Punch&Judy Pub

[Cherish Bailey]

Cherish Bailey & Leon R. Lutece

♦ outfit ♦

 

Bla… Bla… Bla… Blah…
Fejét kezére támasztva minden figyelmét a hamburgerének szenteli. Jelen pillanatban úgy érzi ez a társalgás katasztrofálisan unalmas. Még azt is jobban élvezi, mikor két barátja valami fura tudományos témába kezd, aminek ő szerinte se eleje se vége. Pedig nem panaszkodhatna. Sok-sok ihletet merített már azokból a beszélgetésekből. Bár szinte mindig csak egy-egy szó jut el a tudatáig, annyi éppen elég, hogy megoldást találjon valamilyen Noldaros problémára. Hogy a számos humoros novelláját, amit ezen baráti csevejekre épített ne is beszéljünk. Lassan megint lesz egy kötetnyi. Na, nem mintha csak róluk szólna az élete… Sok már fura figura is óriási ihletadó. Igen még talán Miss Aktakupacról is lehetne valamit írni, csak abban nem lenne köszönet. Bár… ha senki sem tudná, hogy ennek az estének az emlékére keletkezett?

Unott arccal néz végig a nőn. Próbál valamiféle jóindulatot magára erőltetni és némi fantáziát, valamint lehetőséget látni benne. De tényleg csak egy kis szerepjáték erejéig venné kezelésbe… á nem… azt szereti humoros köntösbe csomagolni. Esetleg egy kis… Nem azt meg az őrült ribanc rontotta el egy időre. Sajnos nem jut eszébe semmi igazán érdekes ötlet, így ismét hamar érdeklődését vesztené. De csak vesztené, ha nem látná azt a fura testbeszédet, amit persze nem felé közvetít a hölgyemény. Na, nem mintha nem tudná elképzelni azt, hogy bárki is Leont akarja levadászni. Ó, tudna ő is mit mesélni egy régi találkozásukról… De neki ez a kettős valahogy szürreális lenne.

Tekintetét Cherishről Leonra emeli. Ismét ott az a csodás zavar annak arcán, ami szinte minden ötödik percben színezi bőrét. Nem véletlenül nevezte akkoriban rózsának. Finom és illatos bőre úgy tárult fel előtte, mint a legszebb virágoskertek a látogatók előtt. A rózsákat pedig köztudottan becézni kell. Óvatosan és finoman bánni velük. Szeretgetni…
Nem ilyen aljas módon mindig letámadni nőkkel, ahogy William teszi. Próbálva valamiféle boldog párkapcsolathoz juttatni. Ezt sosem értette. Minek? És főleg minek leültetni vacsorázni egy olyan nővel, akiből nemhogy az az igazán őszinte bűbáj, de még a fantázia csírája is hiányzik.

Persze Nat azonnal érzi az átkát annak, hogy megint arra az estére gondolt. Mostanában egészen sűrűn jut eszébe, s abból sosem keveredik ki jól.
De látja az a gyönyörű rózsaszín pírt… Azt a zavart mosolyt…
S mikor lábuk egy pillanatra összeér Nat már nem is gondolkozik tovább. Villámgyorsan felpattan. A szék, amin ült talán hátra is dől, de az már igazán nem érdekli. Ahogy a nő sem érdekli, aki mellette ül. Ahogy a meccset néző emberek sem érdeklik.
Csak enged a régóta visszafojtott vágynak, s szinte erőfeszítés nélkül rántja fel Leont székéből.
Nem szól semmit. Nem köszön el asztalpartnerüktől. Nem enged az ellenkezésnek.
Csak kihúzza barátját maga után az esti utcára. Majd behúzza barátját maga után egy kihalt kis mellékutcára. S ajkaikat, hosszú idő után végre ismét, követelő csókban forrasztja össze.

Cherish Bailey & Nathaniel Forest

     Meg kell vallanom, komoly fejtörést okoz Ms. Bailey házának kiderítése, de tartok tőle, hogy barátomat korántsem foglalkoztatja a feladvány olyan mértékben, ahogy elvárható lenne. Mi több, olyan tekintettel fürkész, amitől megint kínosan nyelnem kell, a mellkasomra helyezve az egyik kézfejemet leplezendő, hogy tulajdonképpen sejtem, mire gondolhat, de igyekszem a társalgást az udvarias keretek között tartani.
     - Nos... ha következtetnem kellene.. - talán arra számít, hogy a képességemet is használom az információ érdekében? A jövő szeleteit látom, azokat is véletlenszerűen, így a múlt képei nincsenek hatással rá, hacsak nem koncentrálok konkrétan egy közelire, ahol majd látom magunkat, amint kijavít és elárulja a megfelelő megoldást, de ez egyrészt nagyon komoly tudatosságot feltételezne most a részemről, másrészt pedig sosem volt jellemző rám ez a fajta leskelődés: az elképzelésem tehát az eddigi megfigyeléseimen alapszik majd. - Talán a saját házamat mondanám.. határozott társaságnak tűnsz, céltudatosnak, főleg ha a korai elhatározásodra utalok. Természetesen tévedhetek is, de következtetni erre következtetek.
     Nathaniel mindig mestere volt annak, hogy ne uralkodjon az érzésein és véleményén, most is olyan módon fejezi ki az unalmát, amit én nem engednék meg magamnak egy hölgy jelenlétében. Egy óvatos biccentéssel próbálom jelezni számára, hogy illendő lenne a beszélgetésben részt vennie, de az erőfeszítéseim nem koronázza siker. Talán a testbeszédem nem elég kifejező.. biztos vagyok benne, hogy William könnyedén venné ezt az akadályt a maga barátságos kötetlenségével, én csak nyelek egyet és megigazítom a nyakkendőmet, mert barátom figyelmét felkeltettem ugyan, de nem ilyen módon kívántam.
      - Remélhetőleg hamarosan már inkább egykori roxfortos diákként fogunk magunkra gondolni a megkülönböztető jelzések helyett. - érzem, hogy elfutja az arcom a zavar Nathaniel egyértelmű jelzéseire, másfelé pillantok - Embernek lenni az emberek között... mármint természetesen mind emberek vagyunk, csak a háború olykor állattá sanyarítja a lelket...Nos, öhm, ha egyszer úgy adódik, szívesen várlak egy órámra...
       Köhintek egyet, mivel nyilvánvalóan elvesztettem a beszélgetés fonalát a saját hibámból. Nathaniel sosem mulasztja el a jelenlétével is jelezni számomra, hogy számon tartja annak a közös éjszakának a részleteit, ez pedig ilyen jellegű kihívások elé állít mindkettőnket, főleg hogy Williamet olyan módon nem avattuk be az illendőség miatt. Nathaniel annyira különbözik tőlem és mindazoktól, akik mellett felnőttem és akik a világomat adták, hogy akaratlan is megbocsájtom különös viselkedését és szimpatikusnak is találom a bohém természetét, most azonban még ezen is átlép, mikor felugrik közülünk. A hölgyre pillantok, ez roppant kellemetlen egy társaságban, de időm sem jut igazán reagálni, mert rögtön magával is ragad a hevület, egészen az utcáig, hogy aztán kiforgassa megint minden józanságom.
        - Nathaniel, kérlek, mire volt ez jó? A kisasszony...És William...! - és amit annyira irigylek benne, mindaz a szeleburdiság, mindaz a tomboló vágy, most célba veszi az ajkaimat, és képtelen vagyok ellenkezni - Kérlek... ez illetlenség..!
        De látom rajta, hogy tudja, hogyne tudná, részben azért is tette. Haragudhatnék rá amiért ilyen neveletlen és udvariatlan, de a tűzre sem lehet, ha az ég.. Ő a mesélő, az író, én csak egy alak lehetek a történetben, és reménykedhetem benne, hogy ezúttal nem úgy végződik majd, ahogy akkor...