Könyvtár

A könyvtárban mindig csöndben kell maradnod, s a legnagyobb tisztelettel kell bánnod a könyvekkel, mert ha véletlenül nem így cselekszel akármelyik pillanatban lecsaphat rád a könyvtárosnő, Madame Irma Cvikker haragja…
Vigyázat! A zárolt részre csupán tanári engedéllyel szabad a belépés, s néha még azzal sem. Ha belógni próbálsz és elkapnak könnyen meglehet, hogy másnap már a Roxfort Expresszen ülsz, és hazafelé utazol.

Joe B. Rock

Je ne regrette rien.

Egyszer olvastam egy cikket arról, hogy az emberek nehezen tudnak válaszolni arra a kérdésre, hogy mi a legrosszabb tulajdonságuk? Ültem a szalon szófáján, féloldalasan feltéve a lábamat, a lapokat böngészve, és hátrahajtott fejjel elgondolkoztam, vajon én mit hoznék fel erre…? Kétségkívül hiú vagyok, büszke, olykor vakmerő… Csupa olyan jellemvonás, amelyeket a házamnak szokás tulajdonítani, kritikusaink szerint ugyanis a hősiesség eszméje kiszorít minden értelmes eszmefuttatást, ravaszságot és logikát a tetteink mögül, elvégre a bátorságot nem nehéz összekeverni az ostoba vággyal arra, hogy megölessük magunkat. Felnéztem anyámra, aki elmélyülten tanulmányozta a sakkbábúkat az előtte fekvő asztalon, és csak a játék kedvéért hangosan is megkérdeztem:
- Szerinted mi a legrosszabb tulajdonságom?
Gyűlölettel telve nézett fel rám, de azt a játékot mindig jobban szerette annál, hogy egyenként vágja hozzám a darabjait, így megelégedett egy dühös fújással. Gyakran hivatkozott úgy magára, mint tökéletes mardekárosra, ez azonban ugyanolyan sztereotípia volt, mint engem vakmerőnek titulálni csak a saját házam után.
- Azon kívül, hogy létezel? – sziszegte – Hogy egyáltalán nem bánod. Hogy egyáltalán nem bánsz semmit sem.

Ezekkel a szavakkal lépek be most a Könyvtárba, ahol mintha megállt volna az idő, habár a kora esti órában kevesen veszik ezt észre rajtam kívül, jó, ha négyen lézengenek a térben. Intek a kötetek vérmes matrónája felé, aki egy szemöldökráncolással veszi tudomásul a jelenlétem, és lassú léptekkel elindulok az égig érő polcok között, hogy megtaláljam azt, aki miatt esetleg egy kevés bűntudatom mégis van: Joe Rockot. A zárolt részleg fenyegetően feltűnik előttem, zárt rácsa szinte vicsorog, de nem is gondolom, hogy oda száműzték volna, a diákok nem mehetnek be abba a rosszul megvilágított útvesztőbe. Elhaladok két kis hollóhátas fölött, akik szorgalmasan jegyzetelnek valamit, halkan ráköszönök a jelenlévők harmadik, egyenruhát viselő tagjára, aki útba is igazít a célomat illetően.
Míg odaérek közvetlenül elé, az fut át a fejemen, hogy mennyi minden megváltozhat alig egy hét alatt, és mégis, ő ezt a hetet is itt töltötte bezárva. Lehet, hogy soha nem szoktam megbánni semmit, ezúttal azonban valahol a részvét űzött idáig, így mikor rámosolygok, érezheti, eszemben sincs ellenőrizni.
- Szép jó estét, uram. – kacsintok is egy aprót – Elfogad egy kis segítséget a barbár hordák feltartóztatásában, akik mocskos módon le akarják rohanni a tudás szentélyét? Minnie Balmoral szolgálatra jelentkezik könyvcsőszködésben, de arra az esetre, ha vérengző dementorok törnének be, meg kell kérdeznem: hogy haladsz a gyakorlással?

[- Hello.]

Hagen

Megszoktam már, hogy minden éjjel nyugtalan álmok kísértenek. S nem egyszer fordult már elő, hogy szeretteim megjelentek előttem. Ott voltak a maguk kézzel fogható, szótlan valóságaként, számomra pedig nem volt fájdalmasabb az ébredésnél. Az elmúlt éjjel is ilyen volt, nem tudom hány órán át hallgattam szobatársaim halk szuszogását, de az ágyat ezúttal is kialvatlanul, megviselten hagytam el. Szégyelltem volna Madam Pompfreyhoz fordulni segítségért- az csupán felszínes hazugság lett volna, a kiváltó ok nem szűnne meg. Megdörzsöltem sápadt arcomat és kimásztam az ágy szélére, majd magamra húztam egy kék farmert és egy türkiz pólót. Hétvége volt, a talárt mellőztem- a varázdlótársadalom egyenöltözetét egyébiránt is mindennek találtam, csupán praktikusnak nem. Pálcámat a táskába rejtettem és elindultam a könyvtár felé. Nem volt feladatom már, mindig aznap megírtam a beadandókat. Célom egy vastagabb könyv magamhoz ragadása és estig tartó olvasása, Végül egy mágiatörténelemmel foglalkozó ősrégi kötettel indultam meg az ablak melletti asztalhoz. Feltünt, hogy valaki ül már ott, a fiú nekem háttal görnyedt egy könyv fölé. A kötetez halkan az asztalra helyeztem és miután kihúztam egy széket, leültem. Felnéztem a fiú arcába- a meve nem jutott eszembe, de azt sikeresen konstatáltam, hogy az egyik északi ül velem szemben.
- Hello.- Zöldes tekintetemet sápatag arcára vetettem, majd az előtte heverő könyvre. Kissé meglepődtem a témáján, de hamarbtúltettem magamat rajta és Madam Cvikkert kerestem pillantásommal. - Mia Brooke Wolsey.- A bőrkötésű könyv megsárgult lapjaira ülepedett por tüsszentésre ösztönzött.
- Te a Durmstrangba jártál, igaz? - Néhány percnyi hallgatást törtem meg kérdésemmel.- Ott jobb volt az oktatás, mint itt?- Matthew-val megesett beszélgetésem eredmémyeképpen lehetetlen lett volna azt várnom, hogy nyugton maradjak. Paranoidnak nem neveztem volna gondolataimat, de a higgadttól is messze álltak. Kíváncsi voltam, mégis mi a célja ittlétüknek. Abbam biztos voltam, hogy nrm a brit oktatási módszerek megtapasztalása iránt fűtötte őket kielégíthetetlen vágy- akármennyire szerettem is az országot ahol felnőttem, nem voltam vak.

Mia

Mondanám, hogy kicsit is felzaklat a könyvtáros felháborodása, amiért a könyvtár lezárása előtti egy órában jutott eszembe megérkezni. De tulajdonképpen senki sem örül nekem itt, már-már élvezettel zsebelem be a húzz haza tekinteteket, így hazudnék, ha ezt állítanám. Ilyenkor azonban kevesebben vannak, a klubhelyiség pedig teljesen alkalmatlan arra, hogy néha komoly dolgokat is csinálhassak.
Van pár dolog, amit nem igen néznek ki belőlem. Az egyik az, hogy tudok olvasni. A másik, hogy mit olvasok. A harmadik pedig, hogy miért. Nem kívánom, hogy megértsék - a helyi csírák az eddigiek alapján csak a felszínességre buknak, és azonnal elkönyvelnek valamilyennek azért, mert épp azt az oldaladat sikerült bemutatnod nekik. Vagy ostoba elméleteket találnak ki arról, hogy miért is vagyunk itt. Az a bolgár Vulkanov már az első pillanattól kezdve szinte kikiáltott a megtestesedett Antikrisztusnak, és azt sem állítom, hogy a diákok nem néznek rám ferde szemmel, mióta csak megjelentem. Nem nagy ügy persze. Rég hozzászoktam ahhoz, hogy az embereknek felkeltem a figyelmüket. Nekem pedig ez teljesen megfelel így. Épp addig jó, amíg inkább rám figyelnek. Ezért pedig nem félek bemocskolni magam.
Néhány hete még arról picsogott egy vörös taláros, hogy kapott.tőlem pár sallert, tök jogosan, mert a húgomat bámulta csúnyán, most viszont a Corpus Hermeticum című, vaskos könyv felett görnyedek. Nem mondom, hogy sokat járok ide, ez való igaz, de azért még az én szemem is felcsillant, amikor olyan kötetet találtam, amit a Durmsrangban nem. A sok, angolra fordított verzió között pedig ott rejtőzött a szinte érintetlen eredeti. Nem kérdés, hogy a latint választottam. Azzal jobban ki vagyok békülve, mint az angollal. Tele van a nyelv logikátlan dolgokkal, nem olyan szabályos, mint a miénk, és nehezen áll rá a nyelvem. De megértem és meg tudom értetni magam. Funkcióját beteljesíti.
- Höh... - emelem meg tekintetem, amikor egy vadidegen leül a kiszemelt asztalomhoz. Valami hollós bige, ismerős a buliról, amit a Szellemszálláson tartottam, mondjuk onnan ki nem? Fejem azonban továbbra is lehajtom. Kurvára nincs szükségem a szimpátiájára.
- Nam eerdakel a naeved. - lapozok egyet a Corpus Hermeticumban, szemeim pedig egy érdekes ábrát figyelnek. Persze aki nem tartozik eme tudomány beavatottjai közé, aligha értik meg, mi is ez.
Még egész finom voltam. Késő van, fáradt vagyok, tanulok. Nincs kedvem minden szerencsétlennel foglalkozni. A jótékony csendet viszont kérdései zavarják meg. Rohadna le a brit nyelve. Nem látja, hogy nem érek rá vele foglalkozni? Első kérdésére röviden biccentek egyet. A Durmsranghoz fűznek jó és rossz emlékek egyaránt. Utóbbi talán több volt. De végül én lettem az iskola cárja. Aki nem hódolt be nekem, az a saját kárán tapasztalta meg ennek hátrányait. Ha pedig nem neveznek árulónak és hasonlóknak már első éves korom óta, akkor én is kicsit normálisabb lettem volna velük. Amennyire a Durmsrangban használtam a fizikai erőszakot, itt, a Roxfortban ez eddig csak egyszer volt szükségem rá. A legtöbben meglepően elfogadóak. Vagy fondorlatosak. Akárhogyan is, itt másfajta hadviselést kell alkalmaznom.
- Attóul függ, mit értaeni jobb alatt. Tanárok többség itt is olyan, mint ott. - válaszolok a lehető legrövidebben kérdésére, miközben az ábrát tanulmányozom. Persze nem a színvonalukra gondoltam itt, hanem a hozzáállásukra felém, és testvéreim felé. Mert számomra mind testvérek, akikkel együtt vagyok benne ebben az egészben. Persze egyikük sem olyan jelentős, mint Lili... Messze nem érnek annyit.
- Miért ülni ide? Sók haely van még. - kérdezek, de egy pillantást se vetek rá. Nem különösebben érdekel, hogy néz ki, se a neve, bár jelen pillanatban az sem, mit akar.

A kölykök megpróbálták nyaggatni a hálóterem felé menet. A jelszót Allen azelőtt kitalálta, hogy a sasfej egyáltalán pontot tehetett volna a feladvány végére, Corey közben gyakorlatilag légvétel nélkül kérdezősködött Saladinról és hogy hova tűntek el, mit csináltak, akkor most kibékültek-e, vagy mivan és amúgy is minek törődik vele, amikor a fiú teljesen elhanyagolta és arra se vette a fáradságot fél évig, hogy egyáltalán ránézzen? Mintha meg sem hallotta volna a kisholló szavait, egy idő után pedig Allen ráripakodott, hogy hagyja már békén Elliotot, nem látja, hogy nem akar velük beszélni? Corey persze megsértődött, ami vajmi keveset zavarta abban, hogy bezárja az orra előtt a háló ajtaját és végre ágyba bújjon arra sem véve a fáradságot, hogy levetkőzzön.
A reggel túl hamar jött el. Valamelyik idióta már hajnali nyolc órakor keresztülesett a könyvein és a robajra olyan fejfájással ébredt, hogy erősen megkérdőjelezte, nem lett volna-e jobb neki, ha valóban megdöglik a bulin, ahogy Saladin azt olyan kegyesen megjósolta. Nem kaparta össze magát annyira, hogy lemenjen reggelizni, ellenben lezuhanyzott és ivott egy tartalék főzetet a másnaposság kezelésére. Nem olyan jó, mint frissen, de legalább a fejfájása elmúlt, az is valami. A klubhelyiségben persze megint összefutott a kölykökkel. A szöszi karba tett kézzel fortyogott egy könyv felett, rá sem nézett mentorára, Allen viszont elétolt egy nagyon gusztusosan összekészített kis szendvicset azzal, hogy „Corey hozta neked”. Az érintett arca elvörösödött, de az istenért nem nézett volna fel a könyvek közül, szóval haláli nyugalomban tudta elfogyasztani az ételt. Egy órával később már edzésben volt, hullafáradt, de ez nem kifogás alapon lefutotta a szükséges köröket és valahol a kviddicsszertár környékén elvégezte a többi gyakorlatot. Különösebb öröme nem lelt benne, de legalább addig sem kellett gondolkodnia, ami nagy előny manapság.
Ebéd környékén látta Saladint. Még mindig pokoli idegesítő, hogy külön asztaloknál ülnek, bár azért jócskán volt példa ilyesfajta… „szabályszegésre” korábban, most nem érezte különösebben úgy, hogy nem sziszegné le a fejét egy csapat kígyó, aki nyilván amúgy is éjsötét hangulatban tekereg odaát a rengeteg pontvesztés miatt. Egyébként emiatt a hollós kollégák is erősen pikkelnek rá, ám végeredményben eddig is köztartózkodás tárgya volt, az utálat sokat nem oszt, nem szoroz. Bár valami furcsa mellékhang terjeng a levegőben, de csak később értette meg, amikor Allen tájékoztatta a friss pletykákról. Na ez már neki is elérte az ingerküszöbét. Fogalma sincs, Corey miért viharzott ki a teremből, de őszintén? Most pont tesz rá magasról, mi gyíkja van a kicsinek. Allen szánakozva nézett rá. Mi baja van itt mindenkinek?
Megvárta, amíg Saladin mozgásba lendül, már a nagyteremben sorolt mellé, mielőtt elnyelhette volna a gyérebb hétvégi tömeg. Meg sem nézte, melyik mardekáros csoportosulással van és abszolút nem érdekelte, milyen felszínes csevejt zavar meg éppen.
- Egy óra múlva a könyvtárban. – Csak így egyszerűen. Mert lehet, hogy az élet nem az, de a randiszervezés még működhet így. Már szerinte.

Fél kettőkor tehát a könyvtárban ül, előtte az asztalon hatalmas, réginek tetsző, megsárgult lapokkal szomorkodó könyv. Benne bonyolult csillagászati mintázatok és irdatlan hosszúnak tetsző, apróbetűs szövegek, amikhez csoda, hogy nem kell nagyító egyáltalán. Korábban érkezett, de nagyjából fél órája ugyanazt az oldalt bámulja és régen felhagyott azzal, hogy kitalálja az „öt oldalas dolgozat” mégis hány centinek felel meg. Mekkora oldal? Mihez mérje? Legutóbb általánosban kellett oldalakat írnia.
Halkan sóhajt, vállal a hideg párkánynak dől és kibámul az ablakon. Direkt nem az asztronómia részleget foglalta be, inkább az elhagyatottabb muglitörténelmi szekcióba ette be a fene. Nem áll szándékában a többi büntetettel együtt bekuckulni. Már a szőkét kivéve.
Az éjszakán gondolkodik. Hogy mi mindent mondott mindenféle kontroll nélkül. Hogy hogyan kente fel a fiút az ablakra, húzta később ölbe, hogy… mi a fenéért csinált ilyesmiket? A puszta gondolat is zavarbaejtő, hát még ha belegondol, hogy mindez… természetesnek hatott akkor és ott. Mi ütött belé?
Kitámasztja a párkányon a könyökét, sötét, zilált haját hátrafésüli az arcából és a mozdulat befejezetlenségével támasztja meg inkább a fejét. Szomorú nap, amikor Elliot Woodrowt már a könyvei sem kötik le, bár az asztronómia az égvilágon soha a büdös életben nem érdekelte.
Csak akkor riad fel a merengésből, mikor az eddig önkéntelenül bámult égi mozgás a szemei előtt kezd egyre nagyobb formát felvenni. Hamar leesik neki, hogy egy bagoly száguld felé, gondterhelten összeráncolódik a homloka a látványra. Viszonylag gyorsan összerakja ellenben a kirakóst, mikor a napfény aranyozottan csillan a bagoly tollazatán.
- Hát persze... - Nyűgösen nyúl a kilincs után és kitárja az ablakot. A bagoly elegáns mozdulattal landol a párkányon. - Heló, Silva. Mivan, még csak nem is rivalló? - A bagoly huhog valamit furcsán kedvesen, miután lepottyantotta a nagyon hétköznapi színű és viselkedésű levelet az asztalra, méltóságteljes fejfelszegett pózban hagyja, hogy a hollóhajú megsimogassa.
- Hiába vársz, nincs nálam csemege. - A madár vöröslő szemei alig minimális szemrehányást közvetítenek csupán. Ez a nap egyre furcsább és furcsább.

16+
Elliot

Kedves Mossy!

Apa bizonyára beszámol majd neked erről a "szégyenteljes" eseményről, de tegnap eltiltottak a további roxmortsi hétvégéktől, ezért nem tudok neked Zonkós cuccokat küldeni, se édességet, se semmit, szóval ha akarsz valamit vedd rá apát vagy Magnolia nénit, hogy elmenjetek az Abszol útra. Egyébként nem történt semmi különös vagy tragikus, egyszerűen csak néhányan rendeztek egy "bulit" a Roxforton kívül, és valaki beköpött minket a tanári gárdánál. Akármiben lefogadom, hogy valamelyik nyomorult griffendéles vagy hugrabugos volt, tudod, az előbbiek idegbetegek és semmi agyuk, az utóbbiaknak semmi agyuk és ezt joviális belenyugvással fogadják.
Egyébként velem minden rendben, a Szalamandra csókját iszogattam odalent, és kínáltam volna, de hát nem volt rá igazán alkalmam, mindenki el volt foglalva önmagával. Gondolom otthon minden rendben, miért is lenne bármi máshogy, köszönd meg a nevemben Magnolia néninek a süteményeket. A házimanók is jókat sütnek, de azért mégiscsak Magnolia nénié az igazi.

Ölel öcséd;
Saladin

Még mindig gyönyörűek a betűi, ezt el kell ismernie saját magának, öröm a sorait nézni, még ha a tartalmuk kiszegényedett is, a kifejezésmódja semmitmondó és átüt a szavakon az érdektelen távolságtartás, a gondolatoktól és érzelmektől mentesség. Ez nem az a szenvedélyes hang, amivel valaha a bátyja nyakába csimpaszkodva a világukról beszélt neki, büszkén kérkedve az igazságtalanul kapott büntetésekkel és a jól megérdemelt jutalmakkal, amikkel lefestette neki a roxforti élet megannyi csodáját. A csodák egyszerűen csak megszűntek létezni.

Kedves Nikolai!

Gondolkodtam rajta, hogy stílusosan rivallót küldök neked...

Kedves Nikolai!

Előző levelem talán kissé hálátlanul kezdtem, de azért ilyet csinálni Elliottal...

Kedves Nikolai!

Mekkora pöcs vagy Elliottal >..<

Kedves Nikolai!

Miért nem tudok neked megírni egy levelet?

Kedves Nikolai!

Tudatom veled, hogy újra beszélünk Elliottal, hallottam, hogy ezt sürgetted nála, még születésnapi ajándékkal is megzsaroltad pedig a születésnap szent...

Kedves Nikolai!

Annyira szép a baglyod, valamikor vele álmodtam...

Kedves Nikolai!

Valamiért félnék Elliot szemébe nézni, miután levelet írtam neked. Miért titkolom el?

Megvárta, amíg a galacsinok elégtek a kandallóban, aztán felöltözött, egy elsősre bízta a lepecsételt Mossy-levelet, hogy vigye fel a bagolyházba egy sarlóért, a hideg rázta a lépcsőmászás puszta gondolatára is, pedig nem gyötörte úgy a másnap, mint egyes társait, holott még csak nem is ivott rá semmit, egyszerűen csak nem hal bele a hazaiba. A nyáron alaposan megérlelte a sejtjeit, amik még nem érték el a férfi-korhatárt, de már tudnak annyit bizonyos korhatáros dolgokról, mint a legtöbb férfi sosem, és bár ez túl misztikusan hangzik, igazából nem az. Ebédelni még "gondtalanul" ment, hallgatta a beszámolókat az előző estéről, a friss, zamatos pletykákat, és meg sem próbálta megcáfolni őket, a mendemonda, hamis súgás úgy állt rajta, mint a jól szabott talár, kifogástalanul az alakjához igazítva. Valami kesernyés gúnnyal vette tudomásul, hogy megérték ezt is, aki elveszíti a kis szerelmét a háborúban, azt azonnal összehozzák az első sráccal, akivel félrevonul a bokrok közé, és úgy jönnek onnan vissza, hogy Elliotnak igazgatnia kell a talárját.
Apropó Elliot.
- Hey.... ahogy mondod, öregfiú, ahogy mondod - bámulta a sebesen mozgó jelenséget, jobbnak látta nem vitatkozni, de egy óra múlva még ...
Nos egy mágus soha nem késik, mindig pontosan akkor érkezik, amikor érkeznie kell. Mivel Elliot a halál köpönyegének sarkán bujkál, esélye sincs olyan könnyen megtalálni, a friss légáramlat felé veszi az irányt, az ablak és a levegő jó iránymutató, a baglyot már messziről felismeri, nem mintha Elliotot nehéz lenne. A szeme kissé karikát, lehet, hogy nem aludta egészen ki magát, de biztos nem azért, mert megtagadták tőle a lehetőséget, egyszerűen csak túl sok nyugtalanság zsúfolódott össze félhalott lelkében.
- Hey - köszön félközépről, már-már könyvtársértő hangosan, de még éppen a tartományon belül, ahogy közeledik, úgy halkul a hangja, pontosan ahogyan illendő, végül a súlyosnak érzett táskáját leejti az asztalra, és belőle egy batyut húz elő. - Adj neki gyorsan, de a vén keselyű meg ne lássa, hogy kaját hoztam be, levendulás sütemény, nem fog neki megártani - mert a bérgyilkosbaglyok gyomra mindent kibír, tetszőn végigméri Silvát, de nem nyúl a gyönyörű tollazat felé, fáradtan hátrahajtja a fejét, mintha a puszta tény, hogy idáig el kellett vonszolnia magát kimerítette volna.
- Hadd találjam ki, apádék megkapták az iskolai levelet arról, hogy bulizni voltál, és most követelik tőled a vallomást, hogy igaz-e ez, vagy csak részeg a tanári kar és szórakoznak velük - megdörzsöli a szemét, mindkettőt, bár a balt kétszer, aztán Elliotra néz.
El akarja sírni magát, ha ránéz.
Szórakozottan egészben a szájába harap egy nagyobbacska sütit: így nem látszik, hogy kaját fogna és nem kell megszólalnia.

A pletykák már csak olyanok, hogy ha nem foglalkoznak velük, egy idő után elhalnak, ha meg tiltakozik ellenük az ember, akkor mintha olajat öntene a tűzre. Elliot háta mögött lehet sutyorogni, nagyjából pont annyira foglalkozik vele, mint a házimanókkal a konyhában: felőle aztán létezhetnek, csak ne az ő nyakába záporozzanak lehetőleg. Nem cáfol és nem is ír alá semmit, azzal meg már vajmi kevéssé törődik, hogy ki szúrta ki a rövid mondatka erejéig és ki nem. Különösebben nem olvasható le semmi az arcáról, ami már csak olyan általános tényértékű igazság, mint hogy Voldemort halott, Potter meg él, bár az előbbit ugyebár a Próféta vitatja, amikor nincs más lerágható csont a háznál.
- Heló – Pillant fel már a fiú hangjára, elengedi a baglyot, aki viszont érdeklődve kukkant ki a Holló válla mellől az érkezőre. Mintha számító fény villanna a vörös szemekben, először jól megbámulja magának a szőkét, aztán újra Elliotra villan a tekintete és vissza. Sutyi találkozás nem marad észrevétlenül, a madár mintha már kombinálna magában. Mindig is gyanús volt, hogy Nikolai képes kommunikálni a jól érzékkel kiválasztott bagollyal, akár Friccs teszi azt a borzadványos macskájával, de ez talán nem is annyira meglepő a kiváló legilimenciai érzékkel megáldott bolgártól.
- Kösz. – Nyúl ki a batyu felé, gyorsan kiemel egy sütit a többi közül, a tenyerében tartja a tollas rém felé. Az megcsipkedi kicsit a levendulást és nyilván elégedett a szerzeménnyel, mert a következő pillanatban dolgavégezetten kifordul az ablakon, megsuhintva szárnyával csak úgy a miheztartás végett a családtag karját már el is repül a napsütötte égbolt felé. Felhőtlen időjárás, vagy sem, a levegő még így is hűvös, szóval Elliot inkább be is tolja az ablakot, alig résnyi helyet hagyva a frissességnek bemászni az amúgy áporodott levegőbe. Mintha a közelből hallaná a Keselyű hangját? Gyorsan benyomja a szájába a süti maradékát (mert szerinte már neki is kijár ennyi megvonás után), bár a sietség mellett messze nincs ideje annyira kiélvezni, mint szeretné.
Mire Madame Cvikker odaér hozzájuk, már javában és komoly képpel olvassa a könyvét (és Saladin is kapott egyet a miheztartás végett). A nő meglehetősen rondán néz rájuk, megigazít egy kötetet a polcon és viszonylag hamar továbbáll.
- Elég valószínű. Őszintén szólva, Rivallóra számítottam. – Néz fel végül a megkésett válasszal, az asztalra könyököl, kitámasztja az állát a tenyerében és elgondolkodva forgatja meg ujjai között a borítékot, melyen a változatosság kedvéért Michael erős vonalvezetésű, hirtelen hurkolású betűi kanyarognak.
- Apámtól jött. Gondolom Nikolai megunta, hogy neki nem válaszolok. Azt hiszem, nem érdemli meg, hogy így bánjak vele. – Halkan sóhajt, leejti a levelet az asztalra és nyílegyenesen a szőkére néz.
- Apád írt már? - Elképesztően nyugodt pillantása van a tegnap este eseményeihez képest, a szemei úgy fénylenek, mint két kékre festett kút, amibe veszélyesen könnyű belezuhanni.

16+
Elliot

És amikor második találkozókkal a pletykának újra és újra folyékonyan égő ágakat, rönköket és gallyakat raknak a kohójába, akkor válik a pletyka előbb-utóbb hírré, vagy ha tévedésen és félreértésen, közösségi vakságon alapul az összbenyomás, akkor álhírré. Saladin nem tiltakozott, bár nem is kérdezte senki, amit fél füllel hallani vélt talán nem is létezi gondolat, és amúgy is. Büszke lehet, hogy ha csak fiktíven is, de leakasztotta az egyik legijesztőbb hollóst. Na és ha ez az összes babér, ami neki mostanában kijut? Akkor erre lesz "büszke", bolond lesz tiltakozni még a gondolat ellen is, hogy van nemi élete, és nem csak a tanárok baszogatják, meg a halálközeli lét minden kínja.
- Egyszerűen túl okos a szeme ennek a madárnak. Nincs mit - dünnyögi egészen halkan, miközben érzelmesen szemez Silvával, hátha ráveheti arra, hogy ne mondja el a gazdájának azt, amit úgyis el fog mondani neki, akármennyire is nem szeretné, hogy olyan nagyon közhírré menjen az állapota. Majd a következő szeánszukon beszámolt volna neki, ha már levélben nem tudott, és ehhez a koponyájába se kellett volna nyúlni, megtette volna önként és dalolva, mert nagyra tartja a férfit, hálás neki, és tudja, hogy milyen fontos neki Elliot. Annak ellenére, hogy néha elég mostohán bánnak egymással úgy általában mindig.
Jót mosolyog maga elég a bagoly távozása után a könyvben "elmerülve" leginkább a süteménnyel elnémított Ellioton, hiszen ritka látvány, főleg az utóbbi időben, de akkor is szórakoztató marad, ha a feje tetejére áll benne a másik büszkeségi jogaihoz való érvelés elég gyér érvszállítmánya. Még talán nem múlt el egészen a szesz hatása, vagy a könyvtár ritkán szagolt poros levegőjétől van ennyire lökött gondolatiságban? Akárhogy is, fel sem fogva egy betűt sem élénken "olvassa", amit kapott, majd az öreg boszorkány távolodó hátát nézi, amíg befordul a sarkon, felemás szemével kicsit ijesztő a szemmelverés, olyan valóságosnak tetszik.
- Miért számítottál rá? Végül is, reagáltál legutóbb, nem? - homályos emlékek kaparásszák elő magukat a tegnap estéről. Sok mindenről beszéltek. Amiről üvöltöttek vagy suttogtak, főleg ő, az egészen mélyre ágyazódott az elméjének puha kígyótekervényei közé, ám dolgoznia kell még a részleteken. - Amúgy miért is nem válaszolsz Nikolainak? Történt valami? Vagy azért van rá dühös, mert elhurcoltak, ahogyan tegnap mondtad? - fájdalmas erre gondolnia, de kiüríti az elméjét, amit megtelne a lelke érzelmekkel, kaleidoszkóp szemében a lélek közelebb jön aztán eltávolodik, kifényesedik majd elsötétül. Csinosra mosott, szőke hajtincseit oldalra igazítja, mélyzöld pennájával szórakozottan kapirgálni kezdi a pergamenlap sarkát. A monoton mellékmozgás segít fókuszálni. Ugyan már. Nem sírhatja el magát minden alkalommal, amikor meglátja, bár nagyon szívesen megtenné. És a karjaiba omlás talán nem is volna kedve ellenére. Pislant lustán, szinte érdektelen tekintettel. Rajta meglátszik, hogy a viselkedése nem természetes, de éppen ez teszi civilizálttá, erre van szükség.
- Apám? Ne viccelj, az is csoda lenne, ha a héten írna, hacsak nem adják határozottan parancsba, hogy gorombítson le, ellenőrizni fogják. Tudod nekünk ott van a saját üzletünk, nem halt még bele egyetlen családtagunk sem, ha nem tett le RAVASZokat, vagy nem tanult tovább, meg éhen se veszünk. Amit tudnunk kell, az mesterségbeli tudás, amit nem adnak a Roxfortban, ha kicsapnának akkor hazamennék és ennyi. Legfeljebb megkérdezné, hogy mi ez a hatamas büntetéshullás, nemzeti gyásznap volt, vagy valami hasonló. Milyen kék a szemed, kékítetted mára, vagy mi?

Valahol nevetséges, hogy olyasmin pletykálnak, amiről maximum elképzelései és elkanászodott, tapasztalás nélküli gondolatai lehetnek. Nem mintha ez bármilyen szóbeszédet képes lenne meggátolni, vagy egyáltalán ő maga hajlandó lenne bárkinek is az orrára kötni, de már úgy mégis csak. Elliot Woodrow? Mennyi lehet ennek a valószínűsége, úgy 0 és -1 között? Persze ne felejtsük el a kényelmes tényt, milyen megkönnyebbülésként érheti azt az egy-két jobbra érdemes fruskát, aki véletlenül utána ácsingózott volna, hogy nem, nem azért néz rajtuk keresztül, mert nem elég csinosak, hanem szimplán mert meleg, mint a tűzbe hajított szalamandra. Apropó, szalamandra…
- Mhm. Apa azt mesélte, hogy az apjuk nem volt hajlandó nekik baglyot venni, amikor kicsik voltak, hiába könyörögtek. Azt mondta, saját maguknak kell megdolgozni érte, ha akarnak valamit. Nikolai állítólag még aznap éjszaka kiment az erdőbe és három nap múlva vele tért vissza. – Biccent a madár felé, hosszú ujjait végigfuttatja a hát puha tollazatán, aztán biccent, hogy távozhat. Mintha csak az ő engedélye kellene hozzá… - Állítólag Silva volt az éjszaka „királya” arrafelé. Végtelenül gőgös, magakellető és lenéző, megtámadta az erdőjárókat, levadászta a nagyobb rágcsálókat, nyulakat, néha még az őzgidákra is rátámadott puszta szórakozásból. Tilos volt kimenniük abba az erdőbe, de Nikolai elment, ledominálta a tollast és azóta az hűségesen követi mindenhova. – Elcsendesül a szavak végeztével, de még bámul pár pillanatig a távozó után, mintha megkérdőjelezhetetlen lojalitása megérdemelné kitüntetett figyelmét akkor is, ha sokszor a haja égnek áll a vörösszemű látványától.
Nagyon koncentrál a könyvre, amikor a Keselyű a közelükbe ér és a világ minden kincséért sem mozdulna meg a szája. Szerencse, hogy nem kérdez tőlük semmit a nőszemély, mert valószínűleg ha válaszolnia kéne, a vége az lenne, hogy kiátkozzák a könyvtárból, mint az egyházból szokás egyes mugli helyeken. Csak futólag pillant fel Saladinra, de abban a szívdobbanásban pont kiszúrja a mosolyt. Lapos pillantása szerint ez marhára nem vicces ám, amíg viszont a fiú szemmelver, lenyeli az utolsó falatot és megnyalja a száját.
- Neki nem. – Vallja meg, kelletlenül dörgöli meg a bal szemét, mintha csak jócskán megkésett tükörképe lenne a szőkének. – Apámnak írtam vissza, megköszöntem az ajándékokat, megüzentem, hogy jól vagyok, nem kell aggódni. Elnézést kértem, hogy nem válaszoltam a leveleire, ennyi. - Nagyjából pontosan olyan jellegtelen levelet írt haza, mint amilyenre Saladin szokott rá általánosságban. – Amúgy nem tudom. Megláttam Silvát és rögtön beugrott a rivalló. A keselyű biztos kitiltana innen. – Megvonja a vállát, még sosem kapott vörösborítékost, de a tegnapi fenyegetés még élénken él benne.
Gondterhelten szusszan a kérdésre, néhány izom feszülten rándul az arcában, mintha rá gondolnia is frusztráló lenne.
- Azért az első egy hónapban őrjöngtem, aztán amikor belátták a tévedésüket, már nem tudtam többé haragudni rájuk. Mégiscsak a családom. – Ha valamit sikerült megtanulni Elliotról az elmúlt két évben, akkor az pontosan az a tény, hogy minden látszólagos érzelemmentessége ellenére rendkívüli módon ragaszkodik a család férfiágához. Ismerve őket ez valószínűleg nem is csoda. – Nikolai titkol előlem valami fontosat, ami engem is érint. - Ujjai felesleges pótcselekvésként zongoráznak az asztalra visszaejtett levél tintabetűin. Az egyetlen igazán nyilvánvaló jele, hogy ez a tény nagyon erősen frusztrálja. – Amikor megkérdeztem róla, azt mondta nem az én dolgom, de ő tanított. Komolyan azt hiszi, nem ismerem fel, mikor hazudik? – Aprót nevet, boldogtalant, komorat, aztán megcsóválja a fejét. Fogalma sincs, mi szüksége nagybátyjának titkolózni előle valami őt érintő dologról, amire direkt rákérdez. Példátlan. – Nem mintha ne lehetnének meg a maga kis titkai, csak nem értem. Nikolai sosem volt híve annak, hogy titkolózzon előttem engem érintő kérdésekben. Ha ahhoz elég nagy vagyok, hogy egy halálfalókkal teli iskolában töltsek egy egész évet, akkor nyilván az igazsághoz is alapon… - Fogalma sincs, miért beszél ennyit. Fél évvel ezelőttig egészen biztos, hogy nem volt jellemző rá, de akkor mindig ott volt Kyn és a még boldog Saladin. Nem volt szüksége rá, hogy beszéljen, elég volt jelen lennie a társaságban és az akkor is élt és virágzott. Tőle függetlenül, de mégiscsak vele. Pokolian hiányzik és ez a hiány nem tölthető fel könnyedén.
Mindig is lenyűgözőnek találta a szalamandra-nyalta szemeket. Valami, ami különlegessé teszi a szőkét, ami másféle látásmódot engedélyez neki. Egészen elveszik az opálos csillogásban, a mögötte mozgó lélek bizalmas közelségében, amitől inkább meg kellene ijednie.
- Azt hittem a bátyád viszi majd az üzletet. – Ami persze nem jelenti, hogy Saladinnak ne lehetne helye benne, ha kiesne az iskolából. Ugyanez róla nem mondható el. Igencsak súlyos sokként érintené, ha eltanácsolnák és nem felvételizhetne nekro…
- Mih? – Az előzmények miatt egy pillanatra fel sem fogja, mit kérdez a másik, láthatóan összezavarodik, aztán összevonja a szemöldökét. – Miért csináltam volna olyat? Ez az alapszíne. – Nagyon egyszerű a magyarázat, miért nem volt eddig feltűnő: nem különösebben nézett a szőke soha a szemébe. Csak olyan… átlagosan. Egészen biztosan nem „így”, bár fogalma sincs ez az „így” miért más, mint bármelyik másik.
- Na mindegy. Rémlik, nyáron írtam egy levelet Nikolairól meg a minisztériumi kapcsolatairól az átoktörőknél? Azt mondta beajánlana egy amolyan… „nyílt napra”. Nem tudom még… érdekelne-e. – Zavartan feltúrja hátul sötét tincseit. Nem mintha nem tegnap mondta volna a kígyónyelvű, hogy már meghalt, csak senki nem tudja… miért is érdekelné még egyáltalán bármi is?
- Náh. - Megcsóválja a fejét újra, bocsánatkérően tartja fel a kezeit. - Bocs, hogy megkérdeztem.

16+
Elliot

Tizenhat évesek, abban a korban vannak, amikor már legalább gondolatszinten senki nem ártatlan. Ugye Elliot sem? A pletykák merik feltételezni, hogy azért nem olyan, mint az a béna, szemüveges lány a Hugrabugban, akinek sose lesz senkije, és amúgy is feltűnően hasonlít Hisztis Myrtyllre, biztosan rokonok valami mellékágon, vagy a kísértetlányoknak titkos módszerei vannak a szaporodásra.
- Tisztára mint valami kasszasiker film amire elrángatott egyszer a bátyám, csak ott megölték a medveszerű teremtményt az ókori görögországban - ennek ellenére a lelke mélyén egy kicsit szájtáti csodálkozásra nyílik az elméje. Az, aki valaha ő volt irigyli ezt a kalandot, még ha inkább illik rá az erőpróba kifejezés is.
- Sokkal jobb totemállat választási módszer, mint megnyalatni a szemed egy tüzes gyíkkal, aki még cak nem is a tűz királya, vagy valami. Amúgy ilyenről én is hallottam, állítólag amerikában akkora sasok élnek, hogy néha felkapják a mugli kisgyerekeket a közparkokba és akkor ugye bénáznak. Elvinni azért nem tudják őket - pedig minden sasfióka megérdemelné a muglipecsenyét, hogy aztán Silva legyen belőle, aki még csak nem is sas.
- Nincs is olyan szó, hogy ledominálta - kényeskedik fejcsóválva, miközben titkon a saját szájába is csempész egy keveset a süteményből, már amikor a másik mohó madár, aki nem holló, nem bagoly, de könyvtáros, tehát technikailag molylepkének minősül hátat fordított nekik. Nem jó ómen bármit is fogyasztani a könyvek közelében, hiszen az nyáltermeléssel jár, a nyál meg nem tesz jót az írott szónak bár őszintén szóval... mágia? Leperex? Vagy valami? Hadd aludjanak csak a fáradt kölykök a könyveken! Azért vannak!
- Pedig olyan jó páros voltatok - de nem kérdezi meg újra, hogy miért is nem beszél Nikolaijal, és a válaszok mégis megérkeznek, sőt. Kimerítő bőségben érkeznek meg, sorban egymás után, vastag utalások, finoman hullanak rá, mint a záporeső, ami lassan ered el, és nem hagy alább hosszú percek múlva sem, bőséges hullámai újra és újra feltelnek az ég könnyeivel, és amikor már úgy érzi, hogy bőrig ázott, még akkor is van a felhőknek mondanivalója a számára, még ha már száraz porcikája nincs is, amivel meghallgathatná.
Megereszkednek kissé a vállai, lapoz egyet az alibi-könyvben, mintha ugyan az előző oldalon úgy bármit is elolvasott volna, hümmentve belemélyed egy félmondatba, éppen csak felsandít Elliotra.
- Amikor a mestert túlszárnyalja a tanítványa az igazából a tanítványnak lesz frusztráló. Mert amíg alatta voltál technikában sokkal, addig nem tudhattad, hogyha jó oka van valamire, amit nem mond el, és nem mond el. Ez még igazából lehet, hogy nem is hazugság. Talán egy nőügy. Apa és Mossy is mindig azt mondja, hogy nem az én dolgom - lehet, hogy megint egy kicsit össze-vissza beszél? Uralkodnia kell a gondolatain, a táskájába nyúl, inkább kiveszi a ragyogó, sárga varangyot a belül üreges, kívül lyukacskos, mégis stabilan gömbformájú hordozóedényéből, és leülteti a könyv mellé. Cvikkernek nem lehet ellene kifogása, ez a varangy csontszáraz állat, ráadásul ragyogóan sárga. Még csak nem is brekeg, bár a szemeit jól rámereszti Elliotra, mintha furcsállaná, hogy látja. Megint. Elgondolkodva nyammant a szájával.
- Nagyon megvisel téged - állapotja meg éleselméjűen, bár ehhez nem kell különösebben okosnak lennie ilyen szerteágazó vallomás után, a bűntudat szakadékába lassan belebillen a széke, de hé! Nincs oka feltételezni, hogy Nikolai csak az ő találkáikat titkolja Elliot elől, nem? Teljesen logikusan lehet az más. Bármi más. Akármi más.
Bárcsak valahol máshol lenne. Vágyakozón kipillant az ablakon a kviddicspálya felé, ahol Silva röpte már nem is látszik.
- A bátyám biztos, hogy továbbviszi, inkább így mondanám. De alkalmazni tud más munkásokat, a kapacitásunk megvan hozzá, csak apa üzletének nem tett jót az első halálfaló uralom, aztán óvatosan talpra állította, aztán jött a második uralom, érted, ez nem olyan, mint Dublin. A dublini családrészünk három boszorkányt, két varázslót és egy házimanót is foglalkoztat napi szinten. A családi legendárium úgy tartja, hogy muglik számára is adnak el kirázólag varázslatmentes, ízbolondította italkeverékeket! Külföldre is szállítanak, elég nagytételben - ez egy sokkal jobb téma. Az érdektelen jövője, amiről csak beszél, de a gondolatai még mindig a titok körül járnak, miközben a penna tollával szórakozottan simogatja a varangy fejét, ami mindig odébbmászik előle, végül egészen Elliothoz lapul szerfelett diszharmonikus tekintettel.
- Hogy ne tűnjön fel a másnaposság. Ez... - mutat végig színpadiasan magán a pennával - gondos tervezés kiváló eredménye. Semmi baj - talán csak élesebben lát ma reggel, vagy a tegnapiak fényében minden sötétség egyszerűen csak kékebbnek látszik. Összehunyorítja a szemét, és elmosolyodik a kérdésre.
- Köszönöm, de nem fognak felvenni átoktörőre Elliot. Talán beengedtek ravaszra, de hagytam hátra egy troll értékelést, és az elfogadhatóból nem hiszem, hogy két év alatt feljövök. Két év! Haha - kuncog magába fojtva a hisztériát, ami mindig feltör benne az idő gondolatára.
- Amúgy... néz meg apád levelét.

Gondolatszinten aligha lehetne, elvégre az emberi anatómiát tanulmányozza, így vagy úgy eljutott a kényesebb kérdésekhez. Plusz a nyáron tett bizonyos felfedezéseket a Trimágusos delegációból szerzett ismerősével (ha az nincs is tudatában a már holt érdeklődésnek), így nem. Ártatlannak messze nem nevezhető, ettől még könnyen lehet, hogy soha nem lesz senkije. Nem mert Myrtylivadék, hanem mert a személyiségétől minden próbálkozó fejvesztett futamosat játszik.
- Nikolai egész élete olyan, mintha főszerepre készült volna egy nagyobb történetben. – Különös, mert az amneziátorról az ember inkább azt gondolná, hogy az ügyei úgymond… fejben dőlnek el. Az élet soha nem ennyire egyszerű, bár mindenkire könnyű rásütni a sztereotip bélyegeket.
- Nem is tudom. – A hangja elgondolkodó, a tekintete két emlékektől fodrozódó merengőnek tűnik, ahogy a gyíknyalta szemet vizsgálja. Egészen zavarbaejtő a figyelme, a tüzesen lenyalt védőréteg hiánya ugyanis nem gátolja meg abban, hogy mélyre másszon a pupilla lélekvesztőjében. – Nem, de elég jól ki tudják vájni az ember szemét, ha nem figyel. – Bár a sasok nem arról híresültek el, hogy vonzza őket a shiny, de ők is csak ragadozóösztönökből vannak. Megvonja a vállát, szerinte ez nagyon is létező szó, de ezen aligha fognak összeveszni.
Elliot szereti a könyveket. Nem az a fanatikus, aki agyrákot kap, ha meglát rajtuk egy porszemet, egyszerűen csak értékeli őket azért a tudásért, amit magukban hordoznak. Ez nem zárja ki, hogy lelkiismeretfurdalás nélkül sütizzen felettük, mert – csak hogy összecsengjen Saladin gondolataival – varázslóból vannak, vagy mi. Nincs visszafordíthatatlan roncsolódás, hacsak nem kifejezetten mágikus könyvekről és nem mágiáról szólókról beszélünk.
Biccent. Közel áll Nikolaihoz, sokkal inkább, mint Michaelhez. Nagyon szereti az apját, de a nagybátyjának egyszerűen sokkal több ideje van rá és sokkalta… jobban érti őt. Valószínűleg ez nem is olyan meglepő, a mugli pszichológiai ágon éppúgy komoly tudása van, mint a varázslók agyműködésében… ha nem állna ilyen közel hozzá, valószínűleg félne tőle azért, amit megtenni képes és hajlandó.
Mentségére legyen mondva, nem akarja túladagolni a szisszencs szöszit nagybáty témából, de… mégis ki mással beszélhetné meg? Már belefáradt a saját gondolataiba.
- Nőügy? – Felhorkan, elég hangosan ahhoz, hogy összerezdüljön a saját reakciójától és suttogóra fogja a hangját inkább. – Erősen kétlem. Mióta ismerem, soha nem láttam még nővel. Se gyereke, se családja rajtunk kívül és soha nem is beszél róla, hogy szeretne. – Elgondolkodik egy pillanatra. – Azt hiszem féltékeny lennék, ha saját gyereke születne. – Mint a húga esetében. Egészen elkomorul a gondolatra, képzeletében egymásba borulnak a különböző lehetőségek. Mélázva simogatja meg a száját, pillantása elpihen a varangy sárga hátán, bár nem látja igazán. – Túl jól ismer. Lehet, hogy ezért titkolja? Tudja, hogy… - Ellenezné? Nem venné jó néven? Hogy az anyját is könnyedén elengedte, mert az új kis fattyával foglalkozott helyette? Vajon Nikolai… boldogtalan az Ő elvárásai miatt? Ez a gondolat legalább annyira frusztráló, mint a tény, hogy nagybátyja titkol valamit előle. – Mh. – Alig helyeslés, nehéz betudni annak, de aligha tagadhatná az igazságot. Önkéntelenül is benyúl a zsebébe, ahogy a varangy közelebb ólálkodik hozzá, régi begyakorlott rituáléként helyezi a tenyérnyi gumipókot az asztalra. Az rögtön meglódul, ahogy meglátja a sárga szörnyet.
- Óh? – Pillant fel, láthatóan neki is kényelmesebb a szeszbolt témája. – Nem is tudtam, hogy mugliérdekeltségeitek is vannak arrafelé. Milyen felvilágosult. – Vagy inkább jó üzleti érzéknek nevezné, elvégre a varázslópiac messze nem akkora, mint a varázstalanoké. Nagyobb kereslet, több vagyon, több tőke az új dolgok fejlesztéséhez, az üzlet pedig virágzik.
Ritka mosoly villan a száján, ahogy végignéz a másikon a színpadias mozdulatot lekövetve.
- Engem miért érdekelne, hogy elég dizájnos vagyok-e? Nem mintha nem a zord külsőre játszanék. – Mi fájdalom, ő abba a típusba tartozik, aki akkor is jól néz ki, ha piálás után, másnaposan kimászik az ágyból. Egy jó zuhany csodákra képes, pedig még csak nem is varázstusfürdőt használ. Hallatlan.
Leengedi a kezeit a szavakra és kitámasztja az állát újra. Hosszan figyeli a másik arcát, tanulmányozza a vonásait, a kuncogás mögött rejlő apróbb érzelmeket, melyeket a másik egyszerűen csak… túl jól titkol.
- Két év rengeteg idő, Sal, a trollt pedig átoktörőtől független tantárgyból kaptad. – Még mindig fáj neki az a T betű, pedig nem is ő kapta, sokkal jobban lesokkolt rajta, mint a saját borzalmas tantárgyán. – A kapcsolatok sokat számítanak és egyébként simán felhoználak ennyi idő alatt a RAVASZ tantárgyakból. Ugyanazokra járunk, végül is. Ha engem fel tudtál hozni a nyomorúságos számmisztikából, nincs lehetetlen. – Nem erőszakos a hangja, egyszerűen csak a lehetőség kártyáit teríti az asztalra, felvéve helyettük a levelet. – Minek? Ráér… - Megkocogtatja a borítékkal az asztalt, kedvetlenül forgatja az ujjai között, aztán végül beletörődő sóhajjal csak feltöri a viaszpecsétet. Néhány pillanatnyi csend után szólal meg.
- Gratulál, amiért végre úgy viselkedem, mint egy normális diák. Reméli beújítottam valami "szukát" magamnak, igen ezt a szót használta. Tájékoztat, hogy eljegyezte Oljenkát, ha még nem olvastam volna az előző leveleiben. – Összevonja a szemöldökét, értetlenül pillant fel a levélből. – Ki a franc az az Oljenka? – Annyira nem foglalkozott annak idején a vörös boszorkánylánnyal, hogy lövése sincs már a nőügyek névcímkéiről, pedig mikor utoljára együtt nyaraltak hármasban, még volt is náluk a szeplősképű, porcelántestű libuska.

16+
Elliot

Az anatómia nem biztos, hogy elősegíti a buja gondolatokat, azt mondják, bizonyos távolságból vonzó csak a test, az anatómia pedig tipikusan az a túl közeli távolság.
- Hogy mondhatsz ilyet, azért nem egy Potty Potter ivadék - prüszköl fel klasszikus rosszindulattól megmélyült undorodóan nevetős hangon. Nikolai igazán megérdemli a reflektorfényt, már szerinte, főleg, hogyha arra vágyik, ha meg nem, akkor meg már az is kínos, hogy Elliot lámpaszemei ennyire jól rávilágítottak arra a törésre, amit ő, éppen ő okozott kettőjük kapcsolatának üveghídján.
Hé. Csak nem fog bűntudatot érezni azért, mert segítséget kért, mert Elliot egy kontrollmániás, őszinteséget követelő dúvad?
- Nos az biztos, hogy nem kell ahhoz sasmadár, hogy az embernek belemenjen valami durván a szemébe - mintha kacsintana, bár valószínűleg a mozdulattal csak felhívja a figyelmet amúgy is figyelemfelkeltő fél szemére, aztán úgy marad a hunyorítás közepén. Megnézi magának a megnyomott szemgolyóval Elliotot, ahogyan rág, az állkapcsának vonalát, fekete hajának függönyét, a mozdulatot, amivel biccent, aztán szaporán pislogni kezd mindkét szemével, hogy elűzze magából azt a képet, amit sikerült maga elé torzítani, huh.
Bár inkább azt nézné, mint hogy szembesüljön a nagyon is helyükön ülő vágyakkal, azaz vádakkal, megsimítja a saját száját, fél kézzel könyökölve, olyan klasszikus Saladin pózban, amit akár róla is elnevezhettek volna, ha nem lenne már réges régen feltalálva ez a dolog.
- Az nem jelent semmit, addig nem látod ezeket az árnyékban lappangó nőstényeket, amíg a nénikét kedvenc kneazleyét cipelgetve éppen bele nem botlasz a főlépcsőn - beleborzong az emlékbe, aztán a gondolatba, hogy hova is rejtette el a macskaforma bestiát. Nagyot sóhajt. Tápláljon egy hazugságot? Ehhez nem kell okklumencia, a szeme sem rebben, ahogy egy kicsit biccent, a vérében van a hamisság.
- Talán ez is lehet. Végül is, logikus lenne. Lehet csak akkor akar beavatni, amikor komolyra fordul a dolog, hogy ne legyen az, hogy már azelőtt szénné idegesíted magad, hogy érted... aztán két hónap múlva dobja a csajt, mert méltatlan hozzá. Vagy nem tudom. Gondolod, hogy meleg? - nyalja meg egy sütemény alját, mielőtt kettőbe harapná ábrándozva. Hmhmhmhmh, a gondolat maga egyáltalán nem illik ebbe a bölcs könyvtárba, ahogyan a finom illatú sütemény sem. Aljas, rohadt, mocskos összeesküvű kerítőnek érzi magát. Egészen bejön az érzés.
- Heh - köhint, félrenyeli a süteményt, mert a látvány tízpontos, a pók láttán Sola kinyitja a száját, hosszú, ragacsos nyelve egyetlen szemvillanás alatt bomlik ki a szájából, noha a bal szemében lassított felvételként érzékeli a tekervények ritmikus lebomlását, bár talán csak képzeli, aztán a nyelv feje a pók oldalához tapad, és a szerkezet, a csodálatos bológia már bele is rántja az amúgy is lendületbe jött élettelen állatot a tátott szájba. Boldogan cuppog a tévedésen a varangy, a póktesttől vigyorogni látszik szélesen.
- Az üzlet az üzlet, bár az 1930-as években a Mágiaügyi Minisztérium arra kényszerítette őket, hogy tegyenek nyilatkozatot, hogy az ő italuk mérgező alkoholszármazékokat tartalmazott, ezért látták többen a vonuló sárkányokat a muglik világában. Érted. Kaptak ugyan egy rakás galleont, de mégiscsak spóroltak a hanyag sárkányrezervátumosoknak és az amneziátoroknak, nekik meg márkanevet kellett váltaniuk és a mugli botránnyal törődni - forgatja meg a szemét, kiszáradt, rekedt szájjal. Hiába a szociális magatartást, ennyit az elmúlt félévben összesen nem beszélt.
- Általában a zord külső sem jön csak úgy... magától. Egyszer még kifőzi valaki ezért a csontjaidat - talán éppen ő. Egy pergament húz maga elé, mintha lépteket hallana, de végül csak Elliot nevét írja fel rá. Mindenféle szívecske, vagy ilyesmi nélkül, aztán számokat firkál fölé, mintha az ezerszer, unalomig megismert személyiségszámát akarná kifürkészni újra, majd keresztülfirkálja a pennahegyből fogyatkozó tintával a széplő írást.
- Visszadobom a kérdésedet Elliot, miért érdekelne engem, hogy elég dizájnos vagyok-e a RAVASZokon? - felpillant, de nem emeli meg a fejét, úgy nézi alulról felfelé, mintha rá akarná bűvölni valami elismerésre a másik fiút. - Mond egyetlen okot, ami miatt törődnöm volna érdemes ezzel? Legyek átoktörő minisztériumi bohóc, hogy aztán a pálcámat lengessem tisztességes távolságban a veszélytől a következő háborúban, mert majd potter és a gyerekek úgyis megoldják? Inkább olvasd a levelet. Az most itt van előtted. Itt és most van értelme, mert itt és most apád várja a válaszod valahol otthon, és Nikolai is várja, hogy válaszolj apádnak, Prescott meg várja a dolgozatunkat. Nincs semmi értelme a jövővel foglalkozni, lehet, hogy meghalunk, mielőtt kijutnánk a könyvtárból - bár ez nem túl valószínű. Kicsit értelmesebb helyre lapozza a könyvet, mintha legalábbis haladt volna, amíg Elliot olvas, vibráló, rángó szájszélű mosollyal pillant fel.
- Oljenka a húgom... ne para, az a nő szerintem, aki ott volt nálatok tavalyelőtt nyáron. Én a helyében nem venném el, a vörösök elég hűtlen típusok, de hát ez még csak eljegyzés, meggondolhatja magát - a saját szemét érinti meg a penna tollával, vagyis a bal szempilláit birizgálja a tollal, és mégis, mintha alig kellene pislognia.
- És? Nem gondoltál arra, hogy beújítasz valamit Corey mellé?

- Mintha csak Potter története létezne ezen a világon? – Szemforgat, helyteleníti az automatikus asszociációt, pontosan ez a baj ezzel a világgal. Megválasztja magának a maga kis hősét és elfeledkezik azokról, akik nem a fatális véletlennek köszönhetik a sikereiket, hanem kemény, kitartó munkának, valódi tehetségnek és elszántságnak. Nem csoda, ha iskolák vívják a háborúkat ahelyett, hogy az erre képzettek tennék meg.
Nikolai immár reflektorfényben van, ha tetszik neki, ha nem és ebben Saladin is nyakig sáros. Miért szükséges titkolóznia előtte egyáltalán? Ezt a pontot aligha értené meg az egyenletben, legfőképpen annak fényében, hogy a fiú készakarva tereli vakvágányra a témában gondolatait. Az ilyen dolgokat nem lehet elintézni pusztán annyival, hogy jajdekár, Mardekár, a kígyónak vérében van a megtévesztés. Ennyire nagy elvárás lenne az alapvető őszinteség bármilyen emberi kapcsolatban? Ki tudja. Talán ő képzeli ezt valahogy… nagyon elvetemülten.
Miért érzi úgy, hogy valami alapjaiban változott meg a kígyófészek lakójában? Már a nyilvánvaló okokat leszámítva mintha lenne ott valami más is, amiért valamiképpen máshogyan fest a felemás pillantás, a figyelem rajta… eddig a szemébe sem volt hajlandó nézni, miért tűnik mégis úgy időnként, mintha először látná? Talán csak túl rég volt, hogy utoljára hosszabban beszélgettek, bár nem rémlik neki, hogy annak idején lett volna rá lehetőségük úgy egyáltalán. Egy kezén meg tudná számolni az alkalmakat, amikor kettesben maradtak és akkor sem tartott hosszú ideig, lévén… Kyn valahogy mindenhol ott volt. Természetszerűen.
- Rengeteg nőbe futottam már bele az elmúlt évek során. – És az utóbbi kettőben nem egy környékezte meg ezek közül legnagyobb nyűgjére. – De ők apám többéjszakásai. Legalább időközben megtanult védekezni. – Szusszan kelletlenül, bár különösebben soha nem zavarta a nőzés. Atyja igazi nőcsábász volt már az iskolai évek alatt is, az sem lepné meg különösebben, ha valahol Bulgáriában is kallódna egy-két féltestvére.
Egészen elkedvetlenedik a gondolatra, hogy Nikolai esetleg ezt titkolja előle. Talán itt lenne az ideje, hogy írjon neki és megmondja, neki nem gond, ha családot akar. Bízzon egy kicsit jobban benne, képes elfogadni a döntéseit, amíg őszinte vele. A féltékenységét meg majd idővel bizonyára letudja, elvégre már… nagykorú, nem igaz? Még két év és már egyetemre jár, igazán kinőhetne az ilyen gyerekes érzelmekből.
Erősen valószínű, hogy Saladin ezt követően egy nagyon, nagyon hosszú levelet kapna.
- Mi meleg? – Nem kapcsol úgy hirtelenjében, merengve figyeli a nyalakodást, egészen lefoglalja a figyelmét a látvány, bár észre sem veszi különösebben, hogy valahol két nyelvjáték között eresztette a szemekontaktust valami sokkal könyvtárilletlenebb látvány kedvéért. Eltart néhány szívdobbanásig, míg összeáll benne az információ, pupillái nagyra tágulnak, ahogy hirtelen felpillant. – Nem. Mármint… - Zavarban van? Óh, igen. Sikerült zavarba hozni Elliot Woodrowt, aki semmivel nem foglalkozik, ami élettel telibb egy darab fánál. – Ezen még nem gondolkodtam. – Hogyan is gondolkodott volna? Azt a kapcsolatot sem vette észre, aminek gyakorlatilag a gyertyatartójaként funkcionált egy teljes átkozott éven át. Hátratúrja sötét tincseit az arcából, zavartan pillant le inkább a pókocskára, ami épp most leli alattom nem-halálát a béka szájában. Dominó tűri egy darabig Sola nyammogását, aztán elkezd fel-alá masírozni a nyálkás szájban. Kellemetlen érzés.
- Nem vagyok benne biztos, hogy a pénz többet érhetett, mint a cég jóhíre. – Az ilyesmi mélyre vésődik a korokban, nehezen felejti el bármely társadalom is és viszonylag sok mindent megmagyaráz. A Mallard szesz sokkal elterjedtebb és híresebb lehetne mostanra a piacon, ha ez a kellemetlen eset nem esik meg velük. Talán csak ennyi hiányzott, hogy piacvezető márka legyen belőle, mert a minősége – a maga laikus véleménye szerint – teljes mértékig megvan hozzá.
Megvonja a vállát, a mosolya kincstári. Igazán nem tehet róla, hogy a bolgár gének ilyen szép munkát vittek véghez rajta, de a világ minden kincséért sem panaszkodna.
– Ajaj - Nyög fel, ahogy a szemsarkából meglátja a közeledő Keselyűt, csak a rend kedvéért Saladinra néz, aztán a következő mozdulatban már keresztül is nyúl az az asztalon, hüvelykujjal simítva végig a fiú alsóajkán.
- Mr. Woodrow! - Elliot megdermed a nevére, épphogy visszarántja cukormáztól fénylő mancsát az ölébe. - Ne az én könyvtáramban enyelegjen, Miss… - Hirtelen néz Saladinra és mintha ráfagyna arcára a pillanatnyi hárpiahangnem. Erősen ráfókuszál a fiúra tudatosítva magában, hogy bizony nagyon nem egy szőke leányzóval van dolga. – Mégis mit csinálnak, kérem?
- Elnézést, Madame Cvikker. Csak a dolgozatunkat csináljuk.
- Akkor tartsa meg a kezét magának, Mr. Woodrow. És tüntesse el azt a varangyot a könyveim közeléből, mielőtt mindkettőjüket kitiltom innen!
A szerencsétlen varangy csak azért nem köpte még telibe az előtte terpeszkedő könyvet egy adag nyálas gumipókkal, mert valaki két elnézést között talált időt arra, hogy suttyomban sóbálvánnyá változtassa. A pórul járt lényecske most olyan kemény, mint a kő, segélykérő pillantása még gazdájára villan, mielőtt eltűnne Elliot táskájában – hacsak Saladin nem zsebelte be gyorsabban.
Az eset után látványosan belemélyed újra a könyvébe és a borzalmas nőszemély még vagy két percig sertepertél körülöttük, mielőtt kiszúr néhány sorral odébb néhány hangosabb delikvenst.
- Na erről beszéltem. – Utal még vissza a tegnapira, gondolkodás nélkül nyalja le ragacsos ujját, a békát meg visszajuttatja gazdájának dermedt állapotban, ha hozzá került.
Hosszan nézi a fiút és csendben hallgatja végig a szavait. Valami ilyesmire számított az első pillanatban, hogy egyáltalán felhozta az átoktörők kérdéskörét és egyáltalán nem boldog attól, hogy végül beigazolódtak a számításai.
- Nincs olyan válaszom, amit elfogadhatónak találnál. - Kissé mintha visszahúzódna, pedig a szék egyhelyben marad, tekintete visszatér abba a komor hűvösségbe, amely sokkal inkább jellemző rá, mint a magába fogadó, nyílt tekintet. Talán ez a különbség egyik és másik kék között, ami a szemeket illeti. Hogy elzárja-e épp az érzelmeit, vagy sem.
Nincs kedve ellenkezni, sem vitatkozni vele, inkább kinyitja a levelet. Megrándul a szája a húg említésére, na az egészen biztos, hogy nem őt jegyezte el. Még ismeri is a kislányt. Látta néhányszor a folyosón.
- Apámat ismerve amúgy is nyitott kapcsolatban élnének. Rejtély, miért venne el bárkit is. – Tovább olvassa a levelet, bár nem talál benne semmi mást, ami említésre méltó lenne, csak félvállról válaszol a kérdésre, fel sem fogva igazán.
- De, gondoltam egy pszichológusra, a kölyök mostanában furcsán viselke… na várj… - Gyanakvón pillant fel és bármit is lát a másik arcán, attól valami átkattan az agyában. – Ugye véletlenül sem arra céloztál az imént, hogy dugom a kicsiket? – Megnyúlik az arca, a szemei kikerekednek, a zavar mint vörös pofon jelenik meg a fehér bőrön. – Mégis minek nézel te engem?

16+
Elliot

Megvonja a vállát, a kérdésre ez a válasz noha csak egy másik kérdés, közel sem kielégítő, mégis tartalmazza egy állítás körvonalait, oszlopos, fő tagjait, árkádjait, kövezeteit. Számít egyáltalán más történt? Attól, hogy létezik, még... kesereghetne, hogy Kyndeyrn története sem érdekel senkit, mert nem csal könnyeket a NAGY TÚLÉLŐ szemébe a halála, ecsetelhetné, de nem teszi. Pedig egy gondolat erejéig komolyan felmerül benne a lehetősége annak, hogy erre a kérdésre létezik válasz, és ő a birtokában van, és ha megfeleli a kérdést az valamit megválaszol, ad valamit, aztán inkább mégis hallgat. Elmerül Elliot szemléletében. Ha őt nem is, saját magát csak kifosztaná ezekkel a szavakkal és neki sem adna semmit. Semmi többet, semmi újat, és főleg nem jót. Haszontalan lenne. Igaz, hogy nem egy mintabarát, sőt, még azzal sem vádolható meg, hogy tisztességes, funkcionális emberi kapcsolatot tart fenn Elliottal, de ebben igyekszik nem rontani mindkettőjük állapotán, ha megteheti, hogy ne tegye. Igaz, nem tesz magának szemrehányást sem a titkok miatt, amik Elliotot dühítenék, de hát, mindkettőjüknek megvannak a maguk alapvető őszintétlenségei ebben a kapcsolatban, és az övéi még fiatalabbak, mint Ellioté. Ez nem annyira Mardekár-függő, mint inkább az emberi gyengeség megszokott velejárója.
- Egyszerűen kriminális, hogy úgy mondod, ahogyan az emberek a futóférgekbe botlanak bele. Időnként elszaporodnak ez van, mintha nem is szexelnének a "nőkkel", meg ugye a futóférgekkel se szokás - védekezezni ellenük viszont egészen könnyű. Amilyen gyorsan csak lehet igyekszik kimenekülni a témából, ha már olyan óvatlanul belemászott, még csak nem is most, és még csak nem is bánta meg, a vakvágány viszont nagyon is kedvére való, megszélesedik a sütiharapdáló, nyaldosó mosoly a képén, egészen vigyor lesz belőle, ahogyan válaszol.
- Nikolai farka, orientáltsága és kapcsolattervező kiskalauza. Ó hol járt Woooodrow hooool? - dalolja kiélvezve a másik zavarát, mint a zamatos sütemény minden egyes morzsáját, merészen belebámul a kitágult szembogarakba, megmerítkezik sikamlós rémületükben. - Le is írhatom. Vagy inkább lerajzoljam, hogy mire gondoltam a szó alatt? Ugyan már Elliot, ezen nem kell gondolkodni! Ezek a dolgok csak úgy megtörténnek, ott vannak körülötted, nem próbált meg soha csőrözni veled? Megtapogatni? Vagy inkább másokat, te még elég kicsi voltál az utóbbi időig. Apádat? Others? Biztos láttál már bármilyen arra utaló jelet, hogy neki is vannak nemi vágyai! Felnőtt férfi! És ott éltek egy nagy házban. Egyszerűen csak lehetetlen, hogy gondolkodás nélkül is ne láttál volna legalább valamit. Büntetésből nem szokták veled takaríttatni a szobát? Egy igazán meg sem nézett magazin is árulkodó lehet - a beszéde egyre hadaróbbá, sodróbbá válik, lehet, hogy a jövő egyáltalán nem érdekli, de a jelenbe sokkal többet szeretne belezsúfolni, mint amennyi egyáltalán lehetséges, végül kénytelen sóhajtani, mintha legalábbis ő maga is egy nagy gumipókot nyelt volna be finomságok helyett. Nem törődik a bestiákkal, a szemeit a fiún tartja, még ha nem is vár komolyan választ mindegyik arcpirító kérdésre, egyszerűen csak élvezi a zavarát.
- Hát igen, a jóhír viszont... Mallard, érted, a legtöbb ősöm és rokonságom a mardekárba járt, ha kikeresed a legősibb családi köteteket, vagy megkérdezed Magnolia nénit - akivel Elliot soha nem találkozott még - a családunkat Malazárhoz kötik, Mallard-Malazár, módosulat. Persze, ennek valószínűleg sok alapja nincs, csak a középkorban még jól esett ezzel felvágni, meg egyes sötét helyeken el lehet adni ezzel a termékeket. Vagyis lehetett, a lényeg a lényeg, hogy a Mallard-hírnév soha nem lesz szívügye egyetlen felügyeleti szervnek sem  - összegzi végül, és pecsét a száján az érintés, mered is egy jó nagyot, és már éppen nyitná a száját, amikor megérkezik a veszély maga...
Felháborodott pillantással bámul fel a nőre, el sem tudja dönteni, hogy felhorkanjon-e, vagy nevesse telibe, úgy durván arcba, a fogai között a morzsákkal, a nyelvén a jókedv árnyékával sem, mert nagyon is telibe találta a témát a feltételezéssel. Végül csak egy hiú mozdulattal hátrafésüli a szeméből a haját, néma, lassú, szinte fenyegető kérkedéssel, a mozdulatnak van egy olyan tiszta üzenete, hogy :"lehet hogy nem vagyok valami szép, de olyan csinos és ápolt nősténynek látszom, amilyennek maga Madam Cvikker még kiscsibekorában sem, szóval próbálkozzon még megsérteni emiatt, és meglesz a következménye". Egyébként nincs a fürgesége csúcsán, lehet a varangy Elliotért, csak amikor a zavaró nőszemély elhúzza a csíkot, akkor gördíti oda az asztalon keresztül a hörcsöggolyót, ami amúgy kiváló a varangyjószág tárolására is.
- Jah, tényleg elég gázos, de azért látod, egy kis enyelgés, és minden nyomot el lehet tüntetni - nyalja végig a száját ott, ahol az érintés letörölte róla a cukormázat, a vigyort úgy látszik, hogy mjd az fogja csak letörölni róla, ha megint a jövővel kell foglalkoznia.
- Te miért akarsz továbbtanulni? Egyébként... érdekel a nyílt nap, ha megszervezed Nikolaijal. Akkor biztos elengednek a suliból, most meg ugye be vagyunk zárva, ééés... legalább beszéltek. Lehet kiderül a titok is. Meg aztán rég láttam - nem mintha neki úgy bármi oka kéne arra legyen, hogy lássa a fiú nagybátyját. Megvakarja a hajtövét, előrekönyököl, az ujjait összefűzi a pergamenje felett.
- Lehet terhes a nő. Vagy öröksége van. Vagy zsarolja. ... hogy mi? - pislant majdnem olyan meghűlt-rémülettel a pszichológus említésére, mint ahogyan Elliottól hallja a dugás szót. Bólint.
- Merlin szakállára, mégis mi másra céloztam volna? Szerinted mégis mire gondol mindenki más, amikor látja Coreyt, és mire gondol Corey, amikor rádnéz? Persze, lehet, hogy nem csapna rögtön a lovak közé, hadd szóljon, először csók, egy kis tapi a kék takarók, összehajlás a könyvtárban, séta a parkban. Már harmadévesek igaz? Csók a szárnyas vadkan mögött, a tiltott rengeteg fájának döntött izmosabb smár, esetleg egy kis seprűlovaglás a szélben, és talán majd a nyári szünet fülledt vége táján jönne a dugás. Igazán... - lehajtja a fejét, nem szabad röhögni, de a vállai megrázkódnak és nem a suttogás került ilyen erőfeszítésébe.

Neki számít mi történt. Mindenkinek a saját drámája a legfontosabb, mert az ő történetének ez a csúcspontja, ez a horrorja, minden borzalma és szörnyűsége, egyszerűen csak nincs olyan, hogy ez semmi lenne és nem, egyáltalán nem érdekli, hogy a nagykis túlélőnek nem csal könnyeket a varangyzöld szemeibe.
Az ilyen őszintétlenségekkel csak egy a baj: minél tovább tartanak, annál nagyobb károkat okoznak. Persze ez nagyjából senkit nem érdekel, mert a kellemetlenségeket jobb elodázni és reménykedni abban, hogy úgysem kerülnek elő többet, az okklumentornak meg nem tűnik fel egy idő után, hogy hasonszőrűvel van dolga. Nincs olyan, hogy nem derül ki. Vagy vallás, vagy vallatás lesz a vége és ő – szerény személye részéről – az előbbit tartaná illőnek.
Nem mintha a szőke nem tenne magasról arra, mi illő és mi nem, csak ezen a ponton Elliot még nem látja olyan kristálygömbtisztán a trágár jövőt, mint az illene, ha méltóztatott volna legalább elgondolkodni egyetlen másodperc erejéig, hogy felvegye eme tökéletesen értelmetlennek ítélt tantárgyat.
Lapos pillantása amolyan tipikusan Elliotos, ez már nagyon is emlékeztet a régi szép időkre, akkor alkalmazza, amikor valaki oltári nagy ostobaságot mond. Vagy alpári nagyot. Vagy mindkettőt.
- Csak azt mondom úgy tartja őket, mint más az ágymelegítőit, nem gondolom, hogy különösebb tisztelettel kellene adóznom irányukba. – Mert a szex számára egy nagyon túlértékelt dolog. Legfőképpen azért, mert nagyjából annyi köze van hozzá, mint Hagridnak a tanításhoz; valaki mondta, hogy csinálja és most mindenki elhiszi neki.
- Úristen NE. BESZÉLJ. NEKEM. NIKOLAI. FARKÁRÓL. – Ez kicsit hangosra sikeredett, enyhén betikkel a feje, néhány másodéves két polccal arrébb kagylózik, mintha muszáj lenne. Elliot legalább észreveszi magát a kissé hangosabbra sikeredett polcontúli összenevetésnek hála, beharapja a száját, bemutat egy laza facepalmot. – Meg ne próbáld! – Sziszegi Mardekár Malazárt megszégyenítőn, alig ráng az ideg az arcában, ahogy a szemét dörgölve hallgatja sok választása nem lévén azt a… - Saladin… - …borzalmat, amit valamiért a hülye nemsokáralapos kígyója úgy gondolja, hogy _MINDENKÉPPEN_ szükséges megosztania vele. – Istenem fogd már be, semmi tisztelet nincs benned? Az apámról és a nagybátyámról beszélsz. – És a legszörnyűbb az egészben, hogy vizuális típus. A kreativitás átka, a szőke kiejti a száján, ő meg elképzeli, mert ez így működik. Nikolai okklumenciaórái épp most törnek szilánkosan ripityára, mert szabályosan ég a feje a sok sületlenségtől. Nem is válaszol. – Ha még egy szót szólsz Nikolairól, vagy Michaelről, esküszöm rajtad gyakorlom a főbenjárót. Csak hallgass, Saladin. Mélyen és bölcsen. – Mélyen…? Nem akar mély dolgokról gondolkodni. Merlin szakállára…
Eltelik némi idő, míg úgy ítéli meg, hogy a fiú visszaépítette az intelligenciaszintjét a megfelelően intellektuális mederbe.
- Nem mintha ismerném. - Mormog közbe mintegy mellesleg, még nem sikerült teljesen levetkeznie (haha) az előbbi performansz áldatlan hatásait, úgyhogy ennek fényében nincs is túl rózsás kedvében, bár az arca kezdi visszanyerni normális sápadt színét. Ellenben az emelt hangú letorkollásnak megvan az a súlyos következménye, hogy a Keselyű prédaállatnak nyilvánítja őket és hát… nagyon igyekszik, hogy a nőszemély RÁ figyeljen és ne az arcoskodó szőkére, akit lánynak néztek. Sötét, kárörvendő elégtétel fészkel belé kis háziszörnykedvencként.
- Hmpf… - Ez ősembernyelven a „faszt enyelgés” kezdetű nóta volt, de hát Elliotnál már csak ilyenre futja, amíg igyekszik NEM a szöszi nyalakodását nézni. Megfogja helyette a golyóbist, feloldja a dermesztést, kihalássza a gumipókot a friss tócsából, aztán átgördíti a brekuszt az asztalon. Csak akkor derül fel némileg (ami Elliot esetében olyan hatáskülönbség, mintha a pokolból kiszakadt viharra hirtelen verőfényes napsütés virradt volna), mikor a fiú belemegy a nyílt napba.
- Oké. Lebeszélem vele. - Nem sok reményt fűz hozzá, hogy kedvet kapna ezért valamiféle jövőtervezésre, de azért… valamennyit mégiscsak.
- Ez… hosszú történet. – Utal már a saját továbbtanulására, megdörgöli az állát, mielőtt kipillantana az ablakon. Új szokása szerint mindenhova néz, csak Saladinra nem. – Dióhéjban, gyerekkoromban volt egy képzelt barátom, akiről kiderült, hogy tényleg létező személy volt és… meghalt. Azóta foglalkoztat a halál kérdésköre, a nekromágia… kézenfekvő választás. Esélyt ad, hogy tanulmányozzam a másik oldalt is. – Már szerinte. Tipikusan az a kezdetű történet, ami után elszabadul a zombiapokalipszis, vagy egy rakás dühös szellem, akiket aztán nincs mágus a bolygón, aki képes lenne visszazárni.
- Azt hiszem, ennél komplikáltabb kell legyen az ügy. - Nagy eséllyel sokkal szívesebben beszélne erről, mint ami ezek után következik, de mintha Saladinban megint elszabadult volna egy benneragadt nyalásnyi pokoltüzében edzett szalamandra.
Senki nem mondhatja, hogy nem türelmes. Hogy nem adja meg a másiknak a tiszteletet, amit abszolút semmilyen szinten nem érdemel meg jelenleg azzal, hogy végighallgatja. Egy pontig. Aztán valahol a fának döntött izmosabb smártól szárnyalva a dugásig egy ponton elpattan benne valami, a cseresznyepálca lendül, a fiú pedig hirtelen már csak tátogni tud.
- Először is, idióta vagy. Másodszor, Corey remélem arra gondol, hogy az istenének maximum a templomban térdelhet, különben akkora pofont kap, hogy azt is megbánja, hogy megszületett. Harmadszor, továbbra is idióta vagy. Negyedszer pedig, az életben nem tudnék rá így tekinteni, mert bármennyire is nehezen fér a kis perverz agyadba, Corey _GYEREK_, mintha az öcsém lenne azt leszámítva, hogy az öcsém _HALOTT_, szóval nem bazmeg, nem dugom a srácot, röhögjél magadban. Hülye kígyó. –
Becsapja a könyvet és felkapja a táskáját, gyilkos pillantása találkozik Madame Cvikker fúriatekintetével.
- Ne fáradjon, már itt sem vagyok. – Vállra rántja a szíjat, a pálca szinte vibrál a kezében a felgyülemlett feszültségtől. Hülye Saladin. Hülye okklumencia. Kibaszott pálca.
Fogalma sincs, miért reagál ennyire érzékenyen és pillanatnyilag nem is akarja tudni.