se merek, mert úgysem úgy alakul semmi sem. Úgy vélem lassan elég idő telik el, már eléggé megszáradhatott a ruhám, ezért lekapcsolom a hajszárítót. Az ajtóhoz lépek, és éppen csak meghallom a kérdését.
          - Igen, végeztem. És lássuk csak. Mit szólnál mondjuk a Moulin Rouge-hoz. Legalábbis, ha rám bízod a választást, és nem akarod a saját kezedbe venni az irányítást.
          Odasétálok hozzá, és nekitámaszkodok a kanapé karfájának. Kíváncsi vagyok a reakciójára. Ahogy korábban abból a francia mondatból is felkészítettek, úgy meséltek nekem a fontosabb nevezetességekről a városban. Nem feltétlenül ehhez lenne most kedvem, egy Szajna partján tett séta ugyanolyan jól szórakoztatna, mint az Odeon színház egy darabja.
          - Vagy esetleg más terveid vannak?
          Szerintem nem felkészületlenül jött. Igaz, néhány órája még abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán lesz ebből a találkozásból valami. Újra kiegyenesedek és a konyha keresésére indulok. Kicsit megszomjaztam, jól esne most egy pohár víz.
          - Te kérsz egy pohár vizet? – kérdezem a helyiség ajtajában állva.
          Azt hiszem, igazán hálásak lehetünk ezeknek a barátoknak. Megosztják velünk a ruhájukat, a vizüket, a hajszárítójukat, akár itt is tölthetnénk az éjszakát. De persze nem, azt azért nem. Valószínűleg elkísérem majd a szállodába, és mindenki megy majd a saját dolgára. Ki tudja, mikor találkozunk legközelebb.
Nekitámaszkodok a konyhapultnak a pohárral a kezemben.
          - Egy pezsgő jobb lenne, nem gondolod?
          Bár fogalmam sincs, hogy mit kéne ünnepelnünk, ami miatt pezsgőbontásra adnám a fejem. A pezsgő egyébként sem az én műfajom, az erősebb italokhoz vagyok szokva. Leteszem a poharat a pultra, de nem mozdulok. Még maradnék legszívesebben egy kicsit, de akkor mi lenne a kisasszonnyal? Nem akarok egy egész várost magamra haragítani. Nem addig, amíg Mimi hisz benne, mert én viszont nem. Ez pont olyan, mint Leon képessége a jövőbe látással. Hülyeség az egész.
          - Mit szólnál inkább egy sétához? A város sok dolgot mutathat, amire mindenki kíváncsi, de egy sétának sokkal jobban örülnék.
          Az az igazság, hogy a friss levegőt sokkal jobban kívánom, mint bármilyen zárt teret. Elszámoltam magam, mikor belefogtam abba a játékba. A cél szentesítette az eszközt és elértem a célt, de az eszköz önállósította magát. Kell egy kis tér, hogy újra úgy tudjak sétálni Mimi mellett, mint korábban. Ráadásul az esőáztatta utcákon lenni legalább annyira kellemes és jó érzés, mint magában az esőben sétálni vagy táncolni.

[Isten hozta a közösségünkben!]

Egy másik világ lángjai


- Á, a Moulin Rouge, Monsieur? – pillantok rá cinkos mosollyal – Biztosan tudja, milyen hely az?
Színpadiasan sóhajtok, persze, egy percig sem komolyan vehető, túlságosan jól mulatok ehhez. Hátrahajtom a fejem, afféle látszat felháborodást színlelve, halkan kuncogva.
- Istenem, hát azt gondolja, hogy én olyan lány vagyok? – kacsintok rá – Tudja, uram, én nagyon is olyan lány vagyok, aki tudja, mi zajlik a vörös malom szárnyai mögött, a kérdés az, nem fél e ön Párizs sötét arcától?
Lecsúszom a kanapé oldalán, rá a párnákra, és még az érkezéskor is nevetek az egészen. Ugyan, Willow, hova gondolsz? Biztosan csak félmondatokat hallottál futtában a leghíresebb vörös mulatóról, amely annyi mindent rejt magában, sötét és szórakoztató dolgokat, ahol ez a kettő már nem is választható el egymástól. Olyan ez, mint úri hölgyek között megtalálni épp azt, aki lapos pillantással gyújtja lángra az ember képzeletét.
- Ugyan, fiatal vagy még a Moulin Rougehoz, és mielőtt azt mondanád, hogy akkor én pláne, közbevágnék, hogy nem számít, ha valaki már tiszteletbeli francia. Tudod, más konstansok, más variánsok. Egyébként én már pontosan tudom, hova megyünk, és úgy sejtem, jobban is illik a tisztességes szándékokhoz, mint a malom.
Felkászálódom a helyemről, kíváncsian nézek ki a kanapé támlája mögül, gyerekesen és kíváncsian, mintha jelentősége lenne a vízivásnak. Tulajdonképp van is, én is gyakran teszem ezt, még akkor is, ha a pulton sorakozik rengeteg másféle innivaló is. A kastély teheti, ahol nem szaladgálhatok csak úgy a konyhaszekrényből zsákmányolt bögrékkel minden csaphoz. Milyen furcsa is belegondolni, hogy pár hét, és ott találom magam a szabályok labirintusában, Párizs pedig emlék lesz, nem jelen.
- Szerezhetünk útközben, ha szeretnéd. – tornázom magam kifelé, de aztán elvétem a kapaszkodást, és nemhogy nem állok fel, még a földön is landolok. Habár tudom, bölcsebb lenne csendben maradni egy ilyen mutatvány után, remélve, hogy észrevétlen marad, nem bírom ki nevetés nélkül. Így Willow legfeljebb a lábamat láthatja, de gondolom, nem hiszi, hogy valamiféle merénylet áldozata lettem, elvégre elég jól szórakozom a saját balszerencsémen.
- Bizony, sétálni fogunk! – ülök föl – És megmutatom azt, amit eredetileg is akartam. Megszáradtál már? Olyan helyre megyünk, ahol könnyen meg lehet fázni, és tényleg halálos a levesem.
Felkapaszkodom végül függőlegesbe, mosolyogva biccentek, és villámsebesen visszaöltözöm. Fintorgok ugyan egy sort a még hűvös, nyirkos anyagon, de annyi baj legyen – az arcomon játszó vigyor épp olyan lelkes, mint amilyen az ottani hangulat lesz, és egy pillanat alatt megszáradok.
- Már várnak ránk biztosan! – lépek ki az hálóból összeszedetten – Szóval még a pezsgő belefér, azért biztos nem haragszanak meg, ha amiatt késünk…
Mosolyogva fogom kézen társamat a kalandban, majd miután mindketten ellenőriztük a holminkat, illetve én a berendezés helyretételét, elindultunk ismét Párizs utcáin, a kellemesen hűvös esőillat színezte hangulatban. Vidáman kopogtam, a cinkos kis titkom melegítette a lelkemet, mert én persze már szinte magam körül éreztem azt a pörgést, azt a mágiát, amit Willow hamarosan megismer majd.

- A pezsgő az én dolgom. – fékezek le egy közeli kisbolt előtt –Igazi úriember voltál, de egy kicsit szeretnék én is lovagias lenni. Milyet szeretnél?
- Félszárazat. De hagyd csak a pezsgőt, nem hiszem, hogy most egy kortyot is tudnék inni belőle.
Az égre emelem a szememet, mint aki megsértődik, de aztán egy mosollyal suhanok be az egyetlen boltba, ahol ismerem annyira az eladót, hogy meg is kapjam az áhított italt. Willownak nem kell tudnia, hogy bizony korhatár alatt vagyok, és ebben Dreyfus úr vidám somolygása hatalmas segítség. Végül a kívánalmak szerinti pezsgővel bukkanok fel ismét, diadalmasan felmutatva.
- Ugyan, ne nézz így! – karolok bele – Valahogy majd csak elfogy nagy utálkozva.
Sietünk tova a sötétedő városban, ahogy egyre közelebb érünk, füst illatát hozza felénk a szél. Hatalmas, csipkés, sötét vásznakat kerget az égen, mikor a folyó is feltűnik, és engem már sürget, hajt a vérem előre. Zene szűrődik át a levegőn, dob és egy férfi mély énekhangja. Tűz pattog, és nem is kell sokat haladnunk ahhoz, hogy a lépcsőkön leérve kibukkanjon a leszálló éjszakából a lakóhajók kis közössége. Boldogan iramodok meg, ügyelve azért arra, hogy Willow ne maradjon le sokáig bámészkodni, hamarosan az egyik takaros kis bárkához érkezünk, aminek fedélzetén fél tucat ember áll körbe egy hordóban gyújtott tüzet. Hangosan nevetnek, és elsőre ügyet sem vetnek ránk, így marad egy utolsó lélegzetvétel, amivel bevonhatom a gitárost a rá várókba.
- Csak bízd rám magad, rendben? – hajolok közel hozzá, cinkos hunyorgás ül az arcomon – Nem csinálok akkora őrültséget, amilyennek esetleg látszik.
Fellépek a pallón a közösségbe, mire minden arc felénk fordul. Egy pillanatra csönd van, aztán hangos éljenzés tör ki, és én nevetve vetem magam zenészismerőseim karjai közé. Folyik a szóváltás, pörög a saját, számomra egzotikus nyelvük, innen is, onnan is hallom a nevemet, a forgatagban színes, bohém anyagok között adnak kézről kézre, míg elérkezem legidősebb barátomhoz, akinek a hangját már messziről hallottuk. Roux kíváncsian méregeti Willow-t, így először röviden összefoglalom neki, kiről van szó, hogy kerültünk ide, és hogy épp úgy gondoltam, nincs is jobb lehetőség megismerni Párizs vándorait a mostaninál. A monológom végén elgondolkozva feláll, kezet nyújt a gitárosnak, a maga megnyugtatóan zengő basszusán szólal meg, tökéletes angolsággal.
- Isten hozta a közösségünkben! – sötét ajkain mosoly játszik – A barátaink barátai a mi barátaink is, Willow Fawcett!
Erre persze sokan kíváncsian figyelnek, de végül ismét elül a pezsgés, előkerülnek a poharak, és beszélgetés kezdődik, azzal a nyilvánvaló ígérettel, hogy hamarosan pörög tovább a tánc, hiszen az emberek már az utolsó falatokat fogyasztották a vacsorájukból. Közelebb húzok két kisebb hordót, még olyan távolságra a legközelebbiektől, hogy ne legyen sértő, de ne is zavarjuk egymást. Leülök, és jelentőségteljesen nézek újdonsülten befogadott zenészünkre, a kezébe téve az üveget.
- Tudom, hogy elsőre talán nagyon mások, mint gondolnád, de igazán lenyűgöző a kultúrájuk, és kevesen tudnak annyira értékelni egy másik gitárost, mint ők. – finoman megérintem a vállát – Szóval lényegében családtag vagy. Csak arra figyelj, ne utasíts el semmit, amivel megkínálnak, ha mégsem kérsz, váltsd ki valamivel… egyszer beleestünk ebbe a hibába, aztán ne tudd meg, milyen csúnyán görbült akkor az este!
Kuncogok az emlék felelevenítésére, kinézek a Szajnára, amely finoman, csendesen ringatja a világot körülöttünk, és kíváncsian figyelem az elkövetkezőeket. Mielőtt azonban nagyon belefeledkezhetnék a szép látványba, Roux újra dalba kezd, mire mindenki becsatlakozik, páran táncolni kezdenek. Az egyik velem egykorú lány megragadja a kezemet, és én nevetve hagyom magam berángatni a tűz fényével átitatott térre. Hosszú, színes, zsizsegő szoknyák között pörgök tapsolva, mintha egy másik világ lángjai perzselnének....

          Elmosolyodom. Valahogy pont úgy reagál, ahogy számítottam rá. Bár, meg kell mondjam meglep, amit hallok. Ha kiderül róla, hogy még volt is benn, mint tiszteletbeli francia, akkor szögre akasztom a taláromat.
          - Jól van, nem ragaszkodom hozzá, de jobb, ha tudod, fiatal korom ide vagy oda, veled vagy nélküled, de bemegyek egyszer oda.
          Nem fenyegetésnek szánom, de legyünk tisztában a játszmákkal. Talán nem ma vagy holnap, talán tényleg nem jutok el oda, de legalább tervben van, és talán még tiszteletbeli francia idegenvezetőm is lesz.
          Egy pillanatnyi csönd után egy huppanást hallok, majd hangos nevetést. Kinézek a konyhából, hogy minek köszönhető ez a jókedv, majd mikor meglátok két kalimpáló lábat az ágy mellett, én is elmosolyodom. Furcsa az a kettősség, ami uralja. Az egyik pillanatban még olyan komoly, hogy úgy érzem bármit meg tudnék beszélni vele a köztünk lévő kor és egyéb különbségek ellenére, a következőben pedig pont olyan, mint egy gyerek. Akkor bújik a legjobban elő belőle a felelőtlensége és óvatlansága.
          - Nem kell, nem ünneplünk semmit, és…
          És valószínűleg a falnak beszélek. Kár volt megemlítenem, egyébként is fiatalkorú, nem fognak adni neki sehol, én pedig nem veszek majd.
          - Megszáradtam, de miért érdekes? Az eső ellenére szerintem elég meleg van odakinn.
Kivéve, ha a víz mellé megyünk. Ott biztos sokkal hidegebb van, mint a város többi pontján.
          - Nincs gondom a sétával, bár jobban szeretem a két lábam a motorom irányítására használni.
          Hogy nem rendelkezem nagy tudásanyaggal Párizsról, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy néhány dolgon kívül semmi sem jut eszembe, ahol fázhatok, és gyalog mehetünk záróra után. Kilépek a konyhából, és megállok a bejárati ajtónál. Megyünk, szóval nincs értelme beljebb mennem a lakásban. Kicsit összezavarodok. Várnak ránk? Hol? Kik?
          - Mimi, tényleg nem fontos az a pezsgő – sóhajtok.
          Kilépünk az utcára, a friss és kicsit mégiscsak hűvös levegő, szinte simogatja a lelkem a korábbi szmogtól és dohányfüsttől bűzös környezet után. Elindulunk valamerre, ezúttal hagyom magam sodorni az árral. Azokból általában nem szokott olyan rossz dolog kisülni. Igaz, sokáig sem tartottak, de jelenleg ez nem is számít.
          - Félszárazat. De hagyd csak a pezsgőt, nem hiszem, hogy most egy kortyot is tudnék inni belőle.
          Mintha papagáj lennék, ugyanazt a mondatot ismételgetem folyton. Megállok az út szélén, és megvárom, amíg kilép a boltból. Reménykedem benne, hogy nem lesz nála üveg, de tévedek.
          - Ezt mégis hogyan intézted el? Soha nem mondtad ki konkrétan, de tudom, hogy nem vagy még nagykorú.
          Egy percre se állunk meg, addig se, amíg megbeszélhetnénk ezt a helyzetet. Ahogy haladunk egyre csak előre, a levegő kezd hűvösebb lenni. Biztos vagyok benne, hogy a folyópart felé tartunk, de a cél az még nem körvonalazódott. Aztán úgy tűnik, ténylegesen elérünk oda, ahova készültünk. Zeneszó hallatszik, aminek nagyon megörülök. Főleg azért, mert ennek köszönhetően ismertem meg Minervát, és nem hiszem, hogy ezúttal is csalódás fog érni ezzel kapcsolatban. Hihetetlen látvány tárul elém, aminek következtében néha megállok nézelődni, hogy aztán sietős tempóban érjem utol idegenvezetőmet.
          - Rendben, bízom benned.
          Ha valami mégis balul sülne el, akkor hoppanálás, egy kis memóriatörlés és minden meg lesz oldva. Kicsit zavar a hirtelen figyelem, és hogy miattunk talán félbe is marad ez a buli, de hirtelen olyan éljenzésbe kezdenek, ami szintén meglepő számomra. Még sehol sem fogadtak ilyen ovációval, és biztos vagyok benne, hogy ezt még lehetne fokozni, most ennyivel is beérem.
          Minerva tánclépéseivel szemben, én simán követem őt, jól felmérve a körülöttem lévőket. Szakmai ártalom vagy csupán előrelátás, nem tudom, de nagy tömegeknél mindig az első dolgom megkeresni a kiutat. Aztán hirtelen megállunk egy idős férfi előtt, akit Minnie látszólag már nagyon régóta ismer. Lépek egyet hátra, mikor feláll, de hamar kezet rázunk.
          - Örvendek a találkozásnak!
          Kicsit meglep az angol nyelv használata, szinte már furcsa, pedig az anyanyelvemről van szó. Aztán megint jön ez a nagy figyelem, amit nem tudok hova tenni, végül pedig Minnie jelenik meg két hordóval, két pohárral és a pezsgővel. Kibontom, és töltök neki is és magamnak is. Talán mégiscsak jó ötlet volt ez az ital, bár ennyi embernek nem elég. Ennyi ember. Átadom az üveget a legközelebbinek, hogy adja tovább annak, aki kéri.
          - Láttam már elég furcsa dolgot, Minnie. Eggyel több vagy kevesebb már olyan nagyon nem számít – elmosolyodom a szóhasználaton. – Családtag? Meglepődnék. Köszönöm a tanácsot, megfogadom.
          Úgy tűnik, hogy vége a csendes pihenőnek, mert mire komolyabban kérdezhetnék ezekről az emberekről, addigra megszólal a zene és Minnie-t elrabolják tőlem. Elmosolyodok, ahogy látom, mennyire jól érzi magát. Már megérte eljönni ide. Nézem még egy kicsit a tapsoló, nevető és táncoló tömeget, majd mikor kiszúrok egy árválkodó gitárt, leülök az öreg mellé és játszani kezdek rajta. Sikerül teljesen azonosulni a dallammal, és egy gyors hangolás után már mehet is a tényleges mulatás. Nagyon jól érzem magam, mintha egy másik világba kerültem volna, egy olyanba, ahol nincsenek gondok, nem történt meg a háború, és ahol minden úgy szép és jó, ahogy van.