+  Roxfort RPG
|-+  Múlt
| |-+  1996 - 2001
| | |-+  98/99-es tanév
| | | |-+  Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola
| | | | |-+  Északi szárny
| | | | | |-+  Talált tárgyak szobája
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Talált tárgyak szobája  (Megtekintve 2887 alkalommal)

Mrs. Norris
Maffiavezér
***


,, a T E J hatalom ,,

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2015. 02. 27. - 13:48:56 »
0

A helyiség tele van mindenféle kacatokkal, melyek az évek során nem találtak gazdára. Ha valaki elveszít valamit, az nagy valószínűséggel ide kerül, ám nem könnyű valamire rátalálni, hisz elég nagy a kupi. A szoba nem mondható kellemesnek, ugyanis sok a por és a nedvesség tartalma. Ezenkívül egy kicsit hűvös van bent.

Naplózva

Owen Redway
Eltávozott karakter
*****


Hollóhát VI. Prefektus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2016. 01. 31. - 16:21:37 »
+3

Liliya

△▼△▼△▼△

Bizonyára ti is ismeritek azt az érzést, amikor legmélyebb álmaitokból felriadva, hirtelen fogalmatok sincs arról, hogy hol is vagytok. Ilyenkor az agynak beletelik egy kis időbe, míg sebességbe teszi magát, és végül felismeri a helyet, ahol elnyomott benneteket az álom. Legalább is a normális embereknél így működik ez a dolog. A baj ott kezdődik, hogy engem jóindulattal sem lehetne normálisnak nevezni. Ezennel bemutatom Owen Redway egy átlagos reggelét…
Letolt nadrággal, fájós fejjel ébredtem egy koszos vécéfülkében, és elsőre képtelen lettem volna megmondani, hogy a koponyám ütemes lüktetése, avagy a mosdókagylókból áradó átható klórszag térített-e magamhoz. Akárhogy is történt, az biztos, hogy elég gyorsan észhez tértem, és azonnal beazonosítottam a szűkös kis fülkét.
Hát persze, a Roxfortban vagyok – gondoltam magamban, ahogy szépen lassan feltápászkodtam a hideg padlóról, és felrángattam magamra a nadrágomat. Pontosan két nappal ezelőtt tértem vissza a varázslóképzőbe, amikor elkezdődött az új tanév. Mindazok után, ami májusban történt, ezen a szent helyen – no nem erre a budira gondolok – kész csoda, hogy elindították az oktatást. Még nagyobb csodának tartottam, hogy én magam is ott voltam, amikor McGalagony megnyitotta a tanévet, tekintettel rá, hogy szívem szerint magam mögött hagytam volna az egész kelekótya varázsvilágot az ugráló csokibékáival, a repülő seprűivel, meg a többi ostobasággal együtt. Nyár óta úgy éreztem magam, mintha újjászülettem volna, s ennek az újjászületésnek köszönhetően hirtelen teljesen abszurdnak kezdtem látni a világomat. Úgy éreztem, hogy nem tartozom már bele. Mégis visszatértem a kastélyba, mi másért, mint egy lányért. Vagy épp kettőért… Ezt néha magam sem tudtam eldönteni.
Fájós fejemet dörzsölgetve kikászálódtam a fülkéből, és a csaphoz sétáltam. Jól bevertem, amikor felébredtem, annyi szent. Na de hogyan is kerültem ide? – tettem fel magamnak az egy galleonos kérdést, amit valójában nagyon egyszerű volt megválaszolni.
Az elmúlt éjjel ismét álmatlanság gyötört, s mint általában, most is rohamok kísérték a virrasztásomat. Morgan és Jared már hozzászoktak, hogy köhögve-fulladozva küzdök minden este, így mikor nagy nehezen kibotorkáltam a hatodévesek hálóterméből, már fel sem ébredtek rám. Innen aztán egyenes út vezetett a mosdóba, ahol folytathattam az oxigénért vívott haláltusámat. A roham persze úgy múlt el, ahogy jött. Én meg csatakosra izzadva elbóbiskoltam a vécén.
Nem tudom pontosan, hogy mikor is tértem magamhoz, csupán arra emlékszem, hogy megijedtem, amikor tudatosult bennem, hogy nem az ágyamban vagyok. A nagy ijedtségben aztán felpattantam és már épp indultam volna vissza a hálókörletbe, csakhogy elfeledkeztem a bokámig letolt pizsamanadrágomról, melynek csodálatos esés és eszméletvesztés lett a következménye. A nap tehát jól indult, de még koránt sem volt vége…
Hideg vizet engedtem a tenyerembe és belemártottam az arcomat. Körülbelül ekkor tudatosult bennem, hogy a visszatérésem a Roxfortba egyet jelent a tanórákkal. Márpedig a mosdó falán lógó óra szerint közel tíz perce elkezdődött a rúnaismeret. Innentől már végképp felgyorsultak a dolgok. Sprintelhettem a hálókörletbe, hogy magamra öltsem a taláromat, majd könyvek nélkül meglódultam a tanterem felé. Ha valaki azt hinné, hogy itt véget is ért csodás reggelem története, nos az természetesen téved.
A lépcsők szeszélyesek…
Tudniillik, az emberi agy csak véges sok információt képes elraktározni. Ráadásul egy ilyen napon, amikor afféle Murphy törvényeként minden, de tényleg minden elromlik, kinek jutna eszébe egy hat évvel ezelőtti jó tanács, amit egy azóta rég elfeledett prefektustól hallott? Éppen ezért szépen rásétáltam egy – a kastély négy, trollkodó alapítója által ottfelejtett – eltűnő lépcsőfokra. Térdig elsüllyedtem, ráadásul keményen bevertem a lábamat is, melynek következtében aztán cifra káromkodás-cunami tört elő belőlem, de olyan mocskos, hogy még egy olasz autószerelő is elszégyellte volna magát. Balszerencsémre éppen ekkor bukkant fel az igazgatónő, aki végighallgatta a csodálatos eszmefuttatásomat arról, hogy Griffendél Godrik mit és hova dugjon fel. A jutalmam: egy esti büntetőmunka a talált tárgyak osztályán. Mindezek után még öt pont mínuszt is sikerült összekaparnom a házamnak, amiért pofátlan módon elkéstem az óráról, valamint további ötöt, amiért nem vittem magammal könyvet.
A fejem még akkor is fájt, amikor este elindultam, hogy letudjam büntetésemet. Argus Frics, az iskola elnyűhetetlen, kvibli pedellusa már várt rám. Ha valakit, hát őt aztán nem lehetett azzal vádolni, hogy megváltoztatta volna a háború. Ugyanolyan barátságtalan volt, mint régen. Ráadásul ezúttal is ott sündörgött lábánál az a kehes dög, Mrs. Norris.
- Kissé felhalmozódtak odabenn a kacatok – vágott bele köszönés helyett. – A te dolgod lesz, hogy rendet tegyél. De aztán csillogjon ám minden! Hamarosan jön a másik csirkefogó is, de addig te láss hozzá. Na, mire vársz még? Lódulj!
Nem tudtam, hogy miféle másik „csirkefogóról” beszél az öreg, noha kifejezetten örültem, hogy nem egyedül kell megküzdenem a rumlival odabent. Ez az érzésem tovább erősödött, amikor beléptem a hűvös, dohszagú szobába, és megpillantottam a különféle lim-lomokkal púpozott, égig érő polcokat. Ekkor jöttem rá, hogy csodálatos estének nézek elébe…
Naplózva

Liliya Romanovna
Eltávozott karakter
*****


lidérces messzefény ◬

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2016. 02. 01. - 21:26:23 »
+2


Viltu dansa við mig?

Owen Redway


           Mikor a nap lenyugodott, utolsó fénysugaraiból is kihunyt a melegség azzal az ígérettel, hogy másnap visszatér, útnak indultam a mostanra megismert folyosókon a büntetésem felé. Nem éreztem dühöt vagy csalódottságot, bár azért meglepett amiért igazságtalanul rótták ki rám, de nem lázadok ellene. Könnyű tőlem félni, engem rossznak beállítani, ahogy a fáklyák hullámzó fénye megvilágítja az arcom a séta közben, többen elfordulnak és suttogni kezdenek... senki nem szokta meg a jelenlétünk, megtűrnek minket. Mi viszont nem tűrjük, hogy olyan sértések száradjanak rajtunk kérgesre, amelyeket nem is értenek.
            A halott tekintetük nem érdekel, tengernyi és végtelen, a húsrobotok úgy kapnak minden után, amit nem ismernek, akár a lángok a friss, zöld hajtásokra erdőtűz esetén, és azzal a hevülettel szopogatják ki az életet adó vért is a vénákból, mint a régi történetek szörnyetegei. Nem is sejtik, hogy már ők maguk is azok... Ki más gondolná viccesnek párhuzamot vetni köztünk, és a kommunizmus kutyái között? Amíg csak csaholnak körülöttem és megjegyzésekkel sebeznek, nem is érnek el, de a tudatlanságuk sértő... És tudtam, hogy az én édes ikertestvérem nem fog elcsitulni még a szavaimra sem, de nem is szerettem volna. Mi nem szoktuk odatartani a másik orcánkat is, ha megütnek, és meg is kérdeztem a prefektustól, aki utána megkeresett minket: talán némán kellene ülnünk örökre a kör közepén és felfogni minden csapást?
            Tudom, hogy mi a feladatunk. Nem vétek ellene, nem látok és mondok többet annál, mint amire szükségünk van hozzá... De inkább emelt fővel vállalom a büntetésüket, ha a családomról van szó, minthogy mindig szolgai módon simuljak a vélt igazságuk vékony és hideg kezei közé. Ez az ország nem akar megvédeni minket, ahogy akkor sem fogadott magába, mikor Babushka szülei a halálból nyújtották a kezüket feléjük, ők elfordultak, és a történelem felmentette őket, habár a családgyilkosokat mindig utoléri a végzetük...
            De én nem haragszom. Nem érzek semmit, hó vagyok, fagy és rezzenéstelen jégpáncél, melyben soha nem olvad meg az élet, nem folyik ki az arcomra, ahogy sokan másoknak, és nem öntözöm a kétségbeesés könnyeivel a földet, amely zárt ajtó előttem. Soha, senki nem érdemli, hogy kétségbeessünk miatta.

             - Mit kell tenni? - kérdezem, mikor odaérek. Az öreg barátságtalan, a macskája nagy szemeket mereszt rám. Anfiszát juttatja eszembe, a halálát, és hogy milyen könnyű eltörni a hajlékony gerincet, habár a természet mást diktálna. A kvibli előtt nem szégyellem azt, ahogy beszélek, nincs nekünk dolgunk egymással. Mikor elmagyarázza, mi vár rám, még mosolygok is belül: otthon is szerettem a törött, elhagyott tárgyakat gyűjteni, ez nekem nem büntetés, csak arra kell figyelnem, hogy biztosan ne vágjam meg magam semmivel. Egy utolsó morcos megjegyzéssel indít útnak befelé, azzal, hogy visszajön ellenőrizni. Eddig nem volt dolgom vele, de kezd annyira az utamban lenni, hogy ha módot találok, biztosan a tóba dobom a macskáját. Kíváncsi vagyok, ez keményebb anyagból van e, mint Anfisza volt.
              Bent mintha motozna valaki, de alig látok bármit is a kinti fényesség után. Előhúzom óvatosan a pálcámat, mert bár a vége nem hegyezett, előfordult már hogy megsebeztem magam, és némán fényt idézek a feketeségbe. A fegyverem vércsatornáin tompán nyugszik el a homály, a matt vérfoltok már barátságosan, ismerősen mutatnak a most is bekötözött ujjaim között. Az óvintézkedések ellenére bájitaltanon ügyetlen voltam, a végeredmény ismét gazdagabb lett néhány csepp véremmel... De nem fáj. Itt semmi nem fáj.
               A pálca fényköre egy másik alakra téved, és ha ijedős lennék, bizonyára elejteném - jóval magasabb nálam, és a mostanra megjegyzett színek alapján egy másik ház tagja. Olyan sok holmi van itt, biztosan kettőnkre bízták az egészet, egyedül reggelre sem lehetne végezni vele. Közelebb lépek hozzá, a cipőm tompán sajgó hangot ad ki, ahogy deszka gúnyosan elmosolyodik a maga régies nevetésével.
               - Jó estét neked. - köszönök formálisan, és nyújtanám a kezem, ahogy megszoktam, a kézcsókra, de itt a nevünk fenyegetés és átok, nem értené meg - Te ki vagy? Együtt dolgozunk?
               Odaérek hozzá, és felnézek rá, elnyújtottan és hosszan. A pálca fényében kis porszikrák keringenek, mint a bolygók odafent a semmiben, magányosan és azon gondolkozva, vajon van e a magánynak mértékegysége, és az nem lehet e éppen az ő nevük? A világegyetem csendje ott munkál mindenben.
               De semmi nem lehet olyan csendes és magányos, mint egy rég halott ember szíve.
Naplózva

észak-fok, titok, idegenség

lidérces messze fény...
lidérces messze fény...

Owen Redway
Eltávozott karakter
*****


Hollóhát VI. Prefektus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2016. 02. 03. - 12:24:31 »
+3

Liliya

△▼△▼△▼△

Belépve a szobába, hirtelen rosszullét fogott el. Az égbenyúló polcok láttán szédelegtem, a gondtalanul, mindenféle rendszer nélkül behajigált kacattengertől pedig valósággal émelyegni kezdtem. Ez már a vég – gondoltam magamban, ahogy tekintetem végigsöpört a teremben uralkodó őskáoszon, és egyből kétoldali munkaundort diagnosztizáltam magamnál. Sajnos a lustaság ellen még a varázsvilágban sem létezett gyógyszer.
A folyosóról beszűrődő minimális fény csupán a „pokol kapuját” világította meg, ám sajnálatos módon polcok még mélyebbre nyúltak a szobában. Továbbra is idegennek éreztem a pálcámat, melynek még a fogása sem volt az igazi számomra. Azonban ez maradt, ezzel kellett boldogulnom azok után, hogy a sajátom megsemmisült a háborúban. Talán a darabjai még mindig ott hevernek valahol a Gólem árnyékában – suhant át az agyamon, miközben apró lángocskát bűvöltem újdonsült fegyverem végére, és a fejem fölé emeltem azt. Mindenesetre eldöntöttem, ha legközelebb találkozok Gray-jel, leverem rajta a káromat.
- Valahol kell lennie egy lámpásnak, vagy fáklyának… - mormogtam a sötétben, tökéletesen alakítva a bolond ember szerepét, aki társaság híján magával beszélget.
Végül a szoba legvégében találtam egy poros dobozt, melyből félig égett gyertyacsonkok meredeztek elő. A semminél jobb – gondoltam magamban, majd nekiláttam kihalászni a kevésbé szétolvadt darabokat. Egészen belemerültem a doboz átkutatásába, így meg sem hallottam a közeledő léptek zaját.
- Jó estét neked.
- Merlin kitérdelt mackónadrágja!
A doboz, melyben mindaddig matattam, teljes tartalmával a képembe borult, ahogy levegőért kapkodva a hang forrása felé fordultam. Eltartott egy kis időbe, míg az agyam kész képpé gyúrta a lány elmosódott sziluettjeit.
- Meg akarsz ölni? Apám-anyám mugli, és épp csak véget ért a háború, amiben ki akartak csinálni emiatt, szóval légy szíves ne ugrálj elő csak úgy a sötétből, mert a frászt hozod rám. Mindjárt kiugrik a szívem a helyéről…
Leeresztettem a pálcámat, majd szabad kezemmel a mellkasomat kezdtem masszírozni.
- Te ki vagy? Együtt dolgozunk?
- Owen vagyok, és kösz, hogy így meghatódtál, amiért majdnem kicsináltál. Amúgy ja, együtt dolgozunk. Bocs, de úgy néz ki egész este az én képemet kell nézned. Hatalmas itt a kupi…
Rendesen megbámult a csajszi, de nem zavart túlzottan a dolog. Már hozzászoktam az efféle pillantásokhoz a gyengébbik nem részéről. Amiatt viszont kissé zavarban voltam, hogy fogalmam sem volt róla, hogy ki a fene is ő. A Roxfort összes diákját ismertem már – még ha csak arcról is -, a lányokról pedig konkrét enciklopédia volt a fejemben (mellméret szerint rendezve). Ezt a csajt viszont még életemben nem láttam.
- És őőő… te ki is vagy?
Akárhogy is, volt valami ijesztő a lányban. Talán ő lesz az első, akivel nem kezdek ki egy találkozás után – suhant át agyamon ez a képtelen gondolat…
Naplózva

Liliya Romanovna
Eltávozott karakter
*****


lidérces messzefény ◬

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2016. 02. 03. - 13:45:44 »
+2


Viltu dansa við mig?

Owen Redway


             Úgy látom, a társam nem érzi magát biztonságban a sötétben - vajon rossz emlékek teszik, vagy az általános félelem attól, amit nem ismerünk, de ami ott rejtőzik a gondolataink szegletében, és csak arra vár, hogy a tudatunkra vesse magát, és tekintetig merüljön a rettegéstől felpuhult húsba? Feljebb emelem a pálcát, fényben fürdik az arcunk, és továbbra sem engedem el a tekintetét. Kíváncsi vagyok, oka vagyok e a félelmének, eszköze vagyok e a csendes őrületnek, ami körbevesz minket?
             - Mi az, amit mondtál? Merlin? - elfertőzi az idegen szavait a zilálás, de amúgy is kihívás néha megértenem az angolt. Eleinte zavart, hogy egy ilyen egyszerű és kevéssé díszített nyelv az, amit nem tudtam tökéletesen elsajátítani, de mindketten tudtuk Hagennel, hogy ez csak amolyan szükséges rossz, egy kapocs a húsrobotok tömegéhez, amit élvezettel vághatunk majd el a győzelem idején. Azon a napon, amikor nem kényszerít majd botladozó szavak és nehezen kiejthető kifejezések közé a szükség, és mi boldogan visszatérhetünk majd a sajátunkhoz.
              Követem a szememmel, ahogy magához ér, és biztonságot keres a mozdulatokban. Akár én benned, vér a véremből, azokon az éjszakákon, mikor szinte hallani véltem, ahogy az idő csepegő vérként távozik belőlem, csak szorosabbra fonva a soha nem teljesülő ígéretek kötelét a nyakunk körül... De itt vagyunk, és a tervünk életre kelt, ahogy Owen tekintete a megjelenésem után.
               - Sajnálom. Nem akartam. Ismerem, milyen, ha ok nélkül gyűlölnek. - lépek még közelebb, mert felkeltette a figyelmem a mellkasán csillanó jelvény - Azt hiszed, megöllek? Úgy látszom, mint aki akar?
               Még közelebb hozzá, már közvetlen előtte állok, és eszembe jut, mit mondtak erről a jelzésről: prefektus. Nekik több hatalmuk van, vajon mi vezette ide, miért és hogyan büntették meg? A Durmstrangban soha nem engednék ilyen lehetőség közelébe az alacsonyabb sorból származókat, ha valaki mégis magasabbra áhítozott, mint lehetett, könnyen találta magát egy sötét és magányos helyre bezárva... Owen hálás lehet azért, hogy ide született, de milyen különös, hogy muglik közé. Sosem beszélgettem még senkivel, akinek szülei varázstalanok, és ha Babushka hallaná ezt, csak lassan megrázná a fejét, helytelenítően... De az ő tekintete sem láthat mindent.
                - A nevem Liliya Romanovna.  - és én leszek az is, aki szerez a hajadból, döntöm el most, ilyen közelségben. Egy prefektus szabadabban járhat nálunk a falak között, és talán éppen a következő lépésünkhöz biztosít tökéletes alapot ez a korlátlanság. Érzem, hogy elmosolyodom, de csak lassan és halványan, aztán eloltom a pálcám lángját.
                - Не бо́йся. Всё бу́дет в поря́дке. - suttogom a sötétben, és meggyújtom a felettünk lógó, foghíjas öreg csillár maradványait, melyek halvány aranysárgával borítanak minket-  Nincs mitől félni, csak ha hisszük, hogy van.
                 Ellépek mellette, és végignézek a hosszú sorokon, amelyek akár egész éjszaka is itt tarthatnak bennünket. A polcok elborítva egy régi világ és egy régi béke darabjaival, amelyeket most a kezükbe adnak. Előveszem a zakó zsebéből a megszokott, még otthon elbűvölt kesztyűmet, mert szeretnék hozzájuk érni, de sosem tudhatom, mi bizonyul majd túl élesnek - az ujjaim már a legközelebbi törmelékeken játszanak, kiélvezem a csöndbe lágyan sikoltó tárgyak egymásnak koccanását, és beszívom a múltat. Hamarosan mindenből semmi válik, ha kiteljesedik a hatalmunk, és akkor nem marad majd senki, aki értékelheti egy letűnt kor könnyeit... Most azonban még itt vagyunk, és a tenyerünk alatt megelevenedik a fájdalom és minden rossz döntés.
                  - Gyere, Owen. Sok a dolgunk. Mondd el, miért kerültél ide! - haladok tovább, az ujjaim zongoráznak a polcokon - Mesélj valamit, hogy elűzd az éjszakát.
Naplózva

észak-fok, titok, idegenség

lidérces messze fény...
lidérces messze fény...

Owen Redway
Eltávozott karakter
*****


Hollóhát VI. Prefektus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2016. 02. 04. - 11:19:49 »
+3

Liliya

△▼△▼△▼△

- Mi az, amit mondtál? Merlin?
Felvontam a szemöldökömet. Hát mégis mire véljem ezt a kérdést?
- Merlin… A nagy varázsló, tudod.
Jézus Atya Úristen, hát ezek az oroszok még nem hallottak Merlinről? Halványan elmosolyodtam a lány tudatlanságán, és titkon örültem, hogy ijedtemben nem egy cifra káromkodás hagyta el az ajkaimat. Sokkal cikisebb lett volna a különféle nemi szervek obszcén megfelelőit magyarázni a kiscsajnak.
- Sajnálom. Nem akartam. Ismerem, milyen, ha ok nélkül gyűlölnek. – lépett közelebb mentegetőzve. - Azt hiszed, megöllek? Úgy látszom, mint aki akar?
- Nem… Persze, hogy nem – ráztam meg a fejem, és végre abbahagytam a szívmasszázst is. Szégyelltem magam, hogy ennyire megijedtem egy törékeny kislánytól, elvégre hol volt ő azokhoz a maszkos, csuklyás, arctalan gyilkosokhoz képest, akik elől korábban menekülnöm kellett? Inkább féltenem kellett volna őt, nehogy egy kisebb fuvallat elrepítse őt mellőlem.
- És őőő… te ki is vagy?
- A nevem Liliya Romanovna.
- Szép név – hagytam rá.
Talán a bókomtól mosolyodott el, vagy talán csak a helyzet komikus mivoltán somolygott, nem tudom biztosan. Akárhogy is, az egész nem tartott tovább pár röpke másodpercnél, és mire ismét világosság gyúlt – ezúttal a fejünk felett -, már nyoma sem volt annak a finom kis ívnek Liliya szája sarkában. Nekem mégis szerencsém volt, hiszen pont elkaptam azt a kicsiny időintervallumot, és tetszett, amit akkor láttam. Mintha a kezdeti félelmem is kissé alábbhagyott volna.
- Gyere, Owen. Sok a dolgunk. Mondd el, miért kerültél ide! – Lépett el mellettem, kesztyűs ujjaival összegyűjtve az évszázados port a polcokról. - Mesélj valamit, hogy elűzd az éjszakát.
Nem szívesen árultam volna el neki a napom történetét, kiváltképp a kínos reggelemet, az éjszakai rohamokat, vagy a vécés kalandomat. Elvégre nem volt ő más, csupán egy idegen. Egy messzi országból érkezett, vörös hajú lány. Ugyanakkor majd megölt a kíváncsiság, hogy megtudjam ő miféle rosszaságot követett el, amiért rabszolgamunkára küldték. Úgy döntöttem, hogy a leegyszerűsített változatot osztom meg vele, melytől kevésbé fog égni a fejem a későbbiekben.
- Hát tudod, kissé elaludtam reggel, és elkéstem az órámról. Aztán a nagy kapkodás közepette a ládámban felejtettem a könyvemet is, és már csak az órán jutott eszembe, hogy üres kézzel érkeztem. Kissé kiakadtam magamra, és mondtam pár oda nem illő megjegyzést, amit nem kellett volna. Nos, ezért vagyok itt.
Apróbb csúsztatás még belefér – gondoltam magamban, ahogy a lány után indultam az immáron kivilágított szobában.
- Na és te? Már megbocsáss, de nem tűnsz valami nagy szabályszegőnek. Rosszkor voltál rossz helyen, vagy miért vagy itt?
Naplózva

Liliya Romanovna
Eltávozott karakter
*****


lidérces messzefény ◬

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2016. 02. 09. - 22:50:01 »
+2

Viltu dansa við mig?

Owen Redway


          - Tudom, ki Merlin, de a nyelvetek olyan... - tudom, hogy nem mondhatok semmi szélsőségest, ezért csak megmaradok annál, hogy: - Idegen. Élesek szélei, és nekünk nehéz beszélni. Az oroszra mondják, hogy nehéz, de nekünk a ti nyelvetek az. Mintha nem szeretne.
          Mintha már a nyelvük is ellenkezni akarna velünk... Pedig csak jót hozunk nekik. Egy Nagyobb Jót. De a húsrobotok örökké alszanak a bőrük zubbonyába csavarva, Babushka utalt is rá, hogy azt felvágva csak rég aszott kezek nyúlnak a fény felé, vak szemek forognak sötét szemgödrökben, és fogatlan, szopni vágyó szájak tapadnak bármire, amiben az élet lüktet. Mi vagyunk a kés, amely lecsap és zsigerig hatol, nem riasztja meg a rohadt hús tömege... Hátrapillantok Owenre, és azon gondolkozom, vajon ő is közéjük tartozik majd? Megosztja velem, hogy került ide, nem feltételez szándékot a kérdésem mögött, nem is fél tőlem. Kevesen mondhatják el magukról... Igazán csak te, hús a húsomból, vér a véremből, akinek a szíve minden dobbanással csak nekem énekel, csak értem üvölt a mellkasodban. Mindig érzem a késztetést, hogy visszamásszak beléd és ott leljek otthonra, de addig hosszú út vezet még. Most magán Owenen át, akinek visszakérdezése cseng a félhomályban.
           - Volt, ki a testvérem bántotta. Mi szeretjük egymást, védjük egymást, és nem hagyjuk, hogy olyannal vádoljanak, mi nem igaz. - úgysem tudnak rólunk semmit, de ez most nem a teljes történet, arra nincs szükség - Kinéznek minket, nincs is más választás. Te kihez mennél, ha mindenki utálna? A vér a legerősebb kötél.
          
           Közben vadul forognak a kerekek a fejemben, hogyan is szerezhetném meg a haját. Sok lehetőség eszembe jut, de jó részük elképzelhetetlen. Elérek a helyiség végére, ahová már nem érnek el a sápadt fények, és farkasszemet nézek a fallal - ha itt elkezdene valaki üvöltözni, odakint nem lehetne meghallani. Az emberi test olyan bántóan törékeny, sokan nem is gondolnak bele, elég egyetlen rossz kis szikra, és lángra gyullad a tragédia, elemészti a tagjainkat. Egy ügyetlen átok, egy félremért lépés, egy kellemetlenül pontos vágás... Szinte hallom a saját csontjaim törékeny dalát, a kibuggyanó vér dallamát, ahogy a padlóra ömlik, megállíthatatlanul, és a rozsdás, édes illata betölti a rendelkezésre álló teret. Sok anyagból lehetetlen kitisztítani, mert amire egyszer ráfröccsent, soha többé nem lesz ugyanaz... Akár férfi és nő között az első éjszakán. Hirtelen fordulok Owen felé, vagy legalábbis arra, amerre sejtem.
             - Kérsz inni előtte? Nem mindenkit kínálok, de te vagy erős, azt hiszem. - előhúzom a szoknyám zsebéből a mindig magamnál tartott laposüveget, benne boldogan lötykölődik a vodka - Ti, britek nem bírjátok, de te látszol úgy, mint aki igen. A munkára, a találkozásra.
             Remélem, érti, hogy koccintani akarok vele, még ha ilyen különösen is. Babushka ajándéka volt az ital, és eddig csak Hagennel ittunk belőle, de nekünk ez olyan, mint a víz... Mindig tartózkodva néztük az itteni alkoholkínálatot, ami szánalmasan gyengének bizonyult számunkra. Ebből néhány korty, és az angolok szédülni kezdenek..De ha szerencsém van, ez most a segítségemre lesz. Maga Owen egyébként is felkeltette az érdeklődésem, elvégre nyitott felém, nincs szándékomban fájdalmat okozni neki. Jobb ez így mindkettőnknek.
             - Kérlek. Az ismertségre. Könnyebb vele a munka. Köztünk marad. - nyújtom felé, már szinte a kezébe helyezve - Cári vodka. Ha kívánod, iszom előbb, lásd, nem méreg. De nem való gyereknek... csak ahogy ti mondjátok, férfinak. De te az vagy, igaz?
Naplózva

észak-fok, titok, idegenség

lidérces messze fény...
lidérces messze fény...
Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2021. 02. 23. - 06:43:46
Az oldal 0.138 másodperc alatt készült el 36 lekéréssel.