+  Roxfort RPG
|-+  98/99-es tanév
| |-+  Hertfordshire, egyetemváros
| | |-+  Hertfordshire városa
| | | |-+  Árnyas Pagony
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Árnyas Pagony  (Megtekintve 564 alkalommal)

Mrs. Norris
Maffiavezér
***


,, a T E J hatalom ,,

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2015. 03. 01. - 17:52:21 »
0

Az az óriási, mély tóval és sportpályával és hosszú ösvényekkel és kocogóösvénnyel ellátott park a város szívében található, hétvégente megtelik élettel és gyerekzsivajjal. Mindet persze nem akadályozza meg az itt anuló ifjóságot a legendás lények megfigyelésében - a muglik persze ebből semmit sem vesznek észre... azok azt se vették észre múltkor, mikor egy kentaur tévedt el a Pagony utacskáin, és a fagylaltostól kért útbaigazítást arról, merre található a MAndragóra!

Az Ispotály itt van egy koboldköpésre. Meg a Kollégium is, csak a másik irányban.
Naplózva


Winthrop Hardy
Eltávozott karakter
*****


The Crow

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2016. 08. 09. - 20:18:18 »
+2

Syren Fawcett

Az egész olyan, mint egy álom. Az az álom, amiről tudod, hogy álom, még sem akarsz felébredni. Tudod, hogy a napsütéses, verőfényes látvány bármikor rosszra fordulhat, s fojtogathat az égető sugarak helyett a vihar és mennydörgés földig nyúló keze, de akkor sem akarsz belőle felébredni. Nem tudsz.
Pedig ő most éppen így érzi magát. Nem tudja, mire számíthat, csupán azon erőlködik, nehogy megjelenjen ebben az álomban, ami olyan jól indul. Hisz általában mindig ez van. Egyik pillanatban még békével és nyugalommal telik meg tüdeje, majd a kép elsötétül, az arctalan arcok mind felé fordulnak, s tekintetükkel, mellyel mintha gyilkolni tudnának, képzeletbeli markukba szorítják a friss levegővel teli tüdőt, hogy kiszorítsanak belőle minden szuszt, minden örömet, minden pillanatnyi boldogságot. Épp, mint amikor a tárgyalása idején várta végzetét. Nem sok hiányzott hozzá, hogy csókba fojtsák egész esszenciáját. Egy csókba, mely megszüntet minden örömet, minden fájdalmat. Mindent, ami ő maga.
De éppen ezért fontos most, hogy azon erőlködjön, az álom örök maradjon. Persze, hiányzik neki kedves Gilderoy barátja, aki valamelyik bolt képében már vissza is köszönt számára valamelyik utcán, mintha itt is lelki támogatást nyújtana számára ebben az amorf, hihetetlen álomban, ahol ő, Winthrop Hardy kispolgári életet él. A fények és árnyékok játéka már-már egészen természetellenesnek hat, ő pedig újonnan azzal játszik, hogy a könnyed felhők takarásából kikacsintó égitest által vetett, sötét foltokat mániákusan elkerülje. Mintha valami baj történne akkor, ha ismét a sötétséghez ér. Igen, ez lehet a megoldás. Talán akkor elkerüli az álom csúnya és rossz befejezését. Nem akar megint azzal beszélni, aki mindig csak rosszakat mond neki. Aki annyi dologra kényszeríti. De már hosszú hónapok teltek el azóta, hogy ismét találkozott volna Vele. Helyette csak egy kedves kis jelkép lebeg a szemei előtt, ami senkinek és semminek nem árt.
Élvezi hát a napfényt. Cipőjét már rég levetette, hosszú ideje már, hogy talpa alatt érezhette a szabad talajt. Még akkor is, ha az egész elméjének egy újabb játéka, ki akarja élvezni ezt a pillanatot, amikor ismét teljesnek és igazinak hiheti magát. Az érdes és elszáradt levelek picit szúrják a talpát, s szinte ropognak lába alatt, a hangjuk, keveredve a park többi zsivalyával pedig mintha újabb képet festenének lelkére. Ő most megszűnt az a személy lenni, akinek neve és nyilvántartása van. Csak ő van, és ez a hihetetlen álom, ahol persze nem azért fordulnak utána, mert szerepelt az arca az újságban, s nem is ápolatlan, lecsúszottnak tűnő külseje miatt. Hanem azért, mert ő a főszereplő.
Kiválasztja a maga fáját, s arra az oldalára sétál, ahová nem vetül a sötétséget, őrületet, s végső kárhozatot elhozó árny. Újabb mély levegőt vesz, tüdeje megtelik mindazzal a csodával, amit épp átél, s ahogyan ajkai szétnyílnak, teret ad lelke legszebb szimfóniájának. Erőteljes, határozott tenorja teljes disszonanciában áll külsejével, mellyel a leginkább egy csövesnek tűnik a Zsebpiszok közből, mintsem az egyetem egyik legújabb hallgatójának.
Az emberek pedig figyelnek. Persze, hiszen ő a főszereplő. Az álmok mind ilyenek. Eleinte kedvességgel kecsegtetnek, ahogyan az őzike szemű, ismeretlen alakok a közeledbe merészkednek, aztán egy rossz gondolat, félreértett indok, s máris lerántják csontodról a húst.
Naplózva


Syren Fawcett
Manifesztálódott Művészetek Mágikus Magasiskolája
***


szerelemgyerek

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2016. 08. 09. - 23:31:55 »
+2


•     •     •
•     •     •     •
empathy is ours
•     •     •     •
•     •     •




        Ma is esett, holnap is fog, és azután is: szeretem a változatlan dolgokat, mert olyan, mintha a világ mindig ugyanolyan maradna, miközben forog körülöttünk. Ilyesmiken szoktam gondolkozni az ilyen szünetekben, most nincs itt senki, azt hiszem, csak én meg a furcsa gondolataim - bár nem is igazán furcsák, mert mindenkinek vannak, csak senki nem mondja ki őket hangosan, mintha az rossz dolog lenne. Szerintem minden csak a színektől függ, attól, milyennek akarjuk látni őket, mert igazán nem a szemünk alkalmas rá, hanem a fejünk és a szívünk... Megint elkalandoztam, attól tartok. Kiveszem a tollat a fülem mögül, most szerencsére nem akadok bele mint a múltkor, az nagyon kínos volt Nicknél, de ő mindig kedves velem és nem nevet ki az ilyen kis bénaságokért. Tehát lássuk csak, házifeladat a pálcatípusokról és személyiségekről. Emlékszem, gyakran mondogattam a Roxfortban, hogy a lehetetlen dolgok lehetségesek, de ezt elkészíteni most tényleg lehetetlennek tűnik, mivel nincs itt most senki rajtam kívül, és legalább öt embert ki kellene elemeznem holnapig. Lássuk csak.. Mika lesz az egyik, Noel megmutatta már a pálcáját, ő a második.. aztán Esmé.. nem, ő még biztos most is haragszik rám. Szomorúan felnézek, és dobok egy kis morzsát Grétinek, a galambnak, aki bökdösi a bokámat szemrehányóan. Tulajdonképpen nem tudom, tud-e Gréti igazán szemrehányó lenni, vagy csak a kis gombszemei teszik, de most úgy látom, és így ebben a pillanatban igazam is van, nincs itt senki, aki másképp gondolhatná..
       Hirtelen lesz csend, és felnézek, mert Gréti is egy hang irányába fordul: valaki énekel, méghozzá gyönyörűen.. Olyan hátborzongató, kicsit úgy érzem magam tőle, mintha a régi iskolám alagsorában sétálgatnék egyedül és kiutat keresnék. Intek a madárnak, jöjjön ha kedve van, nekem muszáj megtudnom, kihez tartozik a dal, át is ugrok néhány pocsolyát, végigsimítok néhány fa törzsén, osztozom az ő kíváncsiságukban. A fák tulajdonképpen egy helyben álló bölcsek, ha beszélsz a nyelvükön, mindent elmesélnek neked: hatalmas szemekkel hallgatom mindig a titkaikat, és az első alkalommal, amikor fatanon a kezembe adták őket, egészen más szemmel láttam a világot. Mennyi minden van, amit nem értünk, és nem ismerünk, ezért félünk tőle, pedig az ismeretlen nem rossz dolog.. ha árthat nekünk, ebből is tanultunk, de ahogy mondtam: csak a lelkünk szereti a biztonságot, a tudatunk szabad madár.
       Felismerem az arcát, azt hiszem az újságban láttam, de itt a parkban már biztosan. Így közelről nem is olyan fenyegető.. jó, talán egy kicsit, de nem hiszem, hogy igaz lett volna mindaz a rossz, amit állítottak róla. Ismerem az embereket, akkor köd szennyezné a hangját, és talán azt gondolják rólam, buta vagyok és naiv, ettől még hallom a földöntúli vágyat a hangjában, ami hív magához, gyógyulni akar.
       - Szia.. Te Winthrop Hardy vagy, ugye? Ne haragudj, leülhetek melléd? - kérdezem, mikor a végére ér, kicsit közelebb is lépek, intek Grétinek, aki purrogva követett eddig - A nevem Syren, és egy egyetemre járunk, csak más szakra. Nagyon tetszik a hangod.. tanultál valahol énekelni, vagy autodidakta vagy?
       Biztos vagyok benne, hogy őt szeretném megkérdezni harmadikként: egy ilyen érdekes életet élt embert öröm lenne kielemezni, és így kicsit talán össze is barátkozhatnánk, biztosan magányos a Mungó után. Tudom, milyen rossz, amikor az emberek valami másnak látnak, mint ami vagy.. Egy kis dobozt veszek elő a táskámból, és ugyan szenvedek egy darabig a fedelével, mert megint túlságosan rázártam a morzsák ellen reggel, de végül meg tudom kínálni a friss ismerőst mogyoróvajas sütivel.
       - Kérsz sütit? Tegnap készült, még friss.. csak szólj, ha allergiás vagy valamire. - leszórok egy kis morzsát Grétinek, aki most csipegetni kezd, és hagyja, hogy megsimogassam a hófehér hátát - Vegyél nyugodtan, ígérem, nem mérgező.
Naplózva

     •     •     •     •     •     • 

Winthrop Hardy
Eltávozott karakter
*****


The Crow

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2016. 08. 24. - 18:18:00 »
+1

Syren Fawcett

S csak játszik. Nem foglalkozik szakadt külsejével, hiszen már rég nem érdekli, külseje mit tükröz vissza róla. Nem érdekli, az Arctalanok hányszor fordulnak felé, hogy lelkének rezgéseit hallgassák, holnapra ugyanis úgyis elfelejtik majd. Az időjárás se túl kegyes vele, de valahol még élvezi is,hiszen egészen olyan érzése támad tőle, mintha szándékosan a szabadság illúziójával hitetgetnék. Annyi év bezártság, s oly' rég élvezte a földet, a valós földet a talpa alatt! Azóta pedig nem tud betelni vele, igyekszik hát minél inkább a sajátjává tenni ezt a káprázatot, miszerint neki egy teljesen más élete lehet, mint amin annak idején elindult. Egészen egyszerűen boldog, amiért létezhet, s amiért ebben a pillanatban élhet. Bárki más számára a boldogság csupán egy olyan múlt emléke, ami soha meg sem történt. De ő más. Őt a társadalom egyetlen szóval jellemzi csupán. Tébolyult.
Szóló előadása vége felé környékezik meg, de mint aki nem akar tudomást venni róla, folytatja a dalt tovább, tenorja pedig könnyedén könnyeket csal az arra érzékenyek arcán, ahogyan egy líraibb szövegrésznél felszökik hangja is. Homályos tekintetével kerüli Syrenét, ami furcsa módon ismerősnek hat neki. Emlékezteti őt az egyik ápoló gyakornokra, aki valamiért inkább felmondott, miután két hetet kellett töltenie vele. Pedig olyan kedvesnek tűnt.
A dal végén lehunyja szemeit, s hosszan kitartja az egyik hangot, bár a hozzáértő fülek azt mondanák, hamis volt és amatőr. Tehát nem elég jó. De mindez mit számít, ha közben közelebb kerül önmagához? Ezek még mindig nem értik, hogy nem kívánja a színpadot és a figyelmet, és pláne nem alkalmas arra, hogy kórusban daloljon. Úgy sem tud senki sem összhangba kerülni vele, nem mellesleg pedig ő sem töri magát ezen alkalmakkor. Amióta az eszét tudja, a dallamok azok, amik saját fejében tartják,  vagy éppen azon kívül, amire épp szüksége van. Ha épp vigaszra van szüksége, vagy feszengésén szeretne oldani, mindig megoldás, ha elereszti hangját, szorongásával együtt. S mikor szemhéjait engedi felemelkedni, hogy újra teret nyisson ennek az illúziónak, már nem fél hallgatója szemébe pillantani. Legalábbis, egy röpke másodpercig, mialatt láttatni meri engedni mindazt az esszenciát, melyet magáénak gondol.
Különös. Már nem az, hogy ismeri nevét. Ez az ő ábrándja, persze, hogy nevén szólítja. Az annál inkább, hogy nem fél tőle, vagy beszél vele úgy, mint ahogyan egy kutyával szokás. Az emberek azt hiszik, hogy nem tudja, mert bolond, könnyedén alábecsülik képességeit. De ő tudja, mi az igazság. Még papírja is van róla.
- Ajtódiktata... - motyogja magának félhangosan. Hallotta már ezt a kifejezést, csak abban nem biztos, hol, és mit jelent. Ahogyan megpróbálja feleleveníteni elméje egyik eldugott részéből az emléket, láthatóan összeráncolódik homloka. Jóval idősebb már, mint az itteni emberek java része, bár nem ez az egyetlen oka, amiért kilóg a sorból.
- Nem tudom, mit jelent. - vallja be végül. Biztos ez is valami mugli dolog. Azok az átkozott muglik! A nap vöröses árnyalatba borul, sugarai pedig még élénkebben érik a talajt, amin ő áll. Furcsán kellemetlenül érzi magát, pedig a szirének úgy hallotta, lelkének békességet, örömöt és nyugalmat hoznak. Ehelyett csak azokat a nyomorult muglikat emlegeti. Nem tudnak azok semmit!
Mintha csak a mohóság hajtaná, kapja ki a szirén kezéből a süteményt. Jól emlékszik ezekre a sütikre, amiket valaki elvett tőle. Ezek pont olyanok. De most visszakapta, sőt, visszahozták neki őket! Kerek szemeit a szirénre veti, arcát pedig olyan közel tolja az övéhez, ami a normális ember számára már kellemetlennek hat.
- Te visszahoztad őket. - tartja a napfénybe az egyik süteményt, ami még mindig ugyanolyannak tűnik, mint az, amit elveszített. - Te visszahoztad nekem őket! Ezért általában azt kérdezném, szoktál-e buborékokat fújni, vagy mi a kedvenc színed, de azt mondták, az gorombaság. A földön pedig csak úgy rajzanak azok az emberek, akikkel nem érdemes szót váltani. Szóval szia, hogy vagy? - már-már cafatokra morzsolja a süteményt tenyerében, amiből még egy falatot nem evett. De ez a szirén kedves vele, és már a muglikat sem emlegeti tovább. Doktorának egyszer azt mondta, az ártatlanság is egyfajta őrület. Talán ez most sincsen másképp.
Naplózva


Syren Fawcett
Manifesztálódott Művészetek Mágikus Magasiskolája
***


szerelemgyerek

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2016. 09. 20. - 01:35:25 »
0


•     •     •
•     •     •     •
empathy is ours
•     •     •     •
•     •     •




     Közelről még ijesztőbb a férfi, látszik, hogy sok minden olyat élt át, amit én nem fogok, és talán nem is mernék. Eszembe jut, mit olvastam róla, de megrázom kicsit a fejem, mert az biztos mind hülyeség, tavaly Harryről is szörnyűségeket firkáltak. Azért azon elgondolkozom, amit kérdez: lehet, hogy rosszul ismerem a kifejezést?
     - Ajtódiktata...? Azt hiszem, autódidaktának hívják. Amikor egyedül tanulsz meg valamit nagyon jól. - magyarázom, bár most már nem vagyok biztos, hogy nem mondok én is félre valamit - Hát.. én sem mindig. Furcsa szó, de sok furcsa szó van, és néhány ellenséges az emberrel, és nem akarja, hogy megértsük.
      Egyik balettcipőmről a másikra állok - egy néni elbeszélgetett velem még idefelé a buszon arról, hogy ez nem helyes és fel fogok fázni, de nem mertem neki megmondani, hogy boszorkány vagyok, nem kell félnie ettől. Amúgy is úgy festett, hogy kettőnk közül ő az, mert csak pörölt és pörölt, belekötött a hajamba, a táskámba, a szoknyámba, és aztán a cipőmbe is, mintha semmi másból nem állnék, csak kifogásolható dolgokból. Szomorú ez, szerintem mindenkinek úgy kellene kinéznie, ahogy jól érzi magát, és nekem ma ilyen hangulatom volt. Néha anya is veszekedett velem, amíg otthon laktam, hogy viseljek csizmát a hóban, de egy megérzés azt javasolta, hogy keressem meg inkább a tornacipőmet, és rajzoljak az orrára egy didergő alakot. Tudom, hogy fura vagyok, de jó érzés annak lenni: jó érzés önmagunknak lenni, Winthrop pedig nagyon is önmaga.
     - Igen, visszahoztam. Nagyon hiányoztak? - megszeppenek picit, mikor közel hajol, de talán csak így akarja kifejezni, hogy mennyire boldog - Szerintem nem gorombaság, ezek kedves dolgok. Szoktam, és a... szivárvány. És neked?
      Leülök mellé, billegtetem kicsit a megszólt rózsaszín balettcipőket, elmosolyodom még a térdemet tarkító fehér csíkok miatt - épp lemázoltam az erkély lépcsőjét, mikor csörgött a telefon, és hopp. Az ilyen hoppok gyakoribbak, mint hinnénk, csak eltitkoljuk őket..Nick keresett, hogy mit csinálok, és annyira örültem a bordós hangjának, hogy el is felejtettem lemosni a pettyeket, így most kis glóriát alkotnak rajtam. Megkínálom megint a férfit sütivel, közben előhalászok egy almát, és megdörgölve beleharapok, míg Gréti jobb társaságot keres nálunk egy etető bácsinál.
      - Hát... kicsit szomorúan, azt hiszem. Találkoztam ma egy nénivel, aki végig azon problémázott, hogy hová tart a fiatalság, de szerintem semmi rossz irányba. - felnézek a fa koronájára, ami halkan susog nekünk - Az embereknek el kellene engedniük a félelmeiket.. Az apukám azt mesélte, hogy az ő apja is mindig aggódott, hogy semmi nem lesz belőle, és megoldódott minden. Talán ha nem ragaszkodnánk a régi dolgokhoz, boldogabbak lehetnénk.. És te hogy vagy? Téged is nyomasztanak ilyen dolgok?
Naplózva

     •     •     •     •     •     • 

Lottie A. Lowell
Manifesztálódott Művészetek Mágikus Magasiskolája
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2018. 02. 12. - 22:36:30 »
+1

Elliot O`Mara

Mért olyan nehéz még mindig, ránéznem a boldog családokra. Anyákra akik arcán ott ül az a mérhetetlen boldogság, ahogy csak megpillantják csemetéjüket, még ha az már egyetemista is. A gyermekekre, akik felnéznek szüleikre, tőlük várják a támogatást, a vigasztalást, akik csupán csak azt szeretnék, hogy örömet szerezzenek nekik. Mindösszesen csak annyit akarnak hogy a szüleik büszkék legyenek rájuk, hogy olyanok legyenek mint  a példaképeik, mint ők. Apák, akik féltik lányaikat a gonosz világtól, akik legszívesebben egy burokba zárnák őket és soha ki nem engednék. Apák, akik miatt a lányaik oly cikin és kínosan érzik magukat sokszor a társaság előtt.
Ebben nekem, mért nem lehetett sose része? Mért nincsenek ilyen emlékeim egyetlen évről sem? Tudom van családom. Van apám és anyám, akik felneveltek. Cristine és férje akiknek nagyon köszönök mindent és hálás vagyok mindenért, amit megtettek értem és a húgomért. Még akkor is ha Cristine szóba se akar állni velem, életem legnagyobb döntése miatt.
De ők mégsem az igazi szüleim, nem a biológiai anyám és apám. Még magam sem tudom megmagyarázni ezt az érzést. Cristinék tényleg a legjobb szülök voltak, mindenkinél jobbak. De az a biológiai kapocs hiányzott... No. Nem. Egyáltalán nem sírok a szüleimért, nem hiányoznak a hátam közepére se. Csak... csak maga az az érzés hiányzik, azok az apró intim és bensőséges viszony ami csak a gyerek és biológiai szülei között jöhet létre.  Hiányzik, hogy én is valakire úgy tudjak fel nézni anyámra mint mások, hogy valakit büszkévé tudjak tenni. De boldog volnék ha engem is úgy féltene apám, mint más ahogy más lányokat féltenek az apukáik.
Igen. Tudom. Hülyeségnek hangzik. Főleg, hogy a legtöbb gyerek arra vár, hogy végre kirepüljön, hogy végre szabd lehessen. Hogy én függjön a szüleitől és azt csinálhassa amit ő akar. Bevallom én is vágytam rá, de az más volt mint ez.
Annyira elkalandoztam gondolataimban, hogy észre se vettem, hogy az Árnyas Pagonyban vagyok épp. Általában nem szoktam erre hazajönni, egyenesen hazamegyek a színházból, amiben persze nincsen benne az Árnyas Pagony. A lábam hozott ide, valahogy. Nem figyeltem merre megyek csak mentem,a merre vitt a lábam. Szó szerint. Olyan mintha valami ufók elragadtak volna egy helyről és ide dobtak volna le. Ilyen fejet mutathatok is, ahogy itt eltévedetten forgatom fejem.
Ha már ide jöttem akkor jobban körbenézek. Eddig észre se vettem, hogy milyen szép ez a park és mennyi jó dolog található itt. Talán egyszer majd én is le jövök ide futni egyet. Csak azért, hogy kicsit kitisztítsam az elmémet, ettől a sok negatív és érdekes gondolattól. Bár nem hiszem, hogy sikerülni fog, eddig sem ment bármivel próbálkoztam is.
Egy pillanatra becsukom szememet és megpróbálok egy hatalmasat szippantani ebből a jó friss levegőből. Érzem ahogy, a hideg oxigénes levegő végig megy mellkasomon. Teljesen felfrissít. Mintha új energiát vettem volna magamhoz, máris olyannak érzem magam, mint aki legalább 10 órát aludt. Már csak ezért is megérte idejönni, pontosabban megérte, hogy idehozott a lábam.
Sikerült még a gondoltaimat is más irányba terelnie. Milyen nagyszerű dolog, már vagy 10 perce nem gondoltam sem a sorsomra, sem pedig Cristine anyámra és az igazira sem. Bár őt inkább nem nevezném így. Ha most itt állna velem szemben biztosan, felpofoznám. Sőt kipróbálnék rajta pár átkot is, amiért tönkretette a gyerekkoromat.
Cristine anyámtól meg talán elnézést kérnék. Egyáltalán nem azért, hogy erre az egyetemre jöttem, hogy ezt választottam, hanem azért, ahogy beszéltem vele legutóbb. Talán szebben is elmondhattam volna a döntésemet.
Milyen csodálatos hely is ez a park. Még így a hidegben is. Többször kellene ide járnom, kikapcsolódni. Megfordulok és hátrafelé lépkedve, próbálok meg csodálkozni a szép tájban. Lehet nem túl jó ötlet, így lépkednem. De valahogy nem érdekel. Csak azt teszem amit éppen súg a szívem....  
Naplózva


Elliot O'Mara
Játékmester
***


Mucipuma

Elérhető Elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2018. 02. 13. - 10:43:32 »
0

B E C S A P Ó D Á S


[viselet]

LOTTIE
1999. május

Reszketve ácsorogtam a parkba, ahol alig akadt egy-két ember. Különösen hűvös volt az évszakhoz képest. Talán csak külföldön volt annyira meleg, hogy elviselhetetlennek hatott az angliai tavasz utolsó hónapjának fagyos üdvözlése. Az eső nem esett, ami már önmagában csodának számított és a szél sem fújt olyan erősen. Csupán a mozdulatlan, hideg levegő maradt.
Összehúztam magamon túlzottan vékony kabátomat, ahogy az engem körülvevő fákat tanulmányoztam. Szerettem volna elhitetni elmémmel és zakatoló szívemmel, milyen gyönyörű helyen is vagyok, ahelyett amit valójában éreztem, ami igazából egyre fokozta bűntudatomat. Nem szóltam Natnak és eljöttem otthonról, hosszú napokat töltöttem külföldön és féltem hazamenni. Elrontottam a hoppanálást is, koncentráció hiányában, így kötöttem ki ebben a parkban egy londoni park helyett… persze azt is ismertem. Sokszor jártam már ott, amikor Esmét látogattam meg.
Nagyon is sejtettem, hogy ebből baj lesz még odahaza. Talán üvöltözés, talán tányértörés, talán még rosszabb… egyik sem lepett volna meg. Voltak már korábban is szenvedélyes vitáink, de ez más volt. Lényegében Nat egyik nagy félelmét váltottam valóra… és én is rettegtem, méghozzá attól, amit majd odahaza találok.
Lehajtott fejjel kullogtam. A cipőm orrát bámultam keserű ízzel a számban. Ezt jól elcseszted, O’Mara… – dörmögte a fülembe a kis hang, a szalag lüktetett egy kicsit a csuklómon, majd egyszerűen abbahagyta. Helyette szívem zakatolt annyira, hogy azt hittem, menten kiszakad mellkasomból. Fölé szorítottam a kezemet és már éppen pillantottam volna fele, mikor egy sötét hajzuhatag nagyjából az arcomba, a hozzá tartozó test pedig minden egyéb részemhez csapódott.
Hirtelen meglepődtem, aztán érkezett a düh: Miért nem tud figyelni? A kis hang egyenesen kiáltozott bennem, mit sem törődve azzal, hogy magam sem néztem éppen előre. Nem is szakadt ki belőlem más, csak a káromkodás, mivel számat megtöltötték a hosszú, sötét tincsek. Azokat egyszerűen kiköptem, a maradékot pedig ujjaimmal igyekeztem kiráncigálni ajkaim közül.
Remek! – morogtam tovább.
Merlin szaros… – kezdtem.
Újabb adag hajszálat húztam ki a számból. Szabad kezemmel közben – mintha kapaszkodót keresnék – finoman végig simítottam a nő kabátján, de mivel semmi különöset nem éreztem meg a zsebeiben, elengedtem. Kissé csalódottan sóhajtottam. Örültem volna egy kis kárpótlásnak egy ilyen támadás után.
Megköszörülve a torkomat toltam odébb a nekem háttal álló – illetve érkező – hölgyemét. Kicsit meg is néztem magamnak… Hümmögve nyugtáztam, hogy igencsak formás soványsága ellenére is, igaz ezt nem csak szemeim, hanem testem minden porcikája is visszaigazolta – elvégre az imént csapódott belém.
Ó… – Mértem végig alaposan még egyszer. – Máskor figyelhetne, kisasszony. Nem éppen ésszerű háttal közlekedni.
Naplózva


Lottie A. Lowell
Manifesztálódott Művészetek Mágikus Magasiskolája
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2018. 02. 17. - 22:15:19 »
+1

Elliot O`Mara

Behunyom szememet és szippantok még egy nagyot a friss levegőből és csak csendben hallgatom a a körülöttem levő hangokat, a szellőt, a kissé megmozduló fák hangját. Lassan minden gyönyörű szép zöld lesz. Már ideje is volna, nagyon elegem volt a télből. Soha életemben nem szerettem a hideget. Még kiskoromban sem. Legszívesebben a téli időszakra Afrikába költöztem volna, mint  vándormadarak, aztán tavasszal meg vissza. Bár most szerintem ők se jártak jól. Ahhoz képest, hogy május van, irtó hideg levegő van. Igen, most per pillanat jól esik, de azért hosszabb időn keresztül nem bírnám elviselni.
Hirtelen valamibe beleakad a hajam, majd meg neki ütközök  valami kemény dolognak. Mi a mennydörgős ménkő! Talán egy fa. Hátra se fordulva elkezdem visszafelé húzni a hajam, hátha sikerül kiszabadítanom hajamat a fa karmai közül. Ám amint mocorgásra leszek figyelmes megfordulok. Egy babapofi kínai alak áll előttem. Ez meg, hogy került ide? Úgy kalimpál, mintha valami szörnnyel futott volna össze, vagy mint egy ijedt kisgyerek aki rémálmokat lát. Kezeit  tapogatózva testemre teszi, a kis tapizós.
 - Ha félted a kezed azonnal vedd le róla! - mondom dühösen. Mégis mit képzel magáról. Nekem jön és azonnal tapogatni kezd. Végig nézek rajta, amolyan lenéző pillantással, mivel ez a tapogatózását nem díjazom. Kínaihoz képest elég magas és nem is olyan sárga. Biztosan valami félvér. Megnyerő külseje van az egyszer bizonyos. Bár ha minden lányhoz ilyen módon közelít, akkor nem lehet valami jó fazon.
 - Lehet, hogy nekem is figyelnem kell - válaszolom az imént elhangzott mondatra.  - De ugyanez érvényes önre is - nézek rá tágra nyílt szemekkel  - ugyanis ha nyitva tartotta volna a szemét, akkor bizonyosan észrevette volna, hogy háttal jövök és félreáll. - jegyzem meg utasító hangnemben.  - Nem de bár? - kérdezek vissza határozottan. Ezt amolyan költői kérdésnek szántam, csak azért, hogy nyomatékosítsam az elmondottakat.  
Nem éppen jó hangulatomban kapott el most, ez az ember. Kissé erőteljesebbek is a beszólásaim, mint amilyenek általában szoktak lenni. Igaz, máskor sem túl kedvesek. Az egyetemen egyesek kis vadmacskának neveznek. A lányok nem szeretik az ennyire erő s csajokat. Inkább azokkal barátkoznak akik plázázni járnak meg, cipőket gyűjtenek és folyamatosan azon vannak el, hogy kinek milyenre van kifestve a körme. Nem mondom én is kedvelem a csajos dolgokat, mi sem természetesebb. Némi különbség mégis van, én nem szoktam mutogatni mindenkinek. A fiúk meg, hát tulajdonképpen fogalmam sincs mért kerülnek általában. Talán mert, túl kemény vagyok. A fene tudja. Kerülnek, kivéve azt aki, most épp belém jött.
Tényleg! Majd megfeledkeztem róla. Már megint gondolataimba merültem. Ott tartottam, hogy minek is jött belém ez a kínai? Már bocsánat de a nevét sajnos nem tudom. Honnan is tudhatnám, hisz ez idáig azt se tudtam, hogy egy srác úgy akar majd megismerkedni velem, hogy belém jön. Na jó, részben az én hibám az összeütközés és nem is olyan direkt módon történt. De mindegy.
Ismeretségünk hirtelen jött, mint egy meteorit becsapódás. Szó szerint. De ha már így alakult, akkor tudjuk meg a becses nevét, ennek az illetőnek. Utálok névtelenül leszidni valakit, vagy csak simán beszélni is valakivel.
 - Ha így akart becsajozni, hát rossz célpontot választott, kedves... - szólalok meg, egy kis idő után csupán azért, hogy megtudjam a nevét. Igazából tudom, hogy a mondatomnak semmi igazság alapja nincs, de lehet, hogy mégis...
Naplózva


Elliot O'Mara
Játékmester
***


Mucipuma

Elérhető Elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2018. 02. 18. - 12:43:50 »
0

B E C S A P Ó D Á S


[viselet]

LOTTIE
1999. május

Finoman siklott végig a kezem a lány kabátján. Éreztem testének minden formásabb domborulatát. Valójában persze deréktájon érdekelt, lehetett akármilyen elbűvölő teremtés – bár tény, hogy addig csak a hajának ízét és mellméretét sikerült kitapasztalnom. Nem a kérésére engedtem el és léptem egy kicsit távolabb, várva, hogy végre a szemeibe nézhessek. Sokkal inkább a felismerés okozta csalódás miatt döntöttem így. Ugyanis addigra már bizonyos volt: semmi sincs nála, ami számomra hasznos lehet.
Végre felém fordult. Barna szemei találkoztak az én sötét pillantásommal. Egy ideig hagytam, hogy azok csillogása hatással legyen rám. Azonban volt olyan ostoba, hogy túl gyorsan megszólalt, így a szépsége helyett csupán felháborodását fogtam fel: – Lehet, hogy nekem is figyelnem kell. De ugyanez érvényes önre is, ugyanis ha nyitva tartotta volna a szemét, akkor bizonyosan észrevette volna, hogy háttal jövök és félreáll. Nem de bár?
Gúnyos kis mosoly ült ki az arcomra.
Nos kislány, ebben igazad van – bólintottam egyetértően. Aztán közelebb léptem végre hozzá, hogy jobban megnézhessem magamnak. Persze, ha hoztam volna a szemüvegemet, akkor erre nem lett volna egyáltalán szükség. Büszkeségem nem engedte még mindig hogy azzal a természetellenes tárggyal az arcomon lépjek ki az utcára, így mielőtt elindultam volna néhány nappal ezelőtt otthonról „véletlenül” hátra hagytam.
Megköszörültem a torkom lenéztem poros, piszkos ruhámra. Talán igénytelen benyomást nem keltettem, de az mindenképpen látszott, hogy élt már jobb napokat is ez az öltözék. Sóhajtva ráztam meg fejemet, hogy inkább a velem szemben álló dacos barna szemekbe pillantsak. Őszintén szólva a rajtam lévő ruhadaraboknál sokkal jobban foglalkoztatott ez a lány. Tetszett, hogy erős, hogy parancsoló a hangneme. Nat előtt az ilyen nők érdekeltek és még utána is lenyűgöztek. Már csak az a kellemesen csattanó pofon hiányzott a teljességhez.
Nos, talán igaza van – válaszoltam szenvtelenül, hogy ne lássa rajtam mennyire érdekel is. Egyelőre úgy tűnt, hogy a kíváncsi természetemet jobb lesz palástolni.
Inkább csendesen néztem mogyoróbarna haját, csillogó szemeit. Alig tudtam visszatartani egy újabb mosolyt. Ezért felemeltem az egyik kezemet és finom végig húztam ujjaimat az ajkaimon, hogy a helyén tartsam az emelkedni készülő szegleteket.
Ha így akart becsajozni, hát rossz célpontot választott, kedves...
Na erre már nem bírtam. A szokásos gúnyos vigyor ült ki az arcomra. Merel szalagja a csuklómon lüktetni kezdett. A bársony, mintha kissé rá is szorult volna a karomra, jelezve: itt aztán valami izgalmas történhet. Szívem a szalag ritmusára, vadul dobolni kezdett.
Elliot, kedve…
Csupán bosszantásból vettem fel a stílusát. Végül is, ha neki bevált ez a módszer akkor nekem is. Aztán leolvadt az arcomról a mosoly, mikor gyomrom hangos korgással kezdett el tombolni, jelezve, hogy már napok óta nem evett. Nos, mióta elváltam útitársamtól hazafelé, nem volt időm ételre gondolni. Többször is álltam meg a kelleténél, hogy a megérzéseim nyomán járjak… és húzzam az időt. Tudtam, hogy nehéz lesz hazatérni, nehéz lesz Nat szemébe nézni. Annyiszor használtam ki, aztán még el is tűntem, holott egy életet akar éppenséggel hozzám kötni.
Oh… – nyögtem fel kissé meglepetten.
Tenyeremet finoman a hasamra szorítottam. Kicsit előre görnyedtem és megköszörültem a torkomat zavaromban.
Rendben vagyok – közöltem, megelőzve az aggódást. – Néhány napja nem ettem. Folyamatosan úton voltam. – Magyarázat gyanánt ennyi éppen elég volt.
Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2017. 12. 31. - 17:29:21
Az oldal 0.116 másodperc alatt készült el 37 lekéréssel.