Kőkör

Mr.Quinton nem mondott semmi rosszat, hogy elkéstem és szerencsére Irina azt mondta, hogy semmiről nem maradtam le és közben  át nyújtott egy pergamendarabot ami ez állt:

"Óra után szívesen válaszolok a kérdéseidre. A tanár pedig észrevette, hogy rajzolsz."

Gyorsan vissza rá írtam a válaszomat és vissza adtam neki:

Rendben és köszi, hogy szóltál.

Eltettem a noteszomat és elkezdtem inkább a tanárra figyelni. Egyből feltűnt, hogy Irina nem kapott pontot pedig kitűnő volt a válasza. Nem értem miért kell velük máshogy bánni mint a többi diákkal, ők is emberek. Szerintem jó, hogy ők másmilyenek mint mi, legalább megismerhetünk egy új kultúrát.

A tanár első kérdésére nem tudom a választ de azt hiszem másodikra igen.
- A rúnák titkokat tárnak fel, megjósolnak, a jövőt rejtik, védelmet nyújtanak alkalmazójuknak - remélem jó a válasz, nem szeretném leégetni magam mindenki előtt.

Mély figyelemmel hallgatom a szavakat, miközben előre-hátra imbolygok. Észre sem veszem, hogy így teszek, csupán semleges arccal vizsgálom Quinton prof. mondandóját. Magamban csupán pipálom, azokat a gondolatokat, melyeket a tanárom megerősít, s áthúzom azokat, melyeket megcáfol. A testem kissé remegni kezd, ahogy előrébb dőlök – nyilván a rossz pozíciótól, ám ezt jómagam fel sem fedezem, csak akaratlanul visszaegyenesedek, mintha a testem keresné a kényelmes helyzetet. Hálát adhatnék az égnek, hogy ennyire reflexszerűek a mozgásaim, persze csak akkor, ha egyáltalán felmérném. Az információbefogadáson, és a gondolkodáson kívül most minden mást magára hagytam, mintha tudat nélküli inferus lennék csupán, melynek valahol mélyen az elméje maradványai szikráznának. Ettől azonban nem is állhatnék messzebb, hiszen az egyetlen valóban sziporkázó részem, maga a tudatom. Erre az egyre büszke a családom, s miattuk aztán én is.
Ahogy elhangzanak a kérdések, kissé kizökkenek az eddigi semleges ritmusomból, mintha csak felrázna tanár szava. Mivel magukat a rúnaírási formákat nem ismerem, inkább csak csöndben hallgatok, jegyzetelve mindent, mit a társaim elmondanak. Ez Ó-futhark ugyan nekem is eszembe jut, nem vagyok elég gyors, hogy ezt meg is csillantsam, míg a többiből csak akkor jut eszembe, hogy tanultam, mikor már elhangzanak. Csapnivaló a memóriám fáradtan, ami nem kellemes felfedezés. Sajnos azonban igaz, így egyelőre csak lapítok, míg záporoznak a válaszok, s miközben jegyzetelek, már a következő kérdés megválaszolásán kattognak a fogaskerekeim. Mire használható a rúnamágia? Ez egyszerű: bármire. Valószínűleg azonban nem erre kíváncsi a professzor, különben elmondaná, így igyekszem a kreatív elmém elővenni, mikor végre magamhoz veszem a szót – jelentkezés után természetesen. Az órán eddig először.
– Ha ez irányú sejtelmeim nem csalnak, akkor gyakorlatilag a rúnamágia bármire alkalmas. Mivel bármilyen varázslat a vésetek foglalatába eshet, – pálcás, vagy pálcátlan – ezért igazándiból az emberi képzelet szabhat neki csupán határt, ahogy én tudom. – Kezdek bele a monológba, melyről már most érzem, hogy hosszú lesz. Mély levegőt veszek, mielőtt folytatom. – Ha feltételezhető, hogy megvan hozzá mindennemű ismeretem, s varázsláshoz szükséges erőfeltételem, akkor a magam részéről igen komplex varázslatokat foglalnék bele. Ha medimágusként használhatnám, valószínűsíthetőleg alkalmaznám bénult végtagok mozgatására – bár ehhez komplett rúnasorok szükségesek. Ugyanakkor képesek lehetünk vele tartós fájdalmat csillapítani is, hiszen egy fájdalomcsillapító varázslat a megfelelő testrészen felrajzolt rúnába foglaltatva gyakorlatilag addig lesz képes hatást kifejteni, míg a testtulajdonos életben van, vagy míg a vonalak meg nem törnek. Utóbbi manapság könnyen kiküszöbölhető. Ha ugyanezt a varázslatot kombinálnám a törhetetlenséggel, akkor gyakorlatilag törésmentes végtagokat is teremthetnénk – ha mélyebbre véssük akár csontokat – melyek nem éreznek fájdalmat, így gyakorlatilag bármekkora erőkifejtésre alkalmasak, melyet az izomzat elbír. Vakok számára is készíthető olyan rúnamágia, mellyel láthatnak, vagy bármilyen más módon tájékozódhatnak, ugyan ez nagyon komplikált lehet. Feltételezem, ennek az egyik sorát közvetlenül az agyba, vagy a szemre kellene felírni. Valószínűnek tartom ,hogy ezért is nem használják. – Egy újabb lélegzetvétel után hadarok tovább. – ha aurorként alkalmazhatnám, ügyesen álcázva hozhatnék létre lehallgatót egy kavicsból az utca kövére dobva, vagy egy gyanúsított kabátjára vésett gomb formájában. Ha ügyesen álcázzuk, szinte észrevehetetlenek lesznek a rúnák. Nagybátyám állítása szerint, melyet szó szerint idéznék: „Nem utolsóak vallatóeszközként a rúnamágiával felruházott tárgyak.” Ebből kiindulva éppen úgy lehet egy rúnasorral tartós kínt okozni, mint igazmondásra bírni valakit. Ezen felül talán tetoválásként is alkalmazhatóak, így komplett védőmágiák építhetőek egy veszélyes közegben mozgó auror testére, melyet ugye elvenni tőle nem igazán lehetséges. Persze ezekhez úgy vélem mindhez szükségeltetne valamilyen aktivációs formula, hogy a felvésés után ne azonnal, és egyszerre kezdjenek el záporozni a varázslatok. – Még mindig nem óhajtom befejezni, hiszen van még ötlet a tarsolyomban, ugyanakkor lassan időszerű lenne, hiszen másnak is illene teret engednem. Még egy utolsó gondolatfoszlány belefér talán. – Ha pedig szabad felhasználásban venném, megoldhatónak gondolom azt, hogy különböző testrészeket egybegyúrva, mondjuk sebészileg, képesek lehetnénk mozgó, céllal és limitált intelligenciával felruházott lényt teremteni. Természetesen az intelligenciájuk valószínűleg kimerülne az egyszerű, egyszavas parancsok kivitelezésében, hiszen tudatot adni még a rúnamágiával is lehetetlen feladatnak rémlik előttem. Ugyanakkor nem élő tárgyakat is felruházhatunk a mozgással, vagy akár a pálcánkat is törhetetlenné tehetjük, esetleg olyanná, mely visszatér a kezünkbe, ha elejtjük. Ez utóbbi párbajban jártas személyeknek különösen hasznos lehetne. Természetesen ezek mind csupán spekulációk, s megannyi hátulütővel bírnak, ha képzett személy használná, minden bizonnyal megoldható lenne, hisz a rúnamágia végtelen számban kombinálható. – Zárom le igencsak hosszú gondolatmenetemet, majd süppedek vissza koncentrációmba. Eleresztettem a kreatív fantáziám, nem limitálva azokra az ismeretekre, melyek már ismeretesek előttem. Hiszen léteznek ismert ismeretek, és ismeretlen ismeretek, ahogy ismeretlen ismeretlenek is. Így aztán merem állítani, hogy bármi létezhet, s az istenen kívül, bármelyikben képes vagyok akár hinni is.

Rúnamágia Alapismeretek

Bosszantó. Talán ez a legmegfelelőbb szó a Romanovna lányt illetően. Eddigi válaszaiból is nyilvánvaló, hogy megvan a magához való esze - s cseppet sem mondhatnám, hogy ez nem tölt el aggodalommal a jövőt illetően. Hiszen még mindig nem tudom, miért is vannak itt, s sajnos épp elég eszük van ahhoz, hogy ezt el is titkolják. De ha bárki is tévesen azt gondolná, sikerülhet belőlem cseppnyi bűntudatot kikönyörögnie, amiért negatív megkülönböztetésben részesítem, nagyon is téved. Holott a magam részéről egyáltalán nem szándékos, hogy ügyet se vetek Irina testbeszédére. Egyszerűen csak nem szoktam figyelni az emberekre. Nem értek a nyelvükön, nem értem a gesztusaikat és az érzelmi alapú motivációikat. Bár ha fel is ismerném a Romanovna kisasszony viselkedési jeleit, nagy eséllyel akkor sem hatna meg igazán.
Következő kérdésemre ismét ő az, aki először felteszi a kezét. Biccentek egyet, hogy beszélhet, válasza pedig éppen annyira tökéletes, mint az eddigiek.
- Valóban, kevésbé ismert, és nem túl megbízható gyógymód. Még én se mernék biztos kézzel próbálkozni vele. Az Ősi Futhark pedig a legismertebb, legáltalánosabb és legrégebbi rúnaírás, amivel az RBF-ig a leggyakrabban fogtok találkozni. - válaszolom, majd máris a következő válaszadót keresem. Annak ellenére, hogy nagyobb részt olyanok vannak itt, akik még nem nagyon foglalkoztak rúnákkal, szinte mindenki felteszi a kezét, hogy válaszolni tudjon.
- Ágyakra, lepedőkre, és felszerelésekre is írnak rúnákat a gyógyászatban, például láz enyhítésére, amennyiben a beteg érzékeny a főzetek valamelyik komponensére. Manapság már nem használják, a népi gyógymódok viszont bevett szokásai voltak ezek. Öt pont a válaszért a Griffendélnek. - a griffendéles lány válasza bátortalan volt, de nem mondott ostobaságot sem.
- Látom, alapos ismeretei vannak már a témában. - a hollóhátas Ms. Clarce válasza következik, aki még azt is meg tudta mondani, hogy ezeket a rúnákat mikortól használták, és hány elemből állnak.
- Azt is meg tudja mondani, hogy melyik században bővítették ki az angolszász rúnákat? - kérdezem. Ezekből az is megállapítható, hogy például egyes műemlékeket mikor készíthették. Persze a pontos meghatározáshoz más is szükséges, mint a felhasznált anyagok, a használt technikák, vagy éppen a mesterek aláírása, de általában mégis ez az első, amit meg szoktunk vizsgálni.
- A fríz és az angolszász rúnák rendkívüli hasonlósága miatt a kettőt általában egyszerre szokás emlegetni. Egyébként személyes kedvencem. Amuletteket a mai napig készítenek rúnaszimbólumokkal. Talán emlékeztek az elmúlt években piacra került ócskaságokra... Természetesen sok a csaló. De hozzáértő kezek kiváló védelmet készíthetnek. Romániában például találtam egy olyan amulettet, ami úgymond elfátyolozott a vérfarkasok elől. Ami pedig a jóslatokat illeti, még a mai napig vannak, akik tévesen jóseszköznek gondolják a rúnákat, pedig a valóság messze áll ettől. Nem kétlem, hogy lehetnek olyan látók, akiknek ez működik, és a jóslástant magát sem áll szándékomban bírálni, alapjába véve viszont a rúnákkal való jóslás nem indulhatott többnek egy régi játéknál. Tizenöt pontot ítélek meg a Hollóhátnak. - amikor az írásokról van szó, végigmutatok talárom szegélyén, ami jól illusztrálja választásomat. Az Ősi Futhark mellett egyedül ezeket kérik mindenáron RBF-en, bár rengeteg más rúnaírás is létezik. S olyan írások, amik ugyan nem rúnák, de bebizonyosodott, hogy alkalmasak mágiára.
- Ez lenyűgöző ötlet, Ms. Everfen! Öt pont a Hugrabugnak. - hallgatom végig Merelt is. A villanykörtével tényleg bajban lettem volna... A közérthetőség viszont lehetővé tette, hogy este érdekes programot találjak ki magamnak. Nekem ilyesmi eddig eszembe sem jutott. Csak be kell állítani magát a bűbájt úgy, hogy akkor hasson, ha az üveg eltörik.
- Ezt mindenképp ki fogom próbálni. Elméletileg működnie kell, ha jól csinálják. A tárgyak, amulettek megbűvölése épp azért hatékony, mert akár nagyon összetett varázslatok is készíthetőek. Egy példaként elhoztam ezt. Adjátok körbe nyugodtan, a kezetekre pedig vigyázzatok. - talárom zsebébe túrok, amiből egy erszényt veszek elő. Kicsi, könnyen elfér bárhol, és könnyen ellopható. Vagyis ezt gondolnák. Odaadom Merel kezébe, hogy vizsgálja meg nyugodtan, és hogy majd adja tovább a többi diáknak is. Az erszénynek két tulajdonsága van. Az egyik, hogy rajtam kívül más nem tudja kinyitni. A másik pedig, hogy amíg nem kapom vissza, folyamatosan a saját súlyát növeli. Szóval aki nem akarja eltörni az ujját, az lehetőleg ne a mutató ujjára akassza.
- Iratok és levelek titkosítása, kiváló. Újabb öt pont a Hugrabugnak. - ezúttal a másik hugrabugos lányt szólítom.
- A történelem folyamán rengeteg példa volt erre. A profi csempészek például még a titkosított írásokat is elrejtették különböző praktikákkal, gyakran pedig akár több fajta írást kevertek szándékosan, hogy megtévesszék az illetékteleneket. - mesélem, majd Ms. Deccorhoz fordulok. Az ő válaszát kicsit összecsapottnak érzem, semmi olyat nem mondott, amit más ne mondott volna eddig, vagy amiről én ne beszéltem volna. Pedig úgy tűnt, hogy szorgosan jegyzetel az órán.
- Ezek inkább a bulvár által kedvelt ködösítések a Szombati Boszorkány rúnahoroszkóp rovatában. A rúna szó maga talán titkot jelent, vannak praktikus, kézzel fogható hatásai is. - válaszolom. Erre a feleletre pontot ugyan nem adhatok, de ez talán nem kedvteleníti el, ha a következő feladatban egyénileg is érvényesülni tud majd.
Ugyan Mr. Crewe mindeddig csendben lapult, hosszú monológjában olyan dolgokra is kitér, amikre egyáltalán nem számítottam, hogy ma el fognak hangzani. Nem, persze, a válasz tökéletes, és külön öröm, hogy nem csak példákat hozott, hanem azt is kifejtette, miért is lehetséges mindez. Persze, a megfelelő tudással és ismeretekkel.
- Lenyűgöző monológ. Tizenöt pont a Mardekár javára. - tekintetemmel közben az erszényt keresem, hogy merre lehet. Nem mintha komoly megrázkódtatás lenne, ha nem kerülne vissza hozzám, nem hiszem, hogy bárki vissza tudná vinni a kastélyba rajtam kívül.
- Megjegyzem, hogy jelenleg is egy alternatív megoldáson dolgozom a fájdalomérzet csökkentésén, ami egyelőre csak kísérleti fázisban van. Látom, különösen érdekli a medimágia és az anatómia. - s még szívesen reagálnék minden mondandójára, de annyi információval áraszt el, hogy lehetetlen mindenre kellőképpen figyelmet szentelni. Annak ellenére, hogy eddig csendben volt, hamar megmutatkozott végül, hogy a csoport egyik legjobbja is lehet.

A rúnamágia hasznát illetően jöttek bőven ötletek, néhány olyan is, amire még én sem számítottam, az látszik, hogy nem sokat nyitották még ki a rúnaszótárukat. Egyedül a Romanovna lány és Ms. Clarce említettek írásokat. Annál meglepőbb, hogy az orosz nem épp az izlandi rúnákat említette, pedig úgy tudtam, ott élnek.
- Említettétek tehát az Ősi Futharkot, a frízt és az angolszászt. Első sorban ezzel a hárommal fogtok foglalkozni a következő években. Azonban létezik még például az izlandi rúnaírás, a fiatal futhark, a magyar rovásírás, de használnak például oghamot is. Ha belelapoztok a szótáratokba, akkor ezek mindegyikét megtaláljátok benne. A mai órán azonban csak az Ó-Futharkkal kell foglalkoznotok, amit az ötödik oldalon találtok. - ezúttal már a gyakorlati részhez szeretnék áttérni. Megvárom, míg mindenki odalapoz, ahova kértem, bár vélhetőleg a negyedéveseknek ez már nem lesz ismeretlen. Mindeközben pálcámat a kezembe veszem, intek egyet az óra elején hozott táskára, ami szétnyílik, és egy-egy véső lebeg minden egyes diák orra elé.
- A feladatotok az lesz, hogy rongáljátok meg a köveket az aláírásotokkal. Szótárat használhattok, a vésőktől pedig ne féljetek, nem tudtok vele kárt okozni magatoknak, vagy másoknak. Válasszatok egy szimpatikus követ. - osztom ki a feladatot. Egyébként egyáltalán nem kértem McGalagony engedélyét, de nem hiszem, hogy különösebben bánná. Az elbájolt eszközökkel gyorsabban, könnyebben és egyszerűbben lehet dolgozni, mintha egyszerűen a kezükbe adtam volna valami egyszerűt helyette. A lényeg, hogy szokják mind a betűket, mind pedig a módszert. A Futhark írások pedig azért kapták ezeket a formákat, mert ezeket a legkönnyebb kőbe vésni vagy fába faragni.
- Első sorban Skandináv területeken találhatóak az úgynevezett rúnakövek.  Ezek általában egyfajta emléket állítottak azoknak, akik harcban estek el. Ugyanakkor esztétikai és történelmi értékük is van. Különösebb mágikus tulajdonsággal nem rendelkeznek. - a magyarázás ismét az én feladatom. Amíg ők összeszedik magukat, és megismerkednek az eszközökkel, addig én a többi, eddig kimaradt információkkal árasztom el őket.
- Jellemzően mindenki, aki rúnákkal dolgozik, aláírja a saját alkotását, akár rúnakövet, akár építészeti remekművet, akár egy elátkozott amulettet készít. Vannak, akik alteregokat használnak persze. - figyelem, ahogyan dolgoznak, és hogy hogyan állnak neki. Nem valószínű, hogy dolgoztak már ilyen eszközökkel, de nem hiszem, hogy komoly gondot okozna.
- A szótárban feltűnhet, hogy egy-egy rúna mellett nem sok adat szerepel. A kiejtésük mellett minden jelnek van egy önálló jelentése, valamint saját neve is. Mágikus szempontból ezek a jelentések a lényegesek, mert ezek kombinálásával dolgozunk majd. Három típusra lehet emellett bontani a jelentéseket. Mitológiai, például a thurisaz rúna esetében. Ez Thor nevéből ered, egyébként tövist, s átvitt értelemben akadályt, csapdát jelent. Természeti jelentések, például a sowilo, ami napot jelent. Ebből pedig a Naphoz kapcsolódó asszociációk következnek, mint például az erő vagy a fény. A harmadik pedig, a mindennapi és emberi dolgokkal kapcsolatos fogalmak. Ilyen rúna a mannaz, ami az emberiséget jelenti. De tulajdonképpen mindegyik rúnát be lehet sorolni az alábbiak közé. - folytatom, bár egyelőre nincs több mondanivalóm. Az óra további részében inkább azzal foglalkozom, hogy a diákoknak segítsek a munkában, amennyiben elakadnának. S persze a felmerülő kérdéseket is megválaszolom. Az óra végéig valószínűleg éppen elég feladatot kaptak.

          Szinte iszom Quinton professzor szavait, és ahogy újra megdicsér a válaszom miatt, már tudom, hogy nem kell aggódnom amiatt, hogyha mégsem mondok valamit jól. Mondjuk eddig sem gondoltam volna, hogy nagy bajom fog esni, ha valamit rosszul mondok, de így még jobb. Viszont örülök neki, hogy így már biztos jól döntöttem, mikor a rúnatant választottam az egyik tantárgyamnak. Egyébként is érdekelt, de mivel nem voltam biztos benne, mi szeretnék lenni, ha kikerülök innen, és lényegében most sem vagyok még teljesen biztos benne, legalább tudom, hogy ezt a tudást akkor is tudom hasznosítani, ha nem is lesz szükségem rá, illetve sokkal több helyre tudom majd, mint elsőre gondoltam.
          Mire hozzám kerül az erszény, már elég nehéz ahhoz, hogy ne tudjam csak úgy megfogni, ahogy a sajátomat szoktam, de még nem annyira vészes. Viszont érzem, ahogy növekedik a súlya, mintha benne szaporodna a pénz, de maga a külsején nem látszana semmi. Izgatja a fantáziám és a kíváncsiságom, hogyan lehetséges ez, de sohasem néznék bele más erszényébe az illető engedélye nélkül. Gyorsan tovább is adom a mellettem ülőnek, mielőtt még olyan nehéz lenne, hogy ne tudjam megemelni sem.
          Fellapozom a szótárt, és megnézem a már sokszor, de talán nem elégszer látott oldalt. Aztán meglepetésemre egy véső kerül a látóterembe, ami meglep, de végül hamar leesik, hogy mit is kell majd csinálni vele, még ennek ellenére is kérdőn nézek rá. Apu még akkor sem adott ilyen szerszámot a kezembe, ha teljesen biztonságos volt, így most kicsit furcsának érzem, ahogy megfogom. Kicsit tanácstalanul nézek fel a professzorra, de mikor meghallom a teljes utasítást, megkönnyebbülök. Nem lesz ez olyan nehéz feladat, mint azt elsőre gondoltam. Alaposan megnézem a szótárban a rúnákat, és hozzájuk tartozó jelentéseket. Bevallom, tanácstalan vagyok. Hogyan kéne aláírnom a követ. Mit kéne ráírnom? Elég lenne csak a monogramom, vagy a teljes nevem kéne? Esetleg válasszak random rúnákat vagy… Áááhhhh, nem tudom.
          Lehunyom a szemem, aztán végiggondolok szépen nyugodtan mindent, ahogy kell. Végül három rúnát választok, és tudom, hogy ezek egész életemben el fognak kísérni, mint ahogy eddig is valahogy részesei voltak az életemnek. Szerencse, hogy tényleg nem tehetek kárt magamban, mert sikerül néha félreütnöm, és így elvesztettem volna már az ujjamat. Majdnem vége az órának, mikor diadalittasan felnézek. Kész vagyok.

          Nem vagyok teljesen megelégedve a végeredménnyel, de a lehetőségeimhez és az első vésővel készült rúnajelemhez képest jól sikerült. Végigsimítom a kezem a vésésen, szinte érzem, ahogy feltölt energiával. Mindjárt jobb kedvre is derülök, idehívom magamhoz a Professzor urat, hogy nézze meg, és visszaadjam a vésőjét.
          - Köszönöm szépen a vésőt, Professzor úr, és az órát is. Nagyon élveztem – mosolyodok el.
          Visszamegyek a helyemre, összeszedem a holmimat, és már megyek is a következő órámra, mert ha abból indulok ki, hogy idáig mennyi időbe telt, mire eljutottam, akkor azt sem lesz könnyű megtalálnom.

 Ha hihettem is volna paranoiának korábban, már egészen biztos vagyok benne, hogy a tanár valóban engem diszkriminál, mert újfent nem kapok pontot, annak ellenére, hogy egy idegen ország ismeretlenebb praktikáját osztottam meg egy idegen országgal. Reménykedtem benne, hogy ez a tanár értékeli a tudást, közelebb férkőzhetek hozzá csak a puszta szorgalmas diák benyomással, de majdnem biztos, hogy ez lehetetlen. Ő már eldöntötte, hogy az ellensége vagyok, én pedig lehet, hogy hagyom, hogy ez így is maradjon. Az ilyen emberek nem tudnak úgysem túl sok hasznot hajtani a terveinkhez. A vak, hibáit belátni képtelen, prekoncepciók szerint élő emberek talán nem hasznosak egyáltalán senkinek, leszámítva az olyanokat, akik egyszerű elméjű fanatikusokat akarnak nagy tömegben.
 Elveszem a hollóhátas lány következő levelét, és úgy döntök, hogy mostantól minimális figyelmet tanúsítok a tanár felé, aki eddig nem igazán adott át új információt. Nem figyelek a csoport többi tagjának válaszaira sem annyira, nem azért, mert nem jók, inkább azért, mert a legtöbb, amit elérhetek ezen az órán, valószínűleg az, hogy összebarátkozom ezzel a lánnyal. Az egyik legérdekesebb embernek tűnik, ő nem válaszol olyan részletesen, nem kapkod pontok után. Miközben a mardekáros fiú beszél, gyakorlatilag monológot tart, írok egy újabb, rövid levelet, amit a szótár rejtekében odanyújtok Miriamnak, bár nem álcázom annyira a dolgot.
 
 Van kedved mellém ülni a vacsoránál? Ott szívesen elmondok mindent az óra elejéről.

 Nem nehéz kicsit félénk arccal, lesütött szemmel néznem a lányra, miközben a levelem olvassa. Ha nem is nevezném félelemnek, a barátságok felépítésénél mindig ideges vagyok kicsit, mert annyi dolog van, amin elborulhat, és egy újabb embert kell befogadnom, megosztanom vele több-kevesebb titkot. A legtöbbet senki nem tudja, de a kisebbek is kicsit meztelenebbé tesznek a világ előtt. Mégis kell ez a barát legalább laza kapcsolat szintjén, egyrészt hogy megszüntessem az elszigeteltségemet, másrészt hogy bizonyos szintű érzelmi biztonságot nyújtson. Most kezdem elérni azt a kort, hogy instabilabbak, nehezebben kontrollálhatóbbak az érzelmeim, nem szabad egyedül maradnom sokáig.
 Néhány másodpercig gondolkozom a kapott feladaton, azután leteszem a rúnaszótáram oda, ahol addig ültem, és keresek egy helyet a kövön, elég magasan hozzá, hogy ne kelljen se lehajolnom, se nyújtózkodnom. Nincs szükségem szótárra, tavaly egy kollektív büntetőfeladat keretében megtanultam kívülről az ó-futharkot, inkább azért állok meg gondolkozni, hogy eldöntsem, pontosan mit írok rá.
 Kicsit sajnálom azt a sok gyanútlan gyermeket, aki saját kezével, megbűvölt szerszámmal aláír egy megbűvölt követ. A név, a vér, a szignó varázslat hordozói, több olyan átok is létezik, aminek elég egy aláírás, vagy akár egy csepp nedv az emberi testből, mint amilyen az izzadság. A kettő együtt majdnem biztos, hogy olyan lenyomatot hagyna, amit később ellenem lehetne fordítani, akár ötven év múltán is, amikor a világ másik felén járok majd. Néhány percig gondolkozok rajta, mi lehet az, amit még elfogad, de mégsem az, ami én vagyok, mégsem minősíteném aláírásnak. Az apai név, a monogram, de még az Irinka, a kuzinjaim által használt becenév sem megfelelő, mert ha jogilag nem is minősülne aláírásnak, attól még megfelelő katalizátor lehet egy átokhoz. Végül úgy döntök, hogy megtagadom a feladatot, de azért adok magamnak egy kis esélyt a büntetés elkerülésére azzal, hogy mégis felírok valamit. Úgy döntök, hogy a pálcám sem használom a feladat megkönnyítéséhez, ahogy tenném, kivételesen a saját kezemet is használom. Amúgy sem szoktam máshoz használni őket íráson kívül. A pálcám mágiája szintén hagyhat olyan nyomot, amit nem kívánok megadni.

    

 Valamikor az óra vége felé készülök el, az utolsó kalapácsütés után szótlanul leteszem a vésőt és a kalapácsot a kő lábához, és visszaülök a helyemre, hogy szó nélkül megvárjam a tanár ítéletét. Sok tanár értékelné, hogy leírtam egy három szóból álló latin mondatot rúnákkal szótár nélkül, de ami őt illeti, biztosan megbüntet, különösen akkor, ha tényleg hátsó szándékai voltak a feladattal. Bár az arcom nem árulja el, kicsit izgulok azért, és van valami furcsán kellemes is abban, hogy szabályt szegtem. Semmiképpen nincs nagy baj, talán még a büntetőmunka is hasznos lesz valamire, ha másra nem, legalább egy kis szimpátiát keltek magam iránt azokban, akik még nem döntöttek arról, mit gondoljanak rólunk. Természetesen, ha büntetést kapok, írok a házvezetőmnek egy jóhiszemű levelet, tudni akarom, hogy ő hogyan áll hozzánk.

    Egy kissé csalódott vagyok, hogy nem tudtam pontot szerezni a házamnak. Sejtettem, hogy nem lesz jó a válaszom, de azért annak örülök, hogy a többiek ennyi pontot tudtak összeszedni ezen az órán a Hollóhátnak. Átveszem Irina levelét és próbálom úgy elolvasni, hogy Mr. Quinton ne vegye észre.
     
     Van kedved mellém ülni a vacsoránál? Ott szívesen elmondok mindent az óra elejéről.

   Szívesen ülök majd Irina mellé, bár nem azért, hogy megtudjam mi volt az óra elején. Az igazat megvallva ez nem is annyira érdekel, inkább azért ülnék mellé, hogy barátkozzak, négy év alatt nem igazán sikerült sok barátot összeszednem és arra is kíváncsi vagyok, hogy milyen Irina hazája, szeretném ha majd egyszer mesélne róla.  Írok egy rövid választ Irinának és amikor a tanár elfordul gyorsan a kezébe adom.

    Szívesen ülök melléd vacsoránál.

   - A feladatotok az lesz, hogy rongáljátok meg a köveket az aláírásotokkal. Szótárat használhattok, a vésőktől pedig ne féljetek, nem tudtok vele kárt okozni magatoknak, vagy másoknak. Válasszatok egy szimpatikus követ - ezeket a mondatokat hallva egy kicsit elkerekedik a szemem és amikor meglátom a vésőket teljesen elkezdek remegni. Lehet, hogy a tanár azt mondta, hogy nem tudunk vele semmi kárt okozni magunknak, de én így sem érek szívesen hozzá a kalapácshoz és a vésőhöz. Végül felállok a kezembe veszem a szerszámokat és odamegyek a kőhöz, kicsit gondolkozok aztán elkezdem a vésést. Egy párszor félre ütöm a kalapácsot, de szerencse, hogy most nem tudok kárt tenni magamban.

       

  Meglepően gyorsan végzek, veszek egy utolsó pillantást a művemre aztán leteszem a vésőket, visszamegyek a helyemre összeszedem a holmimat, elköszönök Irinától aztán elindulok Mr. Quinton felé.
   - Nagyon érdekes volt az óra Mr. Quinton, élveztem! Viszlát! - elindulok mosolyogva a könyvtárba.

-Azt hiszem az V. század derekán kerülhetett bővítésre- válaszolok Quinton professzor hozzám intézett kérdésére, de ezúttal nem vagyok biztos magamban. Van ugyan némi információ, ami után lelkesen kutathatok agyamban, de ez korántsem olyan megkérdőjelezhetetlen számomra, mint azok a tények, amiker eddig közöltem. Valahogy sosem voltam nagy barátságban az időrenddel, bizonyos évszámokat kifejezetten nehezen jegyeztem meg, mondhatni ez a gyengém és nehezen viselem, ha ez mások előtt is körvonalazódni kezd. Éppen ezért beszélek olyan arccal, mintha teljesen biztos lennék állításom helyességében. Nem sokáig foglalkozom aprócska problémámmal, ugyanis a professzor hamar elvonja figyelmem, érdeklődve pásztázom talárja rúnázott szegélyét, nem is tudom, hogy nem vettem eddig észre ezt az apró különlegességet! Ezután pedig azon kezd el járni az agyam, hogy vajon megint én vagyok-e indiszponált vagy Irina valóban nem szerzett pontokat házunknak tökéletes válasza ellenére. Utóbbi esetet nem teljesen értem, mindenesetre azt tartom valószínűbbnek, lopva, szinte perifériából sandítok a lány felé, de nem látok semmi érdemlegeset tükröződni az arcán, így nem törődöm vele többet, inkább a többiek válaszait hallgatom, miközben hagyom, hogy tekintetem a környezetem pásztázza.
Az eszközök, amikkel nagyon úgy tűnik, hogy a továbbiakban dolgoznom kell, billentenek ki a csendes nézelődés állapotából. Nem kezdek egyből munkához, először szemügyre veszem a vésőt, Quinton professzor szavai, miszerint nem okozhatok kárt magamban a tárgy segítségével némileg megnyugtatnak, ugyanis az utóbbi időben hajlamos elkalandozni a figyelmem és még véletlenül sem szeretném azzal meglepni magam, hogy a kőtömb helyett, egész véletlenül a tulajdon kezembe vágjam a vésőt.
Kinyitom a könyvem és hanyagul végignézem a rúnákat, eleinte nem igazán tudom miféle aláírást kellene produkálnom, végül úgy döntök, hogy bőven elég lesz a monogramom, így kezdek pár perc múlva munkába. Első néhány mozdulatom még korántsem nevezhető hibátlannak, ám hamar megjelenik a rám jellemző precizitás a vésést illetően is. Végül aránylagos elégedettséggel szemlélem művemet, a két választott rúnámat, az ansuzt és a kenazt, ami c betű, az angolszász rúna cen-je helyett használtam. Nem érzem teljesnek mégsem a kis aláírásom, így gondolkodás nélkül elkezdek vésni egy harmadik rúnát, az isát. A jég, a hűvös, a hideg rúnáját mindig is közel éreztem magamhoz, ezért választottam most, ugyanis úgy éreztem szükségem van rá életemnek ebben a szakaszában.

Nagyot sóhajtva fejezem be a vésést, majd visszatérve előbbi ülőhelyemhez felkapom a könyvem és a táskám.
-Viszlát Mr. Quinton!-köszönök el lelkes mosollyal a professzortól, majd vissza indulok a kastély felé.

Szélesen és büszkén elvigyorodok Jim prof - Nyé! - szóval Quinton professzor szavaira, - na, így mindjárt más - miszerint egy neki is érdekes, új ötletet vetettem fel. Igazából szerintem tökre adja magát, de lehet, arról jutott eszembe nekem is, hogy egy mugli gránát működik hasonlóan, és varázslóéknál úgy nézem, nem szokás nagy figyelmet szentelni mugli dolgoknak. Akkor se, ha jó ötlet. Mondjuk rémlik valami ilyen fogalom, hogy trágyagránát, asszem Frics szeret róluk füstölögni...
Iiigen, ez is minősít engem is, hogy van honnan tudnom, miről szeret Frics füstölögni, de most na. Láthattlanná nem tudok válni. Még!
Igazából ez a rúnamágia olyan, mint egy mugli program. Ez meg ez a körülmény ezt a varázslatot eredményezi. Már az összetettebb formában, az egyszerűbb csak állandó hatás. Mondjuk azt is ezekből a jelentésekből kell összerakni, itt a szótárban. Ezekkel annyi mindent lehetne csinálni igazából, vissza kell magamat fognom, hogy ne ötletelni kezdjek el ezekről. Mert óra van. Meg feladat.
Segít erre koncentrálni mondjuk az elém libbenő véső meg hozzá tartozó kalapács. Biztonságosítva. Az Üstös asztal után mondjuk ez is lehet egy szemlélet.
Én is odaállok egy dedikálandó kőhöz, és megállok gondolkodni egyet, mi is legyen a mestermű. Egy teljes név sokáig tartana, csak nem kopácsokhatok el egész nap. És nincs V se. W van csak, de nem vaggyok Ewerfen. Kancsólápvidék? Az már mégmilyenebb. Vagy írhatom tengwarral, de akkor Quenya vagy Sindarin a szó, vala vagy ampa tengwa kéne bele? Végül csak nekiállok a nagy műnek.
Nem olyan rossz dolog azért, hogy meg vannak buherálva ezek a szerszámok, sikerült az imént a kezemre ütnöm. Viszont így felfedeztem valamit, amit ki is próbálok: ahogy fogom a vésőt, a hüvelykujjamat a végére teszem rá, úgy ütök egyet a kalapáccsal.
Jjep, visszapattan. Hát ez tökjó. Lepattan a kezemről, mint ha gumi lenne mindkettő, de ha nem magamat találom el, tök szilárd az egész. Na ezt bírom a mágiában, minden ilyesmiket lehet vele csinálni. Keskenyebbre húzom a túl szélesedni akaró vigyorom, és folytatom a vésést.

Na, mit csináltam? Monogram, vagy fogtam magam, és jól odaírtam, hogy "Én"? Ja, nem árulom el, tessék rajta törni a buksit, ameddig én cinkosan vigyorgok a háttérben.
-Köszönöm az órát, ...tanárúr! Érdekes volt.- Oké, ez sikerülhetett volna simábban is. Majd belejövök, ez még csak az első volt végülis. A vésőt-kalapácsot visszaadom, és egy sutyiban elejtett, cinkos kacsintás után én is indulok a kastély felé.

(Off: A megkésett reagért elnézést kérek, kicsit összesűrűsödtek az egyetemen a dolgok, és nem volt a szemem előtt a határidő.)

Mosolyjal nyugtázom, hogy a professzor úr pottal jutalmazta a válaszomat. Miközben a feladatot mondja, nekem már a kezemben van a rúnaszótár, és elkezdem keresgélni, hogy mit is kellene a kapott kőre írni. Miután végeztem, Irinát kezdem figyelni, mert nekem nem igazán van ötletem, hogy kezeljem az eszközöket, rajta viszont látom, hog biztos kézzel kezeli őket. Emiatt észre is veszem, amikor egy kis cetlin levelet kap, ha jól emlékszem Miriamtól. Kicsit irigy leszek, mert nekem még senkivel nincs olyan jó kapcsolatom, hogy megkockáztassuk hgy egy-egy ilyen órai levelet elkapjon a tanár...
Miután megfigyeltem mit hogyan csinál, én is munkához látok. Se lát-se hall szinten belemerülök a vésésbe, és megfeledkezem az időről is. Mintha kívülről nézném, ahogy formálódnak a kezem alatt a rúnák, és magam is nézek egyet, hogy első próbálkozáshoz képest meglepően szépen sikerül belevésni őket a kőbe. Ez még jobban fellelkesít, és még nagyibb lendülettel folytatom a munkát, és körülbelül a 20. kalapácsütés után már teljesen magabiztosan tudom kezelni a vésőt.
Végül a kevesek által ismert középső nevemet írtam a kőbe:

Mivel viszonylag sok karakterből álló szót választottam, ezért sokáig tart, míg kész leszek, és közben nem nézek sem jobbra, sem balra, mintha a rajtam, a szótáron, a kövön, és a munkaeszközeimen kívül semmi más nem létezne a világon. Az utolsó néhány kalapács ütés előtt leszek arra figyelmes, hogy szépen lassan mindenki visszaindult a kastélyba, csak én dolgozom még, úgyhogy kicsit kapkodva végzem el az utolsó simításokat, majd miután magammal elégedetten megszemlélem az elkészült művet, sietve összekapcsom a felszerelésemet és leteszem a kövemet a többi közé.
- Viszontlátásra Proffesszor úr - köszönök el őszinte mosolyjal a tanártól - Alig várom következő órát - teszem hozzá, és szinte futva indulok a kastély felé, lélekben még az órán elhangzottakon gondolkodva. Mivel sietek, még a kastély előtt utolsérem a többieket, és igyekszem mindenkit névvel együtt megjegyezni. Mind szimpatikusak, és örülnék, ha kicsit komolyabban megismerhetném őket, főleg pedig annak, ha össze is barátkoznánk.

[10 pont]

Merel Everfen:
Fejlett kreativitásról tanúskodott ismét, nem is vártam mást tőled. Az ötletedet a felrúnázott üveggömbbel mindenképp ki fogom próbálni. Jót mosolyogtam a frappáns megoldásodon a gyakorlati feladatnál.
Megjelent, határidőre és minden körre írt: 10 pont
Órán való aktív részvétel, válaszok és a feladat teljesítése: 20 pont

Irina Romanovna:
Válaszai kiválóak voltak ugyan, a vésését viszont nem kommentálom.
Megjelent, határidőre és minden körre írt: 10 pont

Alexis P. Dullahan:
Ugyan a megadott feleleteid nem voltak hibátlanok, a tudományban akkor fejlődsz, ha hibázol. Tévedni nem bűn. Az elképzeléseid alapjába véve jók, s biztosra veszem, hogy sokat tanulhatsz, ha továbbra is megtartod lelkesedésed.
Megjelent, határidőre és minden körre írt: 10 pont
Órán való aktív részvétel, válaszok és a feladat teljesítése: 15 pont

Aila F. Clarce:
Láthatóan nem ismeretlen előtted a témakör, az érzék mögött valós tudást is látok. További öt pontot ítélek meg, amiért egy ilyen pontos információt is tudtál mondani az anglo-saxon bővítéséről.
Az órán te nyújtottad a legjobb teljesítményt, teljesen megérdemelten szereztél ennyi pontot a házadnak.
Megjelent, határidőre és minden körre írt: 10 pont
Órán való aktív részvétel, válaszok és a feladat teljesítése: 35 pont

Kathie S. Godly:
Rátapintottál egy lényeges dologra a titkosítás említésével! Ez egy fontos témakör, amivel csak az év egy későbbi szakaszában fogunk foglalkozni. Az írási feladatot is szépen megoldottad, kíváncsian várom, a következő órán mit produkálsz majd.
Megjelent, határidőre és minden körre írt: 10 pont
(az első kör alatt még nem voltál a fórumon, a többire viszont szépen posztoltál, az a pár nap csusszanás meg na bumm szóval jár a pont - user)
Órán való aktív részvétel, válaszok és a feladat teljesítése: 10 pont

Miriam Deccor:
Válaszaid bátortalanok és hibásak voltak, ezen az órán nem igazán tudtál kibontakozni, de csupán azt tudom ismételni, amit Ms. Dullahannak is mondtam. Legyél bátrabb, ne félj hibázni! Még én is a tévedéseimből fejlődtem. A vésésed viszont nagyon szép lett, kis odafigyeléssel biztosan jobban teljesítesz majd.
Megjelent, határidőre és minden körre írt: 10 pont
Órán való aktív részvétel, válaszok és a feladat teljesítése: 5 pont

Fergus O'Brian:
Bár beleestél abba a hibás elképzelésbe, miszerint a rúnák első sorban csak védelemre használhatóak, a válasz nem volt teljesen helytelen. Nem véletlenül él ez a tévhit az emberekben, valóban a legerősebb védelmi mágiák alkothatóak meg velük. A gyakorlati feladatot nem tudtad teljesíteni, de remélhetőleg legközelebb jobban fog menni.
Megjelent: 5 pont
Órán való aktív részvétel, válaszok és a feladat teljesítése: 5 pont

Dexter Crewe:
Az óra nagy részében passzív voltál ugyan, de figyeltél. A gyakorlati feladatból nem vetted ki a részed, a hosszú kifejtésed viszont teljesen lenyűgözött. Mersz az általános dolgokon túl is gondolkozni. Mindenképp nagy teljesítményt várok tőled év végéig.
Megjelent: 5 pont
Órán való aktív részvétel, válaszok és a feladat teljesítése: 15 pont

//Köszönöm a részvételt mindenkinek!//

AZ ELSŐ TALÁLKOZÁS
Jimmy

Kicsit meggyűrtem a kezemben tartott borítékot, ahogy felnéztem a kastélyra. Jimmy levele volt az, míg a zsebemben McGalagony igazgatónő rövidke, engedélyező sorai lapultak. Megengedte, hogy a birtokon, egy rövidke sétát téve találkozzak a fiammal – legalábbis a feltételezések szerint ő az. Amúgy sem szívesen léptem volna át a kastély küszöbét, megzavarva a diákok nyugalmát… gondolom nem mindennap járnak erre felnőttek a tanári kar és a személyzet tagjait leszámítva. Ezért türelmesen várakoztam, míg Jimmy kilép az ajtón pontban tíz órakor és elsétál a Kőkörig, ahol ácsorogtam.
Némán bámultam fel a tornyokra, amik éppen csak látszottak a fák takarásában. Gyönyörű volt ez a hely, de egyáltalán nem tűnt ismerősnek, ami keserűséget váltott ki belőlem. Képtelen voltam elfogadni a tény, hogy valamikor én is idejártam és tanultam. A fejemben ugyan a tudás megmaradt, de az életem ezen szakasza, mintha sohasem létezett volna. Jimmyvel kapcsolatban is hasonló érzéseim támadtak újra és újra, de az ő esetében más volt. Amint megláttam a nevét azon a kis medálon, tudtam, hogy összetartozunk. Volt valami különös az egészben. Egy érzés, amit talán tényleg a szülök éreznek csak: meg akartam ismerni, védeni őt… furcsa volt és szokatlan, de mégis valahogy olyan természetesen jött belőlem.
Megint meggyűrtem a papírt, ahogy eszembe jutott: az elmúlt években nem lehetettem Jimmy mellett, nem volt senki aki vigyázzon rá. Mr. O’Mara elmondása alapján a fiú nem tud semmit a szüleiről, el sem tudtam képzelni, milyen körülmények között élhetett, de szándékomban állt ezen változtatni, mégha sok pénzem nem is volt egyelőre. Ellenben ott volt a munkám, ami biztos pont… van is hol laknom, habár oda nem szívesen vittem volna Jimmyt, de talán tudok majd bérelni egy kellemesebb helyet valahol Londonban, közel a műhelyhez.
A távolban megpillantottam valakit közeledni. A látásom nem volt túl jó, ezért ilyen messziről még nem tudtam volna megállapítani, hogy fiú vagy lány, tanuló vagy tanár… de éreztem, hogy a tenyerem izzadni kezd. A szívem hevesen dobogott és olyan furcsa, zsibbadáshoz hasonló reszketés futott át a testemen. Nem tudtam, mit tegyek, hogyan álljak, milyen arcot vágjak. A levelet mindenesetre a zsebembe gyűrtem és megpróbáltam a lehető leglazább lenni. Jó lenne, ha szimpatikus lennék neki élőben is… – motyogtam magam elé a legfontosabb gondolatomat.
Megköszörültem a torkomat és abba az irányba tettem egy lépést, ahonnan érkezett. Eddigre már határozottan felém tartott, ismerősek voltak a mozdulatai, a haja, az egész lénye. Bizonyosan éreztem, hogy valamiféle kapcsolat van közöttünk és most már nem csupán a nevének olvasása vagy a girbegurba sorok látványa, hanem az ő lénye váltotta ki ezt a gondolatot. A szívem még hevesebben vert.
Hamarosan megállt előttem, én pedig – kissé remegve – felé nyújtottam a kezemet.
– Ewan vagyok… – mondtam a lehető leghatározottabb hangomon. – De azt hiszem, ahogy a leveledben is írtad, szólíthatsz apának… és tegezz bátran…
Furcsának éreztem a saját hangomat. Távolinak és szerencsétlennek éreztem, mintha nem is én beszélnék. Kicsit elment az önbizalmam, amitól zavarba jöttem. Elhúztam a kezemet és izzadt tenyeremet a nadrágomba töröltem. Nem akartam ilyen katasztrofálisan bénának tűnni az első találkozásunk alkalmával. Sőt le akartam nyűgözni, hogy lássa: normális apja van. Valószínűleg ebből az első pár percből nem egészen ezt szűrte le.
– Öhm… hogy vagy? Jól megy a tanulás? – A lehető leghülyébb kérdések törtek elő belőlem. Tudtam, hogy meg kell próbálnom megnyugodni, de az érzések ott lüktetettek bennem, szinte várták, mikor törhetnek ki. Valahogy jóval meghatóbb volt ez a pillanat, mint hittem, így a válaszát nem is várta meg, egyszerűen odahúztam magamhoz és megöleltem.

Az első találkozás
Apa

A levél megérkezése óta rendkívül izgatott voltam. Számoltam a napokat a válaszom elküldése után, hogy mikorra kapja meg az engedélyt az édesapám a velem való találkozásra. A Bál után két nappal el is érkezett a pillanat.
Amint kaptam egy üzenetet, izgalomtól remegő kézzel bontottam ki a borítékot. Csak pár sor állt benne, és az volt az értelme, hogy találkozhatok apámmal, ha ténylegesen ő az. Rettentő nyugtalan voltam a találkozás végett, mégis csak az apámmal találkozok olyan sok év után. Na meg persze bennem volt a félelem, hogy mi van, ha nem ő az? Illetve, mi van, ha nem lesz kedves?
Nem, Jimmy, az lehetetlen, nem ilyen! – nyugtattam magam, mikor tíz előtt pár perccel az ajtó felé tartottam. Ha az a kicsiny emlékkép valódi, akkor kedves ember, mosolygós és szeretett engem. Magamat nyugtatva lépdeltem le a lépcsőn, az utolsó előtti fokon megcsúsztam, de a földön megtámasztottam magamat a tenyeremmel, így nem nyaltam fel a padlót. Nos igen, ez van, ha az ember nem figyel ahová lép. Az összeporolódott kezemet – ezért Helga nővér rosszallóan nézett volna rám – a taláromba töröltem, amin észrevehetetlen lett az a piciny por.
Tíz órára odaértem a kapuhoz. Remegő térdekkel léptem át a küszöböt, és indultam felé. Megláttam egy férfi magas alakját távolabb. Tudtam, hogy ő az. Libabőrös lettem, ahogy egyre közelebb értem hozzá, a szívem is hevesebb kalapálásba kezdett.
Kirajzolódott előttem az arca. Ekkor felismertem. Egészen más volt élőben, mint a képen, itt megindított valamit a fejecskémben. Felismertem, hogy ugyan ez az ember volt abban a kis emlékfoszlányban, mely álomként többször is előjött.
Amint elég közel értem hozzá, ő is tett felém egy lépést. Felnéztem az arcára, és megtaláltam kettőnk között a hasonlóságot. Felém nyújtotta a kezét, ami remegett. Bemutatkozott, s kezet akartam vele fogni – miután megtöröltem az izzadtságtól –, ahogyan láttam rajta a szándékot, de mielőtt ezt megtehettem volna visszahúzta a kezét, s a nadrágjába törölte. Nyilván ő is ideges, és ha ideges neki is izzad a tenyere. Ebben már hasonlítunk, bár rengeteg embernek izzad a tenyere, ha ideges.
Nem feszegetve a dolgot, én is leeresztettem a már enyhén megemelt kezemet.
– Szia, apa – köszöntem elszorult torokkal. Éreztem, hogy valami igyekszik feltörni, hogy hamarosan szakad a gát, s érzelmek törnek elő belőlem. Érdekes volt számomra a hangja, valahogy erőltetettnek éreztem a határozottságát.
A következő kérdésein meglepődtem. Nem ezek voltak azok a kérdések, amiket elsőnek vártam volna. Kissé ideges halvány mosoly kúszott az arcomra, s próbáltam magamba fojtani a feltörni készülő könnycseppeket. Mielőtt válaszolhattam volna ezekre az elég bénának ható kérdésekre, magához húzott, és megölelt.
Mondhatni ez volt a kegyelemdöfés számomra, én is szorosan átöleltem.
Itt van, nem tűnik el többé – gondoltam, miközben a szememből könnyek potyogtak. Pár pillanatig csak öleltem őt, arcomat mellkasába temetve. Pár pillanat után elengedtem őt, s kibontakoztam az ölelésből.
Az egyik zsebemből kihúztam egy zsebkendőt, és megtöröltem vele a könnyes szememet, és kissé megkeményítettem a lelkem, abbahagytam a sírást. Az enyhén vöröslő szememet ráemeltem, és megszólaltam újra.
– Sok mindent kell megbeszélnünk – közöltem vele a nyilvánvalót. Borzasztóan örültem neki, örültem a találkozásnak. Annyit szeretnék tőle kérdezni, de nem tudom megfogalmazni a kérdéseim. Borzasztóan zavaró volt számomra ez az érzés. De hamarosan felkészültem egy kis beszélgetésre az apámmal.

AZ ELSŐ TALÁLKOZÁS
Jimmy

Éreztem, ahogy a fiú vállai megremegnek, miközben ölelt. Talán zokogott, ekkor még nem láthattam… de hamarosan meg is éreztem az első könnycseppet az őt szorosan tartó kézfejemen. Valahogy olyan furcsa érzés volt, hogy nekem van egy gyermekem, de közben meg szinte azonnal megéreztem a közöttünk lévő köteléket. Ahogy a távolban megpillantottam, már tudtam: közünk van egymáshoz. Nem csak a szeme kékje és a barna haja, de a mozgása is, mintha belőlem származott volna. Aztán meghallottam a hangját, amibe egyszerűen beleborzongtam.
Éreztem, ahogy még könnyesebb lesz a szemem. Nem fakadtam sírva, csak pislogva próbáltam a helyén tartani a kitörni vágyó, sós cseppeket. Nem akartam előtte zokogni, habár érezhette rajtam, mennyire megvagyok hatódva. Remegett a hangom, hülyeségeket kérdeztem és kirázott a hideg, ahogy magamhoz öleltem. Olyan volt, mint valami, ami régóta hiányzott az életemből, csak nem tudtam minek is nevezzem őt…
Ahogy elhúzódott megnéztem magamnak jobban. Éreztem, ahogy a szívem egy nagyot dobban, mint mikor az ember valami sorsfordító dolgot él át és ez a leírás tökéletesen illett a helyzetre. Jimmy hozzám tartozott és ki tudja, miken ment keresztül az elmúlt években. Ki tudja, hogy neki is milyen megpróbáltatásokkal kellett szembe néznie. Csak remélhettem, hogy nem egészen ugyan azokon, mint nekem. Ha mégis, akkor készen álltam helyre tenni azt, amiből az elmúlt években kimaradt.
– Igazad van… valóban sok mindent meg kell beszélnünk – bólintottam.
A sírástól kivörösödött szemeibe néztem. Még mindig magam láttam benne… de kellett valaminek lenni az anyjából is, akiről fogalmunk sincs, hogy kicsoda lehet. Talán éppen a Mungóban van valami karton, ahol az ilyesmit vezetik. Jimmy talán ott született vagy egy másik ispotályban. Ha házasok voltunk, akkor annak is nyoma kellett, hogy maradjon. Igaz, nem éreztem a szerelem hiányát… csak ott volt az a különös bűntudat, amiért legutóbb olyan könnyen belerángattak egy vakrandiba. A lány persze fiatal volt és szép… de mi van, ha van valahol egy feleségem és Jimmynek egy anyja, aki szintén minket keres?
Benyúltam a zsebembe és kivettem belőle a két medált. Jimmy felé nyújtottam őket, ahogy Mr. O’Mara korábban megkért. Azt mondta, hogy valamiért fontos a fiúnak a sajátja, így azt egy láncra fűztem az enyémmel.
– Most már mindkettő a tied lehet – mondtam kicsit rekedten, mert még mindig az érzelmek hatása alatt voltam. – Így majd emlékeztet, hogy már nem vagy egyedül. – szinte suttogva beszéltem. Végül is Jimmy éppenséggel elég közel volt, még így is könnyedén meghallhatta a hangomat.
Csendesen figyeltem, ahogy átveszi. Közben próbáltam magamban kérdéseket megfogalmazni, na meg egy-két dolgot, amit elmondhatnék neki magamról. Természetesen nem volt túl sok emlékem a múltamról, ahogy a Mungóban töltött eszméletlen évekről is csak annyi, hogy hallottam magam körül hangokat… és fényeket is láttam. Ezen kívül minden teljesen homályos volt. Talán éppen csak annyit említhetnék meg neki, hogy ki is vagyok én most… egy magát kereső, de egyre biztosabb lábakon álló pálcakészítő inas.
– Biztosan furcsa, hogy ilyen hirtelen előkerültem… de már jó ideje magamhoz tértem a Mungóban és meg akartam keresni azt, aki vagyok. Elliot pedig szinte hihetetlenül gyorsan rád bukkant.

Az első találkozás
Apa

Az az egész helyzet olyan megható volt, amit szinte lehetetlen elmagyarázni. Az egész esemény hatása alatt voltam olyannyira, hogy még pillanatokkal azután, hogy kibontakoztam az ölelésből, a szememet kellett törölgetni, s féltem, hogy újra sírva fakadok.
Sosem volt szokásom mások előtt sírni, kevés ember látott még engem, és most sem akartam volna sírni. Nem akartam, hogy az apám ilyen gyengének lásson. Irigyeltem ezét őt. Láttam rajta, hogy küzd könnyeivel és nem kell sok neki, de mégis tartotta magát.
Helyeslően pislogtam rá, ahogyan ős is egyetértett a nyilvánvalóval. Ekkor ekzdtem el gondolkozni, hogy miket is akarok kérdeni. Valóban, ilyen esetben mit kérdez az ember? Mit kérdez, ami nem totális marhaság? Mit kérdez egy amnéziás egy másik amnéziástól? Hát biztosan nem a múltjáról kérdezi, hiszen arra nem emlékezik az ember.
Mikor apa a zsebébe nyúlt, és elővette a medálokat zavartan pislogtam rá. Nem értettem. Ő nem ragaszkodik a medáljához? Igaz, különösebb kötődést már én se éreztem, csupán az eszmei értéke volt továbbra is felbecsülhetetlen számomra.
– Köszönöm – mondtam neki fojtott hangon, ahogy elvettem tőle a medálokat. – De már nem csak ezek fognak emlékeztetni rá, már tudom.
A szemeibe nézve hallgattam őt.
– Igen, egy kicsit tényleg… – kerestem a megfelelő szót – érdekes volt, hogy ilyen gyorsan rám találtál ennyi év után. És sajnálom – sóhajtottam. – Tudom, hogy milyen teljes törlés után felébredni, na meg én is kerestem a múltam.
Hát igen, de most megtaláltam – gondoltam. Itt állt előttem az ember, akivel összetartozunk, az édesapám. Kell ennél több? Igaz, hogy a múlthoz közelebb nem kerültünk, de legalább nem vagyunk egyedül.
– Majd a nyári szünetben szeretnélek bemutatni valakinek – szólaltam meg. – Egy muglinak, ő nevelt engem az eltelt években.
Már előre kíváncsi voltam a nővér reakciójára. Biztosan örül, hogy megtaláltam aput, de nyilván eszébe fog jutni, hogy mostantól nem ő a törvényes képviselőm. Nos igen, mi lesz vele, ha én már nem hozzá tartozok. Egyben biztos vagyok, nem fogom megszakítani vele a kapcsolatot, rettentő hálás vagyok neki azért, amiket értem tett.
– Hogy telt végül is az életed, miután felébredtél? – teszem fel a bénának ható kérdést, de mivel kíváncsi voltam az életútjára, így feltettem, s kíváncsi tekintettel figyeltem válaszát. Alig vártam, hogy ténylegesen megismerjem őt.
Egyszer csak eszembe jutott még valami, az édesanyám hollétének kérdése. Tudtam, hogy apu se tud anyuról semmit, hiszen honnan is tudhatna? Utána kell néznünk, de ez még a jövő zenéje. 

AZ ELSŐ TALÁLKOZÁS
Jimmy

Még mindig nehezen hittem el, hogy az előttem álló fiú az én gyerekem. Egyértelműen éreztem a köteléket közöttünk, ahogy kék szemeibe pillantottam csak erősen kezdett dolgozni bennem az érzés: meg kell védenem, vigyáznom kell rá és otthont kell biztosítanom neki. Pont ezért is zakatolt annyi kérdés bennem: Milyen élete volt eddig? Volt hol aludnia és ki vigyázott rá? A Roxfort persze sok mindent adhatott meg neki. Először is egy biztos helyet, rendes étkezést és oktatást. A nyáriszünet viszont egyre közelebb volt és én biztosan akartam tudni, hogy lesz helye… legalábbis amíg intézkedem, hogy együtt élhessünk. Nincs sok pénzem, de képes lettem volna előteremteni annyit, hogy kihúzzuk és az évkezdést is könnyedén átvészeljük.
Sokat köszönhettünk Mr. O’Marána. Mégha rossz híre is volt és elsőre ellenszenvesnek is tűnt… sőt valójában másodjára is, neki köszönhettem, hogy ott ácsoroghattam a Roxfort udvarán és a fiam könnyektől vöröslő, mégis ismerősen kék szemeibe nézhettem. Valójában nem hálálkodtam neki túlzottan, csak átnyújtottam azt a mesés aranyékszert, amit a cuccaim között találtam. A Mungóban nyomták a kezembe a dobozt, amiben egykori értékek voltak. Talán az a nyaklánc volt a legszemélyesebb dolog, amit benne találtam… de annyit még sem ért, mint a gyerekem ölelése és a tudat: nem vagyok egyedül.
–  Igen, egy kicsit tényleg… érdekes volt, hogy ilyen gyorsan rám találtál ennyi év után. És sajnálom – sóhajtott. – Tudom, hogy milyen teljes törlés után felébredni, na meg én is kerestem a múltam.
Kinyújtottam a kezemet, finoman a vállára csúsztattam. Gyengéden paskolgattam meg és rámosolyogtam.
– Már nem számít, Jimmy. Hiszen itt vagyunk egymásnak és addig kutatunk, míg minden apró homályos foltot, meg nem töltünk emlékekkel. – Nyugtatásként mondtam ezeket a szavakat. Valószínűleg most, a nevünk és az összetartozásunk ismeretében könnyebb lesz a nyomozás… hacsak az, aki az átkot ránt küldte nem végzett olyan alapos munkát, hogy még a nyilvántartásokba is belenyúlt. Akkor aztán örökké kutathatjuk Jimmy anyukáját. De hát ki tudja, mi lett vele azóta? Talán új családja van, talán nem is él vagy talán soha nem is voltunk egy család, csak megszülte Jimmyt.
– Majd a nyári szünetben szeretnélek bemutatni valakinek – magyarázta. Kicsit kikerülve a gondolataim kavargásából pillantottam rá. – Egy muglinak, ő nevelt engem az eltelt években.
Elmosolyodtam.
– Jó lenne. Szeretném neki megköszönni. – Bólintottam.
Már folytattam volna valami olyasmivel, hogy mik is lennének az én nyári terveim. Talán Jimmy még túlságosan zavarban volt vagy csak ilyen rövid idő alatt szeretett volna rólam a lehet legtöbbet megtudni. Meg is értettem. Igaz én beértem azzal is, hogy csak hallottam a hangját. Örültem, hogy láthatom a mozdulatait.
– Lényegében a múltamat kutattam. De sok mindenre nem jutottam… ezért megpróbáltam a munkámba temetkezni, új életet kezdeni… csakhogy nem ment. Ezért a pálcakészítő műhelyben, ahol dolgoztam, a főnököm segítségét kértem. Ő ajánlotta, hogy menjek a Vakegérbe, mert ott szokott iszogatni Mr. O’Mara a nyugodt napjain. Két héten át kerestem fel a kocsmát, mire valóban sikerült is összefutnunk. – Magyaráztam. – Jimmy… igazából van itt egy fontos dolog, amit mindenképpen meg akarok veled beszélni még ma.
Nyeltem egyet. Erősen koncentráltam, hogy a szemébe nézzek. Azt akartam, hogy lássa, minden szavamat a lehető legkomolyabban gondolom.
– A pálcakészítőműhely felett lakom. Egy apró lakásban és bár nincs sok pénzem, rendesen kipofoztam és ha úgy alakul, szeretnék egy rendes otthont is fenntartani. Szeretnél a nyáron hozzám költözni? Mármint… – Hirtelen zavarba jöttem. – Nem úgy gondoltam, hogy már az első naptól, de ha a hivatalos ügyeket elintéztem. Természetesen a mugli, aki nevelt bármikor meglátogathat és te is őt. Csak szeretném, ha egy család lennénk rendesen. Mit szólsz?