A pályához vezető út

A pálya az iskolától néhány száz méterre található.
Az északi kijáratból a legkönnyebb megközelíteni. Félúton a folyón lévő híd vezet át.

Hagen Romanovna

Az ősz szagát hozta magával a hirtelen széllöket, ami most belekapott a hajamba. Lassú léptekkel ballagok fel a kastélyhoz vezető úton, miközben az elmúlt óra eseményein töprengek. A repülésem határozottan javult tavaly óta, s ezt annak is köszönhetem, hogy beválogattak házam kviddics csapatába. Az edzésekről nem kevés praktikát lestem el, s próbáltam minél jobban felfejleszteni a játéktudásomat, még a mérkőzések előtt. Így aztán nagy örömmel fogadtam Vulkanov professzor kisebb dicséreteit.

Viszont ez az óra másról szólt. Figyelmemet, egy személy kötötte le, mégpedig egy évfolyamtársam. Hogy pontosabban fogalmazzak, az a fiú akit, az idősebb kora ellenére, a Teszlek süveg beosztott a Mardekárba, a többi, sokak által idegennek nevezett diákok közül. A megnyitó óta sokan gyűlölködnek, néha ujjal mutogatnak rájuk. Engem azonban kíváncsisággal töltött el a tény, miszerint új diákok érkeznek az én évfolyamomba. Tudtam, hogy valami nem stimmel a háttérben, s megfogadtam, hogy kiderítem. Így hát elkezdtem alapos megfigyeléseket végezni, amiket más talán kémkedésnek hívna, de engem ez nem érdekelt. Meg akarom tudni, amit elhallgatnak előlünk. Azt sikeresen kiderítettem, hogy a mardekáros fiút Hagennek hívják, és (egyenlőre úgy tudom) egy testvére és egy unokatestvére van. Az unokatestvérét Irinának hívják, ezt könnyen kiderítettem, hisz a lány hollóhátas lett. A testvérről csak annyit tudok, hogy szintén mardekáros. Sajnos a vezetéknevüket még nem tudom, de amint megszerzem ezt az információt, jöhet a könyvtár, hátha találok valami nyomot, ami elvezethet a végső megoldáshoz.

Ennek fényében egész órán Hagent figyeltem. Megfigyeltem a repüléstechnikáját, a szóhasználatát (már ha megszólalt), távolról figyeltem, s minden erőmmel azon voltam, hogy még több infót tudjak meg róla. Persze nem ő az egyetlen célpont. Ha Hagent kipipálom, jönnek majd a testvérei, és a griffendéles fiú, aki szintén az évfolyamtársam. Ha sikerrel járok, talán megpillanthatom a háttérben mozgó árnyakat, amelyekről biztosan tudtam, hogy ott lappanganak.

Miközben agyalok, eljutok ahhoz a gondolathoz, hogy Hagen az egész tevékenységemből nem vett észre semmit. Tudom, hogy amúgy sem vesznek észre az emberek, de ha valaki egész végig téged bámul, azt előbb vagy utóbb észreveszed. Ez amolyan hatodik érzék az embereknél. A bizsergés a tarkón. Viszont, akkor hogy lehet, hogy Hagen látszólag nem érzékelte? Nem mintha baj lenne, jobb láthatatlanul dolgozni.

Csak akkor veszem észre mennyire naiv is vagyok, amikor hirtelen elém toppan egy alak. Mikor felnézek, ki állja el az utamat, megfagy bennem a vér. Előttem figyeltem áll életnagyságban, s amint belenézek a szemébe, rögtön látom, hogy nem barátságos szándékkal.

Emmeline Smethwyck

A post nyomokban trágár kifejezéseket tartalmaz

Nem mondhatnám, hogy sikerült eloszlatnom a gyanúkat. A háztársakkal nincs probléma, de a tanárok némelyike kissé pofátlanabb a többinél.
Köcsög bolgárok. Utáltam őket a Durmstrangban is, és utálom őket most is. Még a briteknél is rosszabbak. Amikor megtudtam, hogy ki tanítja ebben a putriban a repüléstant, eleinte el se hittem. Néhány éve az egész Durmstrang fürdött a dicsőségben, hogy több volt diákjuk is a világkupán parádézhat, most pedig egy tucat gyereket tanít arra, hogyan ne essenek le a seprűjükről. Szóval elég szánalmas ez a visszaesés.
Az a leselejtezett kviddicsceleb viszont mintha direkt engem pécézett volna ki magának. Persze, hiszen a Durmstrangban még tudják, kik vagyunk… Nem véletlen, hogy nem jelentkeztem a csapatba sem, tudtam jól, hogy akkor se lenne esélyem bekerülni, ha a gurkót úgy sikerül elütnöm, hogy az szlalomozni kezd a játékosok között, hogy a végén célba találja a kiszemelt szerencsétlent, akit épp ütésem célpontának jelöltem ki. Emellett pedig éppenséggel lesz jobb dolgom a játéknál. Nem engedhetem, hogy elvonja a figyelmem a feladataimról. Márpedig bőven van tennivalóm, nem mondhatom, hogy van alkalmam unatkozni. A repüléstanra viszont szükségem van. Kell nekem, hogy le tudjam vezetni a feszültséget, és hogy szintben tartsam magam. Mindig is szerettem a.sportot.
Vulki viszont soha egy percre nem tud lepattanni rólam. Ennél már nem tud feltűnőbb lenni. Látványosan több és keményebb feladattal traktál, mint másokat, és még inkább próbál megizzasztani. Mindezt szó nélkül, összeszorított fogakkal tűröm - ha azt hiszi, ezzel meg tud törni, nagyon is téved.
A mai órán viszont volt más is, ami próbára tette a tűrőképességem. Már majdnem egy teljes hónapja vagyok itt, a látszat ellenére pedig nem vagyok hülye. Észreveszem, ha figyelnek, ha mögöttem sustorognak, és azt is, ha inkább elkerülnek, mint egy leprást. Ahogyan a hetek múltak, úgy viszont a kíváncsiság is alább hagyott. Talán nem örültek annak, hogy megvertem az egyik britet a héten mondjuk, mert csúnyán nézett Liliyára, de már lecsillapodott az a fajta paranoia, ami a hónap elején jelen volt.
De ez a ribanc mégis úgy meresztette a gülüit, mintha életében nem látott volna embert. Ő más, egyértelmű a nézéséből, hogy mást akar. Hát megkapja.
Az óra alatt a mi kis celebünk jobban lefoglalt, mint az, hogy konfrontálódjak vele. De megjegyezeztem magamnak a kiscsajt. Kék talár, barna haj, és egészen törpe. Szóval nem ellenfél nekem. Meggyőződök róla a visszafelé tartó úton, hogy a “tanerő” nem koslat utánam, hogy szemmel tartson, így anélkül kaphatom el a csajt, hogy bárki beleavatkozna. Türelmesen várom, míg a kis kurva kellő távolságba nem ér, hogy aztán kiléphessek a szikla mögül, ahol eddig megrejtőztem. Tűzvillámom kitámasztom térdének magasságában, hogy mint egy sorompó, elálljam az útját.
- Mit bámultál? - szegezem neki a kérdést. Az angolom nem a legjobb, a miért szót azonban most nem találtam, bármennyire is kerestem. Nem egyszerű az élet, ha több nyelvet is beszélsz. Még az anyanyelvem is simán bekeverem más nyelvekkel.

[- Mielőtt félreértenéd a helyzetet, ami könnyen megeshet, had jegyezzem meg, hogy nem azért figyeltelek, hogy kigúnyoljalak, vagy netán pletykákat terjesszek rólad, mint ahogy más teszi. Nem ismerlek, nincsenek előítéleteim. Én...]

Hagen Romanovna

Felesleges magyarázkodnom vagy tagadnom. Rájött, hogy figyelem és nem hazudhatok neki, mert egyből tudni fogja. Talán megpróbálhatnék higgadtan beszélni vele, ám ez nem könnyű ha közben a szemében az agresszió tüze ég. Lehet, hogy mégiscsak a hollóhátassal kellett volna kezdenem? Hagen rossz döntés volt a részemről, és most ez meg is tapasztalom. Hallottam szóbeszédeket, de nem igazán vettem tudomásul őket. Talán jobb lett volna? Az egyetlen megoldás ha meghallgat, és talán, mondom talán, sikerül kidumálnom magam. Ha ez nem jön be, kénytelen leszek a pálcámmal válaszolni az öklére.

Sóhajtok egyet, majd lassan ráemelem a tekintetem, és a lehető legnyugodtabb hangomat veszem fel.

- Mielőtt félreértenéd a helyzetet, ami könnyen megeshet, had jegyezzem meg, hogy nem azért figyeltelek, hogy kigúnyoljalak, vagy netán pletykákat terjesszek rólad, mint ahogy más teszi. Nem ismerlek, nincsenek előítéleteim. Én... - itt megakadok, mert nem tudom, hogy még mérgesebb lesz vagy szimplán meglepődik majd szavaimtól. - Én pusztán kíváncsi vagyok.

Nézem amint arca megnyúlik, majd mintha idegesen fújtatna. Érzem, hogy ebből nem jöhetek ki jól, nem is próbálom menteni a helyzetet. Ha már belekeveredtem, végigcsinálom. Még mielőtt leüvöltené a fejemet, halkan megjegyzem:

- Ha érdekel, hogy mire ez a nagy kíváncsiság, szívesen elmondom, feltéve ha tudunk beszélni civilizált emberekként.

Egyenesen a szemébe nézek, ezzel jelezve, hogy nem félemlített meg, és egy pár pillanatig csak állunk, és némán meredünk egymásra.

Emmeline Smethwyck

A post nyomokban trágár kifejezéseket tartalmaz

Agresszív vagyok vagy sem, nem érdekel. Ahogyan az se, hogy lány. Teljesen hülyének néz, ha azt hiszi, nem vettem észre, ahogyan néz. A kocsányos gülüi úgy tapadtak rám, mint a piócák. Ha azt hiszi, hogy hagyom majd, hogy utánam kutakodjon, nagyon is téved.
Nyíltan vállalt konfrontációm megkezdődik, amikor bármiféle teketóriázás nélkül lépek ki elé, hogy elálljam útját. A többiek már rég elhúztak, és félúton tarthatnak már a kastély felé vezető úton. Tűzvillámom kitámasztom úgy, hogy egyértelműen kinyilatkoztassam számára: addig nem engedem tovább, amíg ki nem magyarázza magát.
Aztán beszélni kezd. A kérdésem tömör és egyszerű, szerencsére pedig nem követi el azt a hibát, hogy nem tudja, mit mondjon. Sőt. Válasza nyomán lazul kissé tartásom - éppen eléggé, hogy kevésbé tűnjek fenyegetésnek, de nem annyira, hogy úgy tűnjön, elengedtem magam.
Kíváncsi. Én pedig hasznot húzhatok a kíváncsiságból, igaz, sosem voltam egy nagy stratéga. Nem vagyok a szónok típus. A szavakkal Lili bánik jól igazán.
- Emberek mondanak mindent. Nektek mi idegen, könnyű olyat gondolni, amiről fogalmatok sincs. - felelem, már érezhetően kevésbé dühösen, mint ahogyan a kérdésemet feltettem. Felbosszantott, kurvára felcseszett, ahogy bámult, de egyelőre nem akarom megszagoltatni vele, az út sara is olyan finom-e, mint a pálya gyepe.
- Nem vagyok vadállat, ahogyan ti britek azt mondani. Cigizel? - a seprű fogásán váltok, hogy ezúttal ne állja el a lány útját. Ritkán hallhatott beszélni, és ennek nem az az oka, hogy töröm az angolt. Öt nyelven is folyékonyan beszélek, úgyhogy bekaphatják a bránerem jó mélyen. Így tehát csak a vállamnak döntöm a seprűt, talárom zsebéből pedig előtúrom a dohányt és a papírt, és úgy, állva megtekerek egyet kézzel. Láttam, hogy a britek inkább a dobozosat veszik, de csak mert csicskák.
- Kíváncsi vagyok. Miket mondanak pontosan? - tekerem teljes nyugalommal a cigit. Épp nem érdekel, hogy meglát-e egy tanár, vagy prefektus vagy micsoda. A Durmstrangban szó sem lehetett róla, hogy ilyen felelősséget kapjon egy diák. De persze ott is leszartam a házirendet. A szabályok azért vannak, hogy megszegjük őket. Különben is, nem biztos, hogy olyan sokáig ebbe az iskolába fogok járni. Éppenséggel engem cseppet sem izgat, hány RBF-em lesz év végére. Épp elég kihívás úgy tenni persze, mintha kicsit is zaklatna.

[-Köszönöm nem dohányzom.]

Hagen Romanovna

Nem tagadom, meglepett, hogy milyen higgadtan reagál. Ahogy beszél érezhető az akcentusa, de ennek nem tulajdonítok különösebb figyelmet. A lényeg, hogy megértem amit beszél, a többi meg nem lényeges. Felmerült bennem a gondolat, hogy talán emiatt is kap negatív megjegyzéseket, vagy legalábbis hall, hisz nem hiszem, hogy a legtöbb ember meg meri szólítani.

Válaszára némán bólintok, hisz igaza van. Az emberek nagy része fél az ismeretlentől. Ahhoz pedig, hogy megismerjék vagy gyávák, vagy egyszerűen lusták.

-Köszönöm nem dohányzom. - utasítom vissza a lehető legudvariasabban a cigarettát, amit épp most teker. Soha nem értettem, mi jó a dohányzásban. Bennem mindig azt az érzést kelti, mintha egy égő házba zárnának. Elvégre nem más mint füst ami ráadásul még káros is. Viszont nem szólom meg érte, hogy rágyújt. Ha neki ez kell... plusz még rontanék is a helyzetemen.

- Kíváncsi vagyok. Miket mondanak pontosan? - kérdezi egyszer csak. Elgondolkozok, majd egy kissé fintorogva válaszolok.

- Nem is tudom... Nem vagyok valami társasági ember, persze hallok ezt azt. Vannak alap szóbeszédek, de mind zavaros és nevetséges. Például olyanok is vannak közte, hogy Tudjuk ki megmaradt szimpatizáns vagytok, meg hogy kémek.... De ez mind röhejes! Csak vak tapogatózás. Mintha egy valaki odaül a zongorához és megkérdezi, melyik húrt kell megpengetni.

Felnézek rá, látom, egyre érdeklődőbb arckifejezést ölt, bár ezt nehéz kivenni a cigarettával a szájában, így lehet, hogy csak fintorog.

- Nos, ha érdekel még, elmesélhetem miért néztelek annyira... - szólalok meg óvatosan, majd rámutatok a sziklára ami mögött várta, hogy számon kérjen. - Viszont egy kissé hosszú, ezért jobb ha leülsz.

Emmeline Smethwyck

A post nyomokban trágár kifejezéseket tartalmaz

A vékony cigarettaszál lassan formálódni kezd ujjaim között. Nem kapkodom el, igaz, ha akarom, pillanatok alatt megtekerem. De már ez is a rituálé része. Pedig nem vagyok egy türelmes ember. Megszerzem, amit akarok, és kész. Ahogyan most is - válaszokat kerestem, ezért megtaláltam őket. Mindezt anélkül, hogy hozzá kelljen érnem a brit diákhoz, akiről az arcán és kék színén kívül csak azt tudom, hogy valami kimondhatatlanul hosszú neve van. Pedig azt hittem, a britek nevei rövidek és primitívek. Épp, mint ő maguk.
- Hah... - prüszkölök fel, ahogyan elkezd mesélni. Sok pletykát hallottam már magamról már a Durmstrangban is, melyeknek egy része nem is állt annyira távol az igazságtól; már más kérdés, hogy érdemtelenek voltak rá, hogy beavassam őket, és felszabadítsam leláncolt elméjüket. Még ha megtehettem volna, akkor sem érdemelték volna meg. De ma már más a helyzet.
- Mi hoztuk rendbe az orzágotokat, lehetnaetek kisit hálásabbuk. Semmi közünk ti Voldemurt nagyurutokhuz, meg a csürhaejaehez. - mutatóujjamat nyelvemhez érintem, hogy egy kis nyállal összeragasszam a cigit. Szűrőként csak egy másik papírt gyömöszöltem bele. Már-már sértő a feltételezés, hogy közünk lenne ahhoz a rokkant nyomorékhoz. Ha tényleg ezt gondolják rólunk, akkor elég távol állnak a valóságtól. De hát mégis, honnan is tudnák?
- Inkább állok, közz. - pillantok a sziklára, ami mögött néhány perce még a brit csitrit vártam. Azonban annyira félreállok, hogy a hátamat neki tudjam dönteni a kőnek, persze miután a seprűt is letámasztom. Útban van. Talárom zsebéből előkotrom a gyújtóm, rajta családom címerével, hogy meggyújthassam az erős dohányt, miközben várom, hogy elkezdje. Én aztán ráérek, bármennyire hosszú is a meséje. Érdemes lesz majd húsommal megosztanom...

[- Nos, az irántad való kíváncsiságom egyetlen, ám annál bizarrabb okból ered: úgy gondolom, hogy valami készül. Valami ami nem igazán jelent jót a varázslótársadalomra. A helyzet úgy áll, hogy az elmúlt éveink ebben az iskolában, nem mondhatók.... fényesnek. Mindig volt valami, kezdve azzal, hogy elsős koromban Tudjuk ki visszatért, egy évvel később pedig ez hivatalosan is bebizonyosodott. Aztán ott volt az igazgatónk halála, plusz a tavalyi csata. De mi köze ezeknek egymáshoz, és hozzád?]

Hagen Romanovna

Némán figyelem, amint Hagen nekitámaszkodik a sziklának, és rágyújt. Én is kissé közelebb lépek, csakhogy ne kelljen hangosan beszélnem. Még csak az kéne, hogy valaki kihallgatna minket! Így is eléggé szenilisnek néznek, és bár nem nagyon érdekel, mégsem lenne jó, ha az egész iskola megtudná, hogy milyen elméleteim vannak.

Egy kis ideig csak a cipőmet bámulom, és keresem a szavakat. Mégis hogyan lehet egy ilyen beszélgetést elkezdeni? Végül aztán megfogalmazódik bennem a mondandóm körvonala, és belevágok.

- Nos, az irántad való kíváncsiságom egyetlen, ám annál bizarrabb okból ered: úgy gondolom, hogy valami készül. Valami ami nem igazán jelent jót a varázslótársadalomra. A helyzet úgy áll, hogy az elmúlt éveink ebben az iskolában, nem mondhatók.... fényesnek. Mindig volt valami, kezdve azzal, hogy elsős koromban Tudjuk ki visszatért, egy évvel később pedig ez hivatalosan is bebizonyosodott. Aztán ott volt az igazgatónk halála, plusz a tavalyi csata. De mi köze ezeknek egymáshoz, és hozzád? - kérdezem, miközben a szemébe nézek, és csak most veszem észre, hogy ide-oda járkálok. Aztán újra a földet kezdem bámulni és folytatom monológom. - Nos, gondolom emlékszel a Teszlek süveg-re. Tudod, az a beszélő süveg aki eldöntötte, hogy melyik házba kerülj. A versikéje végére beszúrt egy figyelmeztetést, hogy a veszély még nem múlt el. Mármint... én legalábbis így értelmeztem. - szólok kicsit zavarodottan, de aztán újra belelendülök. - A lényeg, hogy a süveg nem először ad ki figyelmeztetést, és... nos általában be is jött, amit megjósolt. Valami készül, és van egy olyan gyanúm, hogy nektek is közötök van hozzá. Ne értsd félre, nem ellened szól, de azért lássuk be, az érkezésetek eléggé felforgatta az iskolát.

Veszek egy mély levegőt, de még nem nézek fel. Nem akarom még tudni, hogy mit gondol. Még nem. Még mindig a földet bámulva megjegyzem:

- Szóval, ezért figyeltelek. Próbáltam minél több részletet megtudni rólad, hátha valami elvezet a megoldáshoz, de eddig még nem jártam sikerrel. És ahogy sejtem, nem is fogok.

Ahogy kimondom a szavakat megkönnyebbülök. Még soha senkinek nem mondtam ezt el, és most, ahogy ez kibukott belőlem, magával hozott egy kisebb lelki nyugalmat. Felemelem a fejem, és ránézek, most már kíváncsian, hogy vajon mit szól ehhez az egészhez.

Emmeline Smethwyck

A post nyomokban trágár kifejezéseket tartalmaz

Aprókat szívok a cigiből, hogy meggyulladjon, az apró parázs nyomán pedig megtelik a tüdőm a nikotinos füsttel. Hátamat nekidöntöm a sziklának, majd kiengedem a tüdőmbe rekedt, szennyezett levegőt, várván arra, hogy belekezdjen. A magam részéről nem vagyok egy bőbeszédű alkat, meg igazából inkább a tettek embere vagyok, általában hamarabb jár az öklöm, mint a szám. Hihetetlen és érthetetlen módon azonban nem akarok fizikailag ártani a brit kutyának. Egyelőre. Úgy tűnik, még hasznom is lesz belőle. Vagy talán ennyire hatott az a sok lelkibeszéd és rábeszélés, hogy mi "barátkozni" vagyunk itt? Elvégre is, elsődleges feladatunk, hogy beszéljünk. Beszéljünk, és értessük meg velük, hogy itt mi vagyunk azok, akik a legjobbat akarják nekik. Mert mi, mi még hiszünk az Utópiában. Éppen csak el kell szakítani a tudatot rabként fogva tartó láncokat, hogy felszabadíthassuk az ostobaságot, ami így új magaslatokat tárhat elénk.
A monológja valóban hosszúra nyúlik, bár némelyik mai órám után ez meg se kottyan... a mai számmisztikánál semmi sem lehet unalmasabb. Egy újabb tárgy, amit nem éppen magam miatt vettem fel. Amit tudnom kell belőle, azt már rég tudom, a többi már csak mellébeszélés, és mindemellett dögunalom. Most azonban nem unalmas tételekről van szó, hanem rólam, és rólunk, és mindarról, amit az egyik brit gondol velem és velünk kapcsolatban. Nem kérdéses, hogy zavart okoztunk a fejekben, és az se meglepő, ha nyomoznak utánunk. Csak baszottul bosszantó.
- Most egéz kócseráj rühellni, mert seggtitán süveg lesavazott? - szívok bele újra a cigibe. Meg se próbálom a lányt követni tekintetemmel. Láthatóan elvan azzal, hogy ide-oda mászkál, és fel-alá járkál. Ha neki ez jó...
- Miért nem tudtok elhinni, mi csak tanulni itt? Miért hizi mindenki, rozzat akarunk mi? - pöckölöm le a cigi végéről a hamut. Nem kapkodom el, van időm, a vacsoráról pedig nem fogok elkésni.
- Durmstrangban is sokan gondolták, gonoszak vagyunk. Felteak minkaet. Tsináltak dolgokat. De mi laenni ugyanollyan, mint ti. - két karom összekulcsolom úgy, hogy a cigit kellően magasra tartsam úgy, hogy ne perzseljem meg a talárom vele. A szagát így sem tudom letagadni, de nem szeretem, ha kiégetem a ruhám vele.
- Bántanak titaeket, megvaeditek egymás. Én taenni ugyanaez. - utalok itt arra a nem is olyan régi esetre, amikor összevertem egy griffendélest a folyosón, mert csúnyán nézett a húgomra. Megérdemelte. Minek nézett rá egyáltalán? A dolognak hamar híre ment, azóta négy különböző embertől hallottam vissza ugyanazt a sztorit - de mindig más verzióban.
- Te nem gondolni, gonosz vagyok, mert naem engedni, másoknak baja aesni. Ugye? - figyelem Sherlockunk tekintetét, rezzenéstelen arccal. Egy cseppnyi hazugság sem volt abban, amit mondtam...

[- Nos nem a süveg miatt nem kedvelnek. A mondóka vége nem rólatok szólt, és szerintem a legtöbben oda sem figyeltek rá. Az ok, amiért bántanak, nos... a diákok legtöbbje előítéletes és fél az ismeretlentől. Még soha nem találkoztak olyannal, hogy valakit 11 éves kor fölött osztanak be. Plusz Tudjuk ki halála alapból megalapozta a hangulatot. Tudod az emberek nem egyformák. Van aki fél tőletek, mert rosszat hallott rólatok, van aki a származásotokban keresi a hibát, és ugye vannak akik a varázslóvéred alapján bélyegeznek meg.]

Hagen Romanovna

Végre abbahagyom a sétálást, mire egy sor kérdés hangzik el. Kicsit megsajnálom, hisz nem lehet jó érzés kitaszítottnak lenni egy idegen helyen, ahol ráadásul még meg is bélyegzik őket. Bár pont én beszélek, akit még csak észre sem vesznek? Nyugodt hangon beszélek, és próbálok egy kis együttérzést vinni a mondandómban. Egy kis kedvesség senkinek sem árthat.

- Nos nem a süveg miatt nem kedvelnek. A mondóka vége nem rólatok szólt, és szerintem a legtöbben oda sem figyeltek rá. Az ok, amiért bántanak, nos... a diákok legtöbbje előítéletes és fél az ismeretlentől. Még soha nem találkoztak olyannal, hogy valakit 11 éves kor fölött osztanak be. Plusz Tudjuk ki halála alapból megalapozta a hangulatot. Tudod az emberek nem egyformák. Van aki fél tőletek, mert rosszat hallott rólatok, van aki a származásotokban keresi a hibát, és ugye vannak akik a varázslóvéred alapján bélyegeznek meg.

Ennél a mondatnál ökölbe szorul a kezem, miközben leperegnek előttem a tavalyi év képei. Minden rossz csakis egy eszme miatt következett volna be? Az a sok megaláztatást is csak azért kellett elviselnem, mert muglik a szüleim?Elhessegetem a gondolatot, és remélem, hogy Hagen nem vette észre, amint a kezem már kipirosodik a szorítástól.

- Bántanak titaeket, megvaeditek egymás. Én taenni ugyanaez.

- Jó neked. - állapítom meg egykedvűen, majd gyorsan megmagyarázom a kifakadásom. - Ne hidd ám, hogy itt az iskolában mindenki összetart! Mi nem állunk olyan szoros kapcsolatban, mint te a testvéreddel. Erre még rátesz a házak közötti rivalizálás. Nézz rám! - mondom már hangosabban, és széttárom a karom.  - Szerinted ha most eltűnnék, észre venné bárki is a két barátomon, a házvezetőmön, és a szüleimen kívül?

Hátrébb lépek és körülnézek, hogy nincs-e a közelben senki. Szerencsére az udvar most szinte kihalt, így nincs rá esély, hogy bárki meghallaná a beszélgetésünket.

- Miért tartanálak gonosznak a szereteted és a kötődésed miatt? Természetesen mindenki megvédi aki fontos számára. - kérdezem őszinte csodálkozással a hangomban, majd legyintek egyet és azt mondom. - Most te mesélj! Mégis miket csináltak veletek a Durmstrang-ban?

Emmeline Smethwyck

A post nyomokban trágár kifejezéseket tartalmaz

Az a süveg tényleg felcseszett. Kaptunk figyelmeztetést, hogy nem fognak minket kedvelni, hiszen Ristiaan volt olyan kedves, és felmérte nekünk a terepet érkezésünk előtt. Pontosan tudom, miért utálnak. De nem tetszik nekem a süveg kis versecskéje. Ha mindezt tudja, és valóban megjósolta, akkor mi másra lehet még képes? Feltétlenül szólnom kell a többieknek a főhadiszálláson, hogy készüljenek. Azt hiszem, méltó feladat vár Zeniára - feltéve, ha már nem intézte el rég.
De ahogyan a brit lánnyal beszélek, én nem az új kor hírnöke vagyok, hanem csak egy diák, akinek problémái vannak az új iskolájában, és még egy tanár is rászállt. Nem mondhatom, hogy a házvezetőm vagy mim kedvence vagyok, de ő csak egy köcsög bolgár, semmi jelentős. Hiába a tanárom.
- Miért félz kimondani naevaet? - kérdezem tőle. Feltűnik, hogy nem nagyon merik kimondani a Sötét Nagyúr nevét. Ami bűn. Ezért tudott rájuk hatalmat gyakorolni. Valahol hihetetlen egyébként, hogy mekkora hatalmat tudott gyakorolni rajtuk egyetlen személy. Ő a politikája és a rossz döntései miatt bukott bele abba, amit csinált. De az azért elképesztő, hogy elérte, hogy még a nevét is féljék.
Persze észreveszem azt, ahogyan ökölbe szorul a keze. Elég feltűnő, vak az, aki nem figyel fel rá. Sikerült többet megmutatnia magából, mint amennyit talán eredetileg tervezett, nem nehéz kitalálni ebből, hogy hol kell kopogtatni, ha az oldalamra akarom állítani. Határozott lány, hasznos lesz számunkra.
- Vaelem voltal kaedves. Már biztosan ézrevaenném. - szívok bele egy utolsót a cigibe, majd a földre pottyantom a csikket. Nem érdekel, ha szemetelek. Erre van az a kunyhóóriásuk, hogy takarítson, nem? Különben is, alaposan eltaposom, nehogy kiégjen a birtok.
- Csak azok mondani, vaered számít, akiknek ebből van hatalom. Pedig vaered nem számít. Boszorkány vagy, jogod van köztünk laenni. - veszem a kezembe ismét a Tűzvillámot. Tudok róla, hogy véremléletek élnek a szigetországban, s tudom, hogy ennek is köze volt a polgárháborújukhoz. Pedig lényegtelen, milyen a származásod, ha hatalmad van.
- Züleid mugli? - teszek fel egy újabb kérdést. Azonban ez nem az a fajta kérdés, mint amit eddig talán megszokhatott - a számonkérés, megbélyegzés teljesen mellőzve a mondatból.
- Mondta Caelius is, hogy kupák fontosak. De ezt csak kitalálni iskola naektek azért, hogy aelvakítson. Naem vagytok aegység. Naem vagytok aegyek. Maegtörni titeket most, hogy később ne legyen gond, már nem a Roxfortban. Mert nem tudtok, hogyan csináljatok olyan világ, ahol naem öregek dirigálnak, hogy nekik jut nagyobb hatalom és nagyobb kaenyér. - azzal közelebb lépek hozzá, és egy kicsit lehajtom a fejem. Nem születtem törpének, úgyhogy kénytelen vagyok. Annyira hajolok csak meg, hogy láttatni tudjam azt a csúnya heget a fejemen. Koponyatörés volt, majd egyből gyengélkedő. Persze már alig látszik, de egy kevés nyoma majdnem mindennek maradt. Persze a hajam a nagyját amúgy is takarja.
- Aezt kapni azért, maert naem tetszett naekik naevem. Aelsős voltam. Aezt pedig... - feltűröm talárom ujját, a karomon pedig egy másik nagy sebet láthat. Vágottat, ami egy átok eredménye.
- Kapni azért, maer naem akarni visszaütni. Naem akartam mások bántani. Aegyszer viszont bántani Lilit, azóta pedig naem hagyni ilyet. - mutatom meg neki a heget. Elég sok van belőlük. Én harci sérülésnek nevezem őket. Mindegyikhez van egy sztorim. Mindegyik részt vett abban a folyamatban, melynek a végén azzá váltam, aki most vagyok.

[- Ja, tudod ez egy ilyen szokás nálunk.]

Hagen Romanovna

Amikor megkérdezi, hogy miért félek kimondani Tudjuk ki rendes nevét, először meglepődök. Annyira természetessé vált az utóbbi években, hogy észre sem vettem, már nincs mitől tartani, nemhogy egy halott varázsló nevétől. Gondolom ezzel nem csak én vagyok így. Ez a dolog már szinte beleivódott az emberekbe és nem is fog változni.

- Ja, tudod ez egy ilyen szokás nálunk. - válaszolok legyintve. - Az emberek annyira rettegtek Tudjuk.... vagyis Voldemorttól, hogy úgy hitték, balszerencsét hoz rájuk ha kimondják a nevét. Mondjuk tavaly voltak olyan esetek, hogy ez amolyan jel volt, és aki kimondta, azt megtalálták a halálfalók.

Hirtelen megállok, és észreveszem, hogy már megint le-föl járkáltam. Még mindig nem értem miért csinálom ezt, talán valami tudatalatti szokás, bár úgy gondolom egy idő után elég idegesítő tud lenni másoknak. Nem tudom, miért, de a kviddicspályát kezdem bámulni, hátha látok valami mozgást, de hiába. Nincs senki a közelünkben. Már csak egy tücsök kéne ami elkezdene ciripelni és hopp, már kész is csöndes tájkép.

- Vaelem voltal kaedves. Már biztosan ézrevaenném.

Erre a mondatra ránézek egy pillanatra, és mielőtt visszafordulnék, szórakozottan megjegyzem:
- Manapság a kedvességet nem igazán értékelik....

A következő kérdésére már számítottam ezért egykedvűen válaszolok, miközben végig a pályát nézem.
- Igen azok. Apám üzletember Cardiff-ban, anyám pedig magánorvos.

Ahogy továbbra is a pályát fürkészem, végre mozgást látok. Egy alak rohan át a pályán, de ilyen messziről nem igazán tudom kivenni, hogy tanár-e vagy diák. Azt meg végképp nem, hogy ki. Csak akkor fordulok vissza, amikor közelebb lép hozzám, és megmutatja a fején és a karjain lévő hegeket. Én egy pillanatig némán meredek a szörnyű emlékeztetőkre, majd megkérdezem.

- Hogy érted, hogy nem tetszett nekik a neved?

Emmeline Smethwyck

A post nyomokban trágár kifejezéseket tartalmaz

Visszahúzom talárom ujját, hogy eltakarjam ismét a hegeket. Sok van belőlük, ezeket pedig nincs az a bűbáj, ami elfedi. Igazán nem zavar... megszoktam. Egyedül Lili aggodalomtól csillogó tekintete az, amit nem tudok megszokni. Pillanatok alatt elmerülök benne, és újra visszahoz a jelenbe. A mi jelenünkbe, ami közös, éppen csak a jövő ködös. S még azt hinnénk, nincs jövőnk.
- Vaelem naem sokan kaedves. Legtőben inkab faelniek tőlem. - válaszolom, mialatt azon agyalok, mit és mennyit mondjak a családomról. Ha tud olvasni, és tudja a nevem, akkor a könyvtárban előbb vagy utóbb úgyis megtalálja a nevem. Csak egy betű az eltérés, de a legtöbb brit így is elhagyja. Igaz, nem azért, mert annyira okosak és műveltek lennének.
- Mi vagyunk olyan család, kit sok orzág nem zeret. Főága vagyunk 'zoroz caari saládnak. Nekünk van töürténaelem. - kezdem el mesélni, mialatt visszaballagok a sziklához, hogy egy újabb cigit tekerjek meg. A kezemben szépen kiterítem a papírt, amire egyenletesen eloszlatom a dohányt.
- Salád kis híján sikerül nekik kiirtani haaborúban. Angliába akartak menekülni, hogy védaelmet kapjunk, van naekünk itt rokon, mugli királyi saládban. Dae ők is ssaerben hagyni, naem akartak naekünk segítaeni. - mesélem, mialatt a dohányt oszlatom el a papíron úgy, hogy egyenletes legyen. Egyáltalán nem olyan egyszerű, mint amilyennek tűnik, a bájitalkészítéshez szokott kezeim viszont megbirkóznak ezzel a feladattal.
- De tulaeltük. Aezert pedig világ utálni. Karkarov utálni. Vulkanov utálni. Aegész Durmstrangban mindenki utálni. Aengem, taestvéremet, Adsert és Greisst is. Pedig mi naem csinálni semmi rossz. Mi csak tanulni ott. De féltek. Féltek minket. - újra benyálazom enyhén dohány ízű mutatóujjam, hogy összeilleszthessem a szálat. Szerintem nyílt titok, hogy Vulkanov rühell. Látszik abból, amit az órán csináltal velem. Mindig én kapom a csicska feladatokat is, mindig engem izzaszt meg a legjobban, mintha csak kicsinyes bosszúját élné így ki. Szánalmas. Egyszer még megkóstoltatom vele a bakancsom talpát. Köcsög bolgár.
- Faelnek, mert tudni ők jól, ahogy züleik is, hogy történelem könyvek naem írni mindig igazat. Naem írnak meg mindent. Azt írnak, amit ők akarnak, hogy benne lenni. Faelnek, mert azt hinni, bosszút akarunk, mert azt hinni, mindig rozzban sántikálni. - mesélem, mialatt lendületesen elrugaszkodom a kőfaltól, a Tűzvillámot pedig a kezembe kapom. Látom a távolban, hogy az egyik csapatnak épp edzése van, de nem tulajdonítok neki nagy jelentőséget.
- De te nem félni, ugye? - kérdezem nyugodtan. Ahhoz képest, hogy pár perce még azt fontolgattam, összeverem, most egész nyugisan beszélek vele.
- Lassan elkésni vacsora. Jössz vaelem kastély? Naeved nem tudom, nem jaegyeztem meg. - éles, orosz akcentusom persze továbbra sem javult, hiába beszéltem az elmúlt percekben többet angolul, mint eddig egy hónap alatt.

[- Szóval politikai okok.]

Hagen Romanovna

Némán hallgatom Hagen beszámolóját, s közben forognak az agyamban a fogaskerekek. Ahogy egyre több infót árul el, úgy érzem, egy kis darab már a helyére került ebben a nagy kirakósban. Egy rossz hírű család, akiket el akartak tenni láb alól, de nem sikerült és ennek most a következő generációjuk issza meg a levét. Részben.

- Szóval politikai okok. - motyogom magam elé, miközben gondolatok cikáznak a szemem előtt. Amikor megemlíti a történelem könyveket, nyomban tudom, hogy a következő utam a könyvtárba vezet majd, feltéve, ha megtudom a vezetéknevét. De hogyan kérdezzem meg, anélkül, hogy megsérteném, viszont tudom, ennél jobb alkalmam nem lesz rá, hogy megszerezzem a kellő információt.

- De te nem félni, ugye?

Erre a kérdésre bevillan az agyamban a kis villanykörte és lágy hangon válaszolok.

- Nem látom okát, hogy féljek tőled, nem vagyok előítéletes. Egyébként nem is tudom a családneved... - kissé vállat vonok, majd folytatom. - De ha már itt tartunk mutatkozzunk be. A nevem Emmeline Smethwyck.

Kinyújtom a kezem, s miután lezajlik az átlagos ismerkedés, lassan elindulunk a kastélyba.

Emmeline Smethwyck

A lány reakciói kezdenek elhalni. A kezdeti fagggatózást felváltja a némaságba való burkolózást. Persze, nyilvánvalóan nem tudom magunk mellé állítani egyetlen beszélgetés alkalmával - nem vagyok politikus alkat, ezt meghagyom azoknak, akiket érdekel, hogy a könyörület és empátia vékony maszkja fedje arcuk valóságát. Nekem mindezek nem számítanak. Egyetlen dolgot szeretnék igazán. Elégtételt azért, amit Anglia a családom ellen elkövetett.
Nem hazudtam viszont. A történelemkönyvek nem mondják ki az igaz igazat, de ezt persze aligha tanítják mind a Roxfort, mind a többi iskola tanulóinak. Apró vigyor fedezhető fel szám szegletében, ahogyan eszembe jut a Durmstrang azon órája, ahol mi magunk voltunk a tananyag. Morozova professzor hosszadalmas litániával örvendeztetett meg, amiért felemeltem a hangom azon az órán, bár minden bizonnyal csak neki köszönhető, hogy nem csaptak ki a Durmstrangból akkor. De elmúltak azok az idők, amikor még nem mertem kiállni magamért, és a családomért. Vállalom a szörnyeteg szerepét.
A meg nem gyújtott cigit a számba veszem, hogy elfogadjam a kéznyújtását. Annak ellenére, hogy a kviddics csapat tagja, nem valami erős a szorítása, ellentétben az enyémmel. Határozottan csapok bele az övébe és szorítom azt meg, de még épp elég gyengén ahhoz, hogy ne fájjon.
- Hagen. - mutatkozom be. Európa egyik leghírhedtebb, legnevesebb aranyvérű családjából származom, így ez nem szorul magyarázatra. A Durmstrangban már akkor tudtak rólunk mindent, amikor még be se mutatkoztunk, ez pedig itt se lehet nagyon másként. Kikapom a címeres öngyújtóm a zsebemből végül, hogy meggyújtsam a cigit, amit nemrég tekertem, és annak tudatában indulok fel a kastély felé, hogy lesz mit mesélnem Liliyának. Emmeline talán nem is tudja, mennyi mindent megmagyarázott.

//Köszönöm a játékot //