+  Roxfort RPG
|-+  98/99-es tanév
| |-+  Egyéb helyszínek
| | |-+  Roxmorts
| | | |-+  Rozsdás Torony
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: 1 2 [3] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Rozsdás Torony  (Megtekintve 1228 alkalommal)

Elliot O'Mara
Varázsló
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #30 Dátum: 2017. 06. 13. - 16:23:01 »
+1



Clem
1999. március 13.

A virágokkal játszottak az ujjaim, mikor összekötöttem az aprócska csokrot. Amberre gondoltam, ahogy a nagy kék szemeivel rám nézett és vágyakozva hallgatta a meséket, amik részben igazak, részben kiszínezett történetek voltak. Szerettem hősnek feltűntetni, habár sosem voltam az… ahogyan nagybácsi sem igazán.
Tolvaj voltam, a szívem mélyén, mindig is az leszek. Ezt talán semmi sem törölheti el, csak az út végén fogom tudni azt mondani: lezártam ezt a szakaszt minden mással együtt. S ha visszapillantok egy percét sem fogom megbánni a dolognak. A patika csak egy takaró volt, ami biztonságérzetet nyújtott, mikor magamra húztam, ugyanakkor nem volt igazán praktikus a való életben. Hacsak ki akartam sétálni, hogy intézzem az ügyesbajos dolgaimat, az öcsém zsörtölődni kezdett, holott ő maga sem szereti, ha a vevőkkel foglalkozom.
Biztosra veszem, hogy szereti a történeteit. Így van, nem igaz?
Tudtam, hogy Clementine Amberre gondol. Bólintottam röviden – válaszként szántam a gesztust.
Elszomorított a gondolat… mintha hirtelen tudatosult volna benne, mivé váltam. Fájdalmas volt a puszta tény is, hiszen szinte árnnyá váltam ebben a fényes nagy világban. S az a sötét kis folt is egyre halványodott, vele együtt pedig minden más, ami hozzám kapcsolódott igazán.
Érezted már valaha úgy, hogy minden, ami vagy elkezd eltűnni? – kérdeztem és lehajtottam a fejemet.
Ezúttal nem kerestem a lány szép szemeinek csillogását. Egyszerűen csak a virágokat bámultam, amik még mindig az ujjaim hegyét cirógatták.
Minden percben azt érzem, hogy akinek hittem magamat nem létezik… a lényem egy része elveszett, behódolt valami újnak, ami nem is igazán én vagyok. A visszatérésem talán tönkretett valamit bennem. Olyan vagyok, mint egy óra, amit fel kéne húzni, de nem teszi meg senki és én képtelen vagyok – suttogtam szinte a szavakat, mintha titkot közölnék.
Nem volt az, közel sem. Aki ismert talán már észrevette, hogy túl nyugodt vagyok, még az átlagosnál is jobban magamba fordulok. Nem tudom, hogy ez annak a hatása, amiket megtudtam a saját múltamról, a születésemről vagy éppen Esmé elvesztésének fájdalma őröl fel egyre inkább.
Lépések. A zaj hirtelen csapta meg a füleimet, mintha valaki végig hallgatott volna minket, de csak most döntött volna úgy, hogy elősétál a torony mögül vagy éppen az egyik bokorból. Hamarosan megéreztem valami elképesztő bűzt. A tömény alkoholszagba keveredett némi romlott hal buké.
Elmosolyodtam. Hát még is csak él, igaz volt, amit az a kobold mondott – gondoltam.
Clementine felé fordultam. Az ajkaimhoz érintettem a mutató ujjamat, de olyan óvatosan, hogy a hátunk mögött ólálkodó ne láthassa.
Maradj higgadt! – súgtam oda, majd hangosan folytattam: – Szeretnék megint útra kelni és ellopni valami családi ékszert egy bolond varázslótól.
Egyértelműen cukkolni próbáltam Nyström uraságot, most hogy nagyjából két méterrel mögöttem állt és egészen biztosan a tarkómnak szegezte a pálcáját. Ez volt ő a maga halszagú, bozontos szakállú módján. A szakadt talárjáról nem is beszélve, ami bizonyosan most is úgy lógott rajta, mint valami hajléktalanon.
Nyström nem akarsz csatlakozni? – kérdeztem fennhangon. – Jut elég csáprágófű mindhármunknak.
A szövegelés nem hatásos ennél az alaknál és semmi sem, ami ésszerű. Ráadásul még mindig rajtam van a Rowle gyűrű. Phillip… vagyis apa – de furcsa – javasolta, hogy tartsam magamnál. Ez volt az én talizmánom, meg persze a nyaklánc, amit adott nekem. Nem tudom miért ragaszkodott annyira az ékszerek viselésére, de nála vannak olyan témák, amiket nem lehet feszegetni. Ha meg is tenném, nem kapnék választ és csak feleslegesen hergelném magamat.
Nyström mellém lépett. A mocskos bakancsával félre rúgta a pálcámat. Butaság volt letennem a fűbe, ami még nem volt elég nagy ahhoz, hogy eltakarja. Persze nem számítottam társaságra.
A pálcájával kicsit megbökte a halántékomat, de aztán tovább ment. Ahogy felpillantottam, láttam ahogy le sem ereszti a fegyverét. A végét egyenesen rám szegezte és akármennyire is részeg volt, könnyedén árthatott nekem.
Látom vigyáztál a gyűrűmre – állapította meg Nyström. – És ki ez a kislány? Új barátnőd van, O’Mara?
Clemre pillantottam és óvatosan megérintettem a kezét. Kicsit megpaskoltam, hogy ne féljen. Fogalmam sem volt, mit gondol… de még nem volt olyan helyzet, amit én nem oldottam meg, így ez most sem fordulhat elő. Azonban talán nem is ez volt a legaggasztóbb, hanem a nevem elhangzása. Clementine eddig Elliot Lee-ként ismert, ahogy az apja aktájában is szerepeltem. Most azonban kibukott az az Elliot George O’Mara eléggé csúnyán, aki valójában vagyok.
Nincsen barátnőm – jegyeztem meg és elengedtem a lány kezét.
Nem is tudja, kisasszony, hogy kivel ücsörög itt! – magyarázott a maga gusztustalanul tört angoljával. – Ez az alak az egyik legnagyobb svéd varázslócsalád ereklyéjét viseli az ujján.
Az egész alakból áradt valami északi hideg. Kócos hajával és szakállával valóban otthontalan alak hatását keltette… senki sem nézte volna ki belőle, hogy egy aranyvérű család sarja, ami ráadásul már a kihalás szélén áll és Nyströmöt magát is kitagadta.
Ne foglalkozz vele, Clem, nem árthat neked! Ráadásul borzalmnasan hazudik... – mondtam.
Erre Nyström közelebb lépett és már remegett a keze a célzástól. Mindig is ilyen volt, még is legyőzött, akárhányszor találkoztunk.
Osruptum! – kiáltott rám és az ujjaim felé bökött.
Pont az reccsent fájdalmasan, amelyiken az említett gyűrű volt. A fekete mágia használata nem lepett meg, kinéztem Nyströmből, inkább csak azt nem, hogy ennyire jól bánik vele. Általában gyengének és esetlennek látszott.
Jól vagyok! – nyögtem és magamhoz szorítottam a kezemet.
A fájdalom élesen lüktetett. Szinte remegett az egész karom tőle, de ez kevés volt ahhoz, hogy megállítsanak a mozdulatban.
Nos kisasszony, gondolom egyértelmű, hogy ezek után ne tegyen semmilyen hirtelen mozdulatot – folytatta Nyström kissé dadogva és ezúttal Clemre szegezte a pálcáját. – Nem bántom, ha nem próbál meg közbeavatkozni!
Naplózva


Clementine Banks
Hugrabug
*


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #31 Dátum: 2017. 06. 16. - 20:31:45 »
+1


Kicsit olyan ez a beszélgetés, mint egy hullámvasút, aminek nem látod előre a kanyarjait, és zuhanásait. Néha mintha sikerülne pontosan azt mondanom, amit hallani akar, néha pedig úgy tűnik, épp ellenkezőleg. Mintha egyszerre várna valami önigazolást egy idegen elismerésétől (talán csak bűntudatból bizonygatja nekem, hogy helyes útra tért ember lett? Talán csak jólesik neki kimondania? Talán nem is igazán nekem, hanem magának mondja ezt, én csak asszisztálok ehhez az egészhez?), és untatná közben ez az egész, amit elmesél nekem. Ahogy talán maga az is, amiről beszél nekem, untatja, de ennyit igazán nem tudok róla, nem meglepő, hogy nem igazán tudom eldönteni, mit-merre-hogyan-miképp. Szerintem nincs abban semmi rossz, amit elmond, bizonyos pillanatokban azonban, ilyen pillanatokban, mint most, amikor csend telepszik ránk, az az érzésem, hogy mindez nem teszi boldoggá. De veszélyes dolog mások boldogságáról ítélkezni voltaképpen látatlanban, és úgy egyáltalán… talán nem is kellene, hogy érdekeljen, Mr. Lee vajon boldog-e a saját életével.

- Nem, nem igazán… - rázom a fejem értetlenül, talán nem meglepő, hogy nem tudom igazán átérezni ezt a problémát. Merlinre, tizenhét éves vagyok, voltaképpen azt sem tudom még, hogy ki vagyok valójában, a változásaimat természetesnek érzem, ahogy nem kérdőjelezem meg saját épeszűségemet akkor sem, ha egyik nap még a kék a kedvenc színem, a másnap meg már rá sem bírok nézni. Épp eleget olvastam erről az időszakról ahhoz, hogy ne lepődjek meg igazán semmin, és megpróbáljam nem rettentően okosnak hinni magam, amikor kisebb-nagyobb felfedezésekre jutok saját magammal kapcsolatban. Csak pár hónap, és minden, amit tudni véltem megkérdőjeleződik, aztán kezdhetem előröl az egészet. Egyetlen egyszer hittem azt, hogy valamit végérvényesen elveszítettem, de az nem hiszem, hogy ugyanaz lenne, mint amire Mr. Lee most gondol. Amikor apa azt hitte, jó ötlet az emlékeimmel játszani, volt egy pillanat, amikor szabályosan pánikba estem attól, hogy nem tudom eldönteni mi igazi, és mi hamis. De az emlékek és a személyiség nem teljesen ugyanazok a dolgok. Sokban befolyásolják egymást, de azért mégsem.
Talán épp ezért nem tudtam mit válaszolni neki – nem hogy nem ismertem igazán, de sosem jártam hasonló cipőben. A kettőnk közötti egyértelmű korkülönbség úgy látszik engem ezúttal is jobban feszélyezett, mint őt. De persze… én talán soha nem is voltam olyan közvetlen soha, mint ő. És nyilvánvaló, hogy soha nem is szereztem még ilyen tapasztalatokat. Ahogy még sokféle mást sem.

Némán, de együttérzőn hallgattam, egészen addig, amíg nem várt társaságunk akadt. Mr. Lee talán már korábban hallotta valakinek a közeledését, semhogy én megpillanthattam volna az ő háta mögül közeledő szakadtas öltözékű, és kimondottan orrfacsaró szagú férfit. Egyedül a kivont pálcája tudott igazából rávenni arra, hogy engedelmeskedjek Mr. Lee figyelmeztetésének – ha tehetem, biztosan felpattanok, és elmegyek, de hoppanálásban még annyira nem vagyok jó, még csak most tanulom, biztosan nem kocáztatnék meg egy ugrást még csak egy közeli utcára sem, meg amúgy is… kell a fenének, hogy esetleg az izgágaságom miatt átkot lőjenek szegény fejemre, úgyhogy igyekszem higgadt maradni. Annyira mondjuk nem megy, mert abszolút értetlenül meredek Mr. Lee-re, meg arra, amit itt ezek ketten összehadoválnak. Mi közöm nekem ehhez? És miért kell mindig buta dolgokba keverednem? Ki az az O’Mara? Meg ez az ember?
Kérdésem épp akadna bőven, de nem tartom tanácsosnak feltenni őket. Csak ijedten pislogok, mind eddigi társaságomra, akit elég csúnyán megátkoznak már az első percben, pálcája híján, mind az idegenre, aki következőnek engem vesz célkeresztbe. Na, ne már…! Egyik kezemben citromfű, a másikban csáprágófű, ahogy sután kicsit felemelem mindkettőt, jelezve, hogy én aztán pont annyira jelentek itt veszélyt bárkire nézve, hogy semennyire… még csak a pálcám sincs kéznél, hiszen a kabátom belsejében rejtőzik, a neki kialakított kis zsebben, arról nem is beszélve, hogy nincs eléggé rám írva, hogy egyszerű diák vagyok, nem olyasvalaki, akitől tartani kell…? - Nem próbálok meg közbeavatkozni, uram, de nem lehetne, hogy… tudja… megbeszéljék ezt békésen, bármiről legyen is szó?
Naplózva

Elliot O'Mara
Varázsló
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #32 Dátum: 2017. 06. 17. - 10:25:43 »
+1



Clem
1999. március 13.

Nyström remegő kezét néztem, ahogy a lányra szegezte a pálcáját. Az alkohol dolgozott benne megint és ez tette ennyire vakmerővé. Valószínűleg bele sem gondolt, hogy eddig minden találkozásunknál ő húzta a rövidebbet… igaz én sem úsztam meg soha sérülés nélkül és rendszerint mindig kihúzott valaki a bajból. Ezúttal azonban azt hiszem csak magamra számíthatok.
Clementine nem az a harcos alkat, ráadásul ahogy elnéztem eléggé meg is volt ijedve. Nem lepett meg, ő a legártatlanabb teremtés, akivel valaha találkoztam. Igaz ez cseppet sem különös egy olyan valakinél, aki rendszerint az alvilági alakokkal tömött kocsmákban gyűjtött információkat egy-egy kincsről.
Nem próbálok meg közbeavatkozni, uram, de nem lehetne, hogy… tudja… megbeszéljék ezt békésen, bármiről legyen is szó?
Megmosolyogtam a gondolatot, annak ellenére is, hogy az ujjam iszonyatosan fájt. Lüktetett és mintha lufi módjára duzzadni kezdett volna. Azt hiszem, legutóbb is valami ilyesmit éreztem, mikor rálépett a kézfejemre és majdnem az összes csontomat összeroppantotta.
Megbeszélni? – nevetett fel Nyström. – Kedvesem, nem sokat tudhat erről a fickóról. Nem egy egyszerű tolvaj, csaló, színész és még sorolhatnám. A tarsolyában van minden, amivel kicsalhat valamit az ártatlan emberekből. Kegyedtől nem vett még el talán semmit?
A monológ közben oldalra sandítottam. A pálcámat kerestem a tekintetemmel, amit néhány perccel korábban taszított távolabb a bakancsa orrával. Egy-két méterre volt tőlem mindössze, ugyanakkor ez a távolság már kevésbé feltűnően leküzdhetetlennek látszott. Nyström nyilván észre vette volna, ha megpróbálom elérni… észrevenni – gondoltam és újra Clementine felé fordultam. Rövidke terv állt össze pillanatok alatt a fejemben.
Reméltem, hogy a lány nem fél túlzottan. Talán bízik bennem annyira – habár semmi oka nincsen rá –, hogy tudja, meg fogom védeni. Nyilvánvalóan nem fogom hagyni Nyströmnek, hogy egy ártatlan lányt bántson a jelenlétemben. Esmét is meg akartam védeni annak idején, csak ő nem hagyta magát… Clem ilyen téren jobb alanynak látszott.
Ezek szerint csodálsz, nem igaz? – kérdeztem kissé gúnyosan.
Ne legyen olyan nagy a szád, tolvaj! – förmedt rám hirtelen, de a pálcát továbbra is Clementine felé tartott.
A keze egyre kevésbé remegett és nem tetszett ez a látvány. Talán éppen kezdett kijózanodni, ami meglepő fordulat lett volna, hiszen Nyström még sosem mutatkozott előttem abban az állapotban. Mehökkentő lett volna úgy látni, ugyanakkor ez az átmenti helyzet adott némi reményt arra, hogy lecsaphatok.
Clem, bízol bennem? – kérdeztem olyan halkan, hogy csak a lány hallhassa.
Nyström felmordult, jelezve, hogy nem tetszik neki a súgdolózás. Erőszakosan bökött megint Clementine felé a pálcával, de még mindig nem varázsolt. Kivárt, mintha azt akarná, hogy én essek neki, okot adva egy ártatlan bántalmazására. Okosabb, mint hittem… – gondoltam és ez a megállapítás kicsit sem tetszett.
Semmi hirtelen mozdulat, O’Mara vagy a kislány nem ússza meg – magyarázott tovább erős akcentussal.
Elvigyorodtam, mintha erre számítottam volna – holott egyáltalán nem így volt. Az átverés volt az egyetlen fegyverem a gyorsaságom és az ostoba trükkök mellett. Csendesen néztem a szemébe, minden magabiztosságom kiült az arcomra. Csak a szívem vert olyan heves ritmust, hogy le sem tagadhattam volna, mennyire rettegek attól, mire lenne képes a lánnyal.
Szerinted érdekel, hogy bántod? – tettem fel ridegen a kérdést. – Ismerhetnél már annyira, Nicklas, hogy tudd, nem érdekel senki saját magamon kívül.
Elbizonytalanodott, láttam a szemében azt a bizonyos csillogást.
Sajnálom, Clementine, de inkább magamat mentem, mint téged – tettem hozzá.
Hirtelen Nyström felé dobtam a kezemben lévő csáprágófű csokrot. Most látszott csak igazán, mennyire lelassítja az embert az alkohol fogyasztás. Az átok, amit nekem vagy éppen Clemnek szánt alaposan mellé ment, én pedig könnyedén vetette magamat rá a pálcámra. Egy gyors mozdulattal pedig talpon találtam magamat. Nem zavart már a lábamba nyilalló, szúró fájdalom.
Clem felé intettem. Jelezni akartam, hogy nincs mitől tartani, de azt csak reméltem, hogy nem veszítette el a bizalmát felém.
Stupor! – Fordultam vissza Nyström felé.
A támadást ezúttal kivédte. A dühtől megremegett a kezem. Utálok hibázni, főleg közönség előtt és Clemnek igazán bebizonyítottam volna, hogy igen is nagy varázsló vagyok. A legtöbben azt hiszik, hogyha valakit kicsapnak a Roxfortból megáll az élet… hát ez lényegében nagyrész igaz is. Csakhogy nekem ott volt Phillip. Nem hagyta, hogy elvegyék a pálcámat, így tudtam gyakorolni, tanulni más varázslókat figyelve. Bőven magasabb szinten vagyok már, mint egy ötödéves.
Nagy hibát követtél el, O’Mara! – mondta a svéd varázsló rekedten.
Ezúttal megint a lányra szegezte a pálcáját.
Nos, kisasszony, hajlandó volna egy mocskos tolvajért áldozni magát? – kérdezte és olyan kegyetlen kifejezés ült ki az arcára, amire nem számítottam tőle.
Nem hagyhatom! – üvöltött fel bennem az apró hang és amilyen gyorsan csak tudtam. Clem elé vetettem magamat.

Naplózva


Clementine Banks
Hugrabug
*


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #33 Dátum: 2017. 06. 19. - 21:56:20 »
+1


Naiv egy javaslat volt, ugye? Nem vagyok egészen ostoba, ezzel én is tisztában vagyok, de egy próbát mindenképpen megért. Ahogy talán megérne egy próbát az a felvetés is, hogy ugyan már, ha már békésen megoldani nem lehet a nyilvánvaló konfliktust (aminek igazi mibenléte mondjuk rejtve marad előlem), akkor lehetne, hogy… engem kihagynak belőle? Semmi közöm ehhez az egészhez, de tényleg, még csak azt sem mondhatnám, hogy Mr. Lee (vagy O’Mara? Merlin szakállára, a végén még beújítok egy fejfájást, utána meg azon sírok, hogy Merlin szakállára, én is olyan nő leszek, akinek megfájdul a feje az idegességtől?) közeli ismerősöm lenne, vagy hogy vannak bármiféle mélyben futó szálak, melyek összekötnének minket. De nincs ilyen. Ha bármi is kötné hozzám, akkor az esetleg apa lenne, de hát ebben az esetben még ezt sem lehetne idecitálni. Van azonban egy olyan sanda gyanúm, hogy a kellemetlen idegennek az észérvek nem igazán a kedvencei, és kicsit sem érdekli, ha nekem ehhez semmi közöm – inkább csak mintha afféle bábunak tartana a táblán, akivel esetleg sakkban tarthatja a királyt.

Végül inkább a bölcs hallgatást választom, és nem teszem meg a javaslatot, hogy legyen már olyan kedves, és engedjen dolgomra. Egyébként sem kellene már itt lennem. Elvégeztem, ami dolgom volt, a torony környékén, és ha nem futok bele Mr. Lee-be, akkor már nem lennék itt. Egyenes következtetésképp, nem lennék ebben a kellemetlen, és meglehet, veszélyes helyzetben sem. Legalább most már tényleg biztos, hogy pár dolgot lehúzhatok a karrierválasztási opciók közül – talán nem kéne sem aurornak, sem átoktörőnek mennem. Meg semminek, ahol esetleg veszélyes varázslók fenyegethetnek a pálcájukkal, mert egyértelmű, erre nem állok készen.
- Nem, igazából nem… - motyogom a választ a nekem feltett kérdésre inkább reflexesen, mint meggyőződésből, de ha a szó legszorosabb értelmében nézzük a dolgot, akkor Mr. Lee tényleg nem vett el tőlem semmit. Ha csak azt a csókot nem tekintjük lopottnak, de azóta elég sok minden történt velem, legalábbis ahhoz képest sok, ami eddigi éveimben történt velem ilyen téren, úgyhogy voltaképpen ezt már fel sem tudom igazán róni neki, noha a mai napig bosszant egy kicsit. Végül is, kicsit olyan volt, mintha csak a szánalom szülte volna az egészet, nem? No, jó, talán nem ez a legjobb alkalom arra, hogy ezen elmélkedjek… apától persze ellopott valamit, az igaz, de azért nem volt az olyan nagyon fontos, vagy pótolhatatlanul értékes dolog. És baj sem származott belőle, nem nagy legalábbis, úgyhogy az idegen minden vádja ellenére nekem nem volt sok okom ilyen jelzők társaságában gondolni Mr. Lee-re.
Azért ez még nem segített azon, hogy kutyaszorítóban éreztem magam, meg úgy, mint aki nem fog tudni lépést tartani az eseményekkel. Már egy egyszerű kérdéssel sem tudom tartani a lépést, mert amikor Mr. Lee azt kérdezi tőlem, bízom-e benne… csak kételkedő pillantással viszonzom az övét, és úgy húzom el a számat, ráncolom a homlokomat, hogy abban biztos lehet, nem vagyok egészen meggyőzve arról, a bizalom itt jó ötlet lehet-e. De hát van bármi más választásom? Ha csak nem akarok vakmerő akciókba csapni, aligha. És nem nagyon akarok… nem mintha sok lehetőségem lenne mérlegelni a választ, még mindig pálcát szegeznek nekem, és még mindig nem tudom, mi a fene folyik itt.

Nyilván nem kapcsolok azonnal, és Mr. Lee éles pálfordulására egy szinte felháborodott „Mi van?!” csúszik ki a számon, még akkor is, ha nem hiszem el teljesen, hogy akkor ezt most komolyan gondolta.
Még szerencse, hogy a természetes reflexeim ennél egy fokkal jobbak, és amikor átok villan, lecsusszanok a rögtönzött kis párnáról, hogy elkerülhessek az útjából. Noha a becsapódást tekintve ez amúgy sem talált volna el, de azért örülök, hogy nem fagytam oda teljesen a helyemre, sőt. Félig térdelve érkeztem a fűbe, és valami ösztönös csoda folytán míg Mr. Lee sikertelen ellentámadása lezajlott, nekem sikerült ráfognom a pálcámra a zsebemben. Csak hogy aztán újra szembe találjam magam az ismeretlen pálcájával. Csak tágra nyílt szemekkel pislogok rá. Mégis mit gondol, hogy efféle kérdéseket meg lehet válaszolni? Nem nagyon nyugtat meg az sem, hogy lehetőségem lenne gyorsan pálcát rántani – az övé már kézben van, egyenesen rám bök vele, és ennyire aztán nem vagyok gyors.
Ahogy Mr. Lee elém vetődik, az már egy sokkal jobb lehetőséget biztosít: nem is várok különösebb eredményt, de a földön ücsörögve, Lee karjai alatt egészen könnyedén veszem célba az idegen varázslót – nincsenek nagyratörő terveim, de egy Petrificus Totalust még nonverbálisan is elő tudok csalni a pálcámból, csak remélhetem, hogy kellőképp elterelték rólam ellenséges látogatónk figyelmét. Végül is, rosszabb már nem lehet, nem? Ááá, dehogy… nem vehet észre, és küldhet azonnal ellenátkot. Nem védheti ki reflexből. Nem találhatom el egy buta bemozdulás miatt akár Mr. Lee-t is… ugyan. Hát mi rossz történhetne még itt ma? Nyilván ezt nem gondolom át hideg fejjel, csak ösztönösen küldöm az átkot a pálcám egyetlen bökésével a fenyegetés felé.
Naplózva

Elliot O'Mara
Varázsló
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #34 Dátum: 2017. 06. 21. - 16:53:13 »
+1



Clem
1999. március 13.

Egyenesen a lány elé érkeztem. Reméltem, hogy a testem legalább felfogja a következő támadást, ha mást nem is tudok tenni. A korábbi megnyilvánulásommal ellentétben, amivel csak magamra akartam vonni Nyström figyelmét, koránt sem vagyok az a típus, aki bárkit feláldozna magáért cserében.
Clementine nem ismer annyira, hogy ismerje a szokásomat. Az igazat megvallva tisztában vagyok a saját életem értékével és az övével. Az enyém szépen szólva egy fillért sem ér, nem hogy mások kiontott vérét. Nagyon jól tudom mi vagyok: tolvaj, fattyú, egy olyan személy, aki egy egész családnak az útjában van.
Tudtam, hogy veszélyes, de kedvem lett volna Nyström arcába üvölteni az igazságot. Azt akartam, hogy megértse: a gyűrű, amire úgy áhítozik inkább illet engem, mint őt. Ugyan csak félig vagyok egy aranyvérű család sarja, mégis kirajzolódik a szemem előtt a Rowle címer.
Elég, Nyström, ez a lány nem tehet arról, ami közöttünk zajlik! – emeltem fel a hangomat.
Nem hittem, hogy hatásos lehet az ilyesmi. A svéd varázsló nem az a személy volt, akire lehetett volna hatni észérvekkel. Az alkohol teljesen leépítette és mint egy megvadult bika tört az életemre. A legutóbbi találkozásunk alkalmával sem kímélt, puszta kézzel – vagyis inkább a bakancsa kemény talpával – törte el rengeteg csontomat. Most sem számítottam kevesebbre tőle, bár feketemágiát nem vártam volna.
Stupor! – Érdekezett a támadás.
A hangja kemény volt és erősebb, mint valaha. Láttam rajta mennyire koncentrál, hirtelen még a halbűz és az alkohol gusztustalan keveréke is jelentéktelennek tűnt. Felkészültem arra, hogy hátra fog vetni a támadás és talán el is veszítem az eszméletemet, azonban nem történt semmi ilyesmi.
Mi a franc? – gondolkodtam el. Azonban egy fájdalmas reccsenés ütötte meg a fülemet és hamarosan éreztem is a hatását. Ismét az egyik ujjam bánta, ezúttal sem kiáltottam fel, csak egy nyögés hagyta el az ajkaimat.
Ezzel nem érsz el semmit, a gyűrű engem illet! – mondtam lihegve.
Felemeltem a pálcámat, de a fájdalomtól nem volt erőm ellentámadásba lendülni. Az agyam, mintha nem működött volna, az érzékeim egyszerűen eltompultak. Meg is szédültem és csak bámultam magam elé a talajra. A pálcát tartó kezemet a homlokomhoz csapta, mintha az ájulás környékezne, valójában csak túlzottan élessé vált a fájdalom. Rendszeresen eltöröm az ujjaimat – születésem óta nagyon törékenyek és ettől kissé eldeformáltak is –, de mintha feketemágiával elszenvedni ilyen sérülést sokkal fájdalmasabb volna.
Nem tudtam figyelni az eseményekre. Csak álltam dermedten, mint egy szobor és szinte vártam a következő csapást… de csak egy puffanás csapta meg a fülemet.
Felemeltem azonnal a fejemet és kissé ugyan kótyagosan, de csak azt láttam, hogy Nyström megmerevedett tagokkal hever a félig füves, félig sáros talajon. Pislogva bámultam rá és értetlenkedtem, hogy ez meg hogyan történt.
Clem? – fordultam hirtelen a lány felé.
A mozdulattól persze megint megszédültem, de az egyik fa törzsében még meg tudtam kapaszkodni. Egy kicsit gyengének éreztem magamat, mégis elmosolyodtam. Biztató akartam lenni, hiszen tetszett a trükk, magam sem csináltam volna szebben. Ez a lényeg: a figyelem elterelés, majd a hirtelen lecsapás.
Remekül csináltad – mondtam ki hangosan is az elismerést.
Ezután inkább megnéztem az eltőrt ujjaimat. Nem volt nálam semmi olyasmi, amivel könnyen lehet csontot gyógyítani és a nehezebb varázslatok most biztosan nem mentek volna. Túlságosan elterelte a figyelmemet a megállás nélküli szédelgés.
Majd otthon helyre hozom az ujjaimat… igazából már megszoktam, hogy állandóan eltörnek… Ferula! – nyögtem ki és a két sebesült részem máris egymást mellett pihent a sínpólya nyugalmában. – Megsérültél?
Aggódtam érte. Nem akartam volna, hogy miattam esetleg sérülten kellejen visszamennie a Roxfortba és bajba kerüljön talán. Nem voltam olyan állapotban, hogy őt meggyógyítsam, habár minden képességem meg volt hozzá alapvetően.
Naplózva

Oldalak: 1 2 [3] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  

FRPG.hu toplista!
FRPG Top Sites - Magyarország The Age of Marauders
Napi egy kattintás a hosszú élet titka!



Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2017. 06. 22. - 13:18:42
Az oldal 0.189 másodperc alatt készült el 33 lekéréssel.