+  Roxfort RPG
|-+  98/99-es tanév
| |-+  London
| | |-+  London mugli része
| | | |-+  West End Színház
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] 2 Le Nyomtatás
Szerző Téma: West End Színház  (Megtekintve 371 alkalommal)

Mrs. Norris
Maffiavezér
***


,, a T E J hatalom ,,

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2015. 03. 01. - 21:40:37 »
0

Naplózva


Mathias Montrego
Adminisztrátor
***


nyolcadéves amnéziás

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2017. 08. 09. - 11:20:38 »
+1

*
zene:T - Swan Lake

outfit


’Lám, kívülünk is van még szerencsétlen:
Több bús látványt mutat e puszta, nagy
Színház még, mint a színt, melyben mi játszunk. '



~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~



Igazából nem volt nehéz mindent elintézni. Még annak ellenére sem mennyire rosszul indult a napom. O'Marát az ágyamba tudni volt az első arcul csapás. Az sem segített hogy behúzott nekem egyet. A feldagadt szám mostanra persze már egész szépen rendbe jött. Pontosabban akkorra mikor Lyával volt szerencsém összefutni. Mázlimra semmi nem látszódott rajta és ez jobbára akkor volt biztos, mikor La Clair volt olyan kedves hogy emlékeztetett rá. Mármint arra hogy teljesen épek hisz ahogyan megcsókolt, nos... hát nem okozott nagyobb fájdalmat, maximum a lelkemnek. De ezeket a tényeket sürgősen igyekeztem is elfelejteni, mert az este Clemy-é. És ezt abszolúte nem akarom elrontani semmivel sem. Így a készülődést enyhe gyomorgörcs társaságában ejtettem meg. Esélyesen ez akkor is meglett volna, ha nem éppen a mai nap jönnek össze így a dolgok, ám evidensen mindez jócskán rátett egy lapáttal. Bosszúsan indultam el az Astoriába. Kivételesen eszembe sem jutott hoppanálni, hisz a londoni lakásunktól pár utcányira van csak a Mágus tér, az elit negyed és az étterem.. Az a hely, ahova megbeszéltük a találkát. A fejemnek pedig kell egy kis szellőzés. Annak idején Batsa is el volt halva tőle és a francia konyha is remek. Hát igen, Pierre az Pierre. A séfek legjobbika így nem aggódom azon, hogy bármi balul üthet ki. Hacsak Lyana meg nem jelenik a színházba, de azt kötve hiszem. Igaz, hogy elit esemény, amire mint díszvendéget meghívhatják, de miután nem tudják hogy épp ebben a városban tartózkodik és amúgy is feladni készül a szakmáját, már ami a nyilvános előadásokat illeti, nem hiszem hogy okom lehetne az aggodalomra. Amúgy is a darabban nem láttam a szereposztásban (persze ez nem minden kétséget kizáró tényező, ám mégis csak megnyugtató).  Idegesen babrálok a zakóm ujjával, s amint feltűnik Banks tudom, jó választás volt a ruha. Ugyanis lenyűgözően gyönyörű. Nem is kellenek szavak, tudom hogy enyhén bosszús a dolog miatt, de ezt fel sem veszem. Hisz végtére is én hívtam, evidens hogy segítek neki beilleszkedni és alkalmazkodni ebbe a közegbe. Ám ez az előtte megesni készülő két órácska csak a miénk, amit szeretnék jól (és kevésbé idegroncsként) eltölteni vele. Így mindössze elégedett mosollyal köszöntöm és a kezére csókot lehelve invitálom be az étterembe, hogy az elképedt vendégsereg és személyzet láttára élvezzük ki az előadás kezdete előtt jutó időt.

A West End színház méltán az egyik leghíresebb. Sznobul fellengzősen szeretik is híven hirdetni, hogy "ez az a hely, ahol a világ találkozik." S végeredményben igaz is, hisz nemcsak a varázslótársadalom krémje fordul meg, de a mugli elit is bebocsátást nyer. Gyakorta ellátogat a királynő is a külön neki fenntartott díszpáholyba, ha épp olyan kedve szottyan. Az impozáns épület már messziről tekintélyt parancsoló és díszes ablakstukkói és oszlopai az a tizenhetedik század elejének építészeti stílusát elevenítik meg. Emlékszem,hogy az első alkalommal eléggé giccsesnek találtam a fehér épületegyüttest, de miután a testvérem végig áradozott róla, megpróbáltam olyan szemmel nézni, mint ő. Érdeklődve pillantok Clemre, aki a karomba kapaszkodva sétál velem, hogy mégis rá milyen hatással van? Összenyomja az ember egóját az biztos. Megkerülve a teret és a szökőkutat, ahol Eros szobra küld csókot felénk már teljes nagyságában pompázik előttünk. A bejáratnál már egyre nagyobb a nyüzsgés. Elegáns nők ruhái csillannak meg a szürkület utolsó természetes fényeinél és a lámpák aranylóan sárgás felgyulladó köreinek egyvelegében. Beszélgetés hangja vegyül bele a szélbe, mely felénk száll enyhe kacagással megfűszerezve. Bíztatóan pillantok a partneremre és pár perc szünet után finoman húzva indulok el vele a befelé tartó hömpölygő tömeg irányába.  
Tudom, hogy Clem nem akarta ezt. Nem igazán. Nem vagyok hülye. Mindössze csak miattam jött el, amiért nem győzök elég hálás lenni. Így igyekszem mindent magamra vállalni végtére is ő aztán abszolút elveszett itt. Nekem sem olyan egyszerű, mint elsőre tűnhet, de mégis csak ismerem a terepet úgy többé-kevésbé. Így mikor belépünk és megkörnyékeznek minket illedelmesen kezet fogok és bemutatom őt is. Büszkén. Nem foglalkozom a meglepett arcokkal, vagy a végigmérő pillantással, amivel nem csak őt, hanem engem is illetnek. Udvarias kitérő válaszokkal pár perc múlva sikerrel rázok le mindenkit, s a kezénél fogva finoman navigálom el a családunk számára, azaz jelenleg a számunkra fenntartott páholyig. Nem törődöm Eric-kel sem, aki láthatóan nem vesz észre, mert elmélyült társalgást folytat három nővel. Más esetben (pláne ha egyedül lennék) meglehet becsatlakoznék vagy legalábbis üdvözölném, ám most Clem az első mindenki előtt.
A súlyos vöröses árnyalatú függönyt félrehúzva szabadítom fel az utat s intek neki hogy övé az elsőbbség. Őt követve az anyag suhogva omlik alá utánam, s a négy székből álló kis erkélyrészünk látványa tárul elém. Igényesen szépen berendezett, mint minden itt, s mint mindig. Egy kis asztalon előkészítve a borssúrák az előadás részleteivel, a pezsgővel és a látcsövekkel. Tekintetemmel elégedetten konstatálom, hogy tényleg semmi nem hiányzik és minden adott ahhoz, hogy az ember élvezhesse a darabot. Mégis a görcsbe feszülő gyomrom nem tud felengedni. Talán azért, mert félek sem a balett nem fogja elnyerni Clem tetszését sem pedig az egész miliő.
Minden esetre azért felé nyújtok egyet a nekünk elhelyezett leírásból és kezembe véve az egyik hófehér gyöngyházzal kirakott messzelátót megvárom, hogy helyet foglaljon. Mellé ülök miközben zavartam köszörülöm meg a torkom.
- Remélem szereted a balettet.
Én nem különösebben, de ez amolyan részletkérdés azt hiszem. Amúgy meg, a nők általánosságban kedvelik. Legalábbis amennyire tudom Dean is eléggé odavan minden kulturális eseményért pláne ami itt zajlódik és a húgom is. Sőt, még Eric is kifejezetten élvezi leszámítva a nagy áriázós operákat. Lehet csak én vagyok ennyire elcseszett vagy csak nincs meg a kellő jó emlékem, ami ide köt. Hát végtére is mit várok?
- Alkalmanként állítólag a királyi család is tiszteletét teszi - bökök az egyik üres páholy felé, ami tőlünk jobbra helyezkedik el. A hófehér nagy szék terpeszkedve foglal helyet, hívogatóan tényleg csak az uralkodóra várva, aki ezek szerint ma kihagyja a műsort. A fények kezdenek elhalkulni, de a moraj pár pillanatig erős, hisz az emberek nem figyelnek fel azonnal a környezetváltozásra. S amint felismerik a helyzetet lassan kezd csitulni a hangzavar. A világosság utolsó szikrái megcsillannak a mennyezeti óriás csilláron ami csiszolt kristályokkal díszített, hogy az arany borításokon még egyszer utoljára visszatükröződve teljességgel elhaljanak. Az egyre szürkülő homályban Clem felé nyújtom a berakásos messzelátót majd egy kissé feszengő, de bátorításnak szánt mosolyt villantok felé. Ez lesz a könnyebbik része a dolognak. Az előadás után majd a fogadás az, amitől a gyomrom máris szaltót vet az idegességtől. Ahogy elhalkul a tömeg, a kezem pedig ösztönösen keresni az övét. A fények végül teljesen kihunynak és a sötétség borul a színházra a síri csenddel egyetemben. Majd az előadás kezdetét veszi.
Naplózva



Clementine Banks
Hugrabug
*


˛Napsugár˛

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2017. 08. 09. - 21:28:49 »
+1


~ outfit ~


'Theatre doesn't last.
Only in people's memories and in their hearts.
That's the beauty and sadness of it.

But that's life. Beauty and sadness.'


Már azóta úgy érzem magam, mint elefánt a porcelánboltban, mióta elindultam.
Semmi ésszerű okom nincs erre, pontosan tudom, akik rám nézhettek az utcán, a Mágus térre tartva, nem tudhatják, ki vagyok, hova megyek, kivel leszek, nem tudhatják, hogy számomra ez sok minden, csak nem természetes állapot, hogy félek attól, hogy kitöröm a bokám, vagy fennakadok valamiben a ruhámmal, vagy egyszerűen attól, hogy tök hülyén nézek ki, és mégis azt érzem, hogy mindenki bámul rám. Miért nem jobb az embereknek soha, hogy a saját dolgukkal foglalkozzanak? Kicsit remélem, hogy a csodás vacsora elkergeti a rossz érzéseimet, meg a borús gondolataimat, és bár pillanatnyilag ez sikerül, amint befele tartunk a színházba, már megint olyan vagyok mint egy összegubancolódott, maréknyi idegcsomó…
Mondjuk, ha tudom, mi lesz ebből a „vettem neked ruhát” dologból, talán rögtön azt mondtam volna, hogy óóó, neeeem, neeeeeeem, nem és nem, nem köszönöm! Szerintem életemben nem költöttem ennyit az összes ruhára, amit valaha kinőttem, mint amiről a mostani dolgaim szolidan rejtett helyre elhelyezett címkéi árulkodnak, és kellemetlenül eszembe jut a nap, amikor én mindezt kézhez kaptam, és azzal a lendülettel csomagoltam is vissza mindent, amint meghallottam, hogy apa a szobám felé közeledik. Ó, igen, mondtam már, hogy apa, szegény, drága, édes apukám azt hiszi, maximum egy moziig merészkedek el ma este, és azt sem férfiúi társaságban teszem? Nem? Hát, akkor most mondom. Ez az este végeredményben nevetségesen sok dolgot felkavart ahhoz képest, hogy épp hogy csak most kezdődik el. Például, tökre szerettem volna az egészet elmesélni legalább anyának (ha apától nem is igen remélhettem bármiféle megértést is, maximum aurori kíséretet…), amikor meglátogattam a szünet lehetőségével élve, de aztán olyan lehetetlenül viselkedett, hogy letettem róla.

Összességében… sokkal rosszabb hangulatban nyomakodok be Mathiasba karolva a színházba, mint ami egészséges lenne, és csak remélem, hogy ez kívülről nem kimondottan látszik. Tekintetbe véve, hogy ezek mellett egyik ámulatból a másikba esek, és inkább lefoglal az, hogy kitartóan zavarban legyek, ha csak bemutatnak valakinek, kétlem, hogy pont az enyhe rossz hangulatom lenne az, ami meglátszik rajtam.
És amúgy is…
… nem kéne most legalább (legalább!) tíz centivel a föld felett lebegnem bármiféle varázslat nélkül? Nem kellene úgy megélnem ezt az egészet, mint egy valóra vált álmot, de minimum (minimum!) tündérmesét? Miért nem tud a valóság is olyan egyszerű lenni, mint a filmek, és miért nem lehetek legalább egy kicsikét butább, hogy ne tudjam megfelelően felmérni, mi vár rám idebenn? Annyival könnyebb lenne. A vacsorát igazából könnyű volt átvészelni – talán holnapra már nem is úgy fogom gondolni, hogy átvészeltük, mert mindenki rettentően udvariasan viselkedett velünk (még akkor is, ha tudom, ez nem nekem szólt), minden isteni volt, és legalább csak ketten ültünk az asztalnál, és szabadon beszélgethettünk akármiről. Itt ez már egészen más. Olyan mintha mindenki egy kicsit velünk lenne, noha nincsenek, és persze olyan, mintha mindenkinek tudnom kellene a nevét, de nem tudom, és mindegy, hány embernek árulták el az én nevemet, szerintem sem ők nem emlékeznek rám, meg én is elakadtam az első két embernél, akiket talán Victoriának és Emmanuelnek hívtak. Vagy nem. Talán már sosem fogom megtudni.
Ha nem figyelnék kínos fegyelemmel minden mozdulatomra, szavamra, és még arra is, mit hogyan, meg meddig nézek, meg arra, hogy egy pillanatra se engedjem el Mathiasnak legalább az ujjait, ha épp mást nem is, mert akkor biztosan egy perc alatt elvesznék teljesen… akkor biztosan lenyűgözne itt minden. Nem mintha nem nyűgözne le így is, épp csak nem tudom teljes egészében felfogni. Az épületet kívülről sokszor láttam már, de persze sosem voltam idebenn, legalább olyan elegáns, mint amilyennek elképzeltem. És mindenki, aki itt van, pont ugyanolyan elegáns. Mindenkit mintha skatulyából húztak volna elő, minden hajszáluk a helyén van, minden szavuk, minden mozdulatuk, én meg úgy érzem magam, mintha láthatatlanul kukkantanék be erre a világra, ami olyan ismeretlen és idegen számomra. Az mondjuk sokkal jobb lenne. Sajnos – vagy nem, ki tudja, talán ha nem vennének észre, az mégis csak bántaná az egómat, Merlinre, milyen ambivalens érzéseim vannak… - azonban nem vagyok láthatatlan, nagyon is látnak, érzem, hogy most tényleg sokan meg is bámulnak, és nem igazán van hova rejtőzködnöm a kíváncsiskodó tekintetek elől, hacsak „merő véletlenségből”  épp nem maradok le Mathias mellett épp csak annyira, hogy félig a válla mögé húzódjak, egy szögből kizárva mások kutakodó tekintetét.

Noha a környezet bizonyos tekintetben nem is lehetne csodásabb, azért mégis csak megkönnyebbülök, amikor végül kissé remegő tagokkal megérkezek Mathiasszal együtt oda, ahol ülni fogunk, és előre enged a páholyt takaró függönyt félrehúzva. Annak ellenére, hogy most is egy emberekkel teli hatalmas helyiségben vagyunk voltaképpen, itt máris kicsit könnyebb lélegezni, és talán akaratlanul halkan fel is sóhajtok, ahogy gondolatban lerázom magamról az ismeretlenek jelentette inkább kellemetlen, semmint kellemes izgalmakat, és végre sikerül megejtenem, talán a vacsora óta először, egy könnyed kis mosolyt. Nem akarok egészen hálátlannak sem tűnni. Hiszen ez az egész tényleg lenyűgöző, csak adott körülmények között kicsit sajnos nehéz is.
- Azt hiszem, igen – ilyesmit talán nem szokás felelni, ha voltaképpen az embert az ízléséről kérdezik, de élőben még sosem láttam balettet, csak a tévében – mert hát valahol, valahonnan tutira minden évben közvetítik a Diótörőt, amiért gyerekkorom óta rajongok, és hát A hattyúk tava is Csajkovszkijt dicséri, ami már önmagáért beszél, meg a történet… hát az meseszép, de efféle ömlengésbe inkább nem kezdek, csak somolyogva elveszem a felém nyújtott színlapot. Ne felejtsem majd elvinni magammal… csak úgy, aprócska emléknek.
- Váó… - követem aztán a tekintetét a fehér székes páholyig, miközben helyet foglalok én magam is. Már csak az kéne, hogy még a királynő is itt legyen mondjuk…! Akkor aztán semmit sem tudnék élvezni az előadásból, pedig örülök neki, hogy van előadás, mert úgy érzem, ha valami, az biztosan le tudja kötni a figyelmemet annyira, hogy ne gondoljak semmiféle járulékos, kellemetlen butaságra, és majd talán könnyedebb szívvel vetem bele magam az este azt követő részébe. Elveszem Mathiastól az egyik távolba látót, és most attól tartok, le sem tagadhatnám, hogy szinte izgatottan várom az előadás megkezdését. Maga a színház, meg az előadás, sokkal-sokkal jobban érdekel, mint a sok-sok ember, aki összegyűlt meglátogatni azt. Összeharapom az ajkaimat, ahogy tompulnak a fények, izgatott-ijedt pillantást váltok az oldalamon helyet foglaló Mathiasszal. Ez most így… igazából egyáltalán nem is rossz. Szinte oda sem nézek, ösztönösen találom meg a sötétben az ujjaimmal az ujjait, hogy közéjük fészkeljem magam A hattyúk tavára....
Naplózva


Mathias Montrego
Adminisztrátor
***


nyolcadéves amnéziás

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2017. 08. 09. - 22:58:10 »
+1

*
zene:T - Swan Lake

outfit


’Lám, kívülünk is van még szerencsétlen:
Több bús látványt mutat e puszta, nagy
Színház még, mint a színt, melyben mi játszunk. '



~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~



Clem mosolya és sokkal inkább az elképedése meg az, ahogy ennek hangot is ad bennem is old valamicskét a feszültségen. Igaz közel sem annyit, mint amennyit szeretnék vagy kellene, de mégis csak jobb valamivel. Mikor a színdarab első dallamai felcsendülnek lelkes tapsvihar tör ki, pláne a jól ismert dallamokra. Haloványan elmosolyodom, mert eszembe jut, hogy Blaire ilyenkor mindig álmatagon dől előre a fa és vörös bársony korlátnak és ábrándos pillarebegtetésekkel szemléli a táncoló hófehér hattyút imitáló művészeket. Sosem tudtam értékelni a balettet igazán. Lehet bennem van a hiba, de valahogy mindig túl elit, túl kecses, és túl sok. A zenék is súlyosak egy-két lágyabb dallamot leszámítva, s összességében mindig tragédia a végük. Lehet hülyeség, de úgy hiszem van kellő tragédia a saját életemben, nem hiányzik még ezt néznem is. Minden esetre az ilyen események legtöbbjén akár tetszik, akár nem részt kell venni. Nem csak mert muszáj, vagy mert van akinek a politikai hadszíntér ez... gazdasági stratégia is. Ha gazdag vagy és nemes (mint én) részben kötelességed ápolni a hagyományokat. Másrészt a kapcsolatok itt köttetnek leginkább. Ekkor téved oda valaki, hogy kellene neki ez vagy az, esetleg ha nem téged talál meg azon nyomban, hát elirányítják mások hozzád. De lássuk be, ezekben a körökben ritka, ha valaki nem tud valakiről valamit. S Clem itt és most kellően nagy hírfaktor a társaságnak. Igaz jó azt hangoztatni, hogy az apja remek minisztériumi auror és ez kellően leplez mindent még a kegyetlen valóságot is. Mert a kegyetlen valóság nem más, mint az, hogy én könnyen le tudtam kérdezni a dolgot róla (és evidensen meg is tettem és nem, eszembe sincs véka alá rejteni ezt az információt még előtte sem) de az is feltételezhetően bizonyos, hogy Banks apukának halvány lila boszorkányfűkivonata sincs hol is van ma este a kislánya és pláne hogy kivel. Mindegy ez nem az én bajom (habár nem örülök, hogy Clem képtelen volt ezt megosztani őszintén. Hol van itt a jó szülő-gyermek viszony? Meg az őszinteség? Hát pont ott, hogy sehol.) Mondjuk épp én beszélek, aki gyűlölte az apját? Na igen, az élet kemény és jobb, ha hozzáedződik az ember.
Elnézem a balettet, a hófehér ruhákban táncoló táncosnőket. Akárhányszor előbukkan egy-egy szőke hajkorona szoros kontyba összefogva a gyomrom megugrik. Tekintetemmel méregetem a szereplőket, de egyik sem az, akit sejteni vélek. Nem is tudom hirtelen, hogy ez megkönnyebbüléssel vagy csalódottsággal tölt el. Elég vegyes érzelem szó se róla. Be kell látnom, Lyana páratlan táncosnő és mindannak ellenére, ami köztünk történt újra megnézném az egyik előadását. Egyedül ő köti le kellően a figyelmemet.
Clem ujjaival az enyémben jóleső elégedettség tölt el még az ő gondolata ellenére is. Hiába a mai affér, jól döntöttem hogy így alakítottam a helyzetet. Mind vele, mind La Claire-el. És meglehet ez önigazolás, de Clem megérdemli, hogy itt lehessen. Félvérsége ide vagy oda. Unottan irányítom el barnai íriszeim és pásztázom a félig homályba burkolózó közönséget. Van, akit azonnal felismerek, s van, akiről csak sejteni vélem kilétét. A névmemóriám pocsék, az arc az valamivel jobb, de... annyi információt kell folyamatába megjegyeznem... francnak van ehhez energiája meg agya!
A velünk szemközt elhelyezkedő páholyba észreveszem a barátomat, akit szintén nem a húga kíséretében látok. Nem tudom mi lehet Athaleával, de az, biztos hogy a Mungó zárt osztályáról jó ideig nem kerül ki. Ericet pedig mintha ez csöppet sem zavarná. Szokás szerint élvezi az életet, habzsolja a nőket. Biztosan a műsor után is összeszed legalább egy táncost. Tudom az elvét.. szereti a hajlékonyságot. És ki lenne alkalmasabb jelölt erre ha nem a lent káprázatot előidézők? Ám persze szemlátomást most sem unatkozik. A tőle jobbra ülő nőszemély legalább tíz vagy tizenöt évvel idősebb. A másik meg... hát innen nehezen kivehető. Mikor pedig az egyik kecsesen lebukik, mintha csak a szoknyáján igazítana meg egy ráncot vagy a cipője pántját igazgatná meg, de időközben elfelejt visszamagasodni... nos... hát enyhén zavarba jövök. Nem is amiatt, amit látok (tőle ez már abszolúte megszokott), hanem amiatt hogy Clem ezt esetleg észrevette-e. És ha igen mégis mit szól hozzá?
Félszeg sanda oldalpillantást vetek rá, de rájövök, ez baromi rossz ötlet, így inkább csak kínosan az összekulcsolt kezünket vizslatom. Jó pár perc telhet el így. Végül enyhe fészkelődés után újra a felcsendülő taktusok irányába tekintek.
Az első felvonás hamar lemegy és a második innen már gyerekjáték. Szinte repül az idő, tekintve, hogy ez nem megerőltető egyikünknek sem (kivéve a fellépőket) és elég csak tapsolni akkor, mikor mindenki vagy elhallgatni akkor, amikor mindenki. A végén meghajlások következnek tudom, ez a finálé. Most jön a sárkány odúja, ahova nem is egy, hanem egyszerre két bárány is betéved nagyokat bégetve. Minden esetre végigvárom halálos nyugalmat erőltetve magamra míg minden taps elül és a fények teljesen felerősödnek. A tömeg fészkelődni kezd és nekem sincs már tovább lehetőségem húzni az időt.
- Öhm, ígérem nem kell sokáig maradnunk - pillantok a lányra miközben felállok és felsegítem őt. Hagyom hogy újra belém karoljon ha akar és úgy invitálom, hogy elhagyjuk az eddigi idilli békét adó erkélyt.
Szívből remélem, Clem bírni fogja a gyűrődést. Az a baj ugyanis, hogy itt ha levágsz egy sárkányfejet annak egyszerre nem kettő, hanem hét feje nő ki rögvest. Szóval a taktika mindennél előbbre való. A húgom ebben mesterien zseniális és Dean-nek sem kell a szomszédba mennie kurázsiért. Én megteszem azt amit tudok, de ha nem megy... legalább ugyanolyan hattyúhalált fogok produkálni, amiért Clem annyira odavolt. Aztán majd ő kicitálhat innen vagy megmenthet, esetlegesen halhat velem. Az már rajta áll, vagy éppen bukik.

Naplózva



Clementine Banks
Hugrabug
*


˛Napsugár˛

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2017. 08. 10. - 19:13:41 »
+1


~ outfit ~


'Theatre doesn't last.
Only in people's memories and in their hearts.
That's the beauty and sadness of it.

But that's life. Beauty and sadness.'


Amint felcsendül a jól ismert zene jól ismert dallama, sokkal hamarabb magával ragad, beszippant az előadás, mint azt remélhettem. Ahogy elcsendesedik a terem, betölt mindent a zenekar játéka, már nem is olyan feltűnő, hogy van itt egy csomó ember, aki odakinn még gátlástalanul gusztált. Ha nem hallom őket, mintha nem is léteznének, a sötétben nincsenek is ott, és nem számít, hogy a színpadot is bevilágító fények olykor sejtelmes árnyékot vetnek egy-egy arcra, ha nekem csak a színpad világára van most szemem.
De ha egyszer annyira szép…! Kicsit sajnálni kezdem, hogy boszorkánynak születtem. Végül is, anya miatt nem tudom, mennyire volt garantált, hogy az leszek. Ha nem mutatom a mágia nagyon is feltűnő jegyeit, bizonyára nem vesznek ki az iskolából már kis elsős koromban, és akkor esetleg valaki rábeszélhette volna anyát, hogy írattassa csak be ezt a kislányt balettre, jót fog tenni neki, leköti majd az energiáit, és ki tudja? Akkor mostanra már úton lehetnék egy ígéretes balerina-karrier felé, és nem az utolsó évemet taposnám a Roxfortba, nagyjából zéró tervvel a jövőmre nézve. Hirtelen tényleg elkezdem ezt sajnálni, ahogy a kecses, könnyed mozdulatokat követem figyelemmel, azt a látszatra erőlködés-mentes mozgást, ami mögött ugyan tudom, hogy rengeteg munka, és rengeteg fájdalom van, de én is úgy gondolom, ahogy bizonyára a balerinák – mindez megéri. Abszolút megéri!
Azt a kis sajnálkozást leszámítva, amit lanyha kis vágyálmok okoznak csak a szívemben, nem is gondolok semmi rosszra, míg tart az előadás. Hiába nem használnak szavakat a balettben, csodálatosan egyértelmű minden anélkül is, minden rezzenés, lépés, gesztus, lesütött tekintet. Nem mintha ne ismerném a történetet, és ne tudnám, mi lenne a vége, mégis megkönnyezem egy egészen (egészen!) kicsikét, és mire vége az előadásnak csak azért érzem szomorúnak magam, mert az egész annyira igazságtalan, és annyira tragikus… de közben gyönyörű is.

Csordultig telik a szívem a tragikus hősök szomorú végzetével, és egészen bódultnak érzem magam még akkor is, amikor a tapsvihar csitulni kezd, a terem fényei egyre erősödnek, míg teljesen ki nem világosodik a színházterem, és újrakezdődik az a tipikus zsivaj, ami a nagy társaságok sajátja szűk falak közé szorítva. Nehezen szakadok el a történettől, ez kétségtelen, ahhoz túlságosan is tetszett – ami bizonyára könnyedén leolvasható rólam – és túlságosan is szép volt. Ennek fényében valahogy nem is igazán tűnik már valóságnak a valóság, és nem is tűnik annyira fenyegetőnek az, ami odakinn vár ránk. Elvégre mi nem fogunk meghalni, példának okáért. Ha gondolatban itt maradok, ebben a pillanatban, és csak úgy teszek, mintha abszolút figyelnék mindenkire, aki nekem beszél, talán még könnyebben át is vészelem, és remélem, Mathias figyel arra, hogy ne veszítsen el. És nem lesz semmi gond – ironikus módon önt belém egy kis erőt az előadás utóhatása, pedig nem felvidítania kéne, de az élmény valahogy mégis pozitív kicsengéssel ülepszik le bennem.

Persze, azért annyira még sem akaródzik mennem. A megérkezés kis intermezzóját leszámítva eddig végül is sokkal jobban alakult az este, mint amire számítottam – elvégre még nem csináltam semmi kínosat, vagy ostobát, a bűbáj, amit a cipőmre olvastam rá hatásosnak tűnik, és sem hasra nem estem, de még a lábam sem fáj benne, nem akadtam fenn a ruhámmal semmiben, nem ettem le, nem ittam le, nem szólaltam bele egy néma csendbe, vagy bármi butaság… ugyanakkor még így is valahogy idegen volt az egész, és ebben az idegenségben mintha más lett volna Mathias, és más lettem volna én is. És ez már sokkal kevésbé volt jó.
Nyilván nem maradhatok azonban itt ücsörögve a páholyban egyedül, amíg Mathias megteszi a kötelező köreit, pedig hozzá sem nyúltunk a pezsgőhöz, ami talán nem lett volna rossz ötlet (persze, csak módjával, mert nem hiszem, hogy valaha is ittam volna egy pohárnál többet bármiből), de hát ezért hátra maradni meg végképp kínos lenne. Hát felállok, hagyom hogy segítsen, kicsit eligazítom a szoknyámat, ahogy átsuhanok a fotelek között, és egy ideges félmozdulattal babrálok a hajammal, míg rá nem jövök, hogy minél kevésbé nyúlok hozzá, annál kevésbé teszem tönkre a saját kemény munkámat - Ahogy szeretnéd – mondom egy kissé talán gépiesen, ahogy élek a lehetőséggel, és belé karolok. Hát… ha menni kell, hát menni kell. Hunyorogva érek ki az oldalán a fényárban úszó fogadásra.
Naplózva


Mathias Montrego
Adminisztrátor
***


nyolcadéves amnéziás

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2017. 08. 10. - 19:59:57 »
+1

*
zene:P - Canon In D Major

outfit


’Lám, kívülünk is van még szerencsétlen:
Több bús látványt mutat e puszta, nagy
Színház még, mint a színt, melyben mi játszunk. '



~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

- Ahogy szeretnéd.
Ahogy szeretném?
Kedvem lenne egy az egybe visszakérdezni de az elég ostobán hangzanak. Viszont a felháborodott hangnem biztos lökne rajta egy jókorát a nyilvánvaló felé. Mióta is Clementine Banks ennyire... beleegyező? Igen, talán ez a legjobb szó rá. Mert ahhoz hozzá szoktam már hogy dacos (mint valentin-napon), könnyezős (mint az alapítók folyosóján és mint most is, mert láttam én azokat a párafelhőben úszkáló szemeket és nem is tudtam mit kezdeni velük így leginkább nem vettem róluk szimplán tudomást) és kioktató (mint... mint mindegy egyes eddigi alkalommal kivéve a mostanit meg az utóbbi 1 hétben úgy az összeset). Hát kérem szépen mi van itt? Mi ez a pálfordulás? Eszemhez nem térek. Na de persze megteszi ezt helyettem más, mert egyetlen kis mozzanat alatt ahogy leérünk a galéria lépcsőjéről az oldalsó fogadótermek felé irányítva lépteinket le is támadnak. Úgy négyen élből. Mindenki örömmel kiáltozik hogy végre ismerős arcok ésatöbbi ésatöbbi, csak nekem nincs kedvem úgy szimplán az egészhez. De hát miután ez őket csöppet sem érdekli így megmaradok magamnak a szenvedésben s nem is osztozik rajta senki sem. Kivéve talán Clemet. De még ő is, így első ránézésre jobban elvan a bámészkodással, a terem díszítésének alapos vizsgálatával, mint azzal hogy az én kedvetlenségemen osztozzon vagy hasonlóképp viselkedjen. Persze a felszínen minden más, minden idilli és minden jó. Udvarias kitérő válaszok tömege következik, főleg mikor Clem újabb és újabb bemutatása után a húgomra kérdeznek rá. Egyszer még Emily-t is megemlítik meg Pansy-t éltetik de mondjuk Monstro-éktól mást nem is vártam. Időközben azért sikerül zsákmányolni az egyik elhaladó pincértől két pohár pezsgőt. Az egyiket a hosszú ujjai közé ékelek, noha szívem szerint mindkettőt egymás után közvetlen hajtanám fel.
Mikor végre már úgy tűnik van esély, hogy ne akadjon újabb ember horogra, akkor sem szegődik a pártomra Fortuna. A terem másik végéből ugyanis egy jól ismert hang kiált felém, és nem tudok nem reagálni a nevemre.
- Hé hé! Mont! Mooonty! Helló! Helló pajti!
Eric átverekszi magát két emberen is mire mellénk ér. Kissé szuszog de sejthető hogy ez csak amolyan színészi rájátszás nála. Vidáman Ver hátba és viszonzom a gesztust bár sokkalta szelídebben s csak a karján.
- Ezt a rémunalmas előadást! Azt hittem elalszom rajta. Még jó hogy Josephine ébren tartott!
A vigyora egyértelmű. Tudja, hogy tudom. És ez kellően kínos így nekem, mert feltételezem, hogy Clemnek fogalma sincs miről is hadovál itt a barátom.
- Elég savanyú voltál a páholyban. Mi van? Kifogytak a Roxfortból a csajok? Tény, mind gondolom engem sirat azóta is. Áh, de te is elég jó parti vagy, nem is értem őket. Ó hellóka! Hát te nem Blaire vagy. Néztem is, hogy a húgod hogy lefogyott! Gondoltam a vizsgadrukk teszi. Tisztára olyan, mint egy seprűnyél... de hát akkor nem a húgod... világos. Üdvözletem, Eric Lestrange!
Hát igen. Eric az Eric és vele nem lehet mit kezdeni. Talán a szavai élét elveszi az, ahogy Clem kezéért nyúl így ő kénytelen elengedni engem, hogy a kézcsókot megkaphassa, ami jár neki. Furcsán hiányzik, még így a szmoking alatt is jól érezhető volt.
Egy percre a plafon felé pillantok csak hogy lenyeljem a haragommal vegyítve keveredő röhögésem. Annyira tipikus!
- Nos igen Eric. Bemutatom Clementine Banks-t. Clem ő itt a...
- Legjobb barátja! - Lestrange szemtelen vigyora olyan széles hogy majdnem megkerüli körbe az arcát egészen addig, míg a név szöget üt a fejében és meglepetten figyel hol engem hol a lányt.
- Banks? Csak nem az a Banks? Az aurorapukás? Ó részvétem Mont. Hát igazán vigyáznod kell a seggedre! Na de várj csak... az a Banks? A békacsókolgatós? Ó Merlinre, hát gratulálok kisanyám, igazi seprűnyélhercegnő lettél. Kicsit csókolgasd tovább és megeshet hogy igazivá válsz... ő meg visszanyeri még az eszét is.
- Na most hagyd abba, Eric!
Dörrentek rá és egy szúrós pillantást küldök felé. Oké én ismerem, tudom hogy alapjáraton sem normális. Sosem volt az azt hiszem. Na de azért így is van elég gyomorideg, nem kellene ezt még fokozni is.
- Jó, jó! Megyek úgyis, Josephine és Roxane amúgy is várnak. Meg egy-két tütü alá is be kell lesnem. Mondanám, hogy tarts velem, de... na pá! Örvendtem Clemy!
- Kellemes estét!
Forgatom meg a szemeim látványosan és miközben ő elfordulva három pezsgőt is összeszed egy kézzel, addigra nekem teljesen elmegy a kedvem a létezéstől is.
- Bocsáss meg miatta... ő...
Mit is mondjak? Úgy érzem értelmetlen szabadkozni, mert csak ront a helyzeten. De mégis érzem, hogy kellene. Részben magam miatt, részben Ericért (nem olyan bunkó ő, mint amilyennek tűnik úgy elsőre élből) részben meg azért, mert a szavak vékony jégen táncoltak a kegyetlenség befagyott taván. És azt hiszem az már be is repedt a barátom szavainak köszönhetően.  

Naplózva



Clementine Banks
Hugrabug
*


˛Napsugár˛

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2017. 08. 10. - 21:36:28 »
+1


~ outfit ~


'Theatre doesn't last.
Only in people's memories and in their hearts.
That's the beauty and sadness of it.

But that's life. Beauty and sadness.'


Minden bizonnyal túl korán örültem.
Pedig nem is örültem igazán, csak tudván, hogy ami következik, az elkerülhetetlen, akkor hát meg kellene próbálnom legalább egy kicsit bizakodva nézni a jövőbe. Úgyhogy én bizakodtam. Igyekeztem elterelni a figyelmemet azzal, hogy érdeklődve szemlélem mások csinos ruháit, vagy kiegészítőit, hogy a mesterművet bámulom, ami maga a terem plafonja, hogy udvariasan mosolygok, és hol némán, hol halk közbeszólásokkal egyetértek, vagy… vagy éppen ténylegesen, és minden energiám rámegy arra, hogy bizonyos dolgokat ne halljak meg. Mármint, amikor ilyen elánnal ecsetelik más ifjú hölgyek nagyszerűségét a fülem hallatára, akkor azt most nem kéne minimum egy kicsikét sértőnek éreznem? Persze, bizonyos tekintetben ezek az emberek nem tudnak megsérteni. Még ha apa neve egy-kettőnek mond is valamit, akkor sem nagyon tudnak rólam semmit, nem tudják ki vagyok, vagy milyen vagyok, és annyira nem vagyok sem felszínes, sem buta, hogy magamra vegyem olyan emberek véleményét, akik nem is tudnak rólam semmit. De ha már nekik van véleményük rólam, hát Merlinre mondom, sajnálom, de nekem is lesz véleményem róluk… ami nem mindig hízelgő. Amikor ilyen kedvesen, és mézes-mázosan adják elő, hogy mintha itt sem lennék, és ne hallanám minden szavukat, akkor pedig a véleményem sok minden, csak nem hízelgő.

Ennek fényében nem is nagyon lepődöm meg, hogy igen hamar úgy kezdem érezni magam, mintha valami kiegészítő lennék, ami valahogy – jó ég tudja, hogyan, mert most épp nem is értem – hozzánőtt Mathias oldalához, nem is egy létező emberi lény. Mármint, tudom, hogy ebben a kíméletlenül egyre csak érkező, és érkező emberforgatagban nem igazán van lehetősége, hogy közvetlenül hozzám beszéljen, vagy velem foglalkozzon, de arra elég hamar rájövök, hogy tulajdonképpen az senkit sem érdekel, ha én beszélek, úgyhogy akár meg is tarthatok magamnak minden esetlegesen kikívánkozó szót. Így azonban csak úgy vagyok, aprót kortyolok a pohárból, amit a kezembe nyom, és elgondolkodom, hogy vajon tud-e bárki úgy élni, hogy minden beszélgetés elején csak kap három személytelen mondatot, egyes szám harmadik személyben, mintha tényleg olyan egyszerűen le lehetne írni, mint mondjuk azt a nyaralást, amit az ember következőnek készül megejteni… igazság szerint ettől elég hamar elfáradok. Inkább úgy érzem, az, hogy csak vagyok, és nagyjából mindenki azt méregeti, vajon vagyok-e ehhez „legalább” elég csinos, sokkal rosszabb, és sokkal fárasztóbb, mintha tényleg, igazán meg tudnának sérteni. Akkor legalább éreznék valami mást is, ezen a szolid fásultságon túl, meg azon, hogy hát… mit tagadjam. Eszembe jut, mit képzeltem el akkor, amikor Mathias azt mondta, végre elszabadulhatunk egy kicsit az iskolából, de ez szabályosan rosszabb, mint az, hogy Belby elől kell bujkálnunk. Ott legalább tényleg egymással vagyunk elfoglalva, míg én többször is felteszem magamban a kérdést, hogy most mégis mit keresek itt, és egyáltalán miért is volt szüksége arra, hogy eljöjjek…

Nem igazán tartom számon az embereket, akikre udvariasan mosolygok – egyre kevesebb őszinteséggel, és egyre kevésbé szélesen –, a tömeg kissé szédítő, de legalább magamat is meglepem, hogy látszólag, úgy érzem, egész jól viselem a dolgot. Persze, attól még nem szeretem. Óvatosan iszogatom az italomat, mert még eszembe jut a saját intelmem is – jobb vigyázni, biztos hamar, és kevés is meg tudna nekem ártani, ezzel pedig nem ilyen körülmények között akarok játszani.
Nem reménykedem jobban attól sem, amikor olyasvalaki közelít felénk – vagyis igazából csak Mathiashoz -, aki egészen más hangnemet üt meg, mint a többiek, amiből elég gyorsan logikus következtetéseket lehet levonni. Ahogy abból is hamar tudom, hogy sok jót nem várhatok tőle sem, amikor mérhetetlenül unalmasnak minősíti az előadást. Bár mondjuk… azt azért nem láthattam előre még a kevéske pesszimizmusommal sem, amit végül az arcomba kapok. Végül is, az is egyfajta mestermunka, ha valaki már két perc alatt többszörösen le akar oltani, nem? Nem is nagyon igyekszem úgy csinálni, mintha lelkesítene a lehetőség, hogy elengedjem Mathiast, áttegyem a bal kezembe a poharamat, a másikat meg átnyújtsam Eric Lestrange-nek, akinek a szülei bizonyára nagy hibát követtek el, amikor középső nevének nem a „seggfejt” adták. Ilyen barátok mellett minek kellenének ellenségek, így mondja a sok aranyvérű csemete, nem? El sem tudom dönteni, hogy most inkább Mathiast sajnáljam, amiért így kell élnie, vagy vegyek hátraarcot, és jól irányzottan menjek ki a mosdóba, mielőtt még vissza találnék szólni valamit. Ennek elkerüléseképp a saját nyelvemre harapok, mert kétlem, hogy emberi hangnemben sikerülne bármit is mondanom, kiabálással pedig ugyancsak rengeteg nem kívánt figyelmet vonzanék magamra… nem épp így akarok kikerülni a „néma kiegészítő” álcámból. Pedig szinte érdekelne, hogy Lestrange mit szánt nagyobb sértésnek, hogy az apám auror (amivel mondjuk pont nem értem, mi baja lehet másoknak), vagy azt, hogy egy olyan pletykát emleget fel, ami hat éve volt sláger… mondanám, hogy én is örvendek, a távozásának, de csak egy halk sóhajjal intek a távozó fiú felé egy kurtát-furcsát. Még jó, hogy nem igazán voltak elvárásaim szociális téren… mert hát, a többi idegen még csak egy dolog, de hogy Mathias állítólagos legjobb barátja gyakorlatilag még rosszabbul reagált rám, mint bárki más, szóval, az azért… nem kicsit tesz frusztrálttá, és akár árulkodó a mozdulat, akár nem, egy nagy levegővel felhajtom azt, ami a poharamban maradt. Már úgyis egészen felmelegítette a kezem.
 -  …elragadó – fejezem be Mathias helyett a saját mondatát, így legalább nem azt közlöm vele, hogy végül is már legalább fél órája nem szólt hozzám közvetlenül, vagy lehet, hogy annál is több. Vagy lehet, hogy csak nekem vonszolódik az idő ólomlábakon. És tudom, tudom, hogy ez nem fair, igazán nem az, de mintha a színház előtt elfogyasztott vacsora, és annak minden pozitívuma hirtelen fényévekre távolodna tőlem - Szóval… ezek mindig ilyenek? – kérdezem, és igyekszem inkább a meglepettségemet hangsúlyozni, mint a nemtetszésemet, és csak remélhetem, hogy ezúttal nem szakít senki félbe legalább két mondatot, amit válthatok vele.
Naplózva


Mathias Montrego
Adminisztrátor
***


nyolcadéves amnéziás

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2017. 08. 10. - 22:13:41 »
+1

*
zene:P - Canon In D Major

outfit


’Lám, kívülünk is van még szerencsétlen:
Több bús látványt mutat e puszta, nagy
Színház még, mint a színt, melyben mi játszunk. '



~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~


Sosem kívántam hogy nyíljon meg a föld és egy az egybe nyeljen el. Még akkor sem mikor ott álltam a saját húgommal szemben és nem ismertem meg. Igaz utána párszor visszagondolva az lett volna a helyes érzelemkép. De mégsem az történt ott akkor. Ám ez a másodperc, amit Eric produkált, nos ez kellőképpen ezt a hangulatot váltja ki belőlem. Hogy szívem szerint eltűnnék és létezni sem akarnék. Ami azért furcsa, mert mindig is tudtam hogy ilyen. Nem is számítottam tőle semmi többre és semmi másra. Ám Clem 'elragadó' jelzője, amivel betűzdeli a megkezdett félmondatomat... hát abban minden benne van. Kéretlenül kelletlenül. Őszintén Nyersen. És elég hozzá a mozdulat, amivel a pezsgőt hajtja fel hogy tudjam, elege van az egészből.
Valahol leginkább talán ez vág mellbe. Végtére is szerettem volna, ha jól érzi magát. Evidensen sejtettem ez a lehetetlen küldetések egyike (ha nem éppen az), de lelkesen és maximális naivitással próbálkoztam. Úgy fest persze, kár volt.
Mindössze egy mély levegőt veszek és engedem ki. Kissé bosszúsan, de persze ez töredéke a bennem feszítő idegnek. Mindegy igazából úgysem számít már, és ezzel legalább annyit elérek hogy egy aprócska darabkát kiadok magamból. Sajnos így sem érzem könnyebbnek a dolgot, de még csak a szituációt sem. Nem haragszom Clemre, nem is tudnék igazán, de azért valahol a rossz szájízemet nem is Eric hanem ő okozza. Ami zavar, baromira zavar. És tényleg igyekszem magam túltenni ezen, de... hát....
- Szóval… ezek mindig ilyenek?
Ösztönösen szalad ráncba a szemöldököm miközben a szemeibe tekintek. Már a kérdés maga is kellően sértő, de a hangsúly... Az bicskanyitogatóan az. Mellesleg meg milyenek?
- Nem ezek, hanem ők.
Sugallom jelentőségteljesen a szavakat. Mert mégis csak adjuk meg a tiszteletet. Oké, emberek, oké sznobok. Oké nem szimpatikus a helyzet. Vágom. De amíg neki egy jó adag rongyrázás az egész, addig nekem ez a közegem. Itt éltem (egykor) és leginkább ezt tudom 'családnak' tekinteni. Eric ráadásul az, aki tényleg legközelebb áll a testvér fogalmához. Vagy mint egy tékozló nagybácsi és egy báty úgy jól egybegyúrva. Mindegy, nem várom el hogy megértse, ahogy azt sem hogy elfogadja. Csak... miért kell ennek hangot is adni? Fel nem fogom. A sértettség persze kiül az arcomra, mert pocsék színész vagyok.
- Amúgy meg nem értem mire gondolsz. Vagyis... - megadóan emelem égnek a tekintetem és szusszantok. - Jó igen, sejtem. És a kérdésedre a válasz igen. Habár csak Eric szokott mindig ennyire flúgos lenni.
Vállat vonok unottan. Hirtelen így, hogy mindenki elpárolgott valami meglepő csoda folytán a környékünkről azt se tudom mihez kezdjek. Végre van időm rá is. Tényleg vele lenni. És ez most más, nem úgy, mint az iskolában. Ott már mindenki tudja, hogy mi van közöttünk (köszönjük Belby), de ez itt nem az a helyszín. És ha Lestrange lennék biztos nem szemérmeskednék. De nem vagyok senki más csak önmagam, aki nem igazán szokta (újra meg) ezeket a helyzeteket. Szóval csak el féloldalas gyenge mosolyt erőltetek magamra, amibe sokféle érzelem tükröződik. Leginkább a zavaradottság mellett az aggodalom és a bocsánatkérés.
- Ha eleged van, mehetünk is.
Az emberek mind-mind elfoglaltnak tűnnek körbepillantva és csak a zene moraja az ami táncolókat elcsábítja a magas röptű eszmecserétől. Nincs több kedvem társalogni, úgy senkivel sem. Ebbe pedig még Clem is beletartozik. Sajnálom, a lelkemben ott vannak a hozzám vágott szavak, és nem épp kellemes módon cirógatják azt.
- De ha van kedved,... - nyitva hagyva a mondatot, pillantok a suhogó szoknyák irányába enyhe jelzésképpen. Nem hiszem hogy ebben van bármi kivetnivaló, vagy találhatna benne, de evidensen tudom hogy elutasít. Nem mintha baromira vágynék rohanni a rivaldafénybe akár vele, még annak ellenére sem hogy a Prefektusbálon Dean maximálisan elégedett volt velem. Pedig ott aztán igazán nagyszerű volt az első hat párosból épp az egyiket alkotni. Na mindegy.
Lassan pillantok a lányra. A döntés az övé, én ugyan nem erőltetek semmit. Az viszont érdekes lesz ha visszautasít. Mert ez esetben nem tudom mit kezdhetünk magunkkal, pláne ebben a közegben. 
Naplózva



Clementine Banks
Hugrabug
*


˛Napsugár˛

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2017. 08. 10. - 22:54:43 »
+1


~ outfit ~


'Theatre doesn't last.
Only in people's memories and in their hearts.
That's the beauty and sadness of it.

But that's life. Beauty and sadness.'


Ami igazán és tényleg fáj – mert nyilván azt nem hagyhatom, hogy a terem minden egyes embere ténylegesen belém gázoljon, az az, hogy Mathias egy szempillantás alatt érti félre, amit mondok - … hát nem tudom, szerintem egy fogadás személyes névmása az „ez”, nem pedig az „ők”, de javíts ki, ha tévednék – félrebiccentem a fejem, és elnézek a válla felett, inkább, minthogy rá nézzek, míg megjegyzem ezt, nem is igazán leplezett megbántottsággal, amit a jelek szerint ő most ugyanúgy érez miattam, mint én miatta. Mert az, hogy gyakorlatilag rögtön rossz következtetésre ugrik egyetlen, ártatlan kis mondatomból, és abból, ahogy gyakorlatilag megvéd mindenkit, aki elegánsan átnézett rajtam, vagy szabályosan igyekezett éreztetni velem, hogy semmi keresnivalóm itt egész este… nos, az valami olyasmit árul el róla, meg a mi kis párosunkról, amivel egyáltalán nem nézek szembe szívesen. Sőt, egy pillanatra nagyon, nagyon erősen el akar uralkodni rajtam az érzés, hogy el akarok menni innen, és inkább felejtsük el ezt az egészet, mert… voltaképpen, mi értelme? Komolyan, mit keresek én itt tulajdonképpen? Rám adott egy ruhát, aztán anélkül, hogy igazán felkészített volna erre az egészre, vagy csak egy kicsit is igyekezett volna, hogy valahogy kevésbé maradjak kívül, még akkor is, ha igazán benn értelemszerűen nem lehetek (ezt tudom is), aztán csak húzott maga után, mintha egy utánfutó lennék, valaki, aki csak úgy van, és inkább eszembe sem jusson, hogy véleményem legyen…
Hát… ez nyilván fáj. Talán jobban is, mint szeretném.

Ha pedig nem érti, mire gondolok, hát akkor végképp van valami menthetetlenül elcseszett a helyzetben, annyira, hogy nincs is kedvem válaszolni. Ha a jelek szerint a véleményem terhes, a sors valamilyen furcsa fintora folytán a jelenlétem azonban nem, hát akkor inkább nem mondok semmit. A végén még valakinek kedve támadna megégetni a máglyán, és amennyire kevéssé meggyőző Mathias a barátja miatti, voltaképpen egyszavas mentegetőzése, most még azt is el tudom képzelni, hogy vígan csatlakozna az engem meglincselő tömeghez ő is. És bosszant, hogy nem tudom, miért számított másra. Abból, ahogy megkért, hogy jöjjek vele, azt gondoltam, ő sem élvezi ezt az egészet, nem szeret itt lenni, nem szereti ezeket az embereket, de most úgy tűnik, mégsem ennyire fekete-fehér a helyzet. Erre talán számíthattam volna, mégsem értek semmit. Van, hogy úgy tűnik, mint aki igazán elemében van, olykor pedig igazán elveszettnek tűnik. Úgy viszont nem tudok mit tenni érte, ha felveszi az itteniek „elragadó” modorát velem szemben, és úgy viselkedik velem, mintha nem is miatta, csakis miatta lennék itt. Mintha úgy igazán nem is vállalná, hogy ez tényleg így történik, csak úgy visz magával, mintha mindegy is lenne, ki vagyok, hogy hívnak, és a többi.
Gondolom, ez már csak így működik. Én nem tudom átérezni, neki milyen lehet mindig ilyen közegben lenni, neki pedig fogalma sincs arról, milyen az, hogy olyan vagyok, mint az a bizonyos elefánt, aki senkinek sem tetszik, meg még útban is van… a gond csak az, hogy kicsit azt érzem, neki is.

Erre igazán számítanom kellett volna – újra és újra ezt mondogatom magamnak. Hiszen tudtam, hogy a világon semmi, de semmi közös nincs bennünk, kezdve pontosan a hátterünkkel, ami engem most lelkesen szembe köpött. A Roxfortban valahogy könnyű volt ezt elfelejteni. Vagy úgy gondolni, hogy ez nem probléma. De nyilvánvalóan az.
Idegesen dörzsölgetem a karomat, most hogy az üres poharamtól megszabadultam, és kényszerűen elengedtem Mathiast is, ugyancsak védtelennek érzem magam. A kérdésére bizonytalanul megrázom a fejem - Maradhatunk, ameddig csak szeretnél – mert persze, még csak az kéne, hogy „tudtam, hogy ez lesz” pillantásokat vessen rám, amiért miattam kell távoznunk, holott ő még maradna, vagy kötelezettségei lennének. Nem arról van szó, hogy ezektől el akarnám vonni. Épp csak nincs nekem itt helyem, és talán annyira ő sem akar nekem csinálni. Vesztes pozícióból pedig elég nehéz hihetően előadni, hogy engem mindez tényleg, egyáltalán nem zavarna, ha akár csak egy kicsit is… tényleg, csak egy kicsit is jobban odafigyelne rám.
Követem a pillantását a táncolókig, magamba kell fojtanom egy önironikus mosolyt, hogy remek, még annyit sem tud ma este kimondani, hogy szívesen táncolna velem. Olyan nehéz lenne az? Vajon leszünk ma este még ennél lejjebb…? Szomorkásan facsarodik egyet a szívem, és félszegen pillantok vissza rá - Persze, táncoljunk. Szívesen.
Naplózva


Mathias Montrego
Adminisztrátor
***


nyolcadéves amnéziás

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2017. 08. 11. - 09:11:15 »
+1

*
zene:P - Canon In D Major

outfit


’Lám, kívülünk is van még szerencsétlen:
Több bús látványt mutat e puszta, nagy
Színház még, mint a színt, melyben mi játszunk. '



~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~


A lány szavai döbbentenek rá, én mennyire más kontextusban értettem az egészet. Szó szerint félreértettem. Ez kínos, baromi kínos. Pláne a kioktató szelíden dorgáló hangnem miatt. Igazából totálisan feleslegesen védtem meg az ittenieket és teljesen bolondot csináltam magamból. Nem mintha ez először fordulna elő velem (elég rutinosnak számítok már ebben), de Clem miatt zavar, mert nem gondoltam volna, hogy ennyire nem tudom követni az ő észjárását.
- Ó!
Mindössze ennyi szökik ki hirtelen belőlem, ahogy a felismeréstől tágra nyílnak a szemeim. Elkezdhetnék szabadkozni s már épp meg is tenném, ám beelőz azzal, hogy végigtekintve a termen végül beleegyezik, hogy maradjunk még. Ez a nagylelkű megadás, amit produkál és amit úgy hiszek, hogy őszinte (legalábbis irányomba, merem remélni) igazán legyezi a hiúságomat. Oly annyira, hogy elpárolog szemrebbenés alatt minden rossz érzetem ami volt és átveszi a helyét az iránta való szeretet. Mert lássuk be, ezt szeretem benne. A nagylelkűsége abszolút határtalan. Közelebb lépek hozzá és mélyen a zöldesbarna szemeibe pillantok.
- Félreértettelek. Bocsáss meg!
Hát igen, ez sajnos tagadhatatlan tény, ám az abszolúte égbekiáltóan óriási hogy én (igen, én!) még ezt nemhogy be is ismerem (ez már önmagában is gigászi teljesítmény), de még elnézést is kérek érte(!!!). Persze ez lehet számára teljesen normális emberi gesztus, de talán ha felpillant rám rájöhet, esetemben nem mindennapis szokás vagy megszokott, berögzött cselekedet. Kissé furcsa érzés is. Világéletemben ahhoz szokattak (legalábbis Blaire szerint), hogy legyek magabiztos és ezt a látszatot még az amnéziám ellenére is igyekeztem maximálisan megőrizni. Még abban az esetben is, ha magamban minden de minden dolgot megkérdőjeleztem úgy istenesen.
Az meg hogy ennyire nyíltan színt valljak, ráadásul mások előtt (és épphogy pont itt!) hát abszolút csak Banks számlájára írható.
- Mára csak a tiéd vagyok! - súgom félhangosan neki közelebb hajolva hozzá. Haloványan elér hozzám a lágy illata, de amennyire gyorsan jön olyan gyorsan tova is illan, mert a megmozduló levegő másmerre tereli. Zavar, ahogy magát átölelve ácsorog csak félszegen, mintha nem is ide tartozna. Mert igaz ez a valóság, de eddig minden annyira tökéletesnek hatott. Nem akarom ezt elrontani hiába már meg is tettem. Mellesleg ő hozzám tartozik. És a birtoklási vágyam gyorsan feléled. Felé nyújtom a kezem egy huncut sokat sejtető mosoly keretein belül. Ahogy belesiklanak ujjai jóleső öröm jár át. Tudom, ma már csak vele akarok lenni és senki vagy semmi mással nem foglalkozni. Igazából ez volt az eredeti terv is, de ez kivitelezhetetlen ennyi ember között.
Mindössze egyetlen hosszú pillanatig tartom még a szemkontaktust, majd elindulok a táncolók irányába invitálva őt. Beállva a sorba könnyeden vonom magamhoz. A fel csendülő zenére inkább ösztönösen semmint tudatosan kezdem el vezetni. Egyetlen percig sem aggódtam amiatt, hogy bármi balul üthet ki. Ez talán túlzott magabiztosság a részemről (tekintve, hogy csak fél éve tanultam meg újra rendesen táncolni), ám eszembe sem jutott épp ezen rágódni. És  persze Clem sem ügyetlen, mint ahogy mások epésen feltételeznék. Sőt! Csodálatos a ruhában, ahogy pörög és újra visszatalál hozzám. Az idilli kép szinte tökéletes is lehetne és tulajdonképpen az is addig a kemény öt vagy kicsivel több percig, míg a zene el nem halkul.
Ennyi pedig pont elég hogy mindenki igényeit és vágyát kielégítsük. Végtére is ez is a formalitás egyik szigorú pontja, amit egyesek, mint Lestrange, rendszerint előszeretettel megszegnek, ám én nem vagyok sem kellően rutinos sem nem elég bátor ahhoz, hogy ezt megtegyem. Ám ez is pipa és talán még Clem is élvezte. Minden esetre sok lesz a jóból elven inkább meghajolok megköszönve neki a részvételt és elegánsan vezetem le  a parkettről, hogy újabb pezsgő társaságában fújhassa ki magát.
- Ugye tudod hogy remek táncos vagy?
A kérdés nem is kérdés szagú, sokkalta inkább egy határozott kijelentés egyetlen meleg sokat ígérő mosoly társaságában. Most inkább érzem hirtelen úgy magam, mint egy elégedett apuka, aki megdicséri a palántáját, de tény a büszkeség tölt el iránta. Ha itt lenne a húgom még az ő kritikus szeme sem tudott volna semmi kivetnivalót találni bennünk. És ez honnan tudom? Elég volt látni azokat az oldalt álló megsavanyodott középkorú hölgyeményeket, akik a partnerem vizslatták. Pillantásukban benne volt minden.
- Szinte mindenki téged bámult álmélkodva!
Somolygásom akkor marad alább mikor hangokat hallok, ugyan halkan és távolról, de egész jól kivehetően. Hogy valaki már megint engem szólongat. Nincs kedvem már több fellengzős semmitmondó társalgásra. Hála Merlinnek a tömeg egy jó része akadályként lép fel az idegen ellen, aki még csak hirtelen nem is ismerős. A másodperc törtrésze alatt döntök. Elegem van. És úgy hiszem elég időt fecséreltem már el itt. Clem felé lépek és közvetlenül magam mellé húzom szelíden. Megrészegít a közelsége, de mindössze a füléhez hajolok. Leheletem megcirógatja őt miközben suttogom neki a szavakat.
- Gyere, megszöktetlek!
Belemosolygok a saját ajánlatomba. Annyira nevetségesen gyerekesen hangzik. Mellesleg annyira ostoba is. Inkább ő ment ki engem, ha szigorúan vesszük, de ez részletkérdés. S választ sem várva lépek el mellőle, kezét határozottan húzva indulok meg. A nevem egyre hangosabb és egyre jobban kivehetőbb az embertömeg összezsúfolódott morajában, de ügyet sem vetek rá. Csak céltudatosan ejtem meg a kijárat felé vezető utat, sietős léptekkel, Clemmel a nyomomban. Mikor kiérünk jobbra majd balra pillantok, mint aki elbizonytalanodott. Aztán hirtelen balra húzom az épület belsőbb része felé, hogy végül két újabb forduló után egy üres folyosószakaszra érjünk s benyitva az egyik oldalajtón (ami aztán pláne nem ismerős) egy hirtelen sötét lépcsősorra érkezzünk. Felérve pedig a színház színpadának erőteljes fényei fogadjanak minket.   
Naplózva



Clementine Banks
Hugrabug
*


˛Napsugár˛

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2017. 08. 12. - 12:19:41 »
+1


~ outfit ~


'Theatre doesn't last.
Only in people's memories and in their hearts.
That's the beauty and sadness of it.

But that's life. Beauty and sadness.'


Ó. Hát, igen. Szerintem is ó. Vagy inkább ó-ó.
Ha őszinte vagyok, csak azért emelem rá a pillantásomat, mert közelebb lép. Attól függetlenül még mindig olyan, mintha fényévekre lenne tőlem. Vagy nem is csak ő tőlem, hanem mi, egymástól. Talán most azt kéne mondanom, hogy semmi baj, de legalább ebben nem akarok hazudni. Baj éppenséggel van, a kevésnél ráadásul valamivel több, főleg, mert ő mintha ezt továbbra sem érezné olyan komolyan, mint én, és ahogy arra talán szintén számítanom kellett volna, a valóságban, egy igazi, nem védett közegben sokkal jobban kirajzolódik az, mik is vagyunk mi egymás mellett, vagy milyenek is az erőviszonyok ténylegesen a kapcsolatunkban. Az igazság pedig az, hogy most épp nem tölt el kitörő lelkesedéssel, amit felfedeztem. Benne is, magamban is, úgy egyáltalán a kicsit módosult, és táguló valóságomban. Ehhez képest, komolyan mondom, az iskolában minden sokkal egyszerűbb. Ha nem itt lennénk, hanem valahova elmentünk volna, semleges terepre, tényleg csak ketten, akkor az meg bizonyára könnyebb lenne. Hiszen ha a közeg, a minket körülvevő társaság nem olyan, amire muszáj lenne reagálnunk, akkor minden olyan lenne, mint bármikor máskor. De itt erre esélyünk sincs.

Elfogadom a felém nyújtott kezét, és igazából csak az zavar, hogy voltaképpen nincs választásom. Vagyis… választásom van, persze, mindig van, de ha nem vele vagyok itt, akkor csak egy elveszett akárki vagyok, de nem azért jöttem ide, hogy aztán egyszemélyes, vesztes seregként egyedül meneküljek el innen. Az egész este kicsit sem úgy alakult, ahogy reméltem, de sokkal konokabb vagyok annál, hogy máris elismerjem a vereséget. Hát magától értetődően tartok vele a tánctérre, még úgy is, hogy talán lenne egy-két dolog, amiről érdemes lenne beszélnünk, ahelyett, hogy egy alapvetően néma cselekvésbe fojtanánk inkább az iménti – számomra – kellemetlen találkozások egész sorozatát.
Nem igazán ringatom magam abba a tévhitbe, hogy majd a tánctól kicsit jobban akarom szóba hozni ezt az egészet, ami garantáltan nem lenne kellemes, de túlságosan egyszerű eljárni a jól ismert lépéseket, belekapaszkodni, mindig visszatalálni hozzá, még úgy is, hogy haragszom magamra ezért egy kicsit. (Kicsit?) Ha más felszabadító nincs is a dologban, legalább annyi igen, hogy így kevéssé tudok a környezetemre figyelni. Biztos vagyok ugyan benne, hogy egy csomó árgus tekintet most is biztosan figyel magának, szemernyi – vagy nem is annyira szemernyi lenézéssel – és drukkol, hogy legalább kitörjem a bokámat, de most az egyszer nem igazán félek attól, hogy hibát vétek. Táncolni egyszerű. Legalábbis nekem mindig az volt, és Mathias is biztos kézzel vezet, ami ezúttal igazi segítség, nem feltétlenül olyasmi, aminek reflexesen, és makacsul ellen akarnék szegülni.
Én is kis pukedlivel köszönöm meg a táncot, ahogy a dal elhalkul, mielőtt új kezdődne. Hagyom, hogy levezessen a tánctérről, kicsit szégyellősen vonom meg a vállamat a dicséret-szerűségre. Nem tudom, ez mennyire az én érdemem, nyilván nem magamtól tanultam meg táncolni – A bámulásban biztos vagyok, az álmélkodásban azért kevésbé – jegyzem meg halványan csípő iróniával, de azzal, hogy magához húz, elejét veszi annak, hogy kifejtsem, szerintem inkább hogyan bámult itt engem a nagyérdemű. Jó lenne, ha miközben még mindig neheztelek rá, nem esne ennyire jól, hogy most végre tényleg figyel rám. Mondhatnám, hogy túl későn, és túl kevés, de ettől függetlenül kellemes borzongás szalad rajtam végig, ahogy a suttogása tapintható a nyakamon - Mi…? – épp csak artikulálom a szót, nem is egészen tudatosan, de szokás szerint előbb cselekszik, minthogy én megemésszem, mi is következik most.

Nem akarom kijavítani (meg nincs is rá már nagyon lehetőségem), hogy adott körülmények között inkább én fogom megszöktetni őt, mint fordítva. Bár talán ez sem állná meg teljes egészében a helyét – a valóság sokkal inkább az talán, hogy remek kifogást nyújtok neki arra, hogy akkor lépjen a távozás mezejére, amikor akar. Nem egészen értem ugyan, ehhez minek kifogás. A kifogásokról nem tudja mindenki, hogy csak kifogások? Valószínűleg ugyanígy találni fog valamit idebenn a legtöbb ember, ha túlságosan elunja a jó pofizást. Vajon mindenki hisz itt mindenkinek, vagy senki sem hisz senkinek? Mindkettő elég bizarr gondolat. Mindenesetre nekem, aki többnyire igyekszik egyenes és őszinte életet élni, talán ez a leginkább visszás ebben a közegben. Az a sok játék, álarc, félrebeszélés. Jézusom, hogy lehet ezt bírni? Nem is csoda, hogy a legtöbben milyen kellemetlenül viselkednek, bizonyára nem érzik magukat teljesen jól a saját bőrükben…
Persze, nem ítélkezem, perpillanat én sem érzem magam annyira jól a bőrömben, hiszen ahogy mindenki, úgy én is igyekszem, hogy valami másnak tűnjek, mint ami vagyok. Bár attól tartok, épp csak próbálkoztam, valójában pedig semmiféle sikert nem értem el. Nem nagyon bánom hát, hogy sietősen kifele indulunk, engem kicsit sem tartanak vissza azok, akik esetleg most megjegyzéseket tesznek felénk, vagy legalábbis Mathias felé. Maximum az zavar, hogy nem élből a kijárat felé tartunk, épp ellenkezőleg, én hamar elvesztem a fonalat, merre is veszünk el épp az épületen belül, csak akkor sikerül valami kiigazodási pontot találnom, amikor kilyukadunk a színpadon. Hoppácska.
- Ide akartál jönni, vagy eltévedtünk…? – kérdezem kicsit szuszogva, ezekben a cipőkben, meg ruhában sietni felér egy szolid edzéssel, és kicsit megdörgölöm az oldalamat is. Ha azt hittem, a nagy teremben erősek a fények, itt még jobban vakítanak, csak homályos, sötét birodalomnak tűnik a színpadon túli egyébként szemkápráztató világ. Ijesztő lehet itt állni estéről estére.
Naplózva


Mathias Montrego
Adminisztrátor
***


nyolcadéves amnéziás

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #11 Dátum: 2017. 08. 12. - 13:19:56 »
+1

*
zene:SH - Like I Did

outfit


’Lám, kívülünk is van még szerencsétlen:
Több bús látványt mutat e puszta, nagy
Színház még, mint a színt, melyben mi játszunk. '



~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~


Felérve a színpadra a világosság a homály után éles tűszúrásként bántják a retinámat. Elég egy-két pislogás és megszokom a dolgot. A fények körülölelnek minket és körbecikáznak. Hirtelen nem is tudom mit kezdjek magunkkal. Ez valószínűleg esélyesen tiltott zóna. Feltételezem nem kellene pont itt lennünk, s nem is engednek fel külsős embert a színészeken és a táncosokon kívül. Clem kérdése is csak ebben erősít meg. Ide akartam jönni? Nem baromira nem. Ám inkább itt, mint a nyílt folyosón. Az üres színháztér feketén ásít, s belesve a függöny mögé ott sincs egy árva lélek sem. Olybá tűnik kettecskén vagyunk. Még Lestrange sem itt kergeti a tütüket. Remek!
Ajkamon egy csalafinta mosollyal, mely kellően titokzatos vonom fel a színpadra Clemet és invitálom a középrész felé a vörös bársony függönyt követve. Nem válaszolok neki mindössze egyetlen széles mozdulattal vonom magamhoz és pörgetem ki, csakúgy mint a nagy művészek szokták.
- A színház egyik alapja a tánc!
Kiáltok fel fellengzősen. Nem tudom honnan jön ez, a gyermeteg viselkedés. Minden esetre most legalább felszabadultnak (és maximális idiótának érzem magam) és nem is bánom. Nem ittam sok pezsgőt de valamiért ez a tilosban járás sokkalta üdítőbbnek hat mintsem kellene vagy illene. Egy kicsit tovább tartom ki a mozdulatot kellően hatásvadászan, majd a testtartásom megváltozik. A kezem magam elé kapom mintha pálca lenne benne és a jól ismert párbaj előtti tiszteletadást végezném. Majd leengedve ujjaimat ökölbe zárom, mintha kardot fognék és imitálok valamit, ami harcra emlékeztetne.
- A másik a vívás!
Ezt annak idején még a húgom oktatta. A három alapkövetelmény egy jó előadóművésznek. Nem mintha valaha erre a pályára szándékoztam volna lépni, de evidensen úgy hitte érdekel.
- A harmadik pedig... - elhallgatok és a tekintetem veszélyesen sötétül el. Most aztán elemi erővel tör rám minden frusztráltság. Tudom mennyire elegem volt mindenből, de leginkább abból, hogy istenigazából meg sem tudtam csókolni. Így hát öles léptekkel közelítek ellentmondást nem tűrően felé és ragadom meg. Kezeim, akár csak ha egy bögrét fognának közre siklanak fel puha arcára és vonom őt magamhoz.
Mikor megérzem az ajkait az elégedettség érzése pillanatok alatt bensőségesen jár át. Ugyanakkor a gyomrom ficánkolva ugrik meg. Ó mennyire hiányzott ez! Régi új ismerősként köszöntöm, s mikor elválok tőle homlokom az övéhez ér.
- A csók! Ugye tudja Miss Banks, hogy maga verhetetlen benne?- huncutul pillantok rá, kiélvezve a szavaim hatását. Mélyen szívom be az illatát és elégedetten hunyom le a szemem, hogy a bőre minden egyes négyzetcentiméterén, ahol végigsimít az ujjbegyem, úgy érezzek, mint a puha aláomló selymet.
- Olyan tökéletes vagy. Eszméletlenül gyönyörű! Elie igazán jó munkát végzett! Hihetetlen mennyire pazarul rád szabta a ruhát...!
Nem titkoltan konkrétan neki csináltattam. Ennyire extrarövid határidővel Saab nem is vállal munkákat, de evidensen nekem megejtette ezt a szívességet.
- Az én ötletem voltak a színek bele. Tetszik?
Pillantásomba, mely rá irányul újra, belevegyül az enyhe kíváncsiság és még több aggodalom. Olyan gyermeteg-féle, de hát mégis csak imponálni akarok neki. Nem is kicsit. És bánom hogy ott bent a tömegben annyira rosszul sült el minden. Hogy annyira rosszul reagáltam rá.
- Annyira illik hozzád Napsugár! -
Suttogom szeretetteljesen, mert így igaz. Teljesen passzol hozzá, igazán. És tudom mennyire páratlanul szép, ami maximálisan elvarázsol.
- Szeretnék mutatni neked valamit. A házat, ahol felnőttem Skóciában. Ráérünk holnap is visszajönni Londonba. Persze csak ha van kedved. Mit szólsz hm?
Nem tudom van-e kedve hozzá. Hogy akarja-e. Ha nem azt is tiszteletben tartom, bár... biztosan csalódott leszek. Plusz akkor más alternatíva után kell nézni az este hátralevő részéhez, itt Londonban.

Naplózva



Clementine Banks
Hugrabug
*


˛Napsugár˛

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #12 Dátum: 2017. 08. 13. - 20:59:08 »
+1


~ outfit ~


'Theatre doesn't last.
Only in people's memories and in their hearts.
That's the beauty and sadness of it.

But that's life. Beauty and sadness.'


Fellépek a színpadra, ahogy Mathias von magával. Nyilván. Mert voltaképpen egész este nem csináltam mást – alapvetően tökre irritáló módon –, mint hogy a nyomában lépegettem. A változatosság kedvéért mondjuk legközelebb majd kitalálok valamit, ami miatt neki kell az én nyomomban járnia, épp csak az nem ma este lesz. Mondhatnám azt is, hogy ezt már megette a fene, és csak magamat idegesítem az ilyen gondolatokkal. A sok „nem kellett volna”, meg „mi lett volna”, meg „ha máshol, másképp, máskor”… mindennek már semmi értelme, hát csak hunyorogva követem, és szokás szerint nem értem, miért vagyunk ott ahol, vagy nekünk az miért jó.
- Ne keressük inkább meg a kijáratot…? – vetem fel tétován az egyébként elég nyilvánvaló kérdést, miután kipörget, és megállok a magam lábán is, mert nem nagyon van kedvem ahhoz, hogy valaki jöjjön, aztán dühösen leparancsoljon innen minket. Tutira nem kéne itt lennünk. Persze nincs riasztó, ami ránk visítana, meg nincsenek védőbűbájok, hiszen ez nem egy olyan hely, de azért egy kis józanész is elég ahhoz, hogy belássuk: bizonyára tilosban járunk.

- Mit csinálsz? – akaratlanul is kicsit halk nevetésbe csuklik a hangom, ami mondjuk első körben inkább hitetlen, mert ha a jó színház alapja talán tényleg ez, az biztos, hogy Mathias alapja annyira nem ez, vagy ha igen, akkor most épp rettentően ripacs módra csinálja, amin tényleg csak kuncogni lehet. Ami jelen helyzetben mondjuk nem baj, mert a nevetés legalább kicsit oldja minden porcikámban az ideges, bosszús, meg ennek tetejében még szomorkás görcsöt, noha nem tudom, mennyi időbe fog kerülni a távozásunk után, hogy a sok rossz érzés ténylegesen felszívódjon belőlem, ne csak elnyomja valami más.
Sodródom bele a csókba vele együtt, ahogy eddig sodródtam bele mindenbe. Csak egy rövid pillanat, amíg elveszek benne, boldog borzongással, mert ez az ismerős, ez a régi, de aztán amint a szemébe nézek, elszáll rólam ez a pillanatnyi felszabadultság. Hunyorogva, alig észlelhetően megcsóválom a fejemet, csak egy rezzenés szinte. Valami kis keserű utóíze marad a csóknak is – egy teljes estét kellett várnom arra, igazán, hogy megdicsérjen? Amikor nem csak, hogy miatta vagyok itt, de miatta van rajtam ez a ruha (meg minden más), és csak miatta igyekeztem rettentően elfeledkezni erről a nem is túl apró részletről, hogy ezt az egészet csak nekem csináltatta - Igen, nagyon szép – ami persze tagadhatatlan, tényleg, épp csak nem érződik az enyémnek, még így sem. Igazából amióta kicsomagoltam, azon gondolkodom, hogy mihez kezdjek vele aztán. Zárjam a szekrénybe, hogy aztán soha többet ne nézzen rá senki? Az elég szomorú lenne. Talán vissza kéne adnom. De azt meg nem érezné sértőnek? Kicsit összepréselem az ajkaimat, és félszegen nézek el a nézőtér felé - Azért nem kell túlzásokba esni… - most persze csokorban érkeznek a bókok, de ilyen mennyiségben meg sem tudom igazán emészteni őket, pedig nem vágytam valahol erre egész este? A „gyere el velem” számomra valahol azt jelentette, hogy ugyanígy viselkedhetünk mások között is, de hát a jelek szerint ez nem működik ilyen egyszerűen, bár talán sosem fogom megérteni, miért nem.

- Mi? – elsőre azt sem sikerül felfognom, hogy mit mond pontosan, de azonnal visszakapom rá meglepettségtől elkerekedett tekintetemet - Holnap…? – várjunk csak, várjunk, várjunk, nyomjuk csak meg egy pillanatra a szünet gombot. Holnap? Skócia? Eddig nem volt szó semmiféle holnapról, és én igazán nem is terveztem semmiféle holnapra, meg éppenséggel Skóciára sem, ami bőven vet fel kérdéseket, már csak a helyzet maga is, ami ühm, hát nem is tudom, meglehet elpirulok, noha egyébként egészen lesápadtnak érzem magam, és fogalmam sincs, mit kéne mondanom, vagy úgy egyébként reagálnom azon túl, hogy „nem értem”.
Naplózva


Mathias Montrego
Adminisztrátor
***


nyolcadéves amnéziás

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #13 Dátum: 2017. 08. 14. - 16:04:03 »
+1

*
zene:SH - Like I Did

outfit


’Lám, kívülünk is van még szerencsétlen:
Több bús látványt mutat e puszta, nagy
Színház még, mint a színt, melyben mi játszunk. '



~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~



- Ne keressük inkább meg a kijáratot…?
De kellene. Illene. Ám mégis eleresztem a kérdést a fülem mellett, csak úgy mint a társát is. Minek ezekre válaszolni? Minek ezekkel foglalkozni? Itt vagyunk, hát itt vagyunk. Igazán nem múlik pár percen semmi sem, nem? Meg amúgy is, hányszor lehet az ember a színpadon? Én azt hiszem most lógtam be először ide (jó igaz ezt sem szántszándékkal tettem), és ha már így hozta a sors akkor kihasználom az alkalmat. És úgy tűnik, jól is teszem, mert Clem legalább elneveti magát, ami ékes jele, hogy kellően hülyén festhetek. Nem mintha én ezt bánnám. Ó nagyon nem. Kivételesen élvezem, hogy bohócot csinálok magamból (és meglepő módon most még a vérem sem lázong, hogy ne tegyem, s a hiúságom sem hánytorgatja fel sérelmeit a lelkemben pökhendien), és ezt is ő érte el.
Elmosolyodom, ahogy ledorgál. Túlzó lenne? Nem hiszem. Nézett ez a lány tükörbe? Nem hiszem. Feltételezem fel sem tűnik neki, hogy mennyivel elegánsabb és mennyivel természetesebb, mint a bent sürgő-forgó magukat kelletők. Hisz elég csak egyetlen pillantást vetni Eric ma esti kísérőire... rögvest tudja az ember, hogy... hát túl sok ez már. Az, aki régóta benne van ebben a közegben hajlamos beleunni. Lehet Clemnek pont ez áll jól, hogy abszolút nem illik ide, a maga ártatlan naiv bájával ugyanakkor így felöltözve, a kecse mozdulataival meg mégiscsak. Újabb fura kettősség, ami tetszik benne. Az meg pláne, hogy ez megmutatkozott az én hatásomra. Mindössze annyi rontja az összképet, hogy inkább a sötétséget kémleli. Helyettem. Miért? Mi van ott? A nagy semmi. Tudom ezt jól, mégis  pillantásom követi az övét. Semmi érdemlegeset nem vélek felfedezni a nagy kongó homályon kívül. Mindössze az első sorok székeinek alakzata jól kivehető a vörös bársonyborítással.
Igazából nem számítok kitörő lelkesedésre tőle. Tényleg nem. Na de egy mi-től kissé többet reméltem. Nem igazán sokat, de többet. És összességében furcsállom, hogy mit nem lehet ezen megérteni vagy mi nem teljesen világos rajta. Így hát értetlen arccal szemlélem, míg az ő elkerekedett tekintetébe mélyesztem a magamét.
- Holnap…?
- Igen holnap. London. Tudod, visszaút meg minden.
Vágok egy grimaszt a kiejtett szavakra. Ösztönös reakció ez, mert rögvest eszembe jut az iskola, ahol újabb hetek következnek. Újabb szenvedéssel teli hetek, mígnem elérkezik a húsvéti szünet. És akkor is jószerével a könyvek felett kell görcsölni mindkettőnknek. Az év végi vizsgák közeledése abszolút nem könnyíti meg a helyzetünket.
- Ezért gondoltam, hogy megmutatom a házat. Skóciának skócia de igazából nem a felföld, hanem a szigetek. Skye. Talán hallottál róla. Ilyenkor este elég pazar kivilágítva és a tenger is gyönyörű. De ha nem akarod maradhatunk itt, Londonban is. Ott is van vendégszoba és innen csak öt utcányi sétára van a Mágus tér közelében.
Megvonom a vállam. Kissé csalódott vagyok, mert úgy hiszem ez nem fog összejönni. A londoni lakás sem rossz persze, egész kényelmes és mióta Blaire átrendezte és kissé kipofozta igazán szerethető is, de jobb örültem volna hazamenni. Még annak ellenére is, hogy ma reggel ott nem kezdődött épp fergetegesen jól a napom.
Valamiért az atmoszférája hiányzik talán a leginkább. Meg persze a víz közelsége.  Az egyenletes morajlás. Ma is a Temzénél kötöttem ki tudat alatt. Mondhatjuk, hogy annak is megvolt a böjtje, szóval... lehet igaza van Clemnek és nem kellene ezt erőltetni. De azért titkon reméltem, hogy legalább egy kicsit érdekli a dolog. Keserű pirulaként nyelem le hogy mégsem. Inkább csak elengedem, s egy fél lépés távolságot hagyok kettőnk közt, hogy finoman átfogva a derekát pillantsak rá.
- De látom rossz ötlet, szóval akkor hagyjuk. Gyere, menjünk keressük meg a kijáratot.
Hangom dörmögés és már a mondat második felénél elkapom a tekintetem róla. Igazság szerint nem tudom mi lesz így, és ez zavar. Mindennek ellenére igyekszem a legkevésbé azon rágódni, hogy mit csinálunk, ha innen elmegyünk. Meghagyom a spontanitás remekre szabott talajának a dolgot. Kezem az övébe csúszik, de csak megfogom, nem kulcsolom össze az ujjainkat. Puha meleg tenyerét örömmel fogadom, de ellenállok mindennemű túlértékelt érzelemnek, amit ez okozna. Inkább csak a lépcső irányába indulok meg vele, szó nélkül, amerről jöttünk.


Naplózva



Clementine Banks
Hugrabug
*


˛Napsugár˛

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #14 Dátum: 2017. 08. 19. - 14:10:54 »
+1


~ outfit ~


'Theatre doesn't last.
Only in people's memories and in their hearts.
That's the beauty and sadness of it.

But that's life. Beauty and sadness.'


Biztosan csak magamat korholhatom azért, hogy én egyáltalán nem terveztem semmiféle holnappal. Vagyis nem is az, hogy holnappal. Bizonyára azért nem terveztem a holnappal, mert ténylegesen nem terveztem az éjszakával sem. Mármint… erről senki nem szólt semmit, ebben egészen biztos vagyok, nem én vagyok a hülye. Vagy ha igen, hát csak azért, mert talán számítanom kellett volna rá. (Mint annyi minden másra is, amire nyilvánvalóan nem számítottam, de most már egészen mindegy…) Kicsit szédítő egyvelegként pattognak a fejemben a gondolatok: Skócia, London, éjszaka, holnap, vendégszoba, akármi. Főleg az akármi.
Máskor talán nem is viselne meg különösebben ez a javaslat, vagy az akármi, ami vele jár, de kicsit úgy érzem, hogy mára kimerítettem a kalandvágyamat, leginkább maximálisan. Főleg, hogy semmi sem úgy sült el, ahogy jó lett volna (vagy legalábbis, jobb lett volna), és eléggé elveszve érzem magam. Valószínűleg nem fájna különösebben azt mondani, hogy „jó, menjünk”, de igazi örömmel sem töltene el, pedig ennek örömmel kéne eltöltenie. Hiszen nem arról van szó, hogy nem érdekel, vagy ne mennék el oda szívesen. Csak már bőven éjszaka van, nem érzem magam igazán jól, amin még az elmúlt tíz perc sem tudott teljes sikerrel változtatni, és hát… voltaképpen az egész este arról szólt, hogy azt csinálom, amit Mathias elvár tőlem, és ez, akármennyire is nem szeretném, hogy így legyen, kis tüskékkel hagy nyomot maga után a szívemben.

Hiszen ez kicsit olyan, mint hónapokkal ezelőtt. Hogy ő elvár dolgokat, többek között azt is, hogy én majd nem ellenkezem, és nincsen saját véleményem, vagy akaratom. De van. És azt hittem, ennél mostanra már sokkal jobban tudja ezt ő is. Hogy nem azért vagyok vele itt, mert ő azt mondta, hogy ez lesz, hanem mert itt akarok lenni, azért, hogy örömöt szerezzek neki. Csak hát, igen… azzal nem számoltam, hogy mekkora öröm lesz ez nekem, és hát a jelek szerint sajnos nem sok, de legalábbis, még annyi sem, hogy valami kis pozitívumot találjak az eddigiekben ahhoz, hogy legyen még kedvem bármi máshoz. Elhagyni a várost, meg a szárazföldet, példának okáért, de hát…
Igaza van, hogy rossz ötlet ez az egész. De nyilván le tudom olvasni az arcáról, hogy ez most őt bántja, és ettől idegesen rándul össze mindenem megint csak. Mert ha engednék neki, attól jól kellene éreznem magam nekem is, de tudom, hogy nem így lenne. És ez nem jó. Nagyon nem jó.
- Nem arról van szó, hogy ne mennék el oda szívesen – mondom kicsit komoran, ahogy jól érzékelem, most meg miért nem tud ő rám nézni - Csak talán ezt nem ma kellene megejtenünk, nem gondolod? – kicsit feleslegesen cseng a kérdés a színpad fényárjában, ezt még én is érzem, hiszen nem hozakodott volna elő a dologgal, ha ő ne gondolná másképp. Ha ez mondjuk eddig is feltett szándéka, és terve volt, jobban örültem volna, ha mondjuk előre szól erről is... voltaképpen így semmi értelme nem volt annak, hogy megszerveztem, egy barátnőmnél töltöm az éjszakát, ha nem akarnék innen haza hoppanálni, mert talán apa megneszelné, amikor hazaérek, és nem vagyok egy nagy átöltöző művész, hogy esetleg ne bukjak le pont akkor, amikor hazaérek, úgyhogy terveztem ezzel is. Váltóruhával. Meg ilyesmi. Azzal mondjuk pont nem, hogy valahol egészen máshol éjszakázom.

Megfogom a kezét én is, de ezúttal egyáltalán nem mozdulok, amikor elindul. Van némi irónia abban, hogy igazából én vártam volna tőle valami kis vigasztalást, de e helyett most igyekezhetek azon, hogy én engeszteljem ki őt, ami igazán nem igazságos. Csak finoman tartok ellent, egészen gyengén húzom visszafelé. Néma gyereknek az anyja sem érti a szavát, gondolom. És hát igaz, ami igaz, egyetlen szóval sem fejeztem ki igazából, hogy mennyire nem azt kaptam, amire „befizettem”, és nem csak az itteni társaságtól, hanem éppenséggel tőle sem. Nem mintha ez most ideális hely és idő lenne ilyen beszélgetések lefolytatásához, de hát mit csináljak?
- Nem… nem csinálhatnánk valami egyszerűt? – kérdezem egy kicsit keserűen, pedig igyekszem nem hagyni, hogy túlságosan is eluralkodjon rajtam az a számos kellemetlen felismerés, amit ma kellett megtennem. Róla, rólam, rólunk, arról, hogy talán nem mindig jó, és nem mindig elég, ha szerelmes vagyok. Mert azt hiszem, az vagyok. Még most is, hogy kicsit csalódottnak érzem magam, amitől csak rosszabbnak tűnik minden - Csak… arról van szó, hogy ez az egész este nem igazán olyan volt, mint amire számítottam – ismerem be némi lehangolt kelletlenséggel. És akkor még igazából finoman fogalmaztam - Nem igazán van kedvem újabb… nagy kalandokhoz – kis híján azt mondom, hogy kihívásokhoz, de még időben észbe kapok. Pedig pont úgy érzem magam. Mintha folyton meg kéne ugranom valami képzeletbeli lécet, de még a közelébe sem jutok, hanem folyton csak elbukom.
Naplózva

Oldalak: [1] 2 Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  

FRPG.hu toplista!
The Age of Marauders
Napi egy kattintás a hosszú élet titka!


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2017. 08. 24. - 09:46:30
Az oldal 0.486 másodperc alatt készült el 43 lekéréssel.