+  Roxfort RPG
|-+  Múlt
| |-+  98/99-es tanév
| | |-+  London
| | | |-+  London mugli része
| | | | |-+  Covent Garden
| | | | | |-+  Starbucks
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: 1 2 [3] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Starbucks  (Megtekintve 1657 alkalommal)

Esmé Fawcett
Moderátor
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #30 Dátum: 2018. 01. 24. - 01:11:04 »
+1


~ set ~

Elliot O’Mara


          Érzem, hogy nagyon félreérthető voltam a kiborulásommal. De nincs semmi több a dolog mögött, mint az, hogy örülnék neki, ha ezt elintéznék már kettejük között vagy zárják le örökre ezt a kapcsolatot. Néha nem csak szerelmek nem jönnek össze, hanem szülői kapcsolatok sem, vagy barátoké sem. Meg lenne a lehetőségem kiállni egyik vagy másik mellett, de igazából én nem látom a problémát, aminek az lehet az oka, hogy mind a kettejükkel nekem más jellegű kapcsolatom van.
          Szóval igyekszem leplezni a feszültségemet a beszélgetés ezen részében, de szerintem nem sikerül jól. Ha másért nem, akkor azért, mert elkezdek össze-vissza beszélni. De akármi is lesz ennek a vége, itt gyorsan lezárom, mert nem akarom, hogy tönkretegyem a kapcsolatom Elliottal egy számomra nem is annyira fontos dolog miatt. Egy olyan dolog miatt, amiben nem tudom egyiküknek sem azt mondani, hogy igen, igazad van, vagy nem, nincs igazad. Valahol mind a kettejüknek igaza van és még sincs egyiknek sem. De ezt már tényleg nem nekem kell megoldanom.
          Valahol szerencse, hogy ő az, aki végül eltereli a témát, még akkor is, ha azt hiszi nem hallottam meg a kis horkantásait, a gúnyokat a hangjában. Csak bólintok a felvetésére, majd beleiszok a kávémba. Elmosolyodom az újra cicaként csillogó hab láttán, de ezúttal nem törlöm le neki. Addig nem érdemes, amíg el nem fogy az a kávé. És én nem vagyok az anyukája sem, aki mindig odafigyel arra, hogy a kicsi fiacskája makulátlanul tiszta legyen. Hiszen az előbb beszéltük ezt meg.
          - Köszönöm. Hálás vagyok érte.
          Igazság szerint ha egyszer a kezébe veszi, már az is elég. Szerencsére, hogy elkerüljük a véletleneket, csak arra vonatkozik ez, akinek én adom a kulcsot. A hátránya az, hogy ha valamiért átadom egy pillanatra a dobozkát, akkor is él ez a lehetőség, ezért soha nincs nálam egynél több, és az is csak akkor, ha már a megbeszélt találkozóra megyek.
          - Ne legyél buta. Látom rajtad, hogy nem kéred. Miattam nem kell megenned. Nem teszel boldoggá vele, ha most megeszed aztán tíz perc múlva meg kihányod. Ha itt hagyod az asztalon az sem érdekel.
          Remélem nem felejtette el, hogy eleinte mennyit próbálkoztam az etetésével, hogy mennyire nem volt sikerem nála, és ennek köszönhetően pontosan tudom, milyen az, mikor csak miattam eszik meg valamit. Pont olyan, mint amilyen most is. És pont ezért hatalmas örömöt éreztem, mikor rátaláltam arra a levesre, és meg is ette.
          - Rendben, gyere csak bármikor. Ha akarod, akkor hagyok mindig otthon alapanyagot. Akkor nélkülem is neki tudsz kezdeni az előkészületeknek.
          Ha már így szóba került a gondolataim között ez a leves, akkor kerüljön elő igazi szóban is. Lassan úgyis ideje lesz majd egy másik dologról is beszélnünk. Egy utazásról, de ezt addig nem akarom megejteni, amíg mindent biztosra nem tudok.
          A sütim kezdem majszolni, közben kitekintek az ablakon keresztül a kinti forgatagra. Lassan besötétedik. Milyen kár, a világos időszakot sokkal jobban szeretem. A sütim kezdem újra majszolni, miközben igazából meggondolom magam.
          - Emlékszel még a gyűrűre és a könyvre, amit találtunk abban az elhagyatott házban? Megtaláltam annak a férfinak a leszármazottait Németországban. Arra gondoltam, ha ráérsz, akkor elmehetnénk visszaadni nekik. Volna kedved hozzá?
           Ennek megfelelően tudom akkor tovább intézni a dolgokat. Igazából kell találnom egy közös hétvégét, ami nekünk és nekik is jó. Mivel muglikról van szó, és ha jól tudom, akkor az egész környék varázslómentes, a lehető legóvatosabbnak kell majd lennünk.
          - Közben pedig kalandozhatnánk is egyet a környéket felfedezve. Mit szólsz hozzá? Talán találnál valamit.
          Engem felvillanyoz a közös kincskeresés gondolata. Legutóbb is ez kötött össze kicsit, talán most sikerül ezt a mai napot elfeledtetni kicsit.

Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Elérhető Elérhető
« Válasz #31 Dátum: 2018. 01. 24. - 20:23:11 »
+1

C O F F E E  T I M E


[viselet]

Esmé
1999. április

Még mindig lebiggyesztett szájjal bámultam az előttem várakozó édességre. Egyszerre volt kívánatos és undorító. Nem tudtam elképzelni sem, hogy újra beleszúrjak a villával és megpróbáljam hosszú rágással letuszkolni a falatot a torkomon. Letettem az evőeszközt, inkább újra a kávéért nyúltam, hogy nagyot kortyoljak belőle. Nem érdekelt az ajkaim sarkában gyűlő hab… inkább nevessünk, minthogy Phillip félresikerült apaságán sopánkodjak egy olyan embernek, aki láthatóan nem értette meg az egészet. Nem is várhattam tőle, Esmé teljesen másképp nőtt fel, mint én.
Bárcsak lenne megint valami, amit igazán meg tudok enni – válaszoltam halkan, mikor szóba került a leves. Valahol azt is egyszerre kívántam és undorodtam tőle.
Inkább arra figyeltem, ahogy Esmé enni kezd. Láttam, hogy ő érzi az ízeket, nem homályosítja el az összes színt az életében valami, amit meg kellett tennie, pedig természet ellen való. Mert a gyilkosság az. Nem vagyok én sem isten, hogy bármit megtehessek, még akkor sem, ha gyakran ezt hangoztatom. Az egészben még is az volt a legsokkolóbb, hogy mennyire nyilvánvaló volt így eltávolítani egy veszélyes elemet a környezetemből… valakit aki elvehetné Natot… valakit, aki könnyen tönkre tehette volna újra az életemet, mint annak idején Lis.
Megöltem és jól esett, örömtáncot tudtam volna járni… mégis ott volt az a heg. Megbélyegzett és talán már nem arra emlékeztet, hogy milyen „senki” vagyok. Sokkal inkább arra, mennyire meg akartam tenni és milyen jól esett megszabadulni tőle, látni, hogy föld kerül rá és többé nem kerül elő… persze akkor még senki sem gondolta volna, hogy halálában is olyan veszélyes lehet, mint életében.
Emlékszel még a gyűrűre és a könyvre, amit találtunk abban az elhagyatott házban? Megtaláltam annak a férfinak a leszármazottait Németországban. Arra gondoltam, ha ráérsz, akkor elmehetnénk visszaadni nekik. Volna kedved hozzá?
Egy percre legalább szükségem volt, hogy megértsem: Esmé hozzám beszél. Nekem mondott valamit, csak nem jutott el azonnal a furcsa érzésektől terhes gondolataim közé. De aztán csak befurakodott valahogy, értelmet adva a szavaknak: gyűrű és könyv. Elsőre nem jutott eszembe, aztán a következő korty kávé hirtelen eszembe juttatta a mi kísértet házunkat, a kalandunkat. A felesleges kitérőt, ami csak tovább hosszabbította az ott töltött időt. Engem nem érdekelt sem a gyűrű, sem a könyv. Esmé vette magához és azóta nem is beszéltünk róla. Pedig lassan öt hónap telt el.
Hát…
Nem tudtam mi a helyes válasz. A kalandot nyilván nem lehet erőltetni azzal, hogy kiböki „kalandozzunk.” Még is annyira vonzott a lehetőség, hogy valamit találjak… közben pedig Nat járt a fejemben. Az, hogy miként reagált arra, amikor mondtam: talán elmegyek hosszabb időre. Hát hogyan mehetnék el valami olyanra, aminek nem tudom, mikor lesz vége? Mert a gyűrű és a könyv sorsa talán megoldódik… de egy kaland. Nem okos dolog talán belevágni.
Habozol, szobacica? – gúnyolódott velem a hang. A szalag a csuklómat kezdte szorítani.
Menjünk.
Bólintottam lassan, nyomatékosítva a döntésemet.
Mikorra tervezed az indulást?
Közben már a lehetséges magyarázatokat forgattam a fejemben, amivel megmagyarázom, miért is akarok hirtelen Németországba menni és legfőképpen miért Esmével. Tudom, hogy Nat nem kedveli, féltékeny és… O’Mara, ebből nagy vita lesz.
Naplózva


Esmé Fawcett
Moderátor
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #32 Dátum: 2018. 01. 28. - 21:43:59 »
+1


~ set ~

Elliot O’Mara


          Nem vagyok biztos benne, hogy minden rendben van. Hirtelen érzem nagyon fagyosnak a helyet, pedig semmi olyan se történt, ami miatt ténylegesen így kellene éreznem. Tudom, hogy Elliot korábban se evett sokat, de mostanra úgy lefogyott a közelmúltban történtek miatt, hogy komolyan aggódom érte. Ezért mikor meghallom az óhaját elszorul a szívem. Megpróbálom kicsit elterelni a témát, bár a külföldi utazás lehetősége nem biztos, hogy a legjobb módja ennek.
          Azért megpróbálom azzal, hogy beavatom teljes egészében a részletekbe. Persze bármi közbejöhet, nem igazán várom el, hogy most azonnal adjon választ. Azt már úgyis tudom, hogy nem élhetjük meg úgy, ahogy korábban még januárban gondoltam. Pont ezért nem is akarom ráerőszakolni a dolgot. Hagyom, hogy ő döntsön.
          - Nézd, nem muszáj, ha nem akarsz vagy nem tudod megoldani.
          Lassan kezdem falatozni a süteményemet, és közben iszom hozzá a cappuccinót, amíg gondolkodik rajta. Nem tudom, mi lesz majd a vége annak a kirándulásnak, hiszen bármi megtörténhet, de azt tudom, hogy az a család megérdemli a befejezést. Hogy tudják mi történt az ősükkel.
          Végül persze elmosolyodom, mikor belegyezik, bár nem érzem annyira biztosnak ezt az igent. De bízom benne, hogyha lenne valami, akkor azt mondaná még idő előtt. A szállást ugyan már most le kell foglalnom, de bármikor le lehet mondani.
          - Örülök. Köszönöm. – Egy pillanatra elgondolkodok, hiszen még kétes volt az időpont, mivel a kiadóban nem tudtam százszázalékosan egyeztetni róla, de ha most kimondom az időpontot, akkor az úgy is lesz. – Én májusra gondoltam, mikor elkezdődik a vizsgaidőszak. Akkor könnyebben szabadulok el a kiadóból is. Én május 27 után gondoltam. Két nap elég lesz?
          Valahogy sejtem, hogy ha tényleg egy kicsit kalandozni is akarunk, akkor nem lesz elég a két nap, de egyelőre csak ennyi van lebeszélve és letárgyalva nekem az ottaniakkal. De persze, miért ne lehetne, hogy az ország egy másik részén kalandozunk majd, és akkor nem is kell ott helyben maradunk két napnál tovább.
          - Van esetleg valami, ami így hirtelen eszedbe jutott, hogy utána kéne nézni?
          Oké, ez most egy nagyon béna kérdés volt, de az biztos, hogy nem kérdezhettem rá csak úgy, hogy „Kitaláltad már mit akarsz ellopni?”. Plusz erre a kérdésre nem is tudná megadni a választ, hacsak nem hetek vagy hónapok óta szemez már valamivel.
          - Szerintem nem kell majd sok holmit vinnünk. Csak jövünk és megyünk, tényleg nem egy nagy dolog.
          És persze megint sikerül az egyik legfontosabb dologról megfeledkeznem. Azt mondtam, hogy mikor megyünk, de azt nem, hogy hova. Mert hát ettől is sok minden függhet. De addig, amíg igazából azzal vagyok elfoglalva, hogy arról álmodozom, mi történik majd abban a pár napban, addig biztos nem fog az eszembe jutni. Egy falat süti rágása közben jut eszembe, és a felismerés olyan erővel hat rám, hogy majdnem félre is nyelem a számban lévő falatot. Egy köhögés után tudok csak szóhoz jutni, bár eléggé rekedtes módon.
          - Egyébként Köln közelébe megyünk Kerpenbe.
          Igazából nincs is olyan közel, de ha valaki be akarná azonosítani ezt a várost, akkor Köln van hozzá a legközelebb. Kicsit nyugatra tőle, majdnem a holland-belga határnál. Alaposan utánanéztem, ezért tudom ilyen pontosan.

Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Elérhető Elérhető
« Válasz #33 Dátum: 2018. 01. 29. - 19:26:23 »
+1


C O F F E E  T I M E


[viselet]

Esmé
1999. április

Vártam, hogy a düh ne lüktessen olyan erőteljesen bennem. Vártam, hogy újra úgy nézzek Esmére, mint a beszélgetés előtt és talán erre az a közös kalandterv jó is lett volna. Még mindig ostobaságnak tartottam, hogy felkarolta azt a naplót és a hozzátartozó gyűrűt… lehetséges, hogy az illető családjának még élő generációját nem is érdekli az egész. Engem sem érdekelne, mi történt évtizedekkel ezelőtt, mert éppen elég borzalmas az is, amit tudok róla. Nyeltem egyet, hallgattam Esmé, közben megittam a kávém alját… csak a lelkiismeretem volt ott minden gondolatom mögül, ami élvezni próbálta egy újabb utazás reményét. Halkan súgta azt az egyszerű, de annál többet mondó szót, hogy Nat.
Tudtam nagyon jól, milyen lesz elmondani. Vita, fájdalom, csalódottság… ez utóbbit szerettem volna legkevésbé leolvasni az arcáról. Túl sok lett volna az is a történtek után. Biztosan megint azt hinné, hogy örökre akarok elmenni és ezen Esmé társasága sem javítana túl sokat. Lényegében nem tudtam elképzelni sem a forgatókönyvet, amivel Nat elé állok és elmondom, mire készülök. Ez zavart a legjobban. Tudja, hogy szeretem a kalandokat, szeretem járni a világot… mégis ő maga mellett akart tudni…
Én májusra gondoltam, mikor elkezdődik a vizsgaidőszak. Akkor könnyebben szabadulok el a kiadóból is. Én május 27 után gondoltam. Két nap elég lesz?
Megrántottam a vállamat.
Legyen négy – tettem hozzá.
Megtöröltem a felsőm ujjával az ajkaimat, lemosva a tejszín bajszomat, amit bizonyára a kávé hagyott maga után megint. Egy ideig csak bámultam a fehér foltot, miközben a csuklómon megfeszült a bársonyszalag, azt súgva: Nat? Mit foglalkozol vele? Majd megszokja. Beleborzongtam a kegyetlen gondolatba. Attól féltem, hogy nem is a nyakék akarja tőlem, hogy hagyjam ott, hanem csupán egy belőlem fakadó érzést erősített fel szinte hallhatóvá.
Egy pillanatra nem figyeltem Esmére. Azt hallottam, hogy mit kérdez, de percekre volt szükségem, mire felfogtam: – Van esetleg valami, ami így hirtelen eszedbe jutott, hogy utána kéne nézni?
Sosem szerettem a terveket, ezért egyszerűen csak megráztam a fejem. Hallgattam, ahogy beszél, elmondja a helyszínt, aminek a neve jóformán semmit sem mondott. Talán az ismeretlen helyeket szerettem mindig a legjobban, a kisebb városkákat és falvakat, ahová az ostoba turisták nem járnak és nem rontják meg a hely érintetlenségét.
Biztosan meg akarsz kockáztatni egy ilyen utat velem? – kérdeztem végül.
A szemébe néztem, hagytam hogy a barna csillogás egészen magával ragadjon és Esmé is könnyedén kivegye a keserűséget a hangomból. Tudhatta, hogy nem azért kérdezem, mert szakítottunk, közel sem. Az elmúlt hetekben azonban a nyomomba eredet megint a halál és hideg kézzel megragadott, csak a dac és a makacsság volt elég erős vele szemben.
Veszélyes velem utazni – magyaráztam.
Szinte éreztem, ahogy Lis egyik ember megint a sarkamban van és bár már gyerekem nem valószínű, hogy lesz, aki szégyent hozhat a halálom után a Rowle családra. Mégis egy szégyenfolt voltam, amit el kellett törölni. Ennek a végén pedig egyikünk jöhetett csak ki győztesen. Nekem nem volt hatalmam, sem különleges fegyverem, amivel bérgyilkost küldhettem volna a nyakára.
Mióta Lisbeth megpróbált megöletni… – Elharaptam a gondolatot, nem akartam befejezni. Ennyi is elég volt, hogy Esmé értse.
Naplózva


Esmé Fawcett
Moderátor
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #34 Dátum: 2018. 02. 04. - 23:40:25 »
0


~ set ~

Elliot O’Mara


          Nem mondanám, hogy meglep, mikor a korábban alapos pontosággal kiszámolt külföldön töltött napjaink számát hirtelen megemeli a kettőről négyre. Talán jobb is így, hiszen több időnk van körbenézni, és neki sem kell rohanni majd. Nem fog sürgetni az idő, nem lesz semmi, ami azt mondatná velünk, hogy itt és most muszáj lesz valamit tenni, különben lekésünk valamiről. Mondjuk egy hazafelé tartó zsupszkulcsról. Jó, mondjuk ezt biztos nem is mondanám, mert minden valószínűség szerint hoppanálunk és nem zsupszkulccsal utazunk majd. Vagy talán valami mugli eszközzel lesz kapcsolatban.
          Szóval négy nap az a mágikus szám, ami még akkor sem lesz sok, ha esetleg nem engedi majd, hogy elkísérjem. Ha ügyes vagyok, akkor korábban el tudok már készülni a dolgokkal. Festmények, beadandók. A szóbeliket majd az utána lévő időszakra időzítem. A terv tökéletes volt, kivitelezhető, már csak bele kellett fogni.
          A fejem kicsit félrebiccentve várom a válaszát a tervezéssel kapcsolatban, amit egy kis idő múlva meg is kapok. Igen, talán jobb is lesz úgy, ha semmi mást nem tervezünk be a látogatáson kívül. Persze, addig sok minden változhat, hiszen ez még majdnem másfél hónap múlva lesz, és egy csomó mindent elő is kell készítenem. Ha már elhívtam Elliotot magammal, akkor szeretném az utazást és az ott tartózkodását is biztosítani. Aztán persze, ez még lehet vitaalap.
          Lassan fogyasztom el a süteményemet. Érzem, hogy valami nagyon foglalkoztatja, és hogy talán mégse annyira határozott ezzel az utazással kapcsolatban, mint ami elsőre látszott rajta. A kérdése elhangzása után úgy meglepődök, hogy megáll a kezem a mozdulat közben. Pár pillanat kell csak, hogy észhez térjek, és letegyem a villát, a karomat pedig az asztalon pihentessem.
          - Elliot, ez a kérdés, mégis hogy jutott eszedbe?
          A választ hallva csak még jobban leesik az állam. Még mindig ez miatt aggódik. És megjegyzem jogosan, hiszen a Liszel kötött alku elméletileg az idők végezetéig szól, de már többször is megszegtük, és egyszer sem volt gond belőle. A karom önkéntelenül lendül a szék támlája felé, és húzódom közelebb Elliothoz. Megkeresem a kezét és megfogom. Kicsit meg is szorítom.
          - Igen, biztos, hogy megkockáztatom ezt az utat veled. Nézd, alaposan átgondoltam a helyzetet, és mindig arra jutottam, hogy megkérdezlek. Én szeretnék veled menni, de tudom, hogy ez neked most… Nos, sokkal bonyolultabb helyzet, mintha csak simán szétváltunk volna. Ezért elfogadom bármelyik döntésed egyet leszámítva. Nem utasíthatsz el Lisbeth-re vagy bármilyen Rowle-ra hivatkozva! Nem félek tőlük. Már nem félek tőlük – egészítem inkább ki a korábban mondottakat az igazságnak megfelelően.
          Nem akarok most belemenni abba, hogy miért történt az korábban, ami megtörtént. Alaposan átbeszéltük a lakásomon, mikor átjött hozzám, nem látom értelmét most újra felhánytorgatni a dolgot.
          - Elliot, ha kalandról van szó, te vagy az egyetlen, akiben vakon megbízom, és elmennék a világ végére is, ha kell. Ezt szeretném, ha megjegyeznéd, mert szükséged lehet még rá – mosolyodom el, majd elengedem a kezét. – És ha megyünk, akkor pedig úgy fogok tenni, ahogy mondod. Ha azt akarod, akkor a fenekemen fogok ülni egy farönkön egész nap vagy lógok egy fán vagy három órát.
          Bátorításnak szánom inkább ezeket a szavakat, mert nem tudnék három órán keresztül lógni egy fán. Visszahúzódom a süteményem mögé, gyorsan bekapom a maradék pár falatot, majd még egyszer ránézek társamra.
          - Ne haragudj, de most rohanok haza. Még le kell vinnem Felixet sétálni. Ha van valami kérdésed, akkor keress meg nyugodtan. Tudod hol dolgozom, tudod hol tanulok, és azt is hol lakom. Keress nyugodtan.
          Felkapom a kabátom, majd közelebb lépek hozzá, és adok a homlokára egy puszit. Tényleg bárhova elmennék vele, nem törődve a veszéllyel. Azt hiszem, az elmúlt időszakban már megtanultam kezelni, szóval semmi, de semmi gond nem történhet.



Köszönöm a játékot.  Mosolyog
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Elérhető Elérhető
« Válasz #35 Dátum: 2018. 02. 05. - 19:29:46 »
+1


C O F F E E  T I M E


[viselet]

Esmé
1999. április

Keserédes gondolatot volt, hogy megint útra kelhetetek… hogy a lábaim megint hosszú utat tehetnek meg. Éppen csak figyelmeztetően nyilallt egy aprócska fájdalom a combomba, emlékeztetve: Már te sem leszel soha a régi, haver. Annyira igaz volt minden szó, hogy a szívem kihagyott egy ütemet. És persze ott volt Nat… meg az érzés, hogy megint belerángatok valakit valamibe, ami igazából csakis ellenem szól. Elfogadtam a tényt, hogy vannak akik nekem ártani akarnak… és tudtam, mivel jár ez. Könnyen lehet a társaságomban Esmé is áldozat – akárcsak Nat és Ada.
Elliot, ha kalandról van szó, te vagy az egyetlen, akiben vakon megbízom, és elmennék a világ végére is, ha kell. Ezt szeretném, ha megjegyeznéd, mert szükséged lehet még rá – mondta. Elengedte a kezemet, amit addig szorongatott. – És ha megyünk, akkor pedig úgy fogok tenni, ahogy mondod. Ha azt akarod, akkor a fenekemen fogok ülni egy farönkön egész nap vagy lógok egy fán vagy három órát.
Nem értettem őt.
Jól esetett a szeretete, de nem értettem hogyan bízhatna meg bennem ennyire. Éppen csak egy pillanatra futott át az agyamon, hogy talán apám figyeltet meg vele. Végül is kézenfekvőbb lett volna, mint valakit rám állítani. Ez persze csak egy másodperc töredéke volt. Közel sem voltam ilyen erősen üldözési mániás, sőt inkább túlzottan is félvárról vettem a dolgokat. Csupán a nyaklánc tudott ma kiborítani.
Más zavart. Hogy Esmé miért ilyen bizalmas velem kapcsolatban, miközben ő nem akart már tőlem semmit, ő utasított el, ő mondott nemet az újra kezdésre azzal, hogy nem jött el a randira… és hagyott ott ácsorogni egy hervadozó csokorral a kezemben… hagyta, hogy kínozzon órákig a boldog párok látványa… Azt kellett éreznem, hogy ennek már sosem leszek a részese. Még is úgy beszélt ott a süteményes tányérok és kávéscsészék felett, mintha minden ugyanolyan lenne, mint régen. De tudtam, ha bízott volna bennem igazán, akkor nem barátokként terveztük volna ezt az utat.
Én… – Nagyon halkan beszéltem. Esmé nem is hallhatta az egészet.
Ezt abból sejtettem, hogy hirtelen egészen másképp kezdett el beszélni. Olyan hangon, mint aki rohan… de mégis lerázásnak tűnt. Ilyen hirtelen kinek jut eszébe, hogy dolga van? A keserűséget igyekeztem lenyelni.
Figyeltem, ahogy felkel a kabátját húzza. Aztán megpuszilta a homlokom, váratlanul, gyengéden…
Vigyázz magadra – súgtam a szavakat. Megvártam míg elmegy, csak azután néztem le újra az asztalra és nyeltem egyet megint. Nat jutott az eszembe… és megint jött a keserédes íz, ami megtöltötte a számat. Tudtam, hogy mi lesz… tudtam, hogy meg kéne kérnem de nem fogom… és tudtam, következményei lesznek a döntésemnek…

 

Naplózva

Oldalak: 1 2 [3] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2018. 08. 26. - 12:50:27
Az oldal 0.077 másodperc alatt készült el 35 lekéréssel.