Café Fulvio

A Café Fulvio az Abszol út vége felé elbújt, mediterrán berendezésű, kellemes kis étterem. Családi ebédek, baráti beszélgetések, vidám randevúk számára kiváló, de egy nagyobb bevásárlás után is be lehet térni egy kávéra. A kilátás gyönyörű, a vendégek nyáron a smaragdzöld vidéket, télen a hófehér lankákat figyelhetik a nagy ablakokon keresztül. Nevét tulajdonosáról, az olasz származású Fulvio úrról kapta.

Roman

Most jól megbökném Roman vállát pajkosan, amint megjegyzi, hogy biztos összefutunk egy óra után és elmeséli, mi lett az eredmény. Én reménykedem ebben, mint ahogy mindig reménykedem, hogy a rossz után csak jó lehet, és nem jöhet még rosszabb. Kérdése meglep, mintha még sose hallotta volna azt a szót, hogy vidámpark. Vagy említenem sem kellett volna? Persze, tudom, hogy aranyvérű, meg minden, hallottam már a Nott famíliáról, de különösebben nem zavar, hogy honnan jött, miket tett, inkább az érdekel, hogy hova tart.
– Vidámpark! Tudod, ahova a legtöbben azért járnak, hogy feldobják a napot. Hullámvasút, vattacukor meg ilyenek. Na jó, egyszer elviszlek, ha akarod, ha nem – na, kicsit erőszakos vagyok, nem gondolom? Nem, de szeretnék neki mutatni ilyet is, mert ahogy látom, ritkán szórakozik, esetleg beül valami nagyon előkelő helyre, de azt aligha nevezhetném szórakozásnak, ha feszülten kell ülnie úgy, hogy semmi szabad tere nincs arra, hogy egy kicsit is megmozduljon. Jó, lehet, hogy megint túlzok… ha a családjával teszi, biztos nem lehet feszült, ellenben most, mert lehet, hogy mellettem az. Nem tudom.
Jobban megnézem, nem igazán veszem észre rajta, hogy nem aludt sokat, úgyhogy jól álcázza magát.
– Talán énekeljek neked altatót, Roman? Legközelebb gitárt is hozok – persze, nem tudhatja, hogy a Raquel, akit ő ismer, tud gitározni, mellesleg énekel is mellé és még dalszövegeket is gyárt, és talán nem is lenne ellenére, ha hallana pár dallamot, én pedig szívesen veszem a nézőközösséget. Atya ég, nagyon felpörögtem! Észre sem veszem, hogy az arcomhoz nyúlok, és még akkor is fogom, mikor már rég elhagytuk a szalont. Biztos olyan vörös vagyok, mint a cékla, de nem azért, mert elpirultam, hanem igyekszem visszafogni magam, nehogy a végén annyira elszálljak, hogy tűzijáték is lehetne belőlem, úgy egyszerűen felrobbannék. Szóval a kezemmel próbálom magam lehűteni.
– Oh, nagyon köszönöm, rendes tőled. Bár nem a kávé miatt aggódtam, hanem ha mégis egy nagyobb helyre mentünk volna, az kicsit leszívná a te vagyonod is – igen, most a vidámparkra gondoltam megint és ezt biztos tudja ő is. Persze ha már felajánlotta, hogy fizeti a kávémat, nem utasítom vissza, mert ilyenkor azt nem szabad. Legalábbis ahogy tudom.
Kérdésén elgondolkodom és nem is tudom, kik jöhetnének szóba. Igazából egy név sem ötlik fel bennem.
– Jó embert kérdezel. Nem tudom, ki lehet az esélyes. Annyira nem szoktam figyelni ezeket az eseményeket. Ne haragudj, hogy nem tudok rá válaszolni – kicsit elszomorít, hogy nem tudok eleget tenni egy kérdésnek, de pár másodperc múlva visszatérek a jelenbe.
- Nincs itt egy kicsit túl meleg? Vagy… valami van a levegőben… – vészhelyzet állt elő, azt hiszem, mindjárt elájulok. Képletesen, tényleg melegem lett, nem tudom, mi üthetett belém, mert biztos nem a csótány utóhatása. Ah, kísértenek. Sokkal jobb lesz majd a kávé után, kérek mellé még egy jó hideg pohár vizet is.

[- Nem azon múlik, évszakváltozás, meg ilyesmi]

Raquel

 

Csak egykedvűen megcsóválom a fejem, ahogy igazolódik a sejtésem azt illetően, mi is lehet a vidámpark. Egészen biztos, hogy ezt gyerekeknek találták ki a muglik, számomra legalábbis nagyon unalmasan hangzik. Igaz, a muglik lassabban nőhetnek fel, nem kerülnek tizenegy évesen bentlakásos iskolába.
 - Nem azon múlik, évszakváltozás, meg ilyesmi- egy kicsit furcsán nézek oldalra a lányra, mielőtt újra az útra pillantok. Nem tudom eldönteni, hogy most célozgat, vagy esetleg gúnyolódik rajtam, úgyhogy gyorsan el is hessegetem a kialakuló érzéseket ez ügyben. Lehet, hogy csak viccelt, vagy az volt a lényege a mondanivalójának, hogy tud gitározni. Egy kicsit nehezen tudok úgy beszélgetni, hogy közben ne keressek hátsó szándékot a szavak mögött.
 Ahogy mindig szoktam, ha egy nővel megyek valahová, előbb kihúzom neki a széket a kávézó teraszán, csak azután foglalom el vele szemben a helyemet, és nézek rá az itallapra. Igazság szerint nem tudom, miért nézem, mert már rögtön az elején tudom, hogy egy erős fekete kávét akarok. Nem akarok túl korán lefeküdni, most, hogy végre velem lehetnek, akiket szeretek. Aludni tudok azután is, hogy börtönbe zártak vagy megöltek.
 - Nagyobb helyre? Amúgy teljesen természetes, hogy meghívlak.- már a Mardekárban is sokan félrelökték a tradíciókat, pedig a világban vannak dolgok, amiknek változatlanul kéne maradnia. A férfi kinyitja a nő előtt az ajtót, fizet helyette is, segít neki. Sok illemszabályt már csak az olyan családok tartanak be komolyan, mint az enyém, a muglik jelentős részéből a lovagokkal együtt kihalt az illem és az etikett.
 - Semmi baj, nem azért kérdeztem, csak kíváncsi vagyok. Más lesz most visszamenni.- nagyon figyelek, hogy kerüljem a tekintetét, még mindig az itallapot figyelem, nehogy meglásson valamit. Nem tudom, hogy vissza tudok-e még menni oda, és úgy tenni, mintha semmi nem történt volna, mintha minden rendben lenne. Sehogyan sem lesz könnyű már, azokat a közeli, gondtalan napokat örökre elfelejthetem, csak az olyan rövid pillanatokra kapom vissza, mint ez is.
 - Szerintem nincs... rosszul vagy?- egy hátrébb tolom a széket, hogy ha kell, rögtön fel tudjak állni, és közben igyekszem rajta keresni az okát annak, amiért nem érzi jól magát. Egy kicsit tényleg felmelegedett a levegő, de egyáltalán nem indokolja, hogy ne érezze jól magát. - Menjünk inkább be?

Roman

Roman tipikusan az a fiú, aki úgy tűnik, korához képest érettebb, vagy legalábbis úgy gondolja, már kinőtt a gyerekes szórakozásokból, mint például az olyan lehetőségekből, amelyet egy vidámpark nyújt. Én pedig tipikusan az a lány vagyok, aki önmagában mélyen belül még gyermek, de helyzettől függően tudok felnőttként is viselkedni… szóval, amíg van lehetőségem kihasználni azt, hogy fiatal vagyok, addig megteszem, nem akarok túl korán felnőni és megtapasztalni azt, ami a felnőtté válással jár még annak ellenére is, hogy tudom, mivel jár az.
Évszakváltozás. Van benne valami, bár ez inkább pillanatnyi időjárástól függően változik… az is, hogy fáj a fejünk, mert jön a front.
Kedves, amikor kihúzza a széket, mielőtt leülnék, sajnos manapság egyre többet tapasztalom a férfiakban, hogy kezd belőlük kiveszni a jó modor. Eddig csak egyetlen griffendélest ismerek, aki ugyanilyen úriember, mint Nott. Mosollyal az arcomon vésem emlékeim közé, hogy Nott udvarias, következtetek, hogy a családja is biztos ilyen, akkor rosszra már nem nevelhették, ha illemről van szó.
Nem tudom, mire gondolhat, amikor azt mondja, hogy más lesz visszamenni a Roxfortba. Tény és való, hogy nekem is teljesen más lesz, remélhetőleg jobb világunk lesz, csak annyi a kár, hogy kevésbé lesz veszélyes az övezet, amiért nem tudom pontosan, hogy miért aggódok. Ennek örülnöm kellene. Lehetséges, hogy annyira hozzászoktam a kalandokhoz, hogy a részemmé vált a veszély. Nott esetében biztos vagyok benne, hogy nagyobb veszélynek volt kitéve, hiszen a Mardekár egyik diákja, ez azonban mintha engem egy cseppet sem zavarna.
A levegő szerintem akkor csak nekem tűnik fülledtebbnek, egy kicsit meglegyezem magam.
- Nem, köszönöm, tökéletesen vagyok. Kint sokkal jobb, jobb a levegő és kellemesebb a hangulat. Szerintem cukorhiány… több, mint valószínű – furcsa lenne, ha egyszer kiderülne, hogy cukorbeteg vagyok. De ennek örömére azonnal felvettem az itallapot, s hála az égnek, nem tartozom azon lányok közé, akik sokáig időznek a választással: alig néztem át a lapot, a legelső szimpatikus italnál le is ragadtam.
– Oké. Kávé, kávé, kávé… tejjel és sok cukorral, minimum néggyel – nagyokat pislogok a lap mögött megbújva, biztos furcsa, hogy ennyire édesen kérem, de nem tagadom le az édesszájúságomat. Sütemény, csokoládé, cukor… minden jöhet bármilyen mennyiségben.
Közben Roman arcát vizsgálom, már amikor elkapom, mert furcsa mód bújkál, csak nem tudom, mitől. Próbálok rájönni, hogy mi lehet az oka, biztos nem sűrűn kávézik lányokkal, de lehet más is, azonban nem vagyok pszichológus, hogy minderre rájöjjek.
- Nem tudok rájönni, hogy azért bújkálsz e, mert zavarban vagy, vagy történt valami? – nem jó dolog faggatózni, de ha nem akarja, nem kell elmondania. Kérdésem is próbáltam olyan hangnemben feltenni, amiről egyértelműen kiderül, hogy nem muszáj válaszolnia rá. Csak aggódom, s aggódásomnak hangot adtam.

[- Rendben... de szólj, ha nem vagy jól, vagy ilyesmi!]

Raquel

 

- Rendben... de szólj, ha nem vagy jól, vagy ilyesmi!- visszasüllyedek a székembe, de azért továbbra sem vagyok nyugodt. Valószínű csak túlreagálom, de valahogy nem tudom ezt nem komolyan venni, talán már azért sem, mert apám gyógyító. Számtalan beteg élete vagy egészsége megmenthető lett volna, ha időben reagálnak a jelekre. Igaz, minden nap emberek halnak meg, én pedig rengeteg halálának a tanúja voltam, úgyhogy nem tudom, miért zavar ez még egyáltalán.
 - Jó napot! A hölgynek egy tejes kávét hozzon négy cukorral, én pedig egy fekete kávét kérek, cukor nélkül. Egyelőre mást nem, köszönjük!- egy udvarias mosollyal nézem, ahogy távozik a pincér. Ő is egy olyan ember, akivel még azért sem cserélnék, hogy megússzam a rám váró megpróbáltatásokat. Ha véget ér az életem, akkor is, már valószínű többet tettem, mint ő, nehéz elképzelni, milyen lehet ennyire felesleges, gépies munkát végezni egy életen át. Persze, talán csak átmeneti, és nem tudok semmit sem erről a varázslóról. Gyorsan vissza is fordulok a lány felé, ahogy eltűnik a szemem elől.
 - Áh, nincs semmi baj, csak kicsit fáradt vagyok.- csak legyintek egyet, és megerősítem a mondandóm egy mosollyal is, de valahogy látom rajta, hogy nem sikerült tökéletesre. Régen akár migrénnel vagy összeégetett ujjakkal is eljátszottam, hogy jókedvű vagyok, tökéletesen álcáztam az unalmam feszült figyelemnek, a kárörömöt együtt érző pillantás mögé rejtettem, de azt hiszem, hogy ez a képességem már a múlté. Túlzottan megváltoztam, alapjaiban forgatták ki a lényemet. Sejtettem, hogy nagyon vékony az álca, de azt nem, hogy ennyire. Hagyom lehervadni azt a mosolyt. Azt hiszem, muszáj lesz megosztanom egy keveset az igazságból.
 - Mostanában elég nagy nyomás van a családomon. Nem tudom, hogy olvastad-e a Prófétában, vagy ilyesmi... a nagybátyámat letartóztatták a Roxfortnál egy hete.- nyelek egyet, ahogy eszembe jut: egy hete ilyenkor még az ócska bérlakásban vártam Voldemort következő parancsát, ami azután a Roxfort megtámadása lett. - Rajta kívül több más rokonom is ott volt, de nem a védők oldalán. Nem igazán tudom, hogy hogyan tovább.- talán valóban elég rossz helyzetben lennék már csak a rokonaim miatt is, még ha ártatlan is lennék, de persze, sokkal jobb lenne a helyzetem. A legrosszabb dolog, amire úgy számíthatnék, néhány megvető pillantás, esetleg fenyegetés.
 - És elég sok rokonomat elvesztettem, úgyhogy a következő napokat különböző temetéseken fogom tölteni. Ismerted Vincent Crakot? Ő az unokatestvérem volt.- furcsán kevés érzelmet érzek magamban, amikor megemlítem a nálam két évvel idősebb fiú halálát. Biztosan megrázott volna, de az talán a legrosszabb, hogy így, hogy annyi minden történt egyszerre velem, ez már csak apróságnak tűnik.

Roman

Bólintok még mindig, hogy minden rendben van, nem történt semmi, de nagyon kedves tőle, hogy ennyire figyel arra, ami körülötte történik. Így valószínűbben érzem magam biztonságban annak ellenére, hogy nem sokat tudok Romanről személyesen, de attól már nem kell félnem, hogy ha hirtelen beájulnék, akkor nem lesz senki sem, aki a segítségemre siessen. Lehetséges, hogy van valamilyen betegségem, amiről eddig én még nem tudok, de nem tulajdonítok neki akkora figyelmet, mert nem különösebben érdekel. Ha beteg vagyok, ha nem, akkor is muszáj tovább mennem, mert előttem az út nem áll meg, ahogy a lábam sem.
Észre sem veszem, hogy megjelenik mellettünk egy pincér, és Roman már rendel is. Tényleg nagyon figyelmes, habár ebben a helyzetben mindenki így cselekedne. Remélem.
Aggodalommal az arcomon tekintek rá és fel is könyökölök az asztalra, amelybe állam helyezem, hogy onnan figyeljek rá, mert biztos vagyok benne, hogy nem egyszerűen csak fáradt, hanem valami baj történt. Van két bátyám, azért észreveszem az ilyesmit, szóval még az sem tudja egész jól palástolni ezeket, aki nagyon jó a színészkedésben, maximum nem figyelek annyira, hogy rá is jöjjek, hogy valami baj van a dolog hátterében.
Amikor beszélni kezd, visszateszem kezem előbbi helyére, és végighallgatom. Látok rajta valamit, mintha félne attól, hogy mit mondok erre, legalábbis a nyelésből ez jött le… de nem tudom, mi az, amitől félnie kellene, én biztos nem fogok a képébe röhögni, vagy szemrehányást tenni azért, amit mond. Igazából közöm se lenne hozzá, önszántából mondja el mindezt, de igenis érdekel mások sorsa. Én a harcmezőn sem hagynám magam mögött egyetlen társam sem.
Sóhajtok egyet.
- Személyesen nem ismertem, legalábbis nem beszéltem vele – biztos, hogy nem irigylem, sem a halálok miatt, sem azért, mert temetéseken kell megjelennie. Két temetésen voltam, sajnos mindkettő a szüleimé volt, az apámé felettébb különös.
- Roman… úgy még nem volt sosem, hogy sehogy sem lett volna. Elvesztettem apámat. Előtte már gyanús volt, hogy eltünedezett. Nem is azért haragszom rá, mert köze volt Tudjukkihez, hanem azért, mert az utolsó napjait nem tudtam vele tölteni, és anyát csak úgy faképnél hagyta. Rá pár hétre elvesztettem anyámat is. És látod? Mindenkit érnek veszteségek, van akit kisebb, van akit nagyobb, de én még mindig itt vagyok, s arra törekszem, hogyha már segíteni nem tudok, de egy apró mosolyt csaljak mások arcára. Neked sem ért még itt véget, biztos vagyok benne. Csak fel a fejjel – mosolygok rá, hogy ezzel is egy kicsit biztassam. Nem tudom, mekkora kárt szenvedhetett, együttérzek vele, de nem lombozódhatok le, mert azzal őt is csak mélyebbre húznám az önsajnálat valami kifejezhetetlen szintjére. Nem maradtam én sem magam alatt a szüleim halála után, még itt vannak a bátyáim és a nénikém, amíg ők vannak, addig nincs semmi baj. Ami pedig ezután jön, arra már nem akarok gondolni.

[- Igazad van, P... Raquel.]

Raquel

 

Nem igazán lep meg, hogy Raquel nem beszélt az unokatestvéremmel, aki mindenki számára, aki nem mardekáros, csak egy agresszív barom volt. Talán tényleg ez a leghelyesebb kifejezés, hogy leírjuk a személyiségét, de attól még a rokonom, sőt, talán a barátom is volt, és nyilván oka volt annak, hogy ilyen lett. Sokan kényszerrel, erőszakkal nevelik a gyerekeiket, nyilván ennek köszönhető az erőszakos személyiség, amit Draco Malfoy csak tovább szított benne. Felháborító, hogy annak ellenére, hogy ő csinált halálfalót több évfolyamtársából is, és az apja is vezető beosztásban volt pár évvel ezelőttig, ők nagyjából megúszták. Velem nyilván nem lennének annyira nagylelkűek.
 Nem is tudom, mi lep meg leginkább Palmer mondandójából, ezért az érdemért több versenyző is hasonló esélyekkel indulhat. Talán az, hogy csak így bevallja nekem, hogy az apja Voldemort-párti volt, ahogyan azt is, hogy elveszítette a szüleit- ilyen magánügyeket nem szívesen tereget ki az ember egy idegennek. Persze, talán túlléptük azt a határt, ami az idegeneket elválasztja egymástól, én léptem túl.
 - Igazad van, P... Raquel.- kicsit furcsa dolog kimondani a griffendéles lány keresztnevét. Nem sok keresztnevet használok, néhány lakótársamat a keresztnevén szólítom, ahogyan a családtagjaimat is, de talán ki is merül itt a lista, azt az egy hónapot próbálom elfelejteni, amikor a halálfalókat neveztem keresztnevükön. Nem voltak a barátaim, hiszen hátrahagytak, kényszerből voltam közöttük, akkor pedig miért kellene őket keresztnéven neveznem? A lány szemébe nézek, miközben olyat teszek, amit már régen nem tettem: néhány másodpercig őszintén beszélek arról, hogyan érzem magam. - De nem is biztos, hogy az a legrosszabb, hogy meghaltak és börtönbe kerültek a rokonaim. Nem tudom, hogy mi lesz, ha visszamegyek a Roxfortba, hogy fognak rólam beszélni, hogy fogok még ránézni az áldozatok családjára.- nem tudok sokáig a lányra nézni, lesütöm a szemem az utolsó szavaknál. Nyilván azt fogja mondani, hogy nem tehetek róla, amit a rokonaim tettek, és erre már újra hazugsággal kell válaszolnom. Hogyan is mondhatnám el neki, hogy megöltem egyet az ő házába tartozó évfolyamtársai közül, akivel legalább valamiféle baráti viszonyban kellett állnia? Persze, nem tűnik a kötekedősebb griffendélesek közé valónak, úgyhogy talán nem kedvelte őt, de ettől még szinte látom az iszonyatot, ami megjelenne rajta, ha kiderülne, megöltem őt.
 - Köszönöm, hogy meghallgattál!- megpróbálok újra őszintén mosolyogni, miközben rá nézek, száműzöm az áprilist az elmém mélyére, és megpróbálok úgy tenni, mintha nem létezne más, csak a napfény, az asztal, a szék, a kávé. És persze, a lány. Nagyon szomorú belegondolni, hogy az alig fél órás ismeretségünk alatt már most ő lehet a legközelebb ahhoz, amit barátnak nevezhetek. Ha visszakapnám az életem... mindent annyira máshogy csinálnék. De már csak törött hetek maradtak belőle, nem vagyok olyan ostoba, hogy azt higgyem, apa ettől meg tud védeni. Nem tudott megmenteni Voldemorttól, és nem fog megmenteni a Minisztériumtól sem. Nemsokára elkezdődik az új életem, ami vagy gyors véget ér néhány auror kezétől, vagy hosszúra nyúlik az Azkaban falai között. Esetleg üldözöttként élhetek tovább, egy távoli országban, mugliként, még száz év múlva is rettegve attól, hogy egyszer majd rám törik az ajtót. Megkeverem az italt, az óra mutatójával azonos irányba mozgatva a kanalat, néhányszor megkoccintom, mielőtt lerakom a csésze talpára, és belekortyolok a kávéba.

Roman

Lehet, hogy nem kellett volna kikotyognom, hogy milyen is a családom, mert rám tartozik, de úgy érzem, hogy Roman teljesen más, mint a többi velünk egykorú. Legalábbis eddigi tapasztalatom alapján korához képest bölcsebb, nem tudom, hogy ez a neveltségének köszönhető, vagy talán annak, mert túl hamar kellett felnőnie. Vannak ugyanis olyanok, akik elég fiatalon elveszítik a szüleiket, akadnak kisebb testvéreik és muszáj felnőniük a feladathoz, hogy a többieket tudja támogatni. Nem tudom biztosan.
Az persze feltűnik, hogy inkább szólítana a vezetéknevemen, ez csak megmosolyogtat, de leginkább az, hogy igazat ad nekem, amit mások csak elhessegetnének, és azt mondanák rá, hogy női balgaság, de a legnagyobb igazság az, hogyha már elég mélyre süllyedtünk, onnan már az út csak felfelé visz.
- Ha jobban tetszik a Palmer, vagy jobban a nyelvedre esik, használd nyugodtan – különösebben nem zavar, már megszoktam mások szájából, hogy a legtöbben Palmernek hívnak, ugyanis nem egy gyakori családnév, és hallgatok rá. Azt persze nem tudom, hogy a lökött bátyáim miből hozták ki nekem azt a becenevet, hogy Nelly, bizonyára a Raquel Ell-jéből, és az is lehet, hogy ezt senkinek nem fogom elárulni.
Jól esik, hogy ennyire megbízik bennem és megnyílik előttem, de nem tudom pontosan, hogy miért aggódik annyira amiatt, hogy mi lesz akkor, ha visszatér a Roxfortba és hogyan fognak rá nézni. Elhessegetem magam előtt a gondolatokat, nyilván csak nagyon megviselte ez az egész, hibásnak érzi magát – ezt nem tudom, miért. Ha nem tudnám, hogy kissé félszegen viselkedik, ha hozzá érnek, akkor nyilván gyengéden megpaskolnám kézfejét, hogy semmi baj, nincs mi miatt aggódnia; ezt észre is veheti, hogy kezemmel lassan felé nyúlok, de félúton megakadok, mert még én is félek attól, ha hirtelen eltaszítják a kezem.
– Ne félj. Megígérem, ha bárkik bármi rosszat is mondanak rólad, majd betapasztom a szájukat – hogy miért mondok én pont ilyeneket, nem tudom. De biztos, hogy én Romanben egy jó ismerőst látok, barátot, és nem az ellenségem, így nyilván kiállnék mellette, ha arra kerülne a sor. Ha valamit megígérek, azt meg is tartom.
- Igazán nincs mit! Ha kell bármi, mindig elérhető vagyok… persze lehet, hogy olykor éppen nem ott tartózkodom, ahol pont szükség lenne rám, de mindig lehet rám számítani – közben követem Roman példáját, elkavarom a kávémat, mert úgy érzem, már kezd kiszáradni a szám. Nem mintha a kávé enyhítene ezen, mindenesetre amint elkavartam benne a cukrot, megkóstolom, hogy nem e forró, de a beszélgetés alatt kellemesen meleg lett, így nyugodtan beleszürcsölök.
- Most megújuló energiaforrás vagyok, annyira jól esik – jegyzem meg a kávémra, szinte felfrissültnek érzem magam. Nem mintha eddig nem lettem volna képbe.

[- Nem arról van szó, csak nagyon kevés embert szólítok a keresztnevén.]

Raquel

 

- Nem arról van szó, csak nagyon kevés embert szólítok a keresztnevén.- azt hallottam, hogy a muglik közül a fiatalabbak még azokat is a keresztnevükön szólítják, akikkel kifejezetten rossz kapcsolatot tartanak fenn. Nem tudom, hogy melyik rendszer lehet jobb, de azt hiszem, az, amit mi használunk. Már a megszólításban benne van, hogy milyen kapcsolatot ápolunk az illetővel. Raquel már néhány szó után is átlépett azok közé, akiket a közelebbi ismerősök között tartok számon.
 Egyszerre lenne kedvem nevetni, mosolyogni a lány felajánlásán, és éppen úgy érzem azt is, hogy belülről újra feltámad a rossz kedv, a kétségbeesés, ami csak a felszínt hagyja érintetlenül, talán csak a lesütött szem árulkodhat. Még soha nem kaptam támogatást érdemtelenül, és ez az érzés egy azok közül, amik talán a legrosszabbak a világon. Még ha az ő családjában is voltak halálfalók, akkor sem hiszem, hogy velem elnézőbb lenne emiatt. Ha kiderülne, félne tőlem, talán még undorodna és gyűlölne is.
 - Köszönöm.- igaz, nincs szükségem senki védelmére, mégis, annak ellenére, hogy hazugsággal szereztem meg, jól esik a támogatása. Még a testvéreim felől is érzek valamiféle tartózkodást, mintha koszos lennék, és bár az, hogy szeretnek, felülírta ezt az érzést, tudom, hogy valakitől, aki kicsit is távolabb áll, már nem kaphatok ilyet. Talán csak néhány ember képes engem megérteni, és elképzelhető, hogy rövid időn belül együtt leszek velük az Azkabanban.
 - Egy kicsit nekem is segített ez a kávé. Kicsit kevésbé vagyok álmos.- megpróbálom száműzni azokat a gondolataimat, amikben szerepel a múltam, és újra rámosolygok a lányra. Nem egészen értem, mit csinálok itt vele, de furcsamód, most nem tudok olyan helyet, ahol szívesebben lennék. Itt, a fényen, a melegben valahogy sokkal távolabbinak érzem azt a sok szörnyűséget, ami újra elő fog bújni álmomban, amikor egyedül maradok. - Nem tudsz valamit az RBF-ekről? Hogy mikorra tűzték ki? Remélem, nem kell augusztusig várni.- abban biztos vagyok, hogy nem a szokásos időben lesz, de azért kegyetlenségnek érezném eltolni a nyár végéig, elvenni mindenkitől a szabadidejét. Én persze már nem idegeskedek miatta, a fontos tárgyakból már készülés nélkül is hoznám az elvárt eredményt.

Roman

- Akkor én ezt megtiszteltetésnek veszem, Mr. Nott - viccelődök. Régen, avagy gyerekkoromban azzal játszadoztam mindig, hogy egy előkelő úrihölgy vagyok és mindenkit, akit csak lehetett, magáztam. Annak idején teljesen átéltem ezt az életvitelt, de ma már annyira távolinak tartom, legalábbis az én számból. Nem tudnék például egy velem egykorút magázni akkor sem, ha nagyon úri családból származik és megköveteli az etikett, csakis akkor, ha egy idősebbel szemben tárgyalok. Az alapvető.
A köszönetnyilvánításra melegen rámosolygok és biccentek, hogy semmiség. Nekem kellene megköszönnöm most azt, hogy itt maradt velem és nem sietett el azonnal, mindezt úgy, hogy közben nem is ismert, csak látásból és a nevem alapján.
- Legalább kevesebbet kell majd aludnod... vagy nem tudom, hogy vagy ezzel. Ha rossz az idő, inkább maradnék ágyban vagy ilyesmi, de a tettvágy késztet minden nap. Ha pedig jó az idő, alig várom, hogy kimozduljak - már csak a pálcám miatt is, ami juhar, és elvileg a tulajdonosában benne van a felfedezés iránti vágy, én pedig alapból nem vagyok az otthonülő típus. Lehet, az ében jobban illett volna hozzám, de nem én választottam a pálcát, hanem ő engem, és én szeretem is. Dédelgetem, megölelgetem, mielőtt aludni térek... na nem, az már túlzás, de tény, hogy mindig nálam van.
- Figyelembe véve az előzményeket, vagyis a háborút, meg gondolom még az "újra-rendbe-jövünk" készületeket nézve, lehet, hogy eltolják egy darabig. De pontos időt nem tudnék meghatározni rá - most jut eszembe, hogy egyes tárgyakra készülnöm kellene, a bájitaltannal és társaival elboldogulok, otthon is elkotyvasztgatok a bátyáimmal, de az SVK...
- Jó vagy SVK-ból? Kicsit kitör a frász, amikor szembetalálom magam egy óriás csótánnyal és nem tudom, mihez kezdjek vele. Legutóbb ilyen kis műanyag bolyhos díszeket varázsoltam a csápja helyére, amitől még rémisztőbb lett - mutogatom is, hogy mire gondolok, két kezem a fejemre rakom két oldalra és csápokat formálok belőle a két mutatóujjammal. Remélem, tudja, hogy itt gyakorlatilag ezzel meg is kérdeztem tőle, hogy nem e tudna nekem egy segítő kezet nyújtani. A többihez értek úgy, ahogy kell, az asztronómia még a kedvenceimhez sorolható - és nem a tanárok miatt, én kifejezetten a tantárgyakat szeretem. Kezd elfogyni a kávém is, s közben arra gondolok, hogy lassan ennek az időnek is vége, mert Romannek vissza kell majd mennie - ha jól emlékszem, azt mondta, csak egy órája van talán, jobb azt kihasználni. És biztos a bagoly is megéhezik addigra.
- Messze laksz ide? - a bagoly iránti aggódásomból jött a kérdés, hogy nehogy későn érjen haza, aztán hibásnak érezzem magam amiatt, mert feltartottam.

[- Nem szoktam túl sokat aludni, inkább olvasok éjszaka.]

Raquel

 

Kifejezetten furcsának találom azt, hogy a lány ennyire gyorsan, ennyire könnyen ilyen közvetlenné vált velem. Egy griffendéles egy mardekárossal ritkán barátkozik, különösen, ha a mardekárosnak halálfalók vannak a családjában. Mint a villám, hasít belém egy rémisztő gondolat: ez az egész lehet akár egy jól álcázott kihallgatás. Talán még nincs elég bizonyítékuk, hogy letartóztassanak, vagy csak azt hiszik, hogy egy kortársamnak, gyanútlanul majd elárulok részleteket. Bármennyire valószínűtlen, a kegyetlen gondolat ott marad, és csak azért nem megyek el, mert még ezzel a kockázattal is úgy érzem, bele kell kapaszkodnom ebbe a rövid, de felhőtlen beszélgetésbe.
 - Nem szoktam túl sokat aludni, inkább olvasok éjszaka.- belekortyolok a kávéba, csak a harmadát hagyva az alján. Nem ismeretlen ez a keserű íz, sokszor kényszerülök rá, hogy megigyam, és így egész nap talpon lehessek. Hétvégén sokszor ledönt a lábamról a kialvatlanság, amikor túlzásba viszem, és most talán vissza is veszek egy kicsit a tempóból. Igaz persze, hogy már nem élnék, ha nem dolgozok előre, például kétlem, hogy a nonverbális varázslatok nélkül esélyem lett volna túlélni a háborút.
 - Persze, biztos kapunk majd baglyot.- még mindig furcsa, hogy ezek a régi problémák milyen kicsivé, jelentéktelenné váltak az újak mellett. Kétségtelen, hogy felnőttem, azért tűnnek a vizsgák olyan gyerekes félelemmé. Talán egy napon ki fogom nőni a félelmet magát is, amikor már nem lesz semmi előttem. Hogy az az öregség miatt lesz, vagy azért, mert életem hátralevő részét egy lyukban fogom eltölteni, még a jövő zenéje.
 - Általában hozom a K-t. Óriás csótány... egy egyszerű kábító átoknak működnie kell rajta, de szerintem a lebegtetőbűbáj is hatékony lehet. Esetleg megpróbálhatod Feraverto-t három koppintás után, akkor pohár lesz belőle. Vagy mumusra gondoltál? Nálam a százlábúnál működött, ahogy elképzeltem tánc közben, cilinderrel és sétapálcával.- emlékszem még arra, amikor először gyakoroltuk a mumus elűzését, és nem volt vele különösebben nehéz dolgom. Akkor persze még nem ismertem a félelmet. Nem ismertem igazán talán még Voldemort alatt sem- biztos, hogy az ő alakját öltötte volna fel, különösen azután, hogy egy évszázadnak tűnő órát töltöttem vele egy szobában. Ma már számtalan ötletem lenne rá, hogyan tegyem nevetségessé a mumust, ami felveszi az alakját, de nem hiszem, hogy ő lehet a legnagyobb félelmem, mert már nem létezik. A mostani félelmemnek talán alakja sincsen, elképzelni sem tudom, mi lehet az. Raquel hangja úgy ér, mintha leöntöttek volna egy vödör vízzel.
 - Micsoda? Bocsánat, egy kicsit elkalandoztam.- a sötét szobából, ahol kifordulva feküdtem a sarokban, ami olyan, mintha egy másik életben történt volna, hirtelen újra a napfényben találom magam. Úgy érzem, a lényem egy részét örökre otthagytam a múltban. Nem tudom, hogy valaha megszabadulok-e még ezektől az emlékektől.

Roman

Nem alszik túl sokat, inkább olvas. Érdekes, bár ha jobban belegondolok, akadnak nekem is ilyen furcsa pillanataim, amikor találok egy izgalmas könyvet, és inkább azt olvasom, mintsem aludnék. Egyszer egy éjszaka még a nyáron elkezdtem egy ilyet olvasni, több száz oldal lehetett és addig le sem tettem, míg el nem olvastam. Ez persze azt jelentette, hogy egész éjszaka virrasztottam a könyv felett másnap délutánig. A bátyám legalább hatszor nyitott be a szobámba ellenőrizni, hogy nem állt e még le a pulzusom. A legfurcsább azonban az volt, hogy elég volt három órát aludnom mindössze, hogy ezek után kipihenjem magam. Biztos már átléptem a holtpontot, azt mondják, olyankor már teljesen mindegy, hogy alszol e vagy sem.
Kíváncsi vagyok, hogy miket olvashat, ami annyira elnyeri az érdeklődését, hogy keveset alszik miatta. Erre már nem kérdezek rá.
A bagolyra bólintok, annyira nem izgatnak az RBF-ek… legalábbis most még nem. Ezzel úgy vagyok, hogy előtte egy héttel kezdek el izgulni, de csakis azok miatt, amelyek kevésbé mennek.
Az SVK nagyon is érdekel, úgyhogy hat szemmel figyelek Roman-re. A mumus érdekelt jobban, de ha „eltévednék”, kapok egy kis eligazítást, hogy mi történne szemtől szemben. Éppen iszom a kávémat, amikor eljut a százlábú elintézéséhez, és majdnem oda jutok, hogy kiköpöm a kávét, amit még időben sikerül úgy lenyelnem, hogy ne fulladjak meg a röhögéstől. Ezzel azt hiszem, az összes kávét letudtam.
- Bocsánat, eléggé vizuális típus vagyok – még az a szerencse, hogy a többi mondandóját nem képzelem el magam elé – már amiket el lehet egyáltalán.
A következő pillanatban mintha egy álomból ébresztettem volna fel. Legyintettem, nem kell bocsánatot kérnie, sokszor én is elkalandozok.
– Nem érdekes. Az a lényeg, hogy időben hazaérj, a legfontosabb pedig, hogy épségben. Gondolom legalábbis, hogy lassan ideje indulnod. Nekem sem árt… sajnos – be kell vallanom, hogy szívesen maradnék még, de azt mondta, hogy még egy órája lehet hátra, és abból már talán percek maradtak, én pedig nem akarom feltartani. Így hát fel is álltam az asztaltól – ezúttal nem kell kihúznia a széket, akkor sem, ha tudom, hogy úriember.
Egy darabig még együtt megyünk, aztán úgyis elválnak útjaink, ő is elindul egy másik irányba, ahogyan én is.
– Köszönöm, hogy itt maradtál egy kicsit. Vigyázz magadra! – mosolygok rá, aztán kicsit magával ragad valamiféle hév, amivel kényszert érzek arra, hogy megöleljem. Ez meg is történik, mintha ezer éve a legjobb barátom lenne, én pedig kicsit megfeledkezem magamról. Aztán persze zavartan válok el tőle, és hajolok le a bagolyhoz.
– Vigyázz Roman-re, kis pajtás – mutatóujjammal a ketrecen belülre nyúlok egy nagyon picit, de annyira nem, hogy megcsípjen. Nem szeretek sokáig búcsúzkodni, sem egy friss ismerőssel, sem egy régivel.

[- Tényleg későre jár. Észre sem vettem, hogy így elszaladt az idő.]

Raquel

 

Elmosolyodok, ahogy a lány elkezd nevetni azon, amit mondok. Nem emlékszem rá, hogy mikor nevetett valaki azon, amit mondtam, soha nem voltam vicces típus. Talán soha nem is nevetett senki a mondandómon, ez sem volt igazán vicces. Ami a mumus legyőzését illeti, abban sem én találtam ki a legszórakoztatóbbat annak idején. De hatékony volt. Ma már nem szívesen néznék szembe a mumussal, olyan rengeteg dolog van, aminek felveheti az alakját.
 - Tényleg későre jár. Észre sem vettem, hogy így elszaladt az idő.- előások két galleont a zsebemből, amit az asztalra teszek. Egészen biztos, hogy fedezi a fogyasztásunkat, visszajárót pedig nem szokás kérni ilyen helyeken. Némelyik zsugoribb rokonom szerint így egész vagyonok úsznak el egy élet alatt, de azt hiszem, ezzel sokkal fontosabb dolgot mutatunk a pénznél.
 Ahogy felállok az asztaltól, vetek még egy alaposabb pillantást a lányra. Nem sokan vannak, akik miatt úgy érzem, hogy igazán sajnálnám, ha nem a Roxfortban tanulnék tovább, inkább a környezet, a hangulat elvesztése és a rokonaim távolléte fájna, ha külföldön kellene folytatnom a tanulást, de azért akadnak néhányan, akikkel szívesen találkoznék. Egyik sem volt griffendéles, legalábbis a mai napig. Azt hiszem, Raquel hiányozna, még ha valószínű a legjobb forgatókönyv szerint is néhány szót fogunk váltani órák előtt és után. Sok ígéretesnek induló barátságom sorvadt már el, nem hinném, hogy ebből sokkal több jönne össze.
 - Az RBF vizsgákon biztosan találkozunk. Sok sikert előre is!- felemelem a baglyot a ketreccel, és elindulok vele, végig az Abszol úton. Nem tudom, hogy kellett volna elbúcsúznom, most valahogy nem éreztem volna helyesnek a megszokott hosszú, udvarias, kicsavart módját. Azt a módot, amit egyébként mindig használok. Az a lány nem az én világomban él, én pedig csak egy rövid bepillantást nyertem az övébe. Nagyon szívesen maradtam volna még, bárhol máshol inkább, mint a saját valóságomban.

                    Emily M. Dean

          Azt hittem, sohasem lesznek kész a talárjaim. Sokkal macerásabb volt elkészülni velük, mint amire emlékeztem. Pedig Madam Malkin még mindig ugyanolyan fiatal és gyors, mint néhány éve. Megnézem a listát, amit gyorsan indulás előtt összeírtam magamnak. Talár, tinta, pergamen, penna és a könyvek. Nem hiszem, hogy ragaszkodni fogok majd a könyvekhez, de legalább tudjam, mennyiben változott a tananyag ahhoz képest, mikor én jártam a Roxfortba. A lista alapján kész vagyok a bevásárlással, amit megkönnyebbült sóhajjal veszek tudomásul. Mikor jelentkeztem tanárnak, nem gondoltam, hogy ennyi felkészülés és előkészülés előzi majd meg. Most három szatyor van nálam, amiből kettőben talárok vannak. Még szeretnék inni egy kávét, mielőtt hazamegyek, ezért a Café Fulvio felé indulok.
          Útközben még beugrok a Czikornyai és Patzába, mert megfeledkeztem az egyik könyvről, amit korábban megláttam az egyik polcon, ami előtt elhaladtam. Ahogy kilépek a boltból, már kezdem bánni, hogy még mindig nem szabadultam meg a szatyroktól valahogyan, de legalább már tényleg kész vagyok a vásárlással. A gyomrom korgása viszont figyelmeztet rá, hogy nem csak kávét kéne innom, hanem bekapni néhány falatot is. Megszaporázom a lépteim, így hamar odaérek a kávézóhoz. A kávé mellé rendelek egy szendvicset is. Előveszem a tankönyveket, és tanulmányozni kezdem őket szép sorjában. Szerencsére nem sok változás van bennük az én időmhöz képest, így ez a része nem lesz nehéz. Mire megkapom a kávém és a szendvicsem, már a harmadikosok könyvét nézegetem. Leteszem magam mellé, és beleharapok a szendvicsbe. Eddig nem is éreztem, milyen éhes vagyok valójában. Lehet, hogy nem is lesz elég egy.
          Közben tovább lapozgatom a könyveket, és egyre inkább megnyugszom. Felmerült kétségeim egy pillanat alatt elszállnak, ahogy a hasam is befejezi korgását. Félreteszem a könyvet, és előveszem azt, amit legutoljára vettem. A cím elég sokat mondó, az emberek non-verbális viselkedésének vizsgálatáról szól, de tartalmilag úgy tűnik, már nem nagyon tud hozzátenni az Akadémián tanultakhoz és a saját tapasztalataimhoz, amit az idők folyamán figyeltem meg. Nem sajnálom a kiadott pénzt, de legközelebb kétszer is meggondolom, hogy csupán cím alapján megveszek-e egy könyvet. Leteszem az ölembe, majd kortyolok egyet a kávémból. Már régen kihűlt, ezért visszaküldöm és kérek egy másikat.
          - Jó napot! – köszönök egy ifjú hölgynek, aki megáll az asztalom mellett. – Miben segíthetek?
          Kíváncsian várom, hogy mi lehetett az, ami megfogta a figyelmét, ezért hellyel kínálom, az ölemből pedig az asztalra teszem a könyvet. Magyarázata közben kihozzák a rendelésem, de mielőtt a pincérnő távozna, megállítom egy pillanatra.
          - Kér valamit?

[~ Mr. Fawcett]

~ Mr. Fawcett

Nem sok időre tértem vissza franciaországi száműzetésemből Londonba a nyáron, és ennek hálát is adok, ahogy az Abszol út utcáit rovom. Sokan mondják, hogy új életre kelt Roxmorts, kicsi és nagy örül a tömegnek és a mosolygós arcoknak, de bennem más gondolatok fogalmazódnak meg ezt látván. Túl könnyen túlléptek a történteken. Tényleg ennyi volna az egész? Egy csapásra elfelejtjük, milyen borzalmas események történtek ezeken az utcákon? Képmutatásnak érzem. Persze, bennem van a hiba: túl sokat rágódom a múlton.

Unottan sétálok keresztül a nevetgélő és hangosan cseverésző boszorkányok és varázslók hadán, majd megpróbálok bejutni a Czikornyai és Patzába. Akárhogy is nézem, ebben a félévben különösen figyelnem kell a tanulmányaimra, hiszen RAVASZ-ok tömkelege vár rám év végén. Klisésnek tűnhet, de ezeken jelen esetben tényleg a jövőm múlhat. Ha valami nem úgy sikerül, ahogy azt tervezem, akkor nem csak a családom haragját fogom magamra uszítani, de a saját lelkiismeretemmel sem lesz egyszerű az elszámolás. Szeretek küzdeni, mert szeretek a legjobb lenni mindenben.

Az egyik sarkalatos pont a Sötét Varázslatok Kivédése RAVASZ lesz, tekintettel arra, hogy a Roxfortban eltöltött hét évem alatt aligha volt normális oktatás ebből a tárgyból. Ezt egyfelől felháborítónak tartom, de jobban aggaszt, hogy a lemaradást hogyan fogom behozni. Ugyan mindig is jelentős tudással bírtam ezen a területen, legalábbis a koromhoz képest, de nem vagyok benne biztos, hogy maximális teljesítményt tudnék nyújtani a vizsgán.
Lassan sétálok végig a polcok között, mélyen szívom be az új könyvek jellegzetes, számomra mámorító illatát. Végül megpillantom a részleget, melyet kerestem, de csalódnom kell, nem tudok magányosan válogatni a könyvek között. Egy magas férfi áll a polc előtt, látszólag ő maga is a Sötét Varázslatok Kivédése megszállottja. Ennyi idősen? Nem tűnik öregnek, de kizárt, hogy korombeli lenne. Rövid ideig bámulom, majd hirtelen ugrik be a megoldás: vajon ő lenne az új tanár a Roxfortban?

Elindul a pénztár felé, de nincs merszem követni. Egy mély sóhaj kíséretében a polchoz sétálok, majd gyorsan gyűjtöm össze a szükségesnek ítélhető könyveket. Talán a fele hasztalannak bizonyul majd, de megnyugtat, hogy tettem valamit a sikeres vizsga érdekében, még ha ez csak a vásárlást is jelenti.

Ahogy kilépek a bolt ajtaján, ismét megütközöm az utcán fel-alá járkáló tömegen. Bármennyire is fáj beismerni, mindjárt itt a tanévkezdés. Táskámba süllyesztem az imént beszerzett köteteket, majd magabiztosan sétálok tovább, egy csésze forró kávéért vágyakozva. Miközben lépteimet figyelem, továbbra is a fiatal talán-tanárra gondolok. Talán megkérhetném apámat, hogy nézzen utána a dolgoknak, de ehhez nem fűlik túlzottan a fogam.

Merengésemből egy üzletből kiáramló kávéillat ránt ki, s boldogan lépek be a Café Fulvio ajtaján. Helyért kutatva pillantok körbe, és a nemrégiben látott arc rajzolódik ki előttem a távoli sarokban. Vacillálok pár másodpercig, majd úgy döntök, hülyét csinálok magamból, így odasétálok hozzá, s megállok az asztala felett.
Mondanom kellene valamit.
Most már őrültnek néz.
Szólalj meg.
Végül megteszi helyettem, és azonnal le is vetődöm a vele szemben elhelyezkedő székre.

- Elnézést, hogy így megzavartam, de feltűnt, hogy Sötét Varázslatok Kivédéséről szóló könyveket vásárolt a Czikornyai és Patzában, most pedig azokat olvassa… - magyarázom feldúltan, majd hirtelen rájövök, hogy igencsak rossz fényben tűntethettem fel magam – Félre ne értsen, nem követtem Önt! Teljesen véletlenül jöttem én is ide, tudja, nagyon kellett egy kávé, és akkor megpillantottam ennél az asztalnál… - hadarom, és nem értem, mi van velem. Emily Myra Dean-Morel mindig összeszedett, most mégis úgy viselkedem, mint egy idegesítő elsőéves hugrabugos kislány a beosztási ceremónia után. Nagyot sóhajtok, összeszedem a gondolataimat, majd belevágok.

-   Kezdjük elölről. Emily Dean vagyok, nyolcadéves roxfortos. Jól gondolom, hogy Ön lesz az új SVK tanárunk? – szegezem neki egyenesen a kérdést, majd várok, s csak reménykedni tudok benne, hogy nem néz teljesen bolondnak.

Hát, bemutatkoztam.
Gratulálok magamnak.