Az éjszakai látogató

[[A Punch&Judy Pub folytatása.]1998, nyár - London, Emporia sétány]

[A Punch&Judy Pub folytatása.]

1998, nyár - London, Emporia sétány
                                                                    

     Vak vezet világtalant – gondoltam magamban, ahogy az öcsémet cipeltem Willow társaságában. Hármunk mozdulatai nagyjából annyira lehetek jól koordináltak, mintha most tanulnánk járni. Fejemen a kölcsön kapott kalappal úgy is éreztem magam, mint egy bizarr komédia egyik karaktere, tekintettel arra, hogy minden harmadik lépésem elkacsázott valamilyen irányba Greg ügyetlenkedése miatt. Habár sem a helyszín, sem az időpont nem volt alkalmas rá, az előbbi pánikhangulat köddé válása után kezdett a szituáció furcsán békés és barátias lenni. Persze, idáig értem el az eszmefuttatásban, és a szeretett öcsém bokán rúgott. Halkan szitkozódva kívántam neki hosszú és eredményes életet – és azt, hogy legközelebb nélkülem legyen szíves berúgni.
- Balra… balra megyünk. – préseltem ki magamból Willow útkereső kérdésre, közben fél lábon állva próbáltam megőrizni a maradék eleganciámat, és felmérni, felhorzsolta e az iménti vandálkodás a bokámat. A csapat harmadik, sejtésem szerint már szintén nem józan tagja nem igazán győződhetett meg a szavahihetőségemről, mert még jó néhány perccel adózott a tájékozódásnak. Mikor a bal sarkam ismét földet ért, egy erőteljes mozdulattal felrántottam a félig vízszintesbe mászott Gregoryt, közben mélyen sajnáltam magam. Kezd kibontakozni egy siralmas sorminta azokból a jelenetekből, ahol minden jól alakul, majd egy kiválasztott családtagom feltétlenül szükségesnek érzi, hogy lejárasson. Ebből a szemszögből nézve alig várom a Roxfortot… ott ez a szerep már csak az enyém.
- Egy kicsit térjünk vissza a megkezdett beszélgetéshez. – szakítja meg a borgőzös csendet Willow, majd a Hülye Járások Minisztériumába illő triónk tovább vonszolja magát az éjszakában – Neked mi a véleményed a lovagokról? Van egyáltalán még ebben a korban?
- Az időzítés jobb nem is lehetne! – nevetek fel, ahogy megértem, mit is mondott – Szerintem mindketten megérdemelnénk azt a páncélt! Rendben, nem egy bajbajutott hölgyet mentünk épp meg, de a szándék a fontos. Egyébként szerintem a lovagiasság nem függ időtől vagy eszközöktől, talán leginkább csak attól, milyen erősek vagyunk, és ezt mire használjuk fel. De…!
Nem tudom befejezni a monológom, Willow pisszegése, majd közbevágása nyilvánvalóvá teszi, hogy megint fordul a kocka. Megtorpanunk, a lendülettől előrebukó öcsémet ezúttal már térddel kell elkapnom, így, ebbe a varázslatos pózba merevedbe hallgatom a magyarázatot. Őszintén remélem, hogy cserébe nem ér el minket az, ami miatt aggódik, mert így teljesen harcképtelen vagyok.
- … Menjetek be oda!
A sötétben nem láthatja tisztán, milyen arcot vágok erre: az ötlet kivitelezése végül mégis megkezdődik, de csak azért, mert elhajítom a maradék büszkeségemet is – a gitárost otthagyva, tyúklépésben hátrálni kezdek, üggyel-bajjal rángatva magam után a triumvirátus harmadik tagját. Nem múlik sokon, hogy felborítsunk egy kukát, de gyanítom, hogy azért utasít minket, mert csendben kellene maradnunk, így mikor végre elértük a kaput, csak halkan rogyok fél térdre a súly alatt. Az öcsém kalapos feje a vállamra bukik, legnagyobb döbbentemre a szemembe néz, kérdéseket felvetően tiszta hangon szólal meg.
- Hagynád, hogy Mr.Alkohol egyedül mentsen meg….? – szavai ugyan zavarosak, de azért a lényeget kihámozom. Mielőtt azonban rázúdíthatnám a feltámadó mérgemet, Willow ismét belefolyik a társalgásba.
- Menjünk!
Mellettünk terem, felnyalábolja Gregoryt, aki most már mintha együtt akarna működni vele. Mélyet sóhajtok, ennek az estének a kontrollja már végképp kiesett a kezemből.
- Visszatérve a témára… szerintem ez az igazi lovagiasság. – jegyzem meg, becsatlakozva újra a táncrendbe. – Amikor önzetlenül segítünk valakinek. Minden más csak sallang.
Lassan elérjük az utcánkat, belém hasít a felismerés, hogy ennél tovább igazán nem marasztalhatom majd a partneremet – így is rettenetesen lekötelezett a mentőakcióval, nem beszélve a mostani segítségről. Lázasan kattogni kezdek a megoldáson, feltűnik a házunk, de a sors ezúttal nem akar kiszúrni velem: az összes ablak sötét. Tehát apáék nem tesznek fel kérdéseket, ha a hangoskodással nem adunk rá okot… az utcai lámpa fénye lecsúszik az arcomról a haladásnak köszönhetően, így Willow lemarad az önelégült mosolyomról – nagyon szórakoztató elképzelni Gregoryt, amint reggel a medencében ébred. A kerítéshez érve az szám elé teszem az ujjaimat, de miután abszolút némaság honol a környéken, előhúzom a kulcsomat, viszonylag hamar bejutunk az előkertbe. Továbbra is észrevétlenek vagyunk, felnyalábolom Gregoryt, a legapróbb nesz nélkül vontatni kezdem a hátsó kert felé, amint egyébként is így terveztem, elvégre a hátsó kert van a legmesszebb a hálószobáktól, az enyémet kivéve – ott a legkisebb az esélye a lebukásnak. Átbukdácsolunk a növényzeten, az öcsém váratlanul gyorsan mozog mellettem, így mikor a kulcsom elfordul a konyhába vezető ajtón, már magától oson be rajta, egyedül hagyva engem az éjszakai látogatóval, aki bizonyára kissé meg van illetődve a helyszín miatt. Így, sötétben, keveset látni ugyan a térből, az nyilvánvaló lehet számára, hogy gyakran használjuk: rengeteg játék, kerti bútor hever mindenfelé. Mivel odabentről nincs jele annak, hogy az öcsém lebuktatta volna magát, végre békésen kifújhatom a levegőt, és a növényzettel eltakart zug felé indulok, ami közvetlenül a kerítés mellett húzódik, első látásra láthatatlanul. Gyakran töltöm itt az időt, a régi, fából tákolt pad most is tele van az itt felejtett könyveimmel, alkatrészekkel, amelyeket apával babráltunk, a lábához egy félig üres üveg támaszkodik, a beleöntött gyümölcslé tetején megcsillan a szomszéd utcai lámpa borús fénye. Fejünk felett rengeteg papírból készült lampion lóg, az unalmas nyári napokra adott gyerekválaszként. Csupán a szél zörgeti néha a leveleket, ha pedig valaki valami bizarr oknál fogva kirontana a házból, a feketeségben nem mi lennénk az első, amit észrevesz. Ideális helyszín tehát a beszélgetésre…
- Ne haragudj a kis közjátékért… - ülök le a helyemre, óvatosan lesöpörve a lomokat magam mellől – Üdv nálunk, Willow. Vigyázz, jobbra tőled van egy kismotor… de ettől eltekintve ez egy jó hely a megkezdett beszélgetésre. Amikor megálltunk… az a részeg férfi miatt volt, ugye?
Habár nem szoktam sűrűn vendégeket fogadni ebben az órában, tetszik a tilosban járás ötlete, valahogy egyszerre szórakoztató és aggasztó. Willowra nézek, kíváncsi vagyok, sejti e, hogy ő az első éjszakai látogatóm.

                                                                                        

          Biztos nem vagyunk szép látvány, ahogy hárman megyünk összekarolva, de háromfelé dőlünk, miközben próbáljuk legalább Greget egyenesben tartani.
          - Hogy merre? Balra?
          A sétának köszönhetően elkezd kicsit kitisztulni a fejem, aminek most igazán hálás vagyok. Főleg miután úgy érzem, hogy a hazafelé úton mindennél jobban szükségem lesz a józaneszemre.  Oké, talán nem éppen a legjobb ötlet elkezdeni beszélgetni, úgy hogy mind a ketten eléggé le vagyunk terhelve Greg miatt, de még mindig jobb kicsit lihegve és lassan gyalogolni, mint csöndben, de ennél gyorsabban. Habár a helyzet nem engedi meg, mégis egy olyan dologra kérem Minervát, amit egyedül csak nehezen tud végrehajtani. A kapualj mégis a lehető legjobb megoldás most. Amikor már úgy gondolom, hogy elmúlt a veszély, segítek összeszedni a fiút, aki ezúttal mintha nem ellenünk dolgozna, hanem velünk.
          Nem tudom kiverni a fejemből a férfiakat, akik miatt most még éberebb vagyok, és kicsit visszatér az az érzés, mintha a háború idején lennék Perth-ben. Figyelmem csak akkor kezd lankadni és másra összpontosítani, mikor meghallom Minerva hangját.
          - Igen, valóban.
          Na, jó, annyira mégse sikerül odafigyelnem rá. A környék, ahol járunk, kicsit elvonja a figyelmem. Nem éppen az a hely, ahol a szegényebbek élnek. Legalábbis egy kétemeletes kertes ház nem erre enged következtetni. Az apácás bentlakásos iskolát máris kijavítom gondolatban egy elit lányiskolára. Bólintok a figyelmeztetésre, de akkor is kell egy pillanat, amíg magamhoz térek az ámulatból. Nem is értem, miért fordult meg egy percre is a fejemben, hogy talán egy ugyanolyan lakásban laknak, mint én, vagy ahol felnőttem. A hátsó kert részhez érve elengedem a fiút, ami talán annak is köszönhető, hogy ő maga ugrik ki a karjaimból. A házba azért nem fogok belépni, főleg nem hívatlanul. Sőt, igazából mennem is kéne vissza a pubba, hogy megnézzem nem esett-e valami bajuk az ott lévőknek. Lépek hátrafelé pár lépést, de belerúgok valamibe, ezért inkább megállok. Nem csinál zajt, talán nem valami csörgő, zörgő, kiskoncertet leadó darabról van szó.
          Ahogy elhalad mellettem, követem egy padhoz, ami eléggé eldugottnak tűnik a házból esetleges kilépő szemszögéből. Tényleg nem szeretnék maradni, talán jobb lenne neki is, ha mennék, azonban testtartása és viselkedése nem ezt sugallja. Leül a padra, ezért közelebb megyek, és még figyelmeztetésének köszönhetően éppen sikerül átlépnem egy kismotort. Elmosolyodok, hogy még itt is, még ha csak játék is, akkor is sikerül belebotlanom egy motorba. Úgy tűnik, ez mindennél jobban hozzám van kötve, a részem.
          - Valóban szép hely és nyugodt – mondom, miközben leülök. – Igen, az azért volt. Szerencsére nem vettek észre; ha jól láttam, akkor hárman voltak, de a másik kettő sem volt éppen teljesen beszámítható állapotban. Talán nem is a haverjai voltak, csak valakik, akik egy kis balhéra vágytak. Remélem, Judy megfogadta a tanácsom, akkor nem lesz komolyabb baj a felbukkanásukból.
Nem tudom, mennyire látszik meg rajtam, hogy aggódok az ott kialakult esetleges helyzet miatt. Legszívesebben felhívnám őket, de nincs telefonom, és a számukat sem tudom. Kicsit megpróbálok elvonatkoztatni ettől, és inkább a mellettem ülő lányra koncentrálni.
          - Akkor hol is fejeztük be azt a beszélgetést? Ha jól emlékszem, a lovagoknál, de azon már túl is vagyunk.
          Elhallgatok. Nekem nagyon mehetnékem van, de nem akarom Minervát se megbántani. Mivel bántanám meg? Biztonságban hazaértek, a pub pedig talán ennél sokkal rosszabbat is kibírt már. Miért menjek el, ha jól érzem magam a társaságában?
          - Nem lesz baja az öcsédnek? Úgy értem, nem fogja felverni a fél házat?
          Nem éppen ez a legjobb téma, de kezdetnek megteszi. Meg aztán sokkal jobban örülnék neki, ha tényleg nem ébresztené fel a szülőket. Nehezen lehetne megmagyarázni egy a lányát féltő apának, hogy nem történt semmi, csak beszélgetünk. Én se hinném el, ha a sötétben kinn ülne egy padon egy idegen férfival, akármit is mond. Főleg egy olyan férfi esetén, aki kétszer-annyi idős, mint a lány. Csak nem hagy nyugodni, hogy mi történhetett italozásunk helyszínén.
          - Azt hiszem, jobb lenne, ha mennék. Meg akarom nézni, hogy mi van a pubban. Mégis csak én kevertem a bajt.
Felállok a helyemről, de nem mozdulok. Azért annyira pofátlan sem akarok lenni, hogy megsértsem, és faképnél hagyjam. Visszarángatni magammal viszont már nem akarom.
          - Vagy, ha van egy hordozható telefonod és egy telefonkönyved nekem úgy is jó. – Továbbra sem akarok bemenni a házba, és ha ott telefonálnék, akkor biztos felvernénk a ház népét. Aztán eszembe jut még valami. – Apropó, mi lesz a fényképekkel? Hogy jutnak majd el hozzám?

[Akkor hol is fejeztük be azt a beszélgetést? Ha jól emlékszem, a lovagoknál, de azon már túl is vagyunk.]

                                                                  

                                                  Willow&Minerva                                      


Elgondolkozva bámulok a magasba: úgy tűnik, valaki elfelejtette lekapcsolni a lámpákat idekint, és van is néhány tippem, ki lehetett a bűnös… ha már testvérekről van szó, bentről szerencsére nem hallatszik a legapróbb nesz sem, gondolom, azt jelezve, az öcsém sikeresen vízszintesbe került az ágyában, a kalandot pedig nem követik majd érdeklődő kérdések reggel. Hallgatom Willow magyarázatát az utcai intermezzóról, de nem szívesen idézem fel a részeg férfit, főleg, ha még a pubba is utánunk ment. Ha összefutottunk volna velük, nem maradt volna más lehetőségem, mint pálcát rántani, ami önmagában viccesnek tűnik, a következményei mégsem lettek volna azok.  
A félhomályban sem nehéz kiszúrni, Willow aggódik. Felhúzom a térdeimet, ezen nyugszik az állam, innen mérlegelem a szándékát: vissza akar menni. Elvetem az első lehetséges reakciómat, ami az lenne, hogy az esze épsége után érdeklődöm udvariasan, helyette végigrágom, mi oka lehet rá.
- Akkor hol is fejeztük be azt a beszélgetést? Ha jól emlékszem, a lovagoknál, de azon már túl is vagyunk.
Engem nem csapsz be, gitáros, te képzeletben már rég ott toporogsz a bár küszöbén, aggódó tekinteted a belső teret térképezi fel. Az udvariasságért azonban piros pont jár, még ha most hirtelen is harapta el a beszélgetés fonalát – nem fogok rákérdezni, miért siet ennyire vissza.
- Nem lesz baja az öcsédnek? Úgy értem, nem fogja felverni a fél házat?
Azonnal folytatja, gondolom, feltűnt neki, hogy a helyzetet elemzem. Halkan sóhajtok egyet, előre sajnálva, amit tenni készülök, de a lelki szemeim előtt lovagi páncélban feszítő férfi teljesen nyilvánvalóan nem szándékozik itt üldögélni velem, aki úgy vonzza a bajt, mint egy mágnes.
- Ha megtette volna, apám már a hátunk mögött állna egy puskával. Ha ez megtörténne, előre szólok, semmi értelme futni, szereti a mozgó célpontokat, gyakran jár vadászni. – jegyzem meg csevegő hangon, utolsó dobásként arra, hogy itt maradjon.
- Azt hiszem, jobb lenne, ha mennék. Meg akarom nézni, hogy mi van a pubban. Mégis csak én kevertem a bajt.
Halkan kuncogok a hirtelen kibújt távozási szándékán – apám, a véreskezű vadász alakja mindenkit megijeszt, addig a pillanatig, amíg nem találkoznak a valódi, kocsit is eső előtt mosó apámmal. Talán rajong a fegyverekért, de előbb lőné magát lábon velük, minthogy túljusson a puszta csodálatuknál. Leengedem a lábaimat, már épp elkönyvelem, hogy az este itt és most ér véget, figyelem a kiegyenesedő alakot, aki végül mégis felém fordul.
- Vagy, ha van egy hordozható telefonod és egy telefonkönyved, nekem úgy is jó.
Először a mobilokra gondolok, már épp ki akarom javítani az egyébként aranyos tévedést, mikor eszembe jut, mire is érti – apáék telefonjára tökéletesen illik a leírás.
- Várj, megnézem, hová tették… egyébként elküldöm mailben őket. Délelőtt felteszem a gépre, és átküldöm, csak ne felejtsd el megadni a címed. - állok fel a padomról, majd a szétszórt játékokon átugrálva belibbenek a konyhába. Természetesen tudom, hol van a telefon, illetve jó eséllyel meg tudom becsülni, hová kerülhet még a házon belül – a hálószobába, mert apáék maguknál tartják éjszakai hívások idejére. A gyanúm beigazolódni látszik, mikor a nappaliba óvakodva nem találom a készüléken a kagylót, ami azért előcsal belőlem néhány néma káromkodást. Más megoldás nem lévén, kisétálok a tornácra, és még az utolsó pillanatban észreveszek egy kiskocsit az útban. Nem lenne szerencsés épp most lebuktatni magam, ha ép bőrrel megúsztam az öcsém hazaszállítását, a férfi támadását… Rosszkedvűen visszabaktatok Willowhoz, aki bizonyára már csak egy gyors köszönés erejéig marad majd.
- Nem találom a telefont, - kezdek bele egy mély sóhajjal, elvégre mégsem vallhatom be, hogy nem tudtam elcsenni egy alvó embertől – ne haragudj. Ma este valahogy semmi nem akar összejönni… nem tartalak fel, megértem, hogy aggódsz az incidens miatt, viszont szeretném, ha tudnád, hogy nem te okoztad. Egyikünk sem.
Az utolsó két szót leginkább a saját megnyugtatásomra teszem hozzá – hogy valóban kivédhetetlen volt e, majd az utókor eldönti. Szomorú vagyok, amiért az ígéretes beszélgetésünk ide jutott, de időnként olyan lapot húzunk, amit lehetetlen jól kijátszani.
- Figyelj, van egy jó ötletem. Visszamegyek veled, tartozom ennyivel. Ígérem, nem avatkozom közbe, a kocsmai verekedés nem az én műfajom, utána pedig tényleg hagylak menni. Alku? – jut eszembe a mentő ötlet, felvillanyozva a kedélyemet. Zseniális gondolat, elvégre amúgy is illene valahogy viszonoznom a lovagiasságát, ráadásul szeretném tudni a történet végét is… és persze nem akarok csak így elválni tőle. A félhomályban mosolyogva várom a válaszát, közben még végigfut a fejem képszalagján a sok furcsa esemény, ezek láncolata, amely oda vezetett, hogy egy majdnem teljesen idegen férfival beszélgetek a kertünkben.
„Az ördög sosem alszik, csak időnként drága öltönyt húz!”  - ma este viszont alkoholszagú és bosszúálló. Nincsenek örökzöld igazságok.


                                                                            

                                                                        

          Kicsit felszalad a szemöldököm. Azért nem nézek ki perverznek vagy nagyon rossz fiúnak, hogy puskával kelljen ellenem jönni. Főleg, ha a beszélgetésen kívül több dolog nem is zajlik éppen. Abban pedig biztos vagyok, hogy az egyébként is rövid ismertség ráadásként még csúnya véget is érne. Egyáltalán, mi van velem, hogy érveket és ellenérveket hozok fel a távozás és a maradás mellett is, miközben tudom, hogy mennem kell?
          - Ha már egyszer lebukunk, akkor nem áll szándékomban mozgó célpontot csinálni magamból, ettől nem kell félned. Úgy gondolom, ha apukádnak sikerül kicsit lehiggadnia az első fellángolás után, akkor normálisan meg tudjuk beszélni a dolgokat. Elvégre nem nézek ki kalóznak, aki megrontja az ártatlan lánykákat, vagy igen?
          Ez az utolsó igazi próbálkozásom, amit még fel tudok hozni magamnak érvként a maradás mellett, de elég haloványra sikerül. Ahogy felállok, látom Minerván, hogy akaratom ellenére is megbántom távozási szándékommal. Azért szerencsére még eszembe jut egy mentő ötlet.
          Amíg bemegy a házba, visszaülök a padra. Egy átmeneti és látszólagos nyugalom telepszik rám, ami talán a telefonnak köszönhető, talán annak, hogy nem kell tovább aggódnom.  Már csak azt kell kitalálnom, hogyan fogom kimagyarázni az e-mail címem hiányát. A varázsvilág háborúja, és a sok mászkálás miatt az is szerencse, hogy egyáltalán tudok a létezéséről. Az lesz a legjobb, ha inkább csak simán megadom a címem, és majd postán elküldi. Ha szerencsém van, még azelőtt megkapom majd, hogy elindulnék északnak. Hátradöntöm egy kicsit a fejem a padon, és a lampionokat figyelem, ahogy az enyhe szellő lengeti őket. Aztán meghallom, ahogy közeledik felém, ezért tekintetemmel követem, amíg egészen közel nem ér. Se telefon, se telefonkönyv nincs nála. Sóhajtok egyet, mégse jön össze a maradás.
          - Semmi baj. Ha nagy a balhé, akkor nem hiszem, hogy a telefonhoz fognak szaladni, csak azért, mert megcsörren. - Nem is tudom, hogy miért feltételezem azonnal a legrosszabbat. – Tudom, de akkor is felelősnek érzem magam miatta. Figyelj, el tudnád inkább küldeni a címemre a képeket? Hagyok itt neked pénzt a postára, meg amire kell, de hagyhatnánk ezt az e-mail cím dolgot? Nem szeretem a gépeket, nem az én műfajom. Valahogy sohasem jövünk ki túl jól.
Remélem, hogy ennél jobban nem kell belemennem a magyarázatba. Valahogy viszont szeretném kiengesztelni ezért az elrontott éjszakáért.
          - Tudod mit? Inkább eljövök értük, csak mondd meg, hogy mikorra lesznek kész.
          Beugrani néhány fénykép miatt, azt bármikor meg tudom tenni, a viszonzásra pedig majd kitalálok valamit. Nem is biztos, hogy egyáltalán akarna még a mai nap után találkozni velem, pedig egy jó beszélgetésre bármikor vevő lennék. Végre sikerült találnom egy olyan fiatalt, aki mellett jól érezhetem magam anélkül, hogy bármilyen hátsó szándékot kéne sejtenem a tettei mögött.
          - Biztos vagy benne? Nem szükséges, és ha esetleg… - Látom rajta, hogy mennyire örülne neki, ha beleegyeznék, ezzel esélyt adva annak, hogy mégse itt érjen véget ez a nap. – Rendben, áll az alku.
          Ha még egyszer végigmegyek majd az útvonalon a ház és a pub között, kívülről megtanulom. Biztos, hogy még kétszer legalább megteszem majd az utat, mert haza is fogom kísérni, ez nem kérdés. Elindulunk a házat megkerülve és a játékokat átlépve, vissza az utcára. Annyi mindent láttam már, de még mindig meg tudnak lepni dolgok, és van egy olyan érzésem, hogy a meglepetések sora még csak most kezdődik el igazán.
          - Biztos, hogy nem baj? Nem akarnál inkább pihenni?
Ez most eléggé úgy hangzik, mintha le akarnám rázni, de régen én nem maradtam ki ilyen sokáig, és főleg nem mászkáltam idegenekkel. Most már az öccse sem jelentene akadályt, ha el akarnám rabolni.
          - Nem vagy kicsit óvatlan?
          Nem akarom részletezni, hogy mire gondolok. Azzal csak saját magam alatt vágnám a fát. Ráadásul olyannak ismertem meg, aki akár fél szavakból is megérti, hogy mire gondolok. Biztos neki is megfordult a fejében legalább egy percre, hogy talán mégse kéne ilyen könnyen belemenni a dologba.
          - Figyelj, ha odaérünk, akkor csak gyorsan beugrok és megkérdezem, hogy mi volt. Nem kell bejönnöd, ha nem akarsz.
Főleg azért nem, mert ha még mindig áll a bál, akkor ne keveredjen bele megint. Kivéve akkor, ha a rendőrség akar kérdezni tőle. Nem lennék meglepődve ezen sem.

[Nem szereted a gépeket?]

                                                                

                                                        Willow&Minerva


Willow rettenetesen aggódik – szűrődik le bennem a következtetés, ahogy kifelé sietünk a kertből. A kis lámpák búcsúzóul finoman lengenek a lágy szélben, ahogy hátranézek rájuk. Biztos vagyok benne, hogy ez a félelem valami másból táplálkozik: talán élt már át hasonlót? Esetleg egy kellemetlen emlékhez kapcsolódik az élmény? Pont úgy viselkedik, mintha tragédiától tartana… mintha ő is átélte volna a varázsvilág háborúját.
Gyorsan elhessegetem ezt a sejtést, elvégre egy mugliról van szó. Valami mégis azt súgta mélyen, sokkal több annál, mint az első lovagias benyomás látni enged. Átlépkedtünk az előkert teleszórt gyepén, és abban a tudatban nyitottam ki a kaput, hogy az este még bőven tartogat meglepetéseket.
- Nem szereted a gépeket? – mosolygok az iménti kijelentésén – Érdekes helyzet. Mostanában ugrásszerűen fejlődik a technika, nehéz éveknek nézel elébe. Egyébként megértem, néha én is nehezen boldogulok velük. Hajlamosak… megőrülni a közelemben.
Halkan nevetek a megállapításomon, elvégre Willow nem is sejti, mennyire érzékenyek az elektronikus eszközök a mágiára – a legtöbb valóban furcsán viselkedik a kezemben. Persze, tudom őket kezelni, de érdekes, látszólag megmagyarázhatatlan hibák mindig felbukkannak időről-időre. Ezek szerint imádná a Roxfortot, elvégre ott esélye sincs ilyesmivel találkozni.
- Hát, nagyjából egy hét alatt elkészülnek, de nem tudom odaadni őket ilyen hamar, Párizsba utazunk. Persze, Mr.Fawcett, ha igazán szüksége van azokra a képekre, értük jöhet a Champs-Elyséesre is, szeretettel várom. Ellenkező esetben azonban legalább két hét biztosan.
Vidáman megbököm a vállát, ekkor tűnik fel, hogy a kalapja még mindig a fejemen van. Félig a szememre húzom a karimáját, egy tinccsel bajszot imitálva kacsintok a fejfedő tulajdonosára, egy kapóra jövő utcai lámpa fénye alá állva.
- Áh, oui, Monsieur Fawcett, c’est le début d’une beautiful friendship! – nyújtom a mondatot, a lehető legfranciásabbra véve a kiejtést. Jókedvűen kuncogok a reakcióján, majd színpadias gesztussal visszaadom a kalapját. – Bármikor újra vigyázok Kalapra, ha szeretnéd. Szörnyű lenne, ha valami történne Kalappal.
Míg én jól szórakozom a szaporodó filmes és regénybeli fordulatokon, sétálunk a pub felé. Hazudnék, ha azt mondanám, teljesen nyugodt vagyok. Egyetlen tagom sem kívánja a dolgot, de Willow közelsége átlendített a biztonsági aggályaimon, azt azonban nem garantálja, hogy nem ér majd ott minket kellemetlen meglepetés.
- Biztos, hogy nem baj? Nem akarnál inkább pihenni?
Talán megsejthetett valamit a gondolataimból? Érdeklődve fordulok felé, tekintetem már a vonásait térképezik, a szándék után kutatva. A váltakozó fényben nehezebb bármit kiolvasni belőle, így persze egy élénk képzeletű ember (mint szerénységem) sok mindent beleképzelhetne a jól öltözött, magas férfiba.
- Biztos. Majd alszom, ha meghaltam. – mosolygok nosztalgikusan. Ez a kifejezés kivételesen boldog emléket idéz fel bennem, feltűnik újra nagyanyám örökké dohányzó alakja, perlekedése az egészsége miatt aggódó házimanóval. A válasza pedig mindig ez volt.
- Nem vagy kicsit óvatlan? – töri meg a vonulatot Willow sejtelmes hangja.
Fél szemmel pillantok csak fel rá, azzal a sejtelemmel, hogy direkt tette fel ezt a kérdést pont így. Ez a kijelentés lehet az, amelyet a fiatal lányok először az anyjuktól hallanak, otthonról éjszaka elmenet, majd másodszor egy alkalomhoz illő perverztől, legvégül pedig az este alakulásának függvényében egy ügyeletes orvostól, vagy álmos rendőrtől. Az iménti reakciómmal egész nyugodtan versenybe szállhatnék ezért a kiemelt pozícióért.
- Lássuk csak, jól értelek e. Az éjszaka közepén én, a mondjuk, hogy csinosan öltözött fiatal nő, sétálgatok egy most megismert, jól fejlett szociopatákra jellemző, művelt szókinccsel és egy kalóz verekedési képességeivel rendelkező úriemberrel, aki az este folyamán már megmentett egy részegtől, járt a hátsó kertünkben, és csak annyit tudok róla biztosan, hogy szereti a whisky-t és zseniálisan gitározik. Á dehogy, szerintem ez cseppet sem hallatszik óvatlannak.
A következő sarkon már a pub helyezkedik el, így kényelmesen a lámpaoszlopnak dőlök, és vigyorogva várom Willow válaszát. Talán nem én jutnék az ismerőseim eszébe, ha a megfontoltság szót hallják, de annyira élvezem a kialakult észbeli adok-kapokot, hogy boldogan vállalom ezt a bélyeget.
- Én nem megyek be, ha nem feltétlenül szükséges. Tudod, rossz ómenek meg minden. Megvárlak a túloldalon, onnan nyílik egy utca, kényelmes sötét kapualjakkal vész esetére.
Mikor letudjuk a részleteket, kényelmes tempóban megindulok a kijelölt helyem felé, magamban elégedetten mosolyogva. Nos, íme, Minnie, házhoz mentél a pofonért, de senki nem mondhatja, hogy nem szórakoztál közben pokoli jól. Megérkezem, rajtam kívül csak egy pislogó lámpa színesíti a látványt, egy lélek sem mozog errefelé. Ráérősen sétálni kezdek, beleolvasva a kitett plakátokba. Percekig nem történik semmi említésre méltó, mire végül úgy döntök, bőven van időm még rágyújtani, amire az események sodrában nem jutott lehetőségem. Kihúzom a dobozt a zakóm zsebéből, egy ujjal kihalászva mellé a gyújtómat is – a számhoz emelem a szálat, kattan az apró tűzcsiholó, aztán mégsem történik semmi. Megpróbálom újra meg újra, ugyanilyen kitörő sikerrel. Már épp felsóhajtanék türelmemet vesztve, mikor az eddig hezitáló isteni gondviselés enged, apró láng gyullad, én pedig végre beleszívhatok a cigarettába.
Valószínűleg tovább tart a szerencsétlenkedés, mint tippeltem, mert nemsokára Willow tűnik fel a színen, amint felém igyekszik. Míg őt fixírozom, a balszerencse újra szerepet követel magának, és mivel a rossz dolgokban mindig igazam van, gondolkoznom sem kell azon, hogy tudjam, kialudt a szálam. Sajnálnám eldobni, így a pont megérkező Willowhoz fordulok.
- Minden rendben odabent? Történt valami azóta? – tekintete a kezemre téved – És igen, fontos kérdés numero uno: nincs véletlenül tüzed? Fontos kérdés numero deux, merre tovább?


                                                                  

          - Nem én nem szeretem őket, hiszen van egy motorom, elboldogulok a konyhában is közöttük, de van, amelyik nem szeret engem. Már régen beletörődtem.
          Csak mikor már kimondtam ezeket a szavakat ugrik be, hogy korábban erről nem beszéltem, így a rólam kialakított képe talán sokat fog változni majd. Azért örülök neki, hogy nem csak én vagyok ilyen kitüntetett helyzetben, ami a gépek viselkedését illeti. Lassan eszembe jutnak a korábban említett szavai az iskoláról, és hozzáadva a gépek érzékenységét, nagyon is erős a gyanúm, hogy talán boszorkány, de igazából semmi sem támasztja alá ezt. Azok, amiket eddig elmondott, megállják a helyüket a mugli világban is.
          Az utcai lámpák fényében, ahogy megvilágítják nevető arcát, sokkal fiatalabbnak tűnik, mint amilyennek a beszélgetés alapján leszűrtem. A gondtalanság letagadhatatlan jele, ha valaki teljes szívéből tud nevetni. Jó lenne, ha ez az érzés nekem is megadatna.
          - Párizs…
Ízlelgetem a szót egy kicsit. Odáig azért nem szeretnék elmenni a képek miatt, de még sohasem voltam ott, talán egy jó móka is kisül majd belőle. Elvégre nem kell nekem heteket ott töltenem, elég lesz az is, ha megyek és jövök.
          - Rendben, találkozzunk a Champs-Elyséesn. – Végigtapogatom a kabátom zsebeit, de nem találok papírt vagy valamit, amire felírhatnám, hogy hol és mikor szeretne találkozni. – Meg tudnánk beszélni már most egy időpontot? Akkor biztos megtaláljuk egymást.
          Észre se veszem, hogy néhány lépéssel lemarad mögöttem, csak mikor felé akarok fordulni, és nincs mellettem. Megfordulok, és éppen csak nem nevetem el magam, ahogy a kalapot a szemébe húzva, egy hajas bajusszal férfit próbál meg imitálni. Hirtelen leesik az állam a meglepetéstől, majd egy pillanat múlva elmosolyodok.
          - Remélem is, hogy vigyázol majd rá, ha hozzád kerül legközelebb. És tudod mit? Biztos vagyok benne, hogy ez a kezdet csak még jobban és szebben fog folytatódni.
          Kicsit lehajtom a fejem, hogy rá tudja tenni a kalapot, majd így megyünk tovább a pub felé. Feltett kérdésemre csöppet meglep a válasza. Tény, hogy igaza van, de sajnos nem tekinthetünk el még életünk során fellépő szükségleteinktől sem. Mégis a legjobban a következő kérdésemre adott válaszával lep meg. Csak egy ártatlan kérdésnek szántam, amiből úgy tűnik, ma este már nem születnek ártatlan válaszok. Akár ő kérdez, akár én. Igaz kicsit meg is mosolyogtat a válasza, de hát mi másra számíthatnék egy ilyen kérdés után.
          - Biztos? Bár, azok után, hogy biztosított róla mozgó célpontnak se lennék jó, ha az édesapja ránk akadna, főleg ha a nyomomba eredne, azt hiszem gondolnom se kéne rá, hogy bármit is tegyek magával. Mégis úgy gondolom, hogy ha nem is az én esetemben, azért lehetne sokkal óvatosabb. A következő úriembernek tűnő gazember, talán nem lesz ilyen megrettent, ha szóba kerül az édesapja. – Elmosolyodok. Nem mintha engem megijesztett volna, vagy bármit is tudna kezdeni velem, ha többé London felé sem jövök. Pláne, ha a kedves apukának fogalma sincs róla, hogy merrefelé járkált éjszak a lánya. – Köszönöm a gitártudásomra tett dicséretét, de tényleg nem annyira nagy dolog.
          Aztán bekanyarodunk az utolsó sarkon, ami már a pubnak az utcája. Nem megyek közelebb, inkább kicsit várok Minervára. Nem akarom visszatartani, ha velem tartana befelé, de szerintem jobb lenne, ha ő kinn maradna.
         - Nem, semmi baj. Nem hiszem, hogy nagy csetepaté lenne benn, annak már hallanánk a zaját, de az ördög sohasem alszik, igaz? Azért ne tűnj el szem elől!
         Megvárom, amíg átér a szembe oldalon lévő helyére, aztán belépek a pubba. Judy arca azonnal felragyog, amint meglát. Gyorsan elmondom neki, miért is mentem vissza, amit készségesen el is magyaráz. Már első ránézésre tudtam, hogy semmi komolyabb dolog nem történt, és olyan sokáig nem voltunk távol, hogy a romokat el lehessen takarítani. Még távozás előtt elkérem a pub telefonszámát, hogy ha legközelebb szükségem lesz rá, akkor kéznél legyen. Röpke öt percet töltök benn, és már távozom is. Minerva pont ott vár rám, ahol megegyeztünk benne. Meglepetésem cseppet sem tudnám letagadni, mikor meglátom a cigarettát a kezében.
          - Nem csináltak balhét. Miután meglátták, hogy nem vagyunk ott, el is mentek. – Le se tagadhatnám, hogy nem tetszik ez a látvány. – Nincs, és inkább el kéne dobnod azt. Nem fogok az egészségre káros hatásairól beszélni, gondolom tisztában vagy vele.
          Második kérdésére egyelőre nem válaszolok. Részben azért, mert várom, hogy megszabaduljon attól a cigarettától, részben azért mert fogalmam sincs, hogy hova kéne mennünk. Persze, ha nagyon akarnék, akkor egy pálcamozdulattal tudnék neki tüzet adni, de azzal az egész éjszaka és valószínűleg a jövőbeli kapcsolatunkat szúrnám el.
          - Sétáljunk, csak úgy céltalanul, mit szólsz hozzá? Egyébként is ritkán látom a várost éjszaka.
          Nappal se túl sűrűn, de az már más kérdés. Nem sokkal később, ahogy elindulunk az ellenkező irányba, mint amiről érkeztünk, egy furcsa föld alá vezető lépcsősorba botlunk. Kíváncsian tekintgetek lefelé a megvilágított rész felé. Nem tudom, hogy le merjünk-e menni, eddig csak motorral mentem el mellette, akkor pedig nem sok időm van arra, hogy nézelődjek.
          - Van kedved lemenni oda? – mutatok a lépcsősor alja felé.
Úgy érzem magam, mintha kisgyerek lennék újból, ezért válaszát meg sem várva lerohanok. Egy alagút tűnik fel előttem, aminek az oldalán képek, reklámok vannak. Kimért lépésekkel elindulok a cikkcakkban mozgó úton, amíg valamilyen vasból készült kapuhoz nem érek. Megpróbálom kinyitni, de nem enged, ahhoz pedig túl magas, hogy simán átlépjem. Tanácstalanul fordulok Minerva felé.
          - Azt hiszem ez zsákutca. Ne haragudj, azt hittem, hogy valami érdekeset fogunk látni majd.

[Nos, ha bálban vagy, táncolj keringőt.]

                                                 Willow&Minerva


A csípős kommentárra, amit Willow felettébb morcosan ad elő, abszolút nem számítottam. Elismerem, a dohányzás nem tartozik a legfényesebb erényeim közé, de igazából semmi meglepő nincs abban, hogy rászoktam – egész gyerekkoromban az élvezetére tett tirádákat hallgattam, majd a felnőttkor illúzióját élő öcsém felém nyújtotta a dobozt, és a füst felidézte a kevésbé szörnyű emlékeket. Színpadias, elismerem, de sosem gondoltam volna, hogy a kocsmai verekedésbe kerülő, motorozó gitáros lesz az, aki csúnyán méregeti a kezemben a szálat.
- Nos, ha bálban vagy, táncolj keringőt. – vonok vállat, majd visszanyomom a dobozba az el nem szívott cigarettát – Egyébként köszönöm, hogy nem kezdtél bele. Tisztában vagyok a függőségeimmel, de ha egy pillanatra is elfelejteném, a pszichiáter nevelőanyám úgyis felidézi majd. Bár nagyon szórakoztató, pár éve még kis bábokkal próbálkozott, és ha rákérdeztünk, mit is csinál tulajdonképp, mindig azt válaszolta, hogy szuper titkos kormánykísérletet, és nem tehetünk fel kérdéseket.
A sétáról való kérdésre csak bólintok a beszélgetés közben, így lassan valóban haladni kezdünk az időpont miatt kihalt utcákon. Azt hinné az ember, a városnak ezen részén ilyenkor is pezseg az élet, ehhez képest egy lélek sem jön szembe. Szeretem az éjszakai Londont, a sötétségben fürdő utcákról már feltételezhető mindaz a misztikus történet, amelyet tulajdonítanak neki.
- Szóval időpontot szeretnél? – mosolygok kicsit zavartan, elvégre most megint csak visszautalok egy korábbi témára – Rendben. Mához egy hétre, délután hétkor. A helyszínt nem adom meg, úgy sokkal szórakoztatóbb.
Mivel eleve nem hiszek ebben a dologban, gondoltam, legalább a játékban részt veszek. Mielőtt azonban meghallgathatnám a reakciót, feltűnik egy kevéssé irodalmi helyszín, halványan pislogó ’Underground’ felirattal keretezve.
- Van kedved lemenni oda? – kérdezi hirtelen Willow, alaposan meglepve ezzel. Két pislogással később már lent van, hosszú lépéseivel nem egyszerű lépést tartanom, pedig nem mondanám, hogy alacsony vagyok. A kapukhoz érkezve egy eddig ismeretlen arcával fordul felém: a cukorkáját vesztett ötévesével.
- Azt hiszem ez zsákutca. Ne haragudj, azt hittem, hogy valami érdekeset fogunk látni majd.
Nem tudom, hogy megrökönyödjek vagy nevetni kezdjek, de nem kérdés, melyik érzés az erősebb – annyira rám jön a nevetés, hogy a falnak kell dőljek, hogy valahogy függőlegesben maradjak.
- Te…még…soha?! – préselem ki magamból, fogalmam sincs hogyan. Meg voltam győződve arról, hogy könnyeket törölgetni, röhögni és beszélni fizikai képtelenség, aztán tessék, épp a londoni metróban állva döntöm meg a sztereotípiát.
A kérdés persze nem komoly, elvégre az imént figyeltem az izgatott gyerek Willow ténykedését, majd szomorú csalódását, mikor nem jutott át az elektronikus ellenőrön. Óriási szerencséd van, haver, a nevetés csillapodása után előhúzok két bérletet a zakómból, amit eredetileg az öcsémmel szoktam használni, messzebb kolbászolás esetére. Már előre élvezem a várható arckifejezését, még mindig élénken vigyorogva a tudaton, hogy egy felnőtt férfi sosem utazott még a föld alatt.
- Na gyere, most olyat fogunk együtt átélni, amit sosem felejtesz el, és kívánni fogod újra meg újra… - kacsintok rá, közben a szerkezet kinyitja a kapu szárnyait, szabad utat biztosítva lefelé – Olyan helyekre fogunk most eljutni, ahol talán még sosem jártál… ígérem, nem fog fájni.
Hangosan felnevetek az arckifejezésén, de aztán karon ragadom, és szaladni kezdünk a mozgólépcső irányába. Ha van valami a mugli világban, amit megállás nélkül tudnék csinálni, az a metrózás. Perverz rajongásom általában nem élhetem ki, elvégre minden normális embernek furcsa ez a passzió, órákat ülni egy szerelvényen látszólag céltalanul, de ezek szerint Willow a tökéletes partner ebben. Egy apró hang ugyan azt suttogja a fejemben, hogy több mint gyanús, hogy ennyire nincs képben, de kit érdekel, amíg érzem magam alatt a mozgólépcső mozgását, az alagútból pedig süvít a menetszél?

"Fekete lyukba húz a vonat.
A föld alatt metróhuzat van.
Végigmérnek szemsugár-fények.
Elkapok egyet – pont a tiédet-,
Visszanézek, úgy érzem,
Itt ér véget az eddigi élet"

                                                                       

          Nem akarom a dohányzásról kioktatni, mert nem az én feladatom, de azért alkalomadtán megpróbálom majd lebeszélni róla. Nem az én egészségem, nem én szívom, de mindig rossz látni, ha az olyan fiatal lányok, mint Minerva elkezdik rongálni az egészségük. Alkohol, dohányzás és ki tudja, mi nem derül még ki.
          - Rendben, akkor egy hét múlva este hétkor. Nem koordinátákat kérek, de azért nem lenne jobb behatárolni valamennyire?
Nem tudom, mekkora területen fekszik el a Champs-Elysées, de nem akarok sok időt a keresgéléssel tölteni.
          - Ha mondasz egy helyet, akkor meghívlak vacsorázni. Ha pedig meg is győzöl majd arról, hogy a francia ételek finomabbak, kérhetsz valamit. Legyen ez egy fogadás.
          Annyira nem ragaszkodok a brit és ír ételekhez, de hallottam pletykákat a francia ételekről, és nem áll szándékomban túl sokat megkóstolni belőlük. Persze a bagettet és a croiassantot ismerem, ennél sokkal több és jobb dologgal kell majd előrukkolnia.
          Hirtelen fel sem tűnik, hogy mennyire lehagytam igyekezetemben, csak a cipőjének kopogása tűnik fel, ahogy megáll mögöttem. Eddigre én már fennakadok egy kapun, és mikor megfordulok egy különleges látványban lesz részem. Látom arcizmain, ahogy két érzelemmel küzd, míg végül megadja magát az egyiknek.
          - Nem, én még soha.
Nem tudom mit nem csináltam még soha, de szemmel láthatóan tényleg nem találkoztam még vele soha. Azért közelebb megyek hozzá, mielőtt a rosszul lesz a nevetéstől.
          - Miért olyan meglepő, hogy nekem még újdonság ez az akármi?
          Igyekszem átlépni a büszkeségemen ért csorbán, hiszen varázslóként talán egy olyan dologgal állok szembe, ami egy muglinak mindennapos. Remélem, azért nem olyan lesz, amit egyáltalán nem fogok tudni majd kimagyarázni. Követem őt, mivel eléggé felkelti az érdeklődésem. Mi lehet olyan jó, amit újra és újra kívánni fogok majd? Volna néhány tippem, de azok közül egyiket sem egy ilyen barlangban vagy mi ez kell és lehet csinálni. Az mindenesetre megnyugtat, hogy nem fog fájni.
          Figyelem, ahogy betesz valami kártyát egy nyílásba, minek következtében kinyílik az ajtó, és így szabadon át lehet sétálni rajta. A falakon továbbra is reklámok sorakoznak, amik mellett elrohanunk egészen addig, amíg el nem érkezünk egy olyan helyre, ami még lejjebb visz a föld alá. Egy pillanatig figyelem a fekete mozgó lépcsőnek tűnő szerkezetet, ami még lejjebb visz, majd Minervát követve ráállok. Úgy tűnik, hogy még nagyon sok minden van a mugli világban, amit nem ismerek. Lentről egy erős fuvallat majdnem lefújja a kalapomat a fejemről. Hogy lehet, hogy egyre lejjebb jövünk a föld alá, és mégis ekkora szél van itt lenn? Tele vagyok kérdésekkel, amiket nem merek feltenni.
Leugrok a lépcsőről, és azonnal futni kezdünk egy vonat felé. Ez a valami, pont olyan, mint a vonat.
          - Minerva, mi ez? – kérdezem átlépve az ajtón kicsit suttogva.
          Érdekes módon itt a felszínnel szemben sokkal többen vannak. Sokan ülnek, de még többen állnak. Még meg se melegszik alattam a talaj, mikor máris indulunk, ennek következtében elvesztem egyensúlyom, de még sikerül megkapaszkodnom egy közeli korlátban. Az ablakon kémlelek ki, ahogy a világos részről hirtelen áttérünk egy sötétebb részre. Úgy érzem, mintha gyorsabban száguldoznánk, mint a motorommal, amit megengedhetek magamnak. Aztán megint jön egy világos rész, és az emberek cserélődnek. Sokan leszállnak, de vannak néhányan, akik felszállnak. Megpillantok egy ülőhelyet, és gyorsan leültetem oda kísérőmet. Amilyen vadul száguldozik ez a bádogkasztni, a végén még elesik és baja lesz. Aztán néhány megállóval később már én is le tudok ülni mellé, annyira kiürül a hely.
          - Hova megyünk?
          Lassan kezdek hozzászokni, aminek köszönhetően felveszem a szerelvény ritmusát. Így hogy elég sok minden tisztázódik bennem, rájövök, hogy miért nem ismertem eddig ezt a közlekedési eszközt. Én csak a felszínen közlekedek motorral, és gyalog leginkább. Ha mégse jön össze ez a kettő, akkor taxival, de ez nagyon ritka.

[Minerva, mi ez?]

                                          

                                                 Minerva&Willow                                                          


Imádom a metrókat – nem tudom eléggé aláhúzni ezt. A szerelvény begördült a peron mellé, kézen fogom ismét váratlan útitársamat, majd nekiindulunk az állomás fényeinek kereszttüzében. Willow pont úgy néz rám, mintha a lelkét készülnék elrabolni, pedig nem is lőhetett volna jobban félre az elmélettel: az egyik legjobb dolog következik, amit el tud képzelni. Kinyílik az ajtó, belépünk rajta, szinte azonnal tovább is indul a metró. A késői óra ellenére még páran lézengenek itt, de persze össze sem hasonlítható a kiindulási pont ürességével.
- Minerva, mi ez?– suttog mögöttem Willow, amin akaratlanul is mosolyognom kell. Páran felénk fordulnak, de mindenki rettenetesen fáradtnak tűnik, a bulizni indulók pedig eleve maguk között beszélgetnek csak. Suhanunk a csőben, begyorsít a szerelvény, eltűnik az állomás sápadt neonfénye a sötétben, az egyik nyitott ablakon befütyül a cső hűvös levegője. Willow megilletődötten figyeli a jelenetet, nagyobb összeget mernék tenni rá, fogalma sincs, mi történik éppen körülötte.
- Ez, kérlek, London egyik szomorúan alábecsült remekműve és látnivalója: a London Tube. – intek körbe a szürke térben, de ezúttal már a kutyát sem érdekli a párbeszédünk vagy a jelenlétünk. Vigyorogva bámulok ki magam is az ablakon, elvégre lenyűgöző az élmény, és szinte biztos, hogy sokáig nem lesz újra alkalmam használni. A legközelebbi állomáshoz közeledvén felvisítanak a fékek, elkanyarodik a járat, néha élesen rántva egyet a bent ülőkön. Én élvezettel dőlök jobbról balra, Willow azonban szemmel láthatóan nincs meggyőződve arról, hogy ez az utazás helyes módja. Felbukkannak a megállót jelző ipari lámpák, a kocsi sóhajtva megáll. Kinyílik az ajtó, az emberek felállnak, a helyükre újak érkeznek, közben azon kapom magam, hogy a gitáros leültet a legközelebbi helyek egyikére. Mikor közbe akarok szólni, tekintete már a meginduló szerelvény mozgását figyeli, a nagy zajtól meg amúgy sem hallani semmit, így inkább csak élvezem tovább az utat. A következő körnél végül mellém huppan, gondolom, most már megszokva a bent kavargó hangulatot is.
- Hova megyünk?
- Rákacsintunk az öreg Albionra! – nevetek halkan, fejben a hátralévő megállókat számolgatva. A következőnél leszállunk.
Percek múlva valóban megérkezünk a kinézett célponthoz, kiterelem a mechanikus ajtó csukódása előtt a zavart partnerem, és máris felbukkan előttünk a hatalmas neon. Fölfelé már nem sok izgalmat tartogat az út, elvégre ugyanezt tettük meg lefelé is. Az ellenőrző kapun kilépve megpillantom magam egy tükröződő felületen: a vigyorom lemoshatatlannak bizonyul. Kissé borzasabban, de határozottan új élményekkel gazdagodva lépünk ki a metró ajtaján, egyenesen az éjszakai fényben fürdő pályaudvarra.
- Waterloo, - közlöm, a kékes derengés pislogása beterít mindkettőnket –„My, my, at Waterloo Napoleon did surrender, oh yeah, and I have met my destiny in quite a similar way.”
Elindulunk az állomáson, az utcafront felé. A lépéseimből automatikusan tánclépések lesznek, sasszézom és halkan dúdolgatok. Kétugrásnyira megelőzöm Willow-t, kacsintva fordulok felé, apró koreográfiát rögtönözve a dalhoz. A mellettünk elsietők rám se hederítenek, de ha így is lenne, nem számít, szabad teret engedek az előadásnak.
- „ Waterloo, I was defeated, you won the war! Waterloo, Promise to love you for ever more… Waterloo! Couldn’t escape if I wanted to. Waterloo, Knowing my fate is to be with you, waterloo, finally facing my Waterloo!” – végszóra ki is érünk az épület elé, elhallgatok, mert engem is lenyűgöz az éjszakai London százezer imbolygó lámpása a sötétben. Rövid séta után pontosan odaérünk, ahová terveztem, előttünk magasodik a London Eye.
- Bizony. Mikor kacsintottál rá utoljára a városra? – mosolygok a látványra mutatva – Soha nem fogom megunni Londont. Képtelenség. Bár el kell ismernem, Párizs is megér egy misét. Találkozzunk a Roosevelt téren, a megbeszélt időpontban, onnan bármerre indulva könnyű jó éttermet találni.
A parti szél elkeveredik a város langyos levegőjével, játékosan megrezgeti a környékbeli fákat. El sem tudok képzelni ennél tökéletesebb helyet a beszélgetésre ebben a pillanatban, pedig a pakliban van a téli hóban alvó Roxmorts, a nyári pezsgésben pörgő Abszol út, és természetesen maga Párizs, az ezerarcú.
- Egyébként szerintem kifejezetten aranyos, hogy még sosem utaztál metróval. Nem vagy idevalósi? Vagy máshogy szeretsz közlekedni?
A korlátnak dőlök, félig háttal figyelem a víz sodrását – csak hogy ebben a pillanatban beugorjon egy gondolat. Mielőtt apámhoz költöztem, én sem utaztam soha ilyen módon, de az nem lehet, hogy Willow is… nem, biztosan nem. A verekedésnél biztosan pálcát húzott volna, vagy legalábbis én még nem találkoztam olyan varázslóval, aki az öklét használta volna először, ha a mágia is a listán van. Emlékszem, korábban elmerengtem azon, milyen lenne, ha egy ilyen ember lenne idén az svk professzor, ez a kép kibővült a részeg férfit lefegyverző Willow alakjával. Tény és való, nagyon szórakoztató lenne, ha gyakorlati képzés keretein belül elsajátítanánk a mugli harcmodor ezt a fajtáját, de amilyen szerencsém van, biztos valami álmatag, unalmas tanárt kapunk, aki az életben nem gondolkozott még a hagyománytól eltérő önvédelmen.
- Amúgy, ha jobban belegondolok, annyira nem bizarr. Bárki másnak az lenne, de mielőtt Londonba költöztem, nekem is rengeteg minden új volt. Elég konzervatív nevelést kaptam, szóval mindez – mutatok végig magamon, aztán a csillogó városon – számomra is megfoghatatlan volt, egy egyedi, megismételhetetlen új világ, új nézőpont… új család, új én.
Eredetileg nem fogalmazódott meg bennem, hogy ennyire őszinte leszek, de a szentimentális hangulat előcsalogatja a jobbik énemet. Fél szemmel pillantok fel Willowra, a szél a partokra jellemző nyughatatlansággal játszik a hajunkkal, ruhánkkal. Habár varázstalan emberrel van dolgom, biztos vagyok benne, nem idegen előtte, amit mondtam… csak más. Egy igazi variáns.

So how could I ever refuse
I feel like I win when I lose

          

          Albion. Imádom ezt a szót, és annyira sajnálom, hogy manapság már szinte nem is hallani. Pedig titokzatos, olyan, ami hamar felkelti valakinek a figyelmét. Vajon milyen meglepetésekkel szolgál még Minerva a ma este folyamán? Amíg én ezen gondolkodom, feláll, majd miután én is felállok a helyemről, megfogja a kezem és kivezet a kocsiból. Még mindig nem értem a működési elvet vagy létrehozásának az okát, de az való igaz, hogy kényelmes módja az utazásnak. Mégsem tartozik majd azok közé, amiket rendszeresen használok majd. Kifelé ugyanaz a látvány fogad, mint befelé, még majdnem ugyanazok a plakátok is. Már meg sem lepődöm a korlát láttán, vagy a kanyargós úton.
          Nekem úgy tűnik varázsütésre, de lehet, hogy csak a környezet miatt, Minerva mintha elengedné magát. Mintha felszabadulna valamilyen rablánc alól, ami eddig fogva tartotta. A társadalom rablánca alól. Csodálatosan énekel, és biztos vagyok benne, ha korábban találkoztunk volna, valamint nem ekkora lenne köztünk a korkülönbség, akkor valami nagyszerűt vihetnénk véghez. Viszont a sors máris gúnyt űz velünk. Ő is elutazik, és én is továbbállok hamarosan. A párizsi találkozáson kívül egyáltalán nem látok rá más esélyt, hogy valaha, valamikor összefussunk.
          Kimért léptekkel megyek utána, és nézem, ahogy a lépései lassan tánclépésekre váltanak. Nem ismerem a dalt, amit énekel, de mindenképpen illik a helyhez és a hangulathoz. Aztán ahogy ténylegesen kiérünk az utcára, sokkal jobban elképeszt a látvány, mint ahogy elképzeltem korábban. Rácsodálkozok a hatalmas óriáskerékre, pedig láttam már, hasonlón ültem is, de a város teljesen más hangulatban adja vissza ezt az érzést, mint egy hétköznapi vándorló cirkusznál.
          - Régen. Régebben, mint kellene. Rendben a Roosevelt téren, ott leszek.
          Még szerencse, hogy hoppanálva azért nem olyan nagy távolság sem időben, sem térben Párizs. Elhagyjuk a metrólejárót és a Temze partja felé indulunk. Itt kicsit erősebben fúj a szél, mint Minerváék házánál, de nem annyira erősen, mint az alagútban. Megáll a járdát a víztől elválasztó korlátnál, de alant még a megvilágítás ellenére is, inkább a sötét az úr.
          - Nem, Belfastban születtem, aztán miután elvégeztem a főiskolát, egy rövid ideig éltem itt, de hamar elhagytam a várost, és inkább bejártam az egész országot. Alapvetően motorral közlekedek vagy gyalog.
          Meg gyerekkoromban megismerkedtem a biciklivel is, de azt mára már hanyagolom. Inkább hoppanálok, ha valami olyan helyre kell mennem. Hosszútávon még mindig kényelmesebb, mint bármelyik mugli eszköz. Biztos vagyok benne, hogy ennyi magyarázat elég lesz, bőven ad válaszokat még a fel nem tett kérdéseire is.
          - Értem, akkor valójában saját magadat láttad bennem metrózás közben. – Kicsit kérdésnek, kicsit kijelentésnek szánom. – Hol születtél?
          Úgy gondolom, az a kérdés még bőven belefér. Nem akarok belemenni a magánéletébe, ha úgy gondolja, úgyis megosztja velem. Meg aztán keveredtem már bele véletlenül zűrős szituációkba a kérdéseimnek köszönhetően. Még egyszer nem követem el azt a hibát. Mintha egy kishang szólalna meg bennem, ami azt kérdezi, hogy tényleg hiba volt-e? Erre a kérdésre viszont nem tudok azonnal válaszolni.
          Végiggondolva, amit Minerva mondott, nagyon rossz lehetett neki, amíg Londonba nem jött a családjához. Nem biztos, hogy úgy, mint nekem, hiszen rengeteg módja lehet egy ember szenvedésének.
          - És mostantól itt maradsz már örökre?
          Nyilván az iskolaidőszakot leszámítva. Sokkal könnyebb lenne, ha lenne egy biztos pont, ahol kereshetném. Korábban is sokféle érzés járt át, de ilyen még nem. Állni a folyó partján, ami annyi mindent látott már, győzelmeket és bukásokat, most kicsit olyan, mintha győzelmet arattam volna. Először érzem azt, hogy hiányozni fog valaki, aki mindezt úgy érte el, hogy csupán a szavaival érintett meg.
          - Minerva…
          Hogyan is tudnám megfogalmazni, hogy ne buktassam le magam? A mugli postát ismerem, de az nem éppen a legjobb módja a beszélgetéseknek. Kéne szereznem egy olyan gépet, hogy legyen mail címem, de azoknak a gépeknek a közelébe se tudok menni, anélkül, hogy ne kezdjenek el füstölögni. Nem is tudom, mi lenne a legjobb megoldás. Kicsit tehetetlennek érzem magam, és ez nagyon zavaró.
          - Hol is van pontosan az az iskola? Megpróbálok szakítani majd időt, hogy meg tudjalak látogatni. Hiányozni fog a beszélgetés veled. De persze csak akkor, ha nem probléma. Nem akarok rád erőszakolni semmit sem.
          Egy kisebb csönd követi a kérdésem. Az utca forgalma, a folyó sodrása, a falevelek zörgése azok az alaphangok, amik megtörik ezt a csendet. Remélem, nem érti félre, és ha ő másként gondolja, akkor arra is fel vagyok készülve. Még ha az összes diákom nem is olyan lesz, mint ő és Emily, de reményeim szerint akad majd rajtuk kívül is még néhány hasonló.
          - Azt hiszem, elég fiatal még az idő. Menjünk egy kört az Óriáskeréken?
          Próbálom enyhíteni egy kicsit a zavart, ami hirtelen fellép közöttünk. Valamit titkol előlem, ami nem gond, természetes, hogy vannak titkai egy idegen előtt. Majd idővel el fog tűnni a köztünk lévő szinte összes akadály, és akkor úgyis kiderül minden.

[És mostantól itt maradsz már örökre?]

                                                    Willow&Minerva


Pár éve, sőt, még gyerekként is sokat álmodoztam arról, híres leszek – ezt általában az énekléssel együtt képzeltem el, őrjöngő tömegekkel, tehát semmi különös. Be kell valljam, nehezen engedtem el ezt az ábrándot, de a kezemből féltékeny felnőttként ragadta ki a játékom a lehetőségek teljes hiánya. Ültem tehát tovább a gazdagon, de ridegen berendezett szobám falai között, és végképp arra jutottam, meg kell komolyodnom, különben örökre itt ragadok.
Hogy megtettem e?
- Szóval Belfastban! – kapcsolódom be, messze révedek a túlpartra – Nagyon irigyellek akkor. Csodálatos lehet csak úgy utazgatni, a saját kedvedre. Azt mondod, motorral? Komolyan? El kell vinned egy körre!
A komolyság maradék szikrája is elhamvad ilyen kitörő lelkesedésre. Dehogy tettem meg.
- Tudom, hogy gyerekes ennyire örülni egy ilyen egyszerű dolognak, elvégre mások nap, mint nap ezzel járnak munkába, de egy vak embernek, aki visszanyerte a szeme világát, a legapróbb szín is megmagyarázhatatlanul lenyűgöző.
Későn bánom meg a gondolatot, elvégre semmi nem indokolja, hogy ilyen különleges eszköznek tekintsem a metrót, főleg, hogy Londonban élek. Mugli szemmel nézve a kijelentésem, nos, udvariasan szólva őrültségnek, udvariatlanul pedig valami még rosszabbnak hathat.
- Aberdeenben. Tudod, említettem, hogy elég szigorúak voltak velem akkoriban, szóval nem vagyok egy csodabogár, csak a komor szülő kártyát húztam a pakliból. – vonom meg a vállam, mentve a menthetőt. Elég nehéz lenne megmagyarázni, miért nem ismerek sok alapnak számító eszközt és dolgot, magamban elmormolok néhány imát különböző istenségek felé, remélve, hogy nem tűnik fel a kelleténél jobban a helyzet a partneremnek.
- A szüleim… nos, nagyon különböző emberek. Talán ennél különbözőbbek már nem is lehetnének, olyanok, mintha két ellentétes világból származnának. – halkan sóhajtok egyet, mert csak én érzem a kijelentés valódi súlyát a rám szegeződő aranyvérű pengetekintetekkel szemben – Szeretném azt hinni, hogy csak az apámra hasonlítok kívül-belül, de attól tartok, ez nem ilyen egyszerű. Te nem érezted még úgy, hogy mások bűneiért fizetsz? Hogy olyasmiért büntetnek, amit soha nem követtél el? Ne haragudj a felvetésért, nem szoktam mindig ilyen laza csuklómozdulattal megölni a pillanatokat, bár kétségtelen, van hozzá tehetségem.
Nosztalgikus mosollyal fordulok újra a víztükör felé. Érzem a késztetést, hogy rágyújtsak, ezzel egyből el is ér a felismerés, hogy tulajdonképp menekülésre használom ezt a szokást, a múltba révedés keserédes aromájába mártva szívom a szálakat egymás után. Willow ugyan nem sejtheti, min merengek, fogalmam sincs, milyen hatással van a kedélyemre, de ha adódik lehetőségem, hogy észrevétlenül visszacsúsztassam a törődést a zsebébe, nem tépelődöm majd rajta.
- És mostantól itt maradsz már örökre? – kérdezi, alaposan meglepve.
Pár szívdobbanásnyi ideig tördelem az ujjaimat, aztán felhúzom magam a kerítésre, a sarkammal támaszkodva a kerítés alsó részén. Elengedem a rácsot a kezemmel, magasba tartom, majd tettetett pánikkal integetek párat.
- Igen, örökre, beszippant a város, segíts…! – újra megkapaszkodom, önkéntelenül is nevetnem kell a pillanaton – Ha komolyan kérdezed, még nem tudom. Olyan sok gyönyörű hely van a világon, amit szeretnék megnézni. Tudod, forró, mediterrán tájak a naplementében, tajga télen, a távoli, keleti vidékek háborítatlansága… szóval, ha lehetne, folyton csak utaznék, mindegy, merre. Persze egyelőre vannak komoly kötelességeim, illetve itt a családom, de ha valaki holnap azt mondaná, csomagoljak be egyetlen hátizsákba, pattanjak mögé a motorjára, biztosan megtenném, túl csábító a felfedezés ígérete. Mit is mondtál korábban? Az óvatlanság szobra vagyok, elismerem.
Willowra kacsintok, a szél felborzolja a hajamat, pár pillanatig semmit nem látok a tincseken keresztül. Türelmetlenül betűröm őket a fülem mögé, szórakozottan grimaszolok, ahogy csiklandozzák az arcbőrömet.
- Minerva…
Felfigyelek a megváltozott hanghordozásra, pláne, mert el is akad a megnevezésnél. Érdeklődve bámulok rá a kitisztult látótérben, alattam nyugtalanítóan nyikorog az öreg vas. Hullámok verődnek a lenti partnak, a sötétben tisztára nyalják a köveket, bár ezt a felcsapó permetből is inkább csak sejteni lehet, mint tudni. Türelmesen pislogok, a tekintetem alaposan végigszalad többször Willow alakján, átszűrve újra az eddigi részleteket.
- Hol is van pontosan az az iskola? Megpróbálok szakítani majd időt, hogy meg tudjalak látogatni. Hiányozni fog a beszélgetés veled. De persze csak akkor, ha nem probléma. Nem akarok rád erőszakolni semmit sem.
Az eddig egyenletesen eloszló súlyom most kileng, a korhadt kerítés dühösen felvisít – ijedten ugrom le róla, habár ez inkább reflex, az agyam közben az információn kattog vadul. Érzem, hogy enyhén elpirulok erre a tudatra, de majdnem egyből le is radírozza a pírt a Roxfort elhelyezkedése és mibenléte. Soha, semmilyen körülmények között nem találkozhatunk ott északon, még ha valahogy ki is tudnék kanyarítani egy kevés időt magamnak a roxmortsi délutánokból, sehogy nem jutnék el muglik lakta területre, ráadásul nem jelenhetek meg talárban, oldalamon mondjuk egy seprűvel.
Körülöttünk zörög a természet, halkan emlékeztet a jelenlétére, óriási szerencsémre a kerítés sem adta meg végleg magát, bár ez csekély győzelem a most következő vereséggel szemben.
- Most nevetni fogsz, - kezdek bele mosolyogva – de rettenetesen elzárt helyen van az iskolám. Tulajdonképp mondhatjuk, hogy ez egyfajta egyházi intézmény, bár inkább a hagyományos skolasztikára helyezik a hangsúlyt a valláshoz való kapcsolat helyett. Nagyon szigorúak a látogatást illetően, hacsak nincs hiperszuper szülői engedélyed, biztosan feltartóztatnának.
Abszolút nem kellett hazudnom, bár lekopogom, eddig. A Roxfort módszere valóban sok szempontból idézi azt a klasszikus örökséget, amely az ilyen helyek sajátja, és a mágia nyakatekert módon tekinthető magasabb rendű erőnek, ami már-már isten is lehet, ha úgy forgatom… nem szeretem a féligazságok labirintusát. Lázasan forognak a kerekek valami megoldás után, tekintve, hogy még bagollyal sem üzenhetek neki – bármilyen megfizethetetlen is az ablakában éjszakai ragadozót találó mugli arckifejezése.
- Adj egy levelezési címet, mindenképp írok neked, Willow. Sokkal könnyebb enyhíteni a távolságot így, még ha csak írott formában. A kedvedért majd olvashatóan írok.
Halkan nevetek ugyan, de a szívem összeszorul a javaslatra. Hiába tudom, hogy nincs nyerő lap a pakliban, nem akarom elfogadni a sors előtti térdhajtást. A mosolyom keserű, bár meglepne, ha kiszúrná ilyen rövid ismeretség után… de ostoba vagyok. Nem számít az idő, elvégre itt szenvedek a viszont nem látás gondolatára is. Az idő relatív.
- Azt hiszem, elég fiatal még az idő. Menjünk egy kört az Óriáskeréken?
Nem is próbálom titkolni a csodálkozásom, ez láthatóan lemérhető a kikerekedő szememben is – ez az ember hallja a gondolataimat?!
- Az idő relatív, Willow. Sokan képzelik folyónak, én azonban meg vagyok győződve róla, hogy a tengerhez hasonlít inkább, végtelen világítótoronnyal, mindegyik mögött ott rejtőzik végtelen konstans és variáció.

          A motoros létnek azért megvannak a hátrányai is. Talán azok alapján, amit Minerva most rólam és a korábbi életemről képzel, túl szép a valósághoz képest. Igen, könnyű a motor hátán ülve élvezni a szabadságot, amit ad. Igen, nincsenek kötöttségek, nincsenek szabályok és a magad ura vagy, mégis nincs egy biztos pont, ahova visszatérhetsz, nincs senki, akire úgy igazán számíthatsz, és még valami. Nincs senki, aki várna rád. Persze, ezek az érzések elnyomhatók átmenetileg, mikor már sikerült összeismerkedned emberekkel, de a végső soron, mindig is ott lesz az üresség, csak nem tudod, hogy mit takar. Legalábbis mindig ezt kérdezgetik tőlem, de eddig nem éreztem úgy, hogy ez hiányozna az életemből. Azt viszont, ami mégis, remélem, a Roxfortban megtalálom majd.
          - Igen, motorral és… - Először el akarom utasítani, de végül is miért ne jöhetne el velem. Ha ebbe a sétába, és az egész éjszakába belement, akkor nem lehet akadály a számára egy kis motorozás. – Rendben, egyszer elviszlek motorozni.
          Tudom, hogy nem kérdés volt, de az én felelősségem lesz, ha történik vele valami. Azt pedig nem bocsátanám meg magamnak. Hallgatom további okfejtéseit, és rájövök, hogy miért is volt annyira boldog.
           - Te se éppen napi szinten metrózol. Pedig a nyáron lehetne rá lehetőséged. Nem szoktál ennyire messze eljönni otthonról?
            Azért keresem a válaszokat, mert kicsit furcsának találom, hogy nem jár metróval, ha ennyire élvezi. Talán burkoltan rá kéne kérdeznem, hogy boszorkány-e? Nem biztos nem. Azért mert nem metrózik állandóan, még nem jelenti, hogy boszorkány.
            Aberdeen, szép hely. Egyszer töltöttem ott néhány hónapot. Vissza kéne menni oda, és meglátogatni Sue-t és Johnt. Az esküvőjük óta nem láttam őket. Aztán csak hallgatom, ahogy megnyílik nekem minden előzmény nélkül. Nem akarom beléfojtani a szót, ezért némán hallgatom. Aztán a kérdésével, mintha bensőm legmélyére látna. Valahova, amit megpróbálok eltemetni magamban, de az mindig felszínre tör. Igyekszem nem elveszteni önmagam egy pillanatra se, amíg eszembe jutnak régi emlékeim.
           - Tudom, mire gondolsz.
           Nem vagyok hajlandó többet elárulni. Még igazából ez is több mint, amiről tudnia kéne. Gyorsan tématerelésként felteszem kérdésem, mire olyat tesz, amire nem számítok. Közelebb lépek hozzá, még az esélyét sem akarom megadni annak, hogy beleessen a folyóba. Nem is értem, miért vetődik fel benne, hogy nem komolyan kérdezem. Minden kérdésem komolyan szoktam venni. Legalább tudom, hogy mit nem szabad felelőtlenül megígérnem neki.
          - Nem mondtam, hogy az vagy, egyszerűen megkérdeztem, hogy annak tartod-e magad. De úgy gondolom, vagy megbízol bennem annyira, hogy éjszaka császkáljunk kicsit, vagy tényleg nagyon óvatlan vagy.
          Lényegében az első esetre tippelek inkább, de a második is biztos szerepet játszik. No meg a lázadás, a kíváncsiság és a menekülés valami elől. Szerencsére nem érti félre a kérdésem, még a röpke kis hatásszünetnek köszönhetően sem, de azért közelebb ugrok hozzá, mikor megreccsen alatta a korlát. Nem úgy tűnik, mintha nagyon megijedt volna, mégis elmereng valamit. Nem értem, nem a kezét kértem meg, és ha megmondja a címet, és nincs messze Perth-től, akkor még akár motorozni is elvinném, amíg jó az idő. Végül felém fordul, és a korábbi tanácstalan arckifejezése mosolyba vált.
          - Értem.
          Teljesen letör ez a hír, így tőlem szokatlan módon ennél többet nem is tudok kinyögni. Még az sem vidít fel egy kicsit sem, hogy levelezhetünk. Egyáltalán, melyik címem adjam meg? Miért? A levelezés nem lenne olyan élvezetes. Azért lediktálom neki a perth-i lakás címét. Még mindig nagyobb a valószínűsége, hogy ott bukkanok fel, minthogy Londonban.
          - Nem hiszem, hogy olyan olvashatatlanul írnál. De ha igen, akkor kibetűzöm, elviszem egy elemzőhöz, vagy valakinek, aki szintén rondán ír, de az ő írását legalább el tudom olvasni. - Kicsit próbálom oldani a hangulatot. Úgy tűnik akármivel is próbálkozunk, ez az éjszaka már el van átkozva. – És hova küldjem a választ? Vagy azt majd az első leveledből megtudom?
          Remélem, hogy ad valami címet, mert abból legalább megtudhatnám, hol van az iskolája, a többi pedig csak rám tartozik, hogy sikerül-e elintéznem a bejutást. Márpedig biztos megoldanám valahogy. Egy kis sétába a kertben még senki sem halt bele vagy kapott érte nagyon súlyos büntetést.
          - Számomra az idő inkább végtelen kuszaságok halmaza, amiből ha kiemelünk egy pontot, akkor láthatjuk benne a múltat és a jövőt. Ahogy a jövő megváltoztatható a múlt segítségével, és csupán az egyetlen biztos pont van, a jelen, az itt és a most. Aki nem tudja kihasználni ezt a pontot, az később már csak úgy tud változtatni a jövőjén, ha mindenki más jövőjét is megváltoztatja. Az idő nem egy egyenes vonal, amit felrajzolhatok valahova, de valójában nem is lehet meghatározni az idő fogalmát. Csupán felaggatjuk különböző szavakkal, amik később meghatározzák és gúzsba kötik. Olyan sok féle idő mértékegység van, mégis melyik az igazi?
          Ettől még a kérdésemre nem kapok választ az óriáskerékkel kapcsolatban, és bár péntek este van, ha nem vagyunk elég fürgék, akkor lekéssük a nyitva tartást. Megfogom Minerva kezét és határozott lépésekkel terelem a kerék felé, hogy amíg gondolkodik a szavaimon, odaérjünk. Lehet, hogy az idő nem teljesen meghatározható, de a nyitva tartási táblán a fél tizenkettő nem lesz fél négy, csak mert én azt szeretném.
          - Két jegyet, kérek – mondom a pénztárosnak.
          Még épp időben érünk oda, már készült bezárni. Kifizetem a jegyeket, és beállunk a másik várakozó pár mögé. Talán többen is lennének, főleg péntek este, de a bulizók ilyenkor már a szórakozó helyeken vannak, a turisták pedig alszanak, vagy ki tudja, mit csinálnak. Végül kinyílik előttünk az ajtó, engedem Minervának, hogy beszálljon, majd én is a nyomában.
          - Konstansok és variánsok? Tudod, egyre érdekesebb vagy számomra.
Nem érdekel hogyan, de ki fogom deríteni, melyik iskolába jár. Az ablakhoz lépek, és a távolba révedek, ahogy lassan emelkedünk. Már nincs vissza sok ebből az éjszakából, és ugyan vissza van még egy párizsi találkozás, egyáltalán nem látok rá esélyt, hogy valaha újra látni fogjuk egymást, de ezt a gondolatot egyelőre megtartom magamnak.

[Konstansok és variánsok? Tudod, egyre érdekesebb vagy számomra.]

                                                

 Willow&Minerva

Óvatlannak nevezni egy griffendélest nem egy valószínűtlen pillanat – gondolom végig, amíg a fülke ajtaja surrogva bezáródik előttem – ha azonban rajtam kívül ismerne néhány másikat, mindjárt otthon kötögető nénikévé redukálódnék. Érdekes vonulat mindenesetre, nem is emlékszem, mondta e ezt odaát bárki nekem, ott mintha egyszerűen megtalálna a baj enélkül is, valahogy mindenki természetesnek veszi a felelőtlenség lórúgásait a halálfalók, óriási legendás ragadozók és hogy valami egyszerűbbnél maradjak, a hoppanálási balesetek közepette. Ettől a megállapítás persze még igaz marad, ha kivont pálcás per kardos ütközet ígéretét dobod fel, biztos lehetsz benne, hogy az első sorban fogok tankot játszani.
Egy kicsit készületlenül ér az utazás a levegőbe, de amíg a sorban álltunk, volt időm megválaszolni a rám boruló végtelen kérdést is.
- Szóval egy elemzőhöz? – mosolygok, közben már ott tartok elméletben, honnan fogok hagyományos papírt és tollat szerezni – És ha valami intim dolgot írok le, valami igazán személyeset…? Igen, Willow, én fogok írni először, szóval ez is meglepetés lesz.
A sötétben az az egyetlen szerencsém, (már ha beszélhetünk még egyáltalán erről a kifejezésről az én esetemben) hogy nem látja, olyan arcot vágok, mint aki épp meztelen csigákat készül kitermelni magából – a muglik számára nem furcsa papír és toll az egy dolog, na de hogy jutok el egy postára?! Tisztában vagyok vele, hogy a baglyok különösen intelligens lények, de nem repülhetnek be egy mugli postára, hogy aztán feladják a leveleket. Vagy van erre valami módszer, csak én nem tudok róla?
Elképzelem, ahogy a kommunikáció hiányában végül Willow a keresésemre indul, majd ajtóstul betör a Roxfortba. Persze, erre az esély a nulla körül konvergál, a birtok határában eszébe jutna, hogy nyitva felejtette a gázt, és hazamenne, de azért egészen andalító ez az ábránd.
- Tény és való, az idő egy olyan terület, amelyet sosem fogunk teljesen megérteni. A mértékegységei csupán nekünk nyújtanak kapaszkodót az eligazodáshoz, azonban az ember apró és rövid életű a teljes kép feltérképezéséhez. – szedem össze a szavakat – A jelen sosem biztos, csupán viszonylagosan, elvégre valaminek az oka és okozata is egyszerre. „Élt, él, élni fog – halott, hal, meg fog halni”, az emberi életek jövőbe futó szalagok, de honnan tudod, hogy nem folytatódnak egy másik valóságban? A halál olyan véglegesnek tűnik, de szerintem inkább csak egy kör, ami visszatért önmagába, és most újra leírja az ívet.
Nehéz erről részletek nélkül beszélnem, még azokkal együtt sem teljesen értem minden aspektusát – a nagyanyám kedvenc témája volt ez, elvégre egy olyan családból jött, ahol az időnyerőkkel kísérletezés mindennapos volt. Nyilván inkább csak elméletben és kis hatótávon, elvégre ez az eszköz szigorú szabályok mellett is óriási hatalommal bír, amellyel könnyű visszaélni, de a Lutecek múltba és jövőbe egyszerre révedő tekintete előtt kirajzolódhatott egy olyan dolog, amelyet mi még nem is sejtünk.
Ekkor jöttem rá, hogy nem is válaszoltam az óriáskerékkel kapcsolatos kérdésre, de már a sorban is találtam magam. Előttünk csak egy pár várakozik, a pénztáros jótékony vigyora, ami elkísér a fülkéig, arról árulkodik, hogy minket is ebbe a kategóriába sorol.
- Nahát, köszönöm! – lelkesedem a beszállásnál, így hamarosan el is indulunk – Még sosem ültem föl óriáskerékre! Nézd, milyen gyönyörű a túlpart!
Az üvegre tapadok, lenyűgöz a város ebből a távlatból – Willow türelmesen várja, amíg kitombolom magam. A mi fülként az utolsó, amely még embereket szállít, gondolom, a hangulatra való tekintettel utazhatunk csak ketten benne – ezt persze ebben a pillanatban realizálom.
- Konstansok és variánsok? Tudod, egyre érdekesebb vagy számomra.
Willow áll mellettem, a hangja betölti a kis teret. Engem semmi nem ment meg attól, hogy felvegyem a zakóm vörös árnyalatát, bár nem tudom, ebben a fényviszonyban ez hogy nézhet ki.
- Ennek örülök, az érzés ugyanis kölcsönös.
Tudom, hogy furcsán hat a következő gesztusom – felemelem a kezem, és lassan, biztatónak szánt mozdulattal megsimogatom a felém eső vállát, arcomon a helyzethez illő mosoly ül.
Óriási jelentőséget tulajdonítok az emberi érintésnek, mivel életem nagy részében megszoktam a hiányát, nagyanyámnál egyikünk sem igazán volt az érzelmek lelkes rajongója, kimutatni egyet jelentett a gyengeséggel. Apáéknál ennek nincs mögöttes tartalma, ők minden alkalommal teljesen természetesen élik meg ezt, próbálok felzárkózni ehhez a tendenciához, úgy kezelni az érintést, mint a barátság, a bizalom, a szeretet egyszerű kis jelét, erre tett kísérlet a mostani is. De akkor miért nem engedem már el? Meddig udvarias ez a gesztus, mettől számít bizarrnak?
- Che sara sara. – húzom el aztán a kezemet, úgy ítélve, hogy itt húzódik a normális határa – A latin mindig zseniálisan pontosan fogalmaz, nem igaz?


                                                                

          Intim dolog? Mi lehet kettőnk között olyan nagyon intim dolog, amit levélben megírhat, de egy elemzőhöz már nem vihetem el? Elmosolyodok, mert jelenleg semmi sem jut eszembe, de biztos gondolkodni fogok rajta egy ideig, és ha máskor nem Párizsban biztos rákérdezek majd.
          - Jó, ezt a menetet te nyerted meg. Akkor megvárom az első leveled, és majd csak arra reagálok.
           Még mindig nem különösebben vagyok elragadtatva az ötlettől, de ezzel csak időt nyer magának. Mégse lehetek túl óvatlan. Nem állíthatok be szeptemberben, várnom kell egy, de inkább két hónapot, hogy ne legyen annyira feltűnő. Kicsit elhallgatok a hasonlatát hallva. Nem akarom terhelni a saját problémáimmal, ahogy észrevettem, neki is van elég.
          - Igazán nincs mit.
          Megérte az összes pénzt, ha ennyire boldog tőle. Sőt, ha nem lenne ilyen késő, akkor mennénk még egy kört. Talán vissza kéne hoznom napközben, hogy lássa milyen akkor a kilátás. Most csak az utcai lámpák és házak fényét láthatja. Nem tudom eldönteni, hogy belekezdjek-e egy kis mesélésbe, és ezzel visszatérve a korábban felvetett témára a halálról és az élet körforgásáról. Azt hiszem, ez nem a legjobb alkalom rá. Így is túlságosan letöri majd az elválás. Úgy érzem, közelebb engedtem magamhoz, mint amennyire kellett volna, de most nem fordíthatok neki hátat.
          Aztán, ahogy a vállamra helyezi a kezét, valami megmozdul bennem. Nem tévedés, amit korábban éreztem, és amit korábban gondoltam. Minerva lehet az első olyan ember az életemben, akihez, aki miatt vissza fogok térni Londonba. Mindig és bármikor. Nem is tudom, hogy mikor veszi le a kezét a vállamról, csak annyit érzékelek, hogy mond valamit, amit nem értek, csak kitalálom, hogy miről lehet szó.
          - Abban az iskolában azt is megtanítják, hogyan hozd zavarba az embert?
          Lényegében még mindig az érintés hatása alatt vagyok, de pontosan tudom, hogy mit mondok. Az agyam zakatolni kezd a lehetőségek sokasága között. Megpróbálom kiválasztani a legtisztább és leghelyesebb utat. Leülök a fülke közepén lévő padra, lehajtom a fejem, amíg két pillanatig átgondolom, hogy mit is kéne mondanom.
          - Emlékszel mikor korábban az élet körforgásáról beszéltél? Remélem, igazad van. Van valaki, akit nem sikerült megismernem, mert még a születésemkor meghalt. Mindig úgy gondoltam, hogy talán továbblépett, így nem kell szégyenkeznie miattam, ha látna valahonnan. Ha mégis látja, és tudja, hogy mit csinálok, akkor nem hiszem, hogy büszke lenne rám.
          Bár nem mondtam ki konkrétan, hogy kiről van szó, könnyen rá lehet jönni, hogy valamelyik szülőmről vagy nagyszülőmről. A nagyszüleim nem is ismerem, még csak történeteket sem hallottam róluk soha. Aztán mintha megkönnyebbültem volna attól, hogy ezt valakinek elmondtam, magamhoz térek, és újult erővel térek vissza az ablakhoz.
          - Te látod hány óra van a Big Ben szerint?
          Nem különösebben ez izgat, inkább különlegessé akarom tenni ezt az éjszakát itt az Óriáskeréken. Amíg kicsit előttem áll, hogy az órát láthassa, kiveszem a pálcám a kabátom belső zsebéből, és néhány mozdulatnak köszönhetően egy kisebb tűzijáték kezd el durrogni az égen.
          - Ígértem neked valamit a pubban, most szeretném, ha te ígérnél meg nekem valamit. – Leveszem a kalapom a fejemről, és az ő fejére teszem. – Vigyázz rá egészen addig, amíg vissza nem kérem majd egy napon.
          Szándékosan nem azt mondom, hogy odaadom neki, attól véglegesnek tűnhet a dolog, és nem lesz több csupán egy egyszeri találkozás emlékénél, ami még csak nem is maradandó úgy igazából. Ezt pedig nem akarom. Majd, ha legközelebb találkozunk és lesz rá alkalmam, akkor megbűvölöm a kalapot, hogy eltűnjön, ha történne velem valami. A muglik nem értik meg, és biztos azt hinné, hogy elvesztette, de a lelke mélyén talán tudná, hogy mi történt valójában.

[Abban az iskolában azt is megtanítják, hogyan hozd zavarba az embert?]

                      

Willow&Minerva

Én és a latin. Tökéletes szakdolgozat lehetne belőle, szigorúan pszichológiai alapokon nyugodva, elvégre az ősi szavakat használom fegyverként, pajzsként és csapdaként. Régóta velem vannak, együtt vagyunk az iskola falai között is… szorult helyzeteim megmentői ezek. Che sara-sara. Nyers, sajátos füstölésű fordításomban annyit tesz: ahogy kell, úgy legyen.
Willow nem beszéli a nyelvet, ez elsőre látszik, de talán az érintését sem, legalábbis először lemerevedik a mozdulatom nyomán. Elengedem a puha anyagot, a kezem még a levegőben marad, hogy ne tartsam ott bénán, kissé erőltetetten lesimítom a zakóm. Gondolom, kívülről megint megkérdőjelezhető az ép eszem ennyi felesleges mozgás mellett, Willow azonban megszólal, keresztülvágva az elképzelésem.
- Abban az iskolában azt is megtanítják, hogyan hozd zavarba az embert?
Épp kifújni készültem a levegőt a mondat kezdetekor, most azonban visszatartom a lélegzetem. Elsétál mellettem, a fülke közepén elhelyezett padra ül, tekintete sötét a benne kavargó gondolatoktól. Halkan, szaggatottan lélegzem, az ujjaim teljesen elhűlnek a kérdésre. Kimondatlanul is érzem a pillanat súlyát, így várok, talán percekig, órákig, talán napokig… a kerék nyikorgása hallatszik csak a csöndben, az éjszakai London álmatagon hunyorog rám az ablakok mögül, fényíveket rajzolva mindkettőnkre. Talán udvariasan el kellene fordulnom, képtelen vagyok rá, amellyel újfent bebizonyítom a családom nevére való méltatlanságomat, ugyanis nem bírva a kényszerrel közelebb lépek. Kínzóan hangos a sarkam a zárt térben, de úgy tűnik, ez töri meg a varázst, mert eddig magába merülő partnerem most megszólal.
- Emlékszel mikor korábban az élet körforgásáról beszéltél? Remélem, igazad van. Van valaki, akit nem sikerült megismernem, mert még születésemkor meghalt. Mindig úgy gondoltam, hogy talán továbblépett, így nem kell szégyenkeznie miattam, ha látna valahonnan. Ha mégis látja, és tudja, hogy mit csinálok, akkor nem hiszem, hogy büszke lenne rám.
„Nincsenek megbocsájthatatlan bűnök, csak megbocsájtani képtelen emberek.” Ezt akarom mondani, de rögtön ezer kifogás jut eszembe vele kapcsolatban. Vannak el nem évülő sérelmek, bűnök, és van, amiért érdemes is bűnhődni. Örökké.
Félig önkéntelenül cselekszem, a korábbi feszélyezettségem teljesen felmorzsolódik a gesztusban – mögé lépek, áthajolva épp átérem a vállait. Félig térdelve borulok most rá, egyik kezem a kulcscsontján, a másik a lapockáján. Vannak pillanatok, amikor nem érdemes megszólalni, mert a hangok kegyetlenül széttépik a csöndet, amely ott húzódik minden árnyékban és félmosolyban. Olyanokban, amelyeket én is felvillantok, ha a családom anyai ága kerül szóba – nagyon jól tudom, milyen érzésről beszél. Mikor születtem, még teljes volt a kép, de a kör, amelyet anyám a bűneivel rárajzolt a családfánkra, csak velem érhet körbe. Ha elfelejteném, épp elégszer a számba rágta, pusztán a bizonyítéka vagyok valami szörnyűnek, amit jobb lenne elásni, eltemetni, elfelejteni: az ostobaság bűnének.
- A kör soha nem bomlik meg, Willow. Valahol az a valaki tovább él, és nem tekint a múltba. Tudod, miért? Mert a múlt tesz minket jelenné, de a jelen rajzolja a jövőt. „Élt, él, élni fog.” Senkinek nem kell szégyenkeznie miattad, mert nincs miért. Nincs szükségem érvekre, egyszerűen csak hidd el nekem.
Az utolsó hangoknál elszorul a torkom. Nem akarok a nagyanyámról beszélni, habár ha szabadjára engedem a képzeletemet, szinte látni vélem, ahogy szemrehányóan bámul ránk. Nagyon kedvelnéd a gitárost, igaz, nagymama? Nos, őszintén remélem, hogy igazat mondtál, mikor a tükörbe bámuló végtelenségről beszéltél. Kevés dolgot kívánok ennyire… nagyon remélem, hogy valóban önmagát látja benne.
A nosztalgikus merengésem és a furcsa pózt Willow hangja szakítja meg, feláll, és az ablakhoz lép nekem háttal. Ezúttal azonban nem asszociálok arra, hogy esetleg mérges lehet, nem tűnik olyan feszültnek, mint az imént. Kinézek a plexin át a túloldalra, épp a fordulat tetején járhatunk, millió fény ragyog alattunk mindenhol. A korláthoz sietek, alattunk London sejtelmesen kacsint egyet, kacér arca helyeslően bólint.
- Te látod, hány óra van a Big Ben szerint? – kérdezi Willow, mire felé fordulok, de ebből a szögből sem látok sokkal többet a magas alaknál, aki maga elé néz. Mellé sétálok, átbújok a karja alatt, elnéző mosollyal helyet foglalok hát, és bámulni kezdek messze a sötétbe.
- Hát, ha még nem vakultam meg, éjfél felé járhat…
Nem fejezem be a gondolatot, ekkor ugyanis tűzijáték kezdődik, nem is olyan messze tőlünk. Egyből elönt az izgalom, el tudom képzelni, milyen ijesztő lehet az avatatlan szemnek a rengeteg hangulatváltozás egyetlen este alatt. Lábujjhegyre állok, az égi tünemény percekig némaságra kényszerít, szóhoz sem jutok a csodálattól. Míg villog a tengernyi szikra és parázs, Willow ismét felém fordul, kalapját a fejemre teszi.
- Ígértem neked valamit a pubban, most szeretném, ha te ígérnél nekem valamit. Vigyázz rá egészen addig, amíg vissza nem kérem majd egy napon.
- Nahát, biztos vagy benne? Nem leszel magányos Kalap nélkül? Ha mához tíz évre kérnéd, akkor is megőrizném. Köszönöm szépen!
Egy pillanata úgy érzem, ha hirtelen eltűnnének a falak körülöttünk, besüvítene a jeges magaslati szél, akkor sem történne semmi, lebegnénk tovább ebben a boldog nyugalomban. Kötnék magunknak felhőkből sálat, hogy ne fázzunk, és soha nem térnénk vissza a földre… bizony.
Mielőtt azonban hangot adhatok a gyerekes ábrándnak, a fülke éles zökkenéssel megáll a menetben. Belerezonálnak az ablakok, kihajolva látom, megállt a kerék, lassan kihunynak a fények is.
- Willow, figyelj… - nem tudom befejezni, szinte azonnal sötétbe borulunk, velünk együtt pedig az összes többi fülke is.
Természetesen a homályosnak elegánsan becézhető fényviszonyok nem vonnak maguk után teljes feketeséget, az utcai világítás haloványan beszűrődik ide is, ami óriási szerencse, én ugyanis ismét vörösben virítok, ezúttal egy kalappal a fejemen. Az nem lehet, hogy én okoztam, ugye?!  Az ilyesmit az ember kinövi, megtanulja kezelni, ez nem valami ösztönös dolog…
- Hmm, emlékszem, mikor azt mondtam, az elektromos dolgok megőrülnek néha a közelemben? Úgy látszik, kettőnk balszerencséje már a világot is megállítja a mozgásban. Most jól jönne az öngyújtó, igaz e?