+  Roxfort RPG
|-+  Múlt
| |-+  1996 - 2001
| | |-+  98/99-es tanév
| | | |-+  London
| | | | |-+  London mugli része
| | | | | |-+  Covent Garden
| | | | | | |-+  Tea Palace
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: 1 [2] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Tea Palace  (Megtekintve 7209 alkalommal)

Morgan Williamson
Varázsló
*****


Elérhető Elérhető
« Válasz #15 Dátum: 2015. 08. 04. - 23:09:24 »
+1

To Miss Clarce

Franz Kaffka legrövidebb művében azt ajánlja az embernek, hogy adja fel. Hát, az a nap nem ma jött el, amikor én feladom, már ami Aila ügyét illeti. Kíméletlen lennék? Igen, van benne valami, mert nem nagyon hagyom a vörös leányzót, hogy meneküljön szavaival. Ha elzárkózik, azzal végképp kirekeszt s úgy érzem, hogyha ez megtörténik, akkor beindul az eltávolodás folyamata, aminek a vége az, hogy mesterkélt örömmel köszönünk majd egymásra  a folyosón és pár kínos, erőltetett mosollyal övezett mondatot fogunk váltani akadozva és azt várva, hogy valaki kihátráljon a helyzetből valamilyen ürüggyel. Ezt én nem akarom. Hogy miért? Ami az elmúlt pár hónapot illeti, sikerült bizalmas belső köröm teljesen atomjaira robbantani ilyen, vagy olyan úton s úgy érzem, hogy az utolsóként még mellettem kitartó Ailára szükségem van, épp ezért is veszem fel a kesztyűt és olykor sztoikus életfelfogásom ellenére nagy elánnal vetem bele magam a kérdésbe. - Megértem, hogy nehéz olyanról beszélni, ami belül munkál. Tudod jól, hogy én se vagyok az, aki könnyedén mond el bármit is a legapróbb lelki folyamataiból. - próbálom kicsit bátorítani, hiszen tudja jól, hogy igazat mondok. Egyikünk sem könnyen megnyíló ember, ebben nagyon is hasonlítunk egymásra. Én talán felületes szemlélő számára nyitottnak látszom, szociálisan kétségtelenül így is van (na nem mindig...). De ami a lényeget illeti, ez egyáltalán nincs így. Aila magányos alkata bennem is bőven megvan s ezért is találtunk egymással közös hangra még pár évvel ezelőtt. Azt nem mondhatom, hogy könnyen történt a dolog, de az az értékes, amiért meg kell dolgozni, küzdeni. Kissé meglepődök, mert valami félelem félét, óvatosságot látok arcán s szavai csak erősítik bennem a meglepettséget, na meg valami balsejtelmet is. - Nehéz kérdés. - kicsit még csendben maradok, hogy gondosan megforgassam a szavakat elmémben, kivesézve mindet, meg azt, amit a kérdésről gondolok. - Tudod, én a tetteket, illetve a tettekhez vezető döntéseket nem így látom és értékelem. Nem tagadom, hogy hibázik az ember, olykor nagyon nagyot is, de ha hibát követek el, azért nem szoktam bánkódni. Úgy gondolom, hogy amikor az ember egy adott helyzetben döntést hoz, majd cselekszik, figyelembe vesz minden szempontot, gondosan mérlegel és az akkor lehető legjobbnak tűnő eshetőséget választja. Ez később bizonyulhat valamilyen okból rossznak, de én igyekszem úgy élni az életem, hogy elismerjem a hibás döntéseim, magaménak valljam őket, de tudjam, hogy én hoztam őket és okkal. - elhallgatok kicsit, mert eléggé belemerültem a témába, de szeretném, ha Aila megértene, képet kapna gondolkodásomról s talán még megnyugvást is nyerhetne szavaimból, elképzelésemből. - Tehát semmilyen döntésen nem érdemes bánkódni, mert az a maga idejében és a maga helyén helyes volt. - összegzem gondolatsorom s érdeklődve kutatom világos szempárját.Látom, hogy mereng, elmélázik, tulajdonképpen mintha nem is itt járna lelkiekben. Arckifejezésén mintha az tükröződne, hogy nem szívesen van ott s még kevésbé szívesen látja újra leperegni lelki szemei előtt azt a tettet, ami miatt önmagával sem tud igazán kijönni. - Akármit is tettél, megtetted. Visszacsinálni semmit sem lehet, nem véletlen ügyelnek annyira az időnyerőkre... szóval innentől kezdve együtt kell élned a következményekkel, annyi biztos. De ha helyre akarod tenni a dolgokat, akkor a maszkodon kell felül kerekedned. Vissza kell nyerned a kontrollt, ez az első lépés. Látom, hogy komoly vívódás és dilemma jutott osztályrészedül s az egész erkölcsi természetű. Épp ezért jó lenne találnod olyan magyarázatot rá, mely rendezi a vitás kérdést, számodra megnyugtatóan. - megnyugtatóan szorítom meg kicsit vállát. - Nem tudom, hogy mit tettél, de akármi is az, én nem foglak elítélni érte. Lehet furán hangzik, de így van: egyrészt én nem szeretek ítélkezni. Tudod: ne ítélj, hogy ne ítéltess... másrészt pedig nyugtasson meg s legyen bizonyíték, hogy még most is itt ülök veled szemben, sőt, testi kontaktusban és segíteni próbálok ahelyett, hogy kézcsókkal búcsúznék. Holott már tudom, hogy bármit is tettél, annak szerinted taszítani kell tőled az embereket, beleértve engem is. De ha ez így lenne, akkor már nem ülnék itt. - nem engedem el tekintetét a magaméval. Határozottan, de halkan, nyugodtan beszélek most is.
Naplózva


Aila F. Clarce
Eltávozott karakter
*****


.Madárka. IV.

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #16 Dátum: 2015. 08. 05. - 21:23:14 »
+1

Morgan

Próbálom érzelemmentesen nézni a dolgokat, de ezegyszer nehéz kirekeszteni azt a sok mindent, ami bennem dolgozik. Nem tudok felülemelkedni a félelmen, újra libabőrbe borul a hátam a gondolatra, hogy ha nem mondom el miért is kezdtem el vastag falakat emelni magam köré, megszakadhat a barátságunk. Ugyanakkor azt sem tudom kiverni a fejemből, hogy ugyanez történhet akkor is, ha feltárok mindent és megmutatom azt a bizonyos csontvázat a szekrényemben.
Visszabújtam az elmém rejtekébe és távolról, halkan hallom csak Morgan hangját, szívesen elfordítanám a fejem, hogy tekintetem valami semleges pontot pásztázhasson, de erre képtelen vagyok.  Egyenesen belenézek a szemeibe és próbálok belelátni a lelkébe. Vajon mit gondolhat rólam? Vajon mekkora csalódást fog okozni, hogy a kis madárkája, akit dédelgetett, védett és óvott valójában romlott és kegyetlen? Kegyetlen vagyok én egyáltalán? Nem tudom, már képtelen vagyok definiálni ezt a szót, annyiszor gondoltam rá. Magam sem tudom miért tettem úgy, ahogy tettem, mintha valamiféle transzba estem volna aznap és annak szörnyű utóhatásait nyögném még mindig.  Mikor válaszolok Morgan-nek egy arcizmom sem rezdül, magam is ijesztőnek érzem azt a fájdalmas és tompa hangot, amit hallatok.
-Mi történik akkor, ha ez a bizonyos döntés soha, de soha nem volt és nem is lesz helyes?
Inkább magamtól kérdem ezt, mint tőle, az ő felfogása más,mint az enyém, de nem hiszek benne, hogy erre az esetre ráilleszthető lenne a sémája. Itt nem egyszerű dolgokról van szó , hanem egy emberéletről. Nem tudom, hogyan mondhatnám el, hogy míg ő megmentette mások életét az ostrom alatt, én elvettem a apámét. Éppen ezért nem értheti mit is gondolok a döntésekről és azoknak következményeiről. Az én döntésem katasztrófát és fájdalmat eredményezett. Ez a fájdalom összpontosul bennem, mikor hirtelen összerándulok és lesunyom a fejem, akár egy megfélemlített vadállat.
-Lehet, hogy jobb lenne, ha nem ülnél itt. Sőt…biztos vagyok benne, de talán igazad van a döntésekkel kapcsolatban, hát viseld most el a sajátod.-a hangom hideg és karcos, míg a tekintetem űzött. Nem akarom megijeszteni Morgant, ahogy azt sem szeretném, hogy teljesen őrültnek gondoljon, így hamar rendezem a z arckifejezésem . Felhajtom a teám maradékát a csésze aljáról és mielőtt még megszólalnék  Morgan vállára hajtom a fejem, hogy kissé megnyugodjak. Sosem szerettem ezt a zaklatott állapotot, azt meg még inkább gyűlöltem, ha meg is látszik rajtam. Néhány percig csak lélegeztem és vártam, hogy a gondolataim valamelyest kimondható szavakká, majd értelmes mondatokká váljanak, aztán halk és fojtott hangon belekezdtem.
-Apámat nem a rák vitte el. Közrejátszott ugyan a halálában, de korántsem volt hozzá annyi köze, mint ahogy azt mások gondolják.  Nem a haláltól félt, hanem a vele járó fájdalomtól, a szenvedéstől és attól, hogy magatehetetlenné válik, ezt pedig úgy kívánta elkerülni, hogy engem bízott meg azzal, hogy mérgezzem meg. Tudom…most arra gondolsz, hogy egy normális ember szépen visszatuszkolta volna kezébe a méregfiolát és tudomást sem vett volna erről az egészről, de én nem vagyok normális. Morgan, én megöltem az apámat.
Az utolsó mondat vérszegény suttogás formájában hagyta el az ajkamat, ahogy beszéltem egyre hidegebbnek éreztem a levegőt, mintha minden lélegzet megfagyasztotta volna a légcsövem és tüdőm. Egyszerre éreztem magam könnyebbnek és nehezebbnek, mint eddig voltam, mintha mázsás kő gördült volna le a szívemről, de helyére azonnal képződött volna egy új. Kétségbe ejtett Morgan szótlansága, talán hatalmas hiba volt elárulni neki ezt az iszonyú titkot.
Naplózva


Morgan Williamson
Varázsló
*****


Elérhető Elérhető
« Válasz #17 Dátum: 2015. 08. 05. - 22:15:57 »
+1

Pengeélen táncolunk, úgy érzem. Egyáltalán nem biztos, hogy sikerrel járok abban a küldetésben, melyet Aila kapcsán tűztem magam elé s az sem, hogy ő a segítségem el tudja viselni. Mégis meg kell próbálnunk, mert nem látok más kiutat, más lehetőséget. Igen, ez is egy ilyen döntés, mint amilyen döntésekről beszélek. De nekem könnyű, elvégre nem engem nyomaszt a probléma, nekem csak nyilatkoznom kell egy kérdésben. Ezért is okoz fájdalmat Aila arcának látványa és az, ahogy hangja cseng. Igen, fáj látni és hallani, mert érzem, hogy szenved én pedig meg akarom őt ettől kímélni. Nem akarom, hogy ez az érzésvilág vibráljon benne! - Szerintem ilyen döntés nincs. - rázom meg a fejem s ki se térek már arra, hogy logikailag is üti ezt az eshetőséget az én elméletem. - Minden tettre találsz precedenst, ami jogosságát bizonyíthatja. De csak akkor, ha azt akarod. Mert ez a legfontosabb: akarni kell a gyógyulást, a megváltást. Másképp nem működik. - teszem még hozzá végül, mert a lényeg ez: fejben dől el minden. Nem lehet senkit boldoggá erőszakolni úgy gondolom. Segíteni lehet, mentőövet dobni ha kell, de azt meg is kell ragadnia az illetőnek. Én úgy érzem eldobtam a mentőövet, a kérdés, hogy Aila belekapaszkodik, avagy nem. Csak remélem, hogy számítok neki annyit, hogy megtegye. - El fogom. Én nem futamodok meg. - keményebben és hidegebben válaszolok, mint szeretném, de szavai egyrészt elém dobott kesztyűt jelentenek, másrészt... másrészt bántanak, be kell látnom, hogy nem is kicsit. Rosszl esik a hangneme, ahogy rám néz. Épp ezért fortyan fel bennem is a hirtelen indulat, de hamar semmissé is tudja tenni ezt Aila: elég csak buksiját a vállamra hajtani s máris kiengesztelődöm és megbánom, ahogy az imént szóltam hozzá. Hiába, a női nem ilyen bájos, bennsőséges közelségét sosem tudtam faarccal kezelni, Aila gesztusa pedig messze nem hagy hidegen s ösztönösen kezdem el vörös tincseit simogatni finoman, mintegy megnyugtatóan. Közben pedig lebilincselve hallgatom szavait, a történetet, ami kibontakozik fülem hallatára halk, de határozott szavaiból. Nem húzódok el még akkor se, mikor felfogom, hogy mit is mondott el, sőt, inkább még egy picit arcát is megsimítom, majd kicsit szorosabban karolom át vállát. Szólni azonban nem tudok. Még nem. Előbb meg kell forgatnom kicsit magamban a dolgokat, emésztgetni. - Nagyon megerősödtél madárkám. - először csak ennyit mondok csendesen, majd hamarosan azért folytatom. - Köszönöm a bizalmad, nem is tudod milyen sokat jelent ez nekem... és így meg tudok érteni sok dolgot s meg is magyarázza a viselkedésed. Ugyanakkor én úgy látom, hogy jobb lenne kikecmeregned ebből a gödörből, mert az én világomban ezzel még nem szolgáltál rá a kárhozatra, bármennyire is furán hangzik. Egyrészről meg tudom érteni apádat is, azt akarta elkerülni, mit egy ember se kíván magának és biztosan tudta, hogy neki már nincs visszaút. Másrészről viszont gyávaság volt részéről, hogy nem maga tette meg. Egy férfi, ha szükséges, elég erős kell legyen, hogy önnön életét oltsa ki, erre a régi rómaiak megtanítottak. Tehát ha valaki rászolgál ítéletre, inkább ő, mert nem volt elég erős és azért, mert a te vállaidra helyezte azt a súlyt, amit neki kellett volna elviselnie. Ezért is mondom, hogy erős vagy, mert ahol ő elbukott, ott te tovább tudtál menni. Ezért se tartalak felelősnek. Hiszen nem nyereségvágyból öltél meg egy mit sem sejtő embert, hanem az ő kívánságára s az ő döntése volt igazán, neked, mint gyerekének engedelmeskedned kellett már pusztán az alapvető emberi értékrend szerint. - végezetül magamhoz veszem szabad kezemmel a teám és én is leküldöm a céssze hűlt tartalmát. - Igazad van, nem vagy normális. De én se és senki ember fia. Ha "normális" lennél, akkor most nem ülnénk itt így s nem lenne ilyen bennsőséges viszonyunk. Szóval ha ez az ára, akkor én inkább választok egy normálatlan Ailát, aki volt olyan erős, hogy cselekedjen. Most már csak az a kérdés, hogy ahhoz is elég erős-e, hogy megmentse önmagát?
Naplózva


Aila F. Clarce
Eltávozott karakter
*****


.Madárka. IV.

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #18 Dátum: 2015. 08. 07. - 23:08:19 »
+1

Morgan

A hosszú percekig tartó csöndbe valósággal beleőrülök. Sosem szerettem várakozni, de ilyen helyzetekben úgy éreztem csigalassúsággal vánszorognak a percek.  Várom az ítéletet és elképzelem mit teszek majd, ha a legrosszabb következik be, vagyis erős undort váltok ki Morganből. Az első és egyetlen ötletem, hogy  rendkívül bátran elmenekülök, majd a közös helyeken eltöltött időben ő nem beszél hozzám, én pedig távolról bámulom. Nem akarom, hogy ez következzen be, főleg miután ennyire közel engedtem magamhoz, épp ezért tudom, hogy iszonyú lenne, ha le kellene mondanom kettőnkről.  Ha ellenben mégis ez történik, csak és kizárólag magamat hibáztathatom.  A percek múlnak, az óra ketyeg, a szívem őrült sebességgel ver. Fölemelem a fejem a válláról, miután beszívtam az illatát és rá szegezem gyötrődő tekintetem.
-Nem tudom elhinni, hogy ez a véleményed.-mondom elképedve.
-Ez bizonyára csak valami rossz vicc! Morgan, én igazi szörnyűséget tettem!
Elképedtem. Bele sem gondoltam mi lesz, akkor, ha esetleg ilyen megértőn fordul felém, hihetetlen, hogy mennyire empatikus velem szemben, annak ellenére, hogy én képtelen vagyok elnéző lenni önmagammal. Tulajdonképpen megmagyarázza nekem, hogy amit tettem az abban a stádiumban tökéletesen helyénvaló volt, sőt…egyenesen azt állítja, hogy apám a hibás saját haláláért , nem pedig én. Hihetőnek hangzik, én sajnos mégsem osztom a meggyőződését. Bármit mond, így is-úgy is bűnösnek gondolom magam.
Talán megőrült, talán mindketten teljesen elmebetegek vagyunk, hiszen itt ülünk és nézünk egymásra egy ilyen volumenű tény után is.
Arról beszél, hogy meg kell mentenem magam, de mi van, ha én nem akarom? Mi van akkor, ha azt szeretném, hogy ő mentsen meg? Már kislány koromban sem szerettem a tündérmeséket, ennek ellenére mindig vonzott a lovagok, jóakarók, szabadítók személye. Talán csak egy hősre lenne szükségem, hogy minden rendbe jöhessen, bár nem hiszem , hogy Morgan szívesen lenne épp az én hősöm. Jelenleg úgy érzem, hogy csak problémát okozok neki azzal, hogy ezt a borzalmat most rázúdítottam. Sosem akartam terhelni, épp ezért mondtam el neki olyan keveset a belső vívódásomról az utóbbi időben, egyszerűen nem akartam, hogy az én nyomorommal foglalkozzék.
-Nem tudom mit kellene tennem. Túl sok negatív érzés kavarog bennem, undor, megvetés,viszolygás…és mindezt akkor érzem, ha tükörbe nézek, ha egyedül vagyok. Minden nappal egyre nehezebb elviselnem, nem bírom már nézni, ugyanúgy, ahogy anyám fájdalmát sem tudom elviselni. Nehéz titkolni , de most, hogy te legalább tudom azt érzem, hogy nem tudom többé elhallgatni, ugyanakkor elmondani sem tudom.
Egy percre megállok a beszédben, elfogyott a levegőm, így a beálló csöndben realizálom, hogy csak jártatom a számat  fölöslegesen, épp ezt teszem, amitől annyira ódzkodtam, terhelem Morgant.
-Bocsánat az utóbbiért. Nem állt szándékomban ezt a sok mindent így rádzúdítani.-mentegetőzöm. Közben magamban arra gondolok, miért is fecsérli itt rám az idejét, hisz bizonyára neki is van épp elég megoldandó vagy megoldhatatlan problémája. Ilyen eszeveszettem működik a világ, mintha ez lenne az alapelv:Horzsolásaid vannak, én bekötözöm őket. Nekem elvágták a torkom, teszek rá ragtapaszt, majd kimosom a sebeidet, hátha te legalább meggyógyulsz.
Valahogyan így gondolkodom én is. Sokkal könnyebb hallgatni és segíteni másnak, mint önmagamnak.

Naplózva


Morgan Williamson
Varázsló
*****


Elérhető Elérhető
« Válasz #19 Dátum: 2015. 08. 08. - 09:52:40 »
+1

To Miss Clarce

Kicsit hosszabbra nyúlik a hallgatás, mintsem Aila számára ez elviselhető lenne, úgy látom s ezért bele is kezdtem picit hamarabb is mondókámba, mint ahogy alaposa átgondoltam. Nem akarom hagyni, hogy kétségek között vergődjön, így feláldoztam gondolkodási időm komfortját. Igaz, ez a válaszon is érződik, de azt hiszem a lényeget el tudtam mondani és érthetően megfogalmazni. Azonban úgy érzékelem, hogy Aila mégsem hiszi el. Azaz akarja is, meg nem is hinni azt, amit mondok s ennek hangot is ad. - Nem vitatom, hogy szörnyű dolog ölni, de én is megtettem az ostrom alatt. Persze kétségtelen, hogy a kettőnk tette között van különbség, de ez csak a körülményekben nyilvánul meg. Valójában emberi életeket irtottunk ki s ha túltekintünk személyes perspektíváinkon, azt kell mondani, hogy egyik élet sem értékesebb, vagy alávalóbb a másikénál, tehát akármilyen körülmények között követed el, akármilyen eszközzel, a gyilkosság az gyilkosság marad. Ugyanakkor kevés helyzettől eltekintve az ember nem tud és nem is kell, hogy objektíve gondolkodjon, tehát neked sem kell tetted körülményeitől eltekinteni. Ez pedig szerintem azt jelenti, hogy a tetted, bármily szörnyű is, kegyes szándéktól hajtott cselekvés volt. Édesapádat meg tudom maximálisan érteni, mert amit el akart kerülni, azt minden épp elméjű ember el szeretné, egy férfinak pedig különösen nehezére esik elviselni a fokról fokra való leépülést, magatehetetlenséget és még hol is vannak a fizikai kínok? Ezek csak a lélek gyötrelmei voltak... Lehet, hogy nem tudod megérteni miként is gondolkodom s elfogadom, hogy nem érthetem meg teljesen a dolgot, mert nem én tettem. Nekem csak a tudásom és gondolataim maradnak. És az élet is megy tovább, amennyiben nem a saját torkod nyiszálod el, úgy mindig van tovább. - türelmesen magyarázok neki, mintha csak a klubhelyiségben beszélgetnénk egy késői órán, a kandalló előtt. Nem tudom hibáztatni, bűnösnek tartani azért, amit tett. Nekem az antik minták lebegnek a szemem előtt ebben a kérdésben. Egy ősi római családban a gyermek az atyai korlátlan hatalom alávetettje volt, ez valahol igazolja számomra Aila engedelmességét, mert ez a legősibb emberi együttélési morál szerint helyes, ezt pedig nem írhatja sose teljesen felül a társadalomtudatos én. És ez is mondatta velem, hogy a felelősség a apát terheli s ezért is gondolom, hogy neki kellett volna ezt megtennie s nem Ailára hárítani ezt a tettet, mert ez gyávaság. Seneca egy orvost kért és fizetett meg érte, hogy felvágja az ereit, még az is férfiasabb volt... és Caesar egyik hadvezére, aki egész életében nagy zsivány volt, egy katasztrofális vereség után saját kardjába dőlt, mondván, hogy Julius szemébe többet nem tudna nézni... szóval szerintem egy férfi tartozik annyival, hogy ha erre a lépésre kényszerül, bátran és méltósággal tegye meg. Akárhogy is, most már ezzel a helyzettel kell megbirkózni, ha a madárkám tollaihoz vér tapad, akkor nekem így kell őt elfogadni, sőt segíteni lemosni azt. Így is hallgatom szavait s közben érik bennem az elhatározás. - Ugyan, nem tesz semmit. - legyintek szabadkozására, mert fölöslegesnek tartom teljes mértékben. - Hagyd, hogy segítsek valahogy. Nem tudom, hogy miként, de szerintem ketten meg tudjuk oldani valahogy a kérdést. Kezdetnek mondjuk az általad említett problémákat kéne valahogy kezelni: olyan társaságban kéne lenned, ahol nyugodt tudsz lenni. És ez igaz a környezetre is, mert ahogy hallom a szavaidból, ami otthon vár, az nem segít a probléma kezelésében. - kicsit elhallgatok és elgondolkodom. Oké, hogy felvázoltam ezt és az is tiszta, hogy a légkör változás és némi társaság segítene Ailának. Nincs felőle kétségem, hogy megfelelő társaságban kevésbé marcangolná magát és a bűntudattal teli otthoni légkör megváltozása is felszabadíthatná, de miként lehetne ezt abszolválni? - Mi lenne, ha... - merész gondolatok fogalmazódnak meg a fejemben, de talán működhet. - Ha nálunk húznád meg magad? Iskolakezdésig alig van pár hét, annyit talán kibírsz Észak-Walesben... - radikális lépés? Igen, de az ő tette is radikális volt. Ez lehetőség lenne, hogy az otthoni fojtogató légkörből kiszakadjon s gondoskodnék arról is, hogy ne nagyon maradjon magára az önmarcangolással. Úgy gondolom, hogy az igazi barátság nem csak az iskola falai között vonatkozik s nem a jó időkre, hanem éppen a rosszakra kell, hogy a leginkább szóljon, én pedig ilyen segítő jobbot tudok nyújtani. A legtöbb az, hogy mellette vagyok és lehetőséget kínálok neki. Őszintén és igazán kedvelem őt, szóval nem jelent dilemmát ezt az egészet felvázolni. Kérdés, hogy miként fogadja...
Naplózva


Aila F. Clarce
Eltávozott karakter
*****


.Madárka. IV.

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #20 Dátum: 2015. 08. 10. - 09:10:23 »
+1

Morgan

Abban, amit Morgan mond van ráció, bármennyire is nem akarom belátni. Mindkettőnk kezéhez vér tapad, de míg az övét valamelyest lemossa a dicsőség, az enyémet semmi sem tudja eltüntetni. Lényegesen az állapot melyben elkövettük a szörnyű tettet és egyikünk számára sem volt könnyű, ebben biztos vagyok. Mégis úgy érzem, hogy ő és azok, akik vele voltak, ha életeket vettek is el, aznap hősök voltak, valódi héroszok, akik rá voltak kényszerítve a gyilkosságra, hogy védjék saját és mások életét egyaránt. Magamat ugyanakkor változatlanul bűnösnek érzem, nem tudom ezt az érzést elűzheti vagy elnyomhatja-e bármi.
-Igazad lehet, talán te jobban látod, én mégis úgy gondolom, ha öltél kizárólag azért tetted, mert muszáj volt, én dönthettem volna máshogy.  Te hogyan tudsz  vagy hogyan próbálsz túljutni ezen az egészen?
Kíváncsi vagyok vajon ő hogyan képes feldolgozni azokat a szörnyűségeket, amikben része volt vagy látott. Egy részem azt kívánja bárcsak ott lettem volna vele, míg a másik rész ennek a szöges ellentétéért hálás. Vajon változtak volna a dolgok, ha részt veszek az ostromban? Az igazi kérdés tulajdonképpen az, hogy egyáltalán túléltem-e volna. Gyorsan elhessegetem ezt a felvetést, hiszen nem akarok megint a halál gondolatával foglalkozni. Megállíthatatlanul gyűlnek az emlékek és akaratlanul is látom apám élettelen testét, hallom, anyám zokogását, mintha újra ott lennék.
Morgan arca komoly, ahogy hozzám beszél, majd mintha elgondolkodna. Én bólintok.
-Tulajdonképpen nem vagyok sokat otthon. Nem szeretek anyával lenni az utóbbi időben, ami  tudom milyen kegyetlenül hangzik, de nem tudok tenni ellene. –mondom és lesütöm a szemem.
-Általában akkor vagyok otthon, mikor anya dolgozik, így egyedül lehetek, de amint hazaér valami ostoba mondvacsinált indokkal távozom és utazgatok. Ezutóbbi következményeként vagyok ma itt.
Időnként szörnyen érzem magam, azért mert egyedül hagyom anyát a gyászával és fájdalmával, de úgy gondolom segíteni sajnos képtelen vagyok, így maximum ronthatok a helyzetén az ottlétemmel.
Az utóbbi időben azt hiszem Jannike kezdte is megszokni, hogy keveset vagyok otthon és, ha mégis haza keveredem azt az időt sem vele, sokkal inkább a könyveimmel töltöm el.
A szobám légköre az egyetlen, ami úgy ahogy, de elfogadható. Hiányzik az a nyugalmas, otthonos érzés, mikor bármi problémám volt bekucorodtam az ágyamba és eltűntem egy-egy könyvben. Indokolatlan pedantériám ellenére a szobám kicsit mindig úgy festett, mintha felrobbant volna a benne egy könyvtár és én ezt meglehetősen szerettem.
Gondolatmenetemet Morgan ajánlata szakítja félbe, amire eleinte nem is igazán vagyok képes reagálni. Tágra nyitott szemekkel, meglepve bámulok rá.  Ismerem annyira, hogy tudjam nem csak udvariasságból teszi fel a kérdést, remélve, hogy nemmel válaszolok, de mindennek ellenére ugyanolyan extrémnek érzem a helyzetet. Mielőtt válaszolok ezt alaposan át kell gondolnom.
Tudatában vagyok annak, hogy ahogyan jelenleg otthon élek az kezd tarthatatlanná válni, anyámmal lassan egymás terheivé válunk, ami egy idő után lerombolja majd a kapcsolatunkat, amit értelemszerűen egyikünk sem szeretne, ez az első ok, ami miatt előnyös lenne a távolság.
Abban határozottan igaza van, hogy jót tenne nekem némi környezetváltozás, hiszen a házunk tele van számomra gyötrelmes emlékekkel, amikkel együtt élve valóban nehéz elfogadni a történteket. Eddig viszont nem volt más választásom, mint ott élni.
Ugyanakkor elgondolkodtat, hogy miképp érezném magam Morgannél. Elképzelhetőnek tartom, hogy kicsit nyugodtabb lennék, de egészen biztos vagyok benne, hogy az érzéseim miatt egy új frusztráció kerülne felszínre, bár koránt sem olyan súlyos, mint a régi. Zavarodottan válaszolok.
-Nem is tudom Morgan, ez nagyon kedves tőled de…nem akarlak feszélyezni sem téged, sem pedig a családodat. Ha igent is mondanék, nem hiszem, hogy egy idő után kifejezetten örülnétek nekem.
Titkon szeretnék rábólintani, mert vágyom arra a zaklatottságra, amit ő képes bennem kelteni. Szeretnék több időt vele tölteni, mégha ilyen furcsa módon válik is elérhetővé a lehetősége.
Naplózva


Morgan Williamson
Varázsló
*****


Elérhető Elérhető
« Válasz #21 Dátum: 2015. 08. 10. - 10:38:26 »
+1

To Miss Clarce

- Sosem muszáj végrehajtani egy tettet. Még a sarokba szorított ember is hozhat döntést, választhatja a halált a küzdelem helyett. Pont ez a különbség az ember és az állat között: a sarokba szorított állta biztos küzd, az ember pedig még ekkor is dönthet. Tudod, a gyilkost és a hőst sokszor egy egyenruha, vagy egy politikai eseménysor különíti csak el. Ami háborúban reális és elfogadott, az a hétköznapi életben már főbenjáró vétek lehet. Ezért is olyan nehéz ez az egész számomra. Tudod, én nem az az ember vagyok, aki csak létezik a világba és nem gondolkodik igazán. Az olyanok csak sodródnak, nem viseli meg őket annyira az ilyesmi. Az én helyzetem ellenben más... igyekszem reálisan megítélni magam. Ebben pedig valahol megnyugvást is találok, mert ha belátom, hogy milyen vagyok, könnyebben meg is békélek önmagammal. A döntéseimet pedig majd az idő igazolja, vagy ha cáfola, nos... akkor is tudom, hogy az én választásom volt. - nagyobb jóért vívott harc lett volna az ostrom? Nem tudom... Amikor ott voltunk, mi igazából csak a szabadságunkért szálltunk síkra s az magasztos tett és gondolat volt. Önmagában. De az élet nem csak abból a párórából állt. A harc után jön a restauráció s ez bizony komoly kétségeket hordoz, én fiatal korom ellenére is átlátom ezt, úgy gondolom. Besúgók, kollaboránsok, tisztázatlan tettek s mindezt el kell rendezni, számonkérni. És a bírák személyét ez nem érinti? Félek, még a Roxfort diákjai se fognak tudni egyformán tekinteni egymásra s úgy, mint azelőtt, mielőtt ez az egész őrület elkezdődött volna. Egy évig mérgezte a bizalmatlanság és egy kegyetlen rendszer a levegőnket, ez nem fog gyorsan gyógyulni. Már saját példámon is tudom, hogy milyen problémás ez az egész: az ostrom pillanatáig egyensúlyoztam és próbáltam semleges maradni, de ez áldozatokkal járt. Olyan döntéseket kellett meghoznom, melyek biztosították az egyre szűkebb mozgásteret a rezsim alatt, ez pedig nem mindig az erkölcsileg legjobb volt. Ezt jól tudja Aila is s ezért is vágott elevenembe kérdése. - Teljesen logikus, hogy így van. Te is érzed, hogy ez olyan környezet, amiből szabadulnod kell. Látod, ösztönösen tudod, hogy mit kell tenni, mi segíthet a gyógyulásban. Nem hibáztatlak ezért, mert szerintem nem egy tizennégy éves lánynak kell lenni a támasznak a szülő mellett. Egy felnőtt gyerek esetében ez másképp lenne, de szerintem mi még messze abban az életkorban vagyunk, amikor nem tudunk igazán segíteni, csak mi is sérülünk. - továbbra is komoly, de megértő hangnemben mondom a magamét. Ha az én lelki mizériáim hosszabb távon is rendeződnek s azokkal kezdeni nem sokat lehet egyelőre, Aila esetében már kicsit más a helyzet. Persze az ő gondjai se oldódnak meg holnapra egy pálcasuhintásra, de ő most olyan szakaszban van, amikor legalább lehet tenni valamit. Például légkört váltani, amit fel is vázolok neki, egyelőre csak ötlet szerűen és röviden. - Már nem azért a két knútért, de mikor is feszélyeztél te engem? - kérdem kicsi felháborodást mímelve. - Nem két perce ismerlek és nem teljesen látatlanban dobtam a süvegbe az ajánlatot. A szüleimet se feszélyeznéd, már azért se, mert egy hét múlva elutaznak s csak iskolakezdés körül jönnek vissza. - nos igen, ebben a nyaralásban most nem akarok részt venni, szeretnék nekik is egy kis teret adni, meg én nyár eleje felé voltam már egy hetet a srácokkal Bournemouthban... Elhidegültem volna kicsit tőlük? Lehet, de én inkább a háború következtében felgyorsult érés és önállósági törekvésként értelmezem ezt az egészet. - Szóval nem hogy feszélyeznél, de még örülnék is neki, hogy nem vagyok teljesen egyedül s kicsit olyan lenne mint a Roxfortban, ha reggelinél ez a szép kék szempár köszöntene némi szemrehányással, hogy mégis miért nem volt kedvem felkeléskor a fésűvel barátságot kötni... - szavaim már vidámabb színezetűek, akárcsak hangnemem. Igen, az emlékek ott vannak, elvégre Aila pedantériáját olykor kifejezetten zavarta, ha én azzal keltem fel, hogy ma márpedig valamilyen módon némi megjelenésbeli slampossággal fogok egész nap járni-kelni... nem egyszer az utóbbi évben csak azért, hogy halljam a reakcióit és zsörtölődjön nekem kicsit. Mint valami évtizedes feleség... - Szóval itt a remek alkalom, hogy nyerj egy álom nyaralást a festőien nyirkos Holyheadben egy bosszantó kviddicses zenész bájgúnárnál! Mi ez, ha nem varázslottó ötös? - kérdem vidáman, most már kifejezetten a viccelődésre fordítva figyelmem. - És még azt is fontolóra veszem, hogy egy szép hajnalban seprűre raklak és magam rabollak el, ha makacskodsz! - a baj csak az, hogy még képes is lennék ilyen hülyeségre. Hogy aztán megnézhetném magam? Hát ja...
Naplózva


Aila F. Clarce
Eltávozott karakter
*****


.Madárka. IV.

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #22 Dátum: 2015. 08. 10. - 23:24:15 »
+1

Morgan

Szerfelett leköt, ahogyan ilyen nagy súllyal rendelkező dolgokról beszél, méghozzá egészen könnyen. Nem lep meg, hiszen tudom, hogy próbálja objektíven nézni még a saját életének meghatározó momentumait is és ezért én nagyon tisztelem. Az én szememben a dolgok sokkal szubjektívebbek, könnyebben ragadtatom el magam és találok egy tettet helyesnek kizárólag a körülményei miatt bár belegondolva rendkívül kétesélyes a dolog. Hány háború zajlott már és hány lehetett volna másképp, ha történetesen eltérő eszmék, szabályrendszerek, emberek kerülnek hatalomra. Bonyolult dolog ez és mindig is az volt. Minden oldalnak a maga harcosai a hősök, a másik oldal katonái ellenben gaz árulók, pusztítandó ellenségek a szemünkben. Mindenki a maga igazát látja és mindenki azért harcol, valaki más szemében mi vagyunk a rosszakarók.
Mikor anyámra terelődik a szó újra feszültebb leszek. Igaza van, ez számomra is egyértelmű, nem vagyok büszke arra, ahogyan már hónapok óta kerülök, szinte minden kontaktot az egyedüli szülőmmel, aki még életben van. Most kéne a legjobban egymásra hangolódnunk és vigyáznunk a másik törékeny lelkivilágára, de sajnos sosem teljesítettem valami ragyogóan az ehhez hasonló dolgok terén. Ha tényekről, számokról, szabályos mintákról lett volna szó, biztosan tudtam volna mit tenni, de az emberi érzelmekben semmi reguláris nincs. Ugyanarra az ingerre számtalan teljesen különböző reakciót kaphatok és még az is nehezen kifigyelhető, hogy milyen személyiség típussal rendelkező emberek hogyan reagálnak.
-Tudom, hogy nem feladatom összeszedni anyát a padlóról, de megmagyarázhatatlan késztetésem van rá és bánt, hogy nem tudok neki segíteni.-vallom be kissé szégyenlősen.
Morgan tudatában van mennyire nem szeretem, ha valamit nem tudok magam megoldani. Ritkán voltak az életemben olyan pillanatok, mikor maximálisan tehetetlennek éreztem magam, de most egy ilyen momentum következett. Megakadtam és nem látok semmiféle kiutat.
Morgan valótlan felindultsága rángat ki ebből a gondolatmenetből, ami meglehetősen vicces, abban a percben viszont mikor megemlíti, hogy a szülei házon kívül lesznek kissé megriadok. Nem kendőzöm tovább a tényt, elfogadni készültem az ajánlatot, ám ez a fejlemény még érdekesebbé teszi az egyébként sem szokványos szituációt.Nehezen tudom elképzelni, hogy…Morgannel, kettesben, egy üres házban és kettesben. Szóval egyedül. Mi ketten. Próbálom magamban tudatosítani a helyzet súlyosságát. Még életemben nem laktam együtt fiúval, ezek után valószínűleg az sem meglepő, hogy még olyan fiúval sem laktam együtt, aki iránt olthatatlan vonzalmat éreztem volna. Ennek ellenére valóban akarok én vállalkozni erre a kis…
A gondolatmenetemnek még a végére sem érek, mikor is kitör belőlem a nevetés a régi emlékek hatására. Néha olyan vagyok, mint valami háklis vénasszony, ha a rendről vagy a személyes higiéniáról van szó, Morgan esetében pedig kifejezetten harapós tudtam lenni minden apró tökéletlenség miatt. Hajlamos voltam újrakötni a nyakkendőjét, ha nem találtam tökéletesnek, vagy addig formázgatni a haját, míg a lehető legszimmetrikusabb nem lett. Ennek tudatában senki sem vádolhat azzal, hogy körülöttem ne lenne minden és mindenki tip-top, ha kényszeresen is. A hirtelen jókedv hatására ellazul a vállam, ezt Morgan érezheti is, hiszen egyik karja még mindig rajta nyugszik. Rezignált sóhaj következtében már bele is kezdek a válaszba.
-Neked aztán nem könnyű nemet mondani. Legyen, ahogyan szeretnéd benne vagyok! Arra viszont föl kell készülnöd, hogy ha  megjelenésed nem üti meg az általam elvárt szinted elküldelek átöltözni, de az is lehet, hogy megkergetlek a fésűvel.
Arcomon hatalmas vigyor terül el, amit tőlem nem gyakran lehet látni.
-Az elrablásomat pedig könyörögve kérlek hanyagold, szegény anyámat napokig lepedőben kellene rázogatni, ha egy éjjel a sikításomra ébredne majd mire a szobá,hoz érne már csak hűlt helyemre vethetne meglepett pillantásokat.
Naplózva


Morgan Williamson
Varázsló
*****


Elérhető Elérhető
« Válasz #23 Dátum: 2015. 08. 11. - 00:18:01 »
+1

To Miss Clarce

Ki gondolta volna, hogy egy egyszerű teázásból ilyen horderejű beszélgetés fog kibontakozni? Nem, bár lassan meg se kéne lepődnöm, elvégre az utóbbi időkben meglehetősen váratlan helyzetekben pattantak elő komoly dolgok, véletlen összefutások lettek sorsdöntőek... valahol az ostromba is így keveredtem bele, hiszen ha nincs Arianna... keresd a nőt, ugyebár. Na nem arról van szó, hogy egy szőke ciklon miatt ugrottam fejest az őrületbe, de hogy az ő kacsója is benne volt, tagadhatatlan. Tán ez is vezetett oda, hogy megromlott kapcsolatunk s a júliusi hónapot már ismét egyedülállóként élhettem meg. Lehet ez is hozzájárult sebeimhez, majd az idő megmondja... - Éppenséggel nem megmagyarázhatatlan a késztetés. Szerintem gyermeki szeretetről van szó. Te tipikusan olyan ember vagy, akinek az érzelmei mélyen rejlenek, de azok legalább annyira mélyek is. Épp ezért természetes, hogy segíteni akarsz neki, mint ahogy az is, hogy helyzetedből kifolyólag ez nem lehetséges. - igyekszem rámutatni számára arra, amit én erről az egészről gondolok, amit pár éves ismeretségünk alapján leszűrtem s most gondolkodás közben felhasználom tudásom. - Aila, nem mehet mindig minden... tudom, hogy hozzászoktál az iskolában, hogy mindent meg tudsz tanulni és ezzel megoldani, de ez itt most nem így működik. Van, amikor át kell adni a stafétát az időnek és a sorsnak, bármily nehéz is ez. Meg tudom érteni, mert én is nagyon szeretem uralni a folyamatokat. - nem adom fel most sem szándékom, hogy segítsek neki. Mindenben magamat veszem mércének, mert tapasztalataim közelebb visznek a megértéshez és bár a felszínen más személyiségnek tűnünk, a rétegek alatt azért sok közös mechanizmus működik ugyebár... így lehet, hogy szeretek vele beszélgetni, a társaságában lenni, még ha nem is épp egy társasági leányzó. Tán nem is lenne jó, ha annyira nyitott lenne. Be kell valljam magamnak, hogy valahol örülök is neki, hogy nála egy "happy few" a boldog kevesek egyike lehetek. Ez is oda vezet, hogy feldobjak egy ötletet, egy megoldást, ami segíthet Ailának. Jó, tán van benne némi bűntudat is, hogy a nyár eddigi részében elhanyagoltam őt és önző módon a saját sebeim nyalogattam, vagy menekültem munkába, kicsapongósabb szórakozásba... és nem tagadom, hogy nekem is jól esne jelenléte, a lehetőség, hogy nyugodtan tölthessek vele még pár napot, sőt, hetet megközelítőleg kettesben. Talán ez a megnyugvás az, amire igazán szükségem van. Megörülök Aila nevetésének és ellazulásának. Ezek a pillanatok a legértékesebbek szerintem, amikor sikerül elérnem, hogy ilyen legyen. Aila gyöngyöző nevetését hallani kincs számomra, így az én arcom is felderül. - Ha annyi Galleonom lenne, ahányszor ezt női ajkakról hallottam! - picit ingerkedek vele, érezze a törődést. - Ó, azt hiszem ezzel nem lesz gond, mert otthon alsóban szoktam flangálni nyáron... - most nem mondok igazat, de olyan labda ez, amit a világért sem hagynék ki. Ailának minden haja szála égnek állna ilyen slamposság láttán, abban biztos vagyok. - Ó, hagynék búcsú levelet... és gondolj bele, mekkora kaland lenne! Hány Roxfortos lány mondhatná el magáról, hogy nyáron elrabolta valami gátlástalan ficsúr seprűn? - tovább heccelem még, mert tetszik az a széles mosoly, hátha ezzel elérem, hogy még egy másodperccel tovább maradjon az arcán. Viszont ha már ezt így megbeszéltük, lassan eleresztem őt s visszaülök a helyemre, hogy amikor jön a felszolgáló, rendezhessem a számlát. Mindkettőnkét, mert ha Aila előbb is érkezett, most akkor is meghívom, vitának helye nincs... - Három napja van miss, hogy elkészüljön a levegőváltozásra. - felfirkantok egy címet és egy időpontot a zsebemből előkotort papírra egy tollal. - Ebben az időben és ezen a helyen szíveskedjék majd megjelenni, mert ha nem úgy lányrablás lesz!
Naplózva


Aila F. Clarce
Eltávozott karakter
*****


.Madárka. IV.

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #24 Dátum: 2015. 08. 14. - 15:15:36 »
+1

Morgan

Mélyen gyökerező érzelmekkel rendelkeznék? Meglehet, ezen érzelmek időnként annyira mélyen helyezkednek el, hogy soha nem is mutatkoznak, ha pedig mégis elérem, hogy senki se vehesse észre őket. Furcsa dolog ez. Nem tudom mikor kezdte el úgy gondolni a társadalom, hogy aki érzelmekkel rendelkezik és nem nyomja el őket a végtelenségig az gyenge és infantilis, esetleg egyenesen ostoba. Miért alakultak ki ezek a tévhitek és ami a legfontosabb vajon miért tartom be mégis ezt az ostoba szabályt? Félelem, ez az egyetlen válaszom, Félek attól, hogy az érzelmeim uralkodjanak fölöttem, ne pedig a logika és a rációk világában éljek. Gondolkodni ugyanis (bármily megerőltetőnek találják is egyesek) , számomra megszokott, normális és biztonságos. Ugyanakkor talán nem kellene azt gondolom, hogy a saját ideáimon kívül minden ellenséges és kártékony. Talán, amit érzek nem feltétlenül helyes, de mindenképpen jó és hozzám tartozik. Sután bólintok rá Morgan szavaira
-Nem szeretem tehetetlennek érezni magam. Csak arra tudok gondolni i történik, ha az idő mégsem lesz képes megoldani vagy legalább enyhíteni a gondokon.
Próbálok nem olyan ijedtnek és kétségbeesettnek tűnni, amilyen vagyok. Ebben a mondatban tárom fel Morgan előtt hónapok negatív gondolatait, ezek a dolgok cikáztak a fejemben minden éjszaka, mikor egyedül feküdtem az ágyamban, néztem a sötétbe és hallottam a szomszéd szobából áthallatszó tompított szipogást. Anyám sírt. Minden áldott éjjel, méghozzá keservesen, ez pedig vajmi keveset segített a bűntudatom mértékén. A hang először csak zavaró volt, rosszabbul aludtam az álmaim pedig kuszák és ijesztőek lettek. Ahogy az idő telt, egyre gyakrabban ébredtem néhány óra alvás után könnyes szemekkel, fájó tagokkal és mégnehezebb szívvel. Napról-napra rosszabb lett.
Vajon szörnyű ember vagyok, amiért elvágyok egy olyan helyről, ahová már csak hálni jár a lélek?
Nem állítom, hogy nem szorongok a Morgannel való összeköltözéstől, mégha csak néhány hétről lesz is szó. Furcsa lesz hozzá ennyire közel lenni. Kapcsolatunkat mindig is inkább pszichikai közelség jellemezte, bár azt hiszem ő volt az egyetlen ember, akinek az érintéseitől nem viszolyogtam megmagyarázhatatlanul. Most arra gondoltam vajon milyen lesz. Énekel-e a zuhany alatt? Az egész házat átitatja az illata? Rekedt a hangja közvetlenül azután,hogy felkelt? És…vajon tényleg alsóban rohangál? A gondolatra is elkerekedik a szemem.
-Tulajdonképpen nem akarom tudni miért adták be azok a szegény lányok a derekukat.-biggyesztem a számat, némi sértődöttséggel, ami könnyen tűnhet megjátszottnak, ám valódi féltékenység és felindultság rohan végig a testemen. A mosolyát nézve azonban ezek a visszás érzelmek hamar kiürülnek a szervezetemből.
-Remélem, hogy ez csak egy az ízléstelen vicceid közül-kacsintok rá- ellenben kénytelen leszek a saját seprűddel rád támadni.
Nevetek és velem nevet, mindennél jobban szeretem ezeket a nyugodt és derűs pillanatokat, mégha kissé be is árnyékolják a velünk történt rémségek. Nem tudom sejti-e hogy a mosolyom akkor tart a legtovább és akkor a legőszintébb, mikor őt tisztelem meg vele.
-Könnyen meglehet, hogy az a gátlástalan ficsúr már túl van néhány gyanútlan vagy gyanús lány elrablásán.-vetem oda. Sajnos ezeket a megjegyzéseket képtelen vagyok hosszabb ideig magamban tartani, Morgan valósággal kiprovokálja belőlem a csípős riposztot.
A kopottas és kissé gyűrött papírkát alaposan elvermelem a táskám egyik zsebébe, miközben Morgan visszahúzza a széket eredeti helyére. Szavaira meglepően lelkesen bólintok rá, válaszolni már nem válaszolok, a pincérlány ugyanis széles mosollyal közeledik felénk.
Naplózva


Morgan Williamson
Varázsló
*****


Elérhető Elérhető
« Válasz #25 Dátum: 2015. 08. 14. - 21:04:07 »
+1

To Miss Clarce

- Az emberek java része nem szereti magát tehetetlennek érezni. A te eddigi világodban pedig eddig nem is nagyon volt rá példa, hogy az lettél volna. De egyszer mindenki számára jön olyan pillanat, amikor nem tehet semmit. És az idő sok mindent megold, efelől ne legyenek kétségeid. Sajnos el kell fogadnod, hogy most nem tudod a dolgok biztos kimenetelét és jelenleg nagy ráhatásod se lehet azon túl, hogy elindulsz egy úton. - nehéz kérdések ezek, nem is biztos, hogy jó válaszokkal rukkolok elő, sőt, az is lehet, hogy egyenesen én viszem tévútra Ailát. De nem tehetek róla, egyszerűen nem tudok elmenni a dolgok mellett. Nem tudom megtenni, hogy nem foglalkozok vele. Most kezdem csak átlátni, hogy mennyire fontos személlyé is lépett elő számomra a kis vörös. Annyira, hogy még azt is felajánlom, majd egy hónapot töltsön el nálunk, nálam. Szüleim nem csinálnak majd belőle problémát, bíznak döntéseim helyességében és ha amíg itthon vannak, majd megismerik Ailát, rá fognak jönni, hogy nem a Hell's Angel's londoni tagságával fogom a házat porig égetni... Ailának levegőváltozás kell, én pedig szeretnék vele együtt tölteni nyugalomban időt. Kicsit meg is lepődök ezen a bennem felhorgadó "vágyon" de meg tudom magyarázni racionálisan azzal, hogy az ostrom óta nem láttuk egymást és a tavalyi év folyamán nyugodt, baráti érintkezésre lehetőség napról napra egyre kevesebb volt. Kérdés, hogy ez valóban elég e ilyen gesztushoz, vagy más működik a háttérben? Nem merek belegondolni és nem is akarok... majd idővel. Talán az együtt töltött csendes hétköznapok és az, hogy kettecskén vagyunk, ad valamiféle magyarázatot. Na, ezért is jó lesz ez! - Nem akarod? Pedig a derék beadás igen jó móka... - nézek rá hamisan, egy kacsintással fűszerezve mondókám. - De talán jobb is, hogy nem akarod, a kismadarak ne adják be a derekuk! - miért teszem ezt hozzá? Talán sértődöttsége, mely biztos vagyok, hogy színlelt teszi ezt, mert nem akarom, hogy tényleg megsértődjön... vagy, lehet, hogy jobbnak látnám Ailát gyerekként kezelni, semmint valami ficsúrral a kastélyban, mondjuk olyannal mint én, elvégre én tudom, hogy milyen vagyok... - Ízléstelen? Na de kérem! Mit képzel a kisasszony, hogy elől diszkréten sáfrányos, hátul vonalkódos alsóban korzózok nagyokat böfögve odahaza? - teszem kezem a szívemre, mintha mélyen felindultam volna. - Valójában hosszú csíkos pizsamában alszom, amire vörös selyem köntöst veszek, amikor reggelizni megyek, aztán pedig tweed zakóban ülök a szalonban, hogy aztán teaidőre átöltözzek a tea idei szmokingomba, majd utána egy kényelmes kordbársony öltönybe... - halál komoly arccal vezetem elő egy mugli lecsúszott hajdani arisztokrata nagypapa mindennapjait. Mondjuk az a szomorú, hogy ha valaki fogadna velem erre, megcsinálnám. Még a Roxfortban is. Viszont ezzel az egésszel elérem, hogy Aila nevessen, ami nagy kincs számomra, akárcsak a mosolya. Mennyivel jobb őt így látni, semmint ahogy pár perce nagy lelki vívódások közepette! - Gyanús lány? Nem tudom miket hallasz te rólam, de a fele se igaz... főleg nem a seprűtárolós sztori! - emelem fel megadóan kezeim. Végül csak visszaülök a helyemre és jön is a pincérnő, én pedig rendezem az anyagiakat, megfelelő borravalót adva. Miután elment, ismét Ailához fordulok. - De akárhogy is van, én még nem raboltam nőt. - felállok a helyemről és hozzá lépek. - Nekem most mennem kell madárkám, szóval légy jó, és ne felejtsd el a papirost! - kezet csókolok neki búcsúzásképp. - Szervusz! - azzal a távozás útjára lépek lassan.
Naplózva


Aila F. Clarce
Eltávozott karakter
*****


.Madárka. IV.

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #26 Dátum: 2015. 08. 17. - 20:59:42 »
+1

Morgan

-Morgan, az emberek egytől egyig tehetetlenek....-nem folytatom a mondtom, gondoljon csak a végére azt, amit akar. Tudom, hogy ez a megállapításom helyes és néha úgy érzem én vagyok a legtehetetlenebb minden tehetetlen közül. Itt ülök szemben Morgannel és látok a szemében valamiféle gyengédséget, amiről tudom, hogy szigorúan baráti, mégis reménykedem. Milyen ostoba dolog, nem igaz?
Alig merem elhinni, hogy tényleg nála fogok lakni mindezek után. Hiszen…épp most hívott meg magához valakit, aki megmérgezte az apját és győzte meg ennek helyességéről.  Ez nagyon szép és nagyon óvatlan tőle, a helyében nem engedném egy hasonló vendégnek, hogy a reggeli teámhoz vagy kávémhoz nyúljon.
Akaratlanul is látom magam egy képzeletbeli lépcsőn lépkedni felé és a pillantásában ravaszul bujkál valami olyasmi mintha… Nem, ez csak a képzeletem szüleménye, sosem nézne úgy rám, ahogyan azt én szeretném. Épp ezért nem akarom még vizualizálni sem a dolgot. Csak két remek barát leszünk, akik együtt laknak egy ideig és azt hiszem remekül megleszünk.
Most épp olyan, mintha leleplezné a titkolt a jeleimet, mintha látná a bennem a vicc megbúvó haragot és féltékenységet, ezért helyesbít a mondatán. Ez meglep. Nem igazán akartam, hogy ezek az érzelmek látszódjanak rajtam. Mikor azonban a nem létező ordenáré otthoni szokását említi akaratlanul is rázkódó vállakkal nevetek, számat eltakarva, nehogy hangosabban kacagjak az elfogadottnál.
-Ezutóbbi igazán megnyerő, bár biztos megerőltető ennyiszer átöltözni.-vigyorgok rá.
-Úgy látom kénytelen leszek  elpakolni a kis és nagyestélyi ruháimat, illetve elegánsabb neglizséimet , nehogy alul maradjak, ami az eleganciát illet.
Valójában egyáltalán nem rendelkezem estélyikkel, sem kicsivel, sem naggyal, mivel még sosem jártam olyan helyen, ahol szükségeltett volna, bár ahogyan Morgan arcát elnézem ő valószínűleg eltudja képzelni, hogy tele van a szekrényem hasonló dolgokkal. Szeretek ugyan elegánsan, nőiesen öltözködni, de nálam van egy igen erőteljes határvonal, nem szeretek alkalomhoz nem illő vagy sok lenni.
Kétkedve húzom fel a szemöldököm, mikor az őt érintő pletykák kerülnek szóba, na igen azt kell mondjam terjeng egynéhány, de én csak a felüket hiszem el és még abból is gondosan gyököt vonok.
-Pont az lenne koholmány?-kapok a szívemhez megjátszott meglepetéssel.
-Pedig, ha azt a remek kis történetet hatszor nem hallottam, hát egyszer sem.
Ez viszont igaz, nem tudom, hogy miért mesélték el nekem ennyiszer, azt pedig még inkább nem értem, hogy miért ismeretlen emberek, de meg kellett hallgatnom türelmesen aztán valahogy összegezni a hatféle változatot, amiből nekem egyik sem igazán volt ínyemre. Próbálom kikerülni a Morgan köré épülő mitikus mondavilágot, így csak nagyon egyszerű és ártatlan szerepem van benne, vagy legalábbis eddig az volt. Vajon lesz lehetőségem ezen változtatni?
Miközben én ezen merengek Morgan villámgyorsan rendezi a fogyasztásunkat, még arra sem hogy időt, hogy dohogjak, hiszen utálom, ha bármit is helyettem fizet. Újra kezet csókol, ettől a gesztustól minduntalan megélénkül a pillangóraj a gyomromban, majd elköszön.
-Nem felejtem el, ezt garantálhatom. Akkor…hamarosan. Addig is szia!
Lelkes mosolyomat már csak nehezen láthatja, hiszen kicsit még pakolászom a táskámba mielőtt utána pillantanék. A pincérnőtől még bezsebelek egy helytelenítő szájrándulást mielőtt magam is kilépnék a teázóból, aztán elindulok hazafelé.
Naplózva

Oldalak: 1 [2] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2021. 08. 28. - 16:46:26
Az oldal 0.179 másodperc alatt készült el 43 lekéréssel.