+  Roxfort RPG
|-+  Múlt
| |-+  1996 - 2001
| | |-+  98/99-es tanév
| | | |-+  London
| | | | |-+  Abszol út
| | | | | |-+  Czikornyai és Patza
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] 2 Le Nyomtatás
Szerző Téma: Czikornyai és Patza  (Megtekintve 6437 alkalommal)

Mrs. Norris
Maffiavezér
***


,, a T E J hatalom ,,

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2015. 03. 01. - 09:23:47 »
0




A Czikornyai és Patza az ország legszínesebb könyvválasztékával várja kedves vásárlóit. Kínálatában megtalálható a tudományos kötetektől kezdve a szépirodalmi műveken át az iskolai tankönyvekig bármi, amire csak egy tájékozott és tudásra szomjas mágusnak szüksége lehet.
Az éppen aktuális bestsellerekből is temérdek kerül e bolt polcaira, méghozzá - a többi könyvkereskedést megelőzve - első állomásként a nyomdákból. Havonta egy-egy írót is meginvitálnak dedikálásra, valamint az időszakosan tartott felolvasóestekre. A társadalom elitje örömmel keresi fel az Abszol út e gyöngyét.
Naplózva

Fergus O'Brian
Eltávozott karakter
*****


III. Little Boy

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2015. 05. 24. - 10:44:39 »
+2

Pansy Parkinson
- Az ellentétek vonzzák egymást.
- Az a mágnes. Mi emberek vagyunk.

Már hajnalban fent voltam, hiszen végre ellátogatok ma az Abszol útra. Egy csomó pénzt sikerült megspórolnom azáltal, hogy mindig félreraktam a szülinapi meg a karácsonyi és egyéb pénzeket. Remélem van annyi, hogy legalább öt könyvet tudjak belőle venni. Egyet csak Sunny-nak veszek, mert tudom, hogy már régóta kinézett egyet, csak sose volt alkalma megvenni. Így legalább meglepetés lehet, hiszen ma nem tud velem jönni, mert anya megkérte, hogy menjen el vele a piacra, nekem ahhoz meg aztán nincs kedvem. Legyenek csak el a lányok egymással. Minél jobban elvannak, én annál boldogabb vagyok.
A szobán szétnézve teljes a káosz, mióta Sunny itt lakik valahogy az én szobám is életre kelt, hiszen folyton nálam szórja szét a cuccait, így már nem csak az enyémeket kell átugrálni, hanem az övéit is. Összeszedni én meg aztán nem fogom. Gyorsan elkészülök, elég időt akarok hagyni magamnak a nézelődésre, meg amúgy is, lehet, hogy több helyre beugrok, ezért nyitásra oda szeretnék érni.
Még mindenki alszik, ezért még mielőtt indulnék belopakodok Sunny –hoz. Még alszik ugyan, de de percekre elveszek az arcában, majd egy finom csókot lehelek a homlokára, amit egyáltalán nem vesz észre, de nem is volt célom, hogy felébresszem.
Az ajtóban még egy gyors csekkolás: galleonok, táska, üditő megvan. A lakást nem zárom be, mert sose szoktuk, egy zárt ajtó úgysem nagyon állít meg senkit, aki be akar törni. Az útra egy könyvet is elraktam, csak beledobtam a táskámba az íróasztalomon lévő kupacról. A metró nincs messze, csak pár perc séta, így egyedül ez a legegyszerűbb és majdnem a Foltozott Üstnél áll meg.
Az Üst szinte kihalt, ahogy odaérek, nem csoda, ilyen korán nem igen ébred még fel a város, de nem bánom, amúgy sem rajongok a tömegért. Az Abszol út is teljesen kihalt, csak néhány kósza lélek van az utcákon és a bolt tulajok nyitják és teszik rendbe üzleteiket.
Ahogy a könyvesboltba belépek örömmel nyugtázom, hogy teljesen üres, ahogy megérzem a friss könyvek illatát csak biccentek az eladónak, de az fel sem néz az asztala mögül. Jó, hogy nincs senki, lesz hely az olvasókanapékon és át tudok lapozni több könyvet is mielőtt megvenném.
Nagyjából már fél órája válogatok, mire rájövök, hogy már nincs hely a kezemben, mert öt vaskos kötetet is összegyűjtöttem komolyabb elemzés céljából a legkülönfélébb témákban: legendás lények, sárkányok, defenzív bűbájok és egy vicces varázslatok szakkönyv. A lépcső felé veszem az irányt, de alig látok ki az előttem tartott könyvektől és a második lépcsőfokot elmulasztom és a levegőbe lépek. A lendületvesztéstől egyből hátraborulok, a könyveket pedig minden felé szórom. A fejem kicsit beütöm, de nem fáj vészesen.
- Basszus – Mondom, és egy pillanatra lehunyom a szemem, mire kinyitom akkor látom, hogy egy lány tornyosul felém. Remélem nem dobtam meg könyvvel vagy ilyesmi, mert akkor tuti, hogy kapok a fejemre, bár nyilván látta, hogy nem kedvtelésből szórok könyveket másokra.
Naplózva


Pansy Parkinson
Eltávozott karakter
*****


ͼ VIII. Mardekár ͽ

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2015. 05. 25. - 21:25:05 »
+2

ͼ Fergus O'Brian ͽ

A németországi nyár után, folyton fáztam. Mindegy volt, hogy a kandalló előtt ültem, vagy a napon sétáltam. Elszoktam az angliai időjárástól. Ahogyan az itthoni légkörtől is. Anyám úgy döntött Németországban marad, és nem kíván többé együtt élni az apámmal. A döntése pedig nem ütközött akadályokba, nem volt, aki marasztalta volna.
Mikor hazaértem, apámat szinte csont soványan találtam a dolgozószobájában. Ha a manók nem etetnék, már régen éhen halt volna. Szánalmas volt.
Bár egy csepp szánalmat sem éreztem iránta. Sőt, jóérzés volt nézni, ahogy még mindig félelemben él, ahogy tönkreteszi magát. A nevetséges sírásáról már nem is beszélve, mert sírt. Minden áldott este, és könyörgött. Hol Tudjukkinek, hogy ne ölje meg, hol anyámnak, hogy ne hagyja el. Néha fenyegetőzött is. Olyan volt, akár csak egy egyszemélyes színi társulat. Minden alkalommal elégedetten sétáltam el a nyitott ajtaja előtt, ha arra vitt az utam. Tudtam, hogy már nem sok van hátra. Akár abban a két hétben is vége lehet, ameddig még itthon vagyok. Kicsit sem bántott a gondolat, akárhányszor eszembe jutott. Megelégedettséget éreztem, semmi mást.
Viszont amiért már csak két hét volt hátra, elérkezettnek láttam az időt arra, hogy beszerezzem az iskolai felszereléseket. Nem akartam későre halasztani a vásárlást.
Korán keltem hozzá, és reggeli után, amit a manók az első Rózsakertben szolgáltak fel, indulásra készen álltam. Hoppanáltam, hogy elkerüljem a Foltozott Üst mocskát. Tudtam, hogy mindenki, aki csak ott volt a csata előtti éjszakán, úgy fogja gondolni, hogy felsőbbrendű nálam. Még akkor is, ha mind tudjuk, hogy nem csak az én fejemben fordult meg a gondolat, és nem csak egy ember mozdult meg, egyetértve vele. Hadd hitegessék magukat. Nem különösebben hatott rám a véleményük.
Felszegett fejjel haladtam végig az utcán, habár még szinte kihalt volt. Csak néhány lézengő állta az utam, de hamar kitértek. Tudtam, hogy mit kell vennem, és célirányosan haladtam az üzletekhez, és azokon belül is. Nem lepett meg, hogy az Abszol út milyen hamar visszanyerte régi fényét. A sok együgyűnek biztosan szüksége volt némi komfortérzetre, amit a Minisztérium rögvest biztosított is nekik, nehogy szó érje a seprű elejét és még azelőtt megrendüljön a bizalom, mielőtt a fantasztikus új rendszer megszilárdult volna. A gondolatra felfordult a gyomrom. A sok nagyravágyó söpredék, akik majd ezentúl ellepik az egész rendszert.
Utoljára hagytam a könyveket, minél kevesebb időt hagytam magamnak azok beszerzésére, annál jobb hangulatban hagytam mindig el a vásárló utcát. A Czikornyai és Patza számomra mindig is poros öregedésszagú felesleges útvesztő volt. Ameddig tehettem mindig inkább a szüleimre hagytam a tankönyveim beszerzését, amíg Dracóval és Crackkal megnéztük az új seprűket, vagy baglyokat. Beléptem az ajtón, és biccentettem egyet az eladónak. Szokás szerint nagy halomban állt mindenhol a sok, unalmas könyv, de legalább az iskolaiakat egy helyre rendezték már az emeleten. A lépcső felé fordultam és éppen elértem, amikor hátrébb kellett ugranom. Ug-ra-nom. Mérgesen bámultam le először a könyvre, ami majdnem ráesett a lábamra - egy bugyuta vicckönyv volt -, majd a fiúra, aki elejtette. Hideg undor uralta a mimikám, ahogy végigmértem.
- Basszus – nyögte szánalmasan, mire csak összehúzódtak a szemeim.
- Mozogj már – mondtam neki kurtán. Az utamban volt, és nem úgy nézett ki, mint aki hamar el fog onnan kotródni, pedig semelyik porcikám sem kívánta, hogy a szükségesnél több időt töltsek itt.
Naplózva

Fergus O'Brian
Eltávozott karakter
*****


III. Little Boy

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2015. 05. 27. - 17:29:28 »
+2

Pansy Parkinson

Mozogjak? Én? Hova? Biztos, hogy ezt nekem akarta címezni? Nem látja, hogy most dobtam egy hátra szaltót nem éppen jókedvemből és ha még csak abból is tettem volna sem sikerült tíz pontosra éppenséggel. Micsoda bunkó, normális ember próbálna felsegíteni vagy megkérdezni, hogy nem e törtem el valamimet.
Miközben csak nézek fel és buta arcot vágok, a fájdalom azonnal visszagyorsítja az eddig kicsit lelassult világot. Fura érzés elvégre egy könyvesboltban félig a lépcsőn, félig a padlón fekve nézegetni, úgy lelassul minden, pedig közben semmi sem változott csak a szemszög. Lehet gyakrabban kéne fetrengenem.
Fájdalom. A bokámban. Legutoljára ilyen esésnél háom napot feküdtem a gyengélkedőn mire rendesen összeraktak, mondjuk akkor seprűről estem le, mert meg akartam mutatni az osztálynak, hogy milyen menőn repülök. Kiderült, hogy menőnek menőn, csak ügyesnek nem ügyesen.
Odakapok a kezemmel, de nem érem el egyből, így felülök, mit bánom én most azt is ha húsz méteres a sor a lépcsőnél. Kicsit megnyomogatom, vészesen nem fáj, de érzem, hogy egy egész picit feldagadt, kicsit sziszegek, ahogy erősebben megnyomom, de annyira azért nem fáj, hogy elsírjam magam. Szép is lenne egy bolt közepén bömbölni, mint egy idióta, aztán akkor az egyik sarokból tuti, hogy előugrana valaki, akit ismerek és pillanatok alatt megtudná mindenki, hogy milyen kis nyámnyila vagyok. De ezt az örömöt én aztán senkinek sem adom meg.
Szétnézve látom, hogy a könyveim nem repültek olyan messzire, kicsit jobban körbenézve pedig örömmel nyugtázom, hogy a boltos az egészből semmit sem vett észre, nem is látom, talán hátra ment a raktárba. Van szerencsém.
Akkor a terv: Bocsánatkérés, felkelés (ha megy segítség nélkül) és a könyvek összeszedése.
- Ne haragudj, gondolhatod, hogy nem direkt csináltam. - Hát nem egy őszinte és bűnbánó bocsi, de kezdetnek elmegy azt hiszem. A korlát szerencsére egész alacsonyan van, így elérem és azon húzom fel magam, ahogy sikerül elégedetten a lányra mosolygok, sőt még ki is húzom magam.
Megpróbálok mindkét lábamra ránehezedni, de eléggé fáj, úgyhogy a könyvek összeszedése eléggé bajos lesz, főleg ha nem akarok még egyet zakózni.
Az az ötletem támad, hogy mi lenne, ha a bunkóságért vezeklésként megkérném, hogy szedje össze a könyveimet legyen már ilyen jó fej, most már biztosan belátta, hogy nem jó kedvemből akrobatikáztam lefele.
- Segítenél összeszedni a könyveim légyszi? Eléggé fáj a lábam és nem tudok nagyon ránehezedni. - Közben, hogy nyomatékosítsam a mondanivalómat a lépcsőre huppanok és mutogatok a nyújtott lábamra. Végül egy kicsit oldalra döntöm a fejem, az egyik szemem félig összehúzom és egy halvány mosollyal kérdőn nézek rá. Ennek még senki sem tudott ellenállni, kétlem, hogy majd pont egy idegen. Meg amúgy is tök helyes lánynak tűnik, biztos csak nehéz napja van és azt hitte valami hülye kölyök szórakozik csak unalmában.
Naplózva


Pansy Parkinson
Eltávozott karakter
*****


ͼ VIII. Mardekár ͽ

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2015. 06. 02. - 19:38:59 »
+1

ͼ Fergus O'Brian ͽ

Mikor továbbra sem mozdul, megfordul a fejemben, hogy belerúgjak. Egyedül a neveltetésem fogott vissza. Mert az etikett könyvekben biztosan nem az áll, hogy úri hölgyek földön szenvedő kölköket rugdosnak.  Kihúzom magam és összefonom a karjaimat a mellkasom előtt, hogy még véletlenül se ragadjam meg a kölköt a vállánál fogva, és penderítsem arrébb, amikor nekiáll nyomkodni a lábát. Merlinre, csak fél méterrel kéne arrébb csúsznia!
- Ne haragudj, gondolhatod, hogy nem direkt csináltam. – Válaszra sem méltatom. Lefoglal, ahogy bámulom a szánalmas kísérletét a felállásra. Néha meglep, hogy egyesekbe egy csepp önbecsülés sem szorult. Egy valamirevaló varázsló összeszorította volna a fogát, és felpattant volna, ehelyett a közjáték helyett. Ha annyira fáj, hogy a földön maradsz, akkor meg úgy kell neked.
Még van kedve rám is mosolyogni, ahelyett, hogy egy cikesz sebességével húzna el az utamból. Valószínűleg értelmileg visszamaradott lehet, vagy nem tudja jól értelmezni a testbeszédet, mert ezután újra próbálkozik. - Segítenél összeszedni a könyveim, légyszi? Eléggé fáj a lábam és nem tudok nagyon ránehezedni.
- Mi vagyok én, a házimanód? Van két kezed, rajta – mondom neki és a cipőm orrával a könyvre bökök, ami nemrég ráesett. – Az eddigi türelmemért is hálás lehetsz. Na, gyerünk! Rajta! – noszogatom, mert kezd elfogyni a türelmem, meg az úri hölgy modorom is apad.
Sosem kedveltem az ilyen pofátlan kis mitugrászokat. Ő okoz neked kellemetlenséget, és még neki áll feljebb. No hiszen! Mint, amikor a Roxfortban az elsősök szánalmas hisztériarohamait kell hallgatnom, miután levontam tőlük a házpontokat. Kérem szépen, senki nem mondta, hogy rajzoljanak a falra takarodó után. Nélkülük is kellemetlen év várna ránk a Roxfortban, de velük... Sok vádaskodó, tiszteletlen, semmit-meg-nem-élt söpredék.
Néha kedvem sincs visszamenni. Ha nem gondolnám úgy, hogy a háború utórezgései a Kastély falain kívül nagyobbak lesznek, nem valószínű, hogy betenném oda még egyszer a lábam. A senkiháziak bürokráciájához képest azonban, McGalagony Roxfortja óriáspolip etetés lesz. Nem hatott már meg sem a Griffendéllel való kivételezés, sem a többi ház esetleges utálata. Ha a valóságban nem is, fejben már magam mögött hagytam azt a korszakot.

Naplózva

Fergus O'Brian
Eltávozott karakter
*****


III. Little Boy

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2015. 06. 06. - 16:23:23 »
+1

Pansy Parkinson

Kezd azért jobb lenni a dolog, nem is fáj már annyira, de nem szeretnék kockáztatni. Ha van kéznél segítség akkor csak segítsen, valamennyi jóindulat mindenkibe van az egyszer biztos. Én ilyen helyzetben már rég szedném szegény pórul járt könyveit, ez a minimum. Sőt még a kórházba is elkísérném, ha az kellene. Még akkor is ha nagyon nagyon sietnék.
Olyan hülye fejet vágok a házimanós poénra, amilyet csak tudok. Az a tipikus mi a fene fej. Hálás? Azért mert tizenöt másodpercet kellett várnia mielőtt felmehetne? Most nézem csak meg igazán a lányt, így jobban megnézve már ismerős, nyilván a Roxfortból. A fejemet rá, hogy mardekáros, bár nem mindegyik bunkó, csak a legtöbb. Biztos valami felsőbbrendű fruskának képzeli magát, aki mindenkinél jobb. Nem adom meg neki azt a luxust, hogy könnyen megadom magam, az idegeire fogok menni. Persze csak úgy finoman, nem kell azért, hogy elátkozzon vagy ilyesmi, bár azt hiszem ettől itt nem kell félnem. Szerencse, hogy nincs itt Summer, biztosan kiosztaná. Apa mindig azt mondja, hogy mindenkivel kedvesnek kell lenni. Van igaza, de azért egy kis szemtelenség belefér két kedvesség között nem?
A hülye fejet elhagyom és szabályosan szembe röhögöm a lányt jó hangosan. Tuti valami sürgetőbűbájt reggelizett, nem a Mágiaügyi Miniszter, hogy nincs felesleges egy perce segíteni. Még a hasam is fogom, mert elkezd szorítani, a könnyeim is kicsordulnak. A pólómat húzom fel, hogy letöröljem a nedvességet az arcomról.
- Te rosszkedvet reggeliztél? - Most már felállok, nem ám nekem itt szívrohamot kap, hogy még két percig várnia kell és szépen lassan csigatempóban hajolok le az egyik könyvemért, féllábon. Elég bután nézhetek ki így , de máshogy nem igen megy, meg erőltetni sem akarom a lábam. Majd elkezd segíteni ha nem akar itt éjszakázni.
- Amúgy meg attól nem leszel házimanó, ha segítesz valakinek. Pedig azt hittem egy ilyen helyes lány jó fej. - A helyzet miatt ezt a földön heverő könyvnek mondom, de a lánynak címzem. - Vagy csak rossz napod van? - Erre mondjuk már kezdem magamtól is tudni a választ, de hát azért biztos ami biztos megkérdezem. Talán segíthetek, hogy jobb kedve legyen, elvégre csak nem mindig ilyen morcos. Amúgy sem tudom megérteni az olyanokat, akik úgy viselkednek egy életen át, mint akik karót nyeltek és a legnagyobb szórakozásuk, hogy folyton idegesek meg vágják mindenre a pofákat.
Hát nem sokkal jobb vidáman létezni?
Naplózva


Pansy Parkinson
Eltávozott karakter
*****


ͼ VIII. Mardekár ͽ

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2015. 06. 21. - 13:56:46 »
+1

ͼ Fergus O'Brian ͽ

Az ilyesfajta közjátékok jó ideje untattak már. A kis mitugrász sem tudott meglepni, amikor nevetni kezdett. Ha lenne benne egy csepp tartás is, tudná, hogy egy magam fajta embert ilyen pitiáner próbálkozásokkal nem tud kihozni a sodrából. Sokkal több kell ahhoz, mint egy jelentéktelen gyerek nevetése.
Rezzenéstelen arccal nézem, ahogy újabb színpadias mozdulatokkal törölgetni kezdi az arcát. Kezdett bennem tudatosulni, hogy ennél a kölyöknél még a Romantől a születésnapomra kapott kesztyűim is szórakoztatóbbak.
- Te rosszkedvet reggeliztél? – Mint mondtam, kevésbé szórakoztató, mint egy pár kesztyű. Szánalmas látványt nyújtott, amikor fél lábon ugrálva állt neki összeszedni a szétszórt könyveit. Viszont legalább nekiállt. Amikor az előttem lévő könyvet akarta felvenni, még bele is rúgtam egyet segítőkészen. - Amúgy meg attól nem leszel házimanó, ha segítesz valakinek. Pedig azt hittem egy ilyen helyes lány jó fej. Vagy csak rossz napod van?
- Megfordulna a világ drágám, ha ennyivel el tudnád érni, hogy szánalomból segítsek neked. – Gondolatban elkezdtem utánaszámolni, hogy mikor tudtak ilyen egyszerű ostobaságokkal manipulálni, de nem jutott eszembe egyetlen alkalom sem. Rég nem lenne semmi hatalma a nemesi családoknak, ha a köz mocskai ennyire egyszerűen meg tudnák venni a szánalmunkat, vagy a szeretetünket. Ostoba kölök.
Viszont lehetőséget láttam rá, hogy végre magam mögött hagyjam ezt az unalmas koszfészket, meg ezt az idegesítő gyereket. Amikor újabb könyvért hajolt le, eloldalaztam mellette, óvatosan, ügyelve rá, hogy még véletlenül se érjek hozzá.
A lépteim alatt nyikorogtak az ódon lépcsőfokok, ami bántotta a fülem. Talán be kéne fektetnünk ebbe a romhalmazba és felújítatni. Talán még némi hasznunk is lehetne a bevételekből.
Ahogy gondoltam az emeletek stócokba szedve álltak az iskolai könyvek. Kihúztam a listát a talárom zsebéből és egyesével magamhoz hívtam a könyveket. Eszem ágában sem volt a címek alapján keresgélni. Felesleges időpazarlás lett volna, amit nem kedvelek.
Naplózva

Fergus O'Brian
Eltávozott karakter
*****


III. Little Boy

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2015. 07. 12. - 15:34:15 »
+2

Pansy Parkinson

Hova fordulna a világ? Szánalomból? Szerintem kedvességből szoktak segíteni az emberek. Kezdek rájönni, hogy itt nem a nap állásával lesz a probléma, hanem tiszta depresszió meg bunkóság a csaj. Biztos olyan aranyvérű féle, azok mindig azt hiszik, hogy nekik áll a világ. Ott van a Draco is az is mindig úgy vonul a folyosón, mintha éppen a megkoronázására indulna. Bár így belegondolva, mintha mellette láttam volna ezt a tömény kedvességet folyton loholni. Valahogy így most beugrott. Akkor már értem, biztosan bunkóság leckéket adnak egymásnak. Nevetni amúgy sem lehet őket látni soha.
Amúgy is mit gondol, azért mert ő csinál valamit forog a világ neki? Huu hogy egyesek mennyire nem tudják, hogy hol a helyük. Na majd én jól megmutatom neki, hogy nem lehet ezt csak úgy. Én meg még azt hittem, hogy majd segít. Annyi boszorka jár a világban, de én pont egy ilyen "fennhordom" az orrom egyeddel találkozok.
Gyorsan összekapkodom a maradék könyveimet és a lépcsőre rakom, most ez ráér, előbb van egy kis elintézni valóm. Még csak hozzám sem akar érni úgy slisszol el mellettem, azért az orromhoz húzom a pulcsimat, hogy büdös vagyok-e , de nem, Summer illata van, úgyhogy nem tudom mit kell így remegni össze-vissza. Lehet az lenne a legjobb ha odafutnék és átölelném. Tuti, hogy a gyógyító boszorkányok vinnék el rohamseprűn, mert szívbajt kapna az biztos. Aztán meg kérne egy alapos fertőtlenítést és kiabálna, hogy karanténba tegyék, mert fertőz.
De szép is lenne. Na majd meglátjuk, hogy hogy viseli magát innentől.
A gondolattól elmosolyodok, egy lábon felugrálok a lépcsőn hozzá és remélem, hogy idegesíti a zaj is meg a lépcső eszeveszett recsegése. De hát csak nem szakad le alattam, ha ő alatta se. Végén még engem visznek el rohamseprűn. Vajon ha lerombolnám a lépcsőt és betemetne segítene? Bár ha lehet inkább nem próbálom ki, mert szerintem még pár könyvet is a kupacra dobálna.
Ahogy nézem a könyveket, amiket magához hív, mind végzős könyvnek tűnik, de ha igaz az elméletem, hogy Dracoékkal lóg, akkor bizony nyolcadikos kell hogy legyen. Attól nem lesz menő, hogy egy invito-t el tud mormolni, lefogadnám, hogy sokkal több bűbájt ismerek.
- Olyan kedves voltál velem, segíthetek valamiben? - kérdezem megalázkodva, de ez csak egy csel. Letérdelek elé, mint mikor a lovagok a királyok előtte térdepelnék, de azzal a lendülettel fellököm magam a levegőbe a jó lábammal és mindkét kezemmel a könyvei felé ütök. Nesze, ha mást nem ezeket összeszeded. A pálcája is kiesik a kezéből és szépen legurul a lépcsőn. Ha más nem azért muszáj lesz lehajolnia.
Megátkozni meg úgysem mer, mert ilyen közhelyen nem fog az biztos. Ha igen akkor meg megnézheti magát. Pálca nélkül meg amúgy sem tud.
- Na most azért majd hajolgathatsz egy kicsit mit gondolsz? - Na jó majd segítek összeszedni a cuccait, hogy lássa, hogy az semmibe sem kerül, aztán akkor biztosan rájön, hogy nem kell folyton gonoszkodni. De ha ez sem válik be jön az ölelős taktika, aztán akkor lehet sikítozni. Még a végén barátok leszünk!
Naplózva


Pansy Parkinson
Eltávozott karakter
*****


ͼ VIII. Mardekár ͽ

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2015. 07. 25. - 19:25:25 »
+1

ͼ Fergus O'Brian ͽ

Éppen csak nekiálltam magamhoz hívni a könyveket, amikor hangosan kezdett recsegni a lépcső. Vagy az a behemót Hagrid döntött úgy, hogy bővíti az ősemberekre jellemző szókincsét, vagy a kis hülyegyerek kezdett el felugrálni a fokokon. Megforgattam a szemem és csak remélni mertem, hogy ha az egész nem is, de legalább egy lépcsőfok beszakad alatta.
Elmosolyodtam és áthelyeztem a könyvek súlypontját, mert kezdtek nehezek lenni. Csak emlegetnem kellett azt a behemótot, és erre rögtön kaptam tőle ajándékba egy fél láb vastag kötetet. Bár legalább ez most nem harapott. Azzal is csak az volt a szerencsém, hogy az első óráig hozzá sem akartam nyúlni, és ezért volt alkalmam látni, ahogy Vincentet végig kergette az a haszontalan könyv az egész klubhelyiségen. Felettébb szórakozató látványt nyújtott, valószínűleg életében nem futott még azelőtt olyan gyorsan.
Magamhoz hívtam a Mágiatörténet tankönyvemet is, amikor felbukkant a fiú. Szánalmas látványt nyújtott az erőltetett fél lábon való ugrándozásával.
- Olyan kedves voltál velem, segíthetek valamiben? – térdelt le mellettem, mint valami idióta. Nem tudom egészen pontosan mi zajlott le a fejében, de nyilván valóan nem volt épelméjű.
- Drágám, már azzal sokat segítenél, ha a további itt tartózkodásom ideje alatt Pofix-szelnéd magad – válaszoltam rá sem nézve. Már csak a Jóslástan könyvem hiányzott. Olvastam a Prófétában, hogy új tanárunk lesz, ami kicsit sem érdekelt mondjuk, de azért Trelawney után nagy váltás lesz. A lovat sosem kedveltem, amúgy sem.
Már fordultam volna, hogy magamhoz hívjam azt is, amikor felrúgta magát, mint valami béka és kiverte a kezemből a könyveket meg a varázspálcám. Mondhatni egy pillanatra elfelejtettem, hogy kinek is neveltek.
- Na, most azért majd hajolgathatsz egy kicsit, mit gondolsz? – Megragadtam a kisfiú állát szinte abban a pillanatban, hogy befejezte a mondatot és felfelé húztam, tudva, hogy a fél lábán kényelmetlen lesz megtartania magát. Lehet, hogy fiú volt, de a mellemig sem ért.
- Nem szeretnéd tudni, hogy mit gondolok – sziszegtem. Gyűlöltem az ilyen önbíráskodó senkiházikat, minél hamarabb megtanulják, hol a helyük, annál jobb. – Ha a helyedben lennék, most megfordulnék az ajtó irányába, és addig nem tenném be a lábam ide, amíg én itt vagyok – morogtam az arcába. Nem pazaroltam rá több szót, vagy figyelmeztetést. Nem tisztem előre szólni, de azt, aki az utamba áll, fél marokkal roppantom össze. Legyen az tíz, vagy kilencvenhét éves. Gyanítom a kis szarházi arra nem gondolt, hogy a Roxfortban újra látjuk majd egymást, és fél pillanatomba sem telik majd kideríteni kicsoda ő, és melyik osztályon dolgoznak a szülei. Nem sokan mertek volna keresztbe tenni nekem, de ha ő mégis olyan ostoba volt, hogy átlépje a határt, akkor csendben és váratlanul fogja érni a megtorlás a vihogós képét.
A Parkinson név talán nem csillogott olyan fényesen, mint a Malfoy, vagy a Black, de ha arról volt szó, nem jelentett problémát olyan embert találni, aki valamilyen módon elintézte, amit akartunk. Alaktomosabbak és talpraesettebbek voltunk, nem sütkéreztünk a rivaldafényben éppen ezért nem is volt olyan látványos a befolyásunk, de ott volt. És ha valaki keresztezte az utunkat, az nem köszönte meg eddig még soha, amit kapott.
Rántva egyet az állán elengedtem a fejét, és elindultam lefelé a lépcsőn a pálcámért. Kevésbé zavarta a fülem a fokok recsegése így, hogy hajtott a hanyagul elkendőzött indulat.
Naplózva

Fergus O'Brian
Eltávozott karakter
*****


III. Little Boy

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2015. 09. 17. - 22:00:13 »
+2

Pansy Parkinson

Némi elégedettséggel tölt el azért a tettem, sőt büszkeséggel is egy pillanatra. Arra gondolván viszont, hogy Summer mit fog szólni ehhez az egészhez, azonnal rám tör a bűntudat. Mire azonban szánnám-bánnám a dolgot és a valós bocsánatkérésre terelhetném a dolgot, addigra már a lábam sem éri a földet. Illetve a fél lábam, de szinte alig értem le. Ennek már a fele sem tréfa, azt hiszem rendesen kihúztam a gyufát.
Ahogy közli, hogy ideje lenne elhúznom azon gondolkodok, hogy tényleg hogyan tehetném jóvá az egészet. Mire válaszolhatnék már a földön találom magam, azonnal az államhoz kapok, hiszen még sosem szorongattak meg ott, habár nem volt ez nagy dolog, de ahogy a szemét néztem rám jött az ijedelem. Szinte láttam, ahogy szórta rám a villámokat, miközben az államat markolta. Kényszeresen is az arcomhoz kapok, hogy keressem az égési sérüléseket, de szerencsére azok csak a fantáziámban vannak ott.
Felállok és a lépcsőhöz sietek, mire odaérek a lány már lent van.
- Ne haragudj, én nem szoktam ilyen lenni. Csak olyan fura vagy, mint aki szomorú és frusztrált egyszerre és ezt hoztad ki belőlem. – ezután lesütöm a fejem és remegő hanggal mondom ki – Bocsánat.
Gyorsan megfordulok és összeszedem a leejtett könyveket. Annyira sok a kezemben, hogy szinte ki sem látok mögülük, de a lányhoz viszem őket egészen a földszintig. Szinte csigatempóban merek csak lemenni a lépcsőn, egyrészt még bicegek is mellé és nem is látok. Elég mókás látványt nyújthatok, de nem borulok még egyet szerencsére.
- A könyveid. – nyújtom át őket neki. – Tényleg sajnálom. Jóvá tehetem valahogy? Meghívlak valamire, vagy segítek a vásárlásban mit szólsz? Bármit csak ne legyünk haragban. – mint egy utolsó mentsvárként teszem fel a kérdést, remélem, hogy belemegy bármelyikbe vagy hogy ő javasol egy megoldást. Nem szeretnék haragban maradni, az csak a roxforti tartózkodásunkat is megmérgezné. Meg ki tudja miket művelnének velem a barátaival, ha esetleg meglátnak a folyosón. Nincs kedvem egész évben rejtőzködni, meg Summer előtt is olyan hülyén venné ki magát, ha nem tudnék kiállni magamért és folyton futnom kellene a nagyok elől. Mindenkinek én lennék a célpont, a haverjaimnak meg a gyáva kis harmadikas.
Naplózva


Pansy Parkinson
Eltávozott karakter
*****


ͼ VIII. Mardekár ͽ

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2016. 03. 27. - 16:18:21 »
+1

Fergus O'Brian

ͼ ͽ

Nem tartott sokáig, hogy megtaláljam a pálcám két könyvstóc közé beszorulva egyenesen a lévő alján, de ahhoz pont elég volt, hogy a kis szarházi farkát behúzva kezdje el begyűjteni a könyveimet saját kezűleg. Eszem ágában sem volt akár a kisujjamat is megmozdítani, hogy segítsek neki. Szánalmas volt. Utáltam az olyan embereket, akik nem tudtak kiállni a saját döntéseik mellett.
Viszont ezekből az emberekből lehetett a legtöbb hasznot húzni. Addig, amíg jól játszotta az ember a lapjait zokszó nélkül ugrottak miden szavára.
- Ne haragudj, én nem szoktam ilyen lenni. Csak olyan fura vagy, mint aki szomorú és frusztrált egyszerre és ezt hoztad ki belőlem. Bocsánat – remegi ki magából, mire csak összeszűkülnek a szemeim és hidegen bámulom a szenvedését lefelé a lépcsőn. Nem szokásom a hozzá hasonlóakkal szóba állni. Remegő kis senki volt, semmi másra nem jó, hacsak nem arra, hogy egy kicsit jobban érezzem magam. - A könyveid – nyújtotta felém őket, mire kivettem azokat a hasztalan könyveket a kezeiből és erősen gondolkoztam azon, hogy megátkozzam-e a kis haszontalant. A gyerekes viselkedéséért megérdemelne valami kellemetlen kis rontást. – Tényleg sajnálom. Jóvá tehetem valahogy? Meghívlak valamire, vagy segítek a vásárlásban mit szólsz? Bármit csak ne legyünk haragban – nyávogta, mire csak megforgattam a szemem. Arra volt a legkevésbé szükségem, hogy ez a nevenincs kölök egész nap a nyakamban loholjon.
- A jövőbeli boldogulásod érdekében elárulok valamit – hajolok közelebb a gyerekhez. – Gondold végig, hogy kivel kezdesz, mielőtt kiengednéd az ostoba éned, és ne a mocskot kapard magad után – súgom meg neki. – Ha pedig lehetőséged van rá, javaslom, ne kerülj a szemem elé – mondtam neki, majd sarkon fordultam és a pénztár felé vettem az irányt. Őszintén reméltem, hogy végre elkezdte feldolgozni az angol nyelvet és nem érez még mindig kényszert arra, hogy kiengeszteljen. Minél hamarabb túl akartam végre jutni ezen az elvesztegetett napon.

Naplózva

Augustus Pye
Szent Mungó
***


Osztályvezető Medimágus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #11 Dátum: 2018. 07. 19. - 16:38:15 »
+1

Könyvvadászat
Héloise



1999. június vége

Hány hónapja is volt már? Három? Ezen gondolkodtam, ahogy a kis könyvesbolt ablakában egy igencsak értékes kötetet pillantottam meg. Nem tudom, miért de a kötet helyett először saját megnyomorodott alakomat sikerült befókuszálni az üveg tükröződésében. Még mindig magas voltam, még mindig volt rajtam egy egészen kevés izom, de annyi minden változott… és nem csak arra gondolok, hogy az egyik szemem csillogása megfakult és már nem látok jól. Az egész lényemre pillantva érezhető volt a változás. Nem ugyanaz a fiatal medimágus voltam, aki valaha meg akart menteni a Mungóban betegeskedő apját.
Három hónapja hagytam Pipert magam mögött. A seb, amit ejtett rajtam még mindig fájt, ha véletlenül odatévedt az ujjam. Ilyenkor szinte azonnal kiszáradt a szám is, az a nap és az a borzalmas éjszaka jutott eszembe, mikor Ainsley megölésével fenyegetett. Nem akartam hagyni, hogy sakkban tartson, hogy úgy érezze, hatalma van felettem. Mégis remegtem, mikor azt a zsákot előszedte. Legrosszabb rémálmaimban még mindig gyakran előkerült és akkor izzadva, rettegve ébredtem, egyedül apám házában… ami igazából már az én házam volt. Az öreg meghalt, a küszöbön volt a temetés… ezért is jöttem Londonba, hogy mindent elintézzek a Mungóban és kicsit jobban érezzem magam. Valójában nem rázott meg annyira a halála, mint illet volna. Jó apa volt, szerettem, de az elmúlt években már csupán vegetált. Nem érdemelte ezt egy olyan jeles medimágus, mint ő… ő, aki annyiszor segítette az elesetteket a háború idején is. Egy kő esett le a szívemről, hogy megadhattam neki végre az a tisztességet, amit érdemelt.
A család persze mellettem volt, a nagynéném, még az ostoba unokatestvéreim is, akik egy mugli lányért gyilkolták egymást az elmúlt években. Csak Ainsley hiányzott. Összepakolt és elmondta: nem megy neki tovább. Én pedig csak bólintva, engedelmesen vártam, hogy elhagyjon. Biztonságban akartam tudni… hiszen Piper még felbukkanhatott és akkor újra csak magammal rángatnám a bajba. Csakhogy már három hónapja nem került elő. Ilyen hosszú időt eddig nem hagyott ki. Még az is megfordult a fejemben, hogy esetleg meghalt. Egyrészem azt kívánta bár így lenne, egy másik viszont látni akarta még, érezni azt a tömény dohányillatot, ami állandóan érződött a ruháin.
Megpróbáltam értelmet erőltetni a gondolataimra, habár a kezeim még megremegtek a nosztalgiázás hatására. Elhatároztam, ha törik, ha szakad, nekem azt a régi mesekönyvet meg kell szereznem. Apám sokszor olvasott fel Hópihe, a hóbagoly havas kalandjaiból. A kötet csupa karácsonyi mesét tartalmazott… még emlékeztem egy-egy történetre. Úgy szerettem volna újra olvasni magányomban a kandalló előtt. Az elmúlt hónapokban több kötetet is kiolvastam, ráadásul újakat is szereztem. Mióta határozatlan idejű betegállományba küldtek a Mungóban nem volt más választásom, mint várni, hátha még visszahívnak. A kézremegés és az egyik szemem vaksága persze nem javított egy cseppet sem a helyzetemen. Ráadásul Smethwyck szemében is ugyanazt a félelmet láttam, amit a családtagjaiméban: attól tartottak, hogy megbolondultam, hogy apám sorsára jutottam.
– Üdvözlöm az üzletünkben! – lépett oda hozzám az eladó szinte azonnal.
Nem volt meglepő, odabent nem volt most túl nagy tömeg. Talán azért, mert még messze volt a tanév kezdete vagy mert a legtöbben elmenekültek a tengerpartokra hűsölni. Engem nem vonzott a víz, jobban szerettem fekete ruháim takarásába bújni.
– Jó napot… – Halkan, de határozottan beszéltem. Kezdett visszatérni a régi erőm, az amitől az önbizalmam is legalább egy egészen kicsit visszatért. Már nem rettegtem attól, hogyha kilépek az ajtón Piper előkerül újra, megtalál. Már nem kellett félnem tőle.
– Keres valamit vagy csak nézelődik? – érdeklődött a zöld kötényes férfi.
Ösztönösen a kirakat felé pillantottam. Éreztem az orromban a régi könyvek illatát és elmosolyodtam. Megint az jutott eszembe, mikor apám öt éves koromban az ölébe vett és magához ölelve olvasta fel nekem a meséket. Lábaim is elindultak a megfelelő irányba és benyúlva a kirakatba megragadtam a mesekönyvet és kihúztam a onnan. Éppen csak egy pillantást vetettem a kirakat másik oldalán ácsorgó szőke lányra.
– Ó igen, egy csodaszép darab a ’30-as évekből. A rajzokat kézzel festették. – Magyarázta az eladó, ahogy mosolyogva mérte végig a könyvet. – Az antik könyveinkre éppen kedvezmény is jár. Jókor jött. Csak nem a kisfiának-kislányának lesz? – Kérdezte, ahogy átadtam neki a kötetet.
Valószínűleg hónapokkal ezelőtt csak felnevettem volna ezen. Augustus Pye, mint a apa, viccnek is rossz! Most viszont szörnyű képek fészkelték be magukat a fejembe. Olyanok, amiket Piper miatt kellett átélnem.
– Nem. Magamnak lesz… emlék. – Magyaráztam és ráemeltem épen és fakón csillogó szemeimet. Közben pedig hallottam, ahogy a csengő megszólal az ajtó felett. Újabb vásárló érkezett az üzletbe.

Naplózva


Héloise Gauthier
Eltávozott karakter
*****


hagyjuk inkább

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #12 Dátum: 2018. 08. 28. - 12:25:57 »
0

Mindennek ára van...



A U G U S T U S   P Y E  


Héloise és a könyvek?
Jó vicc.
De akkor miért is kószál Gauthier kisasszony a Czikornyai és Patza körül nyári szünetben? Talán nem annak a reményében, hogy élete eddigi legjobb fagyiját fogja elfogyasztani? De, bizony.
Igazából csak egy kósza gondolat volt, egy elejtett mondat, amit az egyik szobatársa, Marta hozott szóba, egy olyan csajos éjszakán, amikor körbeülték Héloise ágyát és a kastélyban terjengő pletykákat, férfinépeket és lelkes tanerőket vesézték ki.  
A nagy vihogások közepette, előkerült a nyár is, meg az, hogy ki hova megy, mit csinál, miket fog enni, és ha már erről a fülledt, meleg évszakról van szó, nem szabad elfeledkezni arról sem, hogy van egy jéghideg édesség, amit bűn lenne kihagyni és nem megenni a szünidő közepén.
 Mármint létezik olyan ember, aki nem szereti a fagylaltot? Ne vicceljünk már. Ez olyan abszurd, mint az, hogy a kockásfülű nyúl piros színű. Vagy hogy a kisgyerekek sosem fognak felnőni. Vagy hogy, Pinokkió nem szerette az apukáját. Szóval egyértelmű, hogy Héloise is amint csak tudta, magára öltötte legszebb ruháit, újonnan vásárolt magassarkú cipőjét és ellátogatott az Abszol útra, annak reményében, hogy megízlelheti Peter cukrászdájának feltételezhetően legfinomabb krémes kreálmányait.
 Csakhogy a pokolhoz vezető út is jószándékkal van kikövezve, az Abszol útra vezető macskakövek pedig rendre megtépázzák Gauthier kisasszony kifinomult lelki világát - még mindig nem bírt megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy ezek a nagy hold(ra)járók ide bizony nem alkalmasak. Így elég sokáig élvezhette, amint az egyenetlen talajon, hol erre, hol arra dőlöngélt és ennek az sem kedvezett, hogy karcsú alakjába néha még a szél is enyhén belekapdosott. Pont egy ilyen pillanatban kényszerült arra, hogy meghozza azt a döntést, hogy innentől kezdve mezítláb folytatja útját, mikoris egy antikváriumra lett figyelmes. Hamar ignorálta volna ezt az esztétikai élményt, de a kirakaton végigjáratva tekintetét, egy szép, aranyozott köteten akadtak meg szembogarai.  Hópihe, a hóbagoly havas kalandjai.
Ez milyen jól hangzik… Pat meg imádja a könyveket – jutott eszébe és már indult is volna, de hagyott még annyi másodpercet Augustnak, hogy megvásárolhassa a drágaságot és ezzel egy sor be nem láthatatlan veszedelmet szabadíthasson útjára. Ameddig Héloise bepasszírozta lábnak nevezett végtagjait a holdjáró cipőcskékbe, Pye barátunk le is bonyolította az adásvételt. A kirakatba lépve már csak annyit hallott:
Az antik könyveinkre éppen kedvezmény is jár. Jókor jött. Csak nem a kisfiának-kislányának lesz?
– Nem. Magamnak lesz… emlék.

Helló Héli, épp most happolják el előled Pat tökéletes ajándékát. Nem hagyhatod annyiban….szólalj már meg!
- Szerintem ez nem egy olyan könyv, ami magának való – állította meg Augustot a beszédben és a karja után kapott, finoman végigsimítva rajta.
- Pardon... – köszörülte meg torkát.
- Jó napot kívánok – biccentett az eladó felé és tengerkék szemeit ráemelve, arcán pár megkeményedett vonással, kissé rideg, kimért hangon kérdezte:
-  Akkor melyikünknek is adja? – karcsú ujjait finoman járatta végig az asztalon, enyhén megdoboltatva annak felületét. Amennyire türelmetlen volt Gauthier, annyira gyönyörű is. A kettő együtt pedig egészen végzetes kombináció, főleg Pye-ra nézve. Ki is tudna ennek a kis szöszinek ellenállni?

Naplózva


Augustus Pye
Szent Mungó
***


Osztályvezető Medimágus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #13 Dátum: 2018. 09. 29. - 19:13:55 »
+1

Könyvvadászat
Héloise



1999. június vége

Hosszú ideig bámultam az öreg mesekönyvre. Újra és újra elolvastam a címet: Hópihe, a hóbagoly havas kalandjai. A máskor könnyes arcomon ezúttal egy halovány mosoly jelent meg… talán egy cseppel élettel telibbnek is hatott a külsőm, mint máskor. S ez csupán egyetlen emlékképnek a hatására történt. Éreztem, ahogy a melegség átjárja a testemet, apám mosolygó arcának képére. Mintha megszűnt volna a könyves bolt, a hatalmas polcokkal, az eladóval, a könyvek átható, kissé dohos illatával együtt. Nem volt más, csak én és az apám, ahogy ott ücsörögtünk a kandalló előtt, ő a kanapén én pedig előtte a szőnyegen. A kezemben volt egy plüss bagoly, amit az Abszol útról hozott nekem. Azt mondta kiérdemeltem, mert jól viselkedtem azon a héten… valójában nem így volt. Egyszerűen csak fel akart vidítani. Tudta, hogyha meglátom az anyát ábrázoló képet az előszobában roskadozó komód tetején, összeszorul a szívem, könnyek gyűlnek a szememben… talán csak azt nem sejtette, hogy felcsendültek újra és újra az ő szavai a gondolatok tengerében. „Nem vagy normális, Augustus. Nem vagy olyan, mint a többi kisfiú.” Nem, nem a bántó szavak fájtak a legjobban, hanem az, hogy igaza volt.
Mégsem az előzmények voltak azok, amik igazán szíven ütöttek… hanem apám mosolya. Még nem volt beteg, egészséges volt, mert nem találkozott Piperrel. Aztán még én voltam az, aki ráhozta a baj. Nekem kellett az életébe kevernem azt a még nagyobb veszélyt, amit egyszer már sikerült távolabb löknie magától. Jól tudtam, hogy miattam tűnt el az a mosoly az arcáról és miattam kellett úgy meghalnia, ahogy… Elkeseredetten kezdett kalapálni a szívem, talán azért, mert tudtam, már nem tehetem jóvá.
Megráztam kicsit a fejemet, mielőtt azok a sötét emlékképek felbukkantak volna a felszínen. Nem akartam furcsa rohamot kapni ennek a könyveboltnak a kellős közepén, ahol ki-bejárkáltak az emberek. Elég volt otthon elviselnem őket, remélve, hogy legalább a maradék józan eszemet megőrizhetem… igen, a maradékot, mert nem volt már sok belőle.
Öhm… kérem csoma…
Elkezdtem a mondatot, de valami különös női parfüm illata csapta meg az orromat. Olyan volt, mint egy pofon, amire az ember ösztönösen fordítja oldalra a fejét. Hát én is így tettem, amikor valami a karomhoz ért. Egészen pontosan egy bájos női kézfej és a hozzá tartozó aranykorona is hamarosan besiklott a látóterembe… mármint hogy annak az egy szememnek a látóterére, amire nem borult a vakság homálya. Nem nagyon mertem a szőke lányt méregetni, féltem, hogyha meglátja a fakó zöld szemet – ami még mindig viselte a megvakítás körülményeinek nyomát –, majd megijeszti. Sosem tudtam igazán kezelni, ha egy nő került a közelemben, most egyenesen bepánikoltam.
Szerintem ez nem egy olyan könyv, ami magának való.
Annyira meglepődtem, hogy ezúttal már komolyabban fordultam felé. Nem értettem ezt az egész helyzetet. Miért lépett mellém? Miért karolt át? Éreztem, hogy egy kicsit megremegek, hiszen hosszú ideje senki sem érintett meg, legfeljebb a nagynéném szorongatott meg egy kicsit – de hát az már megszokott és természetes volt, mikor külföldre kellett utaznia.
Hogy… mi? – Éreztem a hangomban az értetlen élt.
Csak figyeltem, ahogy megköszörüli a torkát és köszön az eladónak. Furcsa érzés volt, hogy az anyámra emlékeztetett egy ilyen szőke lány. Az anyám ugyanis fekete hajú, magas, finom szépség volt, mintha egyenesen az ellentéte lett volna neki. Mégis volt benne és a mozdulataiban valami hasonlóság.
Akkor melyikünknek is adja?
Valószínűleg, ha nem illetődtem volna meg azonnal elhúzom a karomat. Még is csak álltam ott és kellett egy pillanat, míg egyáltalán mély levegőt tudtam venni és kicsit összekaparni magam a tétovaságból.
Éppen most kértem meg az urat, hogy csomagolja be – válaszoltam kisvártatva. – Ne értsen félre, Miss… – Megakadtam, mert nem tudtam a nevét. Ha elmondta, ha nem akkor is folytattam: – Lemaradt erről a vételről. Szóval, ha teheti válasszon magának mást, ha pedig ezt keresi esetleg ajánlhatok egy másik könyvesboltot, ahol olcsón lehet használt könyveket vásárolni.
Nem ismertem hirtelen magamra. Nem szoktam én ilyen sokat beszélni, nem szoktam ilyen hevesen kiállni az ügyeim mellett… vagy talán csak Piper közelében szoktam meg, hogy az én nevem „maradj csenben” és „viseld el.”
Szóval fizetnék, ha megbocsát.
Naplózva


Héloise Gauthier
Eltávozott karakter
*****


hagyjuk inkább

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #14 Dátum: 2019. 01. 24. - 16:01:21 »
+1

Mindennek ára van...



A U G U S T U S   P Y E  



Héloise enyhén felszegett fejjel, oldalra nézve, mintha ott se lenne Pye, mintha nem is hallaná, mit beszél, dobolt tovább az asztalon. Egyelőre olyannyira lekötötte ez a tevékenység, hogy észre sem vette, hogy Pye nemcsak érzelmeiben sérült, hanem fizikálisan is, történt valami az egyik szemével. Furcsa dolog ez, az emberek olyan előítéletesek. De ha még idejében is észlelte volna, sem biztos, hogy változtat a viselkedésén, mert épp olyasvalamit készültek megvásárolni, amit a képzeletében már saját magának tudott. És ez a fajta birtoklási vágy ez, nemcsak a szerelemben erőteljes, hanem ebben a könyvesboltban is.  Méghozzá Hópihe, a hóbagoly havas kalandjai provokálja ki Héloiseból és Augustból is.
- Mitől annyira értékes ez a könyv? Miért kell annyira ennek a férfinak? – a kis szőke nem igazán tudott napirendre térni az események felett. Sokáig nézett maga elé, majd az eladóra, hogy cinkostársát keresse benne, de nem úgy festett, mint aki vevő lenne a pozícióra. Sőt, a csomagolás és a kasszánál való foglalatoskodás pont azt jelezte, hogy az adásvétel pillanatok alatt meg fog történni és Héloisenak egy árva szava se lehet majd a látottakhoz. Ehhez pedig a kis szőke, hogy is mondjam, egyáltalán nem volt hozzászokva. Talán azért fakadt ki annyira és hőkölt meg, amikor azt a kis mondatot hallotta, hogy mi.
- Mi az, hogy mi? Pár pillanattal később érkezek és ez elveszi tőlem annak a lehetőségét, hogy megvehessem ezt a könyvet? Ugye, nem gondolta komolyan? – pislogott értetlenkedve Augustra, majd az eladóra, hogy kiterjeszthesse haragját mind a két személyre, akit jelenleg a közelében tudhat.
- Szerintem ez így nem igazságos…  szóval gondolja át, melyikünknek adja? Ha kell, többet fizetek érte, a pénz nem számít – jegyezte meg csak úgy mellékesen, ha netán kétségei támadnának afelől, hogy nem tudja megfizetni. Meg tudja… a szülei pont hagytak rá annyit, aminek a révén sohasem fog szűkölködni.
- Tudom, hogy mire kérte…… jó az emlékezetem. Hallottam – ezidőtájt engedte el August közelebb eső karját és fél kezével úgy döntött, csendre inti, mint valami, nagy, okos szülő, akinek a gyereke épp most határozta el magát, hogy valami rosszat fog csinálni.
- Nem értem félre, nagyonis értem. Héloise vagyok, s ha kérhetem, hagyja a vezetéknevemet. Nem mondana az magának semmit… – jegeskék tekintetét immáron Augustra szegezte, majd dühösen keresztbe fonta karjait.
- Mi az, hogy lemaradtam? Megengedné az eladót is szóhoz jutni? – na tessék. Héloise rendet tesz, vagy legalábbis bevonja azt, aki áruba bocsátja a könyvet, hiszen eddig úgyiscsak szemlélője volt a kettejük piszkos kis játékának.
- Szóval… mit szokott tenni ilyen helyzetekben? Magáé a döntés felelőssége. Látja, mi egyszerűen nem tudunk megegyezni – mélyet sóhajtott és rosszallóan csóválta meg fejét. Nem tetszett neki ez a helyzet és a megoldását abban látta, ha végülis egyikük sem kaparintja meg, azt a hülye könyvet.
- Szóval fizetnék, ha megbocsát.
- Nem, nem fog fizetni… – kissé arrébb tolta August kezeit és kérdő tekintettel meredt az eladóra.
- Azért mert …… – és várta, hogy végre megszólaljon. El is nyújtotta a mondatot, hogy legyen ideje befejezni.
Naplózva

Oldalak: [1] 2 Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2024. 01. 16. - 07:03:13
Az oldal 4.935 másodperc alatt készült el 45 lekéréssel.