+  Roxfort RPG
|-+  Múlt
| |-+  1996 - 2001
| | |-+  98/99-es tanév
| | | |-+  London
| | | | |-+  Abszol út
| | | | | |-+  Mágikus Menazséria
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Mágikus Menazséria  (Megtekintve 3703 alkalommal)

Mrs. Norris
Maffiavezér
***


,, a T E J hatalom ,,

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2015. 03. 01. - 09:22:12 »
0

Shaelyn Scarborough pennájából



A falakon a padlótól a mennyezetig ketrecek és kalitkák sorakoznak, s nemcsak a bűz, a zaj is szinte elviselhetetlen: a ketrecek lakói egymást túlharsogva vijjognak, rikoltoznak, cincognak és sziszegnek. Minden betévedő ízlését kiszolgáló a választék; vannak itt kígyók, békák, patkányok, mindenféle színű és fajtájú macska, cilinderré változó nyuszi és drágakövekkel kirakott páncélú teknős… hollók, baglyok. Ha azonban kiskedvenced beteg, itt még gyógyszert és különféle csemegéket, játékokat is tudsz neki vásárolni.
Naplózva

Maxwell Shafiq
Eltávozott karakter
*****


A védelmező

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2015. 07. 05. - 14:12:24 »
+2

Louise Lott

°°°

Az Egyesült Királyság nem épp turistacsalogató időjárásáról volt híres, ám azon a napon a brit emberek mégis otthon hagyták esernyőiket, és kénytelenek voltak napszemüveget biggyeszteni orrukra.
Sosem bírtam a forróságot. Noha az a 30°C, amit aznap mértek, jóindulattal sem nevezhető forróságnak, az én testem mégis úgy érezte, mintha a Bahamákra érkezett volna. A tüzes napsugaraknak köszönhetően ezúttal elmaradt a tőlem oly megszokott öltöny-nyakkendő párosítás, amitől egészen idegennek éreztem magam a saját bőrömben. A sötétkék vászonnadrág, a világoskék, felhajtott ujjú, betűretlen ing, és a vékony vászoncipő ugyan nem állt rosszul, mégis olyan volt, mintha valaki más hordta volna őket. Shyla, Sterling bátyám felesége még meg is jegyezte, hogy pont úgy festek, mintha épp vitorlázni indulnék. Ha valaki, hát ő aztán tudja – gondoltam magamban. Shyla egy tehetős mugli családból származott, és nyaranta előszeretettel rángatta el magával az öcsémet, és az unokahúgomat a tengerre.
Az Abszol úton aznap is irdatlan tömeg lézengett. A legtöbb ember csak céltalanul bóklászott a butikok között, élvezve a szabadságot, élvezve a napsütést, a meleget, és magát az életet. Oly gondtalannak tűntek, hogy még az irigység is elkapott tőlük. Mit meg nem adtam volna érte, ha én magam is olyan lehettem volna, mint ők. Egyszerű ember, egyszerű problémákkal.
Megráztam a fejem. Túl szép nap volt ahhoz, hogy efféle gondolatokkal tönkretegyem. Ráadásul aznap nem is voltam egyedül.
Jobb tenyerembe egy aprócska kéz simult, az unokahúgom, Caroline kezecskéje. Még csak négy esztendős múlt, de már kész nagylányként viselkedett. Igaz, az Abszol úti tömeg megrémítette kicsit, s ettől még jobban kapaszkodott belém. Szőke, göndör fürtjeivel, és világoskék szemeivel úgy festett, mint egy igazi kis angyalka. Nem úgy, mint a bal oldalamon álló két fiú, Reginald és Matt, akik ízig-vérig apjukra ütöttek. Reginald épp betölteni készült a kilencet, míg Matt csupán hét múlt. Elnézve a kisfiú vállig érő, göndör fekete haját, nem értettem, hogy nem sül meg ebben a nagy melegben.
- Gyerünk már Max bácsi, siess! A végén még elfogynak a legjobb seprűk! – Nyafogta Reginald, aki édesapám után kapta nevét.
- Először a Mágikus Menazsériába megyünk – szögeztem le. – Cara először látni szeretné a nyulakat.
- Jó, de aztán ajánlom, hogy legyen még Tűzvillámuk – morogta a fiú, majd öccse társaságában berohant a kisállat-kereskedés ajtaján.
- Hé-hé! Ácsi! Ne rohanjatok!
Mindhiába, a fiúk addigra már eltűntek a Mágikus Menazséria ketrecekből épült labirintusában. A fenébe ezekkel a kis hülyékkel, hogy nem tudnak szót fogadni – mérgelődtem magamban, miközben felemeltem Carolinet, majd átvágva az embereken, követtem unokaöccseimet a boltba.
A Mágikus Menazséria zsúfolásig volt mindenféle bundás, tollas és pikkelyes állattal. Rikácsolásuk bántotta az ember fülét, ráadásul a ketreceik és akváriumaik között nem sok hely jutott a vásárlóknak. Ettől függetlenül a gyerekek boldogan rohangáltak fel, s alá a boltban, macskákat és kutyákat dögönyözve, közben csodálva a mutatványos patkányokat, meg a színváltós halakat. Gyorsan megállapítottam, hogy nem csak az én srácaim nem képesek szót fogadni. A hely olyan volt a kicsik számára, mint egy hatalmas cirkusz.
Caroline addig nyafogott, míg végül letettem őt, s rögvest el is szaladt a nyulak felé, akik épp egy ütött-kopott cilinderből ugráltak elő. Örültem, hogy aurorok között edződtem, mert nagyon kellett koncentrálnom, hogy mindhárom gyereket szemmel tudjam tartani.
Ám ekkor valaki egészen más vonta el a figyelmemet. Egy lány, mégpedig nem is akármilyen lány. Derékig érő, vörös haj, rövid szoknya, hosszú combok. Egy pillanatra egészen megfeledkeztem a gyerekekről, annyira megbabonázott az a formás hátsó. Aztán a lány hirtelen megfordult, én pedig nem akartam hinni a szememnek. Ő volt az, az a diáklány a minisztériumi liftből, akivel az ostrom után találkoztam.
Ekkor már a feneke helyett a szemeit figyeltem, melyek nem mellesleg zöldek voltak…
Naplózva

Louise Lott
Eltávozott karakter
*****


♦ VII. Hollóhát ♦ Prefektus ♦ "Cinkemadár"

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2015. 07. 06. - 01:04:57 »
+2

Maxwell Shafiq

♦♦♦

Nem sok kedvem volt kimozdulni, és pláne semmi hangulatom nem volt ellátogatni az Abszol útra ebben az időben, de Medium bagolycsemegéje szinte a nullára redukálódott a saját lustaságom miatt, és már nem akartam harmadnap is sósmogyoróval, meg szotyival etetni.
Különben is kezdett feszéjezni az otthoni légkör. Anya mindennapos otthonléte és megjegyzései kezdték kikezdeni az eltökéltségem és csorbát ejteni a magabiztosságomon. Bántó volt látni, hogy mennyire rosszul esik neki, amiért azt hiszi, a varázsló világot elérőbb helyezem nála. Még bántóbb volt elviselni, hogy mindezen érzelmi zsarolással próbált változtatni. Kiábrándító volt tapasztalni, hogy mennyire gusztustalan szintre képesek süllyedni az emberek, csak azért, hogy visszavágjanak a vélt sérelmeikért. Mégsem avattam be, hogy azzal leromboljam az egész világát. Amúgy sem állt messze tőlem, amivel vádolt, ezért mindig befogtam a szám. Hogy mondod el az anyádnak, hogy egy éven keresztül rendszeresen kínoztak és a földbe tiporták az önbecsülésed, hogy kevesebbnek számítottál, mint a kosz a körmük alatt. Nem akartam, hogy önmagát okolja, vagy a varázsvilág egészét, vagy bárki mást. Nem akartam, hogy másképp nézzen rám, hogy aggódjon, hogy folyton féltsen, hogy minden mágiahasználóra rossz szemmel nézzen. Meg akartam kímélni mindettől, ennek pedig ezek szerint egyenes vonzata volt a megvetése.
Sóhajtva sétáltam ki a Foltozott Üstből. Egy közeli sikátorba hoppanáltam mugli Londonban, hogy még néhány percnyi időt nyerjek magamnak, mielőtt belefutok ebbe a rohadt nagy csürhébe. Semmi kedvem nem volt belefutni senkibe, de már most éreztem, hogy ez elkerülhetetlen lesz. Ez a felismerés pedig fikarcnyit sem javított a hangulatomon, ahogy az orromba ivódott izzadság szag sem, ami körüllengte az Üstöt.
Nem terveztem lézengeni, egyenesen tartottam a kisállat bolt felé, de az emberek menetrendszerűen jöttek belém. Egyik idióta a kirakatot nézte, a másik meg a melleimet, a végeredmény ugyan az volt. Mire végre elértem a boltig már a hátam közepére sem kívántam az egészet, nem hogy amikor benyitottam. Marhára kiment a fejemből, hogy a varázsló szülők az állatkert helyett a kisállat kereskedésben engedik szabadjára a kölkeiket, és az egész még nagyobb zsibvásárnak hatott, pedig már a különböző állatok álltak kiadott hangok is keményen bántották a fülem.
Az oldalamhoz préseltem a táskám, miközben kerülgettem a rohangáló kölyköket, hogy végre eljussak a bagolycsemegékhez. Természetesen jó marketinges érzéke lehetett a tulajnak, mert az élelmiszeres szekció a bolt hátuljában volt, hogy még véletlenül se végezhess hamar. Komolyan, ha Medium nem hálálkodik nekem ezután legalább egy napig azzal, hogy nem hordja szét a fülbevalóimat a lakásban, kirakom a szűrét.
Komoly megkönnyebbülés volt, amikor végre eljutottam a kívánt részre. Sok mindenre sosem figyeltem a csemege választásnál, csak arra, hogy ne legyen benne csoki, és lehetőleg minél nagyobb darabban legyen, hogy a Medium ne tudja széthordani az egészet a lakásban.
Vettem egy papírzacskót a stócból és nekiálltam a színes, egészalakú bagolycsemegével feltölteni. Jópofának nézett ki, és nem volt kifejezetten drága sem. Morogva vettem viszont tudomásul, hogy nincs belőle kifejezetten sok, így kénytelen leszek választani valami mást is, vagy jöhetek vissza a jövő héten is.
Mondhatni meghozta helyettem a döntést a kölök, amelyik nekiszaladt a lábamnak. Betette vele a kaput, és már fordultam is, hogy kifizetve ezt az adag csemegét messzire elkerüljem az Abszol utat újabb jó darabig.
Nehéz volt úgy végigsétálni itt, hogy még magam sem tudtam mit kezdeni a helyzettel, így egy hónappal a háború után. A leghamarabb azok tértek napirendre a probléma fölött, akiket nem érintett közvetlenül. Ők csak fogták szépen a régi életüket és újra beleszuszakolták magukat. Saját magam is meglepve tapasztaltam, hogy nem tudok azok szemébe nézni, akik tavaly nem tudtak az enyémbe. Nem volt nehéz észrévekkel felvázolni magam előtt a helyzetüket, mégis keserű ízt hagyott a számban az egész, és nem viseltem jól, hogy ilyen emberek képesek érzelmeket előcsalogatni belőlem, főleg nem ilyeneket. Mintha valami szeretethiányos kutya lennék, úgy éreztem magam néha, ami szánalmas volt.
Felnézve viszont olyan látvány fogadott, hogy a fogaim maguktól koccantak össze, ahogy megfeszítettem az állam. Shafiq bámult rám néhány méterrel arrébbról, és azt sem volt nehéz leolvasni az arcáról, hogy mit bámult eddig. Gúnyos mosollyal vettem tudomásul a meglepődött arckifejezését, és végig sem gondoltam, mire már ott is álltam előtte.
- Tudod, esküszöm, hogy a pofátlanságodért már különdíjat kéne kapnod a Minisztériumban – mondom neki velősen. Nincs jó napom, és ő meg aztán pláne nem hiányzott bele. – Gyanítom, ha belenéznél néhány nagyobb fejes aktájába is, akkor találnál olyat, aki így, vagy úgy, de meggyőzhető – néztem végig rajta. Meglepő volt nem a szokásos varangyhányadék színű drága öltönyében látni, és a tartásából ítélve nem volt teljesen kibékülve a mai szettjével. Pedig legalább ebben kevésbé nézett ki minisztériumi csaholós kutyának.
Naplózva


Maxwell Shafiq
Eltávozott karakter
*****


A védelmező

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2015. 07. 06. - 10:57:24 »
+2

Louise Lott

°°°

Az érzelmek egy pillanat alatt tűntek el arcomról, mely oly keménnyé változott, mint a márvány. A pillanatnyi kihagyás nem okozhatott komoly zavart a gépezetben, s én magam úgy váltottam egyik énemről a másikra, mint egy profi színész, aki éppen kiállt a közönség elé.
- Tudod, esküszöm, hogy a pofátlanságodért már különdíjat kéne kapnod a Minisztériumban – szakadt ki a lány torkán, ahogy vipera módján, sziszegve megindult felém. Felszegtem a fejemet, és próbáltam hűvös nemtörődömséggel fogadni az epés megjegyzést.
- Gyanítom, ha belenéznél néhány nagyobb fejes aktájába is, akkor találnál olyat, aki így, vagy úgy, de meggyőzhető.
Felvontam a szemöldökömet, melytől sima homlokom mély ráncba futott. Továbbra is bántott, hogy kiadtam magam a lánynak, hogy egy röpke pillanat erejéig bepillantást engedtem neki. A családom társaságában más ember voltam, gyengébb, sebezhetőbb az átlagemberekkel, az idegenekkel szemben. Ugyanakkor mélységesen zavart, és nagyon nehéz volt beismernek magamnak, de tényleg megbámultam a lányt, és ami ennél is rosszabb volt: tetszett is. Az a pár másodperc többet árult el rólam, mint amivel tisztában lettem volna.
Időtlen idők óta nem néztem már nőre úgy. Egyszerűen nem éreztem szükségét, nem kívántam a társaságukat, és nem álltam készen rá, hogy bármelyikkel is komolyabb viszonyba kerüljek. A legtöbb csak untatott. Azonban az a fél másodperc, míg a tekintetem a hosszú, sima combok közé veszett, oly idegennek hatott tőlem, mint az öltözékem, és valósággal megrémített.
- Úgy tűnik, nagyon beletapostam a törékeny lelkedbe.
Azzal el is fordítottam a tekintetemet róla, és a saját gyerekeim után kezdtem kutatni. Semmi szükségem nem volt aznap egy hisztis negyedikre is. Hamar megtaláltam őket. A fiúk a kölyökkutyákat pesztrálták, Caroline pedig egy csapat kislány társaságában a nyulakat bámulta. Visszafordultam hát a dühös vörös felé, akinek időközben még a neve is beugrott. Louise Charlotte Lott. Habár a csinos kis minisztériumi kitűzőn jobban mutatott.
- Egész nap az ostobaságaiddal akarsz fárasztani, vagy végeztél mára? Nincs időm a gyerekes sérelmeidet hallgatni. Inkább örülnél neki, hogy ennyivel megúsztad. Szerencséd, hogy ismertem a bírónőt, aki az ügyedet tárgyalta…
Mire felfogtam, hogy miről is beszélek, már túl késő volt. A titok kicsusszant a számon. Egyszerűen nem az én napom volt. Volt valami egészen megmagyarázhatatlan dolog a lányban, melytől hibát hibára halmoztam. Még mindig össze voltam zavarodva a látványától, és ami a legjobban fájt, hogy a zöld szemei legalább annyira tetszettek, mint a formás feneke.
Mielőtt komolyabban nekem eshetett volna, amiért a nevében intézkedtem hivatalos ügyben, gyereksírás szakította félbe. Caroline szemeiben krokodilkönnyek ültek, ahogy vérző ujját szorítva felém tipegett. Hirtelen elfelejtettem a vitámat Louiseszal, és úgy váltottam vissza korábbi kedélyes, apáskodó stílusomra, mintha ott sem lett volna a lány.
- Csak meg akartam simogatni a nyuszit, de az megharapott.
- Jól van, nincs semmi baj. Mutasd csak! Húha, ez aztán mérges egy nyuszi lehetett – nevettem rá a kislányra. A mérges nyuszi gondolata halovány mosolyt csalt könnyáztatta arcára.
Előhúztam varázspálcámat nadrágom zsebéből, és egy apró mozdulattal kitisztítottam, és beforrasztottam a sebet. Caroline befejezte a sírást.
- Így mindjárt jobb, igaz?
Azonban a kislány ekkor már Louiset szemlélte, akiről idő közben teljesen megfeledkeztem.
Naplózva

Louise Lott
Eltávozott karakter
*****


♦ VII. Hollóhát ♦ Prefektus ♦ "Cinkemadár"

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2015. 07. 06. - 13:40:43 »
+2

Maxwell Shafiq

♦♦♦

Egy utolsó lépéssel véglegesen belemásztam az arcába, és csak reméltem, hogy a közelségem még inkább feszéjezi, mint a mondandóm. Pozitív visszajelzésnek vettem, ahogy néhány másodperc alatt teljesen megkeményedtek a vonásai, bár a szemeivel még mindig nem tudtam mit kezdeni, és nyelnem kellett, hogy ne azt lássam magam előtt, ahogy eljegesednek.
- Úgy tűnik, nagyon beletapostam a törékeny lelkedbe – nézett el a hátam mögé, amivel öntudatlanul segített a helyzeten.
- Feltétlenül – forgattam meg a szemem. Komolytalan volt a feltevés. Tényleg azt hitte, hogy a nevetséges játékával bármit is elér? Csak szeretne az az ember lenni, akinek mutatja magát, ebben egyre biztosabb voltam, főleg a Margarettel folytatott beszélgetések után. – Nekem innen úgy tűnt, hogy inkább én voltam az, aki megérintette a te lelki világodat, és nem fordítva – húztam szélesebbre az előző gúnyos mosolyom. - Te a jogaimba tapostál bele, ne keverjük a kettőt – morogtam halkan, mert aztán senkinek semmi köze az egészhez. Nem volt ideális ezt a beszélgetést itt lefolytatni, de a hangulatom máris kezdett javulni. Szerettem, ha nálam volt a labda, és azt még inkább, ha sugárzott valakiből a kényelmetlenség, már pusztán csak a jelenlétemtől. – Nem tudom, hogy ismerősen cseng-e az a szó, hogy hivatali visszaélés – mosolyogtam bele az arcába pimaszul. Pontosan ugyan nem voltam ártas a témában, főleg nem a varázsló törvények ezen dolgokra vonatkozó paragrafusaival, de azért apám kapcsán sokszor hallottam foszlányokat ilyen ügyekkel kapcsolatban a mugli oldalról.
- Egész nap az ostobaságaiddal akarsz fárasztani, vagy végeztél mára? – nézett vissza rám, de a mosolyom töretlen maradt, noha azért reméltem, hogy nem tudja, hogy ekte légből kaptam a dolgot. Kezdett szórakoztatni Shafiq, mert kíváncsi voltam meddig tudom róla lehámozni a rétegeket. El akartam érni, hogy feladja. Szemtől szemben kiegyenlítettebbnek éreztem az erőviszonyokat, mint amikor Margarettel beszélgettem. Hallomásból megrémítettek talán a nevére ragasztott címkék, de személyesen közel sem hatott rám úgy. A rideg hozzáállása többet elárult, mint amennyit gondolt volna. - Nincs időm a gyerekes sérelmeidet hallgatni. Inkább örülnél neki, hogy ennyivel megúsztad. Szerencséd, hogy ismertem a bírónőt, aki az ügyedet tárgyalta…
Az arcomra fagyott a mosolyom. Mondhatni váratlanul ért ez az egész. Kizökkentett a felvett ritmusból és majdnem kiejtettem a markomból a zacskót is. Szóval ezért volt az egész ügyem olyan szakszerűtlen. Így már érthető volt, miért nem szimpatizált velem túlzottan a bírónő. Hálásnak kellett volna lennem, azonban a stílusa ezt ellehetetlenítette, de azt is elérte vele, hogy a hirtelen jött mérgem egy szempillantás alatt elszálljon. Sikeresen befogta a szám. Viszont szinte marni kezdte az oldalam a kíváncsiság. Mi vitte rá Shafiqet az egészre? Szimpátia? Sajnálat? Összeszűkült szemekkel tanulmányoztam újra az arcát, apró jeleket keresve, amik árulkodhatnának. Azt le tudtam szűrni, hogy saját magát is meglepte a vallomással. Kezdett úgy tűnni, valóban igazam volt vele kapcsolatban.
Mielőtt azonban bármit is mondhattam volna a térdemnek ütközve besétált közénk egy szőke kislány. Egy lépést muszáj volt hátrébb is lépnem, nem csak a kislány, de a Shafiq arcán végbemenő változások miatt is. Nem tudtam, hogy a lánya-e, vagy csak vigyáz rá, mert hasonlítani ugyan nem hasonlítottak túlzottan, viszont a mozdulatai sem egyértelműsítették a helyzetet.
- Csak meg akartam simogatni a nyuszit, de az megharapott – sírta a kislány. Helyes kölyök volt, azt leszámítva, hogy a sírástól eltorzult hangja irritálta a fülem.
- Jól van, nincs semmi baj. Mutasd csak! Húha, ez aztán mérges egy nyuszi lehetett – nevette Max, mire a kislány is abbahagyta a hangos hüppögést. Csendben figyeltem az interakciót, és egyre kíváncsibb lettem. Max komplexebb embernek tűnt percről percre, én pedig szerettem a feladványokat. - Így mindjárt jobb, igaz? – kérdezte a kislányt, miután beforrasztotta a sebet, viszont addigra a kis kék szemű szörny már engem bámult. A kisgyerekek valahogy mindig is sikeresen húzták ki a lábam alól a talajt az érzelmeik konstans kimutatásával, és a változékony természetükkel. Nehezen kezeltem az olyan dolgokat és embereket, amiket, és akiket nem befolyásoltak az észrévek. Azon pedig muszáj volt elcsodálkoznom, még ha csak gondolati síkon is, hogyan hozza össze a kettőt Shafiq.
- A lányod? – kérdeztem jobb híján. Azért a saját gyereke előtt már csak nem fogom kérdőre vonni. Azt tudtam, hogy felesége nincs, hiszen Margaret nekem szánta azt a címet, de attól egy gyerek még becsúszhatott valahol út közben.
Naplózva


Maxwell Shafiq
Eltávozott karakter
*****


A védelmező

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2015. 07. 06. - 14:36:32 »
+2

Louise Lott

°°°

Louise terve bevált. Ahogy centiről centire közeledett arcomhoz, szitkozódva, sértéseket köpködve képembe, szinte menekülni támadt kedvem. Én azonban hihetetlen önuralomról tettem tanúbizonyságot: csupán egy ér feszült meg a nyakamon, ahogy csitítani kezdtem a gyomromban feltámadó szörnyeteget.
- Úgy tűnik, nagyon beletapostam a törékeny lelkedbe.
- Feltétlenül. Nekem innen úgy tűnt, hogy inkább én voltam az, aki megérintette a te lelki világodat, és nem fordítva.
Figyeltem a gúnyos mosolyt, a fölényes rátartiságot. Ostoba kölyök – gondoltam magamban – azt hiszi, hogy legyőzött engem. Bizonyítani akarja a saját igazát, bizonyítani akar előttem, csak tudnám miért.
Arcomra gödröket rajzolt a mosoly, mely oly hideg volt, mint a jégbe mártott acél.
- Egész nap az ostobaságaiddal akarsz fárasztani, vagy végeztél mára?
Kezdtem unni a játékot. Bevallom, jól esett őt nézni, mert igencsak kellemes látványt nyújtott. Dekoratív, fiatal kis hölgy volt, formás idomokkal, egyszóval jó volt a szemnek. Na de amikor kinyitotta a száját… A fejem majd szét repedt a folytonos sipákolásától, és gyermeteg játszmáitól.
- Nincs időm a gyerekes sérelmeidet hallgatni. Inkább örülnél neki, hogy ennyivel megúsztad. Szerencséd, hogy ismertem a bírónőt, aki az ügyedet tárgyalta…
A gúnyos mosoly eltűnt az arcáról, és erősen kellett kapaszkodnia bagolycsemegével teli zacskójába, hogy ne ejtse azt el. A szavaim megtörték a kettőnk között feszülő láthatatlan falat, noha szívesen visszaszívtam volna azokat. Egy pillanatig sem állt szándékomban a tudtára adni tárgyalása részleteit, már csak azért sem, mert akkor magyarázkodnom kellett volna előtte, hogy miért is segítettem neki. Semmi kedvem nem volt a múltam ködös részleteit felfedni előtte, és a miértekről beszélni. Arról nem is beszélve, hogy semmi köze nem volt hozzá. Csupán rám és a halott bátyám gyilkosára tartozott ez a kis ügy, senki másra.
Mielőtt azonban válaszolhatott volna, egy szőke kis angyalka rontott kettőnk közé.
- A lányod? – kérdezte.
Az volt talán az első alkalom, hogy Louise Charlotte Lott őszinte mosolyt csalt az arcomra. Megráztam a fejem és Carolinera pillantottam.
- A bátyám kislánya. Ők ketten pedig a másik bátyám fiai – mutattam a beagle kölykökkel játszó párosra, akik kinézetre már sokkal inkább hasonlítottak rám.
- Köszönj szépen, Cara!
A kék szemek továbbra is kíváncsian vizslatták a lányt, azonban az apró ajkak szólásra nyíltak, és egy alig hallható „szia” csúszott ki rajtuk.
- Most menj, szólj a fiúknak, hogy indulunk!
A kislány még egy másodpercig Louiset fürkészte, majd sarkon fordult, és elviharzott. Ismét kettesben maradtunk. Fejünk fölött, mint holmi viharfelhő, ott kavargott korábbi mondatom: Szerencséd, hogy ismertem a bírónőt, aki az ügyedet tárgyalta…
Nem tudtam mit is mondhatnék még a lánynak, és nem is szívesen nyitottam volna ki a számat. Sosem szerettem céltalanul halandzsázni. Fogalmam sem volt róla, hogy mi járt épp a fejében, hogy mit gondolt rólam. Az egyik énemet már ismerte, és igen határozott véleménye volt rólam. Ám azt a másikat, ahogy az unokahúgommal viselkedtem, azt akkor látta először. Láthatóan még ő maga sem tudta hova tenni azokat a váratlan ugrásokat a különböző ének között.
Szótlanul bámultuk egymást. Én igyekeztem másfelé nézni, de mindhiába, a zöld szemek túlságosan is vonzották a tekintetemet. Ekkor tért vissza Caroline, nyomában a két fiúval, akik bizalmatlanul szemlélték Louiset.
- Ismét nagyszerűen elbeszélgettünk – szúrtam oda még egyszer utoljára a lánynak. – Minden jót!
Kézen ragadtam Carat, azonban ő még hátrafordult, és összeszedve minden bátorságát, így szólt Louisehoz:
- Te is jössz?
Összefogtak ellenem a lányok.
Naplózva

Louise Lott
Eltávozott karakter
*****


♦ VII. Hollóhát ♦ Prefektus ♦ "Cinkemadár"

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2015. 07. 06. - 21:41:45 »
+2

Maxwell Shafiq

♦♦♦

- A lányod? – kérdeztem, mire felmosolygott rám, majd megrázta a fejét. Kivételesen őszintének hatott a gesztus, amitől még inkább hátráltam egy lépést, bár már csak fejben.
- A bátyám kislánya. Ők ketten pedig a másik bátyám fiai – válaszolta a jobb oldalam felé bökve, de amit ő látott, azt én marhára nem láttam, csak amikor lábujjhegyre emelkedve átlestem a lesötétített bagolyketrecek fölött. Két srác fejét sikerült elkapnom hátulról, anélkül, hogy idióta módjára fel is ugrottam volna. A hasonló színű hajból gondoltam csak, hogy melyik az a két fiú, mert volt ott még vagy négy másik is. A varázsló szülőknek tényleg fel kéne végre fedezniük a mugli szabadidős tevékenységeket, mert ez beteges, hogy egy állatkereskedésbe hozzák a gyerekeiket. 
- Helyes kölykök – mondom neki egyszerűen, bár különösebb gondolatmenet nem fűződik a dicséret mögött.
- Köszönj szépen, Cara! – unszolta a kislányt, mire a nagy kék szemek véglegesen rám tapadtak.
- Szia. – Inkább láttam, mint hallottam, amit a kislány mondott, mert leginkább suttogott, viszont megengedtem az irányába egy feszes kis mosolyt, és még intettem is egy picit. Tényleg mindig feszélyeztek kicsit a kisgyerekek. Valószínűleg az is rém hülyén nézett ki, ahogy méregettem őt.
- Most menj, szólj a fiúknak, hogy indulunk! – szólt rá Shafiq, mire a kislány néhány másodpercig még nézett, majd elszaladt, mintha bármit is csináltam volna. Rendeztem az értetlenségből fakadó ráncokat a szemöldökeim között, majd visszanéztem Shafiqre. Kényelmetlenné vált az egész szituáció így, hogy már nem fűtött az indulat, és hogy ő is lejjebb adott a seggfejségből. Eszembe jutott, amit Margaret okfejtése után gondoltam, pont mintha két töknek azt mondanád, hogy mától férj és feleség. Pont annyira nem tudtam neki mit mondani, amennyire ő se nekem. Minden esetre a tőlem megszokott szenvtelenséggel bámultam minden rezdülését. Nem mondhatni, hogy fétisem lett volna közelről bámulni embereket, de most kifejezetten élveztem nézni, ahogy néha elnézett. Tudni akartam, hogy miért segített, hogy aztán mintha mi sem történt volna, ugyan úgy folytassuk, mint előtte. És érdekelt, hogy mit gondol. Láttam rajta, hogy feszélyezem, legalábbis a külsőm egészen biztos. Nem volt olyan kiismerhetetlen, mint hitte.
Újra a gyerekek szakították félbe a tartalmas beszélgetésünket. Jól gondoltam, hogy a két sötét hajú kisfiú tartozott még Maxhez. Ahogy ők is bámulni kezdtek, komolyan kényelmetlenebbül kezdtem érezni magam, mint amikor csak a nagybátyjuk mustrált. Őt legalább tudtam hová tenni.
- Ismét nagyszerűen elbeszélgettünk – jegyezte meg Max, mire ismét csak megforgattam a szemem. – Minden jót! – ragadta meg a kislány kezét, majd már húzta is. Azt leszámítva, hogy mégsem, mert a nagy kékszemű szörnyecske mindkettőnket meglepett.
- Te is jössz? – kérdezte. Maxszel összevillant a tekintetünk, de úgy gondoltam nem az én tisztem válaszolni. Egészen addig, jónak is láttam a magyarázatát, amíg meg nem láttam, hogy kezd ismét pirosodni a kislány orra, meg azok a félelmetesen nagy szemei is.
- Csak azért nem, mert ezt még ki kell fizetnem, aztán...aztán követlek – lobogtattam meg a zacskót jobb híján. Tényleg szánalmas, hogy egy ötéves gyerek képes sakkban tartani, bár úgy vettem észre Shafiqet is.
Naplózva


Maxwell Shafiq
Eltávozott karakter
*****


A védelmező

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2015. 07. 07. - 13:32:24 »
+2

Louise Lott

°°°

Egyre bizarrabbnak tűnt a kialakult helyzet, ahogy Louise pillantásától kísérve, kezemmel Caroline könnyeit törölgettem. Úgy éreztem, mintha hirtelen más emberek bőrébe kényszerítettek volna minket, megparancsolva, hogy vegyük fel azok életét. Érdekes volt továbbá, hogy elég volt egy kisgyereket bedobni közénk, érzelmi analfabéták közé, hogy teljesen összezavarodjunk. Mintha bármi közünk is lett volna egymáshoz…
- Helyes kölyök.
Elmosolyodtam. Igen, valóban helyes volt. Gyönyörű, kis angyalka volt. Nem tudom, hogy miért ragaszkodtam oly erősen Carahoz. Talán azért, mert nekem nem volt még gyerekem, vagy pont hogy azért, mert az apjával sosem álltunk olyan közel egymáshoz, mint kellett volna.
Figyeltem Louiset, a szégyenlős kis integetését, a majdhogynem riadt tekintetet, ahogy a kicsire pillantott. Tudtam jól, hogy megijesztette őt a kislány, és hogy feszélyezve érezte magát abban a különös helyzetben, amibe hirtelen belecsöppentünk mi ketten. Pontosan úgy viselkedett, ahogy egy 17 éves lány viselkedne. Hihetetlenül távol állt még az anyaságtól.
Aztán Caroline elszaladt szólni unokabátyjainak, mi pedig ismét egyedül maradtunk. A korábbi vitánk mintha elpárolgott volna, csupán füstös utóíz maradt szánkban. Némán álltunk egymással szemben, arcomon már nyoma sem volt a korábbi őszinte mosolynak. Nem tudtam mit is mondhatnék a lánynak, hiszen semmi mondanivalóm nem akadt. Legszívesebben tovább bámultam volna őt, és erős késztetést éreztem rá, hogy szemtől szembe is így tegyek. Megrémítettem saját magamat is eme különös vágyaimmal.
- Ismét nagyszerűen elbeszélgettünk – lélegeztem fel, mikor a gyerekek felsorakoztak kettőnk mellett, indulásra készen. – Minden jót!
És azzal a lendülettel már vetettem is volna ki magam az üzlet ajtaján, csakhogy akadt egy kis bökkenő. Egy egészen aprócska bökkenő. Nevezetesen Caroline, és az ő picurka ajkai, melyek pont azokat a szavakat formálták meg, amiket legkevésbé sem szerettem volna hallani.
- Te is jössz?
Összenéztünk Louiseszal. Első alkalom volt, hogy valamiben egyet értettünk, történetesen abban, hogy nem kívánjuk a másik társaságát. Ő azonban láthatóan azt várta, hogy majd én ütöm el a kérdést valami nevetséges hazugsággal. Én viszont némán álltam, lázasan kutatva koponyámban egy jó kifogás után.
- Csak azért nem, mert ezt még ki kell fizetnem – törte meg végül is az egyre kínosabbá váló csendet.
Megnyugodtam, hogy a napom további részét nem kell a dühös kis vörössel töltenem, habár volt olyan része, melyre szívesen vetettem volna még egy pillantást.
- Aztán...aztán követlek – folytatta végül.
Hogy mi? Na nem! Az kizárt – gondoltam magamban, és vádlón a lányra pillantottam. Biztos voltam benne, hogy csak azért ment bele a játékba, mert azzal is csak engem akart bosszantani.
- Louisenak sok dolga van, Cara – próbáltam menteni a menthetőt.
Furcsa érzés volt kimondani a lány nevét.
- De ő a barátod, nem? – kérdezte kíváncsian a kislány. Láthatóan teljesen összezavarta a kettőnk között fennálló furcsa feszültség. Nem is csodálkoztam ezen, én sem tudtam egyelőre hová tenni Louiset.
- Akkor az én barátom is, ugye?
Elmosolyodtam.
- Még beugrunk seprűt nézni a fiúkkal, de utána beígértem egy fagylaltot a kisasszonynak – fordultam ismét Louise felé megadóan. – Ha gondolod, és ráérsz… tarts velünk.
Naplózva

Louise Lott
Eltávozott karakter
*****


♦ VII. Hollóhát ♦ Prefektus ♦ "Cinkemadár"

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2015. 07. 08. - 18:03:49 »
+2

Maxwell Shafiq

♦♦♦

Majdhogynem szórakoztató volt nézni a Shafiq arcán végbemenő változást. Legalább annyira vágyott a társaságomra, mint én az övére. Vártam, hogy valami használhatóval rukkoljon elő, de amikor a kislánynak megint elkezdtek pirosodni a szemei ismét a frász jött rám.
Max még mindig nem szólalt meg, szóval magamra vállaltam a megmentő szerepét… vagy nem. Nehéz nemet mondani egy gyereknek. Főleg, ha a hideg is kiráz tőlük. A síró kamaszlányokkal sem tudtam mit kezdeni, nemhogy a síró gyerekekkel. Mindkét faj érzelmi állapota messze állt tőlem, legalább olyan messze, mint Shafiqtól, ahogy a mellékelt ábra mutatja.
- Csak azért nem, mert ezt még ki kell fizetnem – nyögtem ki végül egy grimasszal az arcomon. Nem is tudom igazából mi vitt rá, hogy folytassam. Logikátlan volt az egész. Nem értettem, hogy milyen környezeti tényező késztetett arra, hogy megsajnáljam a kislányt, vagy akármi is volt ez a dolog. – Aztán… aztán követlek – mondtam neki, mire felderült az egész arca. Max meg úgy nézett ki, mint aki csatát vesztett. Mit ne mondjak, én is úgy éreztem magam. Megvontam a vállam és csak bámultam rá. Lettél volna gyorsabb, seggfej, akkor mondhattál volna, amit csak akarsz gondoltam és nagyon reméltem, hogy átment hozzá az üzenet. Lett volna két másodperccel ezelőtt tökösebb, végül is az ő unokahúga nem az enyém. Ha vállalta volna a rosszfiú szerepét, most nem tartanánk itt.
- Louisenak sok dolga van, Cara – mondta bénán, mire felszaladt az egyik szemöldököm. Ez elég kezdetleges hazugság volt, de ha előttem mondja, még ki is egyeztünk volna ebben. Bólintottam volna némi megjátszott szomorúsággal, majd mindenki megy a maga útjára.
- De ő a barátod, nem? – kérdezte Caroline ismét engem nézve. Bevallom lenyűgözött a taktikája, még ha nem is szándékosan csinálta. Max pont ugyan úgy kenyérre volt kenve, mint én. - Akkor az én barátom is, ugye?
Rámosolyogtam a kislányra, mert olyan aranyosan kérdezte. Ha volt valami, amit általánosságban kedveltem a gyerekekben, az az őszinteségük lett volna, és az a gyermeki nyersség, amit még nem mocskoltak be.
- Még beugrunk seprűt nézni a fiúkkal, de utána beígértem egy fagylaltot a kisasszonynak – fordult ismét felém Max. Bevallom, ha elvonatkozatok a személyisége negatív aspektusaitól, azért Shafiq elég megkapó volt. Mondjuk öltönyben azért jobban festett - leszámítva persze a színválasztást. Abban magabiztosabb volt, amit kifejezetten kedveltem egy férfiben. – Ha gondolod, és ráérsz… tarts velünk.
Nem volt a legszívmelengetőbb invitálás, de elég volt egy pillantást vetnem Caroline-ra, hogy tudjam, ő nagyon nagyon szeretné, ha ráérnék. Sóhajtottam egyet, és még utoljára átgondoltam gyorsan az ajánlatot. Haza kifejezetten nem szerettem volna menni. Valószínűleg amúgy is inkább a Leicester téren kötnék ki valami könyvvel. Harmadrészt pedig Shafiq kíváncsivá tett. Nem kifejezetten tudtam megmagyarázni, hogy miért, de intrikált, hogy kiderítsem mi vitte rá, hogy beleavatkozzon az ügyembe. Tudtam, hogy tetszik neki a két szép szemem, de volt egy olyan sejtésem, hogy nem ez volt a fő érv. Nem az a típus volt, aki bármi ilyesmit is számba vesz, amikor dönt. Egyelőre megszavaztam neki, hogy ehhez túl logikus és számító gondolkodású. Végtére is nem mindenkiből lesz különleges auror, valahogy ki kellett érdemelnie. Ha pedig tényleg úgy hasonlítunk, ahogy gondolom, akkor nyomós indoka volt, vagy akar valamit. A második kevésbé tűnt reálisnak, mert sok mindent nem adhattam volna neki.
- A fagylaltszalonban lesztek, vagy a kávézóban? – kérdeztem végül, megadva magam Caroline-nak meg a saját kíváncsiságomnak.


Szabad a helyszín!
Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2024. 02. 18. - 00:09:49
Az oldal 0.136 másodperc alatt készült el 39 lekéréssel.