Temze-parti sétány

*
zene:HZ– Interstellar

outfit


’Do not go gentle into that good night;
Old age should burn and rave at close of day.
Rage, rage against the dying of the light.'



~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

De túléltétek. Ez a legfontosabb.
A szavai ott visszhangoznak. Közöttünk, köröttünk de leginkább bennem. Valahol mélyen megérintenek. Túlontúl halkan suttogja, túlontúl őszintének hat a kicsendülő aggodalom. És vele kézenfogva a megkönnyebbülés is. Furcsa mert nem gondoltam volna hogy ez számítani fog. Ahogy azt sem, hogy értékelni fogom ezt. Vagy hogy Lyana a tudtomra is adja. Ráadásul ennyire nyíltan. Igazság szerint fogalmam sem volt (és tulajdonképpen jelenleg sincs igazán), hogy hányadán is állunk. Ő meg én. Úgy… mi. És miután ez a ködös homályos valami ott van, így a semmit vártam el leginkább, ami elsősorban a közömbösség megnyilvánulása úgy hiszem. Szimplán azért talán, mert úgy nem csalódom. Nemcsak hogy benne nem, hanem magamban sem. Nincs elvárás, nincs nyomás. Ennyire egyszerű.
Kissé esetlennek érzem a helyzetet. Főleg hogy a beálló csend zavaró. Túl sok volt ez, túl erős. Főleg neki, aki tudni sem akar rólam igazán. Így hát fél perc alatt megbánom, hogy elmeséltem a tegnap estét. Ha tehetném vissza is szívnám, de evidensen van, amire már képtelen az ember. És nem bírom ránézni. Nem a szemében játszó sajnálat miatt (habár evidensen attól is rosszul lennék) hanem önnön gyengeségem visszatükröződésétől félek.
Mélyen benn tartom a levegőt és nem fújom ki. Egészen addig nem míg a lány hangja nem hangzik fel.
– Öhm… tudod mit, ha ráérsz majd írj egy baglyot –
Gyorsan darálja el a mondatot, és ebből érzem na meg persze a hangszínéből, hogy ő sem tudja jobban kezelni a helyzetet, mint én. Zavarban van. És ezért abszolúte nem is hibáztatható. Ez az a pont, amikor biztos vagyok benne, hiba volt megszólalnom. Talán a is hiba volt, végzetes fajta, hogy leálltam vele beszélgetni. Hogy képes voltam észrevenni. Na de melyik férfi ne venné őt észre? Hisz bolond, aki nem!
A táska csattanására pillantok felé, de csak a kezét figyelem. Ahogy eltűnik benne majd újra megjelenik. Apró kis papír kerül elő belőle és mire észbe kapok már a kezembe is nyomja.
Ujjaimhoz hozzáér az övé és áramütésként ér az egész. Érzem ahogy bizsereg a tarkóm és a karom. Az egész kezem. Tőle.
Elhúzom és szétnyitom. Kacskaringós betűk tűnnek fel, ívesek szépek és elegánsak. Olyan mint Lya maga. Finom és kecses. Akárcsak a leveleken. Elszomorít a látványa, mert eszembe jutnak a baglyok. A várakozás és az egész ami vele esett meg. És vele együtt eszembe jut Fabio is meg az olasz kiruccanás és… áh.
– Ha pedig megvan a stúdió szólok és meglátogathatsz –
- Öhm, rendben. De… biztos jó ötlet megadnod a címed? Úgy értem… nem kell aggódnod, nem állítok be hívatlanul, csak az olasz barátod.. hát biztos nem örül hogy mindenkinek megadod az elérhetőséged –
Vállat vonok, amolyan nekem minden mindegy alapon, és felé nyújtom a cetlit. Vissza neki, hogy ha akarja el tudja venni. Az ok nagyon is egyszerű, nem akarok visszaélni a helyzettel. Még úgy sem, hogy ő ajánlotta fel. Ő akarja hogy tudjam. Na de én akarom tudni? Jó kérdés. Korábban talán igen, most meg már… hát nem is tudom. Azóta nem mióta Clem meg én… hát talán több is van, mint holmi kósza fellángolás. De igazán ebben sem vagyok biztos. Esküszöm nagyobb káoszt érzek a fejemben (és néha nagyobb ürességet meg tanácstalanságot), mint mikor az exmemoriam után magamhoz tértem.
A hosszasan vívódó percek lehet csak az idő folyása miatt szépültek meg vagy legalábbis enyhült a jelentőségük súlya, ám teljességgel egyszerűbb falatnak hat, mint most megfejteni mit akarhat Lya tőlem. Vagy én tőle. Vagy Clem tőlem. Vagy én Clemtől. És akkor még Fabio is beszagol a képbe. Nem, nincs az a jól kifurmányoskodott bűbáj, ami segítene ezt a gigászi érzelemcsomót kibontani. Mert sejtem, hogy valahol minden baromira el lett cseszve. De hogy hol az már rég nem tiszta. És meglehet, nem is érdekes, mert az van ami, és ebből főzzön bájitalt az ember, ha tud…!

szett

⚜

Mathias
1999. március

Mathias bőrét éppen csak egy pillanatra érintettem meg az ujjaimmal, ahogy átvette a kis papírt, amin a címem volt. Furcsa érzés volt, hirtelen nagyon kusza és különös gondolatok úsztak be az addigi zavart, szomorú képbe. Az jutott eszembe, mikor a karjába karolva jártuk végig a házukat. Akkor éreztem először valami különlegeset, na meg persze a szemébe nézve a hóval borított teraszon.
Most is ugyanaz az érzés futott át rajtam. Szinte biztos voltam benne, hogy mi összetartozunk csak talán nem úgy és nem akkor, amikor szerettük volna és ezért szólt közbe az élet. De most már valószínűleg csak én érzem ugyanazt a rejtélyes bizsergést, amitől a szívem hevesebben ver és amitől most annyira szeretném magamhoz ölelni. Nem volt ezzel sem hátsó szándékom, egyszerűen meg akartam nyugtatni a tegnap történtek után. Tudom, hogy mire képes a dementor, ezt magántanulóként is elsajátítottam. Hiszen szörnyű lehet, ha az ember már nem attól fél, hogy nem érzi újra az örömöt, a melegséget… és a hideg egyszerűen eluralkodik a testén. Én még nem voltam hasonló helyzetben, de elképzelni is borzalmas.
Valahol jól esett elterelni a témát, de egy másik részem aggódott, hogy Mathiasnak rosszul esik. Nem akartam, hogy érzéketlennek tartson, hiszen nem vagyok az… iránta soha sem. De már nem tudtam volna magamban tartani azt a rengeteg mindent, amit szétfeszítette szinte a testemet, hacsak rápillantottam.
Másrészt tényleg szerettem volna megmutatni neki, hogy hol élek és hol lesz a stúdió. Táncolni akartam tanítani a gyerekeket, akik olyanok, mint én. Tudatni akartam a világgal valahol, hogy nem kell ezt sem kényszerré tenni. A tánc örömöt tud okozni, nem csak a nézőnek, hanem magának a táncosnak is… ha a megfelelő formában készítik fel egy ilyen életre. Nekem ezt senki sem mutatta meg, magamtól kellett rájönnöm, mikor éppen nem kínoztak a próbákkal, a szabályokkal. Ezt akartam megosztani Mathiasszal, aki igen, most már biztos: még mindig fontos számomra.
– Öhm, rendben. De… biztos jó ötlet megadnod a címed? Úgy értem… nem kell aggódnod, nem állítok be hívatlanul, csak az olasz barátod… hát biztos nem örül hogy mindenkinek megadod az elérhetőséged.
Hirtelen, mintha a korábbi érzelgősségem megszűnt volna. Megmerevedtem a mozdulatba, amivel a hajamat akartam a fülem mögé tűrni. Úgy bámultam Mathiasra, mintha valami szörnyűséget mondott volna és valószínűleg abban a pillanatban hasonlóképpen is éltem meg. Túl gyorsan történt, hogy felfogjam.
Gondolkodnom kellett, hogy milyen olasz barátomra gondol. Hiszen itt jóformán csak Esmére számíthatok, egy-két régi táncos barátnőm akadna még, de ő sem. Mr. O’Mara pedig még csak nem is tudja, hogy hallottam az eljegyzésükről… és a szakításukról is. Nem akartam zaklatni, biztosan őt is megviselték a történtek. Pedig nála jobb tanácsokat még senki sem adott.
Sosem kezdeményeztem egyetlen férfinál sem, most sem kellett volna… mégis sokat tanultam belőle. Talán nincs értelme eltitkolni az ember érzéseit. Mathias nyakába most még sem borultam, egyértelmű volt az elutasítás, mikor elhúzta a karját. Azt hiszem, tényleg lehet valakije és nem is csodálkoznék rajta. Biztosan igazán boldog vele és csak azért nem viselkedem ismét gyengéden vele, mert nem akarok kellemetlenséget okozni. Egy jól nevelt nő elfogadja, hogy már nincsen esélye – gondoltam és próbáltam annak örülni, hogy egyáltalán itt áll előttem. A menekülhetnének persze fokozódott ettől a témától, mikor hirtelen eszembe jutott Fabio… mármint nyilván rá gondolt.
– Kire gondolsz? – kérdeztem vissza kissé értetlenül és közelebb léptem hozzá.
A kezéhez értem és eltoltam a fecnivel együtt. Azért adtam neki, hogy tudja a címet, hogy írjon nekem… nem értettem hirtelen a viselkedését. Mármint úgy tűnt, mintha féltékeny lenne Fabio miatt, aki csak az ő fejében létezik abban a formában, mint az „olasz barátom.”
– Egyedül élek Londonban – mondtam és elengedtem a kezét közben. – Ha Fabiora gondolsz, nincs közöttünk semmi. Igazából mióta veled próbálkoztunk valamivel, azóta nem nagyon ismerkedtem.
Lyana, ehhez aztán végképp semmi köze! – ripakodtam magamra. Igaz addigra már mindegy volt, mert kimondtam. Lesütött szemmel ácsorogtam és vártam, hogy mondjon vagy tegyen valamit, mert kezdtem igazán zavarban lenni. Ráadásul felhoztam azt a témát, amit jobb lett volna elkerülni. „Mióta veled is próbálkoztunk valamivel… ” – ismételgettem magamban.

*
zene:HZ– Interstellar

outfit


’Do not go gentle into that good night;
Old age should burn and rave at close of day.
Rage, rage against the dying of the light.'



~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

Szívem szerint visszaadnám a cetlit. Máskor örülnék ennek, sőt... talán a magam esetlen módján még a fellegekben is járnék. Hisz Lya... olyan különleges. Ám most sejtem, nem is, sokkalta inkább érzem, ez az egész csak bajt hoz rám. Minden összekuszál, átformál, megcsűr és csavar. Eddig azt hittem tudom mit akarok. Őt akartam. Aztán Ő maximálisan elutasított. És akkor ott a legrosszabb formámban rám talált Clem. Napsugárban az a jó, hogy tud mindent. Na jó nem mindent, de látta a legrosszabb formámat és még így is... minden elcseszett velem együtt járó dologgal is mellettem van. Épp ezért könnyű vele lenni. Olyan egyszerű. És ott akkor szentül hittem, hogy igenis őt akarom. Nem hiszek a holtomig az igazi szövegben és a csak a boldogan éltek míg meg nem.... vagyis egy főbenjártó átok teliben nem találja dumában sem. De itt most, újra vele, mellette már abszolúte elharapózik rajtam az a gyötrelmes felismerés, hogy valójában baromira nem tudom mit is akarok. És azt is egész konkrétan kivel.
Igazából sosem hittem, hogy ezek után Lyával valaha lesz is közöttünk valami. Leszámítva a felszínes köröket, a kétszer öt perces bájmosolyt. Úgy hittem jópár év lesz mire lehamarabb összefutunk, tekintve hogy mennyi helyre hívják meg világszerte. Hisz minek maradna az örökké szürke és esős Londonban?
Lehet épp emiatt vagy talán ennek a következménye, hogy az élet szertelen összjátékának következtében ismét egymásba gabalyodunk. Hisz itt állunk, ő meg én. Megint újra mi ketten. Én tele kétséggel és kétes felemás érzésekkel iránta. Rég túlléptem a neheztelésen irányába, végtére is nagyrészt én voltam a ludas. Vagyis Belby, de ez is mindegy már. Neki az is rosszul esett hogy egy olyan csókot adtam valakinek, ami kikényszerített volt és ott akkor még semmit nem is jelentett. Ám most... most már jelentene. Ez vitathatatlan. Igazság szerint egy dolog frusztrál, de az nagyon. Hogy esélyt sem adott megmagyarázni. Hogy ennyire nem volt rám kíváncsi. Vagy arra hogy mégis miért tettem. Szimplán faképnél hagyott és ennek hatására ott akkor bennem valami meghalt, ami felé kötött.
Viszont így itt, vele, újra... hát nem mondanám hogy teljesen elhalt az a nem is tudom mi. Mert mikor a kezemhez ér és szelíden eltolja, jelezve hogy igenis akarja hogy megtartsam a címét, érzem. Tudom, hogy ez nem lehetett ennyi és hogy hiába van bármi bárkivel, egy részem valahol mélyen bármennyire is igyekszem azt elnyomni, örökké utána fog sóvárogni.
Lelombozó ez a felismerés, épp ezért igyekszem nem erre koncentrálni, ahogy a lány finom ujjainak érintésére sem. Helyette ott van a meglepett kérdése, amire nekem is kikerekednek a szemeim. Hisz nagyon jól tudja kire is gondolok. Az összes levelében helyt kapott, most minek is kell itt adni az ártatlant meg a hülyét? Tény, hogy kellően bolondnak néznek a mentális állapotom miatt, de azért nem vagyok olyan mint Lochart... szerencsémre.
– Egyedül élek Londonban –
- Ó -
Nem tudom mi mást mondhatnék. Hát oké, végtére is ő itt, Fabio ott. Léteznek távkapcsolatok, amik jól működnek, habár... számomra rejtély hogyan is.
– Ha Fabiora gondolsz, nincs közöttünk semmi. Igazából mióta veled próbálkoztunk valamivel, azóta nem nagyon ismerkedtem. -
A szavai alatt felkerekedik a szél és messzire viszi halk érzemekkel átitatott hangját. Hirtelen nem is tudom mit feleljek, annyira mellbe vág, amit mond. Percekig csend telepszik ránk, míg emésztem, hogy… hogy… mióta veled próbálkoztunk valamivel. Velem próbálkozott valamivel…
Hát ő ezt így élte meg? Neki ennyi lett volna? Érzem, ahogy a kellemetlen bizsergés végigfut a gerincemen, és az orromban is. Sejtem, hogy több van a szavai mögött, talán kedvesebb is, minden esetre pozitívabb kicsengés. De ez nem jön át. Nem igazán. Jelen helyzetben csak arra tudok gondolni, hogy valami. Jó tény, valóban csak valami volt. Vagyis lett volna, de…
Igazából valahol ez akkora megskalpolása az egómnak, amit eddig nem éltem meg (vagyis természetesen nem emlékszem rá). Érzem ahogy a torkom összeszorul és a kezemre pillantok, benne a cetlivel. Benne a hozzá vezető úttal. Azzal, amire már nem akarok rálépni, mert tele van fájdalommal. Számomra legalábbis biztosan.
Így megemberelem magam és kifújom a levegőt. Kiegyenesedek és haloványan elmosolyodom. A kezem leengedem és igyekszem barátságosan rápillantani. Ő azonban már nem bír a szemembe nézni. Gondolom neki sem lehet egyszerű. Meglehet ő is bánja valahol, hogy ennyire kurtán-furcsán alakult az a valami ha már így nevezte, ami köztünk volt. És itt ebben a pillanatban annyira esetlennek hat, hogy nincs szívem elmenni mellette. Valószínű képtelen is lennék rá. Így hát a cetlit egyik kezemből a másikba teszem hozzáfogva a Clementine-nak szánt könyvecskéhez majd az immár szabaddá vált jobbomat Lyana arca felé emelem.
- Pedig kellene. -
Elsimítok egy tincset az arcából, mely előre bukik. Bepótolva ezzel azt a mozdulatot, amit ő az imént félbe hagyott. Megállom, hogy ne nyúljak az arcához, szimplán csak mevárom míg rám tekint óceánkék szemeivel.
- Jobb lenne, hidd el. -
Sejtem mennyire elveszett itt. Alig ismerhet valakit. És valóban fogalmam sincs miért a szürke és koszos Londont választotta. Még akkor sem, ha most épp szép is az idő, így ahogy áttöri a fény szelíden az útját a Temze-parti sétány fáinak lombkoronái között. Hogy megcsillanjon az ő égkék tekintetében.

szett

⚜

Mathias
1999. március

Szerettem volna többet mondani. Szerettem volna kifejezni az érzéseimet valahogyan… de semmilyen formában nem tehettem meg. A dolog, amit „valaminek” neveztem, részemről szerelem volt. Mathias részéről is bizonyosan hasonló töltöttséggel bírt, de talán mégsem ugyanakkorával s ezért nem érthette meg, mit érezhettem akkor, a valentin-napi látogatásomon.
A szerelem szó puszta gondolatára felerősödött a szívverésem. A csendben is a lüktető hang töltötte meg a fülemet. Nem kellett volna ránéznem, hiszen így még erősebben, még szenvedélyesebben dobogott a szívem. A testem pedig bizsergett és vágyakozva bújt volna az erős karjai közé.
Lyana, úrinő nem gondol ilyesmire – jelentette ki a lelkiismertem, amit anyám táplált belém. Szerettem volna kibújni ezeknek a szabályoknak a kötelékében, de a Mathias iránt érzett érzések elől remek búvóhelynek bizonyultak. Bármiféle mozdulat helyett inkább sóhajtva vettem tudomásul: miattam állt be a kínos csend.
Ahogy lehajtott fejjel bámultam a cipőm orrát, éreztem az arcomra kiülő pírt. Csak az ő társaságában voltam igazán zavarban eddigi életemben. A színpadon megszoktam a szereplést, de az nem tanít meg a való élet kihívásaira. Az elutasítás is tőle érkezett első ízben, ma… mikor elhúzta tőlem a karját. Minden olyan új volt, mégis tudtam: ezt érdemlem. Meg kellett volna hallgatnom a szállóban, de még ahhoz is túl büszke voltam.
– Pedig kellene – mondta.
Hirtelen emeletem fel a fejemet. Addigra a keze már ott volt, egészen közel az arcomhoz. Azonban nem érintette meg, csupán azt a rakoncátlan tincset tűrte el a szememből, amivel már korábban én is próbálkoztam, de a szavai megakasztottak.
– Jobb lenne, hidd el.
Nyilván igaza van. Ismerkednem kéne, előttem az élet és… ő már nyilván boldog mással. Nem akarja, hogy rá várja. Világos üzenet volt, mégis olyan szívfájdító, hogy lebiggyesztettem az ajkaimat. Éreztem, hogy kicsit megremegnek, de arra azért még emlékeztem, miként lehet leküzdeni az ember kikívánkozó érzéseit.
Mélyen szívtam be a levegőt és olyan lassan fújtam ki, ahogyan csak bírtam egy ilyen felfokozott helyzetben. Nehezen hittem el, hogy valóban ennyit jelent nekem. Sokat gondoltam rá és sokszor voltam mérges, aztán hiányozni kezdett… de most valahogy, ahogyan itt állt előttem még távolabbinak és elérhetetlennek tűnt. Már eldobtad magadtól a lehetőséget, Lya – gondoltam és szapora pislogással próbáltam nem tudomás venni a könnyezni készülő szemeimtől. Nem a szél indította meg őket, sokkal inkább az a reménytelenség, amit éreztem.
Mégis sikerült egy kisebb mosolyt erőltetnem az arcomra. Talán nem volt olyan ragyogó, mint máskor, de elég ahhoz, hogy ne sírjam el magamat előtte.
– Talán ez nem az a szakasza az életemnek… – mondtam kicsit erőtlen hangon.
Most a stúdióra, az új életemre kell koncentrálnom – bólintottam lassan. Közben persze egészen más dolgokra gondoltam. Az új életemben eredetileg Mathiasnak is helyet akartam szánni, még akkoris, ha sejtettem: van barátnője, aki nyilván kedvesebb hozzá, mint én.
Közelebb léptem hozzá, de nem tettem semmi olyan mozdulatot, ami esetleg gondot okozhatna a mostani kapcsolatában. Egyszerűen csak érezni akartam az illatát. Egy pillanatra le is hunytam a szememet, hogy élvezhessem a jelenlétét, de aztán egy belső késztetésre kinyitottam.
– Sokat gondoltam rád, hogy szóljak-e egyáltalán a dologról… mármint a Londonba költözésről – kezdtem bele. – Nem tudtam, hogyan reagálná rá egy olyan elválás után. Féltem a véleményedtől… de most olyan jól esett hallani minden szavadat.
Most őszinte voltam. El akartam neki mondani legalább egy részét az érzéseimnek, még ha az összeset nem is adhatom ki az ő érdekében. Jól esett ott állni vele és barna szemének csillogását kutatva mesélni neki egy kicsit arról, ami bennem zajlott.
– Amikor megláttalak, még bántam a dolgot… most viszont úgy örülök, hogy még is csak megpillantottalak itt a Temze partján és nem futottam el.
Tényleg örültem. Persze nem annak, hogy tétova és szerencsétlen voltam, hanem neki. Jó volt újra érezni az illatát, megfogni a karját – még annak ellenére is elhúzta. Az a kis gyengédség, amivel elsodorta a hajamat az arcomból, mindennél többet jelentett.

*
zene:HZ– Interstellar

outfit


’Do not go gentle into that good night;
Old age should burn and rave at close of day.
Rage, rage against the dying of the light.'



~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

Ahogy a lány hirtelen emelete meg a fejét úgy mozdult vele együtt parányit az én kezem is. Teljességgel szándékosan. Nem akartam hozzá érni, mert valahol sejtettem, ha megteszem az aztán végzetes hiba. Talán már épp ez is sok, hisz... hisz bátorításnak veheti. Pedig szimplán csak nem tudok elmenni mellette. Pláne nem akkor, mikor ilyen szomorú arccal néz maga elé. Nem tudom mi lehet annyira érdekes vagy mit vesztett el, amiért ennyire a földet kell bámulnia. Meglehet ez is egyfajta megszokás, ami mindenkinek van. Ám ahogy feltekint, s kék íriszeibe megcsillannak a könnyek, hirtelen elfog a pánik. Hogy ne... ne... ezzel nem tudok mit kezdeni... ez... én... na ne...! Ne! Kérlek ne!
– Talán ez nem az a szakasza az életemnek… –
De lehetne
Ösztönösen ötlik fel bennem a gondolat és kellően kétségbeesve szinte könyörgően fürkészem az arcát. A vonásait. Sűrűn imádkozom, hogy ne gördüljön le semmi abból, ami a szemében gyülekezik. És imáim meghallgattatnak mivel egy halovány, vérszegény mosoly jelenik meg. Még ezzel is eszméletlenül gyönyörű.
A következő másodpercben viszont ösztönösen engedem el a tincset mivel ő mozdul és felém lép. Nem tesz semmit, mindössze ennyit, de ez épp elég ahhoz, hogy teljesen lefagyjak. Nem tudom ugyanis, mire számítsak tőle. Vagy mire számítsak egyáltalán saját magamtól? Mert csak az, ahogy előttem áll és lehunyja a szemeit, mintha várna valamire, valamire tőlem... már ez olyan nagy hatással van rám, hogy nehezen tudom türtőztetni magam. Ráadásul így, ennyire közel újra ott van az illata. Körülleng a puha bársonyos púder. Ám most kivételesen soknak és fojtónak találom. Meglehet azért, mert menekülni támad kedvem. Érzem hogy ez már túl sok nekem úgy minden téren. Érzelmileg is és fizikálisan is. Hisz nincs kimondva semmi Clem és köztem úgy ténylegesen, de... de... nem tehetem. Bármennyire is akarnám. Bármennyire is vágyakozom utána. Nem követem el még egyszer ugyanazt a hibát. Mégsem vagyok képes hátrébb húzódni vagy elfordítani a fejem tőle. Csak állok ott, vele szemben. Mi ketten így, egymás előtt, mint két idegen. És valahol épp azok is vagyunk.
– Sokat gondoltam rád, hogy szóljak-e egyáltalán a dologról… mármint a Londonba költözésről. Nem tudtam, hogyan reagálnál rá egy olyan elválás után. Féltem a véleményedtől… de most olyan jól esett hallani minden szavadat. -
Egyszerre lep meg az, amit mond és tölt el gyermeteg ostoba örömmel. Igazán nem értem miért félt. Talán minden másképp alakulhatott volna, ha mond dolgokat. Hamarabb és gyorsabban, mint tette. De ezen abszolúte kár már rágódni. Tény, hogy felemlegetve a legutóbbi esetet keserű szájíz uralkodik el rajtam. De inkább arra a pozitív kicsengésre gondolom, amit az imént ejtett el felém.
– Amikor megláttalak, még bántam a dolgot… most viszont úgy örülök, hogy még is csak megpillantottalak itt a Temze partján és nem futottam el. -
Hirtelen fogalmam sincs milyen dologra gondol. Valahol érdekel, mi az, ami bántotta, de jelen esetben képtelennek érzem magam arra, hogy megkérdezzem. Leköt az, hogy ne kezdjek el egy idióta ötéves gyerek szintjén vigyorogni, azért mert megkapta élete hőn vágyott szülinapi ajándékát. Mert Lyana elismerése az. Számomra az. És minden mebernek, akinek van egy csöpp esze, az lenne. A szavai mérhetetlenül sokat jelentenek, még akkor is, ha tudom, jórészt meglehet túlzás. Mert hát Fabio...
És most esik le, hogy mit is mondott ezelőtt nem is olyan sokkal. Hogy nincs is Fabio. Vagyis van, él és mozog valahol, de nem úgy, ahogy én gondoltam hogy van. Az tényekkel való azonosulás mellbe vág. Úgy istenesen. És valahol elfog a szomorúság. Mennyivel egyszerűbb lett volna, ha neki is van valakije, akihez köti valami. Mennyivel könnyebb lett volna elhitetnem magammal, hogy ez így van rendjén. Ám most... hát nehezen állom meg, hogy ne hajoljak közelebb felé. Lelopva az összes közöttünk lévő távolságot. Mindössze a kis könyvet szorítom meg jobban, hogy érezzem, van egy mankóm. És az nem Lyana. Már nem.
- Én is örülök. - mosolyodom el. - Nehezen tudtál volna futni ezekben a cipőkben. -
Pimaszra vált a mosolyom de a szemem ettől még szomorú marad. Nem hiszem hogy ő ezt észreveszi. Ujjaim görcsösen szorongatják a könyvet és a cetlit. Sejthetően szinte már elfehérednek a nagy erőlködésbe, ám kell ez most nekem. Kell, hogy szilárd talajon maradjak és ellenálljak. Megpróbálom ugyan elütni a kimondott tények súlyát és elvenni az élét, azt a kínkeservesen keserű félét de... baromi nehéz ez. Pláne úgy hogy mindketten tudjuk, sokminden teljesen máshogy is alakulhatott volna. Csak sem a hely sem az idő nem nekünk kedvezett. És jobb ezt elfogadni. Jobb ebbe beletörődni. Neki is, nekem meg aztán pláne.

szett

⚜

Mathias
1999. március

– Nehezen tudtál volna futni ezekben a cipőkben.
Mathias szavaira lepillantottam a cipőmre. Valóban elég magas volt a sarka volt ahhoz, hogy az ember lánya észrevétlenül el tudjon menekülni benne, plán egy forgalmas sétányon. Mégis biztos voltam benne, ha nagyon akartam volna akkor így vagy úgy de biztosan elkerültem volna.
Örülök, hogy illetlenségnek éreztem elrohanni vagy szimplán elsétálni mellette. Jó volt újra hallani a hangját, látni a csillogó, sötét szemeit, hiába éreztem abban a pillanatban úgy, hogy ezer darabra van törve a szívem. Valahol még az sem zavart, ha van barátnője és boldog vele, mert az a lány olyan dolgokat ad meg neki, amire én nem voltam feltehetően alkalmas… De ha ezt gondolom, akkor miért fáj ennyire? – futott rajtam végig a felismerés. Talán ezt szerettem volna csak helyesnek gondolni, ám a szívem mégsem volt felkészülve arra, hogy Mathias már máshoz tartozik.
– Valóban nem lett volna praktikus megoldás végig kocogni a sétányon bennük… – bólintottam.
Elmosolyodtam megint, csakhogy ne kelljen kimutatnom a könnyeimet. Azok még mindig ott várakoztak, hogy elengedjem őket és átéljem azokat a borzalmas érzéseket, amik ott dolgoztak bennem. De nem akartam éppen Mathias előtt szabadon engedni őket, hogy aztán zokogásban törjek ki.
– Azt hiszem ideje mennem – mondtam és közben egyenesen a szemébe néztem.
Nem akartam, hogy lássa rajtam, milyen szomorú vagyok… hiszen tényleg jól esett viszont látni. Az arcom valószínűleg még sem ezt tükrözte, a mosoly ellenére sem. Szinte éreztem, ahogy kiül rám a kétségbeesett vágyakozás, amivel meg akartam ölelni búcsúzóul és ezt sem tehettem meg csak úgy.
Közelebb léptem hozzá, hogy legalább az illatát utoljára érezhessem. Ez azonban végzetes hibának bizonyult. A férfias aroma hirtelen teljesen magával ragadott, le kellett hunynom ismét a szememet, hogy kiélvezhessem azt. A lábaim magától mozdultak még előrébb, a jobb kezem finoman siklott a mellkasára és olyan hirtelen tapadtam az ajkaira, hogy neki esélye se legyen ellökni magától.
Hosszú, finom puszi volt, nem igazi csók. Kellemes bizsergés futott át a testemen, ahogy az ajkaim az övéire simultak. Ez a rövidke pillanat csak az enyém és az övé volt… de amikor elhúzódtam és a szemébe néztem, megint zavarba jöttem. Lyana! Hiszen szinte biztosan barátnője van! – jött a felismerés és a szám elé kaptam a kezemet.
Nem akartam megvárni, míg mond valamit, mégis idegesen toporogtam előtte. A kétségbeesés kiült az arcomra megint csak. Az az érzésem támadt, hogy ezek után biztosan nem fog meglátogatni sem a lakásomban, sem a stúdióban. Nem lett volna szabad csak így neki esnem, hiszen pont egy ilyen miatt öntöttem le az első alkalommal pezsgővel… és éppen én követem el ugyanazt a hibát.
Szégyenkezve bár, de kihúztam magamat. A szemébe néztem, vállalva a tettemet. Az az érzésem volt, hogy nem örült ennek az egésznek és valahol meg is éretettem volna, ha mérges lesz vagy kioktat. Megérdemeltem volna abban a pillanatban. Azt az érzést kelthettem, mint aki szórakozik vele, holott semmiféle szándékom nem volt ezzel kapcsolatban.
– Sajnálom… – suttogtam.
Megköszörültem a torkomat és megindultam előre. Csak el akartam sétálni mellette, de megtorpantam egy pillanatra. Az ujjaimmal megsimítottam a kézfejét finoman, majd el is húztam őket.
– Tényleg örülök, hogy találkoztunk – jegyeztem meg nagyon halkan. – Vigyázz magadra!
Ezzel a mondattal újra megindultam. Gyorsra vettem a lépéseimet és nem néztem vissza többé. Túlságosan fájt volna hátra pillantanom, látva, hogy ő nem keresi a tekintetemet.

Köszönöm a játékot!

*
zene:HZ– Interstellar

outfit


’Do not go gentle into that good night;
Old age should burn and rave at close of day.
Rage, rage against the dying of the light.'



~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

– Valóban nem lett volna praktikus megoldás végig kocogni a sétányon bennük… –
A félszeg bólintásra lejjebb hervad a komisz mosolyom. Hát egyértelműen nem veszi a vicces, vagyis nem úgy ahogy vártam. Na de hát jogos kérdés, hogy hogyan is vártam? Magam sem tudom. Reméltem hogy ezzel kissé megszűnik a kötöttség. Kissé oldódik a hangulat, de nem. Sőt, nemhogy jobbnak egyenesen rosszabbnak érzem, ami... hát duplán zavaró. Mert hát igenis szerettem volna ha legalább az elválásból kerekedik valami pozitív kicsengés. Nem akartam semmi különöset, mindössze talán a remény ostoba lehetőségét, hogy máskor ha újra összehord a szél minket valami fatális véletlennek köszönhetően ne legyen ez a feszengés. Se az én részemről sem az övéről. De elnézve az állást, esélytelen hogy ez ne következzen be.
– Azt hiszem ideje mennem –
Igen, ideje. És nekem is. Nem is tudom mióta ácsorgunk itt, a körülöttünk rohanó világban. Ám hang nem jön ki a torkomon mindössze egy bólintásra futja, ezzel az egyszerű mozdulattal jelezve, igenis egyet értek vele. És hiába a szavak, csak maradunk. Csak nem mozdul. Legalábbis eleinte. Mikor egy újabb lépést tesz felém már sejtem mi következik, ám megakadályozni nincs időm. Esélyem sem, mert amint megérzem a kezét képtelen vagyok mozdulni. Elsősorban finom meleg érintése az, ami áthatol, még így a pólón keresztül is, s amitől a szívem félrever egy pillanatra. A bőrömön bizsergés fut végig, ahogy megérzem immár teste közelségét is. Hirtelen nem lesz fullasztó semmi sem, ami vele kapcsolatos. És mikor az ajkai az enyémhez érnek megszűnik minden. Teljesen elfelejtem Clemet, vagy azt hogy ki vagyok és mi céllal létezem. Csak ő van és az illata, a szőke tincsek, amik az arcom körül cikáznak. És a pillanat varázsa felőröl teljességgel. Mikor pedig elhúzódik, mert elhúzódik egy végtelennek ható perc múlva hirtelen azt sem tudom merre vagyok. Csak lehunyt szemeimmel maradok a múlt pillanatába elveszve, ahonnan hiányoznak az ajkai. Mikor felnyitom a szemeim a kezem már az arca előtt. Láthatóan a rémület egy szikrája csillan meg a kék íriszekben és ez elég ahhoz hogy rádöbbenjek mi is történt. Atyaég!
– Sajnálom… –
Suttogása olyan halk és olyan távoli, mintha nem is itt lenne előttem. Mintha csak a szélben susogna vagy a víz alól próbálna kiabálni nekem.
- Ne tedd.. - kezdeném, de elakadok mert ő ellép mellőlem. Épp akkor, mikor  a kezem mozdulna hogy megérintse porcelánsima arcát.
– Tényleg örülök, hogy találkoztunk. Vigyázz magadra! -
Mi hogy miért?
Kezdenék hirtelen tiltakozni, a szám már nyitva a szavak pedig annyira gyorsan jönnének mint a gondolatok maguk de végül egyiknek sem sikerül helyet kapnia. Megérzem Lyana vékony finom ujjait a kezemen és utána fordulva nyúlnék felé, de mire elérném ő már centikre távolodik kinyújtott kezemtől s immár elérhetetlenné válik. Újra.
Én pedig ott állok bámulva utána, mint akit felpofoztak megint.
Hatalmába kerít ugyanaz az érzés, mint a legeslegelső találkozásunkkor szilveszter éjjelén. Kísértetiesen hasonló düh fogott el akkor is. Kísértetiesen nem értettem már őt akkor sem. És itt állva jó három hónappal azután megint csak ugyanaz az érzés kerít hatalmába. Ez több mint frusztráló.
Mérgesen pillantok el a folyó felé és fordulok az ellenkező irányba. Bármerre mennék amerre ő épp nem. Kezemben pedig ott a könyv, ami Clemé. Akit most hagytam épp totálisan faképnél mert... mert megakadályozhattam volna. Hisz tudtam mi lesz. Igaz nem tudom hogyan is kiviteleztem volna, de tehettem volna... valamit.
Keserű sóhajt hallatva és a hajamba túrva indulok el a sétányon haza a történteken rágódva. Balomban összefogva a papírral és a notesszel, a lelkem darabkáival, Napsugárral és Lyanával.

Köszönöm a játékot
A helyszín szabad!