+  Roxfort RPG
|-+  Múlt
| |-+  98/99-es tanév
| | |-+  Hertfordshire, egyetemváros
| | | |-+  Mandragóra Gyógyítóképző Intézet és Ispotály
| | | | |-+  Óriások Szigete Pihenő
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] 2 Le Nyomtatás
Szerző Téma: Óriások Szigete Pihenő  (Megtekintve 1371 alkalommal)

Mrs. Norris
Maffiavezér
***


,, a T E J hatalom ,,

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2015. 03. 01. - 17:49:27 »
0

A Duncombe Aula lépcsői alatt található pihenőhely a diákok közkedvelt gyülekezőhelye. Különlegessége a helynek, hogy minden túlméretezett, a helyiség közepén egy emberméretű kanna áll, előtte egy hasonló méretű csészével. A kannából kétféle cső vezet ki – az egyikben kávé ízű, a másikban tea-szerű élénkítő bájital folyik. Aki inni akar belőle, annak a kanna oldalához kell mennie, hogy poharat vásárolhasson. (A hozott poháron átfolyik a bájital.) A kancsó oldalába pult van beépítve, melyen csészék sorakoznak, ezeket csak akkor lehet elvenni, ha előzőleg a kis kávébab alakú dobozba beledobtuk a pénzt. A kanna mellett egy dobókocka-torony áll, itt található az édesítőszer, valamint a különböző ízesítésű cukrok (citromos, fahéjas, fehércukor, barnacukor, mindenízű cukor, kizárólag a legbátrabb diákoknak). A dobókockák előtt egy tehénalakú szobor várja a tejre, tejszínre szomjas hallgatókat. A boci mellett hatalmas, elvarázsolt citromfa áll; citromkarikák lógnak róla egész citromok helyett, így könnyen le lehet venni egyet, hogy az később a teát ízesítse. Hátrébb sétálva asztalok székekkel, leghátul pedig három kanapé helyezkedik el, középen dohányzóasztallal, szőnyeggel, a kanapék felett pedig könyvespolcok sorakoznak. A pihenőben mindig halk zene szól, bár ezt általában elnyomja a diákok hangos cseveje.
Naplózva


Liam G. Avery
(N)JK
*****


☤ Medimágus ☤

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2017. 04. 01. - 18:12:10 »
+1

zene: SM - Treat You Better



'I just wanna give you the loving that you're missing
Baby, just to wake up with you'






Másnapos vagyok, azt hiszem. Legalábbis jobb erre fogni az émelygésem, na meg hogy ma is elaludtam. Persze ezen nincs mit csodálkozni, hisz aki hét és egy fél lángnyelv whiskey-t nyakal be az örülhet ha megéri a másnapot. Nem tehetek róla, de Dylan a szobatársam felettébb levakarhatatlan és jobb, ha nem ellenkezik vele az ember. Így hát inkább csendes szemlélője voltam a dolgoknak, eleinte. Aztán jött az egyik felsőbbéves, Summer és hát... nos maradjunk annyiban hogy az este nagy részében azt hiszem semmi jót nem csináltunk. Rohanok a társalgó felé, és félig csúszva érkezem be oda. Külsőm eléggé zilált, mert sem időm sem energiám nem volt nagyon felöltözni. Szag alapján a tegnap esti ingem van rajtam. A nadrág az legalább tiszta, mivel az a farmer ami tegnap volt rajtam kuka lett. Talán pont Lloyd hányta össze. Vagy valamelyik barátnője. Arra biztosan emlékszem hogy a lány  szőke volt és veszélyesen közel került a... na hagyjuk.
Kék íriszeim kutatva járnak körbe az üres székek és asztalok mentén. Sehol senki, ami furcsa. Mindenki hazautazott volna már? Oké hogy karácsony előtti utolsó heteket rúgjuk, de tegnap még mindenki itt dorbézolt. Na ja, a félévi vizsgák utáni feszültséglevezetés. Többek között itt is tombolt az elmebaj. Noha most semmi nem látszik a helységen, ugyanis feltételezhetően a házianók secc-pecc alatt rendet vágtak. Pedig tuti hogy tegnap este jártam itt. Emlékszem hogy még részegen is sikerült négy embert megvernem varázslósakkban. A szkandernél már nem voltam ennyire szerencsés, főleg amikor az egyik lénygondozóra járó izomagy viccesnek találta eltörni az ujjamat. Meg mellé a fél kézfejemet is. Lepillantok a még mindig groteszk szögben kiálló hüvelykujjamra.
A franc! Na majd a vonaton hazafele rendbeteszem. Hacsak elérem és nem tölthetem a szentestét az egyetemen. De ahhoz előbb meg kellene találnom a könyvem. Azt hiszem nem az volt az aminek kitépkedtük és elégettük a lapjait. Homályosan dereng, hogy valamerre itt hagytam, mikor megpróbáltam elmagyarázni az egyik alap bájital fő összetevőjének, a cickafarkfű virágjának a szaporodását. És valamerre tutira itt eshetett ki a kezemből a könyv, mert utána nem vittem magammal, mikor a labort vandálkodták szét a többiek. Én nem, mert félig ájultan hevertem a folyosón és karamellás vajsörért könyörögtem tökös pitével egyetemben. Persze ezt csak nemrég hallottam vissza, miután negyven percet késtem az óráról, és sikerült az utolsó kemény öt percre beesnem. Igazából jogosan merül fel a kérdés minek is indultam el, de a professzor még nem adta ki a félévi vizsgadokumentumok papírjait. Lenézve a kiváló eredmények integetnek vissza rám. Legalább ez megvan és anyám nem fog a sírba vinni a jajongásával, hogy már megint nem vittem haza neki az eredményeimet.
Belegondolva azért a tegnap esti buli elég groteszkre sikeredett. Azt hiszem az egyik lány el is tűnt, habár a többiek elmentek időközben megkeresni. Nekem csak a másnap reggel maradt meg, azaz a ma reggel, amikor a fény horror módra az arcomba sütött kiégetve a retinámat. Hogy hogyan kerültem haza azt nem is tudom. Az viszont biztos, hogy vagy leestem az ágyról, vagy nem tudtam bemászni, mert a földön tértem magamhoz. A hideg is kiráz mikor belegondolok. Erőt veszek mégiscsak magamon, no meg a borzongásomon és belépek a társalgóba. A varázslósakk készlethez sétálok, ami az egyik fekete asztalon áll, körbe körülötte a zöld bársony fotelekkel. Az egyik lovag széttörve pihen a tábla mellett, elnézve a fekete áll nyerésre. Dereng hogy egész éjjel stoppoltam a feketét, szóval lehet ezt a meccset is nyertem volna. Talán ekkor rontott be Rupper-t egy halom trágyagránáttal ami itt megölte a bulit átmenetileg. Elmosolyodom egy percre miközben megemelem az egyik bábut és megnézem. A kék íriszeim mustrálják a szép ívű királynőt majd leteszem vissza a helyére. Végül komótosan odébb lököm, ezzel mattot adva a királynak. Elégedetten nézem ahogy lekaszabolják a bábuk egymást, majd felpillantok. Az ajtó félig nyitva és egy alak jelenik meg és néz be.
- Helló! Figyu, nem találtatok itt tegnap véletlen egy Barrow-Salamander könyvet? Azt hiszem a Mágikus növények és állati összefüggéseik volt de nem vagyok benne teljesen biztos...! –
Igazából félig úgy magyarázok hogy oda se pillantok, mert inkább benézek az asztal alá hátha ott van az említett tárgy, de persze nincs ott. Persze ez rég nem volt a legjobb ötlet, mert megint megszédülök és elfog a hányinger. Franc! A koponyaszaggató fejfájást már egész megszoktam így reggel tízre de ezt azért nem. A reggelim se ment le mert féltem hogy visszaköszön. Bosszúsan túrok a hajamba.
Ekkor ugrik be hirtelen, hogy azt se tudom  kicsoda és micsoda akihez jártatom a szám. És az is hogy a félig begombolt ing, ami kilóg a nadrágomból és a nyakkendő, ami félig csak van összecsomózva nem biztos hogy jó benyomást fog kelteni, akárki is legyen az illető. A gyűrött morcos arcomról meg a kócos fejemről meg már nem is beszélve.
Naplózva


Emily M. Dean
Adminisztrátor
***


■ leendő toximedimágus ■ ex-mardekáros

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2017. 04. 02. - 21:26:06 »
+1


~ 1998. december ~

Nem igazán mondhatom magam szerencsésnek, legalábbis ami az egyetemi nyílt napokat illeti. Még a háború előtt, mikor hetedévesként egy percig elhittem, hogy talán ennyivel befejeződhet roxfortos pályafutásom, jártam már a Godrikon. Akkor sikerült az eligazítást lekésnem, ami azért annyira nem hatott meg, hiszen már akkor is tudtam, hogy a Mandragóra a kitűzött cél. Az egyetlen dolog, ami mégis pozitív volt benne, hogy megismerkedhettem Lorasszal, a godrikos sráccal, akivel mai napig tartom egyébként a kapcsolatot. Hála neki, jobban megismertem végül a Godrikot, mintha a szánalmas túravezetésen vettem volna részt.

Ezúttal csak egy bögre kávéval sikerült kora reggel leöntenem magam (azt inkább hagyjuk, hogy ez hogy sikerült), de szerencsére még időben át tudtam öltözni. Még korábban is érkeztem meg a Mandragórába, mint előzetesen azt gondoltam volna, amire azért büszke vagyok, elvégre… NŐ VAGYOK! Mindenhonnan késni szoktam legalább pár percet.

A túra előtt még beugrom azért anyámhoz, hadd örüljön, ő persze megint csak kioktat, hogy figyeljek, és hogy ne felejtsem el, hogy ez a legszínvonalasabb egyetem a Godrik mellett, és hogy ennél jobbat nem is találhatok. Nem hagyja ki, hogy ne tegyen egy-két megjegyzést arra is, hogy talán itt megismerkedhetek valami jó parti pasival is, aki hajlandó(!) lesz elvenni végre(!). Természetesen azt is megkapom, hogy nem veszem elég komolyan az iskolát, és hogy amúgy is, miért nem teszek MINDENBŐL RAVASZ-t. Mikor végre befejezi, dúlva-fúlva indulok el a kis kirándulásra.
Nincsenek nagy elvárásaim az idegenvezetéssel kapcsolatosan, hiszen az ilyen alkalmak során mindig mesterkélten tökéletesnek tűnnek az órák, a diákok, a tanárok… és úgy általában minden. Nagy előnyöm mondjuk, hogy elég sokat jártam ide anyám jóvoltából, aki az egyetem óraadó tanára. Ismerem az itteni létet, éppen ezért otthonosan is mozgok a kampuszon.

Meghallgatok egy pár előadást, egyik unalmasabb, mint a másik, nem véletlen, hiszen közeledik a karácsony, már a diákok és az oktatók is fáradtak. Fejben én is már az ünnepek körül járok, kivételesen igazán jól fog esni távol lenni a Roxforttól. Egy pillanatra eszembe jut Brandon, Mathias, Cassius és még Draco is… és a gyomrom görcsbe rándul. Ennyien vesznek körbe, és mégis magányosnak érzem magam. Furcsa.

Ahogy azon merengek, hogy vajon mit rontok el sorban a kapcsolataimban, lassan elindulok az aula lépcsőin lefelé, a pihenőbe. Olyan az a hely, mint valami szürreális gyermekded rémálom, minden óriási, és ami azt illeti, az én HATALMAS magasságommal őszintén kellemetlenül érzem magam azon a helyen. Mintha az önbizalmam is visszaesne vagy ezer ponttal. Mondjuk sosem bővelkedtem benne, úgyhogy valahol mindegy is. Most viszont muszáj odamennem, mert szükségem van egy óriási (érted, ÓRIÁSI…) kávéra, sok tejjel és fahéjjal, mert már érzem, hogy elértem a holtpontot. Akárhogy is nézzük, fárasztó ez az egyetemista-to-be lét!
Szokott magabiztossággal lépek a pulthoz, készítek magamnak egy kávét, majd belépek a társalgóba. Épp belekortyolok a kávéba, amikor olyat látok, amilyet nem akarnék. Egy szakadt, kócos, nyúzott képű srácot pillantok meg, akit történetesen ismerek, sajnos jobban is, mint kellene.
LIAM. GRIFFITH. AVERY.
Miért, miért, miért? Miért pont te, miért pont most, miért pont…

Egy pillanatra megakadom a mozdulatsorban, érzem a késztetést, hogy kiforduljak inkább a helyiségből, de már késő, beszélni kezd hozzám. Feltételezem, nem beszélne ennyire lazán, ha feltűnne neki, hogy én állok az ajtóban, de úgy döntök, ezt inkább elengedem, és inkább megrökönyödve hangot is adok az első gondolatnak, ami eszembe jut.

- MERLINRE, TE HOGY NÉZEL KI?! – csúszik ki meglepetten a számon, pedig TÉNYLEG nem akartam ezt mondani. Csak annyival másabb, mint ahogy megismertem. Mr. Tökéletes ebben a percben minden, csak nem tökéletes.

Bűnbánóan pislogni kezdek, és próbálom menteni a menthetőt. – Helló, Griffith. Látom jó volt a tegnapi buli. – mondom nyugodt, már-már gúnyos hangon, megnyomva a kedvenc keresztnevét, biztos, ami biztos. Lassan, megvetően mérem végig, végigsimítok tökéletesen rendezett tincseimen, majd ártatlan hangon szólalok meg:

- Hát ilyen egy jó férj-jelölt? – húzom az agyát, pedig voltaképp utálom a gondolatot is, hogy a drágalátos szüleim épp őt tartanák megfelelőnek arra, hogy a felesége legyek. Bár elviekben letettek már róla, nem vagyok teljesen biztos benne, hogy ez így is marad…
Naplózva


Liam G. Avery
(N)JK
*****


☤ Medimágus ☤

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2017. 04. 02. - 22:45:12 »
+1

zene: G-You Don't Own Me





'I just wanna give you the loving that you're missing
Baby, just to wake up with you'





A mozdulatot abbahagyom, félúton. Megmerevedik a teljes testem. És a félút a hangszín miatt van. Na meg a hang élén és keménységén. Mi a... ? Ez nem lehetséges!
Nincs időm végiggondolni a dolgot, mert mire a fejem ösztönösen mozdul, addigra kék íriszeim befókuszálják a másikat. Az émelygés újra előtör de elnyomom. Igen, nem álmodom. Dean áll ott, lenézően, de a következő pillanatban már mintha bűnbánó lenne. Én komolyan álmodom.... vagy rohadt részeg vagyok még mindig. Nem tudom melyik lehetőség a jobb vagy a rosszabb.
Dean! DEANNNN! Az ex-majdnemfeleségem. Ó hogy az a szentséges...!
A kinyilatkoztatása nem volt épp szívet melengető, és meg sem lepődöm azon, hogy a folytatás sem az. A második nevemen szólít, pont ő, holott tudja, ó igen, nagyon is jól tudja mennyire rühellem ezt! Volt ideje kiélvezni ezt annak idején, annál az egyszeri és ezeddig egyetlen találkozásunknál.
Kapd be, Dean!
A gondolat kelletlen tör fel az agyamba és sértett hiúságom legyezgeti hogy ki is mondjam ezt, de végül nem teszem meg azt a szívességet neki hogy lesüllyedek az ő gyerekes szintjére. Arcom viszont érzem és tudom hogy megrándul. Homlokomon biztos megjelennek a ráncok és a tekintetem tudom hogy perzsel. Persze ő a tündibündi aranyvérű tökéletességével tündökölhet. Merlinre, ez a zöld kabát nem ment még ki a divatból?
- Mint látod, igen... – mondom ki durcásan a szavakat. -...majdnem nyolc lángnyelv után semmi nem lehet már szar... –
Préselem ki a szavakat de ez inkább félig meddig morgás és inkább szól magamnak mintsem neki.
- Örülnék amúgy, ha halkabban ordítanál. Ad egy szétmegy a fejem, ad kettő el bírnám viselni ha nem kürtölnéd szét a ... tudod jól... –
A mozdulatot befejezem, ezzel is adva a külsőmnek egy nagy pofont. Nem bírok napirendre térni az ittlétén és a gúnyos hangszínén. Összefűzöm magam előtt a karjaim. Ideges leszek. Egyrészt a külsőm is frusztrál, amin nem tudok jelen helyzetben segíteni, másrészt ez a fatális véletlen sincs az ínyemre. Basszus, számíthattam volna rá hogy összefutok valakivel. De meg kell valljam, ő az utolsó volt a listámon, sőt... fel se került volna rá. Vajon mi a frászt keres itt? Ja az anyja! Már be is ugrik hogy a pszhico-tesztre is meg kell írnom pár sallangot, Mrs. Dean ugyanis a lelkemre kötötte hogy határidőre leadjam. Na még ez is!
- Hát ilyen egy jó férj-jelölt? –
Már épp elszakítottam róla a tekintetem, amikor hirtelen újra késztetést érzek hogy rápillantsak. Fura, eddig egyszer sikerült ezt elérnie. Fejlődik, immár egy percen belül kétszer sikerült átgázolnia az egómon. Olyan ez a csaj, mint ez gőzmozdony. Megállíthatatlan. Mondjuk ez tetszik. De azért a nagy szája már kevésbé, legalábbis ebben a kontextusban.
- Ó képzeld, már nem kell senkinek kötelességből kényszeresen gyűrűt húznom az ujjára! –
Micsoda haladás! Eszem megáll! A cinikusságom megállíthatatlan. Nem tehetek róla, ő hozza ki. És ha rajtam múlik nem is kell sosem! Az epés megjegyzések csak úgy sziporkázva törnek fel belőlem, de inkább ennek sem adok hangot. Ehelyett összeránduló szemekkel nézem végig a másikat alaposan. Inkább már mustrálom, mint egy vadász a trófeát, de ez valószínű őt egy csöppet sem zavarja. Ahogy hallottam imád sütkérezni mások figyelmében, különösen ha férfiak azok. No meg félvérek, már ha a pletykák igazak. Tulajdonképpen igazán semmit nem változott. Na jó, talán a vonásai lettek komolyabbak, noha a szemében megcsillanó huncut kegyetlenség és a kegyetlen mosolya inkább az ellentétéről erősít meg s elnyomja azok hatását.
- Mi lenne ha tennél egy szívességet Dean, és mondjuk esetleg eltűnnél? –
Ártatlan faarcot vágok. Hangom kegyetlenül cinikus. Visszaszúrok, ösztönösen. Megérdemli. De ugyanakkor tudom, túl nagy kérés lesz ez. Érzem. Menthetetlen a dolog. Aranyvérű. Élvezi ha csesztethet másokat. Vagy épp megalázhat. És igen, igyekeztem sosem okot adni, de nos jelen helyzetben tudom, mekkora aduász van a kezében. Szívás. Ó hogy a hippogriff rúgja meg! És még a könyvem sincs meg! Ha így haladok tuti lekésem még az esti vonatot is! Mérgesen pillantok az órámra, aminek most látom csak, hogy betört az üvege. Cifra káromkodás ötlik fel bennem, mert az egyik kedvencem volt. Aztán döntök. Nincs nekem időm Emily-re meg a gúnyolódására... elhúzott szájjal lépek el az eddig jótékony támaszt nyújtó kanapétól, fel se tűnt hogy az tartja meg a súlyom egy részét. Ja persze, kell egy stabil pont a biztonság kedvéért. Ám most inkább mégis szakítok vele és elindulok a lány felé, benézve a könyvespolcok irányába, hátha kiszúrom a tulajdonom. Az orrom kelletlen megcsapja a kezében lévő kávéjának illata, amire a gyomrom ösztönösen reagál. Először összerándul, másodszor pedig megkordul. Na már csak ez hiányzott. És hogy még kegyetlenebb legyen a dolog, a lány parfümje is megcsap. Lehunyom a szemem és megállok. Érzem hogy megfordul a fejem körül a világ egyszer. Valahogy ez túl sok inger a szervezetemnek. De nem lehetek rosszul, előtte nem. Ha bele döglök, akkor sem. Inkább megállok és mély levegőt veszek benn tartva azt fél percig majd kifújom. Remélem hogy mire kinyitom a szemem, a másik eltűnik és akkor már a hallucinációt is felvehetem a másnapossági listámra. Egyenesen az élére.
Naplózva


Emily M. Dean
Adminisztrátor
***


■ leendő toximedimágus ■ ex-mardekáros

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2017. 04. 03. - 20:07:26 »
+1



Nos, ha meg lehet valamit bánni a másodperc töredéke alatt, akkor én éppen most tettem meg. Bárcsak ne hallgattam volna a kávé csábító illat-szavaira, és indultam volna inkább haza. Most minden porcikámmal elvágyódom innen, amit annak tudok be, hogy utálom, ha nem én irányítom az eseményeket.

Látom rajta, hogy ő is meglepődik, hogy engem pillant meg, amit történetesen teljes mértékben meg is értek, hiszen nem ez a természetes előfordulási helyem. Furcsa egyébként, de nem is igazán tudatosult bennem, mikor eljöttem a nyílt napra, hogy ő is ide jár. Mondjuk igyekszem elfelejteni a puszta létezését is, mióta csak megismertem, nemhogy a részleteket az eszemben tartsam.

Rövid ideig jegeskék tekintettel fürkészem óceánszín szemeit, hátha kiolvashatok belőle valami hasznosat, de a meglepődöttségen túl csak a dühvel keveredő kelletlenséget vélem felfedezni homályosnak tűnő lélektükreiben. A változatosság kedvéért ezen sem lepődöm meg, sőt, a kitáguló pupilláin sem, amikor elhagyják ajkaimat azok a hangok. Griffith. Tudom jól, hogy mennyire utálod, Avery, és épp ezt imádom ebben! Szám sarkában egy gyors, alig látható mosoly fut át, majd visszatérek a komoly arckifejezéshez. Sajnos be kell, hogy ismerjem, igazán kezdem élvezni ezt a szituációt.

- Nem is tudtam, hogy ilyen sokat tudsz inni. – mondom komolyan, majd látványosan elgondolkodom és megrándítom a vállamat. Hirtelen derül fel az arcom, mikor legközelebb megszólalok.

- No, de hát milyen buta is vagyok! Hiszen ez csodálatos, alkoholista még nem volt a családban! Várj, szólok anyámnak, biztos értékelni fogja. Lesz, akit elemezgethet helyettem. – szólok kemény szarkazmussal és keserédességgel a hangomban, de inkább nekem szól a kritika, mint neki. Talán igaza volt anyámnak, minden saját magamra vezethető vissza…

- Kérlek, én nem ordibálok, csupán átlagos hangerővel… társalgok. – mondom kifinomultan, majd összeráncolom a szemöldökömet, végigpillantok magamon, és értetlenül szólalok meg. – Csak nem szégyellenél, Avery? Ha akarnál, sem kaphatnál meg egy ilyet. Ahogy nem is kaptál meg. Szerencsére. – sóhajtok, és végignézek rajta.

Sosem láttam még ilyen állapotban, de ami azt illeti, örülök neki, hogy szemtanúja lehetek ennek is. Hirtelen annyira más, esetlennek tűnik és… Najó, erre ne is gondoljunk. Ó, Avery, vajon akkor is utálnálak, ha nem akart volna a családunk akaratunk nélkül egymáshoz adni?

Felnevetek, ahogy meghallom az új hírt, hogy már nem a szülei választanak neki feleséget. Mondjuk, én is örülnék ennek, de ez egy másik kérdés. Érzem, ahogy összeszorul a gyomrom, laza mozdulattal száműzök egy kósza tincset az arcomból, majd összefonom karjaimat a mellkasom előtt.

- Ez megnyugtató. Gratulálok, azt hiszem, ennyi idősen ez már igen nagy eredmény. – mondom elismerően, majd folytatom – Mondd csak, a cipőfűződet is be tudod már kötni egyedül, vagy ahhoz még kell anyuci? – kérdezem ártatlan arccal, szemeim érdeklődőn-gonoszan csillognak.

Ajj, én nem is akarok ennyire gonosz lenni, de hát mit tehetnék? Sértett vagyok és nem sikerült még kihevernem a múltat, meg amúgy is, utálom a pasikat. Csak a baj van velük. Az ember megbízik bennük, aztán meg…

Szemem sarkából látom, hogy végigmér, ami önkéntelenül is zavarba hoz. Tekintettel arra, hogy tudom, hogy nem rajong értem, szinte hallom, hogy milyen megjegyzéseket tehet rám. Nem is akarom tudni…
Hirtelen töri meg a csendet, és én őszintén nevetni kezdek.

- Nem, Avery, nem adom meg neked ezt az örömet. – mosolygom, majd érdeklődve figyelem, ahogy felkászálódik a kanapétól. Hát, ebből baj lesz, én ezt már látom.

Szótlanul várom, hogy mit fog csinálni, de szerencsére tudom, hogy ilyen állapotban bántani nem tud. Egy pillanatig jól szórakozom, aztán egyre inkább akad el a lélegzetem, mert attól félek, hogy le fog hányni.

- Mondd csak, biztos jó ötlet neked felkelni? – kérdezem gyanús pillantások közepette, majd belenyúlok a táskámba, előveszek egy fiolát, és a kezébe nyomom. – Idd meg, ettől jobban leszel. Higgy nekem. Kivételesen. – mondom komolyan, iróniától mentes hangon. Figyelem, ahogy lehunyja a szemeit, és a másodperc töredékéig kedvem lenne csak úgy viccesen beletúrni a hajába. És hát miért ne? Tuti, hogy kiidegelném vele, így hát jól összeborzolom a haját. Mikor kinyitja a szemét, elégedett, széles vigyorral szólalok meg.

- Nem nyert. Még mindig itt vagyok! – mondom, majd lepattintom a fiola tetejét – Idd meg. – szólok parancsoló hangon, és várok, hogy megissza-e.

Azta, ez nem semmi. Emily Myra Dean-Morel kedves volt Liam Griffith Averyvel. Hölgyeim és uraim… Az egyszeri és megismételhetetlen pillanatot láthatták, folytatása nem következik!
Naplózva


Liam G. Avery
(N)JK
*****


☤ Medimágus ☤

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2017. 04. 03. - 21:15:07 »
+1

zene: SG-Come & Get It





'You ain't gotta worry, it's an open invitation
I'll be sittin' right here, real patient
All day, all night, I'll be waitin' standby'







- Nem is tudtam, hogy ilyen sokat tudsz inni. –
Pfff, na látod én magam se! És ha már itt tartunk, azt se tudtam, hogy ennyire jól bírom. Mondjuk célszerű volt nem keverni a halálkoktéllal, amit Dylan alkotott. Annak valami fergetegesen ritka és tiltott cucc az alapja, szóval tulajdonképpen csoda hogy nem ittatott meg belőle, különben szerintem már tényleg nem élnék. Áháááá! Hát akkor ezért nincs itt senki! Remek, ezek szerint Harper halálos keveréke miatt a fél egyetem kihalt...
Időm sincs eme új keletű információáradatot kiveséznem, mert Dean kényes hangja zavar meg, újra.
- No, de hát milyen buta is vagyok! Hiszen ez csodálatos, alkoholista még nem volt a családban! Várj, szólok anyámnak, biztos értékelni fogja. Lesz, akit elemezgethet helyettem. –
Cöh... A rosszallás ki is szalad a számon, pedig nem akartam. Tényleg nem. De kommentárt nem fűzök inkább hozzá. Jobb a békesség. Ám, az ahogy védekezik rögvest a kérésemre kissé felcseszi az agyam. Igenis ordibál! Jó, most pont nem, de kb üvöltve tört be ide... mondjuk lehet, normál esetbe nem venném ezt annyira zokon, de jelenleg az összes érzékszervem hatványozottan érzékeny. Szóval ha csendben zümmögne a sarokban, akkor is idegesítene. Meg igazából jobban belegondolva, ő mindig idegesítő. De azért vicces, ahogy még próbálkozik is hozzá.
– Csak nem szégyellenél, Avery? Ha akarnál, sem kaphatnál meg egy ilyet. Ahogy nem is kaptál meg. Szerencsére. -
ÖÖööööööööö.... ez meg most hogy is jött ide? Értetlenül bámulok rá, hogy mi a frászról hadovál, mert őszinte leszek, ezt már baromira nem bírom követni. Női logika. Mindent önmagára vezet vissza, hát persze. Az anyja emlegetését is inkább elengedem a fülem mellett. Kaelyn igazán jó fej, de a lánya.... hogy lehet valaki ennyire...ennyire... idegesítőőőőőő? És ha nem lenne mindez elég, még az én anyámat is emlegetni kell. Remek. Ez a csaj egyre közelebb kerül ahhoz a ponthoz, amikor nem állok jót magamért. Pedig elég nyugodt személyiség vagyok a legtöbbek szerint. De hát, nos, jelen állapotomban a határ bentebb tolódik a megszokottól. Érthető.
- Nem, Avery, nem adom meg neked ezt az örömet. –
A francba!
- Sejtettem. - Morgom az orrom alá, majd inkább az agyamba bevillanó folytatást lenyelem. Értelmetlen gyerekes hadakozás ez és már most unom. Rohadtul. De persze a kávé... a fene essen az erős illatába.
- Mondd csak, biztos jó ötlet neked felkelni? –
Ó aranyom, reggel ki se kellett volna kászálódnom az ágyból, vagyis fogalmazzunk pontosan, az ágy mellől, de muszáj volt bejönnöm. A kezembe lévő papírhalom meggyűrődik az ujjaim szorításától. Mert hát csak azokba tudok kapaszkodni. Mire feleszmélek a másik kezembe egy fiola kerül. Mikor és hogyan....?
A következő pillanat abszurd. Olyan, mintha nem is velem történne meg. Hosszú finom ujjakat érzek a hajamba, melyek lelkesen borzolják össze a nem sokkal ezelőtt minimálisan rendbe tett fejemet. Hogyaza!
Tekintetem kipattan, mert az egóm üvölt a mellkasomban. Emily szélesen vigyorgó arcával találom szembe magam. Fura, de így egész bájos. Ám ez közel sem megbocsátandó bűn. A papírok kiesnek a kezemből és elkapom a kezét, amely még mindig a hajamat szántja. Finoman szorítom meg, igyekszem nem okozni semmilyen fájdalmat, és kettőnk közé tartom a kezét. Ezt nem kellett volna kislány!
Arcomon látszik a harag, de az ő jégkék szemei kacéran csillognak. Csak egyszer kerültem ennyire közel hozzá, egyetlen lépésnyire tulajdonképp, akkor mikor az eljegyzésen addig cukkolt, míg meg nem csókoltam kénytelen-kelletlen. Mekkora egy ökör voltam! A tekintetéből süt, hogy mennyire jól mulat. Egész jól áll neki ez a fajta pajkosság. Már-már széppé varázsolja, de ezt, ha vasvillára hánynának sem vallanám be. Ujjaim kissé enyhülnek a csuklója körül, mert érintésétől bizseregni kezdenek az ujjbegyeim. Biztos a másnaposság egyik újabb mellékhatása. Igen érdekes... Inkább hagyom hát, hogy kicsússzon a kezemből az övé. Amúgy is jobb, mert a hüvelykujjam újra sajogni kezd továbbra is amorf szögbe kiállva.
- Nem nyert. Még mindig itt vagyok! –
Sóhaj szakad fel belőlem, és szívem szerint megdörzsölném zsibbadt, borostás arcomat, ám ehelyett inkább fogom és felhajtom a fiola tartalmát. Az íze a löttynek valami pocsék, igazából a színe is az és az undor ki is ül az arcomra. Nesze Dean! Ezen is szórakozhatsz.
- Most már boldog vagy? - nyomom vissza a kezébe a fiolát és meg sem köszönöm, hogy talán tényleg segített. Önszántából...! Mondjuk ezt kisebb fajta csodaként könyvelem el. De cseppet sem enyhít a helyzetén, mert eléggé elásta már magát. Vagy lehet naiv vagyok hogy jószándéknak titulálom a tettét mert pont most mérgezett meg.... belőle azt is kinézem. Az biztos hogy koffein illata mellé most már nagyon is erősen betársul a lány illata. Biztosan az övé. Vagyis a parfümé. Mi lehet ez? Jázmin? Írisz? Fene tudja, de... jó. Egész jó.
Naplózva


Emily M. Dean
Adminisztrátor
***


■ leendő toximedimágus ■ ex-mardekáros

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2017. 08. 16. - 15:11:58 »
+1

This is my story this is my song
If you ain't got the heart, don't attempt to try this at home


Furcsa érzés kerít hatalmába, ahogy ott állok Averyvel szemben. Régóta nem találkoztunk, már nem is nagyon jutott eszembe, azt meg már teljesen el is felejtettem, hogy mennyire jól esik felette állni. Jobban belegondolva, mindig is így képzeltem el a viszontlátást: roppant kellemetlen és megalázó ez a helyzet, de szerencsére nem nekem, hanem csakis neki. Érdekes módon ez a találkozás megerősít abban, hogy egykor jó döntést hoztam, mikor menekültem előle és a közös jövőnk rémes képe előtt. Hiszen ki vágyna ilyen jövőre…? Egy pillanatra bevillan Draco, majd Cassius és Gray képe, magamban pedig felsóhajtok, hiszen a szívem mélyén pontosan tudom, hogy egyikük sem lenne jobb nála… Sőt. De ezt sosem vallanám be se neki, se másnak.

Elkalandozó gondolataim rengetegéből visszatérek a jelenbe, végigmérem újra meg újra, és úgy érzem, mintha egy kisfiú állna előttem, aki az életben maradásáért küzd. Látszik, hogy nehezen kezeli a helyzetet – vagy éppen a másnaposságát, így nem tud reagálni az én kritikáimra sem. Szokatlan jelenség, régen igazi partner volt ebben, de hát most csak árnyéka önmagának ahhoz képest. Kár, pedig milyen jól tudunk mi évődni szépen, kettesben… Nagyjából ez az egyetlen dolog, amit élvezni szoktam a társaságában. Na jó, azért ez is túlzás.

Figyelem a vonásait, a szemeit, tekintetének suhanását egyik pontról a másikra, és legbelül azért elfog az aggodalom. Na nem csak az állapota miatt, hanem azért is, mert nem szeretném, ha egy hirtelen mozdulattól sugárban terítené be az ábrázatomat gyomrának alkoholtól égő tartalmával. Segíteni szeretnék rajta, bár azzal is tisztában vagyok, hogy ilyenkor a víz és az alvás a két nagy megmentője az embernek. Egyikkel sem tudok szolgálni.

Ujjaim között lassan futnak végig az ismerős, puha tincsek, én pedig önkéntelenül is elmosolyodom a mozdulat közben. Ahogy riadt kisgyermekként néz rám, már-már ellágyulok a szituációtól, ugyanakkor mindez egy pillanat töredéke alatt törik szét, amikor ujjai csuklóm köré fonódnak.

- Hé! – kiáltok fel, s bár nem fáj a szorítása, arcom elsötétül a dühtől – Így legyen hozzád kedves az ember. Egy kis simi nem esik jól a szegény, meggyötört kisfiúnak? – kérdezem szinte gügyögve, miközben tekintetem játékosan csillog. Tudom, hogy most éppen nagyon utál. Ennél jobban szerintem nem is tudnám kihozni a sodrából.

Hirtelen lépek hátrébb és szabadítom ki a karomat, csak hogy tartsuk meg a tisztességes távolságot. Szerencsére nem kell sokáig győzködnöm, a kezébe nyomott fiola tartalmát gyorsan, egy húzásra lenyomja a torkán. Elégedetten bólintok, figyelem, ahogy elfintorodik annak ízétől, majd nevetni kezdek.

- Hát igen, ez sem az ízéről híres… - vigyorgok együttérzően, majd körbepillantok, és az egyik polcra rakom a fiolát. Majd eltakarítja valaki. Ezt a helyiséget sem kímélte a buli...

- De jobb lesz tőle, én is mindig ezzel  gyógyítottam magam egy-egy szétcsúszott este után. – dőlök neki a kanapénak. Szorongatom még a kávémat, de inkább nem ajánlom fel neki, hogy igyon belőle. Nem hiszem, hogy sokat segítene a helyzetén.

- Egyébként, mi újság? – kérdezem majdnem kedves hangon – Otthon töltöd az ünnepeket, vagy inkább itt várod meg, míg véget nem ér a karácsonyi sürgés-forgás?

Kérdésem érdeklődően hangzik, és ez alapvetően az is. Az az aprócska kis háttérinformáció azonban hiányzik hozzá, hogy Liam még nem tudja, hogy karácsony másnapján hivatalosak a szüleim által rendezett karácsonyi vacsorára, amin minden bizonnyal neki is részt kell vennie, legalábbis illene. Nos, Mr. Avery, ebben a pillanatban eldől, hogy hihető lesz-e, ha később bejelenti, hogy azért nem jön el, mert az egyetemen maradt. Jól döntsön, tik-tak!

- Amúgy sosem értettem, hogy miért nem rakják egy nappal korábbra az ilyen lerészegedős bulikat. Mégis, ki szeret félig részegen, félig másnaposan vonatozni jó pár órát? – csacsogok tovább, közben figyelem, hogy jobban lesz-e a bájitaltól – Szerintem mire hazaérsz, már remekül is leszel. A színed egy fokkal elfogadhatóbb már most. – mondom, majd ismét belekortyolok a kávémba.

Legbelül tudom, hogy lassan indulnom kéne, de sehogy sem visz rá a lélek. Nem is olyan rossz társaság Avery, legalábbis akkor nem, ha az embernek nincs kedve belevágni a nagy ünneplésekbe…

Naplózva


Liam G. Avery
(N)JK
*****


☤ Medimágus ☤

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2017. 08. 16. - 21:26:24 »
+1

zene: SG-Come & Get It



'You ain't gotta worry, it's an open invitation
I'll be sittin' right here, real patient
All day, all night, I'll be waitin' standby'






Kedves? A lány szavaira értetlenül pislogok. Ez neki kedvesség? Ez nem holmi embertársi kötelezettség? Már hogy segíteni a másikon? Végtére is feltételezem nem véletlen van itt. Annyi még nekem is dereng így a kemény másnaposság ködfátylán át hogy igenis nyíltnap van és a leendő medimágusok színe meg java lepi el az épületet. Még ezen szárnyát is. Szóval Dean sem hiszem hogy unalmában futkározik erre és... ööö... kávézgat. Feltételezem nem ia az anyjához jött habár... ő minden csalafintaságra képes. Node hogy az hogy ő kedves? Velem? Nem tudom melyik elcseszett bolygóra tévedtem, de ez baromira instabil nekem. És nem a szesz miatt (vagyis csak részben). Ó anyám! Milyen jó sülhet ki belőle számomra ha Emily Dean kedves próbál lenni velem? Azt hiszem semmi az ég világon.
Ennek ellenére is azon nyomban felhajtom az üvegcsét. Nem is tudom miért. Hova ez a nagy bizalom? Ám sejthetően csak nem épp itt akar végezni velem. Elég sokan látnál a hullámat. Esélyesen Mrs. Dean karrierje is hamar befuccsolna. Szóval nem hiszem hogy megérné neki. Biztos nem. Ugye nem??
- De jobb lesz tőle, én is mindig ezzel  gyógyítottam magam egy-egy szétcsúszott este után.
- Neked volt olyan is?
Gunyorosan vonom fel a szemöldököm és vágok meglepett képet. Végül aztán megadóan visszazuttyanok a kanapéra ahonnan elindultam. Beletúrok a hajamba megigazítva azt sután Dean keze nyomán.
- Micsoda lezüllött hely lett a Roxfort ha ezt megtűrik. Persze mit vár az ember McGalagonytól... ?
Nem mintha nem tisztelném a vén boszorkát, de Dumbledore csak Dumbledore volt na. Nem véletlen volt ő minden idők egyik legjobb mágusa. És nem véletlen lett róla ezer meg egy tiszteletbeli díj érdem rang elnevezve. A legdurvább talán a Berti féle újítás, az Albus-csók.
Ki ne próbálja senki!  Garantált hányásfaktoros esettanulmány a mindenízű drazséválogatás után.
És kell nekem erre gondolni, rögvest majdnem újra rosszul leszek. Meglehet tényleg  a kotyvalék, amit lehörpintettem használ vagy esélyesen kezdek egyre jobban lenni, de valahogy megállja a testem hogy visszafojtsa az öklendezést. Mindössze a hajam adja meg megint magát. Újabb kissé ideges mozdulattal igyekszem rendre parancsolni. Kellett neked hozzányúlni Dean! Bahhh, nők!
- Egyébként, mi újság? Otthon töltöd az ünnepeket, vagy inkább itt várod meg, míg véget nem ér a karácsonyi sürgés-forgás?
Gyanakodva pillantok fel rá. Már az is fura hogy nem fordult sarkon menten ahogy meglátott. Az meg pláne hogy kisegít (vélhetően a jelek szerint tényleg). Kisebb csodának könyvelem el hogy méltóztatott mellém telepedni. Nem is, ez maga a csoda kérem szépen. Na de ez?? Hogy beszél hozzám, kérdez, érdeklődik felőlem? Rólam? És hozzá szinte már majdhogynem kedves? Na most jön el a pillanat mikor alaposan megdörzsölöm az arcom. De a bizsergés nyomán rá kell eszmélnem, hogy valóban nem álmodom. Te jószagyú atyaég!
- Hát ööö.... hazamegyek. Anya kiakadna, ha nem. Nincs senkije, tudod... csak én.
Unottan vonok vállat. Apám elvesztése nem volt igazán nagy áldozat. Nekem semmiképpen. Sosem jöttem ki vele. Mindössze anyám miatt sajnálom hogy így alakult. Ő tényleg szerette és csak miattam tartja magát holott tudom, a szíve ezer darabra tört. Mindig nehéz lélekkel hagyom ott a félévek elején.
- Miért kérdezed?
A gyanakvásom percet sem csitul. Sőt, fokozódik. Dean soha semmit nem véletlen akar megtudni. Én meg vagyok akkora nagy balga (részeg) barom hogy szépen daloljak is neki, mint egy jól kiképzett pacsirtamadár. Avery te idióta!
- Amúgy sosem értettem, hogy miért nem rakják egy nappal korábbra az ilyen lerészegedős bulikat. Mégis, ki szeret félig részegen, félig másnaposan vonatozni jó pár órát?
Miért? Mert csak. Nem én szervezem nem is kérdezem. Csak kiélvezem. Valamit motyogok az orrom alatt, leginkább hogy szarul jöttek ki az időpontok, de hát ez őt úgysem érdekli. Meg amúgy is részletkérdés. A vonaton meg legalább kialhatja magát az ember. De majd megtudja ha ide kerül. Ha ide kerül persze...!
– Szerintem mire hazaérsz, már remekül is leszel. A színed egy fokkal elfogadhatóbb már most.
- Úgy gondolod?
Fura ezt hallani tőle. Pont tőle. Ösztönösen az arcomhoz nyúlok. Nem érzek változást de ha ő mondja, hát biztos úgy is van.
- Kösz!
Elhalóan nyögöm ki. Nem is tudom miért így, de így sikeredik. Részben persze a bájitalt köszönöm meg, másrészt azt hogy nem hagyott magamra szenvedni. Harmadrész meg hát hogy van olyan kedves hogy... nem is tudom milyen mert eddig szinte sose volt ilyen na. És ebből következően bukik ki belőlem a kérdés, amit már nem is tudok megállítani. Meg nem is akarok végül már.
- Veled mi a fészkes fene történt? Miért vagy itt és miért vagy ilyen...?
Tudja milyen. Olyan. Amilyen eddig soha. Ezt próbálom kiolvasni a kék íriszeiből. Hogy Miért? Miért Miért?
Naplózva


Emily M. Dean
Adminisztrátor
***


■ leendő toximedimágus ■ ex-mardekáros

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2018. 08. 21. - 15:16:17 »
+1

Do you know where your heart is?
Do you think you can find it?

Avery válla felett átpillantva az órára téved a tekintetem, és hiába nyugtázom ismételten, hogy indulnom kéne, a lábaim nem akarnak engedelmeskedni. Nem is tudom, hogy mi tart itt pontosan, de jelenleg úgy érzem, a kampuszon sokkal inkább találhatom meg a helyem, mint bárhol máshol. Meglep a gondolat, amely lassan kibontakozik elmém leghátsóbb, legrejtettebb, legféltettebb zugában: voltaképp egészen otthonosan érzem itt magam, és ezt az érzést fokozza az is, hogy éppen Avery áll velem szemben. Rég éreztem ilyesmit. Rég nem féltem. Most úgy érzem, biztonságban vagyok – és mindez csak azért, mert egy régi ismerős a társaságom. Hát, elég szánalmas vagyok, ami azt illeti, de ezt senkinek sem kell tudnia.

Már majdnem belesüllyednék a gondolatok és érzések tengerébe, mikor (hála Merlinnek) Avery visszahúz a valóságba a kérdésével. Észre sem vettem, hogy eddig ráncoltam a homlokomat, csak akkor veszem észre a tudatalatti kifejezést, amikor végre kisimulnak a vonásaim. Gúnyosan nevetni kezdek.

- Ugyan Avery, hisz tudom, hogy imádod a pletykákat és a bulvárlapokat. Tele voltak a kis kalandjaimmal az újságok. – forgatom a szemeimet, és roppant elégedett képet vágok hozzá. Imádtam, hogy a szüleimet bosszanthattam, de arra akkor nem gondoltam, hogy az egyetemi felvételit is befolyásolhatják az akcióim.

-Mindenesetre, ezek az idők már elmúltak. – sóhajtok, és némiképp aggódva figyelem, ahogy visszahelyezkedik a kanapéra. Remélem, hogy nem fogja kidobni a taccsot.

Egy percig némán kémlelem az arcát, finom vonásait, kristálytiszta tekintetét, lágy rezzenéseit. Érdekes dolog, hogy sosem tudtam kiigazodni rajta. Talán éppen ez volt az, ami annyira… idegesítővé tette minden egyes szavát, mozdulatát, cselekedetét. Sosem tudtam, hogy mire számítsak tőle, nem tudhattam, mire gondol, vagy mit tervez éppen. Elbizonytalanított, hogy míg a legtöbb emberben tudtam olvasni, benne nem sikerült. Örök rejtély volt számomra, és ez mára sem változott.

A Roxfort és McGalagony említése hallatán görcsbe rándul a gyomrom egy pillanatra. Hiába, a test nehezen felejt, márpedig nem a legszebb idők állnak mögöttünk. Eddig fel sem tűnt, hogy ennyire megviselt ez az időszak. Elég erősnek gondoltam magam, hittem, hogy túl tudok lépni mindenen. Számba se vettem még, hogy mennyi mindent is vesztettem.

- Szerencsére már nem sokáig kell élveznem a Roxfort légkörét. Akárhogy is, ez – mutatok körbe, éppen csak egy pillanatra felnézve a kávés poharamról – azért sokkal élvezhetőbb világ, mint az.– zárom rövidre a témát, mielőtt még túlságosan is komoly dolgokról kezdenénk el csevegni. Lehet, hogy egyszer eljön a pillanat, hogy lelkizni akarjak az elmúlt hónapokról, de nem hinném, hogy a beszélgetőtársam éppen Liam lenne ebben a beszélgetésben.

Figyelem, ahogy ismét a haját igazgatja, és önkéntelenül is, aprót nevetek. Mindig ilyen piperkőc volt, vagy csak mostanság lett ilyen? Talán nő van a dologban? A gondolatra elkomorulok, bár magam sem értem, miért. Éppen ezért, amikor megemlíti, hogy az anyjának nincs senkije, csak ő, kapva-kapok a mondatán, hogy gyorsan meg is kérdezhessem, ami leginkább szúrja az oldalamat.

- Na és neked? – kapom fel a pillantásomat, de el is szégyellem magam. – Mármint, örülök, hogy anyukáddal töltöd az ünnepet. Minden bizonnyal nehéz ez az időszak számára. – váltok illedelmesebb stílusra, és arcomon őszinte sajnálat és együttérzés jelenik meg. Nem lehet könnyű nekik sem.

Egy pillanatra elgondolkodom, hogy áruljam-e el neki a csodálatos hírt, miszerint az ünnepi vacsorán is találkozni fogunk, de végül úgy döntök, legyen az a meglepetés. Még a végén lebetegedne

- Csak úgy érdeklődtem. Tudod, emberek szoktak ilyet csinálni, gondoltam, kipróbálom. Nem is értem… - mondom szarkasztikusan.

Megnyugtat, hogy kezd jobban lenni, arca is egészségesebb színt öltött. Egy elhaló „köszt” azért kiprésel magából, ami azért jól esik, hiszen valljuk be: nélkülem még most is szenvedne. Kedves mosolyra húzódik a szám, lazán megrántom a vállamat, és lehajtom a fejemet… néhány másodpercre, mert azonnal felkapom, ahogy kitör belőle a kérdés. Őszinte meglepődöttség suhan végig az arcomon, majd összeráncolom a szemöldökömet. Kék szemei az enyéimbe fúródnak, érzem, hogy a csontomig hatol a pillantása. Mégis mi a francot vár tőlem? Próbálok higgadt maradni, ezért veszek egy mély levegőt és csak utána kezdek bele.

-Mi történt volna? Milyen vagyok? Anyámhoz jöttem, meg kávéért, de beléd botlottam. Jobb lett volna, ha szó nélkül elsétálok? Tulajdonképp megtehettem volna, de ennél jobban neveltek a szüleim. – mondom eleinte még kimérten, de hirtelen elkap a düh, és egy gyors ötlettől vezérelve fel is pattanok – De mivel ennyire zavarlak, talán jobb is, ha megyek. Ígérem, ha legközelebb ilyen állapotban látlak, eszembe se jut segíteni! – vágom a fejéhez, miközben elkezdem magamra húzni a kabátomat.

Megbántott. Értem én, hogy sosem volt a viszonyunk tökéletes, de azért ezt nem vártam volna. Ha már egyszer megesett a szívem a szenvedő kisfiún…

-Remélem, hogy nem tartottalak fel sokáig a szenvedésben. Ja és bocs, hogy érdeklődtem felőled. Többet nem fordul elő. – vágom a fejéhez, majd hozzáteszem - -Baromi boldog karácsonyt.

Határozott léptekkel indulok meg a kijárat felé, miközben magamban azt kívánom, bár megállítana. Akárhogy is nézzük: ebben a percben nagyon, nagyon magányosnak érzem magam.


Naplózva


Liam G. Avery
(N)JK
*****


☤ Medimágus ☤

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2018. 08. 22. - 14:18:26 »
+1

zene: SG-Come & Get It



'You ain't gotta worry, it's an open invitation
I'll be sittin' right here, real patient
All day, all night, I'll be waitin' standby'







- Ugyan Avery, hisz tudom, hogy imádod a pletykákat és a búvárlapokat. Tele voltak a kis kalandjaimmal az újságok.
Nem az a tény sokkol igazán le, hogy Emily képes mindezt a fejemhez vágni, még csak az sem, hogy milyen hangnemben teszi. Ami aggaszt az az, hogy honnan a békalencsés fészkes búsfenéből tudhatja, hogy járatom a Szombati Boszorkányt? Na jó talán annyira nem ciki, mert voltaképp anyué én csak kölcsönveszem szórakozásképpen. Persze mondhatná az ember, hogy van elég dolgom mondjuk a tanulással vagy a vizsgákra való készüléssel, de lássuk be, még egy medimágusnak is kellenek fétises hobbik. Pont mint nekem ez. És ha így nézzük, talán annyira már nem is gáz és nem is gond, hogy én olvasom az újságot és talán érthető, hogy valóban olvastam a hol felháborodott hol alázó hol lekicsinylő hasábokat Emily Dean viselt dolgairól. Egész addig azt hittem semmi nem igaz mindebből, mígnem valóban azonnali hatállyal felbontották az eljegyzésünket. Még ezt sem éreztem nyomós indoknak, mert hát semmi bizonyíték rá maximum egy tizenéves kamaszfiú állítása de így, hogy Emily maga emlegeti fel múltja sötét és valószínűleg kellően meggondolatlan múltbéli tetteit… hát ezzel voltaképp igazolást nyer.
El is megy a kedvem, úgy mindentől. Nem tudom mi zavar jobban, az hogy a pletyka igaz, az hogy megtudom, az hogy tőle tudom meg, az hogy így tudom meg vagy az, hogy szívem szerint semmisség tenném az egészet. Nem mintha három kézzel kapaszkodtam volna abba, hogy feleségül vegyem kényszerből, de hát azért ez így mégse jó. Talán sehogy se jó.
-  Minden esetre ezek az idők már elmúltak.
-  Ha te mondod… - hagyom rá, és én magam is kiérzem a hangomból, hogy nincs túl sok meggyőzőerő benne. Mondjuk talán nem kell csodálni, végtére is most térek igazán magamhoz a deríliumos ködömből, erre leforráz egy ilyen. Lehet innom kellene még egy kicsit és akkor mint egy rossz álom, majd csak minden elmúlik… No de hányszor hallucinálom én ide Emily Dean-t?
A válasz egyértelmű, mert az utóbbi időben már egyáltalán nem foglalkoztam semmivel, ami felettébb komoly érzelmekhez párosul, így mikor a Roxfort kerül szóba látványosan megkönnyebbülök. Mosolyogva bólogatok, aztán lassan leesik, hogy ez viszont neki nem épp olyan jó témakör. Franc megeszi... Már lázasan kutakodnék valami olyan dolog iránt, ami használható és nem épp kínos, mondjuk a könyvem fellelésében való segédkezése, amikor persze az ünneppel előhozakodva nekem vágja visszakézből a kérdést.
- És nekem? Öh… nem tudtam, hogy érdekel téged vajmit is a szerelmi életem, de nos, csak hogy tudd, elfoglaltabb vagyok én ahhoz hogy a lányokkal foglalkozzam.
Hát na ennyit a témáról. Nem akarom megsérteni, így igyekszem kedvesen utalni arra hogy erről meg én nem akarok beszélni. Végtére is még egy jó pofa mézsör mellett ki is részletezném a magánéletem neki kellően részegen, de se mézsör nincs se részegség…
És nem tudom hogy ez bosszantja-e fel vagy úgy amúgy a jelenlétem, de a kedvesből, aki már-már szeretnivaló átcsap a hangulata egy fúria dühébe. Felettébb izgalmas esettanulmány lenne, ha nem épp velem történik mindez meg. Csak ülök és pislogok és nem értem mi nem tetszik neki. Az amit mondtam? Amit kérdeztem? Ahogy mondtam? Vagy csak pusztán eddig bírta a jelenlétem?
Akár hogy is, nem mozdít előrébb a szituáción.  Sőt, egyenesen átcsap egyfajta már minket oly jól jellemző tragikomédiává. Ő megsértődik, én meg nem tudom hogy mégis min és miért. Akaratlanul is betolakszik az agyamba a „szép kis házasság lett volna ez” megnyilvánulás, de gyorsan elhessegetem. Nem számít, mert nem ez számít. Nem a feleségem, és ahogy elnézem soha nem is lesz. Őt inkább érdekli egy félvér vagy a szüleinek való szimpla ellentmondás. Nem haragszom érte, mert ami nem megy azt nem is jó erőltetni. Csakhát… szar ez, na. Nekem is van egy egóm és végtére is én is emberből vagyok. Ugyan a hiúságom hamar lapátra tettem, de jócskán lecsitult a dolog. Ott volt a háború és apám halála… minden más érdekesebb volt mint az én meg nem történt házasságom.
S talán hagynom is kellene mindent így. Hagyni a maga medrébe a maga lassú ütemével, de én balga idióta megint olyat teszek amit talán nem kellene. Mire észbe kapok ugyanis már állok és a már dúló-fúló lány után indulok. Az ajtó előtt jó fél méterrel el is kapom a csuklóját és szelíd rántással marasztalom itt.
- Ne haragudj, én… - hirtelen elakadok. Nem tudom mit mondjak. Nem tudom mit tegyek. Nem tudom azt sem mi a francért kérek bocsánatot. Nem értek én már semmit. -..nem akartalak megbántani!
Ujjaim lazulnak a csuklóján és ennek köszönhetően a tenyerem az övéhez ér, már ha hagyja. Valamiért úgy érzem kell ez, mert tudom, hogy így meggyőzhetem. De vajon tényleg sikerül meggyőznöm?
Naplózva


Emily M. Dean
Adminisztrátor
***


■ leendő toximedimágus ■ ex-mardekáros

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2018. 08. 22. - 15:50:01 »
0

I have met my destiny in quite a similar way
The history book on the shelf
Is always repeating itself

Gyorsan pergő emlékképek sorozata jelenik meg a szemeim előtt, ahogy felidézem az ominózus Franciaországban töltött nyarat, az ott rendezett szédületes partikat, majd az azokról szóló szalagcímeket. Bár a cikkek nagy része aligha fedte a valóságot, nem híreszteltem, hogy mi is áll a háttérben. Az elején még nem volt szándékos; az egész egy véletlen incidensnek köszönhetően alakult így, amikor akaratlanul is a bulvárlapok hasábjaira kerültem. Aztán egy idő után mindennapossá váltak a megjelenések, szép kupac gyűlt össze belőlük, én pedig hergeltem a sajtót: egy kis villantás, egy kis botrány… Hogy mi volt az értelme? Nos, már nem is tudom pontosan, hogy kinek a figyelmét szerettem volna felkelteni inkább: Dracoét, vagy a szüleimét. Voltaképp, mindkét szempontból sikeres volt a küldetés, a szüleim tajtékoztak, Draco pedig… Hát, egy idő után ő is észrevette, hogy talán köze lehet a dologhoz, végül nagy nehezen beadta a derekát. Sok korábbi ismerős fordult el tőlem a „rosszhír” miatt, de hirtelen annál többen akartak a közelembe férkőzni. Így belegondolva, talán akkor éreztem magam utoljára annyira magányosnak, mint most.

Ahogy belegondolok, érdekes, hogy Avery sosem vágta még a fejemhez, hogy milyen züllött életet is éltem. Valószínűleg életem végéig hallgathatnám az alázását, pláne, ha tudná, hogy mindezt hátsó szándékkal tettem. Vajon mit gondolhat? Vajon minek nézhet?
Miközben azt bizonygatom, hogy elmúltak már azok az idők, látom az arcán, hogy nem hisz nekem, és ezt az elutasítást a hangjával is nekem vágja.  Próbálok nem tudomást venni arról a belső késztetésről, hogy igenis meggyőzzem arról, hogy már lezártam a múltat, beleértve a celeblétet, a botrányokat és igen, Dracot is. Frusztrál, hogy nem mondhatom el az igazságot, hogy nem mondhatom el neki, hogy mennyire is szánalmas volt minden, amit tettem. Sose adnék ilyen fegyvert a kezébe, mert pontosan tudom, hogy felhasználná ellenem az első adandó alkalommal.

Megkönnyebbülök, hogy a Roxfort-témát ő is elkerüli inkább. Nyilván, őt annyira nem érinti a dolog, mint engem, de hiszem, hogy aki egyszer odajárt, örökké a szívén viseli a varázslóiskola sorsát. Nem lehet elszakadni tőle. Talán ez Dumbledore átka lenne…?

- Komolyan? Elfoglaltabb? Mégis mivel? – nevetek, majd hirtelen elkomolyodom – Kérlek, mondd, hogy nem azért, mert a fiúkkal foglalkozol. – nézek esdeklően, mert ami azt illeti, hallottam már efféle pletykákat, de tényleg, ezt már nem bírná el az imidzsem. Kinek hiányozna egy meleggé lett ex-jegyes? Tuti, hogy azt mondanák, hogy olyan rémes voltam, hogy inkább csapatot váltott.

Éreztetem persze, hogy (félig?) viccelődni próbálok csak, vonásaim lágyan játszadoznak. Azt hiszem mindenesetre, hogy nem feltétlenül ez a legjobb pillanat a magánéletünk kivesézésére, de megnyugtat azért, hogy nincs más jelölt. Az egómnak nem lenne túl jót, ha kiderülne, hogy neki van valakije, én meg sok szék közül a földre estem.

Néhány perc leforgása alatt a düh eluralkodik rajtam, és ahogy az ajtó felé indulok, legszívesebben képen vágnám, hogy hogy lehetett ennyire bunkó, miközben arra vágyom, hogy jöjjön utánam. Úgy sejtem, hogy nem fogja megtenni, de valamilyen csoda folytán mégis megérzem az ujjat a csuklóm körül.

- Mi a…? – nézek hátra, szemeim lángolnak a méregtől. Belül valami jóleső elégtétel lesz úrrá rajtam, hiszen ilyen soha, soha nem történt még. Avery bocsánatot kér tőlem.

Arcomra kiül a meglepődöttség, a düh lassan oldódni kezd. Ahogy tenyere az enyém köré fonódik, egy apró szikrát érzek felcsapni, szinte elhúznám a kezemet, de az nem akar engedelmeskedni.

- Hát többet nem kéne ilyennek lenned. – nyögöm ki nagy nehezen, és lesütöm a szemhéjamat egy pillanatra. Száguldoznak a gondolatok a fejemben, de mégsem tudok elkapni egy értelmes dolgot sem.

- Mikor indulsz haza egészen pontosan? – kérdezem egy hirtelen ötlettől vezérelve, mert hát nincs túl sok kedvem hazamenni. Mrs. Avery pedig biztos vagyok benne, hogy nagyon örülne, ha látna. Arcom ragyogni kezd, ajkaim kacér mosolyra húzódnak. Már csak rajta múlik, hogy benne van-e a mókában.

Naplózva


Liam G. Avery
(N)JK
*****


☤ Medimágus ☤

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #11 Dátum: 2018. 08. 23. - 06:40:23 »
+1

zene: TS-Style



'And when we go crashing down, we come back every time
'Cause we never go out of style'






- Komolyan? Elfoglaltabb? Mégis mivel?
Ó ha azt tudná! Annyi minden szakad a nyakamba, rendszeresen, hogy örülök hogy túlélem valahogy. Talán, a jelek szerint, az anyja nem vesézi ki az egyetemi életet és annak pompás mellékhatásait, de szinte garantálom, ha majd becsöppen ide ő is átértékeli a roxforti vizsgarendszert. Ráadásul végzős medimágusként a szakosodás kérdése is ott lebeg a fejem felett és mellette a Mugóban letöltendő gyakornoki óraszámom is olybá tetszik nem csökken hanem fokozatosan növekszik. Voltaképp ez abszurd és lehetetlen, de valahogy mégis így érzem. A legtöbb diák persze mind szereken él, vagy szerelmi bájitalt tol, mondván az jó móka vagy egyszerűen csak érzékeny valamelyik összetevőre és emiatt jól esik neki ha napjában három másik emberrel kerül egy ágyba. A legdurvábbak persze nem épp ezek, de a részletezésükbe nem tudok mélyebben belemenni, mert a lány visszazökkent a jelenbe.
]– Kérlek, mondd, hogy nem azért, mert a fiúkkal foglalkozol.
Halk horkantással jelzem nemtetszésem és egyet nem értésem. Naná hogy nem vagyok meleg! Mégis honnan a francból szedte ezt a lány? Különben hagyták volna hogy a jegyesem legyen? Nem, ettől az aranyvérű családok, épp mint az enyém is sokkalt sznob hozzáállású. Inkább hat lakat alatt őrizgettek volna, mint egy elcseszett műtárgyat, semmint kiállítanak a rivaldafénybe. Nem, én akkor sem lehetnék buzi, ha az akarnék lenni! Így hát megrázom a fejem nemlegesen, csak hogy egyértelmű legyen a Dean lány számára, hogy tévesen következtet.
- Dehogy foglalkozom velük! Maximum mikor az asztal alá kell innom őket. Eszemben sincs melegnek lenni! Csak valahogy nem jön be a csajozós dumám… mint mondjuk a  "Tetszik a szemed kékje! Nem vagy te olyan csalfa dög, mint amilyen egy tündérmanó, ha szabadon garázdálkodhat!"
Vállat vonok nemtörődötten és kissé szomorúan.
- Erre általában pofont kapok csók helyett. Azt hiszem finomítanom kell még a technikámat.
Elvigyorodom, mert mostmár egyre jobb színben vagyok és a humorom is kezd éledezni. Persze Emily ezt az oldalam nem igazán ismerheti, tekintve hogy soha nem váltottunk a kötelező pár formulánál nagyon többet. Az hogy itt állunk és ő hozzám szól kisebbfajta merlini csoda!
De persze az idilli pillanatok tovaröppennek és a bocsánatkérésem sem épp a legkézenfekvőbb megoldás. Ne legyek többet ilyen? Hát milyen? Nyers? Őszinte? Vetkőzzem le önmagam csakis azért, hogy megfeleljek neki? Nem tudom akarom-e, de mégis csak szeretnék a kedvére tenni. Ostoba összjáték ez, magam sem értem miért. Eddig olyan jól megvoltam. Nélküle. Most meg… most meg itt van és mindent összekuszál.
Az, hogy nem húzza el a kezét és ott érzem a sajátomban, csak még inkább fokozza a félelmem az iránt, hogy mégis mi sül ki ebből. Nem értem a lányt, sosem értettem. Nem tudom mit akar, mit szeret, mit utál és mindezt miért. Azzal sem vagyok tisztában mit akarok én? Csak az biztos, hogy elfelejtem, hogy meg kellene keresnem a könyvemet, elfelejtem, hogy a vonat indulásáig még össze kellene pakolnom és az sem számít hogy hol vagyunk vagy épp melyik idősíkban. Valahogy elveszek a vonásainak játékában, a szemeinek csillogásában és ez a perc valahogy csak a miénk.
Érzem a mellkasomban püfölő szívemet, érzem a fejemben zsongó kérdések elcsitulását, hogy utána átvegye a helyét a csend és a béke. Tudom, hogy nem helyes játszani vagy áltatni se őt se magamat, de tulajdonképp nem áltatás ez.. inkább csak, egy gesztus. És ez a gesztus talán tovább is mehetne, talán továbbfejlődhetne, mint egy magból szárba szökkenő virág, de a varázs oda, mert ő megszólal. És a kérdése visszaránt a valóságba.
A valóságban ő és én vagyunk, akiknek a kezük összeér egy ponton, talán kettőn de nem többön. A valóságban ostobaság ebbe többet beleképzelni két olyan jellemnek, akik messze állnak egymástól. A valóságban ő Roxfortos én meg egyetemista. A valóságban rohadt nagy a korkülönbség kettőnk közt és a valóságban ő nem csipáz engem…
- Öhm… nemtom… talán ma?
Fogalmam sincs megvettem-e már a jegyem. Ha valaki megölne se tudnék épp rá felelni. Mondjuk jó eséllyel igen, mindössze meg kellene néznem mi van ráírva dátumnak. Lehet már le is késtem?
Nem lepne meg…
Naplózva


Emily M. Dean
Adminisztrátor
***


■ leendő toximedimágus ■ ex-mardekáros

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #12 Dátum: 2018. 08. 24. - 16:46:50 »
0

Andante, Andante
Oh please don't let me down

Anyám révén elég sokszor nyertem betekintést az egyetemi életbe az elmúlt évek során, így természetesen tisztában vagyok vele, hogy a Mandragóra nem gyerekjáték. Persze, vannak jó oldalai is az egyetemista létnek, de úgy érzem, aki medimágus akar lenni, annak számtalan lemondással is jár ez az időszak. Nem véletlen, hogy szinte csak kiváló RAVASZ-okkal vesznek fel ide diákokat. Aki ezt a lécet nem tudja megugrani, az úgyis elvérezne már az első félév során. Ugyanakkor, talán épp így a jó: nem tudom, de nem igazán nyugtatna meg, ha olyan emberek kezében lenne az életem, akik még a RAVASZ-okat sem tudták jól teljesíteni. Mindezek ellenére félelmetes érzés, hogy nemsokára (remélhetőleg) én is ezek közt a falak közt fogom tölteni időm nagy részét. Sosem vallanám be senkinek, de titkon mindig rettegtem tőle, hogy mi lesz, ha nem tudok majd helytállni.

Mindazonáltal, sok mindent megmagyarázna, ha kiderülne, hogy Avery meleg. Számtalan pletyka keringett már erről korábban is, de egészen az eljegyzésünkig nem igazán foglalkoztam ezekkel. Azóta gyanús a dolog, tekintettel arra, hogy végtelenül meg volt sértődve amiatt, hogy össze kellene kötnie az életét velem. Nos, nem akarok nagyképű lenni, de a legtöbben örülnének, ha ilyen feleségük lehetne, mint én. Ő meg még csak meg sem próbált elfogadni. Mondjuk én sem őt.

- Megnyugtató! Máris jobban érzem magam. Gondolj bele, mit szóltak volna, hogyha mégis az lennél. Tuti elterjedt volna a híre, azzal a kísérettel, hogy MIATTAM lettél az. Roppant megalázó lenne. – nevetem, majd látva szomorú arcát, próbálom felvidítani kicsit, mélyen a szemébe nézek, közelebb hajolok hozzá és lágy, suttogó hangon szólalok meg ismét - Ó, Avery... Nem is értem, hogy miért nem indulnak be ettől a szövegtől a csajok. Én tuti, hogy azonnal beléd szeretnék, ha ilyen szépeket mondanál nekem.

Vagy egy percig bámulom továbbra is az óceánkék tekintetet komoly arckifejezéssel, de valójában alig bírom visszafojtani a nevetést. Mikor elvigyorodik, én is elkezdek nevetni. Nem is gondoltam, hogy ilyen jól tudok szórakozni Liammel, voltaképp egészen meglep, hogy miért nem jöttünk ki egy percig sem korábban.

Az elkövetkező pár perc annyira szürreális, hogy másodpercenként elgondolkodom rajta, hogy nem álmodom-e. Valójában ez az egész találkozás egy cseppnyi hihető momentumot sem tartalmazott, leszámítva az elejét. Ahogy ott állunk, egymás kezét fogva, valami ismerős érzés csap meg, hirtelen nem is tudom, hogy mi történik velem. Nem, ilyet még nem éreztem Avery közelében, ami eléggé meglep, sőt, egyenesen megijeszt. Nem értem, nem akarom, mi ez, segítség!

Szerencsére a lélekjelenlétemnek köszönhetően szinte azonnal próbálom helyes(ebb) irányba terelni az eseményeket, de ez is rosszul jön ki. A válasza cseppet sem az, amire én számítottam, reméltem, hogy ő is érteni fogja, mire gondolok. Úgy tűnik, ilyen szinten nem vagyunk kompatibilisek, egyszerűen képtelenek vagyunk a másikra hangolódni. Nem tudom, hogy miért, de ez a gondolat is elkeserít. Szomorúan és kissé csalódottan engedem le a kezemet. Pedig jó móka lett volna együtt vonatozni.

- Ó, értem. Hát... Akkor feltételezem, hogy lassan indulnod kéne. – mondom elhaló hangon - Segítsek esetleg valamiben? Pakolni? – teszek egy utolsó kísérletet, de azt hiszem, felesleges. Egy percre elhittem, hogy talán tévedtünk korábban, és megérne egy esélyt a dolog, de nem kellett volna. Csak ne fájna ennyire.

Naplózva


Liam G. Avery
(N)JK
*****


☤ Medimágus ☤

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #13 Dátum: 2018. 08. 24. - 19:28:24 »
+1

zene: TS-Style



'And when we go crashing down, we come back every time
'Cause we never go out of style'






Már a feltételezés is nevetséges, hogy miatta lettem volna bármi is, ami a másik nemhez lökött volna. Nem is értem honnan jött neki a feltételezés, vagy csak maga a gondolat. Abszurd. Olyan abszurd, mint néha maga a lány is. Szeretem a spontaneitást, és élvezem az újdonságokat, de Emily egy igazi kihívás. Szó szerint az, és még nem döntöttem el teljes egészében, meg akarom-e lépni a dolgot. Van értelme szembenézni vele? Úgy igazán?
Ahogy itt áll és rám néz, valahol mélyen felvillan bennem egy halvány sejtelem, hogy igen. De nem tudom, hogy csak a pillanat heve, a másnaposság vagy úgy amúgy a szituáció maga hozza. Bárhogy is, mikor ő közel hajol és meglepetten pislogok csak. Pedig ha faragatlan tuskó lennék (akiket nyilvánvalóan a lány szeret), akkor kiváló alkalom lenne bármire ez, hisz ennyi biztatás másnak pont elég. Csakhogy én nem élek vissza senki bizalmával és senki rejtett és talán téves utalásaival. A lány szavai pedig amúgy sem olyanok, amilyennek kiérzem… nem lehetnek olyanok. Nem… nem… nem. Nem?
Az a nagy helyzet, hogy sokszor voltam már vállalhatatlan szituációban, sokszor volt hogy kínos magyarázkodás kellett vagy épp kibúvó, de Emily Dean kék íriszei alól egyszerűen képtelen vagyok megszökni. Bevallom valami elcseszett fétisem lehet, de még élvezem is, hogy végre észrevesz. Sose felejtem el, mikor hivatalossá vált az eljegyzésünk és a szüleink örültek, ő pedig rám se nézett. Mármint evidensen rám siklott a tekintete, de abba nem volt érzelem, szemernyi érdeklődés sem. Olyan volt, mintha egy kísértet lennék a számára, aki voltaképp nem is létezik. Talán az egész egy lidérces álomként élte meg (és nem csak ő), amiből mihamarabb ébredni akart s önző módon nem érdekelte, hogy rajta kívül van más is a dologban. Valaki, aki ugyanúgy érez, gondolkodik és cselekszik mint ő.
Ám most valóban engem figyel és ezt tudom a szemében megcsillanó élénk fényről, ami engem mustrál. Más esetben ez zavarna és valahol most is bennem van a kétely, de mégis örülök, hogy így alakult. És a pillanat mintha nem is akarna megszűnni, ami már-már képtelenségnek hat… De persze szokás szerint elszúrom.
- Ó, értem. Hát... Akkor feltételezem, hogy lassan indulnod kéne.
Érzem hangjában a csalódást és a lemondást, ami azért is fura, mert kemény fél órával ezelőtt valószínűleg közel sem szerepeltem a terveimben. Gondolom nem szerepelt a mai napi teendőlistáján, hogy egyetemlátogatás, beköszönés anyunak és Avery megmentése a másnaposságtól. Ez kissé hülyén hatna… De zavar a szomorúság, amit okoztam. Nem szeretek így látni senkit sem, őt meg… hát őt meg pláne nem.
- Segítsek esetleg valamiben? Pakolni?
- Aranyos vagy. – mosolyodom el. – De nem kell. Azt hiszem minden megvan már…  - ó dehogy van! – …és csak egy könyvemet kerestem, de nem fontos….
Legyintek, mintha tényleg nem lenne érdekes, pedig nagyon is kellene, de most égetőbb dolgok foglalkoztatnak. Mondjuk az, hogy Emily bájos vonásai megint mosolyra fakadjanak és a szeme nem szomorú csalódottsággal pillantson fel rám.
- Miért kérdezted? Te mikor utazol? Mert akkor átteszem a jegyem.
És ezzel az utolsó félig-meddig meggondolatlan kijelentéssel tudom, hogy vagy életem legnagyobb hibáját követem el, amit öregkoromig nyögök vagy életem egyik legjobb döntését hoztam. A gond ott van, hogy nem tudom melyik is És a másik, hogy egyszerre vágyok is rá és nem is, hogy Emily társaságában lehessek.
- Mert akkor ha akarod, ma körbevezethetlek…
Naplózva


Emily M. Dean
Adminisztrátor
***


■ leendő toximedimágus ■ ex-mardekáros

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #14 Dátum: 2018. 08. 25. - 10:39:05 »
+1

All the streets, where I walked alone
With nowhere to go have come to an end

Szerintem ő is érzi. Pontosan tudja, hogy ez a találkozás más, mint a többi, és bár még nem jöttem rá, hogy mi az oka ennek, az biztos, hogy jó darabig nem fogom tudni kiverni a fejemből ezt a napot. Annyira unalmasnak és szörnyűségesnek indult, és mégis... Mintha minden várakozásomat felmúlta volna, no persze nem azért, mert olyan elképesztően jó lett volna az egyetem és a kampusz bemutatása.
Roppant jól szórakozom, mikor feltűnik, hogy szemei kikerekednek, pupillái kitágulnak, ahogy közelebb hajolok hozzá. Lehet, hogy csak én képzelem oda, de úgy érzem, mintha a másodperc tört részére még a levegőt is máshogy venné. Zavaros és zavarba ejtően meglepő, hogy ahogy ő, úgy én sem tudok elmenekülni ebből a helyzetből – sőt, talán nem is akarunk menekülni. Talán épp erre lenne szükségünk? Talán épp ő hiányozna az életemből? Mielőtt túlságosan is beleásnám magam ezekbe a gondolatokba, inkább felidézem azt az ominózus eljegyzési vacsorát, majd az azt követő mérhetetlen elutasítást. Meg sem próbáltuk elfogadni a helyzetet, de nem tudom, hogy ez azért alakult-e így, mert kötelezően akartak rávenni minket valamire és dacolni szerettünk volna velük, vagy mert egyszerűen úgy éreztük, hogy ez nem tudna működne, ha megerőszakolnánk magunkat, akkor sem.
Jobban belegondolva, alig ismertük egymást, annak ellenére, hogy gyakorlatilag kisgyermekkorunk óta összejártak a szüleink, valamint egy ideig egyszerre is jártunk a Roxfortba. Bár Avery idősebb nálam, nem olyan sokkal, hogy megoldhatatlan korkülönbség legyen közöttünk. Nem lett volna egyszerű összehangolni a különböző életszakaszból adódó problémákat, feladatokat és célokat, de ha valóban akartuk volna, akkor ezeket is ki tudtok volna küszöbölni. Csakhogy, egyikünk sem akarta. Eddig.

Nagyon rövid ideig úgy érzem, hogy talán megérne egy próbát, de viszonylag gyorsan rá kell ébrednem, hogy nincs értelme az álmodozásnak. Ebben a világban mi nem tudunk összeilleni, ha akarjuk, akkor sem.

- Keressük meg azt a könyvet.– mondom, miközben elgondolkozom a lágy és végtelenül kedves hangján. Aranyos vagyok, hát, ilyet sem hallottam még Averytől. – Mikor és hol láttad utoljára, és pontosan mi is volt a címe? – nézek körbe a helyiségben, majd bele-belelapozgatok a szanaszét heverő könyvekbe, hátha megpillantom valamelyikben Liam nevét.

- Én bármikor, ha kapok egyáltalán valamelyikre még jegyet. – mosolyodom el, de közben továbbra is a könyvet kutatom. – Csak gondoltam, hogy a nagy találkozásra való tekintettel megihatnánk valamit... Na persze szigorúan alkoholmentes italra gondolok. – jelenik meg egy széles vigyor az arcomon – Esetleg segíthetnél a holnap esti ünnepi vacsorára való felkészülésben is, tudod, még a ruhám sincs meg. – magyarázom érdektelenül, ahogy kimondom az első elfogadható magyarázatot arra, hogy miért ne búcsúzzunk még el. Ennél jobbat most, ha akartam volna, se tudtam volna kitalálni.

- Ez se rossz ötlet, bár már a könyökömön jön ki ez a kampusz. Tudod, anyám nem éppen kímélt meg ettől a helytől. Plusz, ha minden jól megy, a következő tanévet már itt kezdem. Lesz időm megismerni egész alaposan. Feltéve, ha felvesznek, mert hát ki tudja... – csúszik ki a számon legnagyobb félelmem, miközben remélem, hogy ez elkerüli a figyelmét. Voltaképp azt sem tudom, hogy tudja-e, hogy én magam is ide készülök. Nem igazán hangoztattam ezt korábban még a Roxfortban sem, pedig már évek óta tudom, hogy itt van az én helyem. Az egyetlen ok, amiért vacilláltam eddig, az anyám személye és ittléte volt. Remélem, hogy most, hogy ezt megtudta, nem iratkozik át inkább valamilyen másik iskolába...

- Amit szeretnél. Tényleg. Nekem bármi jó, csak... – harapom el a mondat végét, mielőtt valami olyat mondanék, amit magam is megbánnék. – Nos, mihez lenne kedved? – rázom meg a fejemet, miközben látványosan felemelem a szoba egyik eldugott sarkában, néhány műanyag pohár alátétjeként funkcionáló tankönyvet – Azt hiszem, minden megvan az indulásodhoz.

Naplózva

Oldalak: [1] 2 Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2018. 08. 26. - 20:01:25
Az oldal 0.369 másodperc alatt készült el 44 lekéréssel.