+  Roxfort RPG
|-+  99/2000-es tanév
| |-+  Hertfordshire, egyetemváros
| | |-+  Griffendél Godrik Akadémia
| | | |-+  Nagyelőadó
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Nagyelőadó  (Megtekintve 652 alkalommal)

Mrs. Norris
Maffiavezér
***


,, a T E J hatalom ,,

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2015. 03. 01. - 17:44:57 »
0

A főbejárattól balra nyílik a terem, két emeletet elfoglal. A legtöbb elméleti oktatás ebben az előadóban zajlik. A padsorok fölfelé emelkednek, és félkörívben helyezkednek el, így mindenki jól rálát az oktatóra.
Naplózva


Nathaniel Forest
Varázsló
*****


Az író

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2018. 09. 28. - 21:23:59 »
+1


AZ ATHÉNI ISKOLA


Valójában sosem gondoltam rá, hogy egyszer majd tanítani fogok. Sokszor tartottam beszédeket, álltam színpadon és beszéltem nagy közönség előtt. De, hogy én tényleg, tanári mivoltomban tartsak előadást majd egy akadémián? Arra nem számítottam. Nem mondom, hogy hasonló még sosem történt az életemben. Mert de… Egyszer egy mugli egyetemen Amerikában, felkértek, hogy az irodalom szakos diákoknak meséljek egy keveset az alkotói folyamatról. Az ottani hallgatók kezdeményezése volt, azon alkalomból, hogy először látogattam Kaliforniába a könyvem megfilmesítési jogainak tárgyalása miatt. Érdekes út volt. És érdekes előadás. Ennyi embert rég láttam egy teremben, vagy előadóban. Gyanús, hogy a komplett egyetem ott volt…

Hát az első előadásomon itt is ugyanez volt. Pedig ez egy mágusakadémia. De mintha az egész egyetemváros az én előadásomon ült volna. Pedig én direkt nem erősítettem meg a Vitrol cikkében leírtakat. Sokan tudják, hogy a nő általában szereti felnagyítani a dolgokat, így hagytam, hátha ebben az esetben is ezt hiszik majd az emberek. Ahogy az eltűnésemre sem reagáltam. Inkább nem mondtam semmit. Ha valaki a közelemben dolgozóktól érdeklődik, ők is csak annyit tudnak, hogy magánéletbeli dolgok. Egyedül a Nagyember és Szürke tud az egészről. Főleg így, hogy a többi nagyemberem rövid úton lecserélődött. Kár. Volt köztük pár vicces alak…
Mindegy. Bár persze most is itt áll egy, nem messze a pódiumomtól, egy pedig az ajtóban. Ők a látható biztonsági embereim. De tudom, hogy a hallgatók közé is bekerült pár. Biztonsági emberek, kémek. Megsokszorozódott a védelmi költségem. Nem mintha nem férne bele. De érdekes, hogy valahol ott, a sok fiatal között van pár alak, aki azért hallgat, mert fizetnek érte. És én sem tudom kik azok…

Végignézek a tömegen, miközben kisebb szünetet tartok Morus utópisztikus világképének felvázolása közben. – Egy ilyen világban az embernek sosem kellene félnie attól, hogy bármiből is hiányt szenved. Így a társadalomban minden egyén képes volna megtartani legfőbb erényeit. S nem válhatna kapzsivá vagy ragadozóvá. Hisz ezeket a tulajdonságokat Morus szerint éppen a hiánytól való félelem teszi az emberre. És vele együtt kialakul a gőg és a dicsőség, mely nem más, mint fölöslegeink fitogtatása a többiekkel szemben. Vagyis a vétkessé válás… - Nem, ugyanúgy nem szúrom ki, kik lehetnek a testőreim, mint az elmúlt pár alkalommal. Simán lehet, hogy ez itt velem szemben. Pedig egy lány. De miért ne? Vagy az ott hátul aki úgy fest, mintha nyitott szemmel aludna. Vagy az a feke… fekete hajú…

Igen. Érzem, hogy egy pillanatra lemerevedem előadásom közben. Pedig az egyenlőség jegyében megalkotott képzeletbeli világkép nem érdemli meg hosszabban tartó szünetemet. Bár nem tudom mennyire érdekes mások számára mindaz amit mondok. Elvégre nem célom mugli filozófus generációt alakítani mágus fiatalokból. Bár a feltett kérdések és vitaindító hozzászólásokból egészen úgy érzem jó az, amit csinálok. De most csak nézek. Nézem a gyönyörű fekete hajat, azokat a sötét dacos szemeket, ahogy figyelnek engem. Ajkait, ahogy vonzó színükben kecsegtetnek a legédesebb csókkal.
Elliot… Alig állom meg, hogy ki ne mondjam a nevét. Hogy el ne suttogjam pontosan úgy, ahogy legjobb szerető nevét szokás. Érzem is, ahogy szívem nagyot dobban és szám sarkán apró mosoly jelenik meg. Eljött megnézni engem. Bizonyára végigülte az egészet, mert nem vettem észre mikor jött be. És alapból sem volt túl nagy a jövés-menés. Kiszúrtam volna… Akkor kiszúrtam volna. Ez biztos.

Feljebb tolom szemüvegem az orromon. Új darab. Direkt a tanítás miatt szereztem be. Ez a mérgezés és elrablás nem tett jót a szervezetemnek. Némileg romlott az általános egészségem, vagy mim. És így sajnos a szemeim is. Most már nem csak az íráshoz meg az olvasáshoz kell hordanom. Mindegy. Túlélem. Kicsit megköszörülöm a torkom, majd megpróbálom elvonni a tekintetem Elliotról és újra végignézni hallgatóságomon.
- Nos. – Nyelek egyet, mert érzem, hogy szinte teljesen kiszáradt a szám az izgalomtól. Itt van. Azért van itt, hogy lásson. Hát megmutatom neki, milyen is az, ha komoly vagyok, határozott és intelligens. - Morus utópiája az erkölcsi értékek megtartását szigorú szabályok betartásával képzeli el. Beszéltünk már a városok létrehozásával. A családok, sőt a családon belüli gyermekek számának és ezen családok életének szigorú szabályozásáról. De vajon ezzel valóban elhozható-e a teljes boldogság és egyenlőség? Vajon az anyagi javak kielégítése elég-e hozzá? És mi van a peremhelyzetbe kerülőkkel? Azokkal akik nem férnek be a szigorúan elképzelt modellbe?
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2018. 09. 29. - 09:14:35 »
+1

A Z  A T H É N I  I S K O L A


1999. szeptember vége

.outfit.

A kurva anyád… Rohantam, mint egy őrült, hátha elkapom azt a kis szemétládát. Valami kölyökforma volt, aki gondolkodás nélkül szakította ki a kezemből a nehezen megszerzett arany brosst. Persze megértettem, hogy azonnal kiszúrta a gyémánt berakások csillogását és hogy mindez meg is tetszett neki. Szemre való példány volt, nem csoda hát, hogy a „Névtelennek” nevezett megrendelőm is szemet vetett Mrs. Batts csodás ékszerére. Én magam is csak bámultam hosszú percekig egy hertfordshire-i utcácskában ácsorogva… észre sem véve, hogy valaki figyel. Éreztem a tárgy erejét, az abból áradó meleget, ami úgy csal magához, mint mást egy fiatal nő csábítása. Megérintett, finoman cirógatott végig az arcomon és a fülembe súgta: Vártam rád… Volt ebben az egészben valami kéjes, valami izgalmas, aminek a magamfajta nem tudott ellenállni.
Állj meg, te rohadék! – Üvöltöztem utána. Futottam, sőt rohantam, úgy hogy minden izmom fájdalmasan remegett a lábamban. Éreztem, ahogy lüktet a fájdalom a sérült combomban – ez nem olyan kis kocogás volt, amit reggelente Nat mellett csináltam. Ez durva volt, erőltetett, de utol kellett érnem.
Ott volt előttem a kölyök, éreztem az undorító, keserű szag áradt belőle. Ez nem tinta volt, amit úgy szerettem és nem is vegyül bele semmi féle édesbe, mintha szivar bűz lett volna. Csakhogy ebből az alakból lehetetlenség volt kinézni, hogy ilyesmivel élne. Szakadék volt. Egy koszos farmernadrág, egyszerű pulóver és edző cipő volt a lábán. Hihettem volna akár muglinak is, ha nem kandikál ki egy pálca markolata a farzsebéből.
Gyerünk, O’Mara, vissza kell szerezned! Vissza kell szerezned! A hang katonás parancsa ott lüktetett a fejemben, pont úgy, ahogy a fájdalom a combomban. Hamarosan bekapcsolódott a kedves kis szalag a csuklómon. Minden mozdulata újabb és újabb sötétséget pumpált belém, mintha a véremmel együtt hamarosan eljutott volna a szívembe, majd a testem minden részére. Hirtelen nem számított a kín, amit sérülésem helye okozott. Fájt, de mintha csak tovább hajtott volna ez is. Talán ez volt az én elixírem, a dühöm, amit a szalag csak még erősebben táplált belém. Ki kellett használnom ezt az erőt. Ki kellett használnom, hogy nem csak a szívem kapcsolt azonnal vadabb ritmusra, hanem az egész testemen átfutó remegés jelezte: erősebb vagyok, erősebb vagyok ennél a kis patkánynál.
Az a kép lebegett a szemem előtt, amikor Mrs. Batts kabátján megragadtam a brosst. Görcsösen kapaszkodtam belé, míg nem engedett az anyag és nem maradt az én kezemben. Másodpercek törtrésze volt az egész, még is elég volt arra, hogy a törékeny asszonyság tiszta erőből fejbe csapjon a táskájával. Pont az arcomat találta el, éreztem, hogy felreped a szám a becsapódáskor, de nem számított… nem számított semmi, csakhogy a fém hűvösségét érezhettem az ujjaim között és azt a kellemes érzést: megint győztem.
A kölyök hátrafordult és gúnyos mosollyal jutalmazta, hogy már őrült módon kapkodom a levegőt. Ki akart fárasztani, hogy le tudjon rázni. Ismert, tudta ki vagyok és mik a gyenge pontjaim. Egy pillantással jutalmazta ugyanis a sérült combomat is… de nem adtam fel. Erőlködve, fel-felnyögve a fájdalom súlya alatt, rohantam tovább előre. Kibírod, kibírod… – próbáltam bíztatni magamat, közben a szalag még vadabbá vált. Azt súgta, nem hagyhatok mást győzni, nem hagyhatom learatni a babérokat. Szükségem volt a pénzre, amit azért kapok… nem lehetet kitartott ribanc. Phillip gondolatai megint úgy hasítottak belém, mint egy hatalmas kés, amit egyenesen a szívembe döftek. Hogy lehet egy apa ilyen? Hogy lehet ennyire kegyetlen?
Berohant valami hatalmas épületbe. Nem is figyeltem mi az, csak erőlködve vettem a hatalmas lépcsősorokat, próbáltam kikerülni az embertömeget. A lábaim egyre lassabban vették a távolságot, a lihegésem zavaróan hangosnak tűnt. Mégsem álltam meg, míg láttam azt az ostoba piros kapucnit mentem és mentem előre. Egy hatalmas ajtón nyitott be, én pedig alig egy pillanattal később rontottam be. Az embertömegben nem szúrtam ki azonnal… de azt legalább leszögezhettem, az egyik akadémiára sikerült bemenekülnie. Azt, hogy pontosan melyikre, csak egy pillanattal később tudtam meg, mikor a katedránál megpillantottam Natot. Már tarthatott az előadás vagy éppen csak elkezdődött, ki tudja… egy pillanatra a nagyembereket kerestem a tekintetemmel, míg nem hangos sóhajtással vettem tudomásul: körülötte legalább minden rendben van.
Aztán beültem valamelyik hátsó sorba. Tömve volt az előadó, így alig-alig akadt egy-egy ülőhely. A tekintetemmel a másik tolvajt kerestem és csak amikor megpillantottam a kócos hajat, a piros kapucnit és a felőle áradó különös erőt, akkor villant be: Natnak nem igazán említettem, hogy újra belevágtam a régi munkámba. Nem akartam felzaklatni, csak pénzt akartam keresni… a tudta nélkül. Szerinte ez veszélyes vállalkozás volt, szerintem azonban a lehető legkönnyebb, ha csak a magam helyzetét veszem figyelembe.
Morus utópiája az erkölcsi értékek megtartását szigorú szabályok betartásával képzeli el. Beszéltünk már a városok létrehozásával. A családok, sőt a családon belüli gyermekek számának és ezen családok életének szigorú szabályozásáról. De vajon ezzel valóban elhozható-e a teljes boldogság és egyenlőség? Vajon az anyagi javak kielégítése elég-e hozzá? És mi van a peremhelyzetbe kerülőkkel? Azokkal akik nem férnek be a szigorúan elképzelt modellbe?
Hallottam Nat hangját, talán észre is vett, nem tudom… egy pillantást vetettem rá, de túl távol állt ahhoz, hogy láthassam valóban a szemembe néz-e. Amúgy is csak egyetlen gondolat fészkelt a fejembe, miközben azon tanakodtam, hogyan szedjem ki a sor másik végében ülő tolvajt a helyéről: Mi a franc az a Morus?
Kislány… beljebb mehetnék? – Suttogtam a mellettem ülő lánynak. Persze az csak kérdőn nézett rám, de én felkeltem, majd azzal a lendülettel négykézláb vetettem magam és elindultam előre. Újabb és újabb térdek ütköztek az oldalamba és láttam, hogy a tolvaj bepánikol, de nem érdekelt. El kellett jutnom annak az átkozott sornak a végéig. Képtelenség volt, hogy a mozgolódás ne tűnjön fel odalent a katedrán, de persze a zsebembe volt a kifogás, amit Natnak mondhatnék. A kölyök felpattant, ahogy elértem hozzá. Megfogtam ugyan a bokáját, de hátra rúgott, én pedig azzal a lendülettel kénytelen voltam elengedni, mielőtt betöri az orromat.
Már azon voltam, hogy pálcát rántok, de akkor meg kirontott a teremből. – A francba… – Motyogtam és felpattantam, tekintetem szinte magától vándorolt Natra, figyelve, hogy észre vett-e, hogy tönkre tettem-e az előadását.
Naplózva


Nathaniel Forest
Varázsló
*****


Az író

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2018. 09. 30. - 05:41:08 »
+1


AZ ATHÉNI ISKOLA


Egy kicsit hagyom, hogy a kérdéseim és velük együtt a mondandóm ülepedjen a hallgatóság fejében. Nem árt nekik. Minden alkalommal hagyok ilyen szünetet, de eddig nem sokan voltak akik kérdezni vagy vitatkozni mertek volna. Tény, hogy ennyi emberrel egyszerre egy kicsit nehéz is lehet vitába szállni. Talán a kétszáz fő, mint olyan, kicsit túlzás a filozófia tanítására. De az is tény, hogy nem cél feltétlenül itt és most kiképezni a jövő mágus filozófusait. Ha egy-kettőjükben megragad valami az elhangzottakból az igaziból már jó. És ha túl esünk ama kezdeti nehézségen, hogy a tanár én, azaz Nathaniel Forest a nagy író, vagyok, akkor szerintem onnantól kezdve kérdezni és vitázni is merni fognak. Sőt, talán, ha kibámészkodták magukat azok, akik csak a személyem és nem a tantárgy miatt ültek ide be, akkor ennél a tömegnél kicsit a helyzet is jobb lesz. Ami elősegítheti az eredményesebb óratartást. De mindegy. Én így is tudok beszélni. Órákig egyedül. Nem zavar. Bár én már valamelyest kiműveltem magam ezen filozófiai irányzatokból. Anno az akadémia ideje alatt még egy tudományos könyv gondolatával is kacérkodtam. De akkor még nem csinálhattam azt, amit akarok. Igazodnom kellett a főszerkesztő és legfőképp a rajongók akaratának.

- Nézzünk csak végig magunkon. Vagy a társadalmunkon, vagy akár a muglikén. Általában véve igaz ránk, már a személyek többségére. Hogy bár az életünkhöz kellenek szabályok, mind lázadtunk már valaha, valami ellen. Ha más ellen nem, akkor egy-egy apró iskolai szabályzat ellen, ki a Roxfortban, ki másik mágusiskolában… Ez az életünk, sőt a fejlődésünk része. Nem csak egyénileg, de társadalmilag is…   

Eltűnt… Futtatom körbe a tekintetem, miközben újabb mozdulattal igazítok szemüvegemen. Úgy fest ez lesz az új pótcselekvésem, miközben ujjaimmal egy krétát szorongatok. Nem mintha eddig a témán és a címen kívül bármi mást felírtam volna a táblára… Azt viszont akkora betűkkel, hogy seprűről is látni lehetne. Tipikus… Ennyire azonban nem tartok rossz órát. Eddig egy diák sem ment ki közben, csak úgy, hogy aztán vissza is tért. Miért éppen Elliot tűnik el? Ennyire unalmas? Hogy jött és inkább ment is? Újra körbepillantok, immáron kicsit megijedve. Úgy örültem annak, hogy bent volt. Olyan jó volt ott látni a többi ember között. Egyszerre megnyugtató és nagyon-nagyon izgalmas. A szívem gyorsabban dobogott. Büszkén húztam ki magam akkor, ami tartás persze most engedett kicsit. Főleg, mivel szemem sarkából némi mozgolódást szúrtam ki és érdeklődve odafordultam. Előbb valami kölyök állt fel és rontott ki a teremből, aztán a jól ismert frizura került elő egy pad takarásából és ugrott lényegében a srác után. – Mi a…? – Bukott ki belőlem a kérdés, mire persze egy komplett terem figyelmét sikerült az ajtó felé irányítanom.

Szemem kikerekedett a csodálkozástól, nem nagyon tudtam hirtelen mire vélni a jelenetet. Bár Elliot esetében pont semmi sem volt lehetetlen. A baj csak az, hogy az elmúlt hetek eseményeiből kiindulva a legrosszabbak egyikére gondoltam azon nyomban. Kezemmel jeleztem a lezajlott jelenethez legközelebb álló nagyemberemnek, hogy utána. Persze erre vagy még kettő felkerekedett. Egy azért, hogy társa után rohanjon, egy meg azért, hogy elém ugorjon. Remek... Sóhajtok egy nagyot. És csak annyi időm van, hogy elmondjam: - Öt perc szünet! – Mielőtt én is fogom magam és félredobva minden tanári büszkeségem a kis rohanó csoport után vetem magam.

- Elliot! – Kiabálom a folyosón, teljesen kieresztve orgánumom, bár a lényeg az lenne, hogy végre elkapjuk azt a valakit, akit ő üldöz. Előkapom pálcám, bár látom, hogy nagyembereim bőségesen kihasználják már átokszórási képességeiket. Miközben egy kar megragadva engem próbálna talán valami biztonságfélébe visszatuszkolni. Bár jelenleg nagyobb veszélyben érzem a szökevényt, mint magamat. – Kapjátok el! Engem meg eresszetek! – Mondom kicsit dühösen és nem engedek az erős karoknak, ugyanúgy rohanok a kis jelenet után. Persze már minket néz a fél iskola. Remélem egy ilyen jelenet után nem raknak ki a tanári karból, mert élvezem a tanítást. Csak az a kölyök kerüljön a kezeim közé, aki tönkre tette az előadásomat… Igen. Mindkettő… 
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2018. 09. 30. - 08:22:22 »
+1

A Z  A T H É N I  I S K O L A


1999. szeptember vége

.outfit.

Bassza meg, de egy idióta vagy O’Mara! – üvöltözött az aprócska hang a fejemben. Hallottam, hogy Nat megakadt, mikor felpattantam… éreztem, hogy nem kellett volna a srác után rohannom. Egyszerűen csak várnom kellett volna, míg vége az órának és utána a nyomára bukkanni. Talán az hatott az ösztöneimre, mikor újra megéreztem az ékszer csábító mágiáját, ott lüktetett körülöttem és mintha a szívem is felvette volna annak vad ritmusát. Egy pillanatra lehunytam a szememet, hagytam, hogy a hatalmába kerítsen és vezessen. Tudtam, hogy megtalálom, tudtam, hogy ráérzek merre kell mennem. Az egyetlen képességem, amiről azt hittem, már régen elveszett, most úgy lángolt bennem, mint egy hatalmas máglya. Hangossá vált a lélegzetem, a mellkasomban pedig mintha a lelkem egy aprócska dobot vert volna. Éreztem, ahogy átfut rajtam egy utolsó remegés, majd a testem önkéntelenül vetette magát a srác után.
Úgy rontottam ki az ajtón, mint egy őrült. Megvadult vadállatként vettem a távolságokat, éppen csak egy hangos sóhajt hagyta el a hangomat, ahogy a harmadik-negyedik lépésre megéreztem a lüktetést a combomban, majd az idegtépő fájdalmat. Visszatért a régi O’Mara, aki akár tűzön-vízen át verekedte magát, ha valami nagyon kellett neki. Láttam a piros kapucnit, láttam, ahogy a hallgatók seregében próbál meg magának utat törni. Sokkal előbb járt, mint én… sokkal gyorsabb volt és fiatalabb is. Csak egy kölyök volt, aki felbérelte pontosan tudta, mire vagyok képes, tisztában volt azzal, hogy a gyorsaság az én erősségem. A sérülésemet is ismerhette, másképp nem tudta volna, miként meríthet ki.
Elliot!
Nat hangja villámcsapásként ért. A testem úgy remegett meg, mintha a hatalmas feszültség átfutott volna rajta. Gyorsan fékeztem, a pálcámat kutatva lapultam a falhoz, hogy visszanézzek a hosszú folyosóra, ahonnan érkeztem. Megláttam őt, a vadiúj szemüvegében, amiben a nagyembereivel – talán – vitatkozik. Nyeltem, ahogy felfogtam: ez az én férjem, ebben a csodás, professzoros külsőben és én, igen éppen én csesztem el az óráját. Elfogott a bűntudat és egy pillanatra meg is feledkeztem az üldözőmről. Magyarázatot kellett találnom a történtekre… ezért ezer meg ezer gondolatot kellett végig pörgetnem a fejemben. Közben láttam, ahogy a nagyemberek felém indulnak, pánikszerűen slisszoltam be a mosdóba. Az ajtó mögül figyeltem, mikor haladnak már végre el és tudok visszatérni nélkülük Nathoz. Nem volt szükségem díszkíséretre – ha egyáltalán valóban rám vadásztak.
A mosdóban állva legalább azt is konstatálhattam, hogy mekkora szerencsém van, amiért nem jártam akadémiára. Elviselhetetlen ammónia szag volt, amit az idehelyezett, Madam Suvickusz-féle jázminos illatosító oldat sem igazán fedett el. Megpróbáltam kibírni egy percig levegő nélkül, aminek hála, kissé szédelegve léptem ki az immár biztonságos folyosóra.
Lassan indultam meg a másik folyosón álló Nat felé. Végig mértem újra abban a ruhában, abban a szemüvegben és egyszerűen imádtam. Ilyennek szerettem látni, nagynak, erősnek és okosnak. Volt valami vonzó abban, hogy professzor lett belőle… talán még tekintélyt parancsolóbbnak hatott. Sokszor álmodoztam arról, hogy beülök meglepni az egyik előadására, csakhogy tapasztalhassam, milyen amikor dolgozik… milyen amikor tanár.
Elmosolyodtam, annyira tetszett a megjelenése. Mégsem értem hozzá, mikor végre torpantam úgy két lépésnyire előtte. Inkább a zsebembe dugtam a kezeimet és úgy tettem, mintha nem is irritálna annyira, hogy valaki éppen azzal az ékszerrel rohan, amivel nekem kéne holnap megjelennem az átkozott Vakegérben, hogy végre pénzhez jussak.
Szia, Mr. Szexiprofesszor. – Köszöntem neki a lehető legnyugodtabb hangon. – Imádom az órádat… csak ki kellett rohannom a mosdóba… – magyarázkodtam, miközben még egy lépést tettem felé. – Megígérem, következőnek rendesen jegyzetelek.


Naplózva


Nathaniel Forest
Varázsló
*****


Az író

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2018. 10. 02. - 10:03:06 »
+1


AZ ATHÉNI ISKOLA


- Hát ez aztán remek. – Bukik ki belőlem, miközben a nagyembereimmel hadakozok, akik megpróbálnak visszatuszkolni a nagyelőadóba, meg azon belül is gondolom én a tanári szertárba, mivel az a kijelölt biztonsági zóna. Csakhogy éppenséggel nem vagyok veszélyben. Én legalábbis messze nem érzem magam abban. Arról nem is beszélve, hogy ez a jelenet egészen úgy festhet kívülről, mintha engem akarnának épp elkapni. Holott azt a piros kapucnist kéne elkapni, Elliotot pedig megállítani. De rendben értem én. A biztonságom a lényeg, a nagy baj az, hogy nekem meg Elliot biztonsága a lényeg… Amit még ő maga sem akar megérteni, szóval a nagyembereimnél inkább nem is próbálkozom ezzel a ténnyel.
Végre lerázom magamról a kezeiket, amikkel próbálnak gúzsba fogva, levegőtől elfojtva is védelmezni. És sikerül rávennem őket, hogy a rohanó kölyök, meg Elliot után szaladjanak ők is. Merlinre… Morgok, mert úgy érzem a totális szabadságom veszett oda Phillipnek hála, amiért egyszer rohadtul bosszút állok valahogy… És most még a tanári méltóságomat is sikerült lehúzniuk a lehúzón azzal, hogy majdhogynem rám vetették magukat. Ennyi erővel beugorhattam volna a diáksereg közé is, hogy itt vagyok, most öleljen és fogdosson meg az aki akar… Ahh… Nézek körbe inkább bosszúsan, konstatálva, hogy egy darab őr azért itt maradt őrizni a fenekem, bár ő elhúzódott legalább tisztes távolságba…

A baj csak az, hogy a szívem úgy kalapál, hogy majd kiszakad a mellkasomból. Még, ha mérges is vagyok most a dolgokra, arra, hogy meg kellett szakítanom az órám, hogy a hallgatók így láttak… Akkor is az a legrosszabb érzés, hogy nem tudtam Elliot után futni, pedig segítségre lett volna szüksége. Vajon mi történhetett? Mi volt ez az egész? Mit vett el tőle? Vagy épp mi tudott a srác? Megannyi kérdés zakatolt a fejemben, miközben próbáltam rendbe szedni magam. Öt percet mondtam… Szóval van még vagy három perc a szünetből, amíg összeszedem magam. Ha egyáltalán össze tudom, bár erősen kétlem, hogy ennek az órának még lehet ma folytatása… Lehet nem kéne erőltetni. Kukucskálok be az ajtón, látom, hogy kezd helyre állni a béke, itt kint is, ott bent is. a hallgatók jönnek-mennek, esznek, isznak, csacsognak. Pont, mint az én időmben. Pont, mint azelőtt, hogy a nagyembereim, én, Mr. Elliot Forest és Mr. Pirospulcsis Idegen egy komplett színházi jelenetet letoltunk a folyosón. Nem jöttem még rá, hogy az életem egy tragédiára vagy egy borzasztóan rosszra sikeredett komédiára emlékeztet-e jobban.

Ennek az eldöntésén pedig az sem segít, amikor meglátom Elliotot a folyosón felém közeledni. – Mi a franc? – Csúszik ki megint egy remek, összetett mondat a torkomon. Merthogy, bár Elliot kicsit szaporán veszi a levegőt, amit azonnal kiszúrok, de nyoma sincs olyan szintű zaklatottságnak, mint amire számítottam. Sem zaklatottságnak, sem félelemnek, sem dühnek… Mintha nem rohant volna az előbb szinte kétségbeesett energiatömeggel egy fiú után. Mintha ez a szituáció, nem ugyanaz a szituáció lenne, mint aminek az előbb részese voltam.

- Szia. – Köszöntem én is annyi nyugodtsággal a hangomban, amennyit rá tudtam erőltetni, így nagyjából szóhoz sem jutva a döbbenettől. Bár tény, hogy a szexiprofesszor megszólítás eléggé bejött. És bizonyára el tudna indítani egy bizonyos folyamatot, aminek a végén Elliot egy tanári asztalon nyögdécselne alattam olyan hangosan és szégyentelenül, hogy be kéne fognom a kis száját, nehogy lebuktasson. De majd annak is eljön az ideje. – Hmm… A mosdóba mi? – Kérdezem már-már komor arccal, mert nem igazán kedvelem amikor megpróbál átverni. - Gyere. – Mondom parancsoló hangon és hozzá párosuló mimikával, aztán a nagyelőadó felé mutatok. Nagyemberemnek jelzem, hogy tisztes távolban követhet, ha akar és gyanítom akar… Aztán belépek a terembe. – Az órának mára vége! – Zengem be tanári orgánumommal a termet. – A jövő órára szükséges kötelező olvasmányt ismerik. Az ajánlott mugli irodalom hasonló témában: Lois Lowry, Az emlékek őre. A modern kori irodalom és filozófia párhuzamáról is szót fogunk ejteni, érdemes hát legalább belenézni. – Jelentem ki, majd szememmel a katedra melletti ajtóra pillantok és Elliotnak is jelzem, hogy nyomás oda szépen befelé. Bár simán lehet, hogy ennyi idő alatt már a nagyemberek is elkapták, akit el kell,d e ezen nem problémázok inkább. Csak beterelem Elliotot a mugliismeret szertárba. Ami persze koszos, poros és tele van egy halom sosem használt vacakkal. Esküszöm, hogy ezt fogom és kisöpröm valamelyik nap, mert csak ezer éves mugli tárgyak vannak benne, amik szerintem már rég elavultak…

- Nos… Tudom, hogy messze nem érdekel az órám. És gyanúsan két percet sem ültél végig belőle. És láttam, amint egy srácot üldöztél a folyosón, akinek a nagyembereim elvileg a nyomában vannak. Már, ha nem kétbalkezes tuskók már megint… Szóval. Várom szépen a magyarázatod, mi is volt ez az egész. Mert nem tűnik úgy, mintha bajban lennél. Ami egyrészt megnyugtató másrészt további kérdéseket vet fel…
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2018. 10. 03. - 07:54:32 »
+1

A Z  A T H É N I  I S K O L A


1999. szeptember vége

.outfit.

Na most fogja letépni a fejemet… Egy sóhajtás szakadt fel belőlem, ahogy a tekintetem találkozott Natéval a folyosón. Lassan, nyugodtan, szinte természetesen lépkedtem felé, mintha az égvilágon semmi sem történt volna. Tudtam, hogy miként kell majd kezdenem a mondandómat ahhoz, hogy eltereljem a figyelmét arról, ami történt. El akartam fedni az iménti kisebb incidenst… tudván, nem kellett volna a srác után vetnem magamat. Mekkora ostobaság is volt! Hiszen az én érzékeimmel még az óra után is könnyedén megtaláltam volna Pirospulcsit, hacsak nem tűnik el az iskola épületéből. De ő ezt nem tudhatta rólam, hiszen a legféltettebb titkaim közé tartozott. Kinek mondhattam volna el úgy mégis, hogy bizsergést érzek, szenvedélyt és vágyat a varázstárgyak közelében? Hogy azok olyan könnyen vonnak magukhoz, mint egy ruhátlan nő a kedvesét? Mintha csak az orromban éreztem volna az illatukat, egyszerűen követtem őket bárhova… hol nagyobb, hol kisebb távokon belül. Nem tudom, mi volt ez az egész, de félelmetes erővel vonzottak magukhoz. Talán így születtem, talán az évek alatt fejlődött ki ez a képesség a rengeteg varázstárgy közelében. Tengerszemben is azért éreztem magamat igazán otthon, mert éreztem a vibrálást, éreztem, amint a ládába zárt tárgyak kellemessé teszik a „levegőt.” Nat megértette volna mindezt? Kétlem… hiszen én sem igazán értettem soha, csak élveztem.
Amint elé értem, tudtam, hogy hibát követtem el. Tudtam, hogy ennek csak is rossz vége lehet… már az arckifejezése mindent elárult: tönkre tettem az előadását, ahogyan eddig is sejtettem. Mégis megpróbáltam a szemébe nézni, természetesen beszélni, úgy magyarázkodni, hogy a helyzet az én előnyömre váljon.
Hmm… A mosdóba mi? – Az arca komorrabbá vált a kérdés közben. – Gyere. – Érdekezett aztán a parancs.
Nem volt más választásom. Az ellenállás csak is vitát szült volna, azt pedig most szívem szerint elkerültem volna. Nem akartam bevallani még véletlenül sem, hogy megint kincsekre vadászom, habár majd megőrjített az izgalom, hiszen még mindig ott éreztem a levegőben a kis bross erejét. A szívem még mindig vadul kalapált, mikor távolodni kezdtem az engem vonzó mágiától. Átléptem az előadó küszöbét és csak vártam, míg Nat a hallgatókhoz szól, elküldi őket. Aztán csak haladtam előre, arra amerre terelt.
Fogalmam sem volt, mi vár rám… de ha egy külön helységbe akar vinni, akkor jól tudtam: csak két féle kimenetele lehet a dolognak. Én persze most nem választhattam a kellemesebbet, mert akkor biztosan lekésem a brosst és ezek a nagyemberek közel sem olyan okosak, hogy elkapják nekem a srácot. Nem, egy tolvajt nem olyan könnyű kézre keríteni, legyen akármilyen drága öltöny és drága pálca az ember birtokában. Ehhez több kell, valami olyasmi, ami bennem is megvan.
Elhaladtam a katedra mellett, ahol korábban Nat olyan gyönyörűen beszélt. Szerelmes voltam a hangjába, pontosan úgy, ahogyan belé is… volt, hogy odahaza is lehunyt szemmel hallgattam, ahogy beszélt Adához. Megnyugtatott az a mély orgánum, olyan volt, mint egy vihar, amit az ember a házból hallgat csupán. A kopogó cseppek hangját idézte, a szelet, amik sokkal erősebbek voltak nálam. Tudtam: ha hinne magában bármikor legyőzne és én szinte sóvárogtam ezután mindennap… még ha ő nem is értette a miértjét.
Tizenöt éves korom óta nekem kellett erősnek lennem, nekem kellett győznöm… nekem kellett irányítanom. Olyan jó lett volna, ha csak egyszer valaki azt tudta volna mondani: most minden másképp lesz, nem neked kell talpon maradnod, nem neked kell megmondanod, mi lesz. Csak hódolj be nekem. S Natnak szíves örömest fejet is hajtottam volna.
A kis helyiség porát szippantottam be először. Borzasztóan dohos, állott szag uralkodott. Furcsa tárgyak kopott sora is volt odabent… nem figyeltem meg jobban őket. Azonnal megfordultam, Nat szemeibe akartam nézni. Olyan gyönyörűen csillogtak az új szemüvege mögött.
Nos… Tudom, hogy messze nem érdekel az órám. És gyanúsan két percet sem ültél végig belőle. És láttam, amint egy srácot üldöztél a folyosón, akinek a nagyembereim elvileg a nyomában vannak. Már, ha nem kétbalkezes tuskók már megint… Szóval. Várom szépen a magyarázatod, mi is volt ez az egész. Mert nem tűnik úgy, mintha bajban lennél. Ami egyrészt megnyugtató másrészt további kérdéseket vet fel…
Nyeltem egyet. Közelebb léptem hozzá. Tenyeremet a zakójára csúsztattam, majd az ing gallérjára. Kicsit eljátszottam a nyakkendőjével. Na, most légy okos, O’Mara… de rohadtul, mielőtt jobban kiakad! Igen, szerettem, mikor erős, de nem az új munkahelyén akartam kiborítani. Nem akartam tönkretenni az előadását sem, mert tudtam, milyen fontos neki.
Jó… hát egy kicsit elkéstem. Elfelejtettem, hogy hánykor kezdődik. – Vettem egy mély levegőt. A porszemek csiklandozni kezdték az orromat, mégsem dörzsöltem meg. Ujjaim még mindig a nyakkendővel játszottak. A testemmel kicsit jobban hozzá simultam. Jó volt érezni a melegségét.
Valójában nem üldöztem senkit. Csak ki akartam menni a mosdóba… – Magyaráztam tovább. Közelebb húztam magamhoz a nyakkendőjénél fogva, ajkaihoz tapasztottam finoman az enyémeket. Először csak közéjük leheltem, aztán lágy puszit nyomtam rájuk. – Tudod, nagyon jól áll neked ez a tanárkodás.
Naplózva


Nathaniel Forest
Varázsló
*****


Az író

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2018. 10. 06. - 09:27:04 »
+1


AZ ATHÉNI ISKOLA


- Persze… - Állapítottam meg cseppet sem meggyőződve. Tudom, hogy most is hazugsággal etet. Nem tudom miért hiszi azt az esetek egy furcsa százalékában, hogy totálisan hülye vagyok. Mert pechére nem. Lehet Esménél bevált az, hogy csak szépen nézett rá. De az is lehet, hogy én már jobban ismerem. Vagy egy másik oldalát mutatja felém. Igen, ez is valószínű… Hisz a velem való kapcsolata nagyon más, mint amilyen azzal a lánnyal volt. De akkor is… Nem gondolhatja, hogy nem érzem a szavai mögötti valóságot… Különben is, csak bele kell néznem sötét kis szemeibe, hogy lássam, most épp nem dacos. Az ellentmondó csillogás helyett most furfang villan benne, ahogy én rám néz. Ismerlek már Elliot Forest, mint a rossz pénzt. És pontosan így imádlak.
Tetszik ugyanis, amikor elterelésként csábítani próbál. Ujjai most is ott pihennek ingemen, s testünk finoman, aprón össze-össze ér. Miatta. Mert ő így mozdul, direkt. Még nyakkendőm is megigazítja kedvesen, hogy minél inkább eltereljen engem a tudatomtól. S így attól a ténytől is, hogy láttam, amint üldöz valakit. Mondanám, hogy jól csinálja. De az esetek nagy részében csak azt éri el, hogy felkapom, egy ágyra vagy íróasztalra, vagy csak simán egy falnak döntöm és jól megszexelem. Aztán persze baromira összeveszünk, mert ő azt gondolja, hogy a szex volt a fizetség a témáért és már nem kell róla többet beszélnie. Csak én meg nem így gondolom, kifejezett sajnálatára…

Elmosolyodtam, mikor nyakkendőmnél fogva közelebb húzott magához és finoman megpuszilta ajkaimat. Élveztem. De én nem érintettem őt még egy darabig. Csak zsebre tett kezeimmel hagytam, hogy lehelete és finom csókjának íze ott játsszon ajkaimon. S közben mosolyomba enyhe gonoszság költözött. Csak hagytam, hogy eltávolodjon tőlem kicsit és néztem sötét, hazudni próbáló szemeibe. – Megvagy. – Jelentem egyszerűen, közel lehelve, szinte én is az ajkainak az egyszerű kis szót. Aztán felegyenesedem, elhúzódva teljesen tőle, hogy végül hirtelen mozdulva ragadjam a karomba, söpörjek le egy komódról pár poros mugli vacakot és tegyem fel a helyükre Elliotot. Most szemtől szemben vagyunk, miközben szorosan tartom kezeim között, hogy ne tudjon se megszökni, se testével manipulálni engem. A végén úgyis az lesz, amiről már rég fantáziálok… A munkahelyi szex mindig is a kedvenceim közé tartozott. És tudom, hogy nagyon is bejövök neki így, tanárként.

- Szóval… Csak elkéstél? Csak mosdóban voltál? – Kérdezek vissza, még mindig inkább higgadtan, semmint idegesen. Nem szerettem ha hazudik, azt főleg nem, ha megpróbált becsapni. De most valahogy inkább élveztem a szitut, semmint idegesített. Főleg, hogy amúgy ott volt az a vállaimról lehullott súlyos kő, amit az ő nyugalma okozott. Az elején valami nagyon rosszra gondoltam, talán megint Phillip kavarására. De már látom, hogy messze nem erről van szó… Ez pedig tetszik. Ilyennek ismertem meg Elliotot, cselesnek és dacosnak. Igen, hisz egy tolvaj volt. Én pedig azzal együtt imádtam. Hát imádom most is… És vélhetőleg örökké. – És a srác, aki előtted robbant ki a teremből? Neki bizonyosan csak hasmenése volt, vagy elfelejtette, hogy otthon égve hagyta a tűzhelyet… - Gonoszkásan felnevetek, miután kimondom a szavakat. – Ahha. Ezekkel etess mást, de ne engem. – Morgom, miközben komolyan nézek rá szemüvegem mögül. Persze kicsit rájátszom az egészre és még mindig sokkal inkább tetszik a helyzet, mint kellene, de gyanús, hogy erre maga Elliot is rájön. Én csak folytatom azt, amit csábító kis ujjai már elkezdtek. A játékot, a játszmát, amitől mi vagyunk mi. És most kezemmel és testemmel is szorosan ott tartom a koszos mugli tárgyak mellett, éreztetve, hogy innen bizony nincs menekülés most. – Ki vele Elliot! Tönkre tetted az órám, az a minimum, hogy szépen megmondod, miért is…
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2018. 10. 10. - 15:08:11 »
+1

A Z  A T H É N I  I S K O L A


1999. szeptember vége

+16

.outfit.

Harc. Ez volt a mi szenvedélyünk macska-egér játéka… mintha valami rajtunk túl nőtt feszültség lenne, amit hazugságokkal és csellel lehet levezetni. Valakinek győzni kellett, valakinek meg kellett nyerni a háborút, mielőtt testünk egymásba simulhatott volna s én mindig hagytam magamat legyűrni. Harcoltam, mégis könnyedén megadtam magamat Nat szavainak, érintéseinket. Olyan hatással volt rám, mint korábban senkit. Azt kívántam, bár legyőzne mindennap, bár felém kerekedne. Nem kellett talpon maradnom, nem volt bennem az a büszkeség, mint a valódi párbajok során. Neki nem kellett bizonyítanom sem, ő nem Phillip volt. Talán ezért is akartam hozzá kötni magam, mert míg mindig én voltam az, aki vérző sebbel is talpon maradt, előtte nem kellett az erőset játszanom.
Tetszett, ahogy eljátszottunk egymással. Tetszett, ahogy hülyíthetem egy-két buta hazugsággal, amit ő azonnal kiszúrt. De a legjobban azt élveztem, ahogy ujjaim finoman simítanak végig nyakkendője selymes anyagán. Egy kicsit erősebben húztam magam felé, mint terveztem, de érezni akartam az ajkait. El akartam vele hitetni, hogy az igazat mondom és valóban miatta tévedtem éppen ebbe az előadóba. Csakhogy nem érintett, nem simult hozzám, hagyott küzdeni engem.
Megvagy. – Az ajkaimnak lehelte ezt a rövidke mondatot. Éreztem, ahogy minden porcikám beleremegett. Kék szemeim egyenesen az én tekintetembe fúródtak… mondani akartam valamit, de csak egy halk kis nyögés hagyta el az ajkaimat.
A nyakkendője kicsúszott ujjaim fogságából a hirtelen mozdulatra. Hallottam, ahogy könnyedén lelöki a ócskának ható mugli tárgyakat… és felszállt a hatalmas por, amit azonnal beszippantottam. Nyelnem kellett egyet, hogy ne üljön meg a hosszú évek óta itt ülő kosz a torkomba. Ezért Nat könnyedén felkaphatott, mintha csak egy baba volnék. Erős kezei odaszegeztek a bútordarabhoz és bár tudtam, ki tudnék szabadulni, még is jobban tetszett elkönyvelni magamban, hogy: képtelenség volna menekülni.
Szóval… Csak elkéstél? Csak mosdóban voltál?
Elvigyorodtam és lassan bólintottam. Közben tenyereimet a vállaira fektettem, finoman masszíroztam végig rajtuk, míg ujjaim a nyakára siklottak. Éreztem a tarkóján a puha tincseket és imádtam, ahogy végig cirógattak a bőrömön. Szerettem volna ott maradni vele, szerettem volna vele tölteni az órája után időt… csakhogy közben ott lüktetett az az őrült vágy. Az hajtott volna még mindig kincsem elrablójához. A szalag felvette szívem megvadult ritmusát, minden porcikámban ott égett a tudat: a közelben van még a bross. Úgy szerettem volna érezni az érdes felületét az ujjaim között, úgy szerettem volna egy kicsit magamnál tartani, mielőtt tovább adom.
És a srác, aki előtted robbant ki a teremből? Neki bizonyosan csak hasmenése volt, vagy elfelejtette, hogy otthon égve hagyta a tűzhelyet… – Folytatta, én pedig csak néztem a dühös szemeibe, dacosan, ellenkezőn. Nem érdekelt a nevetés, a morgás vagy a gúny, ami ott csengett a hangjába. – Ahha. Ezekkel etess mást, de ne engem.
Ellen kellett állnom. Úgy kellett tennem, mintha nekem lenne igazam, de a testem már annyira megadta volna neki magát… annyira bújtam volna hozzá… csak a lelkem és a szívem nem tudott nyugodni, ami még mindig vadul vágyakozott a kincsem után. Tudtam, hogy Nat félig játszik s félig komoly… hogy ő is azt akarja, amit az én testem kívánt. Csakhogy nem engedhettem neki. Ott volt az a gát, ami akadályként állt a szenvedély és a kincs között.
Ki vele Elliot! Tönkre tetted az órám, az a minimum, hogy szépen megmondod, miért is…
Zavarba jöttem. Éreztem, ahogy nagyokat pislogok, szinte önkéntelenül. Talán egy csepp kérlelés is csillogott a tekintetembe, hogy jelezzem Natnak: nem ez volt a szándékom. Csakhogy megint letaglózott. Nem csak a külseje, hanem az erő, ami belőle áradt. Vajon belőlem merítette mindezt? Vagy megerősödött, mert Reagan már nincs és az apámat is semmibe tudjuk venni közösen?
Nem én tettem tönkre… – Kezdtem magyarázkodni. – Az a srác volt, aki először rontott ki az ajtón. Én csak a mosdóba siettem. – Tettem hozzá aztán, ujjaim megint végig cirógattak Nat nyakán és takóján.
Kicsit közelebb hajoltam hozzá. Arcomat az arcához simítottam, hogy érezzem a puha szőrszálakat végig simítani a bőrömön. Szerettem az illatát, a cirógatását a bőrömön. Lábaimmal átkulcsoltam a testét, nem akartam, hogy távolabb menjen tőlem, mert már csak a csábítás volt az egyetlen eszközöm.
Ha most elengedsz, otthon mindent megkapsz, amit csak szeretnél. – Suttogtam a fülébe. – Azért jöttem ide, hogy elcsábítsalak… hogy úgy gyere haza…

Naplózva


Nathaniel Forest
Varázsló
*****


Az író

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2018. 10. 14. - 10:47:13 »
+1


AZ ATHÉNI ISKOLA


Nem értem az életet. Miért van az, hogy még mindig… Még mindig ugyanolyan hatással van rám ez a kis dacos szemű, mint a legelején? Valahányszor meglátom, egyszerűen úgy borul fel napom fontossági sorrendje, mint egy rosszul balanszolt hajó a vízen. Lehetek bárhol, ő pedig tehet bármit, én képes vagyok végül mindent felrúgni érte vagy miatta. Nem számít semmi a közelében. A kötelezettségek elhalványulnak mögötte, holott hallanom kéne, ahogy kiabálnak az elzárt szoba ajtaján, hogy most velük éne foglalkoznom. Mégsem teszem. Csak nézek a sötét szemekbe, mint most is, és bármi ami a mi világunkon kívül esik az jelentéktelen. Az nem fontos, vagy talán nem is létezik.
Hagyom… sőt akarom, hogy játsszon velem, s érzem közben ahogy szívverésem és légzésem is az övéhez igazodik. Együtt vagyunk már, nem csak a körülöttünk szikrázó, védő levegő jelzi ezt, de testem is, ami tökéletesen az övéhez igazodik. Tudom mit akar. Tudom mikor szórakozik velem. S bár van, hogy nem értem, vagy nem úgy reagálok rá, ahogy ő akarja, a végén mégis mindkettőnk jutalma ott van. Az összefonódott testünk egy élet fájdalmáért jár vigaszul nekünk. S én minduntalan örömmel adom meg magam vágyaimnak, s húzom bele magammal Elliotot is.

Ahh… Sóhajtom, de remélem elfedem még kicsit mennyire kívánom is forrón csókolni és harapdálni az ajkait. Nem mintha nem lennék tisztában vele, hogy nagyon is érzi vágyaimat. Csak még tart a játék, a színdarab, addig nem akarom egyértelműen magamhoz rántani. Hagy élvezze még ő is és én is mindennek az izgalmát. Ahogy ott szikrázik közöttünk a lehetőség. Bár tény, hogy nagyra nyílt szemei és ártatlanságot tettető pislogásai nem segítenek az önmegtartóztatásban. De gyanítom egészen pontosan ez is a célja a kis Átokfajzatnak. Szóval igyekeztem magamban tartani sóhajaimat, még ha testemnek nem is parancsolhattam. Csak gépiesen hagytam, hogy közelebb húzzon magához. Élveztem, hogy csábít, még ha tudtam is, valamit el akar rejteni vonzereje mögé. A baj csak az, hogy pontosan e miatt akartam még inkább tudni, vajon mi lehet az…

- Szóval a terv az volt, hogy kanosan tartsam meg az órám végét és te majd szépen vársz otthon? – Kérdezem, miközben kezem végigsiklik combján, hogy még szorosabban préseljem össze testünket. – Hazudsz! – Hajolok közel hozzá, hogy ismét az ajkainak leheljem ezt a kis szót, mint az előbb is. De igen, ez az egész szituáció túlzottan is izgató, hisz én is megérzem leheletét ajkaimon és az szinte végigbizserget testemen. – Ha most hazamennék, hoppon maradnék. És te futnál tovább a kis tolvaj után, aki elvitte a zsákmányod. Igaz? – Kérdezem gonoszkásan, lefogva a kezeit, mintha ezzel is jelezném hol kéne lennie jutalmának, amit elvettek tőle. – Miért is engednélek el? – Kérdezem aztán, kicsit hátrább húzódva, de nem kibontakozva lábai közül. Egyszerűen nézek rá, mintha nem hevítene belülről olyan erővel a vágyakozás, hogy az már szinte fáj. Csak nézem, pont olyan leheletnyi lelkesedést tükrözően, mint mikor diáktól várom a válaszát. – Nekem ez nem tűnik túl jó üzletnek. – Vonok vállat, aztán újra közelebb hajolok, de nem megcsókolom, csak végigdörzsölök ujjammal ajkain. – Szerintem. És ez egy nagyon kedvező ajánlat lesz. – Suttogom egészen közel hajolva füléhez. - Most is az enyém leszel. Itt ezen az asztalon. Aztán otthon is a dolgozószobámban. Ennyi a minimum kárpótlási díja a tönkretett órámnak. Értékesebb vagyok, mint bármi, amit lopnál…
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2018. 10. 17. - 07:02:13 »
+1

A Z  A T H É N I  I S K O L A


1999. szeptember vége

+16

.outfit.

Ott lüktetett a távolban a különös mágia, ami korábban megszűnt egy pillanatra, majd olyan erővel robbant be újra a képbe, hogy a szívem kihagyott egy ütemet. Éreztem, ahogy végig cirógat az arcomon, Nat kesernyés-édes illatfelhője felett. Beleborzongtam a gondolatba, hogy vajon milyen közel is lehet most hozzám az a bross… és milyen szép, aranyosan csilloghat a fényben, megvillantva a fehér köveket, amik díszítik. Ki kell jutnod innen, O’Mara… – suttogta a kis hang, valahonnan távolról, elmém legsötétebb bugyraiból. Tudtam, hogy mit akar… tudtam, hogy vissza akarja szerezni a jussomat, újra hajtani a győzelmet. Csakhogy a testem másra vágyott. Bizsergett Nat minden érintése alatt, csókokra és finom simításokra áhítozva. Lábaim remegve kulcsolták át a testén, közelebb vonva magamhoz. Ujjaim önkéntelenül játszottak a tarkójára simuló tincsekkel… csak az elmém nem nyugodott. Ott zakatolt benne egyetlen szó: Győzni, győzni, győzni… S mintha minden áron csak ezt az egy dolgot akarná, megpróbált elválasztani a kellemes melegségtől, ami testünk összesimulásakor keletkezett.
–  Szóval a terv az volt, hogy kanosan tartsam meg az órám végét és te majd szépen vársz otthon?
Elvigyorodtam. Talán a „kanos” szó hallatán, talán csak azért, mert valóban hozzám illő, csodás gondolat lett volna. Nat is érezhette, hogy ezzel valami nincs rendben. Ahogy közelebb hajolt és ajkaim közé lehelte azt az egyetlen szót – „hazudsz” –, beleremegtem. Egy halk sóhajtás hagyta el az ajkaimat, megannyi érzés lüktetett bennem és hatalmas lavinaként indult meg. A vágyak, mintha egyre inkább tompították volna elmém vad kapálózását. Már csak a szalag lüktetett ott a csuklómon.
Ha most hazamennék, hoppon maradnék. És te futnál tovább a kis tolvaj után, aki elvitte a zsákmányod. Igaz?
Hozzám ért megint, lefogta a kezeimet, amik eddig őt simogatták. Csak ekkor fogtam fel, hogy milyen gyengéd mozdulatot is szakított félbe… talán Naton kívül soha, senki sem volt képes ilyesmi kiváltani belőlem… ha még is, akkor nem tarthatott sokáig. Egyetlen kapcsolatom sem élt tovább egy-két hónapnál többet. Egyetlen kapcsolatom sem volt érzelmekben dús, kellemesen cirógató, biztonságot nyújtó. Esmé, ő volt az első aki megtörte a kemény oldalam, aki kirángatott a sötét kis lyukból, amibe magamat száműztem. Emlékszem, milyen könnyedén törte át a falamat. Már-már különös volt belegondolni, hogy éppen miatta építettem újra fel azt. Nat más volt, előle nem kellett bujkálnom, még ha fájdalmat is okozott.
Nem volt semmilyen kis tolvaj… – Ezúttal én suttogtam az ő ajkai közé. – Miért nem bízol bennem? – kérdeztem és közben próbáltam elhúzni a kezeimet a szorításától.
A hangom remegett. Talán Nat is érezte, hogy most aztán megfogott… hogy elnyomta a vágyat, ami eddig az ékszer után hajtott. Elpuhultam az érintései alatt.  
Nekem ez nem tűnik túl jó üzletnek.
Finom, forró levegőt leheltem az ajkaira, aztán egy gyengéd puszit. Azon elmélkedtem, hogy vajon én is el tudom-e venni az ő eszét? Vajon én is felül tudok kerekedni rajta és úgy magamba bolondítani, ahogyan ő engem. Persze, nem abban az értelemben, ahogy már alapvetően is megtörtént ez… hiszen az érzelmek kavalkádja ott dolgozott bennem. A puszit egy csók követte, majd ujjai finoman végig táncoltak az ajkaimon. Újabb sóhajtás tört fel belőlem. Olyan határozottan játszott testem minden porcikájával, mintha csak egy hangszer lennék, amit egyedül ő tud megszólaltatni.
Szerintem. És ez egy nagyon kedvező ajánlat lesz. – Lehelte a fülembe a szavakat. – Most is az enyém leszel. Itt ezen az asztalon. Aztán otthon is a dolgozószobámban. Ennyi a minimum kárpótlási díja a tönkretett órámnak. Értékesebb vagyok, mint bármi, amit lopnál…
Halvány mosoly ült ki az arcomra. Gúnyosnak szántam volna, de megint úgy gyűrtek le az érzések, mintha nem is léteztek volna a korábbi tervek, mintha nem is akartam volna megszerezni azt az átkozott brosst. Csak Nat létezett és én, na meg a zavaró nagyemberek, akik odakint hallgatóztak. El akartam bújni előlük egy olyan helyre, ahol igazán csak ketten vagyunk, ahol igazán magunk lehetünk.
Nem, itt nem. – Suttogtam én is. – A lakásomba kell mennünk… – Tettem hozzá nagyon halkan, szinte csak akkor érthette, ha leolvasta a szavakat az ajkaimról.
Nem érdekelt a válasza, nem érdekelt semmi. Készen álltam elrabolni a nagy Nathaniel Forestet. Cseppet sem számított, hogy a nagyemberek majd pánikba esnek és megpróbálnak a nyomára bukkanni. Csak magamnak akartam. Hoppanáltam.

K Ö S Z Ö N Ö M  A  J Á T É K O T,  
K E D V E S  M R.  F O R E S T!

A HELYSZÍN SZABAD!

Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2018. 11. 17. - 06:46:36
Az oldal 0.413 másodperc alatt készült el 39 lekéréssel.