+  Roxfort RPG
|-+  98/99-es tanév
| |-+  Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola
| | |-+  Nyugati szárny
| | | |-+  Kis udvar a mohás szökőkúttal
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Kis udvar a mohás szökőkúttal  (Megtekintve 279 alkalommal)

Mrs. Norris
Maffiavezér
***


,, a T E J hatalom ,,

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2015. 02. 26. - 10:55:24 »
0

Ez a hely a Griffendél diákjainak törzshelye. Egy kicsiny, négyszög alakú keringő található itt, az árkádok árnyékában padokkal. Egy apró, kövezett területet fog ez körbe, melynek közepén egy rég kiszáradt szökőkút mohásodik. Az, hogy miért nem működik a csobogó, rejtély, de hiába is próbálnád megjavítani.
Naplózva


Clementine Banks
Hugrabug
*


Napsugár

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2017. 07. 05. - 18:35:12 »
0

~ Blue

Úgy egy fél napig erősen reménykedtem benne, hogy Belby mesterkedése nem fog annyira az arcomba robbanni, mint ahogy elsőre tartottam tőle. Egyfajta törhetetlen optimizmus munkált bennem, talán egy szemernyi naivitás, hogy csak én reagáltam rettentően rosszul mindenre, és nem lesz itt semmi baj, nem fog fenekestül felfordulni az életem.
Hát persze. Hát hogyne…! Meg a jó fészkes fenét nem, mi?!
Soha életemben nem zavart túlságosan, hogy egy hálókörleten kell osztozkodnom Charismával. Többnyire nem szoktunk szólni egymáshoz, én legalábbis talán még életemben nem kezdeményeztem vele beszélgetést, és még szerencse, hogy a teljes szobánk nem tartozik a holdudvarába, mert akkor mondjuk tényleg elviselhetetlen lenne, de rosszabb napokon elég volt egy jól irányzott bűbájjal kizárni mindenki hangját az elhúzott ágyfüggönyökön túl, és elviselhető volt minden. Hát, most nem az. Életemben először tapasztalom, hogy Belby bizony mindenhol ott van, folyton beszél, és mostanában ráadásul rettentően sokat beszél rólam. És ezt azért pont elég nehezen viselem. Elég erősen eltérnek így a hétköznapjaim attól, ahogy eddig éltem őket, úgyhogy nem. Sajnos nem jött be: Montrego hülye húzása bizony tényleg az én arcomban robbant fel, és kísért azóta is, minden átkozott folyosószakaszon, minden átkozott sarokban, és még a saját hülye hálószobámban is…!

Ennek megfelelően lelkesen elkezdtem kialakítani olyan útvonalakat, amelyek Charisma-mentesek. Ez mondjuk igazi kihívás, mert évfolyamtársak lévén elég sok a közös óránk, vagyis sokszor indulunk ugyanarról a helyről, ugyanabba a pontba, de legalább trenírozhatom a kreativitásomat, és a helyismeretemet. Minden óraközi szünet szolid szenvedés, és nem mintha amúgy rettentően aktív diák lennék, de újabban különösen igyekszem minden órán csakis a jegyzeteimbe, meg a könyveimbe bámulni, hogy ne találkozzon a pillantásom mások mohó kíváncsiságtól, vagy épp rosszindulattól csillogó tekintetével. Elég utálatos ez az egész… megvannak viszont azok a helyek, ahol Charisma nem túl sokszor jár: bizonyára azért, mert nem elég forgalmasak, vagy érdekesek ahhoz, hogy ott jól érezze magát, és ennek fényében én viszont elkezdtem folyton ezeket a kevéssé forgalmas helyeket látogatni, hogy legalább az órák után legyen egy kis nyugtom, mielőtt kénytelen-kelletlen visszamennék a Hugrabug klubhelyiségébe.

Választott magányomat viszont annyira azért mégsem élvezem. Nem vagyok én holmi remete, csak mert eddig viszonylag elkerültek az iskolai pletykálkodások, szeretek én a barátaimmal lenni, meg voltaképpen bárkivel, aki nem vesz meggondolatlanul a szájára… úgyhogy eléggé örülök, amikor Blue jellegzetesen vöröslő üstökét pillantom meg a kis udvarban, ahova belépek. Bár igaz az is, hogy általában erre azért járok, hátha itt van ő is, vagy bárki más a Griffendélből, akit Belbynek még nem sikerült agymosnia. Rendszerint indulatosabban reagálnak a buta pletykákra a büszke oroszlánok, míg én inkább csak kimondatlanul puffogok, és egy kicsit… hát, hiába, kicsit jól esik, hogy azért van, aki nem hisz el mindent, amit hall, és hozzám hasonlóan felháborítónak tartja az efféle hülyeségeket.
Baráti társaságnak pedig mindennél jobban örülök most. Szükségem is van rá, nem tagadhatom - Blue…! – már jó pár lépés távolságból integetve szólítom meg a lányt, és csak akkor fékezek le, mikor mellé érek - Nem bánod, ha…? – a kezemben szorongatott könyvekkel arra mutatva utalok csak arra, hogy leülnék mellé a padra. Már a könyvtárban sincs nyugta az embernek, úgyhogy újabban a házimat is a legvéletlenebbül kiválasztott helyeken szoktam írni.
Naplózva


Mathias Montrego
Adminisztrátor
***


nyolcadéves amnéziás

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2017. 12. 03. - 20:04:42 »
+1

zene:AW- Tired



’I see those tears in your eyes
I feel so helpless inside'


~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~



Az Elliottal való összetalálkozás és az azt követő kiadó béli látogatás után azt hinné az ember, hogy fejvesztve rohanok Clem után. Valahogy mégsem ez történt. Okolható lehetnék ezért én vagy a húgom, aki történetesen szétcincálta Merlinkét örömében, de jobbnak láttam nem túráztatni a kutyát. Sem magamat. Lássuk be, a legutóbbi elválásunk minden volt csak épp baráti nem. A ki nem mondott sérelmek még mindig ott mardosnak, ahogy a vitánk parázsló írmagja is. Ezen persze segít valamelyest a macskának elvarázsolt Merlin jelenléte, legalábbis mivel annyira kis béna, hogy csak röhögni tud rajta az ember, de persze azért nem feledteti el teljesen a tényeket. Mégis csak egy bentlakásos iskola ez véges számú tantermekkel és privát szférával. Amilyenek itt a rossz nyelvek (és nem csak Belbyé) pikkpakk kitudódik, hogy hajba kaptunk, ezt pedig nem akarom megvárni. Még előtte kellene lépnem, de húzom az időt, ameddig csak lehet. Nincs kedvem újabb idegeskedéshez vagy egy újabb vitához. Márpedig a Kalamáris kiadó témaköre biztosan az lesz.
Valahogy Clem is eléri, hogy kerüljön engem. A rendszerint megszokott találkahelyeinket nagy ívben kerüli (mondjuk többnyire én magam is), de még a folyosón is egyszer futottam össze. Igazán nem panaszkodhat, van ideje tanulni a semmit nem számító vizsgáira legalább...
Nyers epével gondolok erre a tényre, mint valami rossz mumusra miközben bepillantok az egyik terembe. Üres. Ez sem nyert.
Lehet egyszerűbb lenne a Hugra klubhelysége előtt várakoznom (végtére is előbb vagy épp utóbb biztosan befut, ha más nem aludni), ám nincs kedvem ennyire nyílt színen elregélni a fantasztikus ötletem, ami miatt a nyakam szegi. Inkább maradnék valami félreeső zug védőbástyája mögött, hogy ott ordítsa le a hajam, mert hát úgy talán nem tudja meg azon nyomban a fél iskola (a pletykásabbik fele persze), hogy fasírtban vagyunk.
Már épp leteszek arról hogy ma megtaláljam, miután két órája kóborlok utána, remélve hogy belebotlok, de eddig végig vakvágányra értem mikor a griffendélesek mohás szökőkútja úszik be a perifériámba.
Nem igazán értem mi haszna van egy nem működőképes dísztárgynak, és talán el sem morfondíroznék rajta ha nem szúrnék ki egy az oldalában gubbasztó alakot. Mintha a Kócos néven elhíresült Dakota lenne, akivel anno karácsony előtt szorultam be a banyás folyosószakaszra, de közelebb lépve rá kell jönnöm, tévedtem. Ez a lány nem kócos, mindössze talán zilált.
Innen nem tudom megállapítani hogy sír-e, szomorú, vagy éppen olvas, így csak megindulok kissé furcsállva, mégis mit keres itt egyedül. Legrosszabb opcióként ő is elhajt, mint mondjuk a húgom mikor Williamsonnal rajtakaptam. Elég szörnyű hogy azzal a bájgúnárral enyeleg, és még ő osztja az észt Clemről! Menet közben Merlinke is felkel, és előfurakszik a táskából. Csúf külleme ellenére még így is cuki, bár tény, hogy kutyaként formásabb. Igazából remélhetőleg csak egy hétig kell átváltozva itt raboskodnia míg nem intézek neki jobb helyet.
S mintha csak ezt unná meg... fogja és önállósodik. Mire kettőt pislogok iugrik a táskából és eliramodik az alak felé. Bosszúsan figyelem a kis fürge lábacskáit ami után igazán kár szaladni, ugyanis utolérhetetlen.
- Hali bocsi, de... - kezdem, mivel mégis megzavarja szerencsétlen iskolatársamat ez a kis rakoncátlan dög, s meghökkenek mikor Clem pislog fel rám a szokásos bájos arcával. Mintha csak rám várt volna, és semmi nem történt köztünk, ami pedig nagyon is megesett.
- Napsugár! Öh... - hirtelen nem tudom mit is mondjak. Pedig kellene. Érzem hogy kellene. - Szia. Jól vagy?
Hülye kérdés. Nem kuporogna itt egyedül, ha jól lenne.
- Ez nem a griffendélesek területe? Mit keresel itt?
Ártatlan képpel kérdezem és valójában ugyanezt feltehetné ő is. Bár a válasz amit kapna (hogy épp őt kutattam) csak bosszantaná. Elmélázva nézem Merlint, aki már vackolná is be magát a lány ölébe vagy legalábbis a kezei közé némi simogatásért. Kéjenc dög!
- Bemutatom Merlinkét! - intek a kutya felé, mintha mi sem lenne természetesebb pedig... hát igen. Ez is épp ugyanúgy magyarázatra szorul, mint oly sok minden más.

Naplózva



Clementine Banks
Hugrabug
*


Napsugár

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2017. 12. 03. - 20:25:17 »
+1




***

Jó lenne azt mondani, hogy felüdülés volt a tavaszi szünet, és jó volt energiával tele visszajönni az iskolába, egy újabb hónap kezdetére, egy újabb hónappal közelebb egy olyan búcsúhoz, melyre talán fel sem voltam készülve igazán.

De a szünet valahogy rettenetesen félresikerült, a vége legalábbis mindenképp, úgyhogy sok örömmel nem tudtam visszagondolni rá, meg aztán még igaz marad az is, hogy a vizsgák, és a roxforti tanulmányaim vége csak egyre közeledik, minden egyes nappal, minden egyes ébren töltött pillanattal. Talán várnom kéne a kirepülés pillanatát, kicsit olyan ez, mint a felnőtté válás egy fontos állomása, de még annak ellenére sem tölt el felhőtlen boldogsággal, hogy most már legalább nem csak vakon fogok ugrani, hanem tudom, merre indulok tovább. A terv megléte egy kicsit mondjuk megnyugtat, de a boldogság még várat magára. Szerintem fog is, amíg el nem jutok erre a bizonyos állomásra, és meg nem bizonyosodom róla, hogy tényleg nem csak a fejemben hangzik jól ez az egész. De hát ezelőtt még túl kell élni a tanévet, le kell tenni a vizsgákat, és kétlem, hogy tétlenséggel tölteném majd a nyarat.

Kicsit olyan, mintha mostantól kezdve, igen, már mostantól kezdve nem lenne megállásom életem utolsó pillanatáig. Azért ez kicsit ijesztő.

És mint olyan, ez épp elég, hogy ne keressem mostanában a forgalmas helyeket. Amúgy is, mióta Belby először kiszemelt magának (és mondjuk tart ez nagyjából azóta is, bah), számtalan olyan útvonalat kiterveltem mindenféle úticélhoz, amit nem sokan használnak, ugyanígy remekül felderítettem a kastély olyan zeg-zúgait is, ahol nem kimondottan a szokásos társaságom, meg a nem kívánatos egyedek ütik el az idejüket. Ilyen például ez a félreeső, félig szabad ég alatti kút is, ahol többnyire griffendélesek szoktak lógni, bár nem kizárólagosan. Szeretek itt lenni, mert sokan igazából nem használják, általában elég csendes, nem nagyon szoktak sem zavarni, sem furán nézni rám, az ilyesmit pedig értékelni kell.
Most épp lelkesen pepecselek egy utolsó pillanatban befejezett dolgozatom átnézésével, és nem nagyon izgat, hogy jönnek-mennek-e itt emberek, ismerősök, elég jól ki tudom zárni a külvilágot, egészen addig persze, amíg valami négylábú nem igyekszik felugrani rám, akit követ a gazdája is.

Pontosabban: akit követ Mathias.
Hülyeség lenne azt hazudni, hogy nem kerültem egy kicsit a visszautazásunk pár napja óta, de nem egészen tudom, hogyan is érzek most vele kapcsolatban. Nem mintha alapjaiban rengette volna meg iránta az érzéseimet, ennyire talán nem vészes a dolog, de az biztos, hogy haragszom rá. Már nem olyan „azonnal leordítom a fejed, ha megszólalsz” módon, de neheztelek rá azért, ahogy viselkedett nálunk, vagy inkább azért, ahogy vélekedik rólam, meg az eltervezett jövőmről. Ez az egész… nem jó jel. Vagy csak én látom túl sötéten a helyzetet, mindenesetre tény, hogy nem igyekeztem különösebben keresni a társaságát, és elég jól el tudtam foglalni magam nélküle is.
- Szia. Persze, jól vagyok – válaszolom meg a kérdést úgy, mintha nem érteném, miért ne kéne jól lennem, ugyanis a vele történteket leszámítva kivételesen semmi egyéb panaszom nincs. Az még annyira nem rossz összkép, bár tény, hogy elég nagy zabszem. Megvonom a vállam - Szoktam ide járni, jól lehet tanulni itt tavasszal – nem mintha alapvetően egyébként meg kéne magyaráznom neki, hogy miért vagyok ott ahol, vagy talán már itt tartunk, ebbe is részletesen be kéne avatnom, csak hogy aztán ne utólag sértődjön meg rajta?

Észre sem veszem, hogy egyébként közben reflexen hagyom, hogy a kis szőrgombóc a kezem ügyébe fészkelje magát, és csak akkor pillantok rá, amikor Mathias is rá tereli a szót – és akkor nézem meg először alaposabban is - Húha – csúszik ki a számon akaratlanul is, miközben a fülét vakargatom, és nem tehetek róla, de homlokráncolva fel kell tennem egy nagyon fontos kérdést, ami kivételesen nem a kapcsolatunkat érinti - Ő most kutya, vagy macska akar lenni…?
Naplózva


Mathias Montrego
Adminisztrátor
***


nyolcadéves amnéziás

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2017. 12. 03. - 20:51:42 »
+1

zene:AW- Tired



’I see those tears in your eyes
I feel so helpless inside'


~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~



Tényleg idilli lenne a pillanat, ha nem abban a cipőben járkálnánk, amiben vagyunk. Nincs senki a közelben és talán még élvezhetném is a helyzet adta kényelmet, de... Clem szavai rögvest elveszik a létezés értelmét is.
- Szoktam ide járni, jól lehet tanulni itt tavasszal –
Tanulni....! Tanulni, érted? Eszem megáll!
Ez ránt vissza abba a kőkemény valóságba, amibe Clem tényleg kifejtette hogy ő tanul mégpedig a semmiért. Pedig tényleg egy percre úgy éreztem valami rossz fajta álomban éltem eddig.
- Aha... - szőröm ki a fogaim közt a választ, de talán nem kellene. Jobb lenne ha nem tenném. S minekután nem tudok mit kezdeni magammal inkább csak a hajamba túrok miközben Merlin már el is éri a célját. Hát ez hihetetlen!
Clem homlokráncolós arca semmi jóval nem kecsegtet és egy fél percre kihagy egy ritmusnyit a szívem, míg ki nem böki a számára nyilvánvaló, de számomra sokkalta idegesítőbb kérdést:
- Ő most kutya, vagy macska akar lenni…?
- Öh... - hirtelen nem is tudom mit válaszoljak. Mi a helyes? Végül is nem óhajtok hazudni neki, mert hát Lyana csókja (csók volt az?) már így is épp elég, de Merlin biztonságára is gondolnom kell. Na nem mintha Clemről feltételezném, hogy rohanna a házvezető tanárjához... Lancaster meg úgyis elvan a rózsáival meg a tárgyázással napestig mintsem azon botránkozzon hogy egy mardekárosnak mennyire csúnya macskája van.
- Valójában kutya. Csak hát átmenetileg kénytelen voltam elhozni, így macskává varázsoltam. - vállat vonok, mintha nem lenne nagy szó, pedig tudom mennyire szarul elbájolt lett. Hát a kivitelezés nem mestermű de a célnak pont megfelel és amúgy sem érdekel külnösebben. A fő hogy ezt a hetet túléljem vele és lassan már úgyis itt a hétvége és Roxmorts. Ettől pedig összezsugorodik és szaltót vet a gyomrom, mert hát Lyana és a megesendő találkozás kissé necces. Mindig minden necces ha róla van szó.
- Tudom, ne is mondd! - legyintek remélhetőleg Clembe fojtva a szót. - Még gyakorolnom kell az átváltoztatástant!
És ezzel úgy döntök kellően bemelegedtünk annyira hogy kibírjuk egymás társaságát két percen túl. Igaz ebben nagy szerepe volt a kutyának is, de ez már igazán részletkérdés. Inkább csak letelepszem Clem mellé nem túl szorosan, sőt inkább távolságtartón. Nem akarom, hogy fenyegetve érezze magát sem olyasmit rákényszeríteni, mit nem akar.
-  Majd adhatsz különórákat. Gondolom neked úgyis remekül megy.... - megeresztek egy gonosz fintort, de rögtön utána azért bűnbánóan bámulom őt. Eddig még sosem haragudott rám sokáig, leszámítva a legutóbbit és remélem most sem fog megorrolni rám. Gyenge poén de mégis csak poén és nem sértés... habár... egy inciripincit azért az is.
- Amúgy kerestelek. Majdnem két órán keresztül. - elcsendesedve szemlélem a szökőkút szélét, melyből semmi víz nem csordogál. Használhatatlan roncs.... épp ilyennek érzem alkalmasint magam. Fura... lehetnék akár egy rozoga ősöreg szökőkút is. Clem biztos segédkezne a kivitelezésben.
- Gondoltam beszélhetnénk a... - a vitáról? Vagy nevezzük inkább összetűzésnek? Mi a helyes verzió erre? -..a múltkoriról.
Elhúzom a szám, mert ha most megszakít és belök valami, erre nem érek rá, szöveget akkor biztosan lekoptat és onnantól kezdve tényleg olyan útra térünk, ami egyenesen valami rosszhoz visz. Ezt pedig nem akarom.
- Én jót akarok neked, Napsugár! Tényleg. És épp ezért szeretnék más opciót is ajánlani...
Miért érzem azt hogy egy nagy büdös pofont fogok kapni? Clem Banks nem a könnyezős fajta, és nem az, aki csak úgy beleegyezik a dolgokba csak úgy. Őt meg kell győzni és be kell törni. Mint holmi rossz csikót. Eddig persze mindig jól ment, de most... most nem érzem, hogy fogást találnék rajta és ez gond. Baromi nagy gond.
Naplózva



Clementine Banks
Hugrabug
*


Napsugár

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2017. 12. 03. - 21:15:26 »
+1




***

Aha. Aha, mi? Majdnem nekiállok forgatni a szememet, de erőt veszek magamon, és inkább kitartóan a jelek szerint Merlinnek keresztelt kisállatot bámulom. Voltaképpen, egy kutyával/macskával minden sokkal egyszerűbb, mint az emberekkel. Egy bagollyal meg mondjuk végképp, mert nekik aztán van akkora szabadságigényük, meg saját akaratuk, hogy ne legyenek ott soha, amikor sok jó nem származhat belőle. Ubul meg mondjuk sosem volt százas, úgyhogy egyetlen olyan alkalomra sem emlékszem, amikor teher lett volna gondoskodni róla. Mathiast viszont háziállattal látni… hát, elég bizarr, valahogy ez jut eszembe rögtön, nem is értem, hogy honnan szedte, hiszen a szünetben egy szó sem esett róla. Mondjuk jelenleg szerintem ez a legkisebb problémánk…

- Én inkább arra gondoltam, hogy nem tudod úgy elvarázsolni, hogy ne csóválja a farkát, és ne lihegjen dorombolás helyett… - mióta is feltételezzük, hogy én biztos csak be akarok szólni neki? Eddig mintha inkább fordítva játszottuk volna ezt, régen neki voltak mindig rosszindulatú megjegyzései rám. Meg hát… a múltkor is, ezt azért ne felejtsük el, mert egy újságírói karriert egyenlővé tenni azzal, hogy „lesüllyedsz Rita Skeeter szintjére, és rólam (róla, értitek, egekre…) meg a társaságomról fogsz rosszindulatú pletykákat írni”, erősen ostobaság, és amellett, meglehetősen sértő is. Mintha ennyire nem ismerne. Mintha ennyire tartana képesnek. Mintha nem látna a magasba emelt orrán túlra. Én meg nem gondoltam, hogy ettől ilyen könnyen a falra tudok mászni. De nagyon úgy fest, hogy igen - És nem azért, mert béna vagy, hanem mert nem vagyok benne biztos, hogy ez lehetséges… - folytatom aztán inkább tárgyilagosan, mint kedveskedve.

- Szegényke. Biztos nincs túl sok kedve macskának lenni – gondolom, az azért kicsit szánalmas, ha elkezdek együtt érezni egy kutyával. Csak azért, mert tőle is azt várják, hogy valami más legyen, ami, mint ahogy Mathias azt várja tőlem, hogy majd az ő véleménye miatt mást akarok majd kezdeni az életemmel. Másfelől: milyen jó, hogy nem vagyok kutya. Nekem nem kötelességem csak úgy odaugrani senki pálcája elé, hogy jobb belátásra bírjanak.

Végül csak akkor pillantok vissza Mathiasra, amikor azt mondja, hogy keresett. Nem mintha ne esne egy kicsit jól, ha tényleg két órán át kajtatott volna utánam, de azért nem kell úgy tenni sem, mintha legkésőbb vacsoránál, a Nagy Teremben ne találhatott volna meg. Kérdőn nézek rá, már majdnem kicsúszik a számon, hogy „miért, mi a baj?” (mert valamiért már rögtön arra számítok, hogy baj van, ami bizonyára ott ül a kicsit összepréselt ajkaim szegletében is), amikor végül kiböki magától is.
Halkan sóhajtok, inkább összegöngyölöm tekercsbe a megírt dolgozatomat, visszasüllyesztem a táskámba, és Merlin fülének vakargatását sem kezdem újra, inkább a térdeimre csúsztatom a tenyereimet, és teljesen rá figyelek. Nem gondoltam, hogy előbb-utóbb ne kanyarodnánk vissza ehhez a témához úgyis, bizonyos tekintetben ez elkerülhetetlen - Oké, beszéljünk róla – hagyom rá halkan, noha annyiban semmi kedvem ehhez a beszélgetéshez, hogy nem tudom, mi újat mondhatnánk egymásnak. Én nem fogom meggondolni magam. Ha ő ezt nem képes elfogadni, legalább annyira, hogy ne tegyen folyton becsmérlő megjegyzéseket rám, és ne húzza fel magát rajta két percenként… akkor erősen el kell gondolkodnunk mindenen, amit esetleg terveztünk volna. De talán főleg neki – elvégre nem én hozakodtam fel holmi összeköltözések kicsit hirtelennek tűnő gondolatával…

Arra viszont igazán nem számíthatok, hogy holmi ajánlatokkal akar bombázni. Már most nem tetszik, hogy vajon miről lesz szó, arról nem is beszélve, hogy asszem elköszönhetek egy bocsánatkérés gondolatától is. Mondjuk valami olyasmi jól esne, hogy „bocs, túlreagáltam”, „bocs, ez a te életed”, „bocs, nem örülök, de igyekszem elfogadni”, vagy igazából, beérném valami aprósággal is, de attól félek, nem ez következik - Más opciót…? – ismétlem csak utána borús tekintettel.
Naplózva


Mathias Montrego
Adminisztrátor
***


nyolcadéves amnéziás

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2017. 12. 03. - 21:44:29 »
+1

zene:AW- Tired



’I see those tears in your eyes
I feel so helpless inside'


~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~



- Én inkább arra gondoltam, hogy nem tudod úgy elvarázsolni, hogy ne csóválja a farkát, és ne lihegjen dorombolás helyett…
Eltátom a szám a hirtelen jött felismerésben. Hát akkor ez a baj vele! A franca, le sem esett hogy mi nem olyan macskás rajta. Én végig csak arra koncentráltam hogy a fülei hegyesen felfelé álljanak és ne vágjon olyan morcos pofát mint szokott. Habár valószínűleg nem igazán élvezi az új külsőt, amit megértek....
- És nem azért, mert béna vagy, hanem mert nem vagyok benne biztos, hogy ez lehetséges…
Egy halk ó-t sikerül ugyan kinyögnöm de többre nem futja. Nem tudom ugyanis eldönteni, ez bók volt-e Clem részéről vagy egy bazi nagy sértés. Mondjuk a hangszíne kb semmit nem árul el annyira merev és már-már rideg. Ez azért elszomorít. Utálom, ha ennyire tárgyilagos és szigorú. Mint valami elcseszett rossz tanárnő!
- Szegényke. Biztos nincs túl sok kedve macskának lenni.
- Hát nincs. Valóban nincs. - vágom rá nyomban de el is hallgatok. Valahogy ez is azt juttatja eszembe nekem mennyi mindenhez nincs ingerenciám. Mondjuk az iskolához, a vizsgákhoz, a továbbtanulási agyrémhez, na meg ehhez az elkövetkezendő beszélgetéshez. Pont vele.
Csak remélni tudom hogy a kietlen környezet megmarad még jó pár órán át, mígnem Clementine robban, mint egy tűzhányó.
S már csak erre a gondolatra is megindul az adrenalin termelésem. Érzem ahogy bizseregni kezd az ujjam vége. Zavartan fonom össze ujjaim miközben ó sóhajtva, mely egyértelműen a nem tetszésének a jele de vonakodva mégis csak belemegy az elkerülhetetlenbe. Mondjuk nem a legideálisabb kezdés, de egynek jó. A többi... hát majd elválik.
- Más opciót…?
- Aha.
Bólintásom apró, és tényszerű.
- Más opciót. A szünet végén találkoztam az egyik ... barátommal, akinek a... barátja egy kiadó vezetője. Elliot ismer téged állítólag és bemutatott a... - miért ilyen nehéz kimondani hogy szeretője? - .. khm.. az írónak, aki épp munkaerőt keres.
Pislogok párat mint a ma született bárány. Mintha semmi közöm nem lenne úgy amúgy az egészhez és csak estimesét olvasnék fel a gyereknek.
- Ne húzd fel magad, amúgy is keresnek, tényleg, mert bővítik a részlegeket és... szóval gondoltam remek lehetőség lenne megnézned esetleg.
Vállat vonok, mintha mindegy lenne, pedig baromira nem. Akarom, hogy elmenjen, akarom, hogy ne csak a Próféta legyen, mint egyetlen opciója.
- Nat Forest rendes embernek tűnik - és meglepően hasonlít rám csak 20 évvel öregebben. És leszámítva hogy meleg. - .. és az iroda maga is... - tele van bámészkodó nőkkel, akik alig várják hogy egy ferdeszemű kínai összekólázza a zakómat és levetkőzzek nekik. Persze mindezt meghagyom balladai homálynak, mert ha Clem féltékeny lesz (tud vajon ilyet?) abban sem lesz semmi köszönet.
- Szeretne találkozni veled, mihamarabb. Én... szóval... írsz neki egy baglyot?
Egy behízelgő pillantással mondanám hogy megveszem őt kilóra, de esélyesen sosem volt az a fajta aki ettől elolvadt. Belé több ész szorult mint a Belby féle butuska lányokba és bár biztos kissé megingatom a szent sziklaszilárd elhatározását de esélyesen kevés lesz.
- A kedvemért?
Pislogok kettőt és nem állom meg hogy közelebb ne hajoljak felé. Valahol vágyom a cseresznyefavirágot idéző illatára és őrá magára. Hiányzik az érintése, a mosolya, a kedvessége... ám tudom hogy ez hiba. Támadásnak fogja venni a közeledésem és be fog zárkózni, mint legutóbb a saját fürdőszobájába. Valahol várom a fekete levest. Azért hogy mentsem a menthetőt még hozzátoldom, jelezve hogy nem vagyok az eredeti terve ellen sem. (Vagy mégis de nem kell ezt tudnia egy jófajta diplomáciai küldetés alatt)
- Ha nem tetszik még mindig ott a Próféta...

Naplózva



Clementine Banks
Hugrabug
*


Napsugár

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2017. 12. 03. - 22:03:04 »
+1




***

Az igazság az, hogy tulajdonképpen nem is számít, mit fog mondani. Már maga a tény, hogy másik opciók után kajtat – és mondhatja, hogy nekem, persze, de voltaképpen inkább saját maga miatt, és az ő véleménye miatt, mintha nem az én életemről lenne szó, hanem az övéről, vagy arról, az én életem milyen fényt vet az övére, aminek a gondolatától megőrülök –, bosszant. Mert nem kértem rá. Ha arra kérem, hogy segítsen, az egy egészen más dolog. De ahhoz, hogy segítséget kérjek, ahhoz bizonytalannak kellene lennem a döntésemben, és nem vagyok az. Azt hittem, legalább ezt elég jól sikerült a tudomására hoznom, de hamar emlékeztetem magam, hogy jobb, ha nem hiszek inkább semmiben. Úgy kevésbé fogok nagyot esni a pofámra, ha már a pofára esés elkerülhetetlennek tűnik, mondjuk mindkettőnk számára.

Szóval, igen. Nem nagyon tudok olyan dolgot elképzelni, ami most következhet, és hirtelen felülír bennem mindent. Főleg úgy, hogy csak azt látom, mennyire képtelen egyszer az életben (mert ó, persze, arra volt alkalmam bőven, hogy rájöjjek, Mathias mennyire az a fajta ember, aki megszokta, hogy az ő szájíze szerint történnek a dolgok, még akkor is, ha emberekről van szó) elfogadni, hogy valamin nem változtathat. Ráadásul egy olyan dolgon, amin eleve nem szükséges változtatni – szerintem. Annyi dolga lenne, hogy azt mondja, jól van, örülök neki, hogy tudod, mit szeretnél kezdeni az életeddel. Olyan nehéz ez? Bármit akarna tanulni, bármilyen munkára adná a fejét, engem csak az érdekelne, hogy ő szeresse és élvezze… tőlem miért olyan nagy kérés ez?

Még meg sem szólalt, de már szabályosan szomorúnak érzem magam. Most inkább szomorúnak, mint dühösnek, és mire a mondókája végére ér, én már két kézzel túrok a hajamba, a könyököm a térdeimre csúszik, a tenyereim meg leginkább arra szolgálnak, hogy a hajamból az arcom elé csússzanak és megtámasszák pár percnyi csend erejéig a homlokomat.
Ezzel nem tudok mit kezdeni. Ezzel a fajta akarattal, ami mindenáron bele akar szólni az életembe, a döntéseimbe, ezzel nem… vicces, nem szoktam meg én sem, hogy valamilyen szinten ne azt csinálnám, amit én akarok. Sosem voltam az a fajta gyerek, aki folyton valami hülyeségen törte volna a fejét, aki rossz társaságba keveredik, vagy bármi olyasmit csinál, ami miatt a szüleinek, vagy a tanárainak közbe kellett lépni. És épp ezért megszoktam, hogy nem ütközöm falakba, ellenkező akaratokba, melyek másfelé akarnának terelni, mint amerre magamtól is mennék. Nyilvánvalóan nem az első pasimtól vártam volna éppen ilyesmit, és ez elég szar érzés.

Leengedem a kezeim, kissé elgyötörten nézek rá. Ízlelgetem a szavait, még csak nem is érdekel annyira, hogy vajon azt az Elliotot emlegette-e nekem itt épp, ennél sokkal fontosabb ugyebár az a kérdés, hogy miért érzi szükségét, hogy efféle lehetőségeket kajtasson fel nekem - Nagyon ügyesen egy szót sem szóltál arról, hogy mégis miért és minek akarnának felvenni engem ehhez a szerkesztőséghez. Talán főzzem „az író” kávéját, és pecsételjem a leveleit? Mert azt kétlem, hogy egy kiadó hírszerkesztéssel és újságírással foglalkozna – igyekszem nyugodt maradni, lelkem rajta, én tényleg igyekszem, ahogy azon is, hogy ezúttal ne emeljem fel a hangomat már a második mondathoz jutva, mert onnantól kezdve biztosan megindulna a feltartóztathatatlan lavina… csak szolidan ökölbe szorítom a kezeimet az ölemben, és igyekszem úgy tenni, mint aki legalább egy pillanatig elgondolkodik ezen az egészen.
Pedig nem.
Naplózva


Mathias Montrego
Adminisztrátor
***


nyolcadéves amnéziás

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2017. 12. 04. - 22:05:50 »
+1

zene:AW- Tired



’I see those tears in your eyes
I feel so helpless inside'


~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~



Elég egyetlen kósza pillantást vetni Clementine-ra. Még a vak is látja hogy élből utasítja el az ötletem. Nem is ez fáj igazán (bár tény hogy szar érzés hogy ennyire értékeli a dolgokat melyek tőlem származnak), hanem hogy tulajdonképpen zsigerből utasítja el úgy, hogy fogalma sincs miről is van szó. Ki mondta könyörgöm hogy a főnök kávéját kellene kevergetnie? Vagy épp egyensúlyoznia? Arra ott van az irodai személyzet és amúgy sem akarnám hogy épp ő legyeskedjen Nat Forest körül. Még akkor sem ha történetesen tudom, ki irányt is táplál gyengéd érzelmeket az említett személy. Nem, én tényleg azt akarom Clem hasznosnak érezze magát, szeresse amit csinál és... hát jó helyen legyen.
Ismerem a Prófétát. És nincs jó véleményem róla. Ahova egy Rita Vitrol be tudja tenni a lábát (és még meg is tud élni belőle!) az akárki akármit mond, régen rossz. Teszek rá milyenek az olvasottsági mutatók, hány bagolyfordulást küldenek el reggel az előfizetőknek vagy hogy hány galleonért vesztegetnek a papírért. Még csak az sem érdekel hogy a hazám egyik legnagyobb lapjáról van szó. Egyszerűen tudom hogy nem Clemnek való és nem azért mert a lányból nézek ki keveset. Épp ellenkezőleg!
- És honnan tudod hogy nem épp egy ilyen részleget bővítenek vagy építenek ki? Komolyan Clem, muszáj mindenbe belekötnöd? Lételemed hogy kizsigerelj lelkileg?
Elhúzódom és mérgesen a térdemre csapok. Merlinke összerezzen a gesztusomra és egy vakkanós fújásszerű fura hangot ad ki magából. Nem túl meglepő módon választja inkább a Clemhez való bújást mint a velem való együttérzést. Ez mg csak rosszabbá varázsolja az am
úgy sem épp rózsás kedvemet.
- Ez csak egy lehetőség! Az ég szerelmére csak azt akarom hogy ne egyetlen opciód legyen. Írsz egy baglyot neki, elmész megnézed, ennyi! Semmit nem veszthetsz.
Semmit nem veszthet mindössze a makacsságát és az ellenem folytatott vitát. Nem a háborút veszti el, csak egyetlen csatát. Vicces hogy már ettől is boldog lennék. Valahol ugyanis pontosan jól tudom, ő már eldöntötte a dolgokat és esélyem sincs megmásítani azt. Fura, de nem zavar annyira ez a közelgő vereség, mint vártam volna vagy mint kellene.
- De tudod mit? Lehet jobb is ha nem teszed. Úgysem tetszene semmi, mert alapvetően is csak a rosszat keresnéd mindenben.
Bosszúsan állok fel. Valahol sajnálom az elúszott lehetőséget, mert kijártam neki az utat. Neki! Nem a húgomnak. Nem a legjobb barátomnak. Nem az átkozott macskára hajazó kutyámnak. Neki! Ő meg egy nyamvadt köszönömöt nem bír elejteni felém. Igenis szarul esik. És még én vagyok a hibás. Még ő van megsértődve! Pedig egy rohadt zakót (méregdrága zakót!) is feláldoztam Elliot szertelenségéért meg Forest engedélyéért. Hát ennyit ért... szánalmas!
- Ugyanúgy viselkedsz, mint velem is. Csak a rosszat látod meg mindenben. - hangom vészesen halkká válik, tekintetem kissé összeszűkül. Érzem hogy nincs miről beszélnem vele. Teljesen fölösleges mert minden egyes szócséplés már csak plusz érzelmet szül abból sem a pozitív fajtát.
- Majd keress meg ha megváltozik a hozzáállásod. Addig is megyek és lepasszolom az egyik ismerősömnél Merlint, hogy ő legalább ne itt sínylődjön!
Alig hogy kimondom az állat nevét, aki persze már hegyezi is a fülét lehajolok de csak annyira hogy kikapjam a lány öléből az állatot. Nem foglalkozom azzal hogy ellenkezik vagy mit mond és azt is hogyan. Csalódottságom immár átcsap egyfajta dacba mit csak tetéz a sértett önérzetem. Végtére is miatta kértem totálisan tök fölöslegesen egy szívességet. És még én vagyok lepocskondiázva. Hát ennek nem vagyok hajlandó az alanya lenni. Puffogjon miatta magában, de hagyjon engem békén.
Merlin halk nyüsszentéssel veszi tudomásul a tényeket, mégpedig hogy megyünk. Megyünk oda ahonnan elindultunk, a klubhelységbe. Bár... idő közben lehet ez változik. Megeshet hogy inkább a kviddicspálya felé veszem az irányt ha őt leraktam mert érzem hogy ki kell eresztenem a gőzt és erre ideális ha kiengedve pár gurkót elpáholom azokat. Tény hogy jelenleg őrző vagyok, de korábban mindig is másik poszton játszottam. Lehet kérnem kellene Deant egy helycserés támadásra. Clem eléri a pozícióváltásom. Örülhet...

Köszöntem!
A helyszín szabad!
Naplózva


Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2017. 07. 17. - 01:30:25
Az oldal 0.106 másodperc alatt készült el 36 lekéréssel.