+  Roxfort RPG
|-+  98/99-es tanév
| |-+  Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola
| | |-+  Déli szárny
| | | |-+  Használaton kívüli Rúnaterem
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: 1 2 [3] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Használaton kívüli Rúnaterem  (Megtekintve 1298 alkalommal)

Saladin Mallard
Eltávozott karakter.
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #30 Dátum: 2016. 09. 10. - 18:00:01 »
+1

16+
Elliot

De lehetséges, hogy éppen az a motivációs központja a szabadgondolkodásnak, mint a bezárkózásnak? Ismeret hiányában túl sok féle variáns és lehetőség kiötölhető, ami meg sem közelíti a valóságot, mint Saladin időérzékelése, bár annak mentségére szóljon: úgy gondolja, hogy már túl régóta vitatkoznak. Annak ellenére, hogy egyikük sem akart. A túl régóta meghatározott időegységgé változott a számára.
Rajtvonalon áll a szóhömpölyben, hogy elhallgasson, csak egy szavába kerülne Elliotnak, vagy még abba se ám hogy így lemerevedik nem tud mást tenni, mint befejezi a megkezdett gondolatokat, kiteszi a pontokat a mondatok végére, és majd a végén vállalja a következményeket, ha esetleg megint megátkoznák, vagy valami más szép szerelmi vallomással jutalmaznák a produkcióját. Nikolai mit szólna, ha látná? Mennyire küldené el a halál faszára, amiért nem hallgat, és nem mértéktartó? Biztos nem nézne valami túl büszkén, a gondolat a beállt csendben ijesztően lekoppan a padlóra, de nem néz fel. Nem mutatja jelét a gyengeségnek, a kíváncsiságnak, az elmaradt vitareakciók hiányolásának, csak hogy megbizonyosodjon Elliot figyelméről, mint egy figyeleméhes kis harmadéves, azonban belefullad a hagyomány-szó, amikor meglendül a pálca. Kipillant a könyv alatt, de nem veszi el az arca elől. Talán kotyogna valamit arról, hogy mi ez a látványosság, de a felbukkanó kölykök láttán inkább hallgat, és csak akkor ereszti le a könyvet a mellkasáról, amikor azok nyilvánvalóan felismerhetőek. Nem néz Elliot szemébe, noha érzi, hogy rábámul, a testtartásán is alig változtat, a nyitott könyv a mellkasára simul, mint valami betűvel hímzett szemfedél. Lám itt vannak. Lám és lám. Kicsit elfintorodik, nincs ezen semmi megmosolyognivaló, tudta, hogy itt lesznek, és lám itt is vannak.
De hogy mi lehet ezzel a célja a másik fiúnak?
Talán kegyetlenség, hogy elmosolyodik a mély hang hallatán, a fenyegetéstől megrezzen Sola a biztonságos kis gömbjében, nem csodálkozik rajta, hogy a fiatalabbik szőke megsápad, alighanem ő is félne, ha még indokoltnak tartaná bármitől is félni ebben a világban, de ugyan már. Milyen csapás érheti még őt?
- Kedélyes hajnali csevej lehetett - jegyzi meg leginkább magának. Egy frissen begyógyított sebhely tanúskodott még akkor a kéznyomáról Elliot oldalán, és a vére a talárján, meglehetősen jogos lehetne az aggodalom, ha nem kis harmadéves csicskákról volna szó. Ő harmadéves korában... hát mindenféle dolgokat csinált, de nem ötödéveseket faggatott a kis barátaikról. Most már oldalra sandít Elliotra, így éppen észleli a felé nyúló kezet, a fogást az állán, két keze erősen a tankönyvre tapad, amint ellenfeszíti magát a hirtelen, szó szerint a semmiből jött ismeretlen eredetű fájdalomnak.
- Mi a... ? - a verbális tiltakozás megelőzi a fizikait, ez tisztán jelzi, hogy ők barátok, mert az értetlensége nem szül félelmet az elkövetkezőtől, a döbbenettől csak azért nem marad tátva a szája, mert nincs rá lehetősége a másik ajkai alatt. Felismeri a csókot, még ha nagyon meglepő helyről és formában érkezik is, sajgó állát nem rántja ki Elliot ujjai közé, fókuszát veszítő pillantását félig lehunyja, a kaleidoszkópos üvegtestben ellenben szédítő pörgést végeznek Elliot egyes darabjai, a bőrének részletgazdag közelsége, fekete szemöldökének lecsapott íve, a homlokát árnyékoló éjszín haragot. A száját nem tudja nézni, azt csak érzi a szájával, a fogával, a nyelvével, előremoccan a feje, az ajkai a dühösen marók közé simulnak, a nyelve elcsábítja a kiforrt méregtől szenvedélyessé ázó hollónyelvet, sápadt orcái kipirulnak, a szemének sajátságos csillogása kétséget sem hagy affelől, hogy a döbbeneténél sokkal karizmatikusabb az élvezete, és ez az, ami a kicsiknek igazán számít. Résnyire nyitott szájjal kifulladtan lélegezve bámulna a nevelés utolsó taktusait, a megárult tekintet békétlen hálátlanságát, ahelyett, hogy örülne a kis nyomorult féreg, hogy biztonságban kuksolhatott odalent, ahelyett, hogy áldozati bárány lett volna lehetőleg Kyndeyrn helyett. Egy csepp szánalmat nem tud érezni iránta, ahogy a hátukat nézi, a becsapódó ajtót hátraveti a fejét.
- Phahh, ezt fel sem soroltad a miről szoktál fantáziálni listán. Vannak még ilyen meglepetéseid? - mintha elszívta volna az életet Elliot ajkáról, szemlátomást megélénkül, az asztalra csúsztatja a mellkasborító könyvet, alighanem, hogy érdemesebb helyet találjon a kezének, végigcirógat a kékszegélyes talárujjon.
Naplózva


Elliot N. Woodrow
Eltávozott karakter.
*****


Hollókirály

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #31 Dátum: 2016. 09. 11. - 07:53:03 »
+1


Ebben egyetértenének. Túl rég vitatkoznak, holott egészen másért gyűltek ma össze az öntörvényűsködő rúnateremben, s szó mi szó, Elliot is belefárad. Nem akar vele vitatkozni, nem akar állandó jelleggel ilyen jellegű érzelmi problémákkal foglalkozni, elvégre az egész eddigi életét rátette, hogy ne kelljen és mégis… az a kevés kapcsolat, amit kialakított, vagy a halálával, vagy néhány szavával éppúgy rákényszeríti arra, hogy így tegyen, bármennyire is nem ez volt a szándéka.
Nikolai valószínűleg nemigen fejezne ki se büszkeséget, sem pedig elégedetlenséget. Megmondta, hogy nem döntheti el Saladin helyett, mit tegyen, legfeljebb információt adhat neki a boldoguláshoz és… a szőke pontosan ezt teszi. Úgy boldogul, ahogy tud, ahogy ő maga akar és úgy cselekszik, ahogy neki tetszik. Mi oka lenne Nikolainak megkérdőjelezni ezt?
A fiúk látványa irritáló. Akkor is, ha csak a szemsarkából érzékeli őket, ha a pillantása csak a mondat végén rebben rájuk fagyosan, élesen. Corey… miért nem tudtál ott maradni a seggeden a klubhelyiségben? Vagy a könyvtárban? Bárhol, csak ne itt.
Nehéz nem észrevenni valamit, amire már felhívták a figyelmét. Mostanra egyszerűen lehetetlen nem látnia Corey arcán az apró jeleket, a lélektükrökben ülő reményeket, elvárásokat, mindazt, ami annyira különbözővé teszi Allentől, aki viszont soha nem kergetett ilyen hiú ábrándokat. Hogy nem vette észre korábban? Hiszen annyira nyilvánvaló, még ha a fiúk különböző jellemét veszi figyelembe, akkor is…
Nem volt csevej közöttük, mert akkor is kizárólag Corey pattogott, míg ő Saladinra gondolt, a történésekre, a szavakra, amikkel összemarták egymást. Az ágyban végigsimított a bőrre varrt vidám hegen és akkor sem a kisebbik szőke szavai csengtek vissza a fülében, hanem a kígyóé. A kígyóé, aki addig sziszegett, hogy vadállatot csinált a hollóból, hirtelent, erőszakost és fájót, akinek már aligha számít a tiltakozás alig-hangja.
Viharos pillantása a sötét, sűrű pillák árnyékából súrolja a másik vonásait, nyelve szétfeszíti a fiú száját, s már akkor huny szemet felette, mikor a szőke előre moccan azért a viszonzásért. Cseppet sem áll szándékában elveszni az ajkak játékában, a nyelvének ízében, a testén végigmászó forróságban, de pontosan ez történik. A szorítás gyengédebbé válik, felcsúszik az állkapocscsont vonalán, a halántékon, fésülő mozdulattal túrja meg a szőke tincseket, míg ujjai meg nem szorulnak rajta, hátrébb feszítve kissé a fiú fejét. Rányal a szájára, elcsókol az állán és valahol szinte teljesen elfelejtette, hogy közönségi előadást tartanak, nem pedig valamiféle közmegegyezés alapján túrják a lepedőt odahaza édes kettesben.
Befejezi, amit be kell fejeznie, a jelenetből csak így lesz tanulság és szinte egészen biztos benne, hogy sikerült annyira megsérteni Corey érzéseit, hogy a sértett harag idővel kiábrándítsa olyan elvárásokból, melyek egyszerűen csak soha nem teljesülhettek volna.
A kicsiket sem használta volna pajzsnak Kyndeyrnért. Nem azért, mert ne lett volna fontos neki a fiú, hanem mert Saladinnal ellentétben neki számítanak a hollókölykök. Akkor is, ha épp most sértette vérig őket.
Sötét pillái megrebbennek, ahogy csapódik az ajtó, pár szívdobbanásig figyeli még a fiúk üres helyét, aztán már a megélénkült hangra néz vissza.
- Attól függ. - Pillantása elsimít a csókolt ajkakon, a kipirult arcon, a felemás szemek vonzó fényén. Beszívja az alsóajkát, lenyalja róla a fiú ízét, míg ujjai eljátszadoznak a hátrafele kígyózó szőke tincsekkel. – Szándékodban áll kihozni belőlem az állatot? Csak mert elég jól értesz hozzá. – Nincs neheztelés a hangjában, szinte játékosan huzigálja meg hátul a szöszi haját.
Naplózva


Saladin Mallard
Eltávozott karakter.
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #32 Dátum: 2016. 09. 11. - 10:20:30 »
+1

18+
Elliot

Kényszerpályán halad az ifjúságuk, és még a legjóindulatúbb segítőik is a saját döntéseikre bízzák a boldogulás lehetőségét. Ugyan már, ha a saját döntései valaha is a boldogságot és boldogulást segítették volna elő, akkor nem tartanának itt, hogy egyáltalán felmerüljön a gondolat, mit is kellett volna mondania? Őszintén jól jönne Saladinna egy recept, amivel a saját ötleteit kigyomlálhatja a létezésből, mint többnyire eredendően rosszakat.
De nem csak ő hoz a saját boldogulásával ellentétes döntéseket. Talán Corey azt hitte, hogy jó ötlet csüngeni az idősebben, de a gyakorlat azt mutatja, hogy egyáltalán nem. Nincs benne sajnálat, ahogyan szemléli, és akkor sem, amikor eltakarja előle az egész világot az a kiforrott paraváncsók, ami túl sok a kirakatba, és túl kevés az ágyba.
Csak azért nem nyúl érte, mert a meglepettségtől félrever a szíve a húsos mellkasában, a szája azonban határozottan élvezi a helyzetét. Kakukkfiként borzolódik a csókban, hiszen Elliot korábban nem adta semmi jelét, hogy bármilyen szinten is vonzónak találná őt (ugyan már, majdnem mindenki vonzónak találja, noha nem kifejezetten jóképűnek), tehát valaki másra gondol talán, miközben őt csókolja. Milyen kár, forrón elolvadnak az ajkak, a fogaival kap utánuk, hogy körvonalai megmaradjanak, az arca éppen beleillik a simításba, a haja puha, tiszta, hátrafésült rendezettségükön alig érezni meg a hajfixáló varázslatok enyhe merevségét, amik mindig biztosítják a rendezett külsőt, a halántékán és a tarkóján szaporán lüktetni kezdenek a vékony bőr alatt összegyűlt erek, de egyáltalán nem az ingerültségének vagy a dühének dobolásától hangos most ez a dobogás. Felpirul fakó bőre, és ez valahogy még kevésbé teszi szemérmessé a megjelenését, mint az általános sápadtsága, vagy amikor az indulattól illetve szesztől vörösödik, hiába, a szőkék nagy hátránya a hiperaktív bőr, minden egyes inger és érzés keresztültolja rajta a maga vérlöketét.
Elliotnak számít, Saladin pedig számító, csak ragok kérdése, hogyan lennének egyesekből áldozatok, akár megérdemlik ezt, akár nem, a lelke továbblépne, egy percig sem rágódna tovább rajtuk, mint ameddig feltétlenül szükséges. Sokkal rosszabb a vadállathollómadárnál, de még mindig sokkal jobbnak tartja magát mindenki másnál, aki szerint van okuk ünnepelni, még ha ebben a töredékpillanatban neki sincs annyira kedve gyászolni. Végigsimít a száját a pillantás nyomán, összehunyorítja a szemét, a széken Elliot felé fordul, ahogy egymás mellett ülne, a sötét talár ugrásra készen feszül a vállán, a fejét nekibiccenti a játszadozó kéznek.
- Mitől függ? Ha csak ettől függ, hajlandó vagyok bevetni ezt a szuperképességemet, amiről nem is tudtam, akár most is. Ha van benned bármilyen állat... lássuk - hajol hozzá közel, egészen rá, a tiltott gyümölcs mindennél többet ér, bármennyire is tudja, itt és most úgysem lehet ebből több és más, mint egy kis pajkos játszadozás a vidám rúnák szeme láttára. Végignyalint a sápadt holló fakó ajkát, a fogainak nyomát mintha keresné a lágy mozdulat, fényes szemei ilyen közelségből is makacsul ragaszkodnak a tiszta képhez, visszatükrözi a kettőskék szembogár a másik arcát, szemét és a szemeiben ülő feldúlt lelkét.
Naplózva


Elliot N. Woodrow
Eltávozott karakter.
*****


Hollókirály

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #33 Dátum: 2016. 09. 11. - 14:23:44 »
+1


Mindenkinek megvan a saját élete. Az önmagában egy olyan szentség, melyet joga van irányítani, melyben lehetősége van döntéseket hozni és igény szerint el is baszni azt. Nikolaitól távol áll, hogy beleszóljon igazán mások életébe, mert… mi végre gondolná, hogy ő maga többet tud náluk arról, amit ők maguk élnek meg? Miért is hinné, hogy nem csomózná tovább az amúgy is bonyolult szálakat, hogy ne rontana még inkább a kész helyzeteken, s még alakulófélben lévő sorsokon, döntéseken? Saladinnak talán a jelen állapot nem okoz boldogságot, tudottan kínlódik és halottnak érzi magát és mégis… mindig van lejjebb. A recept, ami Nikolainak adott esetben gyógyírként hat, a kígyófiú számára még lehet halálos méreg, s valahol… az is egy megoldás.
Elliot gyakorlatilag soha nem adta jelét, hogy bárkit is vonzónak találna a környezetében, bár tény, ami tény, a maga szélsőséges hangulatingadozásai közepette mintha megvallotta volna a fantáziálást Saladin és Kyn párosáról, hm?
Nem gondol másra. Az első csók élménye – ha haragos felindulásból is születik –, messze nem olyasmi, ami engedélyezné azt a megszokott rutint, mely mellett akár csak esélye lehetne nem arra koncentrálni, aki az érzést adja, akinek a szája mozdul a száján, a bőre siklik az érintése alatt, akinek a szájából lélegez. Nehezére esik elengedni, mintha éppen csak félbe kellene hagynia egy megkezdett gondolatot, vagy felébresztenék egy ritka kellemes álom közepén, amit pedig már olyan átkozottul megérdemelt a rengeteg nyomasztó rémálmokkal tűzdelt, nyugtalan, verítékes éjszaka után… nem távolodik tőle messzire. Alig egy gondolatnyit emelkedik meg csupán, hogy hollószárnyú árnyéka még magának követelje a másik testét, de a fiúkat is lássa az ajtónál.
Aligha hiszi úgy Corey jelen pillanatban, hogy valóban számít Elliotnak és nem Saladin számításának esett egyszerűen csak áldozatul. Kifogások… de valójában egyszerűen csak nincs keresnivalója egy 13 éves kis csimasznak az idősebb szőke aktuális pozíciójában és legfőképpen nem Elliot kezei alatt.
Vajon erre vágyott? Vagy még ártatlan gondolatai voltak, ahogy a kígyó megsziszegte korábban, s csak idővel fajult volna el addig, hogy elhagyatott tantermekben kívánjon belőle sokkal többet? Nem kíváncsi rá. Nem mintha nem ismerték volna eddig is, vagy tudták volna, mennyire nem veszi őket potenciális párkapcsolati-számba. Mégis mikor adott erre bármiféle jelzést? Nem…
Figyelme nagyon élessé válik, ahogy ismét magára marad a szőkével, szinte mikroszkóp alatt tanulmányozza az apró reakciókat, árulkodó rezdüléseket, végigkalandozza centiről-centire a másik vonásait, mintha csak feltétlenül rögzítenie kellene magában, hogy igen. Saladin itt van, az előbb lekapta a kölykei szeme láttára és még nem nyomták orrba érte… miért nem nyomták orrba érte? Nem mintha számított volna előre bármire is, mert leginkább csak nem gondolkodott, mielőtt cselekedett, a fiú mégis olyan könnyen simul a tenyerébe, annyi benne az engedékenység… miért?
Valahogy a semmiben koppan a kérdés, ahogy a másik közelebb mozdul hozzá, hüvelykje puhán cirógatja meg a halánték érzékeny bőrét. Alig-mosoly rándul a száján a megkérdőjelezésre. Vajon mindig hergelni fogja? És vajon ő tényleg akarja, hogy hergelje egyáltalán?
Ha fel is bukkan a kérdés, semmivé válik egyetlen apró kis nyalástól, mélyre szakad benne a lélegzet és egyszeriben érezhető, hogy megfeszül a bőre alatt végigfutó ingertől. Élesen villan az azúrkék szempár, ujjai megszorulnak a tarkón kanyargó tincsek között, hirtelen reakcióval feszíti hátra a másik fejét, hogy ne érhesse el a száját. Mintha mondani akarna valamit, de félúton jelentőségét veszti az információ, szabad keze a fiú szájára simít, mutatóujja végigcirógatja az alsóajak buja ívét.
- Veszettül puha szád van. – Rekedt, mély hangja szinte rádorombol már a fiú ajkaira, az alsót nyalintja meg és arra is harap rá, bár nem csókol újra. Szája levándorol a kígyó állán, beleharap a nyakába, rászívja a nyomát a bőrre, aztán egyetlen hosszú, nedves mozdulattal nyal végig a torok megfeszített vonalán, egészen a fiú álláig.
Feláll a székből és Saladint is felkényszeríti a sajátjából, ereszti a szőke fürtöket, amíg csípőre markol és egyetlen határozott mozdulattal felülteti a mögöttük kushadó pad lapjára. Belelép a mozdulatba, csípője befurakszik combok közé, szorosan hozzásimul a másik alakjához, míg végre újra megcsókolja.
Nos… egészen biztos, hogy ez a csók, ez a póz és a hollóhajú testében feszülő indulat messze túlmutat a „pajkos játszadozás” fogalmán.
Naplózva


Saladin Mallard
Eltávozott karakter.
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #34 Dátum: 2016. 09. 11. - 15:00:14 »
+1

18+
Elliot

A szőke felhatalmazná rá Nikolait. Nem kell neki döntenie arról, hogy felnőttként és bölcsen határozva engedi a maga medrében csörgedezni az eseményeket, Saladin elbukva a saját életének megszervezésével kérés, kérdést nélkül tukmálná rá a cselekvést, és nem azért, mert nem akar felelősséget vállalni a saját rossz döntései miatt. Egyszerűen azért, hogy legyen bármiféle döntés és elhatározás az életében. De Nikolai bölcs tartózkodása elhatárolja a menekülőútvonaltól, így halottan vegetál, amit nem ért meg az apja, nem ért meg a bátyja, Magnolia néni se érti igazán, de nem vetnek gátat az önsajnálat labirintusában bolyongónak, mert ezt a probléma mindannyiukon túlmutat.
Mégis élnek, ahogyan Elliot mondta. Vagyis, léteznek. Itt vannak, jelen vannak, leckét írnak, és azon merengenek, ki kit talál vonzónak, és főleg miért, s mert vita merült fel közöttük a témában, hát paprikás hangulatban, indulatosan sziszegve és károgva nagyon is elevenen veszekszenek. Mintha ugyan volna tétje, volna jövője megleckéztetni a kicsit, aki hamis reményeket dédelgetett magában, mert abban a korban van, amikor még az embereknek szokása hamis reményeket kergetni, aminek nem sok köze van a valósághoz.
Ez a csók viszont nagyon is valóságos. A szenvedély melege végigsistereg azokon az érzékeken, amiket rég használt erre a célra, kimelegszik tőle a talár alatt, szétzilálódik benne a keserűség gondolatfala, mert a szája, a nyelve, a bőre bizsergő örömmel ünnepel, köszöni az adományt és az életet, az árnyék, ami rávetül nem fényes, hanem buja sötét víziót teremt, folyékony természetű, megfürdeti és szentségtelen módon újrakereszteli meghamvadtnak érzett létezését.
Alulról felfelé tűzött pillantással figyeli a kutató figyelést, szőke pillái árnyékot vetnek kifényesedett szembogarára. Meg kellene kérdeznie, hogy miért ez volt a demonstráció legegyszerűbb eszköze, de... ő maga sem csinálta volna másként. Éppen ezért tűnik az egész szokatlanul illetlennek és szabálytörőnek, durvának és keménynek, mert egy mardekárosra vall, nem pedig a mindig visszafogott hollósra, akinek ugyan indulatkezelési gondjai vannak, de hé, mindannyiuknál régebben dolgozik azon, hogy megoldja ezeket. És amúgy sem aljaskodik az övéivel. Nem illik hozzá ez a hatalom, és mégis, Saladin a saját engedékenységét vizsgálva semmit sem talál a hollóshoz illőbbnek, mint az energiát, amivel megragadta, még mindig sajdul bele az állkapcsa, lustán, lassan megmozgatja, miközben előrehajol, mélyen bele a jól megérdemelt simogatásba.
- Sssszz - szisszen a tarkó ragadott kígyó méltatlanodva, kipirult szája nyitva marad, ahogy a feje hátrafeszül, az alsó ajka halványrózsaszínre feltelik, meleg és puha lüktetésse mozdul az ujjon, a nyelve hegyesen érinti.
- ... csak a szám a puha - biztosítja egészen elhalón, halkan, a minap még oly mélyre térdelt hangjának megrontó zengése egészen fellazul, sötét lepedőpuhaságba takart ölkeménységgel hitegető tónusa tiszta, mint egy acélbilincs, tiszta lánc, elégedett morranással hunyja le a szemét a harapásra, a nyakában moccan az ádámcsutka, megfeszülnek az inak, a sóhaja mély és kívánó, nagyon is illetlenül a korábbi helyzethez képest, és főleg ahhoz képest, hogy valahol most egy kis összetört kölyök dühöng éppen, miközben a kígyót nyalogatják és simogatják érdemei szerint.
A széket megzörrentve emelkedik, készséggel felcsúszik a padra, mintha oda készült volna, a talár zavaró szárnyát egyetlen jól begyakorolt mozdulattal igazítja feljebb, s mintha mi sem lenne természetesebb, a térdeivel szorosan közelebb húzza a kíváncsi csípőt, egészen olyan közel, hogy a szavainak érdemi bizonyosságot szerezzen a puhaságról. Elegáns mozdulattal cirógat fel a hollófiú széles hátán, a gerince vonalán erőteljesen felsimít, hogy a talár alatt is érezze a bőr a tetszését éppen úgy, ahogyan majd azt érzi, ahogy az ujjai a tarkóra fogva közel tartják Elliotot, hogy a csók mindkét oldalról éppen olyan hévvel forrjon össze, ahogyan annak, a testi érzékelése szerint már nagyon régen ideje lett volna. A vágyakozás, amit a másikból érez kiöli a kételkedőként elinduló gondolatcsírák fertőjét belőle, nem firtatja, hogy miért, hogyan, meg úgy egyáltalán mi van, magához szorító kéjjes szenvedéssel csókolja Elliotot, megmutatva neki, hogy amiről fantáziált korábban mennyire intenzív élmény lesz akkor, ha a szájára marja azt a csókot, amit elszerez magának és kikövetel magának Saladintól, és amivel nem is tudta eleddig, hogy tartozott neki.
Naplózva


Elliot N. Woodrow
Eltávozott karakter.
*****


Hollókirály

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #35 Dátum: 2016. 09. 11. - 17:42:59 »
+1


Aligha vállalná Nikolai magára annak terhét, hogy a fiú csak vegetál, elvégre érzései szerint igencsak készségesen megadta neki a lehetőséget, hogy rendbe hozhassa az érzelmi világát annyira, hogy tegyen. Megkapta a kért okklumenciai oktatást, megkapta a titoktartást és megkapta a tanácsait. Minek is Nikolainak család, amikor ennyi problémás kölyke van hirtelen?
Ha egy héttel, netán csak néhány nappal ezelőtt azt mondja neki valaki, hogy komolyan ilyen dolgokon fog vitatkozni Saladinnal, valószínűleg, nos... ha nem is körberöhögi az illetőt, de egy legyintéses hülyének nézéssel cserbenhagyásos távozást hajtott volna végre. A jövendőmondás sosem tartozott az erősségei közé, a jóslástant nagy ívbe kerüli és még a számok fene nagy misztikuma sem suttogott hasonló dolgokról, így... legalább annyira meglepődik az események ilyetén alakulásán, mint a szőkeség, pusztán elnyomja valahol a felesleges reakciókat valami más, valami sokkal közelibb, élettel telibb, fontosabb alá, mert azon semmi keresnivalója a döbbenetnek, a megfontolásnak, vagy bárminek, ami egy pillanatra is kizökkenthetné.
A holtak hozzá tartoznak. Erre tette fel az életét, már gyerekkorában megérintette a halál, Saladin pedig megvallotta már, hogy halottnak hiszi magát, hát miért is meglepő mindaz, ami történik? A szőke még saját bevallása szerint is az övé kell legyen, ha belül olyan nagyon halott, mit számít egyáltalán, hogy az ismerős bár, de csak leendő nekromágus szedi ízekre. Egészen biztos, hogy ez így nem tankönyvszerű, de aligha emelhet panaszt bárki is emiatt, amíg nem tér be a használaton kívülre helyezett, poros kis rúnaterembe.
Elliot nem így csinálta volna. Bármely más esetben az okosabbnak vélt megoldással él, megpróbál a lelkére, az intelligenciájára hatni a harmadévesnek, elmagyarázta volna mennyire lehetetlen, amit akar és hogy nem tudja neki megadni mindezt, mert az érzései iránta teljességgel mentesek az ilyen mélységektől...
Csinálhatta volna így is. Az észre hatva, megkockáztatva, hogy a szív még inkább pórázára kerül a szavaknak éppen úgy, ahogy a szőke megjósolta. Valahol ezen a ponton jött el a pillanat, amikor úgy érezte, tökéletesen és teljes mértékig elege van a témából. Dühös, amiért meg kellett tennie és ezért egyaránt dühös Coreyra és Saladinra is, ám míg az előbbi lelkivilága alól kihúzta a biztosnak hitt talajt, az utóbbi az ő világát borítja fel. A csók egyfajta... eszközként indult. Büntetésként a kisebbik szöszinek és elvéve az idősebbiktől, mert ő sziszegte tele a fejét és mégis... mi végre alakul át ilyen gyorsan valami mássá, valami többé, ahonnan már nem érzi, hogy olyan könnyedén ránthatná vissza feszülő pórázon az indulatot, az ingert, az akaratos, lüktető, elváró gondolatokat, melyekből pillanatok alatt tettek lesznek, szorítás, méltatlankodás és éles elégedettséggel rebbenő mosoly a fakó hollóajkakon.
Halkan morran a nyalásra, milyen apró kis reakció és mégis milyen hirtelen tudja ezerfelé szétküldeni egyetlen testben az ingert, mintha áramütés érte volna, s azok közül is az élvezetes fajtából való... vagy csak nagyon mazochista?
- Mh. Valóban? - Mintha nevetne a hangja, bár az az egyetlen szó végigkarcol a nyak fakó ívén, síkosan nyalint fel fül alá, beleharap az érzékeny cimpába. Egészen odavan a hangjáért. Bemászik a ruhák alá, végigszánt a bőrén, belemarkol a gyomrába, az ölébe és nem. Egyetlen átkozott pillanatig sem jut már eszébe, hogy más szőkék lelkivilágáért kéne aggódnia.
Egyáltalán nem biztos benne, hogy nem képzelődik. Hogy nem egyszerűen csak tesztelte magán azt az átkozott főzetet és most valamilyen csoda folytán nagyon is realisztikus kivitelezésű, kellemes - bár nézetei szerint nem épp pihentetőnek tervezett - álmokat ültet az asztal tetejére.
A Szellemszállás óta biztos benne, hogy a fiú tökéletesen illik az ölébe, s a csípője most is éppen úgy simul be a combok közé, mintha ugyan helye és joga lehetne hozzá. Pedig aligha van, nem igaz? Ez egy másik barátjuk kiváltsága volt, elhullott, de nem feledett, feláldozott, de nem ünnepelt. Milyen alapon formál jogot arra, ami az övé? És hogyan is gondolhatna bele ebbe, ha a fiú combjai bilincsként szorulnak meg rajta, ő pedig szemet huny egy hosszú, elhördülő pillanatra, amíg öl az ölnek simul. Belenyög a fiú szájába, csípője keményen és módszeresen szögezi le a másikét az asztalhoz, s ahogy mindkettőjük súlya ránehezedik, ő pedig mozdul a pózban, az ülőalkalmatlanság panaszosan nyekken egyet.
Tartozik neki. Ezerszeresen is tartozik neki ezzel, bár ha kérdeznék, sem tudná megindokolni a miértet, a szükség mégis sokkal nyilvánvalóbb benne, mint bármilyen válasz. A csókját egészen biztosan nem az okklumencia elvei szerint edzették, sokkal inkább van rá a simítás hatással; forró, mohó, szenvedélyes, fullasztó és ösztönszerű. Még nem őriz magában rossz beidegződéseket, túljátszott rutinszerűséget, évek gyakorlott megszokását, a pillanat hevét képviseli inkább, a meggondolatlanságot és...
Először alig észrevehető volt, de mostanra viszonylag egyértelmű, hogy odakint a folyosón egyre nagyobb zsivaj hömpölyög előrefelé. Ha az ajtajuk előtt nem is haladnak el, mert az félreesőnek minősül, viszonylag közel vannak a könyvtár és hálókörlet közt kígyózó útvonalnak, a hang pedig tisztán terjed. Valaki arra panaszkodik, hogy az az idióta még mindig nem csukta be az átkozott ablakot és már nem lehet látni semmit. Néhány sikkantás, sok-sok lumos, aztán valaki talál elég intelligenciát, hogy valamiféle maradandó fényt is varázsoljon.
- Az istenit... - Elliot alig sziszegve, csendesen hallgatja a zsivajt, bár a feszült pózból ítélve inkább azon gondolkodik, megéri-e az ösztöneire hallgatnia a józan paraszti ész helyett. Elszakad a fiú szájától, bár csak leheletnyire, hunyt szemekkel támasztja meg a homlokát a homlokán és ereszti a talár meggyötört gallérját. Néhány perc és valószínűleg már nem jelentett volna gondot neki a ruhakérdés. Mégis mi a faszt csinálnak?!
Mély levegőt vesz, megnyalja a száját, élénk kékárnyalatokban fürdő pillantása úgy villan, mint egy-egy túl sokáig izzított, felforrósodott lámpás.
- Azt hiszem sem a hely, sem az idő nem alkalmas erre. Úgy semmire. - Aham. Mert álló farokkal már esélyesen tanulni sem fog nagyon. Nagyon, nagyon nem gondolta át előre ezt a kérdéskört.
Naplózva


Saladin Mallard
Eltávozott karakter.
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #36 Dátum: 2016. 09. 11. - 18:21:36 »
+1

18+
Elliot

Nikolaitól szép szerelmetesen minden kölykök a vegetáláshoz való túlviláginak hitt erőt kérték, pedig uralni az érzéseket és gondolatokat már jócskán túlmutat az egyszerű vegetáláson, minőségi életre való vágyat jelent. Ám nem nagy újdonság, hogy Saladin könnyen érti és magyarázza félre magát, nem tud tisztába jönni a saját érzéseivel és gondolataival sem, tótágast álló világát túlcsordult hadi események, belső változások egyként összezavarják, na és a saját makacssága, amivel képtelen hagyni, hogy fiatal lelke, ami még arra termett, hogy gyorsan begyógyítsa akár a mély sebeket is, továbblendülni nem hagyhatja. Nem, az elhatározása szilárd és ostoba, nem szerethet, mert elvették tőle azt, akit a leginkább szeretett, és mégis, megannyi józanabb pokolhangocska, kisdémon a lélekben azt mondja, hogy ebbe az egészbe nem kell belehalni. Mintha csak a külvilág hazug életörömére reagálna odabent egy gyógyuló csonk, ami számba veszi, hogy mit kapott a szerelemből, és mennyi mindent vél elveszíteni...
Nem akarja hallani a hangot. Elliot közelségével mégis felerősödik, egy pontig egyre csak hangosabb és hangosabb volt, a fülébe ordították az igazukat, és ő sírni akart volna, és most hirtelen hallgatnak. Most, hogy az ajka összesimultak, egymásnak beszélnek a bőrök, egymáson surrognak a talárok. Csend lesz, mint egy temetőben, ám nem olyan kriptai és terméketlen ez a csend, mert felhevült lélegzetük megtölti nedves szusszanással. Elliotnak nem kell magyarázkodnia, Saladin nem kérdez rá a nyilvánvalókra, ez mindkettőjüknek nagy könnyebbség.
- Valóban - és ezt be is tudja, és be is akarja bizonyítani, megolvadó hangja szinkronizál a nyalintással, a morranása mély, önuralmát nem tudó kölyök morranása, hiába a "tapasztalatai", még a testének sem ura igazán, az inger intenzív, megszokhatatlanul kellemes és meglepetésszerű. Még mindig ott lüktet a vérében a meglepetés, a kis harapástól csúcsra jár a szívverése, mély levegőt kell vennie, a fiú nyakába zihálnia, hogy mennyire élvezi tanulatlan játszadozását, s noha nem ismeri a teste a testét, nyitott ingerküszöbök sóvárogják az érintéseit, a csókját és a közelségét. Összezárnak a combok, a karok, felkiáltás lüktet az ölén, a tulajdonjogok pedig elmaszatolódnak a csók nyálán, ami a hévtől elkenődik a puha szájon, az alig pelyhedző állon, a nyögések kupolája alatt. Megszorulnak az ujjai a fekete tincseken, de csak azért húzza a hollóhaját, hogy minél közelebb tudja magához, nekivaduló kívánsága kidörömböl a mellkasából, fülsértőnek érződi az, ahogyan levegő után kapkod, amikor összerezzen egy élesebb külső zajra.
- Jah... - sziszegi bosszúsan ugyanolyan tónusban, szinte rajtakapott ijedtséggel és dühvel, határozottan mérgesen bámul el az ajtó felé, miközben még képtelen arra, hogy meggörbült ujjait leszakítsa a hajából, gyengéden elsimítva a fekete tincsek sötét bársonyán, homlokán a homlokának lüktet az ér. Lehúzza lassan a kezét, végigsimít a fiú arcán, a térdei úgy engedik el maguk közül, mintha fájna a mozdulat, kihúzni magát a padon, ölbe kényelmesedett kujonc pózának valami tartást adni.
- Áh... vedd úgy, hogy megmentettek téged valamitől... amit bánnál - mosolyodik el egy kicsit szomorkásan. - Ez a pillanat heve volt - a pillanat igen kívánós, még mindig forró heve, a kinti moraj nem csillapítja a vágyát, sőt, a rajtakaphatóság titokzatos tiltottsága perverz kiváltságok nyelvén suttog a fülébe, kifejezetten tovább tüzeli ez a zaj, a tudat, hogy nincsenek egyedül, bár józanítón hat rá ugyanakkor. Felpillant a kékekbe, lehunyorítja szalamandranyalta szemét, mintha fáradt lenne a nézéstől.
- Nem vagyok egy kiköpött Sergei, hm? - csúszik közelebb, hogy leérjen a lába a padról, a keze Elliot vállára csúszik az arcáról. - Bocs, hogy felmérgesítettelek Coreyjal, többet nem emlegetem. - a visszakozása suta. Nem akarja, hogy túl sokat jelentsen ez a csók, ám minden porcikája túlzásba esetten remeg odabent, hát csak a szavaival húzhat vékony kígyóbőrt magára.
Naplózva


Elliot N. Woodrow
Eltávozott karakter.
*****


Hollókirály

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #37 Dátum: 2016. 09. 12. - 16:09:17 »
+1


Vannak dolgok, amiket nem lehet a végtelenségig félremagyarázni, nem élhet örökké a belemagyarázás, a dacolás, az illúzió, mert az törékeny, gazdája pedig esendő. Nikolai megmondta, hogy amit Elliot csinál, nem okklumencia, túlmutat rajta és kifacsarja azt. A sorok között éppen ezt a figyelmeztetést hagyta meg az ifjú szőkének, aki előbb, vagy utóbb kénytelen lesz kimászni a maga kígyóverméből, eresztve a bomló holtat, vagy végül az érzelmeivel együtt temeti el magát. S akkor valóban halott lesz.
Hollószárnyakon érkeznek a démonok. Akinek palástjában járnak unos-untalan, az nem magyarázkodik, de sokkal inkább csak nem gondol bele maga sem. Miért? Elvégre ez a védjegye, a szinonimája, a gondolkodás, megfontolni mi logikus és mi nem az, majd az előbbire cselekedni. Amit most csinál, megfontolatlan, hirtelen, felelőtlen és... le sem tagadhatná, mennyire élvezi. Ott domborodik az ölében, ott feszül a mozdulataiban, beleharap a csókjába, ráforr a nyelvére és odanyalja a fiatal hím kívánatos, fakó bőrére is anélkül, hogy a saját démonai miértjét hallgatná, vagy lenne hajlandó meghallani egyáltalán. Addig nem, amíg nem a csókolt maga kérdezi, s ő miért is tenné? Éppúgy elfullad a pillanatban, mint a holló.
Bizonyítsa. Megköveteli a ráhajló test azt a bizonyosságot, hogy itt és most egy vágynyelvet beszélnek, nincs félrehallás, hamisság, nincs mit elnyomni az irányított gondolatok páncélja alatt... őszintének érződik. Az ingerek a másik bőrén cikázva, a morranás, a ziháló lélegzet, a vér lüktetése a nyelve alatt, a hozzá feszülő kívánság nagyon is egyértelmű feszülése a sajátján. Végigsimít a fiú combján, ujjai belemarnak a nadrág anyagába, mintha azt tesztelné valóban olyan nedves és olajos-e, mint aminek hat és most nem bánná azt sem. Illene hozzá.
Felszisszen a szorításra, alig szívdobbanásnyi elfulladás a csókban, mielőtt éppen ott folytatná, ahol abbahagyta, egészen hátrakényszeríti a másikat a lehetetlen, egyenetlen felületen, szinte vízszintbe nyomja, míg fél kézzel átöleli, ujjai hátulról ellentétes oldalon marnak vállba...
A zajra úgy rebben, mintha kábulatból ébredne és egyáltalán nem teszi könnyedén. Egészen új érzésektől fodrozódó lélektükrein mélysötét köd a kielégítetlen vágy terhe. Erősen megkérdőjelezhető, hogy tudja-e hol van, de a mit és kivel egyáltalán nem kérdés tárgya. Ziháló lélegzetét visszanyeli egy pillanatra, engedi felemelkedni társát, bár egyáltalán nem akaródzik hátrébb lépnie az ölelésből. Álla oldalra moccan a simításnak, a szája érinti a fiú tenyerének oldalát, lustán csókol rajta hunyt szemekkel, bosszankodása még megejtően gondtalannak hat. Aztán sötét szemöldökei összébb rándulnak, gondterhelt ránc mászik a homlokára.
- "Megmentettek" - Visszahangozza hitetlenül, a kékek szinte már zavarodottnak tűnnek, ahogy felpillant. - Olyannak tűnök, aki enged a "pillanat hevének", ha nem... - Hirtelen válik élesebbé a figyelme, ahogy belényilall a felismerés. - Te bánnád...? - Alig kérdés, inkább amolyan felismerésbe mászott kijelentés, hangosan kimondott gondolat. Hát persze... mi a francot gondolt egyáltalán? Elvégre a fiú most vesztette el élete szerelmét, mi a büdös francot gondolt... nem gondolkodott. Nagyon egyszerű a válasz.
- Mi a franc... - Annyira megütközik a bolgár említésén, hogy hirtelen hátrébb lép Saladintól, a lábszára beleütközik a székbe. Szépen simul vissza a másikra a kígyóbőr. Éppen úgy, ahogy a kékekre a hirtelen felvillanó feszültség elé csúszik a páncél, acélos szürkeárnyalatúvá hűtve a szívdobbanással korábban még forrón izzó pillantást.
- Tudod. Egy jól irányzott pofont még megértettem volna. Úgy a keringőre felhívás előtt. Ezt, amit most csinálsz? - Szája feszülten megvonaglik, lassan csóválja meg a fejét. Kilép a padból, a tartása kissé karót nyelt, a haja zilált, a tekintete... valahol rosszabb, mint Corey elárultsága. Ez valami más. Olyan... megnevezhetetlen.
- Hagyd itt a könyveket, ha végeztél. Majd visszajövök értük. - A hangja üres, zárkózott. Hacsak nem küldenek utána egy jólirányzott sóbálványt, magára hagyja a fiút. Nem akarja megbeszélni ezt a dolgot itt és most, ebben az állapotban. Nem biztos, hogy van még egyáltalán mit megbeszélni rajta.
Naplózva


Saladin Mallard
Eltávozott karakter.
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #38 Dátum: 2016. 09. 13. - 10:56:24 »
+1

18+
Elliot

Valóban halottnak lenni. Ha maga van semmire sem vágyik jobban, ha körülveszi az élet bujasága elbizonytalanodik, és egy ilyen pillanatban egészen meginog. Miért halna meg, ha lehet még jövő, ha a pillanatok üveggolyói között akad még szép, akad még ép, akad még olyan, aminek gyöngyházfényébe képeket vetít a létezés, és olyan is, aminek csorbasága fénytörő szépséggel adományozza meg? Mert muszáj? Mert meg kell halni? Mert úgy döntött, hogy nincs élet tovább? Sekély merítésű már minden gondolat, mert a létezése is oly bizonytalan, hogy arra megfogható, mély ütemű szavak nincsenek. Pontosan tudja, mennyire más az ő viselkedése, mint Ellioté, hogy a fiú körvonalazott, mély problémája, ami mégis félig ismeretlenségbe takarózik előle mert meg nem értheti más lényegű anyaggá teszi a hollóst. Kölcsönhatásban vannak, ijesztő, mérgező, lenyűgöző és pompás, esszenciális elkeveredésük megszédíti a szeszfőző fejét. Egyszerre gyönyörködteti és megrettenti. Könnyű csak a testével jól válaszolni a létezés feltett kérdéseire.
Bizonyít neki és magának, szótalanul, de nem hangtalanul, megannyi ígérettel és csábítással, engedve és csodálva azt a birtokló madár-szellemiséget, amivel csúszómászó lényét mindinkább a helyére szorítja Elliot, és a saját együttműködését a kérdésben, hiába, a csókokban levág a csőr, a markoló kezek karvalyujjai elszorítják a gondolatait, ám végül mégis ki kell siklania közülük, mint a könnyű nadráganyagnak a fogásból, ami nem csak látszatra, de tapintásra is folyékony természetű, megfeszül a fogásra, körülhullámozza melegen az ujjakat, a különböző testek hőmérsékletétől forró anyag, előkelően simogat minden egyes érintése, távolodó kárpótlásként a szavak korbácsáért. Szavak! Pusztulna valamennyi.
- Hát... - belekezd és nem folytatja, félmás szemei elkalandoznak a kékeken, amik felnyílva egy egészen más világot mutatnak már, mint lehunyva a szemhéj fehérje, feketével szegett óvó menedéke. Elszorul a torka, a válaszok benn ragadnak, fanyar, szinte gúnyos mosoly feszül a szájára.
- Már megmondtam neked, hogy ne adj érzéseket nekem. Én nem bánnám, de te olyannak tűnsz - a felemások a hirtelen dühtől villámlanak meg, ez az energia segít keresztülkúszni a szavaknak a gombócon, ami belefeszül a hajlékony gégébe, az érzékeny torok szoros köntösébe. Majd ha bánná, akkor azt mondja, ó igen, teljesen biztos abban, hogy nem a saját megbánása miatt van okuk aggódni. Hogyan is bánthatná, miközben nem gondol a jövőre, nem gondol a múltra, a jelen pedig széthullik, mint egy rosszul megépített kártyavár. Mégsem akarta megbántani, de megtette, a düh felcsattant benne, és nem is tudja, hogy miért tűnt bölcsebbnek Sergei nevével elmarni Elliot jókedvét, mintha sose létezett volna. Talán mert haragszik rá miatta, hogy ezen a nyáron, éppen ezen alkotott magának fogalmat a szerelemről, ha mégoly fájdalmasat is. Nem kéne ítélkeznie felette, ám a tudatos döntés helyett megtörténik magától. Lecsúszik az asztalról, rajta tartja a szemét Ellioton, egy kicsit félrehajtja a fejét, és nem engedi, hogy a szomorúság a képére üljön, megfeszíti az arcizmait és tisztán tartja a szemét.
- Ne magyarázz belém érzelmeket, amiket nem érzek Elliot - ismétli meg lassan, hátha akkor a fiú nem lovagolja bele magát abba, hogy ő bánná. Bánná a fene. Azt bánja, hogy nem tudott hallgatni, és hogy nem tud mit mondani ennek az elárult szemben. Amikor nem kéne, akkor beszél, amikor kéne, akkor hallgat, sűrű, szőke haját hátrasimítja, míg Elliot hátát nézi. Lassan összeszedi a cuccait, a vállára veszi a táskáját. Egy letépett pergamentszeleten hagy üzenetet:
"Karácsony után mindenképpen beköszönök."
Köszönöm a játékot!

A HELYSZÍN SZABAD
Naplózva

Oldalak: 1 2 [3] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  

FRPG.hu toplista!
The Age of Marauders
Napi egy kattintás a hosszú élet titka!


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2017. 04. 11. - 17:29:56
Az oldal 0.161 másodperc alatt készült el 36 lekéréssel.