Egy életszakasz lezárása, egy másik kezdése

          Tíz év. Ennyi ideje nem találkoztam senkivel a családomból. Tizenhét éve, hogy nem voltam itt. Még a környékén sem annak a helynek, ahol felnőttem. Teljesen megváltozott, ha nem tudnám, hogy ide kell jönnöm, fel se ismerném. Ami talán annak is köszönhető, hogy a háború idáig is elért, pedig Belfast nem éppen a szomszédban van Londonhoz képest. Leállítom a motort a ház előtt, és felnézek az épületre. Az ötödik emeleten van a lakás; kíváncsi vagyok rá, hogy mennyit változott, mióta én utoljára láttam. Gondolom, Timothy átalakította azóta, hiszen egyedül lakik, nem hiszem, hogy szüksége van még a nagyobb lakásra.
          Az épületbe könnyen bejutok, szerencsémre pont elhagyja valaki azt, de lépteim lassulnak, ahogy közelebb érek az ajtóhoz. Nem is tudom megmagyarázni, hogy miért jöttem el valójában. Rengeteg dolgom lenne Londonban, többek között a talárkészíttetés. Mikor benéztem a szekrénybe, miután megkaptam a választ McGalagony igazgatónőtől, egy talárt sem találtam. Pontosabban, talárt éppen találtam, de nem a használható kategóriából,  ezért a fél napom ott fogom tölteni a talárszalonban, mire Madam Malkin rendbe hozza nekem. Végül megállok az ajtó előtt, de a csöngetésig már nem jutok el, mert azonnal kinyílik. Egy pillanatra meglep Miller látványa, de hamar túllépek rajta.
          - Nocsak, mi az oka annak, hogy megjelentél? – kérdezi.
          - Valószínűleg az, ami neked is.
Nincs kedvem a vitához, főleg nem a lépcsőházban, ahol mindenki hallhatja. Beljebb megyek a lakásban, amit gyerek zsivaj tölt meg. Gyorsan utána számolok, és valószínűleg ők már Miller unokái lehetnek, vagy Gary fiatalabb gyermekei. A nappaliban találom meg apát két kisebb gyerekkel körülvéve.
          - Szia!
          Köszönök, de ő nem viszonozza. Percekig csak nézünk egymásra, majd mindenkit az étkező felé terel. Nem mozdulok. Nem számítottam melegszívű fogadtatásra, arra hogy majd körülrajonganak és ujjonganak, mert hazajöttem. Ennél azért mégis többet vártam, sokkal nem, csak egy kicsivel. A légkör semmit sem változott tíz év óta közöttünk, csak a gyerekek oldják egy kicsit a feszültséget.
          - Te nem jössz? – néz vissza rám Timothy.
          Nem gondoltam, hogy azonnal az ebéddel fogjuk kezdeni. Annak ellenére sem, hogy a múltban is mindig így volt. Csak a konyhába lépve veszem észre a két sürgölődő nőt. Az egyiküket felismerem, ő Miller felesége, de a másikról fogalmam sincs kicsoda. Valójában az étkezőben összegyűlt emberek java részét nem ismerem. Kicsit ettől olyan érzésem van, mintha valójában én lennék az idegen, aki nem való ide csak betévedt az utcáról.
          - Gyere, ülj le, Willow – invitál beljebb Greta.
          Greta az egyetlen, aki miatt úgy érzem, hogy a családomhoz tartozom. Nem is tudom, hogyan volt képes hozzámenni Millerhez. Mindig mosolyog, és kedves is, tökéletes ellentéte a bátyámnak. Odamegyek az ismeretlen nőhöz, és bemutatkozok. Így derül ki, hogy ő Miller nagyobbik fiának, Torynak a felesége, Tina. Hihetetlen, hogy már ennyi idő eltelt, még úgy is, hogy alig voltam hat éves mikor Miller és Greta összeházasodtak. Leülök az egyik még üresen lévő székre, pont időben ahhoz, hogy elém kerüljön egy tálban a leves. Mindenki elfoglalja a helyét, a hatalmasra nőtt asztal körül. Az a néhány szék jelenleg nem is lenne elég, ami még gyerekkoromban itt volt.
          - Nem várjuk meg Garyt?
Kérdésem ugyan ártatlannak hat, de abból, ahogy a szemek rám szegeződnek, tudom, hogy valami nincs rendben. Nem csak Gary hiányzik, hanem az egész családja. Silas felesége és lánya is eljött, akkor ők miért nem? Persze, a tíz év ebben az esetben is előbukkan, hiszen semmit sem tudok róla, mi történt vele ennyi idő alatt, de azt még így is biztosra veszem, hogy apa és a család nem tagadta ki őket. Nem csinálhatott olyat, ami még az én bűnömnél is nagyobb lenne.
          - Willow… - kezdett bele Greta, de Miller átvette tőle a szót.
          - Ne most, inkább egyél!
          - Miért ne most? Mitől különbözik majd fél óra múlva?
          - Gyere velem, kérlek.
Timothy feláll az asztaltól, de Greta gyorsan megelőzi, hogy inkább őt kövessem. A nappaliba megyünk, ahol az előbb még a gyerekek játszottak. Megáll a zongora mellett, de nem kezd bele azonnal a magyarázatba.
          - Greta, mi…
          - Gary már régen elvált Onitól, aki viszont nem jön ide. Megtagadott minket, és Joss is csak alkalomadtán jön. Gary új menyasszonyát pedig biztos nem fogod már megismerni.
          - Miért?
          - Willow, Gary ott volt az iskola ostrománál, és meghalt.
          - Mikor akartátok elmondani?
          - Azt hittük, tudod. Silas...
          - Silasról tudok, ha volt rá lehetőségem, akkor hallgattam azt a kalóz adót.
          Egy pillanatra a vállamra helyezi a kezét, majd visszamegy az étkezőbe. Megtámaszkodom a zongorán, ami még anyué volt, és azóta is letakarva porosodik a helyén. Eddig se nagyon volt, de ennek a hírnek köszönhetően az összes étvágyam elment. Tina megpróbál ugyan visszahívni magukhoz, de nem akarok menni. Lerántom a ponyvát a zongoráról, és felemelem a tetejét, majd a billentyűzetet rejtő tartót is. Biztos vagyok benne, hogy az idők folyamán elhangolódott, de annyira nem értek hozzá, hogy újrahangoljam. Az a néhány lecke, amit akkor kaptam, mikor magántanár voltam, erre már nem terjedt ki. Már abban sem vagyok biztos, hogy bármi menne, hiszen azóta nem gyakoroltam.
          - Willow, azonnal gyere vissza közénk ebédelni!
          Miller hangja csak úgy mennydörög keresztül a lakáson. Mégis sikerül figyelmen kívül hagynom. Tudom, hogy a székben sok kotta van, de azoknak az olvasása sohasem ment túl jól, most sem veszem elő egyiket sem. Lehunyom a szemem, hogy felidézzem a dallamot, aminek a játszását megtanultam. Mikor minden összeáll, az ujjaim táncolni kezdenek a billentyűkön. Ahogy sejtettem, nem szól olyan tisztán, mint az emlékeimben, de azért nem is olyan vészes.
          - Willow, azonnal fejezd be, és gyere enni!
          Nem tudom, mit vártam attól, hogy hazajöttem, hiszen semmi sem változott. Talán annyi, hogy trappolás üti meg a fülem, és a két kislány hamarosan megjelenik mellettem. A saját módjukon táncba kezdenek. Nagyon aranyosak, ahogy rázzák a feneküket és lábukkal tapicskolnak.
          - Azt mondtam, hogy azonnal fejezd be, és gyere enni!
Éppen csak sikerül elvennem a kezem a billentyűzetről, mielőtt Miller rácsapja a fedelet. A gyerekek megszeppenve rohannak vissza az étkezőbe.
          - Miért nem tudsz csak egy kis tiszteletet mutatni apa felé?
          - Mégis mivel voltam tiszteletlen szerinted? – állok fel és nézek a szemébe.
          - Ez a zongora anyáé volt, és a kedvenc dallamát játszottad. Lehettél volna még ennél is tiszteletlenebb, főleg azok után, hogy szóbahoztad Gary-t?
          - Ha tudtam volna Gary-ről, akkor nem hozom szóba. És a dallam? Megint csak nem tudtam róla, hiszen anya nekem sohasem játszhatta. Lehet, hogy te emlékszel rá, de én nem. De miért is érdekelne téged ez. Miért lenne ez a nap más, mint az összes többi, amit együtt töltöttünk?
          - Miller, ne most veszekedjetek.
Greta újfent megjelenik a nappaliban, és próbálja lenyugtatni férjét. Nem titkolom, nem is tudnám, hogy mennyire dühös vagyok. Sohasem mondták ki nyíltan, hogy engem okolnak anya haláláért, de mindig is sejtettem, hogy így van.
          - Mondd ki, amit gondolsz!
Nem fogok félúton megállni. Ha belekezdett, akkor mondja végig, és ne tartsa vissza magában, nekem is sokkal jobb lenne, ha végre nem csak éreztetnék velem.
          - Mégis mit kéne kimondanom? Nincs semmi mondani valóm neked.
Úgy tűnik, ő már kezd lehiggadni kicsit, én viszont nem hagyom annyiban, amíg tombol bennem a tűz.
          - Tudod te azt nagyon jól. Mondd ki, amire gondolsz anyával vagy velem kapcsolatban. Rád van írva, elárulja a testtartásod.
          - Willow, legalább neked legyen annyi eszed, hogy nem provokálod – kérte Greta.
          - Hallani akarod, hogy a te hibád, hogy anya meghalt? Akkor legyen. Mindig is téged okoltalak érte, és nem is alaptalanul. Nézd meg mi lett a testvéreidből, és mi lett belőled. Nincs egy normális állásod, nincs családod, nincs semmid azon a nyamvadt mugli eszközön kívül.
          Tényleg kimondta, pedig nem gondoltam volna, hogy megteszi. Nemrég még ő panaszkodott a tiszteletlenségemről, most pedig ő az, aki egyáltalán nincs tekintettel másra. Lényegében meg sem lep a dolog, mindig is sejtettem, hogyan vélekednek rólam.
          - Hogy ítélkezhetsz felettem, miközben még azt sem tudod, hogy mi van velem?
Különös módon egy pillanat alatt megnyugszom, pedig a helyzet semmit sem változott. Ebből is látszik, hogy ő sem keresett engem soha, csak vádaskodni tud.
          - Elég annyit tudnom, hogy nem dolgozol aurorként pedig a képességeidnek nagy hasznát vennék.
          - Nem dolgozok aurorként, mivel sohasem éreztem magamnak úgy igazán azt a szakmát. De mit tudhatsz te, aki a Helytelen Varázshasználati Irodánál van, ha még mindig ott vagy. Vagy kémeket küldtél utánam, amíg a Minisztériumban dolgoztam, mert láthatóan azóta frissebb információd nincs rólam?
          Nem állt szándékomban tovább folytatni ezt a beszélgetést, és a kialakult kellemetlen helyzet miatt, már maradni sincs kedvem. A válaszaira pedig végképp nem vagyok kíváncsi. Hagyom, hogy had fortyogjon még egy kicsit mindenki, a csöndes és nyugodt ebédet már úgyis elrontottuk. Elindulok a bejárati ajtó felé Gretával a nyomomban. Csak őt sajnálom és a gyerekeket, hogy végighallgatták a beszélgetésünket, már ha lehet ezt beszélgetésnek nevezni, ami köztünk folyt.
          - Most hova mész?
A bejárati ajtóban állunk, nincs kedvem visszamenni az étkezőbe, abból úgyse sülne ki jó dolog.
          - Visszamegyek Londonba – mondom, miközben megölelem egy pillanatig. – Szeptembertől pedig a Roxfortban leszek. Ha szükséged van rám, akkor ott megtalálhatsz majd.
          - Miért nem mondtad ezt el korábban?
Már a lépcsőn haladok lefelé, mikor meghallom a kérdését. Megfordulok, és inkább visszamegyek hozzá, még mindig nem akarom, hogy bármiről is tudjon a lépcsőház bármely lakója.
          - Gondolod, hogy számított volna? Születésem óta elkönyvelt valamilyennek. Szerinted számítana számára, ha ezt tudja? Nem úgy viselkedek, ahogy ő azt elvárja tőlem, ahogy a családom elvárja tőlem, így már nem is lehet jó, akármit is csinálok. Köszönöm, hogy megpróbálsz a villámhárító lenni kettőnk között, de mint látod, hasztalan.
          Még egyszer utoljára megölelem, majd elhagyom a házat. Megint nem nézek vissza, pont, mint tizenhét éve, mikor elmentem. Akkor Hertfordshirt, most Dublint veszem célba. Út közben viszont megállok egy kicsit egy út menti étteremnél.
          Amíg a kávémat kortyolgatom, és várom, hogy kihozzák az ebédem, elgondolkodom. Azt mindig is tudtam, hogy Miller mit gondol rólam, de azt igazából még sejteni sem sejtettem, hogy apu hogyan vélekedik. Biztos osztja valamennyire a bátyám véleményét, különben már régen elárulta volna egy-egy ilyen civakodásunk alkalmával a valódi gondolatait. Nem kértem meg Gretát, hogy ne beszéljen a Roxfortról, de lényegében már úgyis mindegy. Nem valószínű, hogy a közeljövőben bármikor találkozni fogunk, ahogy azt sem hiszem, hogy majd felkeresnek Londonban és a bátyám bocsánatot kér. Neki legalább annyira természetes ez, mint nekem a motorozás.
          - Köszönöm – mondom egy erőltetett mosoly kíséretében a pincérnőnek, ahogy leteszi elém az ebédem.
Azért egy haszna mégis van ennek a kirándulásnak. Egy időre kénytelen vagyok felhagyni az országutak járását. Még egy út Londonba, aztán egy Perth-be, de onnan már hoppanálva jutok csak el a Roxfortba, szükségem van erre a néhány napra, hogy teljesen felfrissülve kezdhessem meg az életem egy következő szakaszát.