+  Roxfort RPG
|-+  Múlt
| |-+  98/99-es tanév
| | |-+  London
| | | |-+  London mugli része
| | | | |-+  Temze-parti sétány
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: 1 [2] 3 Le Nyomtatás
Szerző Téma: Temze-parti sétány  (Megtekintve 2121 alkalommal)

Sophie Flores
Eltávozott karakter
*****


VIII. Prefektus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #15 Dátum: 2015. 07. 21. - 14:23:55 »
0

Sledge

  - Azért akartak megbuktatni, mert megviccelted a tanárokat? - kerekedik el a szemem. Ez mennyire reális, mert ez így számomra elég hihetetlennek tűnik. Mondjuk én ilyet nem nagyon csinálok, úgyhogy nem csoda, hogy ennyire esetlenül mozgok a témában. A barátok viszont jók, igaz nekem sosem voltak igazi barátaim, de ettől függetlenül tudom, hogy a barátság igenis jó dolog.
  Kötöttségek. Na az egy iskolában, bizton állítom, hogy van bőven és megértem, hogy nem szereti. Én alapvetően az az ember vagyok aki a kötöttségeknek köszönheti eddigi sikereit, emiatt én nagyon is szeretem az iskolai és egyéb kötöttségeket egyaránt, de nem várom el senkitől, hogy mindenki egyetértsen velem. Én emiatt kedvelem leginkább a sulit, a sok szabály és elvárás teszi számomra élvezhetővé az egész ottlétet.
  - Értem. - nyögöm ki. Most erre én, a kötöttségek híve mit mondjak? Szerintem eddigi életemben egy takarodóról való késés és egy órai.. khm.. incidens volt a legnagyobb szabálysértésem.

  Komoly arca azonnal elárulta. Nem hiszem, hogy bármit is ennyire komolyan tudna venni -legalábbis eddigi tapasztalataim ezt igazolják- és valóban, a következő pillanatban megtörik a komolysága és elneveti magát és elmondja az igazat, amitől az én arcom lesz a szokottnál is komolyabb. Egy bordatörést azért így utólag sem nagyon kéne félvállról venni, örülhet, hogy megúszta.
  - Madame Pomfrey oldotta meg, igaz? Zseniális az a nő. - velem még igaz, hogy nem volt dolga, de hallottam már elég meredek sztorikat vele kapcsolatban. - Bocsi, hogy ilyet kérdezek, de amikor felébredtél, milyen volt a gyengélkedőn feküdni? - Öhm.. oké, mostmár biztos hülyének néz. Életemben nem voltam még gyengélkedőn és, hogy őszinte legyek, nem is nagyon szeretnék soha odakerülni, ezért remélem nem sértődik meg. Mindegy, inkább nem mondok semmit ebben a témában.

  A név hallatán megborzongok, de ennél nagyobb hatással már nincs rám. Tudom, hogy már felesleges félni tőle és nyugodtan ki is mondhatnám a nevét, de nincs bennem ennyi bátorság. Azért egy kicsit elgondolkodtató, hogy mit is titkol ezzel a munkával kapcsolatban, -mert egyértelműen titkol valamit- de inkább nem kérdezősködök tovább. Neki biztosan jobb lesz, ha nem kell tovább beszélnie róla és valószínűleg nekem sem fog megártani, ha nem ezen agyalok.

  Erre elmosolyodok - Először is, köszönöm, másodszor pedig, hé. Ja és persze harmadszor is köszönöm. - zavaromban lehajtom a fejem és a táskám cipzárját kezdem piszkálni, nem kicsit feltűnően. Igyekszem persze palástolni, de hát ez nem nagyon sikerül. Bár nem sokszor pirulok el, most lehet, hogy ez is megtörtént.
Naplózva


Sledge Clubber
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #16 Dátum: 2015. 08. 19. - 00:18:10 »
0

Sophie

-Persze, hogy meg akartak buktatni. Bár ezt nem mondták, de valahogy mindig nagyon rosszak lettek az eredményeim, ok nélkül.- rágyújtottam egy újabb cigarettára. Érdekes ez a csaj, bár nagyon visszahúzódósnak néz ki. Ennek ellenére itt ül velem, egy idegennel és a suliról beszélget.
- Nem vagy egy nagyon rossz kislány, igaz? - vontam le a következtetést.

- Persze hogy Pomfrey volt, néha még ma is visszajárok hozzá. -nevettem. Annyi mindenen átsegített már az a nő, hogy hihetetlen.
Meglepődtem a kérdésén. Najó, fura ez a csaj, nevettem.
- Igen csak hülye kérdésedre a válasz; békés, és nyugodt. - Több ilyen kérdést tesz fel, én hagyom itt.

A nagy köszöngetésére csak kacsintottam egyet, és szívtam a cigimből.
Naplózva

Sophie Flores
Eltávozott karakter
*****


VIII. Prefektus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #17 Dátum: 2015. 08. 21. - 14:56:48 »
0

Sledge

  Ok nélkül. Nem hiszem, hogy ok nélkül lerontják valakinek a jegyeit, de mivel nem voltam ott, így nem tudhatom. Valószínűleg nem volt olyan jó tanuló, de ezt nem  szeretném firtatni. Így is belementünk egy pár privát dologba, nem akarok ennél is tolakodóbbnak mutatni magam.
  Megértően nézek rá, aztán ahogy meggyújtja a következő szál cigarettát, egy kissé megrémülök. A végén még én is rászokok, amit persze nem szeretnék. Nem kedvelem túlzottan a cigit és a cigiző embereket. Mindig köhögök a nagy mértékű füstöléstől, már érzem is, hogy kaparja a torkom a füstös levegő, de igyekszem visszatartani a köhögést, aminek az lesz a következménye, hogy majd megfulladok.

  - Rossz kislány? Nem, az valóban nem vagyok, de már volt kihágásom. - na ezt mi a francért mondtam? Semmi nem volt, nagyon is könnyen kimagyaráztam magam. A másik pedig.. Hogy is tudnám ezt egyszerűen elmondani? Sehogy. Abból semmi baj nem lett és nem is hiszem, hogy olyan nagy galibát okoztam volna vele. Csak reménykedni tudok, hogy ne érdekelje annyira, hogy rá is kérdez mi volt az, de ha nem lát rossznak akkor ennek elég kicsi az esélye.

  Elég természetesnek tűnik, hogy mindenki ennyire dicséri, de én ettől függetlenül nem szeretném az ágyból nézni az arcát. Elég nekem az is, ha néha elájulok és mond egy pár szót, hogy s mit csináljak, hogy jobban legyek. A büdös életbe nem fogok befeküdni a gyengélkedőre. Merlin sem tudna rávenni.
  Azt tudom, hogy hülye kérdés volt. Miután feltettem neki, én magam is rájöttem és ez az ismertetés nem érdekelt nagyon. Egyik fülemen be, a másikon ki. Ha auror szeretnék lenni, akkor nem sértődhetek meg ilyen kis apróságokon. Még mindig nem tudom, mi olyan jó a gyengélkedőben, de inkább nem szeretném megtudni.

  Ahogy rám kacsint és beleszív a cigarettába, nagy nehezen sikerül visszatartanom a köhögést, de nem sokáig. A következő pillanatban már majdhogynem fuldoklok a köhögéstől, mert a füst elérte a tüdőm. Krákogás közepette kotorászok a táskámban, de az üvegemet valahogy mindig kikerülöm. Nem igaz, hogy nincs itt. Tudom, hogy délelőtt még ittam belőle. Amikor megtalálom, szélsebesen kapom elő és iszok bele.
Naplózva


Mathias Montrego
Griffendél Godrik Akadémia
***


elsőéves sárkánykutató

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #18 Dátum: 2017. 06. 30. - 23:18:45 »
+1

*
zene:AK– And Just Like That

outfit


’Tell me something, because I can't
No words needed nearby the end....'



~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~



Igazából olyan érzés kerít magába, mintha évezredek teltek volna el tegnap óta. Nevetséges tudom. Mégis... ha csak visszagondolok egyetlen kósza gondolatra be kell valljam, örülök hogy élek. És ez részben O'Mara-nak köszönhető. Más részről az is az ő számlájára írható hogy majdnem ott hagytam a fogam. Vagyis a fogunk, mert hát mindketten nagy pácban voltunk. Szóval, ha így nézzük, akkor még haragudhatnék is rá. És mégis... képtelen vagyok. Be kell valljam, kissé tartok tőle, hogy ez annak az ostoba ezeréves szerelmi bájitalnak a hatása (vagyis inkább utóhatása), amit sikerült rám öntenie. Mert más esetben itt puffognék. Jó, a magam elfuserált módján puffogok is, de nem igazán úgy, ahogy szoktam. Vagyis, nem olyan szinten. Valamiért nem tudok rá úgy haragudni, mint annak előtte. Hisz két hónappal ezelőtt még simán ölre mentem vele. Most meg... hát lássuk be, puhány vagyok. Vagy tényleg a kicseszett bájitalos parfüm az oka. Nem tudom. És valamiért nem is érdekel.
Szimplán arra tudok gondolni, hogy kész csoda, hogy itt állhatok. Nézhetem a délutáni alkonyba forduló koszos Temzét. Mert nem tiszta és még csak nem is különösebben szép. Számomra azonban ez itt és most mégis gyönyörű. Még a mugli zsibongással egybevetve is. Lépteim határozottak, de nem sietősek. El elbámészkodom hol jobbra hol balra. Figyelem az embereket, akik bekerülnek a közvetlen környezetembe, de nem tulajdonítok több erőfeszítést nekik egyetlen elvétet kósza pillantásnál. Átsiklom az arcuk felett, ahogy a hétköznapi unalmas életük felett is. Az sem különösebben érdekel, hogy megbámulnak. Főleg a lányok. Agyamban a kérdése cikáznak, amik ind a tegnapi skóciai kalandhoz kapcsolódnak. A patrónushoz, a jellememhez. Hihettem azt valaha hogy egy konkrét reinkarnálódott patrónust tudok megidézni? Összességében nem. És büszkének kellene lennem. Valahol mélyen persze az is vagyok. Ám az ezzel a legnagyobb gond, hogy ettől még inkább arra ébredtem rá, vajmi keveset tudok saját magamról. Hogy fogalmam sincs mi mindenre vagyok képes. És hogy miért ez az állat az, ami leginkább engem jellemez?
Félek ezekre sosem fogok feleletet kapni. Az pedig hab a tortán hogy fogalmam sincs miért tudtam megidézni. Melyik emlék volt annyira erős, hogy sikert eredményezett? Szívből remélem hogy Clem. Nem véletlen vettem neki a kék bársonykötetet, ami hangulatától függően változtatja a színét. Remélem, hogy értékelni fogja. Mert tudom, hogy ez olyan ajándék, ami talán tetszhet neki. Végtére is különleges, épp mint ő. Azt hiszem legalábbis, hisz... csak miatta lehetett. Nagyon szeretném ezt hinni. Oly annyira, hogy betegesen mondogatom magamnak. Mert rossz bevallani, de eszembe jutott Lyana is. Akkor, mikor Elliot kiejtette dadogva a nevét. És... de nem. Ő kizárt.
Igazság szerint kedvem lenne valakit, valaki szakértőt megkérdezni, mégis túl bizalmasnak érzem ezt. Túlontúl személyesnek. Így hát inkább csak őrlődöm és épp ezért a kis könyvecske a kezemben sötétkékre színeződik. Nem jó jel, ez azt jelenti, hogy komoly gyötrelmeket élek át. Mentálisan. És igaza is van. Azt teszem. De ki ne tenné ezt a helyemben?
Megtorpanok, és a vizet kezdem el fürkészni. A habok fodrozódását, a hullámok játékát. Ahogy össze-össze találkoznak, majd szétválva járják a maguk útját. Épp olyanok, mint az emberek. Rövid időre összeakadnak, egymás olvadnak, részét képezik a másiknak. Aztán jön a törés, és a fájdalmas elválás. Talán mindig így kell lennie. Ez a sorsunk. Valahol elkeserít ez a tényszerűség. Pedig örülnöm kellene. Hogy láthatom még egyszer a naplementét. Végtére is egy éjjellel ezelőtt centikre álltam a halál torkában. Miért fáj hát ezt a képet látni?
És kimondatlanul is érzem a választ. Azért mert fogalmam sincs mi tenne igazán boldoggá. Vagy hogy mindek is örülnék igazán. A korlátnak támaszkodom, és az ujjaim közt forgatom a kis kötetet. Direkt nem kértem, hogy becsomagolják, mert írni akartam bele. Valami személyeset. Valamit, amitől több lesz. Valami olyat, ami nem túl nyálas, de emlékezteti hogy.. mire is? Hogy megmentette az életem. Hogy több annál, mint aminek képzeli magát. Hogy ő meg én mi is lehetünk még Belby piszkálódása ellenére is. És hogy a magam sajátos módján igenis szeretem...
És erre a gondolatra elmosolyodom. Elnézem a borítót, ujjaimmal finoman simítok végig rajta. Úgy, mintha az ő arca lenne, szelíden teszem ezt. Már sejtem, mit is fogok belekaparni rögtön a borító alatti első lapra. De ezt megtartom addig, míg haza nem megyek, tekintve, hogy nincs nálam se tinta se penna. És már épp ellökném magam onnan, ahol állok, mikor a perifériámban megcsillan egy szőke hajtincs. Egy kecses alak. Ösztönösen pillantok oda, s mikor befókuszálom az alakot jövök rá... hiba volt. A torkomba gombóc alakul ki, és levegőt sem kapok. Meredten bámulom a nőt. Lyanát.
Naplózva




Lyana La Clair
(N)JK
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #19 Dátum: 2017. 07. 02. - 11:25:10 »
+1



Mathias
1999. március


Egy hónapja vagyok Londonban jó formán és minden pillanatát élvezem. Egy kis lakást béreltem egy mugli pártól, szándékosan nem használva álnevet. Madam Potier vagy anyám másik embere könnyen rám találhatott volna, azonban nem jelentkezett senki eddig. Pedig szívesen megmutattam volna nekik, hogy egyenesen úszok a boldogságban egyedül. Az elmúlt napokban a jövőmet terveztem és új szórakozási lehetőségek kerestem.
Ma például egésznap az Abszol úton voltam. Vettem egy-két szakácskönyvet, hiszen elhatároztam: megtanulok főzni. Sosem voltam jó a háztartási varázslatok terén, de most hogy egyedül élek, szükségem lesz rájuk. Ráadásul végre Esmét is szeretném meghívni egy vacsorára, hogy megnézze az új otthonomat.
Ráadásul az egyik üzlet ellőtt két kis boszorkány játszott. Egy ideig csak bámultam őket messziről. Irigyeltem őket, hogy ilyen felhőtlen boldogságban élvezik a gyerekkort. Sosem játszottam így senkivel ahogy azt sem gondoltam, hogy egyszer majd tűsarkúban teszem meg mindezt egy zsúfolt utcában. Dehát meghívtak maguk közé és azoknak a csillogó szemeknek nehéz lenne nemet mondani.
Élveztem a délelőttöt és olyan gyorsan el is ment, hogy csak a gyomrom korgása jelezte: bizony ebéd idő van. Ezért a Temze partján egy kisebb étteremben ettem, miközben a folyót figyeltem. Egy kis pergamen darabot és pennát vettem elő. Levelet akartam írni Madam Potiernek, napok óta terveztem és a címzés rajta is volt már.

Kedves Madam Potier!

Kérem bocsásson meg, hogy eddig nem írtam. Nem azzal a szándékkal teszem, hogy jelezzem visszatérek, egyszerűen köszöntet akartam mondani. Olyan sok évig vigyázott rám és kísért el a világ minden pontjára.
Nem vagyok hálátlan, nem ezért menekültem el. Egyszerűen nem akarok anyám árnyéka lenni, habár mindenem a táncolás. Engedje meg, hogy új életet kezdjek és a magam erejéből, támogatás nélkül kezdjek valamibe. Felnőttem, önállóságra vágyom. A támogatása persze sokat jelentett és jelent most is, a szigorúsága ellenére is a barátomként tekintek Önre.

Üdvözlettel és őszinte hálával,
Lyana La Clair

Az elfogyasztott ebéddel és a táskámban lapuló, fekadásra váró levéllel a zsebemben léptem ki az étteremből. Furcsán nyugodt, békés érzés telepedett rám. A kis sétányon végig tipegve élveztem a friss, tavaszi levegőt, az enyhe szellőt az arcomon. Nem zavart a sok mugli fecsegés, én a víz csobogását hallgattam.
Hamarosan azonban a tömegben egy férfit pillantottam meg. Az ismerős alak a korlátnak támaszkodott és biztosan nem a vizet figyelte. Hamarosan találkozott a tekintetem a barátagos barna szempárral és éreztem, ahogy az ajkaim azt tátogják: Mathias.
Azóta a borzasztóan sikerült Valentin-nap óta nem láttam. Képtelen voltam mégis elfelejteni. Nyilvánvaló persze, hogy ő túllépett, hiszen akkor is éppen csókolózott valakivel. Mégsem tehettem  meg, hogy csak úgy el sétálok mellette, hiszen már észrevett. Így odamentem mellé, de nem a szemét, hanem a Temzét figyeltem.
Jó téged újra látni, Mathias! – köszöntöttem.
A hangom remegett és zavart volt. Azonban nem tudtam tenni ellene.
Hogyhogy nem az iskolában vagy?

Naplózva



Mathias Montrego
Griffendél Godrik Akadémia
***


elsőéves sárkánykutató

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #20 Dátum: 2017. 07. 02. - 16:10:14 »
+1

*
zene:AK– And Just Like That

outfit


’Tell me something, because I can't
No words needed nearby the end....'



~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~


Azt hiszem pislogni is elfejetek. Annyira az összképre fókuszálok. A csinos alakjára, a tökéletes megjelenésére. Látom, ahogy észrevesz és érzem, ahogy szíve szerint elfordulna. Mégsem teszi... Pedig megtehetné. Talán meg is kellene tennie. Talán úgy volna a helyes úgy volna a legjobb. Mert mi mondanivalónk lehetne egymásnak? Félek semmi. Vagyis... lássuk be, nem sok minden. Valentin-nap óta nincs értelme forszírozni a dolgot. Sőt, egyenesen értelmetlen. Igazság szerint csakis magam okolhatom, na meg persze Belby-t. De azzal hogy megkeserítem ilyen formán a saját életem kinek lesz célravezető? Gyűlölködni örökké? Értelmetlen. Én pedig többre tartom a dolgokat, és magamat. Fel tudok emelkedni ezen, ahogy le tudom győzni a csalódottságot is. Azt is, amit Lyana okozott. Pontosabban az elvesztése. De elvesztettem-e valaha? Hisz igazából sosem volt az enyém. Nem ténylegesen, nem tudatosan. Nem kimondva. Talán tényleg csak kimondatlanul.
Mikor mellém lép a tincseibe belekap a szél. Mintha nem lenne így is épp eléggé gyönyörű és tökéletes ez csak fokozza a képletet. Meglehet azért látom ennyire szépnek, mert épp tegnap villant be az arca. És épp emiatt abszolút abszurdnak érzem a helyzetet. Még azt is elfelejtem, mennyire csúnyán váltunk el. Mennyire... fájón.
De ez csakis addig tart, amíg meg nem szólal.
– Jó téged újra látni, Mathias! –
Hogy mi van?
Ösztönösen tolul fel agyamban a kérdés. Mert ezt ő sem gondolhatja komolyan. Mert nem igaz. A szavai épp ezért lepnek meg. Főleg, hogy még bele is remeg. Nem, nem őszinte. Ó nagyon nem az. De minek hazudik? Minek ez a felesleges többkörös puhatolás és finomkodás? Azt hittem ezen a szinten túlléptünk. És igaz a tekintetem talán még pincsikutyaként csüng rajta, de van nekem is önérzetem, ami nem nyugszik. Így hangom eléggé kimért és kissé ellenséges is. De most akarom és hagyom.
- Pont hihetően hangzott. -
Pillantásom elsiklik róla. Ahogy az övé sem az enyémet keresi, hanem inkább a folyót. Ez is bosszant. Végtére is, ha beszél valakihez legalább tisztelje mag azzal hogy az arcába tekint, ha már a szemébe képtelen. De ő még ezt az aprócska formalitást sem adja meg. Akkor megint jön a kérdés, mi értelme volt idejönnie? Ez nagyobb bunkóság, mintha elment volna mellettem szó nélkül a sétányon.
- Főleg hogy rám sem pillantottál. -
A szavakat akaratlanul is keserűen köpöm ki. Visszafordulok a víz felé. Mindkét alkarom a korlátnak támasztom. Ujjaimmal a könyv fedelét simítom végig, de nem nézek rá. Nem akarom tudni épp milyen színben játszik. Mondjuk bonyolult érzelemvilágomban érdekes lehet hogy ő melyiket jeleníti meg legerősebbként, de szinte biztos vagyok benne hogy nem sötétkékben pompázik már.
– Hogyhogy nem az iskolában vagy? -
A kérdése ott zeng közöttünk. Hirtelen nem is tudom mit válaszoljak. Mit lehet erre mondani?
Csak.
Mert.
Semmi közöd hozzá.

Igen, ezek mind lehetséges opciók, de egyik sem túl elegáns. Plusz ez abszolút elutasító. Mondjuk én magam is elutasító vagyok ha róla van szó. Ki ne lenne az azok után, ami történt?
Jó végül is, jelenleg Clemmel vagyok együtt, de ez akkor ott nem volt meg. Nem ennyire tisztán nem ennyire élesen és részletgazdagon. Nem mondom hogy mindez az interakció nem játszott közre, hogy Banks és én... hogy a mi kapcsolatunk átalakuljon, de ha Lyana nem lett volna olyan... milyen is? Hát.. olyan, amilyen biztosan vele lettem volna. Mert ő az első pillanattól olyan, mint egy angyal és már ott akkor megfogott benne valami. De ez is ostoba tévedés lehetett.
- Nem sok közöd van hozzá, de  ha tudni akarod, épp tavaszi szünet van. És a városban volt dolgom. -
Vonok vállat unottan. Nyilvánvaló hisz emiatt vagyok itt. Nem árulok el többet, mert nincs mit. És nincs is miért. Két idegen vagyunk egymás számára. Még csak jó ismerősnek sem mondanám magunkat. De nem állom meg hogy felé ne sandítsak.
- Na és te? -
A kérdésembe próbálok a lehető legkevesebb ellenszenvet besűríteni. Próbálom visszafogni az érzéseim diktálta szarkazmust. Hisz azt hittem rég Fabioval mulatja az időt vagy valamerre a világ bármely szegletén, semhogy épp itt.
- Már ha szabad kérdeznem, persze! -
Ösztönösen toldom meg a nyersre sikerült kérdést, hisz... nem vagyok modortalan. És most több kedvességet sikerül csempésznem a hangomba, mely meg is lágyul ezáltal. Újra lopva pillantok rá, de nem időzök el az arcán sokáig, mert tudom, nem helyes. Nem szabad. És veszélyes. Nagyon de nagyon veszélyes.
Naplózva




Lyana La Clair
(N)JK
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #21 Dátum: 2017. 07. 03. - 20:39:33 »
+1



Mathias
1999. március


Furcsa volt megint hallani a hangját. Nem érdekelt, hogy dacos vagy gúnyos – nehezen tudtam volna meghatározni –, a szívem megdobbant. Még mindig olyan jóképű volt és vonzó, mint azon a napon, amikor búcsút intettem neki a szállóban. Eszembe jutottak az érzések, amikkel esélyt akartam neki adni. Ezek voltak azok a kis kötelek, amik összekötöttek vele, de részemről mindenképpen erősebbek voltak, mint Mathias részéről valószínűleg. Nem véletlenül csókolt meg egy másik lány, míg én utána epekedtem Olaszországban és nem telt el úgy nap Fabioval, hogy ne áradoztam volna azokról a meleg, csillogó barna szemekről.
Most is elvesztem volna bennük egy pillanatra. Azonban elfordította rólam a tekintetét.  
Csupán a kissé nyers hangvétel rántott vissza oda a Temze partjára, a muglik tömege közé. Egy kicsit meglepetten néztem rá, hiszen akármi történt, már a múlt része. Ő is tovább lépett és bizonyára én is, habár nem foglalkoztam az ügye, mióta találkoztam Esmével.
Nem sok közöd van hozzá, de ha tudni akarod, épp tavaszi szünet van. És a városban volt dolgom.
Nem erre számítottam, ezt belátom. Lesütöttem a szememet és kissé bizonytalankodva kezdtem el a cipőm orrát vizsgálgatni. Nem volt rajta semmi érdekes, még csak be sem piszkolódott. Egyszerűen csak nem bírtam ránézni, miközben ilyen elutasító. A vállvonogatástól pedig csak még inkább kellemetlenül éreztem magamat. Ígyhát valóban csak a cipőm orrának bámulása maradt.
Ezt jól elszúrtad, Lyana – gondoltam csalódottan. Valószínűleg már sosem fogok olyan közel kerülni hozzá, mint amennyire szerettem volna. Ettől a gondolattól fájdalmasan dobbant a szívem, mintha ki akarna ugrani a mellkasomon.
Értem, akkor jó… – elment a hangom hirtelen.
Az az érzésem támadt, hogy a testem minden porcikájával küzd az ellen, hogy elbúcsúzzak. Hát megint rá emeltem a tekintetemet. Máris jobban éreztem magamat, de tudtam, hogy még mindig azért dacos, mert megsértettem. Ez nem esett jól, de hát igazán okot adott rá.
Az alsó ajkamba harapta, elgondolkodva, mi lenne a jó lépést. Nem kéne nyilván törnöm magamat, hogy legalább normálisan tudjunk beszélgetni. Hiszen ő ismét előveszi azt a nyers hangnemet, amitől a falra tudnék mászni. Rosszabb, mint egy gyerek – gondolkodtam el és én is a korlátnak támaszkodtam, hogy a vizet bámuljam.
Őt utánoztam ezzel a mozdulattal. Ugyanakkor pont ezzel a lépéssel kerültem kicsit közelebb hozzá. Megéreztem az illatát és ettől egy kicsit elmosolyodtam. A hajamat persze felé fújt, de nem érdekelt, hogy a bőrkabátjához tapadnak a szőke tincsek. A kezében szorongatott könyvre tévedt a tekintetem.
Hirtelen, mintha észbe kapott volna, jött egy kedvesebbnek hangzó hozzátoldás:
Már ha szabad kérdeznem, persze!
El akartam mosolyodni, hogy a hangom is kedvesebben csengjen. Azonban csak egy kis fintort sikerült kierőltetnem magamból.
Szabad kérdezned – válaszolt halkan.
Én udvarias voltam. Nem csinálok már nagyügyet a múltból, habár jobban örültem volna magam is, ha nem így sül meg. Annyira örülnék, ha még mindig úgy csókolna, mint korábban vagy azzal a lelkes, csillogó tekintettel nézne rám. De nyilván nem várhatom el és nem is akarnám azok után, amit tett. Elárultnak éreztem magamat, hiszen én senkit sem csókoltam meg. Túl komolyan vettem egy felvetést, azt hittem együtt vagyunk… ő azonban csak játszott velem. Ez csalódást okozott és képtelen voltam előle eltitkolni.
Ideköltöztem Londonba – Nyugalommal ejtettem ki ezeket a szavakat a számon.
Kicsit megköszörültem a torkomat. Most jöttem rá, hogy még sosem mondtam ki hangosan azt, ami történt. Kicsit nehezen jöttek a szavak, még is olyan büszkeséggel töltött el, ahogy csengtek. Szabadsággal és élettel, önállósággal és boldogsággal teltek voltak.
Abba hagytam a táncolást, szeretnék nyitni egy iskolát itt.
Vele osztottam meg először a terveimet. Senki másnak nem mondtam el, de úgy éreztem ez így van helyén. Mathiasban megbíztam és ha ki is gúnyolja dacból az egészet, akkor sem fogom megbánni, hogy éppen neki mondtam el. Tudom, hogy valójában nagy szíve van, talán csak nem illetünk össze.
Már egy hónapja itt élek és egész jól boldogulok. Most a megfelelő helyet keresem stúdiónak – magyaráztam tovább.
Komolyan érdekelt a vélemény az egészről. Ezért egy kicsit lazítottam a tartásomon. Eddig minden izmom megfeszült a kellemetlenségtől, amit azóta éreztem, hogy megpillantottam.
Naplózva



Mathias Montrego
Griffendél Godrik Akadémia
***


elsőéves sárkánykutató

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #22 Dátum: 2017. 07. 03. - 23:10:30 »
+1

*
zene:T&F– Love the way you lie

outfit


’On the first page of our story
The future seemed so bright
Then this thing turned out so evil
Don't know why I'm still surprised
Just gonna stand there and watch me burn
But that's all right because I like the way it hurts
I love the way you lie'



~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

Tudom, tudom, nem vagyok kedves. Sőt. Kifejezetten ellenségesnek hathat minden egyes szavam. Valahol meg is érdemli a lány. És valahol belül nem is bánom annyira. Ámde, azért mindennek van egy határa. És azért mégis csak rossz érzés az, ahogyan a lábát fixírozza. Vagy leginkább a cipőjét. Esetleg az előtte heverő padlózatot. Fene tudja. Nem is izgat és amúgy is csak a perifériámból látom. Főleg a szőke tincseket és a szép íves szemöldököt. A többi nem élesen kivehető. Ez is túl szép ahhoz hogy belesajduljon a szívem. Ösztönösen fordulok el, és jórészt ez tudom hogy magam ellen szól. Ösztönös védekezés, és rátetézek arra, hogy megpróbálom Clem arcát felidézni. A mosolyát, a kedves szavait. Nehezen megy. Lyana jelenléte nagyon is.... erőteljes.
– Szabad kérdezned –
A szívem megdobban a szavakra. Teljes mértékben azt hittem elutasító lesz és végtére is nem is hibáztatnám emiatt. Hisz én magam akartam ezt előidézni. Könnyebb lenne ha durcásan továbbmenne és elfelejtenénk egymást. Ennek ellenére mégis csak úgy tűnik, célba ért az az enyhén kérlelő kedves gesztus. Részben emiatt örül a szívem, más oldalról meg... hát nem tudok vele mit kezdeni. De nem is kell egyelőre, mert Lyana magától kezd el mesélni. Igyekszem a vizet figyelni továbbra is. A hullámokat, a hajót, ami ott úszkál. Mégis feltűnik, ahogy ő grimaszt vág. Tetszik. Ó de mennyire tetszik! Ahogy az is, hogy engem utánozva a korlátnak dől. Lezser lenne az összhatás, ha nem lenne ennyire merev. De persze ezt elsősorban a szituáció kínosságának tudom be, meg a közöttünk húzódó csöppet sem feszültségmentes kapcsolatnak.
- Komolyan ideköltöztél? Egy hónapja? -
Nem is próbálom véka alá rejteni a meglepetésem. Ez azért... megdöbbentő. Azt hittem neki ez az életforma a normális. Hogy járja a világot. És mellé még élvezi s. Leragadni egy városban ilyen múlttal nem lehet egyszerű. Mondjuk meg tudom érteni. Na de pont London?
-  Most a megfelelő helyet keresem stúdiónak –
- Értem. - bólintok és kifújom a levegőt. Hirtelen nem tudom mit mondjak. Mit illik ilyenkor? Gratulálni? Vagy csak tudomásul venni? Sok sikert kívánni netalántán? Passzolom. Sose voltam ilyen helyzetben, legalábbis nem mostanában. Viszont a lány hangjában meghúzódik valami, ami arra ösztönöz hogy mégis csak kinyögjek valamit. Talán a kiérezhető büszkeség az, ami kicsendülve magával ragad. Meglehet csak az, hogy egyszer magabiztos és önálló. Kész felnőttnek hat, és céltudatosnak. Igaz, nem ismerem jól de a kisugárzása is másabb immár. És ez ha nem is az első pillanatban de a mostanitól tisztán érezhető.
- Hát ez esetben, gratulálok... azt hiszem! -
Magamra erőltetek egy mosolyt és felé pillantok. Tényleg őszintén örülök a magam csendes módján.
- És találtál már helyet? -
Elbiccentem oldalra a fejem. Mostmár eszembe sincs a folyót nézni vagy bármi mást. Immár elnyerte osztatlan figyelmem. És ez összességében nem lenne nagy dolog, főleg nem neki, ámde a jelenlegi helyzetben igenis annak mondható. Kissé elkalandozom, míg ő válaszol, már ha válaszol. Valahol elfog egy fura érzés (és nem csak az a rendszeresen fura érzés, ha ő a közelemben van) hogy mindezt miattam tette. Valóban így lenne? Nem. Kizárt. Akkor nem lett volna Valentin-napon ennyire elutasító. Nem hagyott volna faképnél. És leginkább nem csapott volna be. Még meglepetésből sem.
- De... miért pont London? Hisz annyi hely van, ahol élhetnél! -
Mondjuk Olaszország. Meg Fabio. És elém vetül a keserű kép, ahogy tíz év múlva Lya gondos háziasszonyként ücsörög a verandán, a helyes olasz macsó meg a kertben játszik a négy gyerekükkel. Ha jól tudom ott legalább annyi gyerek az elvárt.
Nem tudom leplezni a szomorú arcot, amit az emlék vagy inkább jövőkép kivált belőlem. És csak hogy mindez még fokozódjon, mert a világ is talán azt akarja hogy még jobban szenvedjek, a szél még felém is sodorja a hajtincseit. A szőke fürtök vége a kabátomat cirógatják egy másik pedig még nyakamhoz is hozzáér. És csak hogy teljes legyen az életérzés, a jellegzetes édes, finom púderillata is megjelenik a semmiből. Épp olyan igézően mint első alkalommal. És nem tudom megállni, elcsábulva hunyom le a szemem egyetlen percre, hogy kiélvezzem azt titkon, lopva, mert nekem csak ennyi jut immár belőle.
Naplózva




Lyana La Clair
(N)JK
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #23 Dátum: 2017. 07. 05. - 17:24:49 »
+1



Mathias
1999. március


A gratulációtól kicsit talán elpirultam. Ezért is örültem annyira, hogy a Temze felől érkező hűvös szél, kicsit az arcomba sodortam szőke tincseimet. Egy könnyed mozdulattal sodortam őket félre, hogy Mathiasra pillanthassak.
Ezúttal ő is rám pillantott. Az arcán mosoly jelent meg, amitől furcsa büszkeséget éreztem. Talán ő is látta rajtam, hogy változtatni akarok az életemen. Amikor megismert még egy merev szabályok között élő táncosnő voltam, most azonban kezdek igazán felnőtté válni. A saját kezembe akarom venni a sorsomat és ezt neki is meg akartam mutatni… nem is tudom miért.
És találtál már helyet? – kérdezte.
Éppen csak szóba hoztam a stúdió keresést, ahol aztán berendezhetném a magam tánciskoláját. Alaposan lejártam a lábamat az elmúlt hetekben, hogy a lehető legtöbb helyiséget megnézzem. Nem könnyű dolog, de azt hiszem, ha tájékozódom a lehetőségekről, akkor könnyebb lesz megtalálni a megfelelőt.
Annyira elgondolkodtam válaszadás előtt, hogy észre sem vettem a hirtelen beálló változást. Ahogy a tekintetemet Mathias csillogó barna szemeire emeltem, megborzongtam. Nem fordult vissza a folyó hömpölygő hullámai felé, egyenesen engem nézett. Az az érzésem támadt, hogy valami olyat mondtam, amivel kiérdemeltem a teljes figyelmét. Ettől egy kicsit elmosolyodtam, habár még mindig ott bujkált az a kis pír az arcomon.
Még nem… azt hiszem, meglehetősen válogatós vagyok – vicceltem el a választ.
Lyana, olyan vagy, mint egy buta csitri! – szóltam magamra azonnal. Nem akartam elkomolytalankodni a dolgot, hiszen ez igenis komoly téma, sőt egyenesen életbevágó. Mathias tekintete azonban zavarba hozott és pontosan úgy viselkedtem, mint a bálon, mikor a karjába kapaszkodva fedeztem fel azt a hatalmas házat. Egy kicsit hiányzik az az éjszaka, még a szörnyű befejezés ellenére is. Akkor még igazán úgy éreztem, hogy érdeklődik irántam.
Hirtelen gombóc jelent meg a torkomban. Gyorsan nyeltem egyet és vadul pislogni kezdtem. Nem akartam átadni az érzéseimnek magamat, végül is én döntöttem úgy, hogy ne legyen ebből semmi. Nem akartam elviselni, hogy más lányokkal csókolózzon, meg szórakozzon a Roxfortban, ahol én nem lehetek mellette. Hát most megkaptad Lyana, élvezd az igazadat!
Lesütöttem a szememet, aztán halkan hozzá tettem: – Valójában elég nehéz megfelelő helyet találni. Egy olyat, ahol a boszorkánycsemeték könnyen rám találnak… mert elsősorban gyerekeket szeretnék tanítani.
A hangom ezúttal kevésbé volt vidám, inkább tűnt keserűnek. Ennek ellenére most még is Mathiasra emeltem a tekintetemet. Nem akartam újra elveszíteni a bizalmát. Már a szívem is erősebben vert a hangja hallatán… valószínűleg tényleg hiányzott, mégha nem is vallottam be magamnak és csak egy „tipikus férfit” láttam benne.
De... miért pont London? Hisz annyi hely van, ahol élhetnél!
Elmosolyodtam zavaromban megint, de a keserűség csak nem akart távozni. Részben miatta választottam ezt a várost, másrészt pedig Esmé miatt. Ő volt az egyetlen barátom, akivel rendesen tartottam a kapcsolatot és innen bizonyosan könnyebb összeegyeztetni egy találkozót, mint mondjuk Tokióból. Azonban ezeket az indokokat most nem sorolhattam fel, volt bennem annyi tartás.
London tökéletes helyen van, ha érted… – suttogtam és visszafordultam a víz felé.
Nem akartam szerelmet vallani, de ha értette, mire gondolok, akkor minden bizonnyal annak hangzott. Nyilván nem akartam felkavarni a saját butaságom miatt. Megköszörültem a torkomat és inkább megint mosolyogtam. Ez volt mindig is az álcám és most szükségem volt rá.
Egy nagyon jó barátnőm lakik a környéken – vallottam be, de részletekbe egyelőre nem akartam bocsátkozni.
Finoman félre söpörtem az arcomba tévedt tincseket és most felé fordultam. Most kicsit megnéztem magamnak jobban is. Az az érzésem támadt, hogy valami megváltozott vele kapcsolatban. Az is tény, hogy most viselkedett először úgy a közelemben, ami igazán tetszett. Valahogy férfiasabbnak láttam, főleg akkor, amikor még mérgesebb volt.
Egyszer majd megnézhetnéd a tánciskolámat… feltéve, ha megnyitom végre – tettem hozzá. – És veled történt valami érdekes mostanában?
Reméltem, hogy ezúttal nem ráz le ismét. Tudom, hogy nincs közöm hozzá… de végül is neki sem ahhoz, ami velem van. Egyszerűen csak szerettem volna rendesen válaszolni neki. Nem haragszom rá, a düh, ami akkor volt elszállt. Ezt talán ő is észrevette.
Naplózva



Mathias Montrego
Griffendél Godrik Akadémia
***


elsőéves sárkánykutató

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #24 Dátum: 2017. 07. 05. - 19:30:23 »
+1

*
zene:T&F– Love the way you lie

outfit


’On the first page of our story
The future seemed so bright
Then this thing turned out so evil
Don't know why I'm still surprised
Just gonna stand there and watch me burn
But that's all right because I like the way it hurts
I love the way you lie'



~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~


A szélirány változik és a tincsek immár a lány arcába repülnek, akadályozva őt. Kecses mozdulatába, ahogyan kisepri őket az útból befájdul újból a szívem. A válasza pedig cseppet sem lep meg. Neki kifejezetten jó ízlése lehet, és evidensen nem felel meg akármi. Gondolom fontos hogy könnyen és jól megközelíthető legyen, igényes jól kinéző és egyéb praktikus szempontos i kellenek. Mint mondjuk a tágasság meg a tükrök. Blaire sokat áradozott róla hogy az ilyesmihez mi minden is kell. Természetesen ő is balerina akart egykor lenni de apánk megvétózta még az ötletmorzsa első kicsírázása előtt. Így hát neki nem jutott más csak a döbbenetes méretű odaadás és csodálat, amivel rajong a balett iránt. És ezáltal Lyana iránt is. Mosolyom szélesebb lesz a szavaira. Válogatós... na igen. És nem csak ebben, hanem minden másban is.
Nem szívesen ismerem be, de Fabio tudhat valamit és valamit nagyon jól. Tekintve, hogy őt választotta helyettem. S mikor Lyana elpillant igaz kissé kipirultan, amit a szél erejének tudok be megdörzsölöm lopva az arcom. Én ellenben nem fordulok vissza a folyó felé. Nincs ott semmi különösebben érdekes, hacsak valaki nem szereti nézni magát a vizet. Nagy lassú lomha... kissé unalmas is. Cserébe persze megnyugtató és ezek szerint a lánynak épp ez kell. Vagy az, hogy ne engem bámuljon. Megértem ezt is azt is. A gyerekek tanításán eltűnődöm. Ő mint egy dajka? Annyira abszurdnak hat az összkép... és ugyanakkor mégis sejtem, jól helyt tudna állni.
- Megértem. A kicsik aranyosak. -
Aranyosak? Könyörgöm, hogy jött ez ide?
Egy darab gyerek nincs a közvetlen környékemen! Hacsak az iskolába garázdálkodó Brookot és a Vérborzot annak nem számolom.
- De nem lesz eléggé... unalmas neked? Már hogy csak a kicsiket pesztrálod? - Nem is értem miért bukik ki belőlem a dolog. Végtére is az ő döntése. Csak nehéz elhinni hogy a hírnév és a csillogás után elég neki egy ötéves hisztis kislányokkal bajlódnia hát még a szüleikkel!
- Mindegy te tudod! -
Hagyom rá, mert igazán nem az én dolgom. És mikor Londonra terelődik a szó hirtelen nem értem. És mindössze bamba pislogásra futja tőlem.
– London tökéletes helyen van, ha érted… –
- Nem... nem értem. -
Vágok rá és a homlokomon megjelennek a ráncok. Nem tudom mire is gondol. Jó, központilag praktikus, könnyen lehet innen utazni, akár bármelyik Európai városba de a tengerentúlra is. Ám érzem, hogy van a mondatának valami más, egészen más jelentéstartalma. De nem igazán sejtem mi. Az viszont biztos hogy emiatt zavarba jön és... hát megint nem rám néz. Ez pedig egyértelmű jelzés. Titkol valamit. És éget a kíváncsiság hogy mit is.
– Egy nagyon jó barátnőm lakik a környéken –
Ez mondjuk részben helyt is áll. Bólintok, de nem szólok. Mit mondhatnék erre? Ez azért nem olyan nagy indok arra hogy elköltözzön az ember egy számára vadidegen városba. Na jó, gondolom nem teljesen vadidegen, hisz párszor megfordulhatott is. Akad egy két olyan színpad, ahol tárt karokkal várják.
– Egyszer majd megnézhetnéd a tánciskolámat… feltéve, ha megnyitom végre. -
Mikor újra rám emeli óceánkék tekintetét szélesen elmosolyodom.
- Rendben. - hangomba melegség költözik. Végtére is, miért ne? És amúgy is szívesen megnézném, ahogy újra táncol. Nincs abban semmi rossz... Amúgy is színtiszta mazochista vagyok. Ez többszörösen bizonyított.
-  Szívesen megnézném! És azt hiszem a húgom is. Majd küldj baglyot ha tudod mikor alkalmas. -
És itt újra beáll a kínos csend. Mert mi mást mondhatna erre az ember? Hirtelen én sem tudom mit kezdjek a szituációval amiben vagyunk. Ösztönösen lepillantok a könyvre és mintha ez ösztönözné a lányt, megszólal. De immár kérdez és nem mesél.
- És veled történt valami érdekes mostanában? -
Hát... hirtelen nem is tudom mit feleljek. Igazság szerint eleinte semmit sem. Valószínű nem lenne ideális, mennyire kiütöttem magam Valentin napon a vele való találka után. És az sem az ideális történet, hogy elmeséljem Clem szedett össze a fűben fetrengve. Ahogyan az sem, hogy másnap betörtem a bájitaltan szertárba. Pláne meg hogy még mindennek a tetejébe összejöttem Clemmel. A kis könyvecske immár erőteljes bíbor vöröses árnyalatban játszik a kezemben. Végigsimítok rajta a hüvelykujjammal kószán, szinte titkon. Majd megköszörülöm a torkom.
- Velem? Semmi. Semmi érdemleges. -
Nem bírok egy fél pillanatnál tovább tartani a szemkontaktust. Rossz hazudozó voltam vélhetően mindig is. Vagy mostanában aztán baromira. És most hirtelen érdekessé válik a folyó. Legalábbis jó inkább a habok piszkos szürkéjével szemeznem. De az a baj, hogy tudom Lyana sejti, hogy füllentek. Igazából a fél világ sejtheti. Nagyon bambának vagy bolondnak kell lenni, hogy valakinek ne tűnjön fel. Így hát szusszantok egyet mikor megszólalok, mert csak megadom magam.
- Hát... igazság szerint tegnap kincskeresésen voltam. Elliottal. -
A névnél egy grimasz kíséretében Lyára pillantok, aki biztosan izgatottá válik a hír hallatán. És tutira kedve lesz az összes részletet végighallgatni a skóciai eseményekről. A kérdés csak az, hogy én mennyire akarok mesélni róla. Az biztos, hogy valamiféle fatális véletlenségből elfelejtem megemlíteni, hogy meglehet részben miatta éltük túl épp bőrrel, mind a ketten. 
Naplózva




Lyana La Clair
(N)JK
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #25 Dátum: 2017. 07. 07. - 08:20:34 »
+1



Mathias
1999. március


De nem lesz eléggé... unalmas neked? Már hogy csak a kicsiket pesztrálod?
Nem lepett meg Mathias kérdése. Nyilván ő is azt hiszi, hogy engem csak a ragyogó vacsorák és a figyelem határozott meg, amit az emberektől kaptam. Az viszont a múlt, sosem élveztem egyetlen egy pompázatos bált sem annyira, mint ezt a londoni kalandot, az új életem születését. Ezt persze Mathias nem tudhatta… bár talán sejthette abból, hogy elegem volt abból a rengeteg kötöttségből.
A szél továbbra is a hajammal játszott. Ezért finoman ismét félre söpörtem egy tincset az arcomból és csak után válaszoltam.
Mindegy te tudod!
Nem pesztrálni akarom őket. De tudom, milyen mikor az anyád ott áll fölötted és megállás nélkül hajtogatja: nem pihenhetsz, amíg nem csinálod meg azt a mozdulatsort rendesen – magyaráztam el. – Azt hiszem, inkább másképp akarom nekik tálalni a táncot. Nem egy kötelezettségként.
Nekem is az volt, egy kényszer. Megszerettem, imádtam minden percét, de nem ebben a formában. A középpontban persze jól éreztem magamat, mint bármelyik nő. Hiszen ki ne hallaná szívesen, hogy milyen szépséges és kecses? Minden bókot örömmel fogadtam, aztán megjelent az az érzés. Magamnak szeretek táncolni és nem másnak, az az élet, a hírnév és az állandó kísérők társasága inkább hasonlított börtönre. Nem jött a felszabadultság érzés, amit korábban megszoktam, a próbák után. Egyszerűen a tánc nem az volt, aminek lennie kellett volna. Ettől sokaltam be, ráadásul… ott volt a gondolat, hogy Angliában a helyem. Tudom, miért. Akkor is, ha ő már nem így gondolja.
Szerencsére időközben Londonra terelődött a téma.
Valóban örültem volna, ha megnézi a tánciskolámat. Sőt, Blaire-rel sem volt gondom, mégis jobban örültem volna, hogyha egyedül jön majd el – legalább az első alkalommal. Mathiasnak fogalma sincs, hogy mennyire hiányzik nekem és milyen sokat gondolok rá. De nem vagyok bolond, nem fogom hirtelen meggondolni magamat és mégis engedni neki. Van bennem ennyi tartás, hiszen mégis csak megsértett. Nem fogom kimutatni, hogy megbocsátottam – határoztam el magamat, habár a viselkedésemből valószínűleg már leszűrhette.
Jobban örülnék, hogyha elsőre egyedül jönnél – csúszott ki a számon.
A kezemet az ajkaim elé kaptam, mintha valami rosszat mondtam volna. Zavart pislogással néztem inkább egy másik irányba. A kínos csend pedig arra utalt, hogy ő is kellemetlenül érzi magát a hirtelen kitárulkozásomtól. Lya, a fenébe, viselkedj! – szóltam magamra, de kétlem, hogy ez hatásos volna. Az az érzésem volt, hogy a szívem átvette a testem feletti uralmat. Hát gyorsan rákérdeztem, mi történt vele mostanában. Egyszerűen el akartam terelni a figyelmet a kettőnk dolgáról.
Mondjuk az első válasznál, hogy semmi sem történt vele, kicsit gyanúsan hangzott. Ezért csak hümmögtem egyet, miközben a folyó hullámzó felszínét néztem. Vártam a folytatást és hamarosan meg is kaptam.
–  Hát... igazság szerint tegnap kincskeresésen voltam. Elliottal.
Elmosolyodtam a kiegészítésen. Ez azért nem tűnik éppen semminek, ráadásul izgalmasabb, mint a balettozó kislányok témáját megvitatni. Kicsit közelebb húzódtam hozzá és most már nem a vizet, hanem az ő arcát figyeltem közvetlen közelről. Közben beszívtam a férfias illatot, amit mindig úgy szerettem.
Ez neked a semmi érdemleges? – kérdeztem gyermeki lelkesedéssel a hangomban.
Lyana, nyugalom! – anyám hangja csengett ezúttal bennem. Hát igen, ő aztán tudta, mikor illik visszavenni a túlzott lelkesedésből. Ez most nem hatott rám. Annyira vonzottak a kalandok. Tudni akartam minden részletét és ezt igen csak nehezen rejtettem el. Önkéntelenül is a karjára tettem a kezemet és kicsit megszorítottam.
Milyen kincskeresés? – kérdeztem. – Szereztetek valami különleges tárgyat?
Valószínűleg a szemeim is csillogni kezdtek. Megsimogattam még egyszer a karját, aztán elengedtem. Visszahúzódtam a korlátnak arra a részére, ahol eddig is voltam. Kicsit zavarba is hoztam magamat megint. Nem kellett volna megérintenem… de megint a szívem irányított az eszem helyett. Képtelen voltam neki parancsolni, hiszen olyan hevesen vert Mathias közelében, mintha ki kívánkozna a mellkasomból.
Mr. Lee… O’Mara jól van? – faggatóztam tovább.
Alaposan végig mértem közben. Láttam, hogy ő jól van vagy legalábbis már meggyógyította a sérüléseit valaki.
Naplózva



Mathias Montrego
Griffendél Godrik Akadémia
***


elsőéves sárkánykutató

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #26 Dátum: 2017. 07. 12. - 17:22:11 »
+1

*
zene:T&F– Love the way you lie

outfit


’On the first page of our story
The future seemed so bright
Then this thing turned out so evil
Don't know why I'm still surprised
Just gonna stand there and watch me burn
But that's all right because I like the way it hurts
I love the way you lie'



~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~


Az őszinte megnyilvánulásán megilletődöm. Komolyan azt akarja hogy egyedül menjek? Mégis miért? Ez számtalan kérdést vet fel. Jobbnál jobbakat és jogosabbnál jogosabbakat. Nem igazán tudom eldönteni, melyiket is tegyem fel elsőre. Végül egyiket sincs alkalmam, tekintve, hogy nem érzem egyiket sem helyénvalónak. Ahogy annak sem adok hangot, hogy ezzel a döntésével nemcsak hogy elvágja magát a karrierjétől hanem... hát mondhatni olyanná válik, mint az anyja. Igaz nem ismerem a múltját közel sem, de abból, amit leír hacsak ő jellemben nem másabb, ő sem lesz különb. Ugyanúgy gyerekek sínylik meg az ő döntését. És meglehet jót akar ő, mint adott esetben annak idjén az ő édesanyja (hisz melyik szülő ne akarna jót a saját gyermekének), de ezt a kicsik nem így látják.
Minden esetre ez Lya baja és dolga. Félek később megbánja a döntését, ám mit tehetnék én ez ellen? Nem ez az alkalom a legjobb arra hogy kioktassam. Ráadásul pont én.
Aztán persze másodpercek alatt megváltozik. A feszültségnek mintha nyoma veszne amint megemlítem Elliotot. Ez nemcsak hogy meglep, hanem lesokkol. Jó, bevallom sejtettem, hogy valami ilyesmi lesz a reakció, de hogy ennyire örüljön, a kószán elejtett félmondatomban megjelenő névnek... hát ez igazán.... fura.
Ennek ellenére közelebb mozdul hozzám. Felém. Érzem a púderillatát és nehezen állom meg hogy ne mutassak ki semmilyen érzelmet. Talán már túl közel is van, szinte nincs húsz vagy harminc centi köztünk.
– Ez neked a semmi érdemleges? –
Hangjában olyan öröm csendül ki, mint a kisgyereknek karácsonykor. Nevethetnékem támad tőle, hisz annyira nem hozzá illő. Ugyanakkor meg mégis. Ebből látszik hogy fiatal és közel sem az a komoly vérprofi, aminek eladja magát. Aminek hiszik. Sokkalta inkább érdeklődő és kíváncsi, mint kellene, de most ezt sem bánom. Igaz, az holtbiztos hogy nem mesélem el neki a ma reggelemet. Pláne azt nem hogy Elliot épp mellettem ébredt fel.
– Milyen kincskeresés? Szereztetek valami különleges tárgyat? -
Elvigyorodom elégedetten. Naná hogy szereztünk!
Már épp rá is vágnám, nagy büszkén kidüllesztett mellkassal, mikor a keze érintését megérzem az enyémen. Jóleső puha és meleg, ugyanakkor... valamiért elfog a kétség. Hogy helyes-e ez? Mindazok után, amin mi keresztülmentünk márhogy ő meg én, szabad-e? Mert lássuk be, tudja nagyon jól hogy hatással van rám. Nem kicsit. És ez igazán övön aluli dolog tőle, még akkor is ha nem tudatos. Mert ez a mozdulata az, amitől a szívem félrever egy percre majd hevesebb tempóra kapcsol. Igyekszem nem törődni vele, de arcomról ösztönösen eltűnik a pimasz elégedett vigyor. Nem vagyok egy jó póker játékos, sosem voltam. Nem is tudom hogy tudtam túlélni halálfalóként. Ám Lyana csillogó tekintete nem engedi el a kérdést. Ott várja epedve a választ. Én pedig... hát kénytelen vagyok behódolni neki és megadni. Megköszörülöm a torkom és úgy közlöm egy somolygás keretén belül a tényeket.
- Ja, egy rakat kincset. Épp ma adtunk túl rajta. Félő hogy átkozottak voltak. -
Vállat vonok, és újra a Temzére pillantok de csak egy fél pillanatra, mert megjön az újabb kérdés. Lya pedig újra végigsimít a kezemen. Ami túl bensőséges. Ha eddig nem is volt, mostmár mindenképpen az. Engem pedig elfog a bűntudat. Nem mintha bármit tennék vagy tettem. Nem húztam el eddig a karom, mert úgy gondoltam ez baráti gesztus a részéről és... úgy is mindig olyan rideg távolságtartó velem. Kivéve ezt az alkalmat. Keserű epeként suttogja hátul egy kis hangocska szarvakkal hogy ez is O'Mara miatt van. Csakis miatta.
De azért így, hogy újra végigsimít a bőrömön még ha kabát is van rajtam aminek a szélét éri, akkor is... ez több számomra már. És normál esetben kiélvezném. De így hogy Clem itt van az életem kellős kusza közepén, plusz ez a dementoros marhaság is friss, hát... nem. Túl sok ez, így finoman húzom el a keze alól a sajátomat. A könyv szélét amit babráltam elengedem vele és a másikba fogva élettelenül engedem le a lábam mellé. Hümmögök egy sort, mert hirtelen nem találom a szavakat. Mit mondhatnék? Félek mindent sértésnek vagy visszautasításnak vesz, ha én mondom. Pláne a mozdulatom után. Mert hát nem túl baráti, de az érintése számomra nem tűnt túl barátinak. Még ha valójában nem is volt semmi hátsó szándéka.
- Jól van. Mostmár igen. Azt hiszem. Ahhoz legalábbis eléggé, hogy az én ágyamba másszon át... -
Morcos lesz az arcom. Fel se fogom, hogy hangosan mondtam ki az utolsó mondatot. Pedig nem akartam. És fél perc alatt realizálom. Kissé megilletődve pillantok a lányra. Basszus, hát pont ezt nem akartam. Elég kínos ez így is, nemhogy... a fene...!
Minden esetre ebben a magasröptű elszólásban egyetlen jó dolog van. Mégpedig az hogy a bűntudatom, ami eddig ott hasogatott bennem tovatűnik. Ha csak egy perc erejéig is, ami a Temzén egyetlen hullám kósza születését és halálát öleli is fel, de legalább eltűnik ennyire is. És ez is több,  mint a semmi.  
Naplózva




Lyana La Clair
(N)JK
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #27 Dátum: 2017. 07. 16. - 17:54:21 »
+1



Mathias
1999. március


Nem gondolkodtam olyan apróságokon, minthogy egyáltalán nem kellett volna Mathiashoz érnem. A beszélgetés hevében feledkeztem meg magamról, meg egy kicsit jól is esett kimutatnom neki, hogy érdekel egy kicsit. Biztos vagyok benne, hogy amit érzek az csak plátói értelemben fog működni és nem csak azért, mert neki minden bizonnyal azóta van barátnője. Ha van is, az nem feltételez feltétlenül túlzottan komoly kapcsolatot, sokkal inkább valami ahhoz hasonlót.
Mosolyogva figyeltem, ahogy büszkén, kidüllesztett mellkassal kezd el beszélni a kalandjáról. Ezek szerint Mr. Lee vagy Mr. O’Mara tényleg látott benne valamit. Azon a bizonyos reggelin is megmondta, hogy el akarja magával vinni majd egy-két helyre. Nem csak azért mondta, mert fényezni akarta előttem Mathiast, komolyan gondolta, hogy közösen szeretne dolgozni vele és ez nagyon tetszett. Talán még is csak igazi kalandor lesz belőle is – gondoltam lelkesen.
Csak az szomorított el, mikor egy pillanatra megint eszembe jutott a levelezésünk. Annyira vártam, hogy viszont lássam, mégis annyira szörnyű véget ért a meg sem kezdett kapcsolatunk. Csupán a válasza feledtette el velem ezt a pillanatnyi érzést és megint mosolyogva, csillogó szemekkel pillantottam rá.
Ja, egy rakat kincset. Épp ma adtunk túl rajta. Félő hogy átkozottak voltak.
Átkozottak? – ismételtem meg magamban a kérdést. Az izgatottság annyira eluralkodott rajtam, hogy ismét végig simítottam a karját. Ezúttal sokkal nagyobb mozdulatot tettem, nem gondolkodtam el, hogy helyes-e az ilyesmi. Egyszerűen élveztem a kabátja kissé durva anyagát az ujjaim alatt.
De ugye te nem kerültél emiatt veszélybe? – érdeklődtem. Nem szerettem volna, ha esetleg az egyik kincs miatt keveredett volna szörnyű helyzetbe.
Finoman elhúzta a kezét, ahogy Mr. O’Mara hogylétére terelődött a szó. Egy kicsit rosszul esett és éreztem, amint megváltozott az arckifejezésem. Meg kellett köszörülnöm a torkomat, majd egy nagyot nyelnem, hogy ne fakadjak menten sírva.
Tudtad, hogy ez lesz – biztattam magamat, mielőtt kibuggyantak volna a könnyek. Gyorsan felvettem a színpadi mosolyomat, amit bármikor könnyen elő tudtam rángatni. A legrosszabb érzelmi állapotomban is tökéletesen működött és kívülről vidámnak, könnyednek és finomnak látszottam.
Sejtettem, hogy egy barátnő áll emögött. Keserűség töltötte meg a szívemet, ezért elhatároztam, hogy kicsit féltékennyé teszem Mathiast. Ha ő jól érzi magát azzal az akármilyen lánnyal – gondolom azzal, akivel helyettem csókolózott –, akkor hadd érezzem én is jól magamat.
Jól van. Mostmár igen. Azt hiszem. Ahhoz legalábbis eléggé, hogy az én ágyamba másszon át...
A válaszon őszintén is elmosolyodtam végül. Milyen jó barátok lehetnek – gondoltam. Nekem is ilyen Esmé mostanában, bármikor szívesen találkoznék vele és még közös pizsamapartit is szeretnék vele tartani. Nekem ezek teljesen kimaradtak a gyerekkoromból és most itt az alkalom, hogy pótoljam őket.
Mathias egy kicsit zavartan nézett rám az elhangzottak után. Lehetséges, hogy nem akart elkotyogni ezt az aprócska kis részletet, még akkoris, ha abban semmiféle szégyellnivaló nincsen. Legalábbis remélem, hogy nincsen… A gondolattól kicsit elpirultam. Igyekeztem ugrándozó kiskutyák és pillangók képével elhessegetni a jelentet a szemem elől, de nem sikerült, ezért inkább arra a gyakorlatra gondoltam, amivel anyám kényszerített nyugalomra, ha elöntött az idegesség egy fellépés előtt. Egészen kislány koromban sem vált be, most meg még annyira sem.
Örülök, hogy ilyen jó barátok vagytok. Mr. O’Mara igazán rendes ember és sokat törődik veled – válaszoltam kissé pirultan még mindig.
Inkább a folyó felé fordultam, hogy ne kelljen a szemébe néznem. Nem azért, mert a korábbi gondolat miatt jöttem zavarba, egyszerűen csak az zavart, hogy elhúzta a kezét. Ebből tudtam, hogy még mindig nagyon kedvelem és őszintén kellemetlenül éreztem magamat a gondolattól, hogy ő nem.
Valamivel meg kellett küzdenetek a kincsért vagy csak el volt rejtve valahol? – érdeklődtem.
Sajnos a hirtelen érzelmektől nem tudtam értelmes mondatot összerakni. Reménykedtem, hogy Mathias nem veszi észre a zavaromat, de hát ebből azonnal leszűrhette, valami bajom van. Lesütöttem a szememet, már a folyó sem érdekelt. A körmeimet bámultam, mintha gyönyörködnék bennük.
Naplózva



Mathias Montrego
Griffendél Godrik Akadémia
***


elsőéves sárkánykutató

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #28 Dátum: 2017. 07. 18. - 20:18:37 »
+1

*
zene:HZ– Interstellar

outfit


’Do not go gentle into that good night;
Old age should burn and rave at close of day.
Rage, rage against the dying of the light.'



~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

Az érteklődése kedves. Nem mintha amúgy különösebben számítana. Talán csak a hangja színezetén érződik, hogy túlzottan túlfűtött. De mindezt betudom annak, hogy csak én képzelem be. Mert nem érdekelheti különösebben a hogylétem, tekintve hogy nem kért belőlem. Semennyit sem. És csak úgy azzal a hirtelenséggel, amivel berobbant az életembe ki is sétált onnan. Nemes egyszerűséggel totálisan értelmetlenül. Szóval, nem igazán valós ez az aggódás és ha igen akkor sem miattam.
Vállat vonok el sután elmosolyodom.
- Hát, többé kevésbé... nem. Végtére is egyben vagyok, nem? -
Elpillantok oldalra. Nem bírok a szemébe nézni. Hiába érdeklődő és kedves. Más esetben máskor mondjuk korábban biztosan díjaztam volna, mint ott a teraszon is szilveszterkor. De közben átverve és kellően sötét hangulatban elválva már csak a szenvedést hozza ki ez a csillogó szempár az emberből. Mert eszembe jut hogy mit veszítettem és a szavaitól az is, amin tegnap éjszaka rágódtam hosszasan. Amit azóta rég el is feledtem O'Mara kis reggeli ébresztőnek szánt magánakciója miatt na meg a kincs továbbadása jóvoltából. És akkor arról ne is beszéljünk, hogy készülnöm is kellene a holnap esedékes randimra.
Emiatt persze rögvest elfog a bűntudat. Igazából semmi rossz nincs ebben ha jobban belegondolok. Lyana egy ismerős, mint bárki más az életemben. Összefutok vele, és egy két udvarias kör után elválnak útjaink. Épp ez lesz most is. Senki nem tudja meg, hogy hozzám ért. Senki nem is hinné el. És senkinek nem is mondom. Mindössze a szívem sajdul bele az érintésébe, mindahányszor megesik. És persze ez lelombozza az eddigi lelkesedésemet. Mind Elliot iránt mind a kaland iránt mind a Clemmel való holnapi találkozó iránt. Valami ostoba oknál fogva árulónak érzem magam, sőt egyenesen hazugnak. Nevetséges, tudom.
– Örülök, hogy ilyen jó barátok vagytok. Mr. O’Mara igazán rendes ember és sokat törődik veled –
Felhorkantok a szavaira. Ebben testesül meg az, hogy maximálisan nem értek vele egyet. Mert azért lássuk be, ez túlzás. Inkább mondanám ezt amolyan kölcsönös megtűrésnek. Hasznot húz belőlem, de én is belőle. Ez addig jól is fog működni míg át nem akar vágni a karikán mint a hajtó a kvaff labdát. Hogy utána mi lesz, az már más kérdés.
- Azért ne túlozzunk. A maga nemében rendes ember igen, de az hogy törődik velem? Nem... ő magával törődik Lya. És persze azzal hogy megéljen valamiből. Barátnak meg... hát... majd elválik milyen. -
Elfordulok a lánytól és teljes testtel a korlátnak támaszkodom. Nem vagyok kíváncsi a bámuló emberekre akik köröttünk sétálnak el. Nem vagyok különösebben kíváncsi semmire sem, még La Clair rosszalló arckifejezésére sem. A vizet nézem hosszasan és azon tűnődöm mit fogok csinálni holnap. Mit fogok mondani? És azt hogy fogom megtenni? Hogy ne hasson... rosszul? Sosem voltam jó ebben azt hiszem. Nem tudok blöffölni de elhallgatni sem szeretném az igazat. Végtére is semmi rossz nincs ebben. Ezzel nyugtatgatom magam, míg Lyana újabb kérdése hangzik el. Visszakanyarodik ahhoz, ami leginkább érdekli. Mégpedig a tegnapi kis afférunkhoz Kilchurnben. Ahogy kiejti a küzdeni szót eszembe jut a jeges hideg. A feltámadó szélben mintha újra érezni vélném azt a kegyetlen élményt, amit a félelem és a szomorúság okozott. A karom libabőrös lesz és nehezen állom meg hogy ne borzongjak bele az emlékbe. Lehunyom a szemem, hogy elűzzem a dementor felém közeledő képét, de.... így még inkább élesebb. Hát igyekszem valami másra valami jobbra gondolni. Mondjuk Napsugárra mint ott akkor is. És már előttem is van az arca, ami kósza mosolyt csal ajkaim szegletére mikor megérzem Lya púderillatát. A totális zavartól a gyomrom összezsugorodva szaltózik egyet. Hirtelen a torkomban érzem a szívem dobogását. Miért? Miért minden ennyire kusza?
- Igen... - mondom rekedten miközben a szemeim felnyílnak. Még most sem nézek felé. Túl erős az illata és az emlék keveréke. - Volt ott egy... egy... dementor. -
Összeráncolom a homlokom, miközben eltűnődöm az eseten. Hangosan mondom ki a gondolataimat és mindezt ráadásul a legnagyobb természetességgel teszem.
- Nem is értem hogy lehetett ott. Elvileg csak kísértetek lakta a környék... mégis... ott volt. És ... nekünk támadt. Azt hittem... azt hittem nem éljük túl. -
A vallomást eleinte nem akarom megejteni. Ám valamiért mégis befejezem. Igaz szinte már suttogva. Nem mintha attól tartanék hogy egy újabb kósza dög téved erre, de... nem festem a dementort a falra ha nem muszáj. Inkább a Temzét nézem és a benne visszatükröződő árnyékunkat.
Naplózva




Lyana La Clair
(N)JK
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #29 Dátum: 2017. 07. 23. - 10:43:34 »
+1



Mathias
1999. március


Talán nem kellett volna azt mondanom, hogy Mr. O’Mara igazán jó barát neki. Mathias azonnal felhorkant és kicsit az az érzésem támadt, ami azon a bizonyos villásreggelin. Akkor sem volt különösebben barátságos a kalandorral, a mai napig nem értem miért. Elliot tett egy gesztust azzal, hogy megpróbált engem rábeszélni arra a bizonyos esélyre. Az más kérdés, hogy nem sikerült közöttünk a dolog.
Kezdetektől fogva talán én akartam többet látni ebbe az egészbe, hiszen Olaszországban is csak Mathias járt a fejemben. Fabio is valószínűleg megőrült a végére attól, hogy csak róla beszélek. Még most is sokszor gondolok rá és tudom, miért… ahogy azt is, miért maradtam pont Londonban. Ha nincs is több esélyünk, most még jól esik a közelébe lennem.
Azért ne túlozzunk. A maga nemében rendes ember igen, de az hogy törődik velem? Nem... ő magával törődik Lya. És persze azzal hogy megéljen valamiből. Barátnak meg... hát... majd elválik milyen.
Milyen keményfejű – állapítottam meg, ahogy a Temze hullámait kutattam a tekintetemmel. Csak egy pillanatra fordultam felé és értettem meg egy csapásra mindent: Mathiasnak fogalma sincs, milyenek az emberek igazából. Nem csak Mr. O’Mara miatt… miattam is. Valahol azt éreztem akkoris, hogy elbeszéltünk egymás mellett, persze, talán csak az összehang hiányzott.
Értem – válaszoltam.
Inkább tovább tereltem a témát a maga medrében, ahelyett, hogy bíráltam volna. Nem vagyok abban a helyzetben, hogy jogom legyen megtenni. Valószínűleg Mathias szemében én is ellenségkép vagyok, amiért a sértett becsületem miatt magára hagytam abban a szállodában. Nem akartam ebbe jobban belegondolni sem. Ahogy Mr. O’Mara azon a villásreggelin tett felé egy lépést, úgy most én is megtettem azzal, hogy nem rohantam el, mikor megpillantottam. Kétlem, hogy különösebben lenyűgözte volna a dolog. Nyilván én is önző voltam akkor a szemében és részben igaza is volt.
Volt ott egy... egy... dementor.
A mondandója végére éreztem meg, mennyire eluralkodtak rajta a történtek. A hangja egészen megváltozott, nem csak a friss élmény hatására. Azt tudtam, hogy dementorral találkozni nagyon veszélyes, le tudja gyengíteni az ember lelkileg. De ők nem csak látták, hanem meg is küzdöttek vele. Ez igazán bátor tett volt.
Nem is értem hogy lehetett ott. Elvileg csak kísértetek lakta a környék... mégis... ott volt. És ... nekünk támadt. Azt hittem... azt hittem nem éljük túl.
Felé fordulva néztem, ahogy a folyót figyelte. Szerettem volna megölelni, megnyugtatni, de nem tettem. Sőt el is kaptam a tekintetemet róla és át néztem a folyó túloldalán  húzódó, komor épületekre. Valahogy szerettem ennek a városnak a kissé sötét, ám annál különlegesebb hangulatát. Még a sok eső sem zavart, ami az utóbbi időben egyenesen a városra zúdult.
De túléltétek – suttogtam. – Ez a legfontosabb.
Nem fűztem tovább a gondolatot. Igazából nem tudtam, hogy mit kéne tennem… a vigasztalás alapvetően nem működne. Már annak sem örült, hogy a karjához értem, pedig abban semmi szándékosság nem volt. Most azonban a hevem olyan erősen vert. Szerettem volna megfogni a kezét, hogy odahúzzam magamhoz és megöleljem. Vigasztalni akartam azért, mert ilyen szörnyűségeket kellett átélnie.
Beállt a kínos csend, amit annyira nem szerettem. Én nem tudtam kezelni a helyzetet és ez volt a legrosszabb. Mathiasból legalább az a kis ellenségeskedés eltűnt, ami az elején még igencsak hevesen tört fel belőle... most még sem tudtam megszólalni. Egyszerűen nem tudtam volna kevesebb érzelmet mutatni, mint ami ott gyűlt a mellkasomban és olyan heves ritmusra késztette a szívemet.
Öhm… tudod mit, ha ráérsz majd írj egy baglyot – hadartam el gyorsan.
A táskámat kicsatoltam és kihúztam belőle egy papírt, amin rajta volt az új címem. A kezébe nyomtam, hogy tudja hol élek. Sokan úgysem tudják, hiszen nincsen ismerősöm Esmén kívül a környéken.
Ha pedig megvan a stúdió szólok és meglátogathatsz – magyaráztam tovább és igazából, örültem volna, ha ezután elmehetek végre haza.
Nem bírtam volna tovább nézni az arcát, ilyen állapotban. Főleg nem anélkül, hogy hozzáérnék… menekülni akartam.
Naplózva


Oldalak: 1 [2] 3 Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2018. 06. 14. - 20:09:57
Az oldal 0.19 másodperc alatt készült el 43 lekéréssel.