+  Roxfort RPG
|-+  98/99-es tanév
| |-+  London
| | |-+  Mágus tér
| | | |-+  Diadém
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: 1 [2] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Diadém  (Megtekintve 652 alkalommal)

Elliot O'Mara
Varázsló
*****


Mucipuma / Omi bá

Elérhető Elérhető
« Válasz #15 Dátum: 2017. 06. 16. - 20:08:24 »
+1



Blaire
1999. március 12.

Lassan haladtam a karomban Miss Montregoval. Nem akartam nagyon összerázni, habár minden lépésemnél kegyetlenül kilengett a karomban. Ezért is örültem, hogy belém kapaszkodott.
Igyekeztem nem pofátlanul jól érezni magamat, ahogy körüllengett az a finom, nőies illat, amit már a kávézóban is éreztem. A roxfortsi találkozónk közel sem volt ennyire kellemes… bár a maga érzelmi hullámvölgyeivel egészen szórakoztatóan sült el. Ott játszani támadt kedvem, most azonban valami egészen másra vágytam, amit inkább magamnak sem vallottam be.
Mindig is rossz voltam a nőknél. Nem voltam az a szépfiú, mint Mathias. Nem hódítottam sorra szíveket, de valahogy nem is hiányzott annyira. Talán nem is kéne több egy kezemnél, hogy megszámoljam, hány nővel volt dolgom. Mindezeket nem bántam persze, nem az én világom egyszerűen.
Én voltam az ostoba...
Meglepett ez a mondat. Ahogy megálltunk az elegáns kanapé mellett, nem engedtem le azonnal. Ránéztem és próbáltam valamit leolvasni az arcáról, de legalább olyan megfejthetetlen volt, mint a testvére… és pont ugyanolyan szerencsétlen is – érkezett egy gondolatfoszlány, amitől kishíján elnevettem magamat. Minden erőmet bevetettem, hogy nem üljön ki az arcomra a gúnyos vigyor. Talán csak a szemeim csillogásából láthatta, mire is gondolok.
Kényelmesebb lenne a kanapén… – nyögtem ki.
Fogalmam sem volt, miért mondtam ezt ki hangosan, inkább magamnak szántam a gondolatot, semmint neki. Óvatosan megtámasztottam a karommal a hátát annyira, hogy közelebb tudjak hajolni hozzá. Újra látni szerettem volna azokat az ezüstös szemeket és elveszni bennük, még ha csak egy pillanatra is.
Habár szívesebben tartanám a karomban még egy kicsit. – Hagyta el újabb ostobaság az ajkaimat.
Kellemetlenül éreztem magamat, amiért ilyen őszintén beszéltam. Ezt az érzést csupán az a különös bizsergés tudta felülírni, amit azóta éreztem, hogy felemeltem. Hirtelen nagyon meleg lett az üzletben, sőt egyenesen sivatagi forróság tombolt. Ugyan nem izzadtam, mégis úgy éreztem csillapítanom kell az érzést.
Hirtelen kaptam észbe, mint aki valami rosszat készül tenni… pedig aztán az ilyesmiben semmi rossz nincs. Térj már észhez, Montrego húga! – üvöltött bennem a kis hang, ami ezúttal erőteljesebben figyelmeztetett a megszokottnál.
Itt a víz… – Jelent meg a kobold hirtelen mellettem.
Egy kis ezüst tálcán, talpas pohárban hozta a hűvös italt. Ez aztán a luxus – gondoltam, de közben még mindig megőrjített Miss Montrego illata. Már szinte csak azt éreztem, a boltban uralkodó túlzott fertőtlenítő szag is tovatűnt. Minden érzékszervemnek Blaire létezett már csak, éppen egy pillanatra tudtam róla elszakítani a tekintetemet.
Jó és most tűnjön el! – mordultam a koboldra.
Szerencsére megint nem kellett kétszer mondani neki. Elcsoszogott az üzlet egyik másik pontjára, ahonnan nyilván szemmel tudott tartani. Végül is ki akarna egy tolvajt egyedül hagyni az ékszereivel. Valószínűleg azt hittem, hogy még a csodamódszereit is ki tudom játszani… érdekes, hirtelen érdekelni kezdett, Nyström mit is magyarázott össze nekik rólam. Az is meglepett persze, hogy elhitték egy alkoholista, halszagú remete szavait.
Óvatosan eresztettem le a kanapéra Blairet. A lábait gondosan tettem le a puha matracra, még egy kisebb párnát is tettem alájuk. Letérdeltem mellé és úgy néztem az arcát tovább.
Maradjon még egy kicsit így a kedvemért… kérem – olyan halkan mondtam ki a szavakat, hogy a kobold ne hallhassa. Bár ki tudja, ezeknek a gusztustalan teremtményeknek talán a hallásuk is élesebb, mint a miénk. Sosem tanulmányoztam őket, sőt ha lehetséges volt el is kerültem őket jó messzire.
Hamarosan jobban lesz – nyugtagattam szelíden.
Nem nyúltam a víz után, habár valószínűleg jobb lett volna, mint az, ami már-már elkerülhetetlennek látszott. Nem szerettem volna, ha megint csattan az a pofon az arcomon… de talán még az is jobb, mint lopva egymás szemébe nézni, vagy szenvedni az őrjítően nőies illatától. Forrt a vérem és minden idegszálam meg akart érinteni őt. Na persze, nem vagyok én erőszakos, csak odáig megyek el, ameddig Blaire engedi.
Óvatosan simítottam félre egy hajszálat az arcából. Nem tudom hogyan keveredett megint oda, de jól esett a selymes tincsen végig simítani az ujjaimmal.
Nem tudom, mikor kerültem ennyire közel hozzá. A hófehér bőrének minden apró részletét láttam, ahogy a kezem a rakoncátlan tincsről az arcára tévedt, már érezhettem azt a finom puhaságot is. De hiányzott már ez nekem. Hát megint itt tartok… – gondoltam. Vége volt a szerencsétlenkedésnek, az állandó elvörösödésnek, már nem tudtam parancsolni a testemnek.
Először gyengéden préseltem az ajkaimat az övéhez. Vártam, hogy viszonzásra talál a csók, mert ha igen, akkor tudtam: szenvedélyesebb lesz, mint ami ott csattant el a kávézóban. Ebben már nem lesz semmi zavarba ejtő, mert őszintén akartam és a kezemben volt az irányítás. Az csak egy esetlen kis puszi volt egy diáklánytól. Ez azonban valódi csók volt tőlem neki.
Naplózva


Blaire Montrego
Hollóhát
*


hatodév ❈ M. kishúga

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #16 Dátum: 2017. 06. 17. - 09:37:07 »
+1

zene: TN- Elise

- dress -


And I saw your face through the night
We were in the wrong place
But it was perfect timing
In the wrong place at the right time'




~~~~


– Kényelmesebb lenne a kanapén… –
Valóban. Mondhatnám ezt is akár, mégis elszorul a torkom.  Még levegőt is szaggatottan sikerül csak vennem. Kissé sípolva. Mindössze félszegen bólintok, habár... a tekintetem nem azt sugallja, amit a fejem biccentése jelent. S mintha csak jobban szemügyre akarna venni, vagy mintha nem tudna eligazodni rajtam, vagy a fene tudja miért, de Elliot keze a hátamra siklik kissé fentebb, mint eddig volt és megtámasztva közelebb vonja felém a fejét. Szinte centikre van tőlem, legalábbis amennyire így elsőre fel tudom mérni. Az orrunk épp nem ér össze. Volt pedig már ilyen közelségben, mégis fél ütemet kihagy a szívem. Már megint. Ejjj, nem lesz ez így jó.
– Habár szívesebben tartanám a karomban még egy kicsit. –
- Jó...- suttogom, szinte rekedten. Nem fogok ellenkezni. Egyrészt erőt sem érzek magamban és kedvem sincs hozzá. Épp eléggé lefoglal az, hogy érzem, amint az arcomba pumpálja a testem a vért. Legalábbis egy jelentős részét. Noha nem pislogok, és állom a szemkontaktust egy idő után ösztönösen könnybe lábad a szemem. Annyi segítségem, hogy a kobold megérkezik a vízzel. Már egy halleluját mormognék el, mivel így a férfi kénytelen elpillantani rólam. Én viszont nem bírom levenni a tekintetem róla. Jelen esetben most a nyakát bámulom, a pontot ahol a haja végződik és a bőre indul. Meg a füle vonalát.
– Jó és most tűnjön el! –
Megmoccanok a hangjára. Nem veszem le róla a tekintetem így mikor visszafordul áthatóan pislogok rá.
- Már megint faragatlan. -
Megint csak suttogok. Hangomban most viszont van némi kis megrovó ejnyebenye színezék. Végtére is ez egy elit hely, elit kiszolgálással. Olyan most, mint a bátyám mikor nincs kedve valamihez. A bunkóság mögé rejtőzik, pedig... tudom hogy nem ilyen. Alapvetően nem ilyen. Alapvetően kedves és udvarias és... és Elliot is ilyen. Miért van az, hogy a férfiak átváltoznak gyökeresen, ha valamihez baromira nem fűlik a foguk? Rejtély.
Végül O'Mara csak megmozdul. Lassan ereszkedik le velem a kanapéra, aminek eléggé új szaga van. Biztos nemrég szerezhették be. Meglep mennyire kényelmes. Épp olyan, mint amilyennek látszik. Igazából nem is gondoltam volna, tekintve hogy baromi macerás olyat találni, ami ténylegesen jó. Tapasztaltam, mikor két éve lakberendeztem a londoni házat.
– Maradjon még egy kicsit így a kedvemért… kérem –
Talán a suttogás miatt, de abszolút bensőségesre sikeredik minden egyes kiejtt szó. Hát lehet erre nemet mondani? Persze hogy nem. Szóval kissé elhúzom a szám, jelezve, hogy nem díjazom az ötletét, de tudom, igaza van. Ha lett volna bennem annyi ész, hogy nem pattanok fel azonnal, talán nem lenne erre sem szükség. De hát utálok ájuldozni, és a padlón kikötni na.
– Hamarosan jobban lesz –
- Igen, tudom. -
Szusszantok egyet és már épp lesütném a szemem, de magamra vonja a figyelmét a mozdulat. A keze, ami felém nyúl és kisimít az arcomból egy újabb tincset. Fel sem tűnt hogy odakerült már megint ahogy az sem hogy zavart. Márpedig tényleg zavart csak... hát jobban lekötött a szép csokoládébarna szempár. Épp úgy, mint most is. És talán a hirtelen támadt bizsergéstől amit az ujjai váltanak ki bőröm érintésére, vagy mert amúgy is valami abszurd ötlettől fogva vonzódom ehhez az emberhez, de... elfog a kísértés. És nem csak engem. Mert a férfi mozdul és arca ezúttal túlontúl közel kerül. Lehunyom a szemem és nem akadályozom meg semmiben. Őt sem lehetne, ahogy Ericet sem lehetett. Ez a csók, mert hát ez most igazi csók, teljesen más. Ő nem követel, mindössze egy nagyon kicsit és nagyon szelíden. És ez meglep. Sokkalta inkább belőle nézném ki az erőszakosabb viselkedést és Lestrangeből az úriemberi viselkedésformát. Az élet fintora, hogy épp fordítva adatik a dolog. Mélyen szívom be az illatát, miközben visszacsókolom a magam esetlen módján. Na igen, nincs sok tapasztalatom benne, habár vele épp megesett már. Igaz az közel sem volt ilyen. Mert hogy milyen is? Hát a szája puha és finom és annyira nem illik hozzá, a lényéhez az ilyesfajta kedvesség, ahogy rábír hogy megadjam neki magam hogy az már égbe kiáltó. De persze eléri és óráknak tűnő percekre veszek el vele a Diadém hátsó zugában. Csakhogy ez sem tart örökké, ahogy semmi sem. És én szakítom meg, noha nem tudom hogy sikerül lélekjelenlétet erőltetnem magamra. Mindössze az tiszta hogy kótyagos fejjel pislogok rá. Tenyerem pedig a mellkasán, ahogy egy végtelennek tűnő mámoros perc után a szeméből az ujjaimra siklik a tekintetem. Szóval ezek szerint én toltam el magamtól.
- Ne... - kezdem de elakadok. És rájövök, hogy félreértheti így, hogy nem fejeztem be amit eleinte akartam.
- Ne itt... -
Nyögöm ki elfúlva nagy nehezen, mert nem vele van a baj. És talán nem is velem, noha a mi kettősünk azért eléggé vitatható téma lenne. Csak nem ma és nem számomra. Zavarba jövök, mert fogalmam sincs, hogy ezután mi jön. Minek kéne jönnie? Óvatosan emelem el a kezem és szelíden nyúlok a számhoz. Még mindig bizsereg tőle.
Halovány mosoly bujkál ajkaim szélén, részben az emlék hatására, részben mert még mindig hihetetlennek tűnik. Az hogy ő kezdeményezett és hogy itt... épp itt...
- Mi lenne ha körbenézne? Válasszon magának valamit. Kérem. -
Kissé félrebiccentem a fejem, miközben figyelem őt. Remélem megteszi. Remélem talál olyat, ami tetszik neki, mert eredetileg is ezt terveztem. Hogy meglepem őt valamivel. Valami jó drágával. Végtére is ingyen visszaadta a bátyám pálcáját és ezzel hatalmas tehertől szabadította meg őt. Engem pedig a végtelen aggódástól. Szóval megérdemli. És én ezáltal ha ott hagy kapok pár percet, vagy akár többet is. Amíg összekaparom magam. A lelkem, a szívem, ami valamerre messze lemaradt a testem mögött.

Naplózva


Elliot O'Mara
Varázsló
*****


Mucipuma / Omi bá

Elérhető Elérhető
« Válasz #17 Dátum: 2017. 06. 19. - 17:45:48 »
+1



Blaire
1999. március 12.

Belefeledkeztem a pillanatba. Hagytam, hogy a vágyaim irányítsanak. Blaire puha ajkaira tapadtam és éreztem, ahogy az egész testem átmelegszik. A forróság olyan elviselhetetlen, még is olyan kellemes volt, hogy még közelebb furakodtam hozzá, a kezemmel végig simított a nyakán, a vállain és a karján. Ahogy a haja bele-beleakadt az ujjaimba, csak még jobban akartam. Már nem kiáltozott egyetlen gondolat sem a fejemben arról, hogy Mathias húga vagy éppen túl fiatal volna hozzám.
Csupán az állított meg, hogy nyomást éreztem a mellkasomon és nem tudtam ellenállni ennek az erőnek. Hagytam, hogy tegyen, amit akar... ha nem akarja ez, akkor nem volt miért erősködnöm. Igaz viszonozta a csókot, de talán csak azért, mert idő kellett neki arra, hogy felfogja, mi történt. Megértem én, hogy nem vagyok egy tipikus szépfiú. Azt is elfogadom, hogy nem mindenki vágyik egy tolvaj társaságára, főleg akkor nem, ha az illető egy aranyvérű család örököse. De hát nem feleségül akarom venni, valójában én senkit sem akarok már elvenni.
Ne itt…
Nem értetettem, miért ne lehetne itt csókolózni. Esetleg idejön az a senkiházi kobold és megpróbál elküldeni innen? Nem hiszem, hogy csak úgy odamert volna állni elém egy ilyen szöveggel. Tudom, hogy egy finom üzletben voltunk, de engem nem különösebben érdekeltek a szabályok. Egész életemben kerültem őket és még Blaire vagy a kobold kedvéért sem terveztem őket betartani.
Zavartan bólintottam.
Nem bámultam tovább, inkább lenéztem a padlóra, oda ahol a térdem pihent a kanapé mellett. Csendesen sóhajtottam, talán nem is hallotta meg, csak a mellkasom emelkedett meg jobb, mint máskor. Ez elég is volt ahhoz, hogy a forróság elkezdjen csökkenni, de az igazi változást a következő mondatok tömeg hozta csak el igazán:
Mi lenne, ha körbenézne? Válasszon magának valamit. Kérem.
Nyilvánvalóan nem ismertük eléggé egymást. Blaire nem tudhatta, hogy mennyire gyűlölök csak úgy kapni valamit. Szeretek megküzdeni a kincseimért, nem pedig kézbe kapni őket, mint valami ajándékot. Az úgy nem szórakoztató és a legkevésbé sem izgalmas.
Én nem igazán… – kezdtem volna dadogva előadni, hogy inkább maradnék a csóknál, semmint valami tárgynál.
Azonban nem volt értelme. Nem akartam ilyen dolgokat kimondani, nem az én stílusom és már az enyhe elutasítástól kellőképpen zavarba jöttem, mondhatni örömmel távoztam volna a környékről is.
Egy gondolat mentett meg attól, hogy tétován bámuljak rá tovább. Végül is az ajándéknak nem kell feltétlenül nekem szólnia, illetve inkább közvetve. Az unokahúgom, Amber jutott eszembe, aki bizonyosan örülne bármilyen csecsebecsének és az ő mosolyánál nem is kaphatnék szebb meglepetést egy ilyen nap után.
Rendben – egyetem bele végül és nagy nehezen felkeltem a padlóról.
Éreztem, hogy a lábamba visszatér a fájdalom. Szükségem volt egy pillanatra, hogy összeszedjem magamat teljesen. Megigazítottam a kicsit meggyűrődött ruhámat. Zavartan a helyére fésültem a hajamat az ujjaimmal, majd újra Blaire felé pillantottam.
Szándékosan nem néztem a szemébe. Nem akartam még kellemetlenebbé tenni a helyzetet. Nem volt elég az az elutasítás, most még el is kellett fogadnom tőle valamit. Tudtam persze, hogy egy pozitív gesztusnak szánta, de én rosszul éreztem magamat tőle.
Addig is pihenjen… – dörmögtem el.
Gyorsan magára hagytam, elsétáltam az üzlet közepe felé. Nem néztem meg különösebben az ékszereket, inkább csak megálltam a vitrinek mellett és tétován bámultam magam elé. Sosem gondoltam volna, hogy fényes, szépséges, finom dolgok között is képes lehetek kellemetlenül érezni magamat.
Nos, Mr. O’Mara venni vagy lenyúlni akar valamit?
A hangra mellkasomhoz kaptam. Nem számítottam társaságra, főleg nem arra a reszelős hangú koboldra, aki korábban is lépten-nyomon felbukkant. Lepillantottam rá és valószínűleg vicsorogtam is, mint valami veszett kutya.
Csak nehogy a nyelvét lopja el valaki, Mr. Kobold – mondtam kissé sértő hangsúllyal. – A kisasszony kért meg, hogy válasszal valamit – tettem hozzá, miközben a fejemmel a kanapé felé böktem.
Nem akartam odanézni ezúttal. Biztosan visszacsábulnék mellé, ahelyett hogy ezt a rengeteg csillogó-villogó ékszert bámuljam. Miss Montrego, ezüstös tekintete legalább annyira vonzott, mint bármelyik ékszer ebben az üzletben.
Van valami, amit egészen kicsi gyerekek is tudnak hordani? – érdeklődtem.
Néhány karkötő van itt a szomszéd vitrinben – mutatta és átvezetett oda.
Csupa gyöngyből készült aprócska ékszer volt. Bármelyiket könnyen el tudtam volna képzelni Amber vékonyka csuklóján, habár az öcsém bizonyára nem tartaná helyénvalónak az ilyesmit. Nincs is sokértelme egy gyereknek ilyesmit venni, nem értené meg az értékét… de talán ez rám emlékeztetné örökre. Az életmódom nem valószínű, hogy megérem az időskort, legalább ennyi maradjon utánam neki. Persze az sem túl helyénvaló, hogy mással fizettetem meg a saját emlékemet.
Az a rózsaszín gyöngyös nagyon tetszik – mutattam.
Különleges darab – biccentett. –  Nem csak azért, mert ritka példány. A kislány csuklójával együtt képes nőni, így felnőttként is könnyedén tudja viselni.
Ahogy kivette a vitrinből és a kezemből adta, jött a szokásos érzés. Tökéletes – gondoltam, ahogy az ujjaim között megforgattam az apró gyöngyöket, majd felpillantottam. Blaire-t kerestem a szemeimmel, azt akartam, hogy ő is nézze meg, ha olyan állapotban van már.
Naplózva


Blaire Montrego
Hollóhát
*


hatodév ❈ M. kishúga

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #18 Dátum: 2017. 06. 20. - 15:43:51 »
+1

zene: TN- Elise

- dress -


And I saw your face through the night
We were in the wrong place
But it was perfect timing
In the wrong place at the right time'




~~~~

Bőröm lángol az érintése után, és űr keletkezik, ahogy eltávolodik. De jobb így, jobb így. Legalábbis ezzel győzködöm magam. Pedig amúgy nem, de... ez túl nyílt terep. És nekem... mondjuk úgy, hogy vigyáznom kell a jó híremre. Erősen tartok attól például, hogy ez az ostoba kobold mit láthatott. És ezen felül rettegek attól hogy mint mesél majd el a bátyámnak. Hál istennek Mathias ezer évben egyszer téved be ide, többnyire karácsonykor, vagyis előtte. Tudja hogy ez az egyik kedvenc üzletem, és néha innen vesz nekem dolgokat. Legutóbb azt a szív alakú medált kaptam, ami mindig felforrósodik, ha a közelemben van. Ezzel jelezve, hogy mennyire szeret. A pláne hogy négyfelé lehet nyitni és benne fényképek vannak. Róla és rólam. Meg Ericről és Leáról. Akkor még köze nem volt az amnéziának hozzá, és még a Nagyúr sötét korszakának utolsó kis reményszikrája volt a karácsony. Akkor még hárman ültünk le az asztalhoz, igaz, apu hamar kifeküdt a sok alkoholtól. Elnosztalgiázom a régmúlt időkön, míg Elliot kisebb vonakodás után csak beleegyezik, hogy körbejár. Hallom hogy fojtott hangom beszél a tulajdonossal, de zsong a fejem semhogy azzal foglalkozzam, mit is művelnek. Nem tudom hogy az enyhe méreg hatására, vagy a férfi ajkai vannak rám ilyen hatással. Igazából egyre megy. Ujjaim a pohár vízért nyúlnak, s közben megremegnek. Visszahúzom a kezem ösztönösen, noha ajkaim hirtelen kicserepesednek. Eszméletlen vágyom egy kortyra. Mély levegőt veszek és ülő helyzetbe tornázom magam. Így már jobban látom az üzlet többi részét. Elliotot is háttal. A szőke haját és a merev tartását. Nem illik ide, abszolút nem illik ide. S mégis van benne valami, ami vonzz magához. Részben persze az a kevéske, amit tudok róla. Hogy veszélyes és nagy tudású. Hiába nem járta ki a Roxfortot, tisztában vagyok azzal, hogy mennyi mindenre képes. Mondjuk feltalálni magát egy helyzetben vagy egy adott szituációban. Pont mint most is. S elnézve őt, szépen lassan közben rájövök, hogy nem a méregtől vagyok szomjas, hanem mert többre vágyom. Sokkal többre. Pedig nem szabad. Nem lehet. Nem.
Szusszantok és megragadom a vizet. Iszom belőle és ujjammal megkocogtatom a poharam tanakodva. Pár pillanat múlva úgy érzem magam, mint aki felkelt az álmából lehajtotta a reggeli kávéját és friss meg fiatalos. Üdén állok fel. Igaz arcom kissé sápadt, ahogy belepillantok a mellettünk felhelyezett tükörre a falon, no de annyi baj legyen. Megindulok feléjük, s szép lassan egyre tisztábban értem miről is folyik a társalgás.
– Az a rózsaszín gyöngyös nagyon tetszik –
– Különleges darab. Nem csak azért, mert ritka példány. A kislány csuklójával együtt képes nőni, így felnőttként is könnyedén tudja viselni. -
Meglátom Elliot szemében a csillogást. Az akarást. Valamiért beleborzongok ebbe. Fél kezemmel ösztönösen ölelem át magam és simítok végig a karomon. Eszembe jut hogy valahogy nagyon ehhez hasonlóan tekintett nemrég rám is. Mint egy tulajdonra, mint egy kincsre. Nem, ez... nonszensz. Ostobaság! Mikor felém tekint egy kósza mosolyt villantok és mellé lépek. Talán túlzott lelkesedéssel a hangomban bököm ki.
- Akkor nem is kérdés, hogy megvesszük ezt a szépséget! -
Rápillantok a kis pirinyó rózsaszín gyöngyös karkötőre, majd a férfi ujjaira simítom a tenyerem. Vele együtt zárom rá a kezét, ezzel is jelezve, most már az övé.
- És még kérném az oroszlános gyűrűt is. Igen, azt ott! -
Bökök ugyanarra a pultra, ahol nemrég a kígyóssal szenvedtem el a balesetet.
- Végül is az is roxforti címerállat. - vonok vállat könnyedén magyarázatképpen. - A másik amúgy sem jött be. -
Hangomban némi humor bujkál. Tekintetemben pedig valami más. Valami egészen más. Olyasmi, amitől még saját magam is megrettenek. És ez baj. Nagyon nagy baj.


Naplózva


Elliot O'Mara
Varázsló
*****


Mucipuma / Omi bá

Elérhető Elérhető
« Válasz #19 Dátum: 2017. 06. 21. - 08:08:27 »
+1



Blaire
1999. március 12.

Blaire hirtelen jelent meg mellettünk. Reméltem, hogy nem kapkodta el a felkelést és most már tényleg sokkal jobban érzi magát. Nem lett volna jó, ha esetleg megint elájul a méreg hatására. Miért aggódok érte ennyire? – futott át a gondolataim között a kérdés.
Még magamnak is nehezen vallottam be, hogy mennyire tetszik. Nagyon nehéz volt ellenállni neki ott, az üzlet hátsó részében. Ha nem állít meg, akkor biztosan még hosszú percekig élveztem volna azt a csókot. Bizonyára már így is elég illetlen voltam… nem véletlenül állíthatott. Ha tudná, hogy inkább választanék egy újabb csókot valami csecsebecse helyett, vajon mit gondolna?
Visszapillantottam a tenyeremben pihenő rózsaszín gyöngyökből összefűzött, egyszerű, de annál értékesebb kis ékszerre. Amber imádni fogja, mint a kincseimet – ez nem volt kétséges –, hiszen azok között is rendszeresen kutakodott és lelkesen kérdezgette a történeteiket. Ennek a karkötőnek is van története, csak a megfelelő színezettben kell előadni, hogy egy gyereknek is tetszen. Például: A tolvaj, akiről mindenki azt hitte, hogy gonosz és önző, megpróbálta megmenteni a hercegnő életét a kígyómarástól. Nem sikerült neki, de egy csókkal felélesztette. A hercegnő pedig jutalomként ezt a kis ékszert adta neki. Igazi gyerekeknek való mese, nem igaz?
Akkor nem is kérdés, hogy megvesszük ezt a szépséget! – mondta.
A keze hirtelen ért hozzám. Az ujjaimat finoman rázárta az ékszerre és ebből tudtam: nincs ellenvetése. Azért örültem, hogy nem kérdezősködött, miért pont ezt választottam. Nincsen ellenvetésem, Miss Montrego nem veszélyes rám nézve valószínűleg, habár bármikor rám küldhetné éppenséggel az aurorokat… de a magánéletemet csak a legvégső esetben kotyogom ki. A családom védelmében jobb ez így.
Bólintással jeleztem, hogy köszönöm.
És még kérném az oroszlános gyűrűt is. Igen, azt ott!
Erre a mondatra eszméltem fel a gondolataimból. Visszasétált ahhoz a pulthoz, ahol korábban a kígyós darabot nézte ki magának. Reméltem, hogy ezúttal nem próbálja fel az ékszert, végül is anélkül is bizonyosan jó lesz az ujjára. Az ilyenek átalában könnyedén felveszik az ember számára megfelelő méretet, elvégre koboldmunka.  
Elvigyorodtam, hogy már megint egy állatmotívummal gazdagított ékszert választott.
Máris csomagolom őket! – mondta a kobold, így átadtam neki a karkötőt.
Elindult a kassza irányába. Én is lassan megindultam arra, Blaire-rel az oldalamon. Direkt közelebb álltam hozzá, hogy érezzem az illatát. Ha már egyszer elutasított, legalább ennyi élvezet hadd maradjon a mai napra nekem.
Nem fél, hogy az oroszlán is megharapja az ujját? – érdeklődtem. – Tudja, ha elválnak az útjaink, nem lesz aki megvédje.
Természetesen csak húzni akartam egy kicsit. Jól esett egy kicsit cukkolni, hiszen ezúttal nem bántásnak szántam. A hangom inkább volt játékos, semmint kegyetlen. Blaire nem váltott ki belőlem olyan érzéseket, mint a bátyja, egészen más kapcsolat fűzött minket egymáshoz.
Végül is az is roxforti címerállat. – A mondat végén megvonta a vállát. –  A másik amúgy sem jött be.
Dehogy pont a Griffendél címer állatát választotta… – dünnyögtem.
Döbbenetes, hogy valaki szerint a túlzott vakmerőség előnynek számít. Az embernek nyilván kell egy cseppnyi bátorság, de sokkal fontosabb, hogy a lépéseket megfontoltan tegye meg és a helyzeteket az előnyére fordítsa. Nagyon kevés dolog van, amiért szívesen vállalnám az életem feláldozását. Nem érdekelnek a nagyobb célok, önző voltam mindig is és az első a saját érdekem volt.
Hamarosan fizettünk és egy kis dobozzal a kezemben sétáltam ki az ajtón, visszatérve a kis utcába, ahol nem rég még a kirakatot bámultam csillogó szemekkel.
Köszönöm ezt… – emeletem fel a dobozkát.
Egyenesen Miss Montrego szemébe néztem. Az ezüstös csillogásba elvesztem megint egy rövidke pillanatig, ezúttal azonban gyorsan magamhoz tértem. Nem akartam volna újra letámadni őt, az részemről nem volna tisztességes viselkedés. A „ne itt” akár finoman azt is jelezhette, hogy egyáltalán nem akar a közelébe látni. Persze, mit is vár egy „koszos tolvaj”? Valószínűleg azt sem árt majd beleszőnöm a mesébe, hogy a hercegnők nem kedvelik a tolvajokat. Amber jobb, ha megtanulja a társadalmi különbségeket már fiatalon.
Elkísérjem valahová még? – kérdeztem és kicsit tétován sütöttem le a szememet.
Naplózva


Blaire Montrego
Hollóhát
*


hatodév ❈ M. kishúga

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #20 Dátum: 2017. 06. 27. - 19:39:52 »
+1

zene: TN- Elise

- dress -


And I saw your face through the night
We were in the wrong place
But it was perfect timing
In the wrong place at the right time'




~~~~


Örömmel és maximális elégedettséggel tölt el a perc, mikor a pulthoz szökkenve halálos nyugalommal arcomon fizethetem ki az ékszereket. A galleonok és a knútok hűvösen simulnak bele a tenyerembe és halkan koppanva érnek asztalt. A kobold elszöszmötöl a csomagolással, szépen mindegyiket díszdobozba teszi. Nem bánom nem is állítom meg. Végtére is mindkettő ajándék.
– Nem fél, hogy az oroszlán is megharapja az ujját? Tudja, ha elválnak az útjaink, nem lesz aki megvédje. -
Elliot kérdésére felé kapom a fejem, és szélesen elmosolyodom. Még a fogam is kivillan és elkuncogom magam. Kedves ez a gesztus. Ez a törődés, ez az odaadás. Szokatlan is egy hasonló kaliberű férfitól mint ő
- Szeretek veszélyesen élni - kacsintok egyet kacéran, majd visszafordulok a koboldhoz. És csak úgy félvállról jegyzem meg. - Azért meg tudom én védeni magam! -
Tudom nem látszi, de a sanda oldalpillantásomból sejtheti nem tetszik, hogy nem néz ki ennyit belőlem. Jó, igaz ami igaz, ma itt nem brillíroztam, de.... nem szoktam ennyire béna lenni. És igazából bele se merek gondolni abba, hogy ennek esetlegesen épp ő lehet az oka.
A dünnyögésére oda sem figyelek. Utálom, ha dünnyög. Nemcsak ő ilyen, Mathias is. Ki nem állhatom! A bátyámra rendszeresen ráripakodom. Ha akar valamit, mondja ki Merlin édes szerelmére! Mi a jó abban, ha ezzel a másikat bosszantja? Hogy bosszant, persze, világos!
A szemem forgatom meg, majd végül Elliot felé fordulok. Kérdés nélkül a kezébe adom a dobozt, amelyik a nagyobb és amelyikben a karkötő lapul. Kíváncsi vagyok kinek szánja. Nagyon kíváncsi vagyok. És már épp megkérdezném, de végül mégis csak az ajlamba harapok. Inkább elindulok vele ki az üzletből. Előtte persze még felnyalábolom a tulajdonaimat és végül a szatyrokkal a kezemben kilépek ki a tavaszi friss levegőre. Ahogy beleszippantok a levegőbe rögvest jó kedvem támad. Hirtelen frissnek és fiatalnak érzem magam. Talán az idő teszi. Sőt biztosan. Csak ne érezném Elliot illatát még hozzá plusz adalékként, mert... Nem szívesen vallom be, de kedvem lenne a nyakába ugranom. Evidensen türtőztetem magam. Végtére is ha a bolt egy opcionálisan veszélyes helyszín volt akkor a nyílt utca nem más mint egy önkéntes gyilkosság potenciális színtere. Na nem, azért ennyire komplett idióta nem vagyok. És ajánlom, hogy ő se legyen.
– Köszönöm ezt… –
Rápillantok, majd a dobozra. A szalag megleng a szélben, Szép selyem, abból is a drágábbik fajta. Már ránézésre is puha és selymes. Visszapillantok a barna szemekbe és elmosolyodom őszintén.
- Igazán nincs mit. Igazából.. én köszönöm. A pálcát. És... a nagylelkűségét. -
Igen, kimondtam. Mert az volt. Igaz ő nem is sejti ez nekem mennyit is jelent. Mathias meg még inkább, de... jobb is ez így.
– Elkísérjem valahová még? -
A kérdés percekig ott lebeg közöttünk. Ösztönösen végigtekintek magamon, a cuccokon, majd az utcán sétálókon. Hmm kísérni? Ő? Engem? Biztos hogy ez jó ötlet?
Újra kénytelen vagyok a számba harapni, de ez most a feltörekvő dilemma visszafojtására szolgál. Na nem mintha ezzel bármit is megakadályozhatnék. Agyam ugyanis lázas táncot jár. Próbál minden alternatívát mérlegelni, minden valószínűséget és valószínűtlenséget kiszámolni. Sikere kb egyenlő a nullával, de... de akarom. Akarom, hogy elkísérjen. Pedig tudom hogy nem helyén való. Hogy nem kellene. Hisz veszélyes. Nem ő maga, habár lehet még ő maga is. Sokkal inkább a helyzet. És én magam. Mert sejtem mit is akarok. És az ő. De nem, nem lehet. Nem illik és nem szabad.
Fújok egyet és a telepakolt kezemmel igyekszem egy tincset kiterelni az arcomból, miközben bólintok.
- Igen, azt megköszönném. Hazavinném ezeket. -
Látványosan emelem meg a táskákat. Nem, nem azt várom, hogy elvegye tőlem, szimplán csak az okot akarom bemutatni.
- Igazából van egy lakásunk négyutcányira innen. De... - akadok el, miközben elindulok a lépcsőn lefele. Visszapillantok a vállam fölött és ravaszkás mosollyal mondom ki a szavakat. - ... csakis úgy jöhet, ha megígéri, hogy nem lop el semmit sem. -
Vajon képes megállni? Kétlem. Mert tudom, hogy biztos megtetszik ott neki valami. És remélem, hogy az a valami kivételesen nem egy pótolható tárgy lesz.
Naplózva


Elliot O'Mara
Varázsló
*****


Mucipuma / Omi bá

Elérhető Elérhető
« Válasz #21 Dátum: 2017. 06. 28. - 17:51:35 »
+1



Blaire
1999. március 12.

A levegőn kicsit talán észbe kaptam, hiszen odabent, az üzletben már eléggé fülledt volt a levegő. Még mindig nem éreztem helyénvalónak, hogy ilyesmit vett nekem, főleg nem egy pálcáért. Nem szeretek megvásárolható jutalomban részesülni, ez olyan, mintha engem is megvennének. Jobban szeretem, ha kérhetek a tetteimért – amennyiben akad olyan – valami kevésbé tárgyiasítható gesztust. Általában a figyelemelterelést kedvelem a legjobban, míg a kiszemelt tárgyat elveszem.
Nem voltam nagylelkű, egyszerűen nem volt szükségem a pálcára és azért segítettem magának a boltban, mert olyan kedvem volt – válaszoltam talán kissé morcosan.
Amolyan terelésnek szántam ezt a kísérjem-e el még valahová. Nem akartam tovább olyan jelzőket hallani magammal kapcsolatban, ami még a legeslegjobb formámban sem igaz rám. Általában igyekszem megőrizni a kemény álcámat és csak bizonyos emberek kedvéért vetkőzöm le és mutatom meg, másmilyen is tudok lenni. Ez azonban nem jelent azt, hogy én jó ember lennék. Ha így volna, akkor nyilván nem történt volna velem ennyi borzalom…
Alapvetően nem születtem túl jó ajánlólevéllel. Az apám egy Rowle, akiről kiderült, hogy aljas és önző. Még engem is meglepett, hogy egyáltalán velem szemben képes valamennyi gyengédségre.
Igen, azt megköszönném. Hazavinném ezeket.
A válasszal együtt érkezett egy bólintás is. Egy bájos mozdulattal tűrte el megint a tincset az arcából. A folytatásban pedig érkezett egy furcsa kis mosoly, amit nem tudtam hová tenni. Ravasznak tűnt és ez nem illett Miss Montregohoz, habár így is rendkívül csábító volt.
Nem életcélom a világ összes házát kifosztani… de egyébként sem ígérhetek semmit – válaszoltam és mellé siettem.
A macska köves után kopogott a cipője talpa, én pedig csak hallgattam a ritmust. Sokkal gyorsabb volt nálam, bizonyára azért, mert neki ép volt mind a két lába. De nem érdekelt, szívesen loholtam utána – még ha nem is a rossz értelemben.
Egy kicsit persze meglepett, hogy elhív a lakásukra. Nem annak a típusú nőnek tűnt, mint Esmé vagy az az Olivia tavaly nyárról. Esmé sem rángatott persze az ágyába, de ő valahogy sokkal nyitottabb volt, mint Blaire, könnyebben el tudtam hozzá képzelni már az elejétől fogva egy ilyen kérdést. Olivia hazakísérésre vágyott, meg italozásra sze… khöm… etyepetye címszóval.
Sokkal finomabb, mint bármelyik nő, akivel eddig találkoztam – állapítottam meg. A kicsit harsányabb típust kedveltem alapvetően, de megfogott benne valami és ez most már tagadhatatlan volt.
Hadd vigyek akkor legalább valamit – mondtam.
Finoman a kezéhez értem, végig cirógattam az ujjaimmal, míg elértem a táskák füléig. Nem tudtam, hogy engedi-e egyáltalán elvenni őket. Ezúttal azonban tényleg nem volt semmi hátsószándékom, egyszerűen tényleg segíteni akartam neki. Nem tűntek persze különösebben nehéznek, hiszen ruhák meg ékszerek lehettek bennük nagyrészt, ráadásul a papír sem éppen nehéz.
Jobb lett volna persze hopponálni, de még mindig nem végeztem el a tanfolyamot teljesen. Hát igen, ez is egy olyan dolog, amiről nem sokan tudnak. Még hónapokkal ezelőtt kezdtem el a dolgot, természetesen apám segítségével a tanulást. Esmét akartam meglepni vele. Jellemző, hogy mire eljutok a sikerélményig, ő már nincs is képben. Az az egy-másfél héttel ezelőtti találkozó is remekül sült el… kétlem, hogy valaha még látnánk egymás. Talán mindkettőnknek így a legjobb. Nekem nem való a komoly, családos élet, Esméhez pedig nem való egy tolvaj. Hozzá egy herceg illik… ahogy Miss Montregohoz is.
Tudja… – kezdtem a vallomást. – Egy valamiről már biztosan megmondhatom, hogy tetszeni fog a lakásban.
Mondtam, ahogy felé fordultam. Alaposan végig mértem és tudtam, éppenséggel tudnék mit kezdeni vele. Ó, Merlinre, ez most jó alpári egy gondolat volt, még tőlem is… természetesen sosem bánnék vele úgy, mint azzal az Oliviával. Blaire maga volt a finomság, az elegancia. Gyengéden érnék hozzá, mint egy érzékeny tárgyhoz, ami széteshet már csak a puszta érintéstől is.
Annyira belemélyedtem a gondolataimba, hogy fogalmam sem volt miként, de az egyik papírtáska füle elszakadt. A tartalma a földre esett, amit nem néztem meg jobban, hanem azonnal lehajoltam és visszapréseltem az eredeti helyére. Azzal együtt emeltem fel és a hónom alá tettem.
Nincs már messze az a lakás ugye? Mert akkor kibírja így is… mármint a csomag – mondtam zavartan.
A lány szemébe néztem végig. Megint elvarázsolta az a szép szürke tekintetet és éreztem, ahogy a vérem szinte felforr. Az ajkaira akartam tapadni és olyan erősen ölelni magamhoz, mint aki el sem akarja engedni többé. Tudtam, hogy nem helyes ez a gondolat és nem szabad engednem a vágyaimnak. Nem lenne tisztességes vele szemben.
Közelebb léptem hozzá.
A csomag lehet kibírja, de én nem… – suttogtam és odahajoltam hozzá.
Lehunytam a szememet és adtam egy puszit az arcára. Ha nem azért hívott át, akkor jól pofára fogok esni, de talán jobb azelőtt megtudni, hogy már vetkőzni kezdek. Az lenne aztán a kínos helyzet.

Folytatás: Itt
A helyszín szabad!
Naplózva


William Barrow
Minisztérium
***


Az utazó

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #22 Dátum: 2017. 08. 21. - 21:12:32 »
+1


REED LANCASTER

Régen látta Reedet. Nyilván sok volt a dolguk, ő legalábbis kezdetben erre fogta…
Persze már Nathaniellel is kicsit átalakultak a heti egyszeri találkozások. Mostanában inkább a férfi házában találkoznak, hogy legalább az ne vegyen el plusz emberek idejéből és ne kelljen miatta másra bízni Adát. Persze, jó ez így. Ahogy Reedtől is mindig elfogadta, hogy ha más dolga akadt.
De most mégis egész egyszerűen csak boldog volt tőle, hogy Reednek nagyon is akadt más dolga… Látta az újságokat. Mindenki róla és Batsa Welchről beszélt. Nagyon sok cikk volt gonosz hangvételű, de ahogy munkatársaival vagy ismerőseivel beszélt abból kiderült, hogy az átlagemberek inkább csak álmélkodnak az újonnan leleplezett páron. Persze őt is volt, hogy faggatták, mit tud. De semmit se tudott. Csak annyit, hogy Batsa Welch lenyűgöző teremtés.
Volt szerencséje ugyanis találkozni vele több ízben is, hiszen úgy gondolták a kviddics világsztár hazaköltözésének papírmunkájával, illik az osztály fejének foglalkoznia. Gyönyörű, kedves és meglepően intelligens nő. Nem csoda, hát, hogy egy pillanatig sem kételkedett jó barátjának vonzalmában. Reed pontosan ugyanolyan kedves és intelligens volt az ő szemében, mint Ms. Welch. Érezte, és nagyon szurkolt is érte, hogy ez egy boldog és erős kapcsolattá váljon. Reed igazán megérdemelné már azt a boldogságot, amire mindig is vágyott és ami valamiért mindig elkerülte. De ő is mindössze annyit tudott, hogy egy szép, összeillő párt hoztak hírbe az újságok. Semmi többet.

Így nagyon is időszerűnek tűnt már kettőjük találkozója. Bár pontosan a hölgy miatt éppenséggel nem nagyon számított rá, hogy Reeddel erre kerülhet sor. Azt gondolta minden Roxforton kívül töltött pillanatát a nőnek szenteli, így igazán elcsodálkozott rajta, amikor egy bagoly érkezett a találkozó helyével és idejével. Órájára pillantott. Persze korán érkezett, mint mindig. Gyorsan végignézett öltözetén, hogy az kifogástalannak minősül-e. Reed mellett sokszor még önmagát is kócosnak és koszosnak érezte, holott amúgy nagyon is adott a külső megjelenésére. Aztán végigpillantott a Mágus tér üzletein. Nem értette, miért kellett a szökőkútnál találkozni ilyen nyirkos időben és miért nem valamelyik kávézót vagy italozót jelölte meg barátja. Persze nem mintha különösebben zavarta volna… De Reed még annál is szűkszavúbb és rejtélyesebb volt, mint általában. Mégsem gondolt semmi rosszra. Biztos csak a szerelem… Fogta erre a dolgot. Mert egész egyszerűen nem szeretett aggódni a barátaiért, még akkor is, ha napi huszonnégy órában megtette. Önmaga nem érdekelte, az ő életével már nincs mit kezdeni, de reméli, hogy a többieket boldogan és egészségben hagyja hátra a világot. Azt pedig nagyon-nagyon kívánta, hogy Reedet egy szerető asszony oltalmába helyezhesse.

Mikor kissé megfordul, akkor veszi észre a felé közeledő Reedet. És az ő tökéletesen makulátlanul jól fésült kinézetét. Sosem gúnyolódott barátja tisztaság és rend szeretetén, csak magában. Máshogy nem is lett volna tisztességes, hiszen neki is milliónyi hibája volt.
-  Szia. Jó, hogy végre láthatlak. – Üdvözli előbb egy kézfogással, de aztán kicsit magához is öleli. Mindig túláradó szeretet volt benne és pont ugyanennyi hűség is. Így akik igazán fontosak voltak a számára, már megszokták ezt a kedves kis gesztust tőle. – Nem szoktam türelmetlenül kíváncsi lenni… hisz tudhatod. De, mielőtt bármit is csinálunk vagy bármerre is indulunk. Tudnom kell, mi is van pontosan közted és a lenyűgöző Batsa Welch kisasszony közt.


Naplózva


Reed Lancaster
Tanár
*****


x A Hugrabug ház vezetője x

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #23 Dátum: 2017. 08. 22. - 11:01:53 »
+2

WILLIAM BARROW


1999. március

Az elhatározás már azon a napon megszületett bennem, hogy apámnál jártunk. Batsa szavai folyamatosan ott csengtek bennem: „De úgy hiszem, Reed élete azt mutatja, hogy egy rendes, gondoskodó feleségre van szüksége. Valakire, aki egy életen át szeretni tudja.” Ahogy lassan sétáltam végig a macskaköves téren ez a pár mondat megint előtört bennem. Elmosolyodtam és alig hittem el, hogy ennyire kiismert.
Megigazítottam a zakómat, ahogy megpillantottam Will hátát. Nem volt nehéz felismerni, hiába nem szakítottam mostanában időt a találkozókra. Nem akartam kerülni, sőt már hetekkel ezelőtt elújságoltam volna neki, hogy milyen fantasztikus nővel találkoztam. Tudtam, hogy ő örömmel hallgatná meg a történetemet… azonban felgyorsultak az események és olyan nehéz volt még ezt az alkalmat is távol tölteni az iskolától.
Will szerencsére megfordult egy kicsit, így találkozott a tekintetünk. Gyorsan végig simítottam a hajamon, hogy tökéletesen álljon. Még egy utolsó pillantást vetettem a cipőmre – ami szerencsére ezúttal szépen csillogott –  és mire újra a barátomra emeltem a tekintetemet, már ott állt előttem kezet nyújtva. Azonnal el is fogadtam.
Szia. Jó, hogy végre láthatlak.
A rövid ölelés közben én is kipréseltem magamból pár szót: – Én is nagyon örülök, hogy újra láthatlak… – Valóban boldog voltam és csupán ennyire futotta tőlem hirtelen. Jó volt újra érzeni a kézfogását, hallani a hangját. Egészen az az érzésem támadt, hogy már évtizedek teltek el a találkozásunk óta. Hiányzott egy igazi barát társasága, aki velem együtt örül és nem egy újság cikk alapján ítél meg.
Nem szoktam türelmetlenül kíváncsi lenni… hisz tudhatod. De, mielőtt bármit is csinálunk vagy bármerre is indulunk. Tudnom kell, mi is van pontosan közted és a lenyűgöző Batsa Welch kisasszony közt.
Elmosolyodtam.
Sejtettem, hogy tudja, mi történt velem mostanában. Aki olvassa a Prófétát tisztában lehet vele, a pletyka lapok igazából csak tovább nyúzzák az embert, olyan dolgokat keresve róla, amiket aztán teljesen kicsavarhatnak. Nem mondanám, hogy bánt a dolog. Valahol nem érdekel az egész, csak Batsát akarom boldoggá tenni, nem az újságírókat vagy a rajongóit.
Ezek szerint tájékozott vagy a témában – mondtam és alig tudtam levakarni az arcomról azt az idétlen mosolyt. Egyszerűen takargatni sem tudtam, mennyire boldog vagyok és talán Will előtt nem is kell.
Bemutattam Batsát az apámnak a múlt hétvégén – válaszoltam. Gondoltam, hogy ebből könnyedén megérti, ez a kapcsolat bizony igencsak komoly fordulatot vett. Nem bántam egyébként, hogy ilyen gyorsan történt. Furcsa, korábban nem gondoltam volna, hogy ilyen szerelem tényleg létezhet egy hónap elteltével. Annyira biztosan tudtam, hogy ezt a nőt kerestem eddig. Nem volt bennem kérdés, kétely vagy hasonlók. Ezért éltem túl az újságírók támadásait. Batsa rajongóinak támadó hangvételű leveleit.
És… meg akarom kérni a kezét… – Halkan beszéltem. Valahol féltem, hogy mit fog mondani William. Simán megpróbálhat észhez téríteni, hogy ez még túl korai és nem kéne elkapkodnom.
Tudom, hogy még korai. Egy hónapja vagyunk együtt… de én annyira biztos vagyok most ebben a kapcsolatban. – Magyarázkodásba kezdtem, mielőtt még mondhatott volna valamit.
Az egyik épület irányába mutattam.
A Diadém itt van a közelben… és szükségem van valakire, aki segít kiválasztani a tökéletes gyűrűt – magyaráztam kissé bizonytalanul. Sosem gondoltam volna, hogy valaha Willtől ilyesmit kérek. Mármint még egyetlen barátommal sem válogatottam női ékszert, a barátnőimnek sem nagyon vettem korábban ilyesmit.
Lassan indultam meg abba az irányba. Közben megint kiült a vigyor a képemre, amivel valószínűleg nevetségesen festettem. Most azonban, szinte éreztem, ahogy még közelebb kerülök a vágyaimhoz. Már nem a család az, hanem Batsa. Meg akartam erősíteni az összetartozásunkat, nem követelek én rajta semmit. Sem gyereket, sem azt, hogy állandóan mellettem legyen. Elég a tudat, hogy én vagyok az, akit ő választott.

Naplózva


William Barrow
Minisztérium
***


Az utazó

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #24 Dátum: 2017. 08. 22. - 21:09:05 »
+1


REED LANCASTER

Sosem engedte, hogy a nők túl közel kerüljenek hozzá. Nem akart senkit sem megszeretni annyira, hogy aztán nehéz legyen őt elengednie. És nem akarta azt sem, hogy valaki annyira megszeresse, hogy nehezen tudjon elmenni. Rövid az ő élete. Csak elrontaná valakinek a jövőjét… Nem akart senkit sem özveggyé tenni, vagy árvákat hátrahagyni. Magányosan élt, úgy tett, mint akinek a munka és az előremenetel mindennél fontosabb. Pedig az sem érdekelte. Kinek vagy minek gyűjtögesse a vagyont? Kinek vagy minek bizonyítson? Önmagának nem okoz ezzel örömöt, a háború óta már nem, másnak meg minek? Szóval ami nagyon is fontos most neki, azok a szülei, akik elől mindent titkol és csak magyarázkodik… de nem baj. Boldoggá akarja őket tenni, amíg boldoggá tudja. Unokák a húga részéről úgyis vannak. A Barrow név pedig amúgy sem túl jelentős ahhoz, hogy nagyon könnyeket hullajtson ilyesmiért az ember. Éppen így tisztességes az egész. Ahogy ő végiggondolta, elhatározta és végigvezeti az életét, addig az erdőig majd, ahol a halála ráköszön. Ő pedig vissza fog köszönni, és a lelkében békével, vele tartani.

Mosolyogva néz Reed boldog arcára. Irigyli. Ez nyilvánvalóan nem kérdés. De családjának boldogsága mellett a barátainak az élete foglalkoztatja leginkább. Tényleg csak szeretné biztonságban és jóban itt hagyni őket. Ennyit szeretne. És Reednek is ennyit kívánt évről-vére, valahányszor látta a keserűségét vagy a próbálkozását. Barátja mindennél jobban vágyott egy megértő feleségre és egy szép családra. Batsa Welch pedig, a kevéske beszélgetés alatt kicsit kiismerve, nagyon is kedves asszonyává válhat Reednek. Így, habár tényleg korainak tartja az eljegyzést, igaziból semmi komoly ellenvetése nincsen. Várakozni csak a szokás miatt kéne? Minek, ha a vége úgyis ugyanaz lenne?

- Lehet, hogy korainak találom… - Kezdi, miközben elindul a Diadém felé. – De nem rossz döntésnek. Találkoztam Ms. Welch-sel. Én intéztem a letelepedési papírjait. És valóban lenyűgöző nő. Épp olyan kedves és intelligens, mint te magad is vagy. Ha mindketten ennyire biztosak vagytok már most az érzéseitekben, akkor szerintem a házasság csak még boldogabbá tehet titeket. Így pedig a várakozás is indokolatlannak tűnik. – Biztatóan barátjára mosolyog, de egy pillanatra megáll, mielőtt kinyitná a bolt ajtaját. – Csak abban reménykedem, hogy Ms. Welch érzéseiben és jövőre tekintő vágyaiban is pontosan annyira bizonyos vagy, mint a sajátodéban. Mert nagyon nem szeretném, ha csalódnál. – Mondja komoly hangon, aztán kissé megrántja a vállát és csevegőbbre vált. - De gondolom édesapádnál mondott vagy tett valamit, amivel bizonyított… Legalábbis mondataidból ezt szűröm le… - Kissé elmosolyodik, hogy oldja a feszültséget, aztán egyszerűen belöki az ajtót és előre engedi barátját. Mikor belép, csak álmélkodik. A rengeteg ékszer és dísztárgy szépsége csak úgy hirdeti a gazdagságot és eleganciát. Talán kissé még csodálkozásra is nyílik a szája. Vásárolt már ékszert húgának és édesanyjának, de azt, amit most barátja élhet át, azt az érzést ő sosem fogja megismerni. – Örülök, hogy segíthetek a választásban. - Mondja mosolyogva, miközben barátja boldog arcát nézi. -  Milyen gyűrűt képzelsz el a kedvesednek? – Mutat a gyűrűs pult felé. – Nagyon nagyot? Hirdetve, hogy ez a hölgy bizony foglalt. Nagyon visszafogottat? Ami igazodik minden ruhájához. Vagy valami köztesre gondoltál?
Naplózva


Reed Lancaster
Tanár
*****


x A Hugrabug ház vezetője x

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #25 Dátum: 2017. 08. 27. - 10:16:39 »
+1

WILLIAM BARROW


1999. március

Lassan, nem kapkodva haladtunk a Diadém felé. Közben élveztem, hogy ismét hallgathatom a barátom hangját. Olyan régen beszéltünk rendesen és minden szava mögött ott csengett a támogatás a saját véleménye ellenére is. Persze igaza volt, ki ne tartana korainak egy eljegyzést? Hiszen Batsa nem vár gyereket vagyis semmi sem indokolja a túlzott sietséget. Valójában csak a szívem követelt azt, ami egyre jobban kapaszkodott ebbe a csodálatos nőbe, aki a hibáimmal együtt szeretett meg.
Szerencsésnek éreztem magamat, évek óta először. Nem különösebben foglalkoztatott, hogy apám elfogadja-e azt, amire készülök. Azonban én már megváltoztam: az elveimet feladtam. Nem volt értelme fenntartani egy olyan aranyvérű családot, ami éppen a tisztaságra megőrzése miatt bukott el. Talán nem is igazán a vér a fontos, hanem a hagyományok, amik a Lancaster névhez kötődnek.
Ahogy Will megállt az ajtóban, én is megtorpantam mögötte.
Csak abban reménykedem, hogy Ms. Welch érzéseiben és jövőre tekintő vágyaiban is pontosan annyira bizonyos vagy, mint a sajátodéban. Mert nagyon nem szeretném, ha csalódnál.
Egy igazi barát aggódik így az emberért… – gondoltam. Menyugtatásként rámosolyogtam.
Hidd el, tudom mit csinálok – válaszoltam.
De gondolom édesapádnál mondott vagy tett valamit, amivel bizonyított… Legalábbis mondataidból ezt szűröm le… – William arcára halvány mosoly ült ki, majd belökte az ajtót, hogy vére átlépjük a küszöböt. A nyomában voltam, hagytam, hogy ő vezessen odabent, mintha nem is én keresnék eljegyzési gyűrűt.
A Diadém ragyogó volt belülről. Nem csak elképesztően nagy volt a tisztaság – ami igazán ínyemre való volt –, hanem az egész üzlet csillogott. A pultokban szebbnél szebb, különlegesnél különlegesebb ékszerek sorakoztak.
Mondjuk úgy, hogy megerősített abban, amit már a kezdetektől fogva tudtam – mondtam kicsit rekedten, ahogy áthaladtunk az üzleten. – Érezted már azt valakiről csak egyetlen pillantásra, hogy fel fogja forgatni az életedet? Mert én ezt éreztem Batsánál és azt, hogy szükségem van rá.
Egy kicsit elhallgattam. Tudtam William elrendelt sorsáról… nem volt titok előttem. Sosem néztem rá ezért sajnálkozva, ő elfogadta, így barátjaként én is ezt tettem. Valahol mégis úgy éreztem, hogy ettől még érdemelne maga mellé egy olyan asszonyt, mint nekem Batsa. Sőt talán még jobban meg is érdemli, mint én. Azonban barátként támogatni akartam inkább, semmint javaslatokat tenni. Végül is az ő élete, ő dönt vele kapcsolatban.
A gyűrűs pulthoz léptünk, ami mellett egy mogorva kobold ácsorgott. Az sejtettem, hogy nem fogunk idebent udvarias, kellemes kiszolgálással találkozni, még is a Diadém az egyik legjobb ékszerbolt a környéken. Remek híre van és akinek elég vastag a tárcája, az könnyedén beszerezhet itt különlegesebb darabokat és szerencsére az enyém is éppen elég tömött volt ehhez a helyhez. Ha másért nem is, ezért megérte annyit spórolni és dolgozni.
Mosolyogva néztem végig az ékszereken.
Milyen gyűrűt képzelsz el a kedvesednek? Nagyon nagyot? Hirdetve, hogy ez a hölgy bizony foglalt. Nagyon visszafogottat? Ami igazodik minden ruhájához. Vagy valami köztesre gondoltál?
A mosolyom még szélesebbre húzódott. Flavien jutott eszembe, hogy neki aztán az arcába dörgölném szívesen a dolgot, az újságírókról és a rivallót küldő rajongókról nem is beszélve.
Feltűnőt, mégis elegánsabbat szeretnék – mondtam végül nyugodt hangon. – Valamit, ami hirdeti a dolgot, ahogy mondtad.
Valamiért a halvány, kissé rózsaszínes kővel díszített példányok ragadták meg a tekintetemet. Több féle is volt, az egyszerűtől a csicsásig. Az áruk nem volt kiírva, amiből arra következtettem, nem lehettek olcsó darabok… az ember viszont csak egyszer jegyez el valakit – jobb esetben legalábbis. Nem ezen akartam megspórolni néhány galleont.
Azt akarom, hogy mindenki lássa… azok, akik támadó hangvételű cikkeket írtak, akik rivallókat és bántó leveleket küldtek nekem. – A mondat végére kicsit lehajtottam a fejemet. Majd elvigyorodva tettem hozzá: – Feltéve, ha Batsa igent mond tényleg.
Furcsamódon nem volt kétségem. Talán pont azért, amit apámnál mondott… családot tervez velem, engem akar. Ez pedig már szinte megelőlegezte azt az igent.
Ezek tetszenek… – mutattam meg Willnek azokat a darabokat, amiket eddig csak a szemeimmel méregettem. – Ő egy finom nő, olyan ékszert kéne viselni egy életen át, ami igazán illik hozzá.

Naplózva


William Barrow
Minisztérium
***


Az utazó

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #26 Dátum: 2017. 09. 06. - 23:34:26 »
+1


REED LANCASTER

Összeszorul a gyomra, ahogy végignéz a rengeteg gyűrűn és a barátjának boldog, elégedett és büszke arcán. Egy pillanatra hátra is marad, mielőtt igazán közelebb lépne a vitrinek és tárolók valamelyikéhez. Sosem lesz felesége. Sosem lesz asszonya. Sosem fog szerelmet érezni. Nem teheti meg. És ezt nagyon is jól tudja. Választott és a választásába évekkel ezelőtt belenyugodott. De néha, ha meglát és megismer egy szép és kedves nőt, valakit, akire azt mondja, igen, őt el tudná képzelni maga mellett… Vagy valamelyik barátjára rálel a boldogság, mint most Reedre… Akkor összegyűlik a sok bánat és önmegtartóztatás a szívében. Mert mindenki arra van kitalálva, hogy önmaga mellé egy másik ember szívét és lelkét kapja. Hiszen akkor válik a fél egésszé. De az ő szíve, még ha egy rövid életre is, de akkor is egy életre kell, hogy korcs maradjon…

Reed után lép, gyorsan, mintha a rövid megtorpanás nem is létezett volna. Ritkán mesél az érzéseiről. Nem akarja, hogy barátainak szívében is szomorúságot keltsen. Ez pedig végképp nem az a perc, nem az a nap, amit az ő sajnálatára és az önsajnálatára kellene fordítania. Barátainak az öröme, az ő öröme is részben. Ebben éli ki a nem létező lehetőségeit. És megtanulta ebből kinyerni a maga kis boldogságát.
- Azt mondtad, édesapádnál megerősített abban, amit már a kezdetektől tudtál. Úgy hiszem ez esetben nincs okod feltételezni, hogy esetleg nemet mond. – Mondja biztató mosollyal az arcán, direkt átugorva Reed kérdése fölött. Igen, érezte már azt valakiről, hogy az egész életét fel fogja forgatni, és meg is tette, de sajnos nem abban az értelemben, amiben kedves barátja azt gondolja. Akkor, gyerekként tudta, hogy az egyik háztársa különleges. És sejtette, hogy az életük közös medre furcsa lesz. Valahogy érezte… És rá pár évre ez a fiú volt az, akitől a különleges jóslatot megkapta. Aznap felforgatta az életét, mindörökre.

Végignéz a készleten. Igen, bevett szokás, főleg a koboldok körében, hogy az árat nem jelzik az ékszerek mellett. Nyilván így a csalásra és a több galleon kisajtolására, de az alkudozásra is több az esély. Szerencsére William nem épp ma kezdett kobolddiplomáciából… Bár nem tudja barátja mennyire jártas köztük, neki azért elég sok dolga akadt velük a különféle minisztériumi ügyletek miatt. Legelső körben a tökéletes kobold tudása miatt kapott állást, még az akadémia elvégzése után.

- Amúgy szerintem, ha Ms. Welch épp olyan büszke vagy büszke lesz a veled való kapcsolatra, mint te, akkor gyanítom egy kisméretű gyűrűt is direkt feltűnően fog viselni. – Kezdi az egyszerű magyarázatot, mikor Reed megmutatja az elsőre tetszetőssé váló darabokat. - Márpedig most azt feltételezzük, hogy az lesz, szóval… olyan gyűrűt válassz, amit igazán, egy életen át te magad tudnál csodálni az ujjain. Ne az érdekeljen, mit láthatnak azok, akik bántanak, vagy rivallókat küldözgetnek… Nem őket akarod elvenni… - Egy kisebb köves, arany foglalatú gyűrűre mutat. Visszafogott, de nagyon is elegáns darab, nem túl feltűnő, mégis észrevehető, ha megfelelően viselik. Márpedig abban biztos volt, hogy Ms. Welch tökéletesen fogja viselni… - Szerintem először azt nézzük meg. – Mondja félig a pult mögött álló koboldnak, félig Reednek címezve. Aztán, amíg a kobold az ékszer elővételével babrál, halkan barátjához fordul. - Ne tarts kérlek modortalannak, amikor azt mondom, hogy semmiféle árral ne foglalkozz. Tudom, hogy van elég pénzed, de egy, jól szót értek a koboldokkal. Kettő, tudod, hogy az én életemben nem sok jelentősége lehet a vagyonnak, hagy adakozzam hát olyannak, aki a szememben a legjobban megérdemli azt… - Kissé hátrébb húzódik, mikor a kobold végre eléjük teszi a gyűrűt a pultra. Reméli, hogy barátja nem tartja sértőnek az őszinteségéért, benne tényleg csak annyi szeretet van, hogy azt nem rendeli alá az efféle formaságoknak. De nem mindig érzékeli jól, hogy másik emberben hol van ennek a határa. – Szerintem szép. – Mondja, mikor Reed válla fölül megnézi a gyűrűt. – De, mint mondtam, neked kell, hogy tetsszen. Tied lesz a megtiszteltetés, hogy egy életen át nézd.
Naplózva


Reed Lancaster
Tanár
*****


x A Hugrabug ház vezetője x

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #27 Dátum: 2017. 09. 08. - 08:45:59 »
+1

WILLIAM BARROW


1999. március

Márpedig most azt feltételezzük, hogy az lesz, szóval… olyan gyűrűt válassz, amit igazán, egy életen át te magad tudnál csodálni az ujjain. Ne az érdekeljen, mit láthatnak azok, akik bántanak, vagy rivallókat küldözgetnek… Nem őket akarod elvenni…
A tekintetemmel még mindig a gyűrűket kutattam, de William szavai valahol megráztak. Hogy is ne foglalkoznék a rivallókkal, mikor naponta kapok legalább három-négyet belőlük? Igaz, talán ez még mindig a jobbik eset, minthogy az életemre próbáljanak ténylegesen törni. Azonban tudom én enélkül is nagyon jól, hogy Batsa milyen értékes és túl fiatal hozzám. Talán meg sem érdemlem őt, mégsem fogok engedni ebből a kapcsolatból, amíg azt látom, ő is akarja… márpedig ezt elég határozottan kifejtette apám meglátogatásakor.
Nem várom el, hogy áldozatokat hozzon értem. Már az is sokat jelentett, hogy kiált értünk a Mungóban… de nem venném el tőle a kviddicset, sem a rajongókat, akik most valamiféle ellenséget látnak bennem. Hozza akárhogyan is az élet, én mindig arra fogom biztatni, hogy folytassa. Ez az élete része, ez ő lényegében. Láttam kviddicsezés közben, s mégha az meccs éppen nem sikerült neki tökéletesen, egyértelmű volt: neki az a közege. Szeretem annyira, hogy ezt elfogadjam. Érte még a gyerekről is lemondanék.
Ez igaz, de azért küldik azokat, mert szeretik Batsát. Nem tudok nem törődni velük… hiszen pont azt akarom, hogy elfogadjanak a párjaként.
Sóhajtva pillantottam Willre. Egy időre rajta nyugtattam a tekintetemet. Kellett az a különös béke, ami belőle áradt, mert az én érzéseim az elmúlt hetekben, hónapokban csak úgy tomboltak. Nem feltétlenül csak Batsa hiánya miatt, hanem azért is, mert éreztem a Roxfortban a diákok távolságtartását velem szemben… főleg a hugrabugosokét, ami kicsit mellbe vágó élmény volt. A rivallók és a cikkek csak tovább mélyítették ezt az érzést.
Megköszörültem a torkomat: – Nos, szerinted melyiket a legjobb? – Váltottam témát.
Visszapillantottam a gyűrűkre.
Szerintem először azt nézzük meg.
Egy szép, visszafogott darab volt. Tökéletesen illett volna Batsa vékony ujjára és igen, bizonyára elég finom is volt hozzá. Mégsem fogott el az az érzés, hogy ez kell nekünk. Mindenesetre a kobold máris azon volt, hogy kivegye nekünk az üveglap alól és akár kézbe is vehessem.
Ne tarts kérlek modortalannak, amikor azt mondom, hogy semmiféle árral ne foglalkozz. Tudom, hogy van elég pénzed, de egy, jól szót értek a koboldokkal. Kettő, tudod, hogy az én életemben nem sok jelentősége lehet a vagyonnak, hagy adakozzam hát olyannak, aki a szememben a legjobban megérdemli azt…
Nem tartottam modortalannak, közel sem. Kissé meg is dobbant a szívem és csak egy mosolyra futotta, ugyanis amint válaszra nyitottam volna a számat, elénk került a gyűrű.
Szerintem szép. – Igaza volt, lenyűgöző darab volt, de valamit megpillantottam a szemem sarkából. Az üveg lap alatt egy kicsivel feltűnőbb, elegánsabb darabot. – De, mint mondtam, neked kell, hogy tetsszen. Tied lesz a megtiszteltetés, hogy egy életen át nézd.
Alig értettem a folytatást, annyira magával ragadott az enyhén rózsás árnyalatú, nagyobbacska kő. Egy ideig csak bámultam… valahogy nagyon Batsa volt. Finom, de valahol még is feltűnően gyönyörű. Nyeltem egyet, ahogy megdobbant a szívem. Ezt el tudnám nézegetni rajta egy életen keresztül. A megállapítás csak úgy jött Will szavainak hatására.
Az kell… – mondtam és az mutatóujjam hegyét az üvegre nyomtam.
A kobold szerencsére engedelmeskedett és hamarosan előttem volt a tökéletes gyűrű. A kezembe véve tudtam: ezzel akarok térdre ereszkedni Batsa előtt.
Ez a tökéletes… – súgtam oda Willnek. – Megvesszük.
Határozott kijelentés volt. Érződött benne, hogy komolyan gondolom és közben fel is szabadultam. Nem gondoltam volna, hogy ez ennyire könnyen megy. Mármint sosem értettem az ékszerekhez és valószínűleg Will is inkább csak lelkitámogatást tudott nyújtani ez ügyben.

Köszönöm a játékot!
A helyszín szabad.
Naplózva

Oldalak: 1 [2] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  

FRPG.hu toplista!
The Age of Marauders
Napi egy kattintás a hosszú élet titka!


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2017. 09. 29. - 08:42:53
Az oldal 0.224 másodperc alatt készült el 41 lekéréssel.