+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Eltávozottak kincsei
| | | |-+  ♦Omnis vir lupus♦
| | | | |-+  James Wolf (Moderátor: James Wolf)
| | | | | |-+  Közöny
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Közöny  (Megtekintve 546 alkalommal)

James Wolf
[Topiktulaj]
*****


• a farkas •

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2015. 06. 05. - 00:29:28 »
+1

„A sok suttogott hazugság között csak elvész a szó.”

+18 - trágár kifejezések, és hasonló cukiságok!

   A kerek faasztal alatt egy patkány sunyiban kiszáradt kenyeret rágcsált. Még a táskám aljában találtam. Mármint a kenyeret, nem a patkányt. Az utóbbi sosem vonzott igazán, nem még hogy a táskámban hordjam. Büdös egy jószág. Hmm, legalább van valami közös benne, meg ebben a kurva életben. Mutatóujjam végighúzom a szálkás felületen, nem sokáig, csak kicsit, szemlélődő jelleggel, s pont azt kapom, amit vártam.
- Por. Csak az a kurva por… - sóhajtok gondterhelten, majd pólómat mit sem sajnálva le is törlöm a koszt magamról. Megcsóválom fejem, egyszerűen nem tudok egy helyben ülni, már nem megy. Azt mondják véget ért a háború. Hogy békeidő van, mindenki boldog, örül, házasodnak, kölköznek, barátkoznak, szerelmeskednek, meg minden faszom. Érdekes módon engem még mindig a sírás kerülget egész nap, fogalmam sincs, mit fogok kezdeni az életemmel, tervezgetek, de előrébb nem jutok, nem tudok megbízni senkiben, és egyetlen sötét hajzuhatag az őrületbe tud kergetni, legyen is az bárkié.
   Már fél éve nem játszottam semmit. Meg sem tudnám mondani, pontosan hol van a gitárom. Pedig nem is olyan régen még meg sem tudtam volna válni tőle, annyira megszokott volt a vállamon átvetett tok, hogy mikor a nyári szünet után újból órákra kellett járni, folyamatosan hiányérzetem volt. Vajon mennyit felejthettem azóta? Bírnák-e az ujjaim a húrokat?
   Felállok a székről, de úgy, hogy az hangos csattanással vágódik el mögöttem, s most az egész rohadt nagy raktárépületben visszhangzik. Nem kell már körülnéznem, hogy tudjam, merre induljak, ismerem már a helyet. A galériára vezető lépcső felé indulok. Alatta van egy kis rész kialakítva a személyzetnek. Csak egy mosdó, egy régimódi derékalj, néhány pokróc, amit otthonról hoztam. Itt töltöttem a tegnapi estémet.
   Menet közben egy tükör mellett haladok el, melybe felesleges lenne belenéznem. Egyrészt olyan vastagon megülte a mocsok, hogy ha akarnám, sem láthatnám az arcom. Másrészt meg abszolút nem vagyok kíváncsi magamra. Túl sok a rossz emlék, túl sok minden jut eszembe, amitől gondolkoznom kell. Azt nem kéne, nem szabad. Minél kevesebbet vélek felfedezni magamban a régi James Wolfból, annál jobban fáj. Nem tudom, mit gondolhat a nagyi a mostani megkeseredett, mindig fáradt, karikás szemű unokájáról. Annak sem örült túlzottan, mikor egy hónapot egy mugli elvonón töltöttem. Ott persze nem értettek teljesen mindenhez, van néhány szer, amit ők nem ismernek, de hatásos volt. Meg persze az is jól jött, hogy sokszor annyira be voltam kattanva, hogy egyáltalán nem gondoltam rá. Meg Calebre sem. Amióta bementem, nem hallottam felőlük egy szót sem, és ez a kijövetelem után sem változott. Borzasztó érzés, ám valahol mégis tisztában vagyok vele, hogy az a legjobb, ha nem tudok semmit sem. Még a végén megkeresném valamelyiküket. Egyedül Lottal meg Neehillel váltottunk pár levelet. Lott valahogy nem tudta kiölni magát az életemből, bár nem is voltunk túl sokat egymás társaságában. Az elmúlt tanévben szinte senkivel nem voltam, akit szeretek. Kevin a múltkor szó nélkül sétált el mellettem az Abszol úton. Szerintem fel sem ismert. Gwen pedig… aggódom érte, de nem írtam neki. Nem tudom, hol lehet, hogy alakult a sora. Majd talán egyszer. Mindenki annyira távolinak tűnik, mintha egy teljesen más életben ismertük volna egymást. Mintha Dumbledore Serege évezredekkel ezelőtt történt volna.
   
   Felérve a rozoga galériára, mely szintén fából volt eszkábálva, egy nagyobb lyukhoz sétáltam, és a tartógerendára ültem. Nem támaszkodtam, az egyensúlyérzékemmel még minden rendben volt. Félhomály uralkodott, de még így is tisztán kivehető volt, ahogyan a patkány távozik az asztal alól. Majd ki kell irtanom őket. Ismét sóhajtok, és lenézek alulra, a piszkos földön pár tappancs nyoma látszódik. Farkasé. Ez a hely régebben egy kocsma volt, talán úgy ötven éve működött utoljára, és a tulaj pár éve halt meg. Fogalmam sincs, miért csak most, de az unokája alig várta, hogy megszabadulhasson a helytől. Állítólag Amerikába akarnak költözni, és mihamarabb megválnának mindentől, de kétlem, hogy igazat mondott volna. Nem olyannak tűnt.
   Úgy gondoltam tudom majd használni valamire. Talán ideje lesz anyuék pénzéhez nyúlni, amit ránk hagytak. Hiszen a Roxfortba úgysem megyek vissza, ezt már eldöntöttem, ez pedig tökéletes hely lenne a mágusvilág számára. Kívülről egy egyszerű raktárépületnek tűnik a Temze partján, körülötte vagy száz másik ugyanilyen van. Még álcázni sem kéne, és nincs a belvárosban, a muglik ritkán járnak erre, így kicsi a kockázat, hogy bármit is észrevegyenek. Ki tudja. Kéne egy jó név.
   Elszánom magam, és benyúlok a zsebembe, ahonnan rongyosra hajtogatott levél került elő, egészen kicsire összetekerve. Ujjaim fürgén tépték le róla a madzagot, ami tartotta, majd kisimítottam. Tisztán látszódott a feladó neve, és a szívem nagyokat dobbant, ahogyan az elmúlt két hétben minden egyes nap, mikor elővettem a levelet. Még Vulkanov ajánlott be a Porpicy SC-be, miután megnyertük a kviddics kupát. Július közepén hozta meg Hádész, és a kviddics szezonig már csak egy hónap van. Még nem szóltam róla senkinek, nem akartam, hogy tudják. Túlságosan aggódnak, nagyi azt sem meri elmondani, ha odakozmált a leves, mert fél, hogy levetem magam a tetőről. Nem várhatok tovább. Akármi is lesz, most kell kibontanom. Az elvonón mindig azt mondták, hogy jó dolog az önmegtartóztatás, és abból csak hasznom lehet, ha tudok uralkodni magamon. De ezt nem feltétlenül a türelemre értették.
   Nagy levegőt veszek, a papír szakad, ahogyan közömbös arccal szép lassan bontogatom. Egyszerűen csak azt akarom, hogy legyen vége. Már úgy érzem, nem tudok mit csinálni, hogy jobb legyen, így várok. Vagyis vártam, egészen eddig. Egy jelre, egy eseményre, vagy akárkire, csak forduljon jobbra a mostani keserűség, a ziláltság, a magány. Kihúzom a levelet, a papír finom anyaga simogatja ujjaim. Kellemes érzés. Aprócska, pillanatnyi mosoly szökik ajkam szegletébe, s egy határozott mozdulattal szétnyitom, majd olvasni kezdek.
   

Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2019. 12. 11. - 08:51:00
Az oldal 0.121 másodperc alatt készült el 32 lekéréssel.