Árnyas Pagony
+  Roxfort RPG
|-+  98/99-es tanév
| |-+  Hertfordshire, egyetemváros
| | |-+  Hertfordshire városa
| | | |-+  Árnyas Pagony
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] 2 Le Nyomtatás
Szerző Téma: Árnyas Pagony  (Megtekintve 1257 alkalommal)

Mrs. Norris
Maffiavezér
***


,, a T E J hatalom ,,

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2015. 03. 01. - 18:52:21 »
0

Az az óriási, mély tóval és sportpályával és hosszú ösvényekkel és kocogóösvénnyel ellátott park a város szívében található, hétvégente megtelik élettel és gyerekzsivajjal. Mindet persze nem akadályozza meg az itt anuló ifjóságot a legendás lények megfigyelésében - a muglik persze ebből semmit sem vesznek észre... azok azt se vették észre múltkor, mikor egy kentaur tévedt el a Pagony utacskáin, és a fagylaltostól kért útbaigazítást arról, merre található a MAndragóra!

Az Ispotály itt van egy koboldköpésre. Meg a Kollégium is, csak a másik irányban.
Naplózva


Winthrop Hardy
Eltávozott karakter
*****


The Crow

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2016. 08. 09. - 21:18:18 »
+2

Syren Fawcett

Az egész olyan, mint egy álom. Az az álom, amiről tudod, hogy álom, még sem akarsz felébredni. Tudod, hogy a napsütéses, verőfényes látvány bármikor rosszra fordulhat, s fojtogathat az égető sugarak helyett a vihar és mennydörgés földig nyúló keze, de akkor sem akarsz belőle felébredni. Nem tudsz.
Pedig ő most éppen így érzi magát. Nem tudja, mire számíthat, csupán azon erőlködik, nehogy megjelenjen ebben az álomban, ami olyan jól indul. Hisz általában mindig ez van. Egyik pillanatban még békével és nyugalommal telik meg tüdeje, majd a kép elsötétül, az arctalan arcok mind felé fordulnak, s tekintetükkel, mellyel mintha gyilkolni tudnának, képzeletbeli markukba szorítják a friss levegővel teli tüdőt, hogy kiszorítsanak belőle minden szuszt, minden örömet, minden pillanatnyi boldogságot. Épp, mint amikor a tárgyalása idején várta végzetét. Nem sok hiányzott hozzá, hogy csókba fojtsák egész esszenciáját. Egy csókba, mely megszüntet minden örömet, minden fájdalmat. Mindent, ami ő maga.
De éppen ezért fontos most, hogy azon erőlködjön, az álom örök maradjon. Persze, hiányzik neki kedves Gilderoy barátja, aki valamelyik bolt képében már vissza is köszönt számára valamelyik utcán, mintha itt is lelki támogatást nyújtana számára ebben az amorf, hihetetlen álomban, ahol ő, Winthrop Hardy kispolgári életet él. A fények és árnyékok játéka már-már egészen természetellenesnek hat, ő pedig újonnan azzal játszik, hogy a könnyed felhők takarásából kikacsintó égitest által vetett, sötét foltokat mániákusan elkerülje. Mintha valami baj történne akkor, ha ismét a sötétséghez ér. Igen, ez lehet a megoldás. Talán akkor elkerüli az álom csúnya és rossz befejezését. Nem akar megint azzal beszélni, aki mindig csak rosszakat mond neki. Aki annyi dologra kényszeríti. De már hosszú hónapok teltek el azóta, hogy ismét találkozott volna Vele. Helyette csak egy kedves kis jelkép lebeg a szemei előtt, ami senkinek és semminek nem árt.
Élvezi hát a napfényt. Cipőjét már rég levetette, hosszú ideje már, hogy talpa alatt érezhette a szabad talajt. Még akkor is, ha az egész elméjének egy újabb játéka, ki akarja élvezni ezt a pillanatot, amikor ismét teljesnek és igazinak hiheti magát. Az érdes és elszáradt levelek picit szúrják a talpát, s szinte ropognak lába alatt, a hangjuk, keveredve a park többi zsivalyával pedig mintha újabb képet festenének lelkére. Ő most megszűnt az a személy lenni, akinek neve és nyilvántartása van. Csak ő van, és ez a hihetetlen álom, ahol persze nem azért fordulnak utána, mert szerepelt az arca az újságban, s nem is ápolatlan, lecsúszottnak tűnő külseje miatt. Hanem azért, mert ő a főszereplő.
Kiválasztja a maga fáját, s arra az oldalára sétál, ahová nem vetül a sötétséget, őrületet, s végső kárhozatot elhozó árny. Újabb mély levegőt vesz, tüdeje megtelik mindazzal a csodával, amit épp átél, s ahogyan ajkai szétnyílnak, teret ad lelke legszebb szimfóniájának. Erőteljes, határozott tenorja teljes disszonanciában áll külsejével, mellyel a leginkább egy csövesnek tűnik a Zsebpiszok közből, mintsem az egyetem egyik legújabb hallgatójának.
Az emberek pedig figyelnek. Persze, hiszen ő a főszereplő. Az álmok mind ilyenek. Eleinte kedvességgel kecsegtetnek, ahogyan az őzike szemű, ismeretlen alakok a közeledbe merészkednek, aztán egy rossz gondolat, félreértett indok, s máris lerántják csontodról a húst.
Naplózva


Syren Fawcett
Eltávozott karakter
*****


szerelemgyerek

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2016. 08. 10. - 00:31:55 »
+2


•     •     •
•     •     •     •
empathy is ours
•     •     •     •
•     •     •




        Ma is esett, holnap is fog, és azután is: szeretem a változatlan dolgokat, mert olyan, mintha a világ mindig ugyanolyan maradna, miközben forog körülöttünk. Ilyesmiken szoktam gondolkozni az ilyen szünetekben, most nincs itt senki, azt hiszem, csak én meg a furcsa gondolataim - bár nem is igazán furcsák, mert mindenkinek vannak, csak senki nem mondja ki őket hangosan, mintha az rossz dolog lenne. Szerintem minden csak a színektől függ, attól, milyennek akarjuk látni őket, mert igazán nem a szemünk alkalmas rá, hanem a fejünk és a szívünk... Megint elkalandoztam, attól tartok. Kiveszem a tollat a fülem mögül, most szerencsére nem akadok bele mint a múltkor, az nagyon kínos volt Nicknél, de ő mindig kedves velem és nem nevet ki az ilyen kis bénaságokért. Tehát lássuk csak, házifeladat a pálcatípusokról és személyiségekről. Emlékszem, gyakran mondogattam a Roxfortban, hogy a lehetetlen dolgok lehetségesek, de ezt elkészíteni most tényleg lehetetlennek tűnik, mivel nincs itt most senki rajtam kívül, és legalább öt embert ki kellene elemeznem holnapig. Lássuk csak.. Mika lesz az egyik, Noel megmutatta már a pálcáját, ő a második.. aztán Esmé.. nem, ő még biztos most is haragszik rám. Szomorúan felnézek, és dobok egy kis morzsát Grétinek, a galambnak, aki bökdösi a bokámat szemrehányóan. Tulajdonképpen nem tudom, tud-e Gréti igazán szemrehányó lenni, vagy csak a kis gombszemei teszik, de most úgy látom, és így ebben a pillanatban igazam is van, nincs itt senki, aki másképp gondolhatná..
       Hirtelen lesz csend, és felnézek, mert Gréti is egy hang irányába fordul: valaki énekel, méghozzá gyönyörűen.. Olyan hátborzongató, kicsit úgy érzem magam tőle, mintha a régi iskolám alagsorában sétálgatnék egyedül és kiutat keresnék. Intek a madárnak, jöjjön ha kedve van, nekem muszáj megtudnom, kihez tartozik a dal, át is ugrok néhány pocsolyát, végigsimítok néhány fa törzsén, osztozom az ő kíváncsiságukban. A fák tulajdonképpen egy helyben álló bölcsek, ha beszélsz a nyelvükön, mindent elmesélnek neked: hatalmas szemekkel hallgatom mindig a titkaikat, és az első alkalommal, amikor fatanon a kezembe adták őket, egészen más szemmel láttam a világot. Mennyi minden van, amit nem értünk, és nem ismerünk, ezért félünk tőle, pedig az ismeretlen nem rossz dolog.. ha árthat nekünk, ebből is tanultunk, de ahogy mondtam: csak a lelkünk szereti a biztonságot, a tudatunk szabad madár.
       Felismerem az arcát, azt hiszem az újságban láttam, de itt a parkban már biztosan. Így közelről nem is olyan fenyegető.. jó, talán egy kicsit, de nem hiszem, hogy igaz lett volna mindaz a rossz, amit állítottak róla. Ismerem az embereket, akkor köd szennyezné a hangját, és talán azt gondolják rólam, buta vagyok és naiv, ettől még hallom a földöntúli vágyat a hangjában, ami hív magához, gyógyulni akar.
       - Szia.. Te Winthrop Hardy vagy, ugye? Ne haragudj, leülhetek melléd? - kérdezem, mikor a végére ér, kicsit közelebb is lépek, intek Grétinek, aki purrogva követett eddig - A nevem Syren, és egy egyetemre járunk, csak más szakra. Nagyon tetszik a hangod.. tanultál valahol énekelni, vagy autodidakta vagy?
       Biztos vagyok benne, hogy őt szeretném megkérdezni harmadikként: egy ilyen érdekes életet élt embert öröm lenne kielemezni, és így kicsit talán össze is barátkozhatnánk, biztosan magányos a Mungó után. Tudom, milyen rossz, amikor az emberek valami másnak látnak, mint ami vagy.. Egy kis dobozt veszek elő a táskámból, és ugyan szenvedek egy darabig a fedelével, mert megint túlságosan rázártam a morzsák ellen reggel, de végül meg tudom kínálni a friss ismerőst mogyoróvajas sütivel.
       - Kérsz sütit? Tegnap készült, még friss.. csak szólj, ha allergiás vagy valamire. - leszórok egy kis morzsát Grétinek, aki most csipegetni kezd, és hagyja, hogy megsimogassam a hófehér hátát - Vegyél nyugodtan, ígérem, nem mérgező.
Naplózva

     •     •     •     •     •     • 

Winthrop Hardy
Eltávozott karakter
*****


The Crow

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2016. 08. 24. - 19:18:00 »
+1

Syren Fawcett

S csak játszik. Nem foglalkozik szakadt külsejével, hiszen már rég nem érdekli, külseje mit tükröz vissza róla. Nem érdekli, az Arctalanok hányszor fordulnak felé, hogy lelkének rezgéseit hallgassák, holnapra ugyanis úgyis elfelejtik majd. Az időjárás se túl kegyes vele, de valahol még élvezi is,hiszen egészen olyan érzése támad tőle, mintha szándékosan a szabadság illúziójával hitetgetnék. Annyi év bezártság, s oly' rég élvezte a földet, a valós földet a talpa alatt! Azóta pedig nem tud betelni vele, igyekszik hát minél inkább a sajátjává tenni ezt a káprázatot, miszerint neki egy teljesen más élete lehet, mint amin annak idején elindult. Egészen egyszerűen boldog, amiért létezhet, s amiért ebben a pillanatban élhet. Bárki más számára a boldogság csupán egy olyan múlt emléke, ami soha meg sem történt. De ő más. Őt a társadalom egyetlen szóval jellemzi csupán. Tébolyult.
Szóló előadása vége felé környékezik meg, de mint aki nem akar tudomást venni róla, folytatja a dalt tovább, tenorja pedig könnyedén könnyeket csal az arra érzékenyek arcán, ahogyan egy líraibb szövegrésznél felszökik hangja is. Homályos tekintetével kerüli Syrenét, ami furcsa módon ismerősnek hat neki. Emlékezteti őt az egyik ápoló gyakornokra, aki valamiért inkább felmondott, miután két hetet kellett töltenie vele. Pedig olyan kedvesnek tűnt.
A dal végén lehunyja szemeit, s hosszan kitartja az egyik hangot, bár a hozzáértő fülek azt mondanák, hamis volt és amatőr. Tehát nem elég jó. De mindez mit számít, ha közben közelebb kerül önmagához? Ezek még mindig nem értik, hogy nem kívánja a színpadot és a figyelmet, és pláne nem alkalmas arra, hogy kórusban daloljon. Úgy sem tud senki sem összhangba kerülni vele, nem mellesleg pedig ő sem töri magát ezen alkalmakkor. Amióta az eszét tudja, a dallamok azok, amik saját fejében tartják,  vagy éppen azon kívül, amire épp szüksége van. Ha épp vigaszra van szüksége, vagy feszengésén szeretne oldani, mindig megoldás, ha elereszti hangját, szorongásával együtt. S mikor szemhéjait engedi felemelkedni, hogy újra teret nyisson ennek az illúziónak, már nem fél hallgatója szemébe pillantani. Legalábbis, egy röpke másodpercig, mialatt láttatni meri engedni mindazt az esszenciát, melyet magáénak gondol.
Különös. Már nem az, hogy ismeri nevét. Ez az ő ábrándja, persze, hogy nevén szólítja. Az annál inkább, hogy nem fél tőle, vagy beszél vele úgy, mint ahogyan egy kutyával szokás. Az emberek azt hiszik, hogy nem tudja, mert bolond, könnyedén alábecsülik képességeit. De ő tudja, mi az igazság. Még papírja is van róla.
- Ajtódiktata... - motyogja magának félhangosan. Hallotta már ezt a kifejezést, csak abban nem biztos, hol, és mit jelent. Ahogyan megpróbálja feleleveníteni elméje egyik eldugott részéből az emléket, láthatóan összeráncolódik homloka. Jóval idősebb már, mint az itteni emberek java része, bár nem ez az egyetlen oka, amiért kilóg a sorból.
- Nem tudom, mit jelent. - vallja be végül. Biztos ez is valami mugli dolog. Azok az átkozott muglik! A nap vöröses árnyalatba borul, sugarai pedig még élénkebben érik a talajt, amin ő áll. Furcsán kellemetlenül érzi magát, pedig a szirének úgy hallotta, lelkének békességet, örömöt és nyugalmat hoznak. Ehelyett csak azokat a nyomorult muglikat emlegeti. Nem tudnak azok semmit!
Mintha csak a mohóság hajtaná, kapja ki a szirén kezéből a süteményt. Jól emlékszik ezekre a sütikre, amiket valaki elvett tőle. Ezek pont olyanok. De most visszakapta, sőt, visszahozták neki őket! Kerek szemeit a szirénre veti, arcát pedig olyan közel tolja az övéhez, ami a normális ember számára már kellemetlennek hat.
- Te visszahoztad őket. - tartja a napfénybe az egyik süteményt, ami még mindig ugyanolyannak tűnik, mint az, amit elveszített. - Te visszahoztad nekem őket! Ezért általában azt kérdezném, szoktál-e buborékokat fújni, vagy mi a kedvenc színed, de azt mondták, az gorombaság. A földön pedig csak úgy rajzanak azok az emberek, akikkel nem érdemes szót váltani. Szóval szia, hogy vagy? - már-már cafatokra morzsolja a süteményt tenyerében, amiből még egy falatot nem evett. De ez a szirén kedves vele, és már a muglikat sem emlegeti tovább. Doktorának egyszer azt mondta, az ártatlanság is egyfajta őrület. Talán ez most sincsen másképp.
Naplózva


Syren Fawcett
Eltávozott karakter
*****


szerelemgyerek

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2016. 09. 20. - 02:35:25 »
0


•     •     •
•     •     •     •
empathy is ours
•     •     •     •
•     •     •




     Közelről még ijesztőbb a férfi, látszik, hogy sok minden olyat élt át, amit én nem fogok, és talán nem is mernék. Eszembe jut, mit olvastam róla, de megrázom kicsit a fejem, mert az biztos mind hülyeség, tavaly Harryről is szörnyűségeket firkáltak. Azért azon elgondolkozom, amit kérdez: lehet, hogy rosszul ismerem a kifejezést?
     - Ajtódiktata...? Azt hiszem, autódidaktának hívják. Amikor egyedül tanulsz meg valamit nagyon jól. - magyarázom, bár most már nem vagyok biztos, hogy nem mondok én is félre valamit - Hát.. én sem mindig. Furcsa szó, de sok furcsa szó van, és néhány ellenséges az emberrel, és nem akarja, hogy megértsük.
      Egyik balettcipőmről a másikra állok - egy néni elbeszélgetett velem még idefelé a buszon arról, hogy ez nem helyes és fel fogok fázni, de nem mertem neki megmondani, hogy boszorkány vagyok, nem kell félnie ettől. Amúgy is úgy festett, hogy kettőnk közül ő az, mert csak pörölt és pörölt, belekötött a hajamba, a táskámba, a szoknyámba, és aztán a cipőmbe is, mintha semmi másból nem állnék, csak kifogásolható dolgokból. Szomorú ez, szerintem mindenkinek úgy kellene kinéznie, ahogy jól érzi magát, és nekem ma ilyen hangulatom volt. Néha anya is veszekedett velem, amíg otthon laktam, hogy viseljek csizmát a hóban, de egy megérzés azt javasolta, hogy keressem meg inkább a tornacipőmet, és rajzoljak az orrára egy didergő alakot. Tudom, hogy fura vagyok, de jó érzés annak lenni: jó érzés önmagunknak lenni, Winthrop pedig nagyon is önmaga.
     - Igen, visszahoztam. Nagyon hiányoztak? - megszeppenek picit, mikor közel hajol, de talán csak így akarja kifejezni, hogy mennyire boldog - Szerintem nem gorombaság, ezek kedves dolgok. Szoktam, és a... szivárvány. És neked?
      Leülök mellé, billegtetem kicsit a megszólt rózsaszín balettcipőket, elmosolyodom még a térdemet tarkító fehér csíkok miatt - épp lemázoltam az erkély lépcsőjét, mikor csörgött a telefon, és hopp. Az ilyen hoppok gyakoribbak, mint hinnénk, csak eltitkoljuk őket..Nick keresett, hogy mit csinálok, és annyira örültem a bordós hangjának, hogy el is felejtettem lemosni a pettyeket, így most kis glóriát alkotnak rajtam. Megkínálom megint a férfit sütivel, közben előhalászok egy almát, és megdörgölve beleharapok, míg Gréti jobb társaságot keres nálunk egy etető bácsinál.
      - Hát... kicsit szomorúan, azt hiszem. Találkoztam ma egy nénivel, aki végig azon problémázott, hogy hová tart a fiatalság, de szerintem semmi rossz irányba. - felnézek a fa koronájára, ami halkan susog nekünk - Az embereknek el kellene engedniük a félelmeiket.. Az apukám azt mesélte, hogy az ő apja is mindig aggódott, hogy semmi nem lesz belőle, és megoldódott minden. Talán ha nem ragaszkodnánk a régi dolgokhoz, boldogabbak lehetnénk.. És te hogy vagy? Téged is nyomasztanak ilyen dolgok?
Naplózva

     •     •     •     •     •     • 

Lottie A. Lowell
Manifesztálódott Művészetek Mágikus Magasiskolája
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2018. 02. 12. - 23:36:30 »
+1

Elliot O`Mara

Mért olyan nehéz még mindig, ránéznem a boldog családokra. Anyákra akik arcán ott ül az a mérhetetlen boldogság, ahogy csak megpillantják csemetéjüket, még ha az már egyetemista is. A gyermekekre, akik felnéznek szüleikre, tőlük várják a támogatást, a vigasztalást, akik csupán csak azt szeretnék, hogy örömet szerezzenek nekik. Mindösszesen csak annyit akarnak hogy a szüleik büszkék legyenek rájuk, hogy olyanok legyenek mint  a példaképeik, mint ők. Apák, akik féltik lányaikat a gonosz világtól, akik legszívesebben egy burokba zárnák őket és soha ki nem engednék. Apák, akik miatt a lányaik oly cikin és kínosan érzik magukat sokszor a társaság előtt.
Ebben nekem, mért nem lehetett sose része? Mért nincsenek ilyen emlékeim egyetlen évről sem? Tudom van családom. Van apám és anyám, akik felneveltek. Cristine és férje akiknek nagyon köszönök mindent és hálás vagyok mindenért, amit megtettek értem és a húgomért. Még akkor is ha Cristine szóba se akar állni velem, életem legnagyobb döntése miatt.
De ők mégsem az igazi szüleim, nem a biológiai anyám és apám. Még magam sem tudom megmagyarázni ezt az érzést. Cristinék tényleg a legjobb szülök voltak, mindenkinél jobbak. De az a biológiai kapocs hiányzott... No. Nem. Egyáltalán nem sírok a szüleimért, nem hiányoznak a hátam közepére se. Csak... csak maga az az érzés hiányzik, azok az apró intim és bensőséges viszony ami csak a gyerek és biológiai szülei között jöhet létre.  Hiányzik, hogy én is valakire úgy tudjak fel nézni anyámra mint mások, hogy valakit büszkévé tudjak tenni. De boldog volnék ha engem is úgy féltene apám, mint más ahogy más lányokat féltenek az apukáik.
Igen. Tudom. Hülyeségnek hangzik. Főleg, hogy a legtöbb gyerek arra vár, hogy végre kirepüljön, hogy végre szabd lehessen. Hogy én függjön a szüleitől és azt csinálhassa amit ő akar. Bevallom én is vágytam rá, de az más volt mint ez.
Annyira elkalandoztam gondolataimban, hogy észre se vettem, hogy az Árnyas Pagonyban vagyok épp. Általában nem szoktam erre hazajönni, egyenesen hazamegyek a színházból, amiben persze nincsen benne az Árnyas Pagony. A lábam hozott ide, valahogy. Nem figyeltem merre megyek csak mentem,a merre vitt a lábam. Szó szerint. Olyan mintha valami ufók elragadtak volna egy helyről és ide dobtak volna le. Ilyen fejet mutathatok is, ahogy itt eltévedetten forgatom fejem.
Ha már ide jöttem akkor jobban körbenézek. Eddig észre se vettem, hogy milyen szép ez a park és mennyi jó dolog található itt. Talán egyszer majd én is le jövök ide futni egyet. Csak azért, hogy kicsit kitisztítsam az elmémet, ettől a sok negatív és érdekes gondolattól. Bár nem hiszem, hogy sikerülni fog, eddig sem ment bármivel próbálkoztam is.
Egy pillanatra becsukom szememet és megpróbálok egy hatalmasat szippantani ebből a jó friss levegőből. Érzem ahogy, a hideg oxigénes levegő végig megy mellkasomon. Teljesen felfrissít. Mintha új energiát vettem volna magamhoz, máris olyannak érzem magam, mint aki legalább 10 órát aludt. Már csak ezért is megérte idejönni, pontosabban megérte, hogy idehozott a lábam.
Sikerült még a gondoltaimat is más irányba terelnie. Milyen nagyszerű dolog, már vagy 10 perce nem gondoltam sem a sorsomra, sem pedig Cristine anyámra és az igazira sem. Bár őt inkább nem nevezném így. Ha most itt állna velem szemben biztosan, felpofoznám. Sőt kipróbálnék rajta pár átkot is, amiért tönkretette a gyerekkoromat.
Cristine anyámtól meg talán elnézést kérnék. Egyáltalán nem azért, hogy erre az egyetemre jöttem, hogy ezt választottam, hanem azért, ahogy beszéltem vele legutóbb. Talán szebben is elmondhattam volna a döntésemet.
Milyen csodálatos hely is ez a park. Még így a hidegben is. Többször kellene ide járnom, kikapcsolódni. Megfordulok és hátrafelé lépkedve, próbálok meg csodálkozni a szép tájban. Lehet nem túl jó ötlet, így lépkednem. De valahogy nem érdekel. Csak azt teszem amit éppen súg a szívem....  
Naplózva


Elliot O'Mara
Varázsló
*****


Mucipuma

Elérhető Elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2018. 02. 13. - 11:43:32 »
+1

B E C S A P Ó D Á S


[viselet]

LOTTIE
1999. május

Reszketve ácsorogtam a parkba, ahol alig akadt egy-két ember. Különösen hűvös volt az évszakhoz képest. Talán csak külföldön volt annyira meleg, hogy elviselhetetlennek hatott az angliai tavasz utolsó hónapjának fagyos üdvözlése. Az eső nem esett, ami már önmagában csodának számított és a szél sem fújt olyan erősen. Csupán a mozdulatlan, hideg levegő maradt.
Összehúztam magamon túlzottan vékony kabátomat, ahogy az engem körülvevő fákat tanulmányoztam. Szerettem volna elhitetni elmémmel és zakatoló szívemmel, milyen gyönyörű helyen is vagyok, ahelyett amit valójában éreztem, ami igazából egyre fokozta bűntudatomat. Nem szóltam Natnak és eljöttem otthonról, hosszú napokat töltöttem külföldön és féltem hazamenni. Elrontottam a hoppanálást is, koncentráció hiányában, így kötöttem ki ebben a parkban egy londoni park helyett… persze azt is ismertem. Sokszor jártam már ott, amikor Esmét látogattam meg.
Nagyon is sejtettem, hogy ebből baj lesz még odahaza. Talán üvöltözés, talán tányértörés, talán még rosszabb… egyik sem lepett volna meg. Voltak már korábban is szenvedélyes vitáink, de ez más volt. Lényegében Nat egyik nagy félelmét váltottam valóra… és én is rettegtem, méghozzá attól, amit majd odahaza találok.
Lehajtott fejjel kullogtam. A cipőm orrát bámultam keserű ízzel a számban. Ezt jól elcseszted, O’Mara… – dörmögte a fülembe a kis hang, a szalag lüktetett egy kicsit a csuklómon, majd egyszerűen abbahagyta. Helyette szívem zakatolt annyira, hogy azt hittem, menten kiszakad mellkasomból. Fölé szorítottam a kezemet és már éppen pillantottam volna fele, mikor egy sötét hajzuhatag nagyjából az arcomba, a hozzá tartozó test pedig minden egyéb részemhez csapódott.
Hirtelen meglepődtem, aztán érkezett a düh: Miért nem tud figyelni? A kis hang egyenesen kiáltozott bennem, mit sem törődve azzal, hogy magam sem néztem éppen előre. Nem is szakadt ki belőlem más, csak a káromkodás, mivel számat megtöltötték a hosszú, sötét tincsek. Azokat egyszerűen kiköptem, a maradékot pedig ujjaimmal igyekeztem kiráncigálni ajkaim közül.
Remek! – morogtam tovább.
Merlin szaros… – kezdtem.
Újabb adag hajszálat húztam ki a számból. Szabad kezemmel közben – mintha kapaszkodót keresnék – finoman végig simítottam a nő kabátján, de mivel semmi különöset nem éreztem meg a zsebeiben, elengedtem. Kissé csalódottan sóhajtottam. Örültem volna egy kis kárpótlásnak egy ilyen támadás után.
Megköszörülve a torkomat toltam odébb a nekem háttal álló – illetve érkező – hölgyemét. Kicsit meg is néztem magamnak… Hümmögve nyugtáztam, hogy igencsak formás soványsága ellenére is, igaz ezt nem csak szemeim, hanem testem minden porcikája is visszaigazolta – elvégre az imént csapódott belém.
Ó… – Mértem végig alaposan még egyszer. – Máskor figyelhetne, kisasszony. Nem éppen ésszerű háttal közlekedni.
Naplózva


Lottie A. Lowell
Manifesztálódott Művészetek Mágikus Magasiskolája
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2018. 02. 17. - 23:15:19 »
+1

Elliot O`Mara

Behunyom szememet és szippantok még egy nagyot a friss levegőből és csak csendben hallgatom a a körülöttem levő hangokat, a szellőt, a kissé megmozduló fák hangját. Lassan minden gyönyörű szép zöld lesz. Már ideje is volna, nagyon elegem volt a télből. Soha életemben nem szerettem a hideget. Még kiskoromban sem. Legszívesebben a téli időszakra Afrikába költöztem volna, mint  vándormadarak, aztán tavasszal meg vissza. Bár most szerintem ők se jártak jól. Ahhoz képest, hogy május van, irtó hideg levegő van. Igen, most per pillanat jól esik, de azért hosszabb időn keresztül nem bírnám elviselni.
Hirtelen valamibe beleakad a hajam, majd meg neki ütközök  valami kemény dolognak. Mi a mennydörgős ménkő! Talán egy fa. Hátra se fordulva elkezdem visszafelé húzni a hajam, hátha sikerül kiszabadítanom hajamat a fa karmai közül. Ám amint mocorgásra leszek figyelmes megfordulok. Egy babapofi kínai alak áll előttem. Ez meg, hogy került ide? Úgy kalimpál, mintha valami szörnnyel futott volna össze, vagy mint egy ijedt kisgyerek aki rémálmokat lát. Kezeit  tapogatózva testemre teszi, a kis tapizós.
 - Ha félted a kezed azonnal vedd le róla! - mondom dühösen. Mégis mit képzel magáról. Nekem jön és azonnal tapogatni kezd. Végig nézek rajta, amolyan lenéző pillantással, mivel ez a tapogatózását nem díjazom. Kínaihoz képest elég magas és nem is olyan sárga. Biztosan valami félvér. Megnyerő külseje van az egyszer bizonyos. Bár ha minden lányhoz ilyen módon közelít, akkor nem lehet valami jó fazon.
 - Lehet, hogy nekem is figyelnem kell - válaszolom az imént elhangzott mondatra.  - De ugyanez érvényes önre is - nézek rá tágra nyílt szemekkel  - ugyanis ha nyitva tartotta volna a szemét, akkor bizonyosan észrevette volna, hogy háttal jövök és félreáll. - jegyzem meg utasító hangnemben.  - Nem de bár? - kérdezek vissza határozottan. Ezt amolyan költői kérdésnek szántam, csak azért, hogy nyomatékosítsam az elmondottakat.  
Nem éppen jó hangulatomban kapott el most, ez az ember. Kissé erőteljesebbek is a beszólásaim, mint amilyenek általában szoktak lenni. Igaz, máskor sem túl kedvesek. Az egyetemen egyesek kis vadmacskának neveznek. A lányok nem szeretik az ennyire erő s csajokat. Inkább azokkal barátkoznak akik plázázni járnak meg, cipőket gyűjtenek és folyamatosan azon vannak el, hogy kinek milyenre van kifestve a körme. Nem mondom én is kedvelem a csajos dolgokat, mi sem természetesebb. Némi különbség mégis van, én nem szoktam mutogatni mindenkinek. A fiúk meg, hát tulajdonképpen fogalmam sincs mért kerülnek általában. Talán mert, túl kemény vagyok. A fene tudja. Kerülnek, kivéve azt aki, most épp belém jött.
Tényleg! Majd megfeledkeztem róla. Már megint gondolataimba merültem. Ott tartottam, hogy minek is jött belém ez a kínai? Már bocsánat de a nevét sajnos nem tudom. Honnan is tudhatnám, hisz ez idáig azt se tudtam, hogy egy srác úgy akar majd megismerkedni velem, hogy belém jön. Na jó, részben az én hibám az összeütközés és nem is olyan direkt módon történt. De mindegy.
Ismeretségünk hirtelen jött, mint egy meteorit becsapódás. Szó szerint. De ha már így alakult, akkor tudjuk meg a becses nevét, ennek az illetőnek. Utálok névtelenül leszidni valakit, vagy csak simán beszélni is valakivel.
 - Ha így akart becsajozni, hát rossz célpontot választott, kedves... - szólalok meg, egy kis idő után csupán azért, hogy megtudjam a nevét. Igazából tudom, hogy a mondatomnak semmi igazság alapja nincs, de lehet, hogy mégis...
Naplózva


Elliot O'Mara
Varázsló
*****


Mucipuma

Elérhető Elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2018. 02. 18. - 13:43:50 »
+1

B E C S A P Ó D Á S


[viselet]

LOTTIE
1999. május

Finoman siklott végig a kezem a lány kabátján. Éreztem testének minden formásabb domborulatát. Valójában persze deréktájon érdekelt, lehetett akármilyen elbűvölő teremtés – bár tény, hogy addig csak a hajának ízét és mellméretét sikerült kitapasztalnom. Nem a kérésére engedtem el és léptem egy kicsit távolabb, várva, hogy végre a szemeibe nézhessek. Sokkal inkább a felismerés okozta csalódás miatt döntöttem így. Ugyanis addigra már bizonyos volt: semmi sincs nála, ami számomra hasznos lehet.
Végre felém fordult. Barna szemei találkoztak az én sötét pillantásommal. Egy ideig hagytam, hogy azok csillogása hatással legyen rám. Azonban volt olyan ostoba, hogy túl gyorsan megszólalt, így a szépsége helyett csupán felháborodását fogtam fel: – Lehet, hogy nekem is figyelnem kell. De ugyanez érvényes önre is, ugyanis ha nyitva tartotta volna a szemét, akkor bizonyosan észrevette volna, hogy háttal jövök és félreáll. Nem de bár?
Gúnyos kis mosoly ült ki az arcomra.
Nos kislány, ebben igazad van – bólintottam egyetértően. Aztán közelebb léptem végre hozzá, hogy jobban megnézhessem magamnak. Persze, ha hoztam volna a szemüvegemet, akkor erre nem lett volna egyáltalán szükség. Büszkeségem nem engedte még mindig hogy azzal a természetellenes tárggyal az arcomon lépjek ki az utcára, így mielőtt elindultam volna néhány nappal ezelőtt otthonról „véletlenül” hátra hagytam.
Megköszörültem a torkom lenéztem poros, piszkos ruhámra. Talán igénytelen benyomást nem keltettem, de az mindenképpen látszott, hogy élt már jobb napokat is ez az öltözék. Sóhajtva ráztam meg fejemet, hogy inkább a velem szemben álló dacos barna szemekbe pillantsak. Őszintén szólva a rajtam lévő ruhadaraboknál sokkal jobban foglalkoztatott ez a lány. Tetszett, hogy erős, hogy parancsoló a hangneme. Nat előtt az ilyen nők érdekeltek és még utána is lenyűgöztek. Már csak az a kellemesen csattanó pofon hiányzott a teljességhez.
Nos, talán igaza van – válaszoltam szenvtelenül, hogy ne lássa rajtam mennyire érdekel is. Egyelőre úgy tűnt, hogy a kíváncsi természetemet jobb lesz palástolni.
Inkább csendesen néztem mogyoróbarna haját, csillogó szemeit. Alig tudtam visszatartani egy újabb mosolyt. Ezért felemeltem az egyik kezemet és finom végig húztam ujjaimat az ajkaimon, hogy a helyén tartsam az emelkedni készülő szegleteket.
Ha így akart becsajozni, hát rossz célpontot választott, kedves...
Na erre már nem bírtam. A szokásos gúnyos vigyor ült ki az arcomra. Merel szalagja a csuklómon lüktetni kezdett. A bársony, mintha kissé rá is szorult volna a karomra, jelezve: itt aztán valami izgalmas történhet. Szívem a szalag ritmusára, vadul dobolni kezdett.
Elliot, kedve…
Csupán bosszantásból vettem fel a stílusát. Végül is, ha neki bevált ez a módszer akkor nekem is. Aztán leolvadt az arcomról a mosoly, mikor gyomrom hangos korgással kezdett el tombolni, jelezve, hogy már napok óta nem evett. Nos, mióta elváltam útitársamtól hazafelé, nem volt időm ételre gondolni. Többször is álltam meg a kelleténél, hogy a megérzéseim nyomán járjak… és húzzam az időt. Tudtam, hogy nehéz lesz hazatérni, nehéz lesz Nat szemébe nézni. Annyiszor használtam ki, aztán még el is tűntem, holott egy életet akar éppenséggel hozzám kötni.
Oh… – nyögtem fel kissé meglepetten.
Tenyeremet finoman a hasamra szorítottam. Kicsit előre görnyedtem és megköszörültem a torkomat zavaromban.
Rendben vagyok – közöltem, megelőzve az aggódást. – Néhány napja nem ettem. Folyamatosan úton voltam. – Magyarázat gyanánt ennyi éppen elég volt.
Naplózva


Lottie A. Lowell
Manifesztálódott Művészetek Mágikus Magasiskolája
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2018. 03. 05. - 22:18:21 »
+1

Elliot O`Mara

Elliot. Elliot. Majszolgatom a nevét magamban. Amilyen egyszerű ez a figura pont olyan közönséges a neve is, szerintem. Na mindegy. Nem mintha én valami baromi jó arc lennék. Főleg most egy ilyen hosszú és fárasztó próba után. Olyan nyúzott vagyok mint egy felborzolt macska. Hogy az meg, hogyan nézhet ki, ne kérdezze senki. Nem is fontos. Van egy olyan érzésem, hogy a kedves karambolozó társaim is ezt gondolhatja, amint rám néz. De hát ki ne gondolná ezt? Mikor még jó magam is ezt gondolom saját magamról. Ebbe a sok gondolkodásba nagyon belefáradtam, későre kapok észbe, hogy én be se mutatkoztam, amikor ő igen.
- Izé....bocsánat Lottie. - mutatkozom be én is csak a keresztnevemmel mivel ő is csak ennyit árult el magáról. - Csupán Lottie - folytatom tovább, ezzel a mondatommal jelezve, hogy egy úriember nem mutatkozik be csupán a keresztnevét említve meg. Ebből is látszik, hogy talán ennek a fickónak nem tanították meg az illemszabályokat. Talán valami csavargó lehet, vagy korán elvesztette a szüleit és nem volt kitől tanuljon. Fogalmam sincs, ebbe ne menjünk bele. Nem akarok semmit sem tudni róla.
Szememet végig pásztázom rajta többször is. Hm. Valljuk be, azért nem néz ki olyan rosszul. Szép magas és hát na elég jóképű is. Talán még én is elfogadnám ha pasit szeretnék szerezni magamnak. Amit persze, azt hiszem még nem szeretnék. Legalább is ezzel nyugtatom magam. A munkám mellett és az egyetemi elfoglaltságom miatt amúgy is elég nehéz bepasiznom. Nem minden férfi egyed szereti, hogy a színpadon mindenféle férfiakkal csókolózzak, meg szerelmi jelenteket játsszak el. A legtöbbje birtokolni szereti a nőket, hogy csak az övék legyen, már attól is féltékenyek lesznek ha egy barát arcon puszilja szívük hölgyét. No ez a fajta birtoklás nem kell nekem és még nem akadt olyan jelentkező aki ezt másképp gondolná.
Furcsa korgó hangokra leszek figyelmes, ami Elliot gyomrából jön. Mintha felfalt volna egy egész medvét, aki kiszabadulásért könyörög. ? ? ? Azért ha jobban végig nézem, lehet jó bőrben van, de egy egész medve mégse férne bele. Na jó. Félre téve a viccet. Valaki nagyon éhes lehet. Biztosan ezért jött nekem, mert az éhségtől már kotyogtak a szemei és semmit sem látott. Ez esetben minden megbocsátható.
Oké. Értem én, hogy éhes mert utazott. De nem kérdeztem. Mindegy. Azt legalább megtudtam, hogy utazó. Meg, hogy nem medvét nyelt le, hanem csupán éhség miatt korog a gyomra. Most beljebb vagyok...
Ha már így összefutottunk, bocsánat összekoccantunk és ennyire éhes akkor illik elhívnom őt valahová. Ha jól emlékszem a közelben van egy kis étterem ahol falhatnánk valamit. Nem valamit, hanem nevezetesen kaját.
 - Ha gondolod beülhetünk valahová - vettem fel az ötletet neki is. Gondolkodás nélkül letegezem, szerintem észre se veszi. Ha az se tűnt fel neki, hogy csak a keresztnevét mondta, ahogy én is, akkor ez se fog...   - A közelben láttam egy éttermet - jegyzem meg. A közelben jó szó így rájöhet, hogy nem kell olyan sokat gyalogolni egy kajáldáig. Csak pár lépést kell kibírnia.   - Így talán mindketten bocsánatot is kérhetnénk egymástól, esetleg fizethetnénk egymásnak egy kávét, ennek jeléül - teszem hozzá, elérve azt, hogy igent mondjon. Legalább is nagyon remélem, ugyanis közben én is kezdtem megéhezni. Mikor is ettem utoljára? Talán reggel. Azóta meg egy falatot sem. Tartanom kell a vonalaimat, no. Nem mintha híznék is valamit. Szerencsémre valami jót örököltem anyámtól. Azt, hogy akármennyit eszem nem hízom el. Bár ez lehet némiképp rossz tulajdonság is...
 - Nos akkor menjünk? - kérdezek rá. Egy olyan pillantást vetek feléje, hogy arra ne tudjon nemet mondani. Már csak azért is, hogy ne keljen egyedül elmennem enni. Azt ugyanis nagyon nem szeretem. Ha egyedül vagyok mindig hülyeségek és rossz emlékek járnak a fejemben. Legalább nem gondolkodnék ha velem jönne, meg a legfontosabb a kávémat is kifizetné.
Naplózva


Elliot O'Mara
Varázsló
*****


Mucipuma

Elérhető Elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2018. 03. 07. - 18:18:31 »
+1

B E C S A P Ó D Á S


[viselet]

LOTTIE
1999. május

Lottie… mintha egy elcseszett lányregénybe csöppentem volna, aminek a főszereplője történetesen egy üres zsebű, dúskeblű maca. Igen, maca, mert ezt a teremtést ennél csupán sértőbb jelzőkkel tudtam volna illetni, holott nem is annak szántam volna a szavakat. Közel sem, inkább elismerésnek a formás alkatáért… de hát Nattal az oldalamon talán jobb is nem elejteni mindenféle megjegyzést, hogy aztán alaposan félreértések. Elég volt, mikor az a szőke kislány csókolt össze a Három Seprűben. Na igen, Nat arról sem tud és nem is fog.
Igyekeztem nem pofátlanul megbámulni, de hát azért nem volt könnyű dolgom. Van, ami vonzza az ember tekintetét és hát ezen a lányon nem éppen az arca volt az, sokkal inkább vonzó idomai. Nyeltem egyet – valószínűleg ekkor kezdtem volna túl feltűnővé válni –, mikor hangosan korogni kezdett a gyomrom.
Ha gondolod beülhetünk valahová – mondta. – A közelben láttam egy éttermet.
A javaslatra kissé felegyenesedtem a görnyedt pózból. Gyomromra szorított kezem egyszerűen a zsebem felé vándorolt. Finoman szorítottam rá a benne lapuló erszényre, ellenőrizve, hogy van-e nálam elegendő érme. Galleon persze akadt bőven és ezt diadalittas vigyorra nyugtáztam is volna, ha nem kaptam volna észre: lényegében fogalmam sem volt róla, hogy boszorkánnyal vagy muglival állok szembe.
Na most legyél olyan nagy okos, O’Mara – gúnyolódott a belső hang. Ujjaim kissé erőtlenül engedték el az erszényt, ami halk csörrenéssel találta meg helyét zsebem mélyén. Hirtelen még Lottie-t is elfelejtettem megbámulni. A cipőm orrára néztem, ami kissé bekoszolódott az utazás során. Sáros volt és megviselt.
Így talán mindketten bocsánatot is kérhetnénk egymástól, esetleg fizethetnénk egymásnak egy kávét, ennek jeléül. – A folytatásra kaptam fel ismét a fejem.
Lottie sötét szemeibe néztem. Elvigyorodtam, olyan hirtelen, ahogyan a korábbi pánik futott végig rajtam. Amint megkérdezte, hogy menjünk-e, mellé léptem. Finoman karoltam át a vállát és indultam meg vele valamerre – talán éppen arra, amerre az említett étterem is volt. Kezem a válláról finoman a hátára csúsztattam.
Mit szólnál, ha mindent én fizetnék? – kérdeztem és kezemet finoman a derekára csúsztattam, remélve, hogy a zsebében megérzem a pálcáját. Egy talpra esett boszorkány ugyanis olyan helyen tartja a fegyverét, ahonnan könnyen elő lehet kapni, hogy aztán ellenfele szemei közé pörköljön.
A galleont elfogadják abban az étteremben? – böktem ki végül a kérdésemet.
Persze az is tény volt, hogy hazudhattam volna, ha nem tudja, miféle fizetőeszközről beszélek. Nem tűnt éppen egy eszes teremtésnek és hát akinek ilyen teste van, annak nincs is szükséges arra, hogy gondolkodni tudjon. Simán hazudhattam volna, hogy külföldi pénz van nálam, méghozzá olyan, amit ő esetleg nem ismer.
Kicsit körbe tudtam nézni a séta közepette ezen a kellemes, parkos helyen. Olyannak tűnt, ahol főleg családos emberek fordulnak meg leginkább, nem pedig a magam fajta, koszos tolvajok. Mindenestre közel húztam magamhoz a lányt, hogy úgy nézzünk ki, mint valami andalgó párocska és kitapinthassam azt a nagyon is remélt pálcát.

Naplózva


Lottie A. Lowell
Manifesztálódott Művészetek Mágikus Magasiskolája
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #11 Dátum: 2018. 04. 02. - 21:34:59 »
+1

Elliot O`Mara

Mit vigyorog ez a pojáca, nincs ebben semmi kacagni való. Nagyon furcsán viselkedik ez az ember. Nem tudom hová tenni. Talán beivott valamit? Vagy esetleg drogozik? Meglehet. Mi van ha varázsló, mint én. Elgondolkodom. Á nem. Biztos, hogy nem. Csak egy mugli. Ejnye túl sok kérdés merül fel bennem, ha egy idegennel találkozom. Kezdek paranoiás lenni. Mindegy.
Meglepődöm amikor átkarolja vállamat. Mi a fenét akar tőlem? Kezdek egyre jobban bedühödni. Ha így akar levenni a lábamról, hát nagyon rosszul csinálja. Először azt gondolom csak se szó se beszéd finoman leveszem kezét a hátamról. Nem akarok túl erősnek és hárpiának tűnni. Mire észbe kapnék karja vállamról hátamra csúszik és elindulunk. Majd hátamról derekamra helyezi a kezét. Ekkor már nem bírom türtőztetni magam. Mérgesen és erős szorítással veszem le kezét magamról.
– Mit szólnál, ha mindent én fizetnék? - kérdezi, még mielőtt túl dühösen megszólalhatnék.
- Rendben. De jobb ha a kezét a helyén tartja, csak a maga érdekében szólok - válaszolok mondatára. Remélem ebből megérti, hogy kicsit túl ment a határon. Ha nem akarja, hogy eltörjem a karját, akkor jobb ha betartja a tisztes távolságot.
Következő kérdése meglepett, még a szám is tátva maradt. De legalább megtudtam egy dolgot. Varázsló. Mennyivel könnyebb így. Nem fog majd meglepődni ha csúnyán viselkedik én pedig válaszképpen előrántom pálcámat és egy jó átkot avagy mást szórok rá. 
– A galleont elfogadják abban az étteremben? – igazából fogalmam sincs, hogy elfogadják-e vagy sem. Én még sosem fizettem ott galleonnal. Meg sem próbáltam, furcsa, hogy ez nekem miért nem jutott eszembe ezidáig.
- Fogalmam sincs. - tudom, hogy ezzel a válasszal lelepleztem magamat is, de nem baj, így legalább tudja, hogy kivel áll szemben. - Én még sosem próbáltam azzal fizetni - teszem hozzá bevallva a tutit. - De ha más pénzneme nincs, akkor majd nálam akad valamicske -  még csak az hiányozna, hogy felsüljünk, vagy rájöjjenek, mik vagyunk. Még a végén diliházba zárnának. - Mondjuk azzal nem futunk messzire ami mugli összeg nálam van- pótolom meg előbbi mondatom. Még a végén kijátszana, hogy én fizessek. Az ilyenből kitelik. Észnél kell lenni.
Látom a tájat kezdi el bámulni. Ezek szerint még nem járhatott itt, vagy csak olyan szenilis, hogy nem emlékszik rá. Egy ilyen kinézetű embernél sose lehet tudni, hogy mi van. Eléggé lestrapáltnak tűnik. Na mindegy.
Hirtelen megragad és erősen közel húz magához. Hoho. Álljunk csak meg egy percre. Megengedtem én neki, hogy hozzám érjen. Nem. Azt sem, tudom, hogy kicsoda valójában. Ha egy úriember volna nem viselkedne így egy hölggyel. Bár ahogy ránézek, kizárt, hogy jó családból származzék. Inkább tűnik egy csavargónak, hajléktalannak. 
- Mit mondtam az előbb? - nézek rá élesen, emlékeztetve arra amit az előbb mondta a keze elvesztéséről. Ajánlom, hogy tudja mit mondtam, és rögtön eleresszen vagy porul jár. Ha meg nem hát akkor majd megtudja, amikor szépen kicsavarom a kezét. - Úgy gondolom még nem ismerjük annyira egymást, hogy így viselkedjen velem - magyarázom neki kedvesen. Ha valami hajléktalan akkor szegény biztosan nem járt iskolába, hogy mindezeket megtanulja. Jóformán semmilyen illemszabályt nem ismerhet. Meglehet, hogy nem is tanult ember. Szerintem a Roxfortbol is kirúgták már a legelső év után.
- Vagy talán nem félted a karodat? - kérdezek rá élesen nézve.
 
Naplózva


Elliot O'Mara
Varázsló
*****


Mucipuma

Elérhető Elérhető
« Válasz #12 Dátum: 2018. 04. 03. - 19:30:54 »
+1

B E C S A P Ó D Á S


[viselet]

LOTTIE
1999. május

Tudtam, hogy a táskámban lapul egy erszény valamennyi mugli pénzzel. Néhány érme és bankó, amikről fogalmam sem volt mennyit érnek. Utáltam őket, gyűlöltem rájuk nézni és remegő kézzel számolni őket idegességemben, ha esetleg szükség volt ilyesmire. Kerültem a mugli helyeket, kerültem az étteremeket, a kávézókat, ahol sokan gyűltek össze. Csupán akkor merészkedtem ilyen helyekre, ha valaki meghívott vagy meghívatta magát… ezért is borzasztott el a nemleges válasz – mert lényegében ez az volt. Hiába akartam úriember lenni, ha a nálam lévő össze kevés oda. Így hát a beszélgetésnek egyetlen értelme volt: megtudtam, hogy a kislánynak nem tetszik a simogatásom – vagy talán túlságosan is, azért ellenkezik – és még ráadásul boszorkány is.
De ha más pénzneme nincs, akkor majd nálam akad valamicske.
Kiszáradt a torkom. Az az érzésem támadt, mintha valaki azt üvöltené az arcomra: Megint nem vagy elég férfi, O’Mara. Dühített az érzés, de nem engedtem, hogy átvegye felettem az uralmat vagy éppenséggel remegésre késztesse a még nyugodt testem. Végül is ez volt az első alkalom, hogy nem gondoltam Natra és arra, amit majd otthon vág a fejemhez, mióta elindultunk. Szerettem volna kiélvezni ezeket az izgulás nélküli órákat… na meg valami kellemes süteményt, ami lehetőleg annyira csokis, hogy egy őszinte vigyor is kiül az arcomra.
Megoldom, kislány – válaszoltam magabiztosan.
Nem osztottam ugyan vele meg a terveimet, hogy aztán azonnal lebuktassam magam, nem vagyok több egy koszos – ám annál vagyonosabb – tolvajnál. Azt hiszem, ha alaposan megnézem azokat a bankókat nem fog gondot okozni egy-két szalvétát átváltoztatni hasonlóvá… és amilyen ostobák ezek a muglik, még csak fel sem tűnik majd nekik. Zseni vagy, O’Mara – vigyorodtam el végül a csokitortám nélkül is.
Nem foglalkoztam a korábbi mozdulatsorral, amivel a tudtomra adta, nem szeretné, hogy hozzá érjek. Erősen karoltam át és húztam közelebb magamhoz értékes tárgyakat, pálcát keresve a zsebeiben. Közben persze bele-beleszippantottam a nőies illatfelhőbe, ami körbe ölelt. Egészen más volt, mint amit Esménél vagy Blaire-nél éreztem. Csak a szép, barna hajszín volt ugyanaz – a gyengém.
Mit mondtam az előbb? – kérdezte szinte azonnal dühösen. – Úgy gondolom még nem ismerjük annyira egymást, hogy így viselkedjen velem.
Hümmögve elmosolyodtam. Kezemet óvatosan húztam el, úgy hogy közben alaposan végig simítsam. Némi bosszantás képpen a fenekén is végig futtattam vékony ujjaimat. Láttam a szemében, hogy tetszek neki… és nem különösebben tartottam egy finom kis pofontól, amit a hozzá hasonló teremtések osztanak. Talán nem olyan hercegnő, mint Blaire volt, akitől még az ilyesmi is érzékinek számított, de nem kevésbé nyűgözött volna le, ha megpróbálkozik vele.
Vagy talán nem félted a karodat?
A mosoly vigyorrá szélesedett. Kezeimet inkább a zsebembe rejtettem, hogy ne legyen olyan paprikás a hangulata… legalábbis addig ne, míg meg nem kajáltam és nem lesz elég erőm a bosszantására.
Nincs miért féltenem – válaszoltam nyugodtan.
Közelebb léptem hozzá, ahogy ballagtunk egymás mellett az étterem felé. Kissé megtaszítottam a vállammal, olyan játékosan, sőt már-már barátságosan, holott a fenyegetései miatt egy cseppet sem érdemelte volna meg. Más örülne, ha Elliot O’Mara egyáltalán megérinteni… például az a félnótás Stane.
De ha akarod megsimogathatod a fenekemet bosszúból – ajánlottam fel vihogva. – Csak nyugodtan, nem te lennél az első, aki hozzá ér…
Szándékosan szórakoztam vele egy kicsit. Ez olyan bemelegítés volt a teljes bevetés előtt. Tudom, hogy nem sokan tudnak ellenállni az Elliot-kisugárzásnak és hát ez a lány is éppenséggel erre a sorsa volt ítélve. Láttam a szemében azt a fényt, amit már nem egy kedves teremtés esetében kiszúrtam. Így hát, teljes magabiztossággal sétáltam az említett étterem felé tovább.
Naplózva


Lottie A. Lowell
Manifesztálódott Művészetek Mágikus Magasiskolája
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #13 Dátum: 2018. 04. 07. - 19:40:11 »
0

Elliot O`Mara

Kit nevez ez az alak kislánynak. Mentem gutát kapok. Egyáltalán, hogy is mer csak így kislánynak nevezni. Szégyentelen. Szinte biztos vagyok abban, hogy sohasem volt gyerekszobája. Nem volt aki neki megtanítsa az alapvető illemszabályokat. Ebből a szempontból kicsit talán sajnálom is. Bár nekem se voltak ott a szüleim az életemben, hogy megtanítsanak dolgokra. De szerencsémre volt egy Cristine nénikém aki megtette helyettük is ezt. Szerencsémre. Máskülönben biztosan én is pont ugyanígy viselkednék az emberekkel mint ez az Elliot vagy miféle nevezetű emberke itt.
Szerencsére megértettem amit mondtam. Érzem ahogy leakarja venni a kezét rólam. H! Ezt most nagyon rosszul csinálta, hogy nem csak egyszerűen levette a kezét rólam, hanem végig simított a fenekemen. Nekem se kell több, gyorsan reagálva felemelem a kezem és egy pofont vágnék le neki. Csak úgy tanítás képen, hogy máskor tartsa a kezét a megfelelő helyen.
– Nincs miért féltenem – Oh. Szóval nincs mitől féltenie. Felvonom a szemöldököm és hatalmasra nyitom a szemet. Biztos ebben, mert én nem lennék ennyire az.
- Csak higgyed ezt - mormogom mérgesen. Végül is a hit és a remény hal meg utoljára. Az ő esetében ez talán hamar be fog következni. Hogy miért pont egy ilyen alakba kellett beleütköznöm. Ha a jó Isten tényleg úgy akarta, hogy beleütközzek valakibe, akkor legalább egy jóképű, jól öltözött, na meg gáláns fiatalember lett volna. De hát nem. Olyan szerenscém nincs. Csak tudnám mit vétettem én a Jó Istenek, hogy ilyesmivel büntet. Miért pont egy kínai fazonnal hozott össze a sors. Félreértés ne essék, nincs semmi bajom a vágott szeműekkel, sőt kimondottan imádom a japánokat. De ez az Elliot nem tűnik úriembernek és valamiért nem érzem azt, hogy jó ember volna. Talán ha nem nézne ki ennyire lepukkantul, vagy egy kicsit normálisabban viselkedne. Akkor meglehet, hogy más volna a véleményem róla.
Amikor, fogalmam sincs miért, meglöki a vállamat, mint egy kisgyerek, én csak éles szemeket meresztek rá és kissé ellépek tőle.
 – De ha akarod megsimogathatod a fenekemet bosszúból – MI? Nagyon vicces. Haha. Egyszerűen felbosszant ez az alak. Hogy miért tud felbosszantani? Nem tudom. Nem is kéne, hogy felbosszantson ennyire. Hiszen nem is ismerjük egymást jó formán. Nincs semmi közünk egymáshoz. Valószínű, hogy csak beülünk ebbe a kávézóba, csupán azért mert mindketten hibásnak érezzünk amiatt ami történt és utána már többet nem is találkozunk. De akkor nem is kéne bosszantson sem a jelenléte, sem amiket mond. Cristine néném mindig azt mondta csak az az ember tud kiváltani belőled haragod aki többet jelent neked mint gondolnád. De itt nem áll fenn semmi ilyen dolog. Szóval nem értem. Még csak barátok sem vagyunk.
– Csak nyugodtan, nem te lennél az első, aki hozzá ér…- Mint egy kurva. Avagy mint egy csitri, aki csak arra vár, hogy valaki hozzá érjen a fenekéhez és megcsapkodja, hogy aztán sikíthasson. Persze csak azért, hogy eljátssza, hogy ő milyen egy csitrike. Na meg, hogy megmutassa, hogy mennyire tetszik ez neki, mert tetszik hiába síkit, hogy jaj de fáj. Imádják.  A fiúk meg természetesen élvezik, ahogy a  csajok sikítanak, ezért is csinálják.
Én nem tartozom közéjük. Elliot nagyon rosszul gondolja ezt. Az én fenekem nem simogatja és csapkodja senki és én se másét.
- Kösz nem - válaszolom egyszerűen. - Javasolhatom, hogy tartsuk meg a tisztességes távolságot. Mindkettőnknek jobb lesz úgy- jelzem kezemmel is a távolságot. A meghívást nem akarom lemondani, mert az nem lenne szép dolog. Így hát inkább csak simán meg kérem arra, hogy viselkedjen úriember módjára. Legalább addig amíg el kell viselnünk egymás társaságát. - Ne vegyed rossz néven, de úgy gondolom még nem ismerjük annyira egymást, hogy ilyesmit megengedhessünk magunknak  - teszem hozzá, megpróbálok finoman fogalmazni. - Rendben?  - kérdezek rá, hogy megbizonyosodjak megértette-e amit mondtam.
Naplózva


Elliot O'Mara
Varázsló
*****


Mucipuma

Elérhető Elérhető
« Válasz #14 Dátum: 2018. 04. 07. - 22:07:43 »
+1

B E C S A P Ó D Á S


[viselet]

LOTTIE
1999. május

A lány arcát figyelve azt vártam, hogy legalább egy kicsit elmosolyodik. Mióta csak beleütköztem vagyis hát lényegében ő belém… nem láttam őszintén nevetni. Bár bennem is ott tombolt a feszültség, hogy mi lesz, ha innen aztán hazatérek. Lényegében azt sem tudtam, merjem-e megtenni vagy inkább tűnjek el, mert az elmúlt napoknak csak rossz következménye lehet: üvöltés, sírás és fájdalom. Tisztában voltam vele, kit hagytam otthon egyetlen szó nélkül és csak reménykedtem benne, hogy nem tört össze nagyon… mint annak idején, mikor próbáltam beszélni vele erről. Most persze teljesen összetört.
Javasolhatom, hogy tartsuk meg a tisztességes távolságot. Mindkettőnknek jobb lesz úgy – mondta.
Hümmögtem egyet. Azért arról nem lettem volna meggyőzve, hogy mindenkinek az lenne a legjobb. Azért látványosan a zsebeimbe csúsztattam a kezemet és végig néztem a ruhámon egy pillanatra. Azért csináltam, hogy bemutassam nem érdekel annyira, hogy le se tudjam venni róla a szememet. Lényegében egészen jól néztem volna ki, ha a nadrágom szára, na meg a máskor fényesre sikált cipőm óra nem lett volna sáros. Régen cseppet sem zavart volna az ilyesmi, ezúttal azonban kifejezetten bosszantónak tűnt.
Figyeltem a lány felemelt kezét. Ezzel jelezte, hogy mekkora távolságra is gondolt, így kissé talán kifigurázva őt, de gondosan ügyeltem, pontosan hol is állok. Beigazítottam a lábamat a megfelelő vonalba, aztán rávigyorogtam. Na, így jó kislány? Kérdő arccal néztem rá, várva a visszajelzést.
Ne vegyed rossz néven, de úgy gondolom még nem ismerjük annyira egymást, hogy ilyesmit megengedhessünk magunknak. Rendben?
Bólintottam és elmosolyodtam.
A kezeim a zsebemben vannak – válaszoltam. – Remélem megfelel, kisasszony.
Egyszerűen vontam el a tekintetem a lány arcáról, majd elindultam előre. Nem tudtam, hogy jó felé megyek-e az étteremhez, de gondoltam majd ő megmondja. Végül is itt, ő van otthon. Csak Esmé miatt voltam itt egyszer-kétszer, akkor is leginkább mások képét beverni vagy csak elvinni őt magamhoz. Most viszont, ez a hely – a régi emlékek nyomán – inkább keserűséget ébresztett bennem, még ha ebben a parkféleségben nem is jártam korábban. Hülyeség volt erre a helyre jönni… csak feltép olyan sebeket, amik sosem fognak begyógyulni. Talán azért, mert Esmé nem is olyan régen vallotta be, hogy a kapcsolatunk alatt levelezett valami nyálgépjanival, aki most a „párja.” Undorodtam még a gondolattól is, hogy ilyet tett a hátam mögött, bár a Damien-eset után az lepett volna meg, ha nem kerül elő még egy név… valaki, aki magasabb, férfiasabb és szőrösebb nálam. Talán mindez a múlt és már boldog vagyok azóta, de akárhányszor az ivó környékén járok, ahol eladta a testét kishíján egy fickónak a szemem láttára, ugyanazt a fájdalmat érzem. Túl sokszor rúgott belém és bár a barátsága fontos nekem még most is… nem tudom mikor fogom megbocsátani. Adhatom én aztán a nagymenőt, aki minden nőnek tetszik, az a seb mindig ott fog tátongani a szívemen. Hiszen azért kértem meg a kezét, mert féltem, hogy valaki más majd lecsapja a kezemről… aztán ő, mintha könnyű lenne, egyszerűen félresodort engem és a kapcsolatunkat.
Á! – Kissé keserűen nyögtem fel, mikor megpillantottam a fák között egy cégért. – Ez volna a híres étterem?
Azért szólaltam meg, hogy ne kelljen körbe néznem, ne kelljen emlékeznem arra az egészre, ami ehhez a városhoz kötött. Nem akartam arra emlékezni, amit Esmé követett el ellenem… nem lett volna helyes, hiszen megfogadtam: mostantól barátként tekintek rá. Mégsem kellett volna idejönnöm, nem kellett volna szembesülnöm ezekkel a dolgokkal. Nem kellett volna felidézni a múltat.
Épp eközben éreztem meg a zsebemben azt a szép pár gyöngyfülbevalót, amit egy elhagyatott házban találtam. Nem volt semmilyen különleges ereje, akár egy mugli is hordhatta, de sokat ért és szépen csillogott. Olyan visszafogott darab volt, amivel én és a környezetem sem nagyon tudott volna mit kezdeni. Ezért óvatosan kihúztam a zsebemből és Lottie felé nyújtottam: – Tessék – mondtam. – Ez a tied… cserébe megbocsáthatsz, amiért hódoltam az idomaidnak. Többet nem fordul elő... és most húzzunk kajálni!
Meg is indultam azonnal az étterem felé, remélve, hogy van üres asztaluk és azonnal ledönthetek egy kellemes mennyiségű whiskeyt a torkomon. Na meg persze egy szelet torta is jól esett volna a megállás nélkül morgó-korgó gyomromnak.
Naplózva

Oldalak: [1] 2 Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2018. 05. 23. - 00:02:07
Az oldal 0.123 másodperc alatt készült el 43 lekéréssel.