+  Roxfort RPG
|-+  Múlt
| |-+  1996 - 2001
| | |-+  98/99-es tanév
| | | |-+  Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola
| | | | |-+  Birtok
| | | | | |-+  Az északi udvar
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: 1 2 [3] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Az északi udvar  (Megtekintve 13163 alkalommal)

Blaire Montrego
Boszorkány
*****


világjáró ❈ M. kishúga ❈

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #30 Dátum: 2018. 06. 17. - 15:37:24 »
+1

zene: A - You There

dress

W I L L I A M S O N

'Mindig a büszkeség a legnagyobb
távolság két ember között..'


~~~~





Nem kell csalódnom, vagy épp azon aggódnom, hogy ne Williamson ne értsen az apró utalásokból. Ő érti azt is, amire te nem is gondolsz, naná hogy egyértelműen kapva kap az alkalmon mikor mindez szándékos is. Lassú folyamként indul meg felém, és arca részletei lassan váltanak át homályossá a közelség miatt. Ezzel eléri, hogy lehunyjam a tekintetem és teljesen megadjam magam. Ugyan egy fél pillanatig tétovázva várok még rá, s enyhe bizonytalansággal remegek meg, de mikor ajkai szelíden az enyémhez érnek, tudom ez most más lesz.
Azt hihetné az ember, hogy ösztönösen magyarázza be az ember lány a dolgokat, pedig nem Valahol a megrögzött szokások rabjai vagyunk, és a klisék és általánosítások mindennapos életünk részévé válnak. Én sem vagyok különb, ó de mennyire nem. Sokat nyom a latban az első benyomás, ez kétségtelen. És az is igaz, hogy át lehet formálni a véleményem. Azonban okoznak emberek meglepetéseket. Míg Lestrange szilveszterkor részegen volt oly kedves és egyben bunkó, hogy az égbe üvöltsem a nevét, a csókja mégis túlzottan lágy volt és nem épp hozzá illő. Azóta az a csók kísérti a napjaimat. Azóta ott visszhangzik bennem az az érzés, amit nem tudott sem O’Mara felül múlni sem Morgan, sem senki más. És most, így a fűben összeakadva is arra számítok, ami a hollóhát tornyában esett meg. Egy határozott Williamsonra, egy határozott és követelőző csókra, és egy határozott elképzelésre. Talán épp ezért sokkol le mindaz, ami megesik, mert hogy ennek semmi köze nincs a követelőzéshez, az holtbiztos.
Lassan, puhán siklik végig szája az enyémen és olyan szelídséggel hív engem táncba, mint a drága selyem, ami átöleli a tested. Nem titkolom egy pillanatig sem, mennyire élvezem mindezt. A gyomromban a pillangók vad tánca csitulni kezd, átveszi helyét egy elégedett langyos érzés, ami szépen lassan kezd el növekedni, míg én egyszerűen csak élvezem, hogy végre nem akarnak tőlem hanem adnak is nekem. A lelkemnek. Mert néha azért ez is kell…
Ujjaim a fiú ingjének anyagába kapaszkodnak az első pillanatokban, majd lassan kúsznak fel szelíden átölelve a nyakát. Bőröm bizsergő érzése érintésére van szívdobogást okoz, ereimben a vér zsibongva szaladgál fel és alá. Tudom, hogy ez csak a kémia összjátéka, olyan másodpercnyi szüntetet iktatva be, ami lehet később fájdalmas lelki gyötrelmekkel jár, de hát nem gondolok sem a jövő több millió esélyes vonalára sem az esetleges csalódás okozta aggodalomra. Inkább csak belemosolygok a pillanatba, magamon érezve Morgan kedves, óvó és szerethető lényét, mert igen… most itt, hogy ráébresztett arra, kérni is tud nem csak lopni, máris sokkal szerethetőbb lett.
Arcomra simuló tenyere nyomán kigyullad a bőröm, és tudom hogy a pír szépen kúszik arra, amerre vezeti ujjait, de ezt most nem szégyellem, sőt… idegen ismerősként fogadom.  Szívem, mint mindig most is beleremeg a varázsba, abba, mennyire könnyen tud szeretni tudni egyetlen pillanat alatt. Így volt ez Eric esetében is, így volt ez Elliotéban és most így van ez Morgan-nél is.
Talán ez zökkent ki és követeli, hogy szakadjak el tőle épp csak annyira, hogy a levegő mellett egy pár centis távolságot iktassak be közénk. Így könnyeden rá tudom emelni a tekintetem és mikor a szemeink összekapcsolódnak akkor millió és egy kérdés, meglepettség és öröm sugárzik belőlem.
- Ez valóban te vagy?
Suttogom bele az ajkaiba és le sem esik, hogy mennyire hülyén megfogalmazott kérdés ez. Voltaképp csak azt nyögtem ki, ami rögvest kibukott belőlem, de nem számít… a lényeg úgyis egyértelmű. Valóban tud ő ilyen lenni? Valóban ilyen is? Vagy csak a pillanat heve okozta nála, hogy olyanná váljon, amire szükségem van? Mert ugyan közel sem hihetetlen, hogy megcsókol, de a mód, az ahogyan, az már sokkal inkább. Már elhiszem, hogy valóban érdeklem. Én. Így volt ez szilveszterkor is, de annak csúf vége lett. Nem csoda, ha nem kapálózok újabb félreismert delikvens után. Pedig már valóban elhiszem, hogy talán félreismertem. Legalábbis ez a csókja eléggé meggyőző volt. És ha tovbb folytatja, meglehet hogy mire észbe kapok még bele is szeretek.
Naplózva


Morgan Williamson
Varázsló
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #31 Dátum: 2018. 06. 17. - 22:28:12 »
+1


Szerencsére skizofrén még nem vagyok. Jelentem ki ezt annak ellenére, hogy a klubhelyiségben egy "másik Morgan-el" találkozhatott Blaire, mint most itt, a parkban. Ő pedig van olyan kedves és nem üti el ezt az egészet egy olyan ízléstelen viccel, hogy ez biztos azért van így, mert bevertem a fejem. A csendet így kedves harmadik ismerősként tartjuk meg köreinkben és a másik társaságának adózunk inkább figyelemmel. Akivel akkor "találkozott" az egyfajta projekció volt, egy szerep, vagy álarc, amit azért kapott, mert azt szerette volna. Olyannak akart látni, én pedig nem vettem el tőle ezt az örömöt. Miért? Mert én ilyen vagyok. Abban a helyzetben nem éreztem úgy, hogy nagyon harcolnom kelljen az ellen, hogy ő mit gondol rólam. Most meg? Tett olyan gesztust, vagy gesztusokat, amivel azt mutatta, hogy talán érdemes ezt átgondolnom. Talán túl kell lépni a "Ki a macska és ki az egér éppen most" cívódáson.
A helyzet pedig úgy hozta, hogy ez most így fog megtörténni, a lopott csók után jön egy második esély, én pedig ezúttal minden "morganizmustól" mentesen mutathatom meg, hogy ki is vagyok. Hiszek az érintések szavakon felül álló őszinteségében s most mindent megragadok, hogy ezt bizonyítsam is. És milyen élvezetes bizonyítás ez! Amikor először csattant el köztünk valami, ami nem pofon volt, akkor se volt egy rossz élmény az egyszerre borzadó és meginduló Blaire közelsége, de ez most így, hogy lágy, gyöngéd és lassú szenvedéllyel bocsátkozunk közös játékba, teljesen más. Végtelenül édes, lakozik benne mohóság is, vagy talán inkább kíváncsiság, a hűvös kék tekintet ellenére tűz is, s mindezt olvashatom és érzékelhetem ajkaink "csatájából" és úgy érzem, hogy többet, tisztábban és jobban ismerhetek meg belőle így momentán. Hogy valójában milyen ember túl családon, véren, néven... konvenciókon, életkoron, külsőségeken. Élvezettel tölt el és boldoggá tesz mindez, ahogy mintha érezném kicsit szívét magam alatt dobbanni, vagy arcán végigcirógató ujjaim alatt is ezt a ritmust az ütőérben, ahogy ujjbegyeim nyakán is végigsiklanak. Végül a gyengéd, de mégis szenvedélyes játék csak megszakad, hogy újfent egymás tekintetében mélyedhessünk el s egy emlék is felötlik bennem, hiszen ez az egész most kicsit olyan, mint régen, ott a gyengélkedő előtt Holly-val... egy szomorú árnyék átsuhan az arcomon, ez is része a valódi Morgan-nek, belső énemben kitörölhetetlenül ott fog maradni mindig is egy adag szomorúság bűntudattal karöltve amiatt a tavasz miatt, ami végül az ostrommal és addigi érzelmi életem gyökeres átrendeződésével járt, még ha az utolsó, igazán fontos társat csak tavaly késő ősszel, kora télen vesztettem el... de Blaire kérdése kicsit legalább kizökkent ebből, a lehető legjobbkor érkezvén. - Igen.- bólintok csendes szavaimat kísérve, melyet talán inkább már suttogok, szóval halkan, de kissé rekedtesebben, ércesebben érkezik eredeti hangszínemnél, a természet csendjébe. Értem, hogy mire gondolt s őszinte nyugalommal tudom neki ezt mondani, miközben nem szakítom el tekintetem az övétől. Ha nem így lenne, ez sem ilyen lett volna, mert ezt nem játszanám el, mindennek van határa. Sőt, bele se mentem volna ebbe a csókba, ha az lett volna az igaz Blaire-el kapcsolatban az én szempontomból, amit ő eddig feltételezett, vagy feltételezhetett. Beértem volna azzal az egyetlen, klubhelyiséges játszmával. Szerintem ezt a bájos háztársam is megérezheti, vagy kiolvashatja a tekintetemből. De akár abból is, ahogy a kezem újfent cirógató útra indul arcán, nyakán, majd hollószín fürtjein, kicsit közéjük túrva, eljátszadozva velük... egyszerűen olyan, mintha ismerkedném vele, mintha felfedezném, mert lényegében így is van... főleg, ahogy számnak is újra találok feladatot, mikor ajkai sarkába nyomok apró csókocskát, majd arcára, aztán egy újabbat és újabbat lefelé haladva, hogy álla vonalát elérjem s miért állnék meg itt? Kecses, fehér és puha nyaka túlságosan is csábít ahhoz, hogy ne csókoljam végig, az "út végén" pedig, nyaka tövénél egy pajkos, de óvatos, leheletnyi harapást is elhelyezek, hogy aztán újfent ajkait csókoljam. Ez sem tér el az előbbitől, ez is közös játékra invitál, partnerként s nem tárgyként... másik kezem pedig Blaire oldalán simít végig, míg fenti kezem ujjai tarkóján zongoráznak végig.
Naplózva


Blaire Montrego
Boszorkány
*****


világjáró ❈ M. kishúga ❈

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #32 Dátum: 2018. 06. 18. - 22:02:01 »
+1

zene: A - You There

dress

W I L L I A M S O N

'Mindig a büszkeség a legnagyobb
távolság két ember között..'


~~~~




A barna szempár rabságába ragadok és ez jó. Ez tetszik. Szeretem a barnát, nemcsak mert meleg szín és mert bizalmat áraszt, hanem mert őszinte csillogásából rögtön tudok következtetni. Talán botorság, de épp ezért imádom Mathias szemeit is. A bátyám sosem volt képes a szemembe hazudni és ez nem épp jellemgyengeség vagyis épp erősség ha engem kérdez bárki, hanem ösztön. Mindig tudtam olvasni belőle és most Morgan-re pillantva sincs ez másképp. Ugyan tapasztalatom nem túl sok van, sőt, igazság szerint az utóbi pár hónap rohamlépteivel zárkózom fel nőtársaim mögé, ám mégis érzem, semmi olyanról nem maradtam le, ami kiváltképp különösen fontos. Mert a tapasztalatlanság kezdeti gyökerei csírájában haltak el azzal, mikor szilveszterkor Eric megcsókolt és folytatódtak O'Mara érintéseivel. Most itt, mikor Williamsonra kerül a sor, jól tudom, hazugságon nehezen érhetem. El kell felejtenem. Elfelejteni mind a kettőt. És ami eddig oly nehéznek, sőt lehetetlennek tűnt most másodpercek alatt megtörténik.
Talán az ő érdeke sem, hogy átvágjon a kerítésen, mert ugyan kedves teremtés vagyok úgy amúgy alapjáraton, de a fúriafűz is elbújhat mögöttem ha dühbe gurulok. Nem mellesleg tudom, hogy vannak pillanatok, percek, órák, mikor szüksége van az embernek arra, hogy önmaga legyen. De bízhatok-e az igenlő válaszában? Hihetek-e ennek a fiúnak, aki oly szöges ellentéte a kérkedő macsónak, aki a klubhelységben környékezett meg nem is olyan rég. Igen, a hallomások megmaradnak. Hiába nem ad az ember a pletykákra, a nyomai bogarat ültetnek a füledbe.
Williamson a szívtipró.
Williamson a sármőr.
Williamson egyszerre négy csajjal is kavar.
Sosem figyeltem meg alaposabban vagy kísértem nyomon, hogy Morgan épp kivel hol és merre kavar. Persze volt hogy rajtakaptam őt valakivel az egyik ablaknál smárolni, de akkor csak döbbent pislogás között hátraarcot produkáltam és mentem másfelé. Ugyan mindig is tetszett, a mosolya kedves volt és jobbára udvarias is, de a távolság megmaradt köztünk... egészen mostanáig.
Most nemhogy alig, szinte nincs is semmi kettőnk közt. Ha valaha közli valaki velem, hogy a hatodévem második fele ennyire nem lesz "unalmas" el se hiszem. Mintha pár hónap leforgása alatt kitéptek volna a saját életemből és beledobtak volna valami komikus szerelmi drámázásba. Rosszabb, mint valami ostoba mugli regény!
És még ennek ellenére is élvezem a helyzetet. Tetszik, ahogy rám pillant, ahogy őszintének hat az egész, amit közöl és el is hiszem neki. A mosolyom széles lesz, őszinte és elégedett. És talán csakis ennyi kell neki, megerősítésként. Ujjai máris életre kelnek újra a bőrömön, csak azért hogy ismét vadul düböröghessen a szívem, miközben ő finom csókot lehel ajkaim sarkába. Nem lep meg, hogy azon nyomban nem a számra csap le. Most más szakaszba ért ő is és én is, s kicsit olyan, mintha egy egész más idősíkban egész más módon, mint normális lenne ismerkednénk. Lehunyom a szemeim, miközben ujjai a hajammal játszanak és élvezettel engedem, hogy a nyakam ívét kényeztesse miközben halk sóhaj szakad fel belőlem. Csak akkor rebbennek meg pilláim és fordítom felé a fejem, mikor finom harapással jelzi a határt, ameddig elért és azt, hogy innen nem szándékozik tovább indulni. Nem mintha bánnám, hogy ilyesformán újra visszatalál hozzám és újra birtokba vesz.
Immár szenvedélyesen oldódok fel a csókjában és szelíd incselkedéssel vetem bele magam én is. Ugyanúgy beleharapok az alsó ajkába ha érem, miközben ujjaim beletúrnak göndör fürtjeibe. Sóhajtva húzom még közelebb magamhoz míg szabad kezem a karján játszik el.
Tudom, hogy ennyire soha nem élveztem még egyetlen férfi közelségét sem, legalábbis nem ennyire oldódott hangulatban. Mindet beárnyékolta valami, valami súlyos teher, amitől képtelen voltam szabadulni. Morgan azonban képes volt minden gátat feloldani bennem, ráadásul mindezt meglepően rövid idő alatt. És félő hogy ha tovább folytatjuk ezt így, akkor ennek olyan következményei leszek, amit jó eséllyel a szívem fog megsínyleni igazán. No de kockázat nélkül nincs nyereség és az hogy valaki okos nem jelenti azt törvényszerűen, hogy következetes is... Hiába a hollóhát... rendületlenül hiszek abban, hogy az emberek többek attól, amit mutatnak és Morgan egyre inkább ezt bizonyítja. Legalábbis a csókja, amiben elveszek felettébb példaértékű.
Naplózva


Morgan Williamson
Varázsló
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #33 Dátum: 2018. 06. 19. - 14:17:21 »
+1



Élj gyorsan és halj meg fiatalon. Miért lett ez egyfajta életfilozófia? Mert aki így gondolkodik, az talán némi fordított pszichológiát alkalmaz s a baj elé szalad bátran, ha úgy vesszük. Vagy egyszerűen leszámolt a holnap fogalmával, mert megtanulta mi az, hogy elengedni. Vagy az élet tanít meg erre... engem tán jobban megtanított, vagy csak fiatalabban, mint másokat. Igaz, a generációm tekintetében azért ez általánosabb trend, de ez nem a mi hibánk. És mindenki másként reagált, én így. Vannak előnyök és hátrányok, az egyik előny pedig az, hogy kevéssé tud bántani egy-egy ember, vagy éppen kevésbé könyvelem el őket ilyennek, vagy olyannak, hiszen hosszútávú tapasztalatokban önmagamtól nem is gondolkozom, ha ilyesmit dobna a "gép", azt meg elfogadom. Ez is az oka, hogy a legutóbbi kis afférunk után Blaire kapcsán még most sem élt bennem egy kialakult vélemény, valamiféle "felcímkézés" és most bebizonyosodik, hogy ez bizony előny és jó. Így van lehetőségem most őt igazán megismerni, egy, a csak kettőnknek szóló, intimitással elmélyített, őszinte és szép pillanatsor kapcsán, melynek hossza, vagy rövidsége teljes mértékben irreleváns és megbecsülhetetlen s a bergsoni relatív időnek elértük a legrelatívabb szegmensét, ahol ennek a fajta dimenziónak már számunkra nincs értelme. Csak és kizárólag a másik lényének, az eseményhorizontot kizárólag Blaire tölti már ki számomra s kettőnk helyzete jelent a viszonyítási pontot. Mondhatott rólam vagy róla bármikor bárki bármit, a lényeget és a valóságot most bőven ki tudjuk olvasni egymásból.
Blaire ragyogó, őszinte mosolya kellemes rándulással jár gyomor tájékon s a szívem is dobban tán egy nagyobbat, ahogy megérzem ebben azt, hogy hisz nekem. Ez pedig még szebbé teszi őt (már eleve a mosoly is), hogy tud olyannak látni és akar is, amilyen vagyok. Vagy helyesebben, amilyen a magam kis védőfala mögött vagyok. Itt persze nem állhat meg a történet, ha már ennyire hatással van rám, hát nem tudom megállni, hogy ne folytassam a játszadozást, szelíden fedezve őt fel magamnak, ahogy kicsit kalandozom, aminek a vége egy újabb csók lesz. Tetszik Blaire szenvedélyes viszonzása, ahogy fogainak fehér gyöngysora szelíd ragadozóként érintenek s mindeközben még közelebb is húz, mire a reakció ösztönösen jön: lágy harapást hasonlóval viszonzok, ahogy karjaim, tenyereim is kissé birtoklóbban lépnek fel karcsó testén, persze kellő gyengédséggel. S csókjaink csatáját tovább fűti a szenvedély, ahogy nyelvem az övét is táncba hívja, míg tudatomban már semmi más nincs jelen, csak ő, aki immár másodszor tud eljátszani a vérnyomásommal ma, de most mindenképpen jó értelemben. Közben pedig akaratlanul is kissé poncsója alá kalandozik tenyerem, s bársonyos bőrét is érinthetem így. Emellett persze hagyok mozgásteret Blaire számára is, ketten együtt alakítjuk a dolgokat akkor is, ha most én vagyok fölötte.
Naplózva


Blaire Montrego
Boszorkány
*****


világjáró ❈ M. kishúga ❈

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #34 Dátum: 2018. 07. 03. - 17:48:01 »
+1

zene: A - You There

dress

W I L L I A M S O N

'Mindig a büszkeség a legnagyobb
távolság két ember között..'


~~~~




Ez lehet ő? Ez lehetek én? Ezek lehetünk mi?
A kérdés ott kavarog a fejemben, és nem azért mert olyan hihetetlen elképzelni. Ó nagyon nem. Sokkal inkább azért, mert olyan nehéz felfognom. Nem a minőséggel van a baj, mert az csillagos ötös és nem is azzal, hogy túlzottan sok érzelmet vált ki belőlem. Jó, talán attól kissé megrettenek, mert hát azért lássuk be, nem sűrűn tette ezt sem a testem de a lelkem sem. Mindössze az Eric Lestrange utáni ábrándozáskor azokon a borúsan szép hosszú éjszakákon mióta egyszer igazán felfigyeltem rá. Mikor történt az? Magam sem tudom. Egyszerűen beleégett a maga sajátos módján a tudatomba és azóta is ott kísért. A szilveszter óta pedig hatványozottan.
S valahogy Morgan ugyanúgy egyszerűen és könnyeden tudja belopni magát a szívembe ezzel a csókkal és a vele párosuló kedvességgel. Tudom, hiba hinnem, tudom botor dolog azt képzelnem, ez valós lehet. Hogy mégis miért? Hát lássuk be, a statisztikai arányok nem minket igazolnak. Valahogy életszerűbb volt az a Williamson, aki kimutatta a foga fehérjét (szó szerint) a kviddicsedzés utáni pihenés alatt. Valahogy életszerűbbnek tűnt az a próbálkozása, mint ez itt, ami olyan, mintha az agyamban és az álmaimban lezajlódó tündérmese lenne.
Szinte hallom Mathias hangját a fejemben, ahogy óvva int, hogy megint túl sokat képzelek és túl sokat ábrándozok. Nem mintha ő olyan jól tudná mikre képesek a férfiak (végtére is csomó dologról én világosítottam fel közel egy évvel ezelőtt), de Lestrange jóvoltából azért tudja, mennyire kis naiv vagyok. Ő meg félt. Én meg ostobán képes vagyok hinni és bedőlni.
És most is ugyanúgy elfog az enyhe félsz. Nem attól tartom, hogy Morgan bántana.... inkább attól hogy megint átejtenek a palánkon. Mert mi az már, hogy B, a hercegnő, B, a kis doktor néni vagy asszisztens, és mi az hogy valaki ennyire érzéki és kedves legyen úgy hogy előtte kierőszakolt egy csókot?
Hogy fér ez meg egy testben, egy agyban, egy lélekben?
Kicsit olyan mint az érem két teljesen külön fele, és egy lyukas galleont se tennék fel Williamsonra igazából. Fájdalmas igazság, de egyszer már eljátszott a szimpátiámat s bár erősen pedáloz afelé, hogy ezt megváltoztassa, azért szkeptikus maradok. Ezt pedig megerősíti, ahogy ujjai szelíden végigcirógatnak, hogy aztán ismét a tettek mezejére lépjen. Naná hogy képtelen nyugton maradni és evidensen őt is hajtja a vére...
Csakhogy én nem vagyok olyan lány! Na jó, igaz ott van O'Mara esete... de az egész más volt!
És most is megnyomja agyam a megállás gombját, hozzáteszem teljes mértékben jogosan. Ez persze azzal jár, hogy elhúzódom Morgantől ami ugyan nem lehetséges, mivel a fejem alapvetően a földön van, de úgy igen, hogy a kezem a mellkasára siklik és szelíd erőszakkal eltolom magamtól. Talán így épp nem csúszik túl mélyre a felsőm alá a keze és talán nem érdemel ki egy jó büdös pofont is mellé,
- Lassíts... - hozzátenném, hogy barátom, de az talán túl cinikus lenne. Túl nem ide illő, mert ugyan az agyam még a ködfátyol terhe fed, de nem vagyok annyira elveszett közel sem mint Eric mellett vagy mint Elliot karjaiban. Miért? Mert Ericnél még egy szende szűz voltam és életem első csókját meglepő jó kezektől azaz ajkaktól kaptam meglepő gyengédség keretében és időm nem volt felocsúdni (voltaképp azóta se) a férfi viselkedésén. Elliot pedig bevezetett egy újfajta világba, egy olyanba, ami számomra totálisan ismeretlen volt és száz százalékosan megbíztam benne. Igazából csak a másnap csapott arcon, nem az este megesett dolgok. Viszont a háztársam esete, az itt és a most már egész más. Nem vagyok az, aki egykor mert már magam sem tudom igazán ki vagyok. Megnehezíti az életem a sok titkolózás, rejtegetés, érzelmi túltöltés és ugyan Morgan semmi rosszat nem csinál (most) és semmi olyat, amit ne akarnék (remélem), de mégis úgy érzem, képes lenne elmenni bármeddig. Na de én akarom-e?
- Előbb talán randiznod kellene elvinni, nem gondolod?
Hangomban ugyan belevegyül némi szemrehányás, ami kellően lehűti és felismerteti a helyzetet vele, de ugyanakkor mégis csak sajnálom szertefosztani a pillanat varázsát.
Naplózva


Morgan Williamson
Varázsló
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #35 Dátum: 2018. 07. 09. - 14:33:33 »
+1



Szem nyitva, a test dolgozik, de agy pajtás már régen elköltözött... így lehetne körülírni azt, hogy csak a jelenre, a pillanatra koncentrálok és nem gondolkodom. Egyszerűen nincs rá szükség, mert momentán a matematikai feladvány tiszta és világos: van az egyenlőségjel, a két oldalán található értékek pedig megegyeznek és kész. Azt nem állítanám, hogy egész számok lennének, vagy igazából értelmezhetőek, mert itt a 42=42 nem ugyan azt jelenti, mintha egy tanár írta volna fel egy táblára. Nem, itt azt jelenti, amit Douglas Adams írt: a végső válasz, a világmindenség, meg minden. Negyvenkettő. Ennyi. Hogy miért? Ez a jó kérdés, hiszen a kérdés maga a kérdés, ez pedig a mi egyszerű esetünkre, két hollóhátas diák szombat délelőttjére lebontva ugyan ilyen hasonló, úgy érzem: nem tudjuk miért, de minden úgy van, ahogy. Érzések kódolódnak érintésekké, amiket a másik fél úgy tud dekódolni, hogy közben ezt talán fel se fogja... ettől szép ez az egész és ezt szeretem igazán. Ezekben a pillanatokban sokkal inkább érzem úgy, hogy valóban élek. Kétségtelen, hogy keresem ezeket a pillanatokat, ezeket a helyzeteket, de igazán csak nagyon ritkán lehet megtalálni. Most sikerült. Még úgy is, hogy a leányzó picit megtol felfelé, aminek engedek is. Értem, hogy miért teszi, azt is, hogy mit akar elkerülni, bár a "félelme" alaptalan, de ezt csak én tudhatom, ha pedig kimondanám, nem hinne nekem. Csapda ez, de magamnak köszönhetem és vállalom is. Szóval megértően és türelmesen reagálom le mindezt, tekintetemen is tükröződik, hogy a legkevésbé sem neheztelek tettéért. - Ahogy szeretnéd. - teszem még hozzá egy biccentéssel, mert immár a szavak ideje is visszatért. Jelzi ezt a kérdés is, amit nekem szegez. Kicsit oldalra hengeredem, de őt is húzom magammal, hogy azért egy kis meghitt hangulat megmaradjon s teljesen nehezemre engedik őt elengedni, de csak az illem határain belül maradok, nagyon szigorúan. - Blaire Montrego, lenne kedved találkozni velem holnap délután? - nézek mélyen kékségeibe, míg porcelán arcocskáját gyengéden cirógatom meg. Kérdésemet egyszerűen, gunyorosság és heccelés nélkül, halkan teszem fel, már-már némi hivatalos szertartásossággal a hangomban. Ezt szerette volna, meg is kapta. Megtehettem volna, hogy kerülöm ezt, elütöm a kissé szemrehányó megjegyzést, frappánsan kivágom magam, vagy bármi mást teszek, én mégsem így döntöttem. Miért? Mert ez az egyetlen eszközöm maradt arra, hogy kinyilvánítsam: ami történt, az valódi volt. És komoly. Persze ezzel átléptem a Rubicont, kockázatot vállaltam (na nem úgy, mint egy szerencse játékos), hiszen kezébe adok egy lehetőséget. Egy lehetőséget, amivel megalázhat, vagy megpróbálhat vele megsebezni... ugyanakkor pontosan ez az, ami miatt, ha ezt nem teszem, ha ezt nem vállalom, akkor minden, ami a csiklandozás óta történt, súlytalanná válna. Komolytalanná. Ez pedig már tényleg fájna. Akár bukok, akár nem, egyetlen siker akkor is lesz: meg tudom őrizni magam, meg tudom őrizni azt, amit az én kis falam véd s amiért értelme van egyáltalán a falnak. Alea iacta est.
Naplózva


Blaire Montrego
Boszorkány
*****


világjáró ❈ M. kishúga ❈

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #36 Dátum: 2018. 07. 16. - 19:04:45 »
+1

zene: A - You There

dress

W I L L I A M S O N

'Mindig a büszkeség a legnagyobb
távolság két ember között..'


~~~~




Nem akartam követelőző lenni vagy épp elutasító. Nem úgy, ahogy értheti esélyesen, vagy ahogy én hiszem hogy kívülről hangzik. Mert belül bennem tombolnak az érzelmeim és vad hullámként verdesik lelkem partját. Nem igazán tudom eldönteni mit is akarok vagy mire is vágyom jobban és istenigazából mindössze azért jó ez, a kis távolság, amit közbeiktatok, hogy segítsen rendezni az agyam és a csalfa testem mozzanatait. Nem mondom hogy egyszerű, mert rohadtul nem az. Így is ott a kábulattal vegyes részegítő érzés... ilyen az, mikor valaki megmozgat benned valamit, és bár ez megvolt eddig mindenkinél, mégis Williamson intenzívebben előcsalja. Más módon más körülményekkel, de csak előcsalja. Sírjak vagy nevessek? Örüljek vagy sajnáljam?
Hogy pont most? Épp itt? Pont ekkor?
Nem mintha bánnám... ha bánnám nem mentem volna bele. Viszont a bizonytalanság ott ég bennem, mint egy fáklya, min annak idején a muglik égették el a magamfajta boszorkányokat. A kétely ritkán jól barát és amennyire labilis Elliot a jelleme miatt vagy Eric Lestrange az erkölcsi moralitása végett, olyan problematikus Williamson is. Az előítélet nem szép dolog, ellenben mégis csak úgy van. Én sem vagyok szent, rólam is kering sokminden, minek hitelt lehet adni vagy épp az ellentéte,  de már nem küzdök az ellen hogy másik ne gondoljanak rólam épp rosszat vagy jót. A bátyám betegsége után valahogy minden elenyészően semmisnek tűnt, talán pont azért mert annyiszor megbillogoztak minket minden féle titulussal.
- Ahogy szeretnéd.
A válasz beleegyező, mégis mintha csalódottságot éreznék ki mögüle. Mintha csakis az illem miatt tenné, hogy enged nekem, a velem szemben tanúsított tisztelettel párosítva mindezt, pedig korábban ez a tisztelet sehol nem volt. Újabb zavar a rendszerben, ami csöppet sem az a Williamson, aki a klubhelységben volt. Nevetséges, de magam most mellette talán épp emiatt teljesen más valakinek érzem. És nem mondom azt, hogy ez teljesen rossz, voltaképp izgató a felismerés, de tudom jól a lelkem mélyén, hogy nem is épp jó. Szeretnék ugyanis önmagam lenni, de magam sem tudom, hogy találhatom meg mindezt mellette.
Hagyom, hogy ahogy megmozdul magával rántson szelíd gyengédséggel, mégis meglepő határozottsággal, mint  lendület maga ad. Élvezettel váltok pozíciót, annak ellenére hogy a teste melegét átveszi a levegő hidege és voltaképp hiányozni kezd az érintése. Kissé ez is zavaró, mert úgy érzem magam, mint egy áruló. Csakhogy épp engem árul el a saját testem és nem tudom a puszta vágyak miatt, amit kivált vagy a hormonok adta tombolásnak köszönhető az egész képzet, esetleg tényleg... létezhet hogy ő lenne a nagy Ő?
Hamar világossá vált számomra, hogy Elliotnak ostoba játékszer voltam, és csakis magam okolhattam a hibáért. Eric kapcsán talán szintén én voltam a bűnös, no és okolhatjuk még a sok pezsgőt (meg a ki tudja mi egyebet), ami lecsusszant a torkán. Nem releváns egy félrészeg vagy szinte már teljesen részeg csók bármelyik mozzanatának hinni, akármennyire is tökéletesnek festett. Aztán meg ott van az összes egyéb körülmény is, és hogy ne menjek messzire, maga a bátyám.
- Blaire Montrego... - a nevem említése másodpercek alatt zökkent ki az elmélkedésemből. A zavarom nem tudom leplezni, bármennyire is szeretném, mert mint mindig, most is ajkaimba harapva merengtem el a múlt történésein. Mindazon, ami tapasztalatnak nevezhetek, amiből építkezhetnék ebben a helyzetben és amik annyit érnek mint egy lyukas elátkozott galleon. -... lenne kedved találkozni velem holnap délután?
Nevetséges, de a fiú kérdése váratlanul ér. Magam sem tudom miért, de nem hittem volna hogy képes beadni a derekát és elhívni. Azt sem hittem, hogy akarja-e vagy hogy én akarom-e. Erre tessék, itt van, itt lebeg, itt vár feleletre én meg... csak pislogva nagyokat meredek rá.
Ez komoly? Ez biztos?
Nem akartam kierőszakolni belőle ezt. Nem akartam kényszernek éreztetni egyszerűen csak... nem ez lenne a sorrend? Vagy túl maradi az én elképzelésem?
Talán emiatt van hogy szétnyílnak ajkaim majd becsukódnak. Ezt még egyszer megismétlem, mire vívódva magamban, latolgatva az esélyeket döntök.
Széles mosollyal és félig nevetve válaszolok neki.
- Igen... - ott játszik a remény és a vágy, hogy talán, talán tényleg összejöhet. - Azt hiszem nincs semmi halaszthatatlan programom...
Cukkolva vágom hozzá a biztonság kedvéért a kiegészítést. Ne érezze csak annyira nyeregben magát... még a végén minden úgy alakul, ahogy ő akarja. És nem tudom mennyire lenne kifizetődő nekem, vagy épp mennyire... nem.
Naplózva


Morgan Williamson
Varázsló
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #37 Dátum: 2018. 11. 14. - 01:15:25 »
+1



Nem szép dolog, de élvezem, hogy átgázolok az életemen... mármint, ha szembe akarok nézni azzal, amit az elmúlt két tanév alatt összehoztam, jobbat nem tudok erre mondani. Zord idők, majd az azt követő, egyfajta poszt-traumás stressz, vagyis annak inkább egy érzelmi vetülete, mind-mind olyan dolog, amelyek nem tettek jót nekem, melyek olyan utakra vezettek, hogy ezt a gondolatot kellett megfogalmaznom magamban. Mindenki máshogy kezeli ezt, máshogy kezeli a veszteséget, de igazából mit is várunk egy tizenévestől, mondjuk tőlem, aki elméletileg az útja elején van? Felnőttesen és komolyan fog szembenézni mindezzel? Racionálisan fogja kezelni? Nem... legalábbis én nem.
Én csak azt tettem, amit a legjobbnak láttam: felépítettem egy kis színházat, ahol kedvemre váltogathatom a maszkokat, csak a valóság és én inkább hagyjuk egymást. Ő elégedjen meg azzal, hogy nulla-huszonnégy jelen van a nézőtéren, ingyen és bérmentve, én meg adom a szórakoztatást. Az excentrikus Morgan, a Helyi Tuskó elég kellene, hogy legyen. Hiszen nincs is benne hazugság! Szeretem a zenét, szeretek repülni, szeretem a nőket, szeretem a rock'n'roll életérzést... csak minden őszinteség mellett is hiányzott ebből az egészből valami: az igazi én teljes megnyilatkozása. Maszkok és merev szerepek sora, az én létem "horcruxai" amibe a lelkem tördeltem, csak ne kelljen többé foglalkoznom vele.
Erre mégis mi a fenét csinálok? Azt, amit egyébként kínosan kerültem: bármit, ami komolyan érinthet. Eleve nem lett volna szabad Blaire-re másznom, mert ő és azok a szép kék lélektükrök fájdalmasan emlékeztettek arra, amit kerülni szerettem volna. Ugyanakkor mégis megtettem, amit tettem s ez tán még önmagában nem is lett volna gond, hiszen ez még illeszkedhetne is egy szerephez. Lehetne olyan, mint mondjuk akkor ott a hollóhátas toronyban. Csakhogy ez kifejezetten más volt. Elengedtem magam s amikor korrigálhattam volna, amikor egy alapos tuskósággal mindent "rendbe" tehettem volna, inkább még taszítottam egyet magamon lefelé a spirálon. "Jó utat a csigalépcsőn Morgan!" még ennyit magam után kiálthattam volna... de ehelyett egyszerűen csak randira hívtam. Blaire Montrego-t. Amint kimondtam s végiggondoltam, már kezdtem is magam úgy érezni, mint a Roxfort Expressz peronjának sínpárja, amikor végigdübörög rajta a szerelvény, hiszen ügyes módon én, a félvér, lényegében "senki", de legalább iskolai szinten viszonylag híres-hírhedt rossz életű, "Anyegin-jellegű" fölösleges ember képes voltam Őt találkára hívni holnapra. Ügyes. Szóval réveteg arccal várom a sorsom, ahogy azért saját gondolatom mellett érzékelem azt is, hogy a leányzót is sikerült meglepnem, lehet annyira, hogy nem gondolja végig, milyen szociális stigmát szerez be ezzel, mert képes igen-t mondani. Én pedig önkéntelenül is egyszerre bárgyú és őszinte mosolyt öltök arcomra, fel sem fogva, hogy egyébként ritka pillanat ez: gyakran mosolygok én, de az többnyire halványabb, vagy épp csibészes, leginkább féloldalas, netán a "ragadozó" vigyora... nem, most ez is más kicsit. De a bennem szétáramló őszinte öröm amellett, hogy végre felold, azt is látnom engedi, hogy azért cukkolnak is egy picit, amire már ösztönből felelek meg persze. - Ha lenne, akkor kénytelen lennék elrabolni téged, aztán vagy két hétig téma lenne az asztaloknál, hogy mennyire visítottál, amikor seprűre kapva hurcoltalak el magammal! - nevetve jelentem ki s nem tudom megállni, hogy azért a selymes sötét fürtjeit meg ne simogassam közben. - De mivel erre semmi szükség, miután önként vállaltad az áldozatot, kettőkor várlak az Alapítók Folyosóján. - teszem hozzá végül, szavaimat pedig azzal pecsételem meg, hogy a szája sarkába adok egy puszit. A kocka tényleg el van vetve, az kétségtelen, hogy Blaire már el tudta nálam érni, hogy őszintén önmagam legyek a társaságában, kérdés, hogy ez mire lesz elég... vagy jó. Vagy rossz.
Naplózva


Blaire Montrego
Boszorkány
*****


világjáró ❈ M. kishúga ❈

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #38 Dátum: 2018. 11. 17. - 16:56:50 »
+1

zene: A - You There

dress

W I L L I A M S O N

'Mindig a büszkeség a legnagyobb
távolság két ember között..'


~~~~




- Ha lenne, akkor kénytelen lennék elrabolni téged, aztán vagy két hétig téma lenne az asztaloknál, hogy mennyire visítottál, amikor seprűre kapva hurcoltalak el magammal!
Kuncogok vele együtt, de azért a szemem kékje megvillan. Tudom hogy csak vicc, tudom hogy csak poén, és hogy talán ő maga is így oldja a feszültséget, mert az igenis van. De jó értelemben, mert minden olyan... idilli. Talán túl idilli. Olyasmi, amihez nem szoktunk hozzá, se ő se én. És talán ezt igyekszem görcsösen megtöri azzal, hogy visszakérdezek némileg sértődötten.
- Visítani?
Nem bántódom meg valójában, de azért neheztelek a szóhasználatra kissé. Ostobaság, ostobaság, talán gyerekes ez a viselkedés, pláne hogy annyi mindenen mentem keresztül... nem kellene ilyenen fenn akadni. És az is biztos, Morgan nem megbántani akart. Nem is veszem annak, nem is neheztelek, csak... visítani? Cöh...
- De mivel erre semmi szükség, miután önként vállaltad az áldozatot, kettőkor várlak az Alapítók Folyosóján.
A szavait édes csók követi, ami nem is igazán csók. Én pedig csak hagyom, hogy közel kerüljön újra, hogy megérezzem a bőrömön ajkát újra, és lehunyt szemekkel élvezem a pillanat varázsát. Vajon ilyen lesz az Alapítók folyosóján ha újra összetalálkozunk? Vajon valóban megismétlődhet ez? Vagy ha innen elmegyek egy másik Morgan-t látok viszont? És én más leszek? Másik lány mire találkozunk? Egy másik Blaire?
Nos, nem hiszem hogy pont a bájitaltan dolgozatom vagy az átváltoztatástanra való gyakorlásom fog átformálni, de tudom jól, ez a perc, ezek a lopott pillanatok elenyészhetnek. Fene mód képesek megszépülni a képzeletemben, ami elég élénk és szeret kicicomázni mindent ráadásul. Tudom jól hogy ezzel az emlékképsorral, ezzel az érzéssel, ezzel a pillanattal sem lesz másképp. És talán a valódi mibenlétét akarom ténylegesen valóban magamba szívni, kicsit tovább marad lehunyva a pillám.
Mikor már egy percig csak a hideg levegőt érzem, Morgan melegsége pedig árnyékkép, akkor rebben meg a pillám s a tekintetem rá emelem.
A mosolyom lágyan siklik arcomra, szemem vele örül és nézek rá így, kedvesen.
- Ott leszek.
Szelíden biccentek, és tudom jól, ez a végszó. Ennek kellene lennie a végszónak, s noha nem akaródzik mégis mennem kell. A beadandók nem csinálják meg önmagukat és Mathiasnak is megígértem hogy kölcsön adom az egyik könyvem.
Könnyeden ülök fel hogy aztán a térdemre ülve még utoljára visszasandítsak Willamsonra. Hihetetlen hogy mennyire félre lehet ismerni az embereket. Hihetetlen, hogy mennyire elhittem mindent, amit róla beszéltem. És csakúgy hihetetlen, hogy eddig nem is ismertem őt igazán. Igaz, most sem vagyok biztos benne, ő valóban ilyen-e, de... majd az alapítók folyosóján elválik.
Még egyszer egy pillanatra felé hajolok, most én kínálok egy gyors, édes csókot neki, aztán felállok és lenézve rá egy mosoly kíséretében elindulok vissza. A kastély ódon épülete pedig hívogatóan vár már rám.

Köszönöm a játékot! Puszi
Naplózva


Morgan Williamson
Varázsló
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #39 Dátum: 2018. 11. 19. - 23:56:46 »
+1



- Visítani. - bólintok, mintha mi sem volna természetesebb, mint amit mondtam. Mennyire tetszik az a hitetlenkedő, de bájos arckifejezése! Ahogy mérlegel, hogy most neki mennyire kell megsértődni, netán elnevetheti magát, vagy mégse kéne... az a játékos sértődöttség, ahogy szinte kikéri magának! És ha tudná, hogy egyébként lazán meg merném ezt játszani, na akkor lehet nem kuncogott volna velem együtt. Vagy akkor nevetett volna csak igazán? Ki tudja ezt megmondani! S pont ez a bizonytalanság ami tetszik s ami zavaró is mindebben, már, ha nem számítjuk az elmúlt percek ritka idilljét.
Végül csak megjelölöm a helyet és az időt, hiszen arra szükség lesz, ha már beleegyezett a találkába. Sőt, szavaim egy apró gesztussal meg is pecsételem. Lehetnék merészebb, de... nem szeretnék. Egyszerűen szerettem volna éreztetni vele, hogy hatással van rám, hogy amit most együtt átéltünk, az igenis jelentett valamit s nem lehet egy szamárfüles lap széljegyzetére tenni. Legalábbis én így gondolom. Ugyanakkor azt is mutatni szerettem volna, tiszteletben tartok bizonyos határokat, tudok azért parancsolni az egyébkénti hülyeségemnek. Még akkor is, ha ez a porcelán orca olyan bájosan fogadta apró tettem s még egy ritka, lágy mosollyal is megjutalmaz. Megérte. - Várni foglak. - bólintok egyszerűen, majd lehajolok, hogy a puha zöld gyepről magamhoz vegyem gitárom. Két hangszerem van, őket tartom-, vagy tartottam annak a két "nőnek" az életemben, akik mindig hűséggel fognak kísérni s valahogy ehhez méltóan is kezeltem őket. Eddigi rövid, de helyenként viharos életem pedig ezt eddig alá is támasztotta, viszont most... most kezdtem avart érezni az erdőben. Így késő tavasszal. Pláne akkor, amikor még egy gyors búcsúcsókot váltunk, ezúttal az ő kezdeményezésében. Mosolyogva intek búcsút Blaire-nek, mert, -minő meglepő-, de sutánk érezném, bármit mondanék is. Szóval marad ez, ahogy még utoljára összekapcsolódik tekintetem hűs szempárjával, aztán figyelem távolodó, karcsú alakját. Igaz, lelki szemeim előtt még mindig arca és utolsó rám vetett pillantása lebeg, aztán elkezd körvonalazódni bennem a gondolat, hogy ha így fogok holnapig viselkedni, akkor be fognak suvasztani a gyengélkedőre tényleg, mert azt fogják hinni, beteg lettem. Sóhajtok hát egyet, majd összeszedem magam és felállva én is vissza indulok a kastélyba. Még ebéd előtt bele kell kicsit "kötnöm" az egyik griffendéles kviddics játékosba, hogy köthessünk valami hülye fogadást, amit aztán a pályán kell majd abszolválni. Igen, Morgan Williamson-tól valami hasonlót vár a "publikum".

Köszönöm a játékot!
Naplózva

Oldalak: 1 2 [3] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2024. 06. 15. - 00:54:49
Az oldal 0.121 másodperc alatt készült el 39 lekéréssel.