Konyha

A konyha bejáratát egy gyümölcsöstálat ábrázoló festmény takarja. A Nagyterem alatt található, és pontosan úgy is néz ki, eltekintve persze attól, hogy a konyhában házimanók dolgoznak. Itt készülnek az ételek, melyeket az étkezések alkalmával a manók felküldenek a helyiség egy emelettel följebb lévő másába. A diákoknak elvileg tilos ide lejönniük, ám néha akad egy-egy tanuló, aki olyankor éhezik meg, mikor épp nincs étkezés a nagyteremben, és lejön ide. A manók persze örömmel kiszolgálnak mindenkit, nekik ez öröm. Azonban ha egyszer egy tanár fülön csíp itt valakit, az komoly büntetésre számíthat.

Shake it off

Willow Fawcett

+18

Azt hiszem, sokan képzelik azt, hogy ismernek. Feljogosítva érzik magukat a ténytől, hogy megdugtam őket, látták esetleg az arcom orgazmus közben, és hajlamosak azt hinni, ez jelent valamint - a szex csodálatos színház lehet, ha értjük a módját. Megint mások bizonyos közös szenvedélyek alapján ringatják magukat ebbe a hitbe, mert esetleg ők is élvezettel állnak a hozzávalók között, mindkettőnk arcát fűti az üst alatt lobogó láng. Egyiktől sem leszünk lelkitársak, sem barátok. Nincs szükségem barátokra, csak szövetségesekre és üzlettársakra. Így működik a világ. Kiábrándulsz mindenkiből, ha egyszer rájössz, mind megfogható ugyanazzal: a vágyak kielégítésével.
Ha már a vágyaknál tartunk, ez egy újabb olyan délután, amit a konyhában töltök. Hátam mögött épp csak sülni kezdett a macaron, elküldtem a manókat a dolgukra.. már elmúlt a vacsora ideje. Ez most csak az enyém.
Biztos kézzel pakolom el a korábbi hozzávalókat, most egészen mást tervezek megvalósítani. Nem tudom megállni, hogy ne mosolyogjak, látom az egyik keverőtálon tükröződni a már inkább vigyort, és előhúzom a zsebemből az értékes kis cetlit. Ki hinné, hogy ilyeneken fordul meg a világ, nem igaz...? A Mézesfalásban is be akarom mutatni, bár nyilván nem azt a változatot, amit most készítek el.
A legjobb fúvógumi egy kicsit máshogy... felnőtteknek. Mennyivel izgalmasabb olyan buborékokat fújni, amiket ha kipukkasztasz, a füves cigarettákra jellemző könnyed köddel borítja be a szobát?

Amíg a rózsaszín massza kezd megszilárdulni, készítek egy italt is. Unalmas teljesen józanul mulatni itt az időt, bár egy nyalat minőségi whiskey nem tesz senkit részeggé, legfeljebb a diadal reménye. Ezúttal csípős almabort készítek, amolyan pihenésképp, és elszórakozom egy kicsit a pohár öntésekor, mi történne, ha megszaladna?
A merengésemet a lehető legkevésbé érdekes ember zavarja meg. Felnézek a műveletből, és a tekintetem találkozik Willow dióta Fawcettel, aki fogalmam sincs, mit keres itt, mert nagyjából annyira lehet finom ember, mint amennyire én őszinte, ha a munkámról beszélek. Ügyet sem vetek rá, elvégre ő maga nem érdekel, a Balmorallal való kis alkunk óta teljesen súlytalan lett a létezése. Belehintem a vaníliát a készülő italba, beszívom élvezettel az édes illatát... megnyalom egy kicsit az ajkaimat. Az elkeveredő színek felidézik Balmoral rettegését, azt a kis vágást az arcán... még a végén megint felizgulok rá. Fawcett egy kincseket elherdáló farok, de sajnos a tanárom, ezért kénytelen leszek köszönni neki[/color].
- Jó estét, Mr. Fawcett! Még sosem láttam errefelé. - a hangom udvarias és a legkevésbé sem baljóslatú. Nincs semmije ellenem, nekem viszont egy csodálatos, ostoba, ártatlan fegyverem van ellene.

          Tele vagyok. Nem azért mert olyan sokat ettem a vacsoránál, hanem mert… Akkor miért is? Mindegy, van még egy utam a konyhába. Este forralt bort akarok inni, és nem a szobámban akarnám elkészíteni. A házimanók egyébként is régi ismerőseim már, nem fognak kidobni, ha szépen rájuk nézek. Főleg, ha ők is hagynak engem dolgozni, amíg én is hagyom őket. Gondolom, van elég dolguk még a vacsora után.
          Legnagyobb meglepetésemre nem a házimanókat találom a konyhában, és az illatok sem arra engednek következtetni, hogy pakolnának. Beleszagolok a levegőbe, és leesik az állam. Nagyon finom illata van annak akármi is az.
          - Jó estét, Mr. Rhodenbarr – ismerem fel az asztal mellett állóban az egyik diákomat. - Ha jól tudom diák nem tartózkodhat a konyhában. Csak nem egy kis vacsora utáni nasi készítésébe fogott a tilosban?
          Hallottam a képességeiről, hogy milyen finom édességeket készít, de még nem volt lehetőségem megkóstolni. Legalábbis nem úgy, hogy tudtam volna róla, ő készítette.
          - Nem gyakran járok ide, csak akkor, ha akarok valamit.
          Megkérem a hozzám siető házimanót, hogy hozzon egy üstöt és bort. A fűszerek nálam vannak. Ja, igen, egy főzőkanalat, a többi pedig majd az én dolgom lesz.
          - Most megkívántam egy kis forralt bort még lefekvés előtt. És ön? Gyakran jár ide?
     Jó tudni, hogy akármikor jövök, valószínűleg lesz társaságom. A manókkal nem tudok úgy beszélgetni, mint akár egy diákkal.
          - Nos, ha már így kettesben maradtunk. Megtudhatom az okát, hogy végül miért döntött úgy, hogy itt marad a nyolcadéven?
          Akkor üssük már el tényleg az időt. Miután megkapom, amit kértem, bele is kezdek az ital gyártásába, de közben odafigyelek partneremre is. Nem tudom, Mimivel történt szombati beszélgetésünk után, kicsit úgy érzem, hogy oda kell figyelnem a diákjaimra. Kicsit jobban, mint eddig. Még mindig mardos egy kicsit a bűntudat, hogy akkor hagytam elmenni anélkül, hogy rákérdeztem volna, sikerült-e megoldani a gondot. Azóta pedig nem nagyon futottunk össze. A legközelebbi óráig talán nem kéne várnom. Talán megkérdezem majd tőle ma este. Esélyes, hogy összefutok vele, főleg, ha egy nagy kerülőt teszek a borral a kezemben a griffendél tornya felé.
          Mivel a fűszerezéssel meg vagyok, ott tudom hagyni a bort a tűz fölött. Már csak ki kell öblítenem az üveget, hogy vissza tudjam tölteni bele a kész itókát.
          - Esetleg lenne egy érdekes receptje, amit el tudnék én is készíteni? Biztos vagyok benne, hogy a nyomába se érhetek magának, de szeretek én is sütögetni.
          Végignézek az alapanyagokon, de egyelőre fogalmam sincs, hogy mi lehet az, ami készül. Remélem, elárulja. Leülök a székre, és keresztbe teszem a lábam, onnan figyelem őt.

Shake it off

Willow Fawcett

+18


Már épp a vaníliánál járok, és őszintén remélem, hogy talál magának valami elfoglaltságot, lehetőleg úgy, hogy ne kelljen beszélgetnem vele - alig egy hónapja figyelem, de még mindig egy unalmas pöcsnek tartom. Persze, ha nagyon muszáj, szóval tudom éppen tartani, akár egész éjszaka is, de az olyan emberek, mint Fawcett, soha nem vesznek észre semmit, csak amikor már késő. Azért kíváncsi vagyok, Balmoral szaladt e hozzá sírni...
-Diákok nem is, uram, de engem az a megtiszteltetés ért, hogy engedélyt kaptam a használatára a munkám miatt. - lényegében hazudhatnék is, nem hiszem, hogy annyira érdekli, hogy utánam járjon. Az óráján mindig békés, csöndes magatartást tanúsítok, kihágáson nem kapott még, a jegyeim rendben vannak. Amúgy sincs közöttünk semmi személyes ellentét: nekem ő csak egy eszköz, és sajnálatos módon valaki, akit a jövőben kénytelen leszek ignorálni üzleti szempontból, pedig biztos van pár ellensége, akik hálásak lennének, ha nem kellene tovább nézniük a mit sem sejtő arcát. De a receptért még így is megérte.. vesződjön vele Balmoral, életben tartani úgyis nehezebb lesz.
- Nem akarom akkor zavarni abban, amit akar. - remek, mindenki a saját dolgával törődik, ahogy eredetileg is akartam. Végzek az ital elkészítésével, már csak az egyik kézreálló kanállal kavarok rajta egyet, beszívom mélyen az érzéki fűszeres illatát: fahéj, szegfűszeg... És akkor megint megszólít. Nincs érzéke a szépséghez és élvezethez.
- Forralt bort? - kérdezek vissza a tőlem telhető legnagyobb udvariassággal, holott inkább valami megjegyzést szeretnék tenni az elmeállapotára, meg arra, hogy ezt mesélje másnak - Amikor az időm megengedi. Szeretek kísérletezni, itt született a legtöbb receptem is, de az idei tanévben még nem sok alkalmam volt lejönni a tananyag miatt. Nem mintha bánnám... ez amolyan kikapcsolódás nekem, még akkor is, ha lényegében a hivatásom.
Bármennyire is szeretném, ha nem tartana szóval, rettenetesen gyanús lennék a tőmondatokkal adott válaszokban, így felvállalom a szükséges csevegést. Fél szemmel rápillantok a készülő borra, és ugyan lenne néhány észrevételem, ennyire nem akarok barátkozni. Bár, lényegében nem jönne rosszul egy esetleges szövetséges, ha már a későbbiekben nem árthatok neki direkt. Úgy látom, azok közé tartozik, akik ravasznak képzelik magukat, és főleg bizalmatlannak, közben pedig szinte sírnak az emberi kapcsolatok után. Nyilván valami trauma okozhatta, azóta szenved a két szerep egymásnak feszülésétől. Milyen tipikus, sajnálnivalóan unalmas probléma. Ötletem sincs, miért izgatja ez Balmoralt, akinek indításból fel kellene ismernie az ilyesmit, de mindenki úgy rontja el az életét, ahogy akarja.

Gyanakszik talán rám...? Belekortyolok az italomba, hagyom, hogy kitöltsön és átjárjon, mint egy jobb szerető, és felé fordulok. Ennyire kényszerét érzi, hogy beszéljen, esetleg akar valamit?
- Ha már így kettesben... - visszhangzom kicsit komorabban - A tavalyi év eseményei miatt, ahogy gondolom sok társam is. Az a légkör nem kedvezett éppen a tanulmányainknak, nekem pedig fontosak az eredmények, szeretnék úgy távozni az iskolából, hogy mindent elsajátítottam, amit lehetett. Megenged nekem egy kérdést cserébe, uram? Ön hogy élte meg a háborút?
A legkevésbé sem érdekel, de az emberek szeretnek beszélni magukról, ő pedig klasszikusan az a figura, aki majd élvezettel játssza előttem is a kemény, zárkózott férfit, aki annyit küzdött, de a jó cél érdekében... Inkább iszom még egy kicsit, mielőtt rosszul leszek ennyi macsó férfiasságtól. A képmutatást a legjobb alkohollal leöblíteni, és ugyan keverhettem volna bele egy kicsit több whiskey-t, megteszi majd így is, ha már egy hős hányattatásait kell végighallgatnom.
A következő kérdése azért meglep - kevesen kérnek ennyire direkt ilyesmit tőlem. Nem mintha nem szeretném az őszinte alapokat, de valahogy ez tabu a szemükben. Ironikus, mivel egy intimebb légkörben még azt is elárulják, hogy szeretik, ha kielégítik őket, de a sütemények, az nem, az magánjellegű dolog. Vagy csak tőlem tartanak ennyire...?
- Az attól függ, milyen jellegű receptre gondol. - teszem a pultra a poharamat, kicsit elnyújtva a mozdulatot, mintha merengenék - Valóban? Nem is gondoltam volna. Már ne haragudjon, leginkább csak azért, mert mostanság az emberek sajnos általában életfenntartásként gondolnak erre a művészeti ágra. Milyen jellegű ételről beszélünk? És nem árt tudnom a szakmai előmenetelét sem - higgye el, nem szeretné átélni mondjuk, az először sütött macaronok lassú széttöredezését a sütőben. Az valódi katasztrófa egy sütni szeretőnek.
Néhány féligazság, pár udvarias, érdeklődő szó: Fawcetten játszani olyan könnyű, mintha a kezemben egy francos gitárral születtem volna. Szórakoztató gondolat, még egy kis fájdalom igazán nem ártott volna az anyámnak. Van valami közös bennük: könnyen nézik a csevegést a felszínen kívüli, szövődő rokonszenv alapjának. Pedig ha azon múlik, egyikük kezét sem húznám ki a tűzből.

          Van olyan, mikor azt érzi az ember, hogy nem kéne ott lennie akkor ahol van, de nem értem, hogy most ez miért kerített a hatalmába. Már a saját Roxfortos éveim alatt is lejártam a konyhába, sejtettem, hogy most sem lesz ez másként. Vajon mi lehet azzal az alagúttal, ami annak idején megpecsételte a sorsunkat Leonnal?
          - Áh, értem. Ilyen fiatalon már dolgozik?
          Mondjuk érezve az üstjében kavargó finomságok illatát, akármivel is foglalkozik, csak finom lehet. Még ha mérget kever, akkor is az illata miatt majd boldogan távozik az illető a túlvilágra.
          - És mivel foglalkozik? Méregkeverő?
          Elmosolyodom, de ezzel a pajkos mosollyal, nem mintha komolyan gondolnám. Ami persze nem zárja ki azt, hogy tényleg lehet az.
          - Nem hiszem, hogy zavarnánk egymást. Elég nagy ez a konyha.
          Végignézve a termen, ami az elvarázsolt mennyezetet leszámítva pont akkora paraméterekkel rendelkezik, mint a nagyterem. Kicsit meglep a visszakérdezése. Miért ne csinálhatnék forralt bort? Vagy inkább gyanakszik valami másra? De aztán rájövök, hogy kicsit hasonlóak vagyunk. A főzés és sütés szeretete mindenkit összeköt valahol egy láthatatlan fonallal. Vagy inkább egy láthatatlan fakanállal?
          - Azért nem olyan sokan, Mr. Rhodenbarr. Azok akik megtalálták már az életcéljukat, és megelégedtek azzal, amit akkor kaptak, nem jöttek vissza. Bevallom én több diákra számítottam, de néha a kevesebb több.
          Csak bólintok a visszakérdezés miatt, és remélem, hogy nem valami olyasmit akar elővenni, ami nem igazán tartozik másra. Ahogy hallottam már elég sokan pletykálnak így is Mimiről, nem kell, hogy ennyire nyíltan kérdezzenek rá. Sohasem lehet tudni, hogy kiben bújik meg az a bizonyos farkas, ami ha egyszer megharap, akkor soha többé nem enged.
          - Ez egy érdekes kérdés. Nagyon rosszul. Állandó készenlétben voltam, alig aludtam, és kialakult valamiféle paranoia is nálam a végére, amikor is már a saját házamban sem éreztem magam biztonságban.
          Jimmyvel beszélgettünk erről, még a tanévkezdés előtt, és akkor jöttem rá valójában mennyire stresszes időszak volt az. Így utólag nem csodálom, hogy a bukás utáni napokban senkivel sem akartam érintkezni Roxit leszámítva, aki akkor kilépett a lakásom ajtaján és azóta sem láttam. Olyan, mintha Minnie felbukkanása az ő hiányát próbálná meg enyhíteni, már ami a beszélgetéseket jelenti. Még akkor is, ha nem éppen úgy alakultak a dolgaink, ahogy a meghívásának pillanatában számítottam rá. Nem, Minnie nem az ő pótlására van. Ő… Ő az angyalom, aki fenekestül felforgatta az életem, hogy most újra összerakhassam, és ez az élet jobban tetszik.
          - Nézzük csak… Dolgoztam már olasz, kínai, brit és ír éttermekben. Mindent tudok azokról az ételekről, és az ott tanultaknak köszönhetően nincs olyan dolog, amit ne tudnék elkészíteni. Hogy milyen receptre gondolok? Valami különlegesre. Valami olyasmire, amivel le tudnék venni egy másik személyt a lábáról. Nem ragaszkodom az édességhez, jöhet bármilyen főétel vagy előétel is.
          Elő kell készülnöm egy meglepetés hétvégére, és ott szeretném lenyűgözni őt. És nem ártana majd előtte kipróbálni azt a receptet, amit most megkapok. Ha pedig nem, az sem gond, majd keresek valamit, vagy kiötlök saját magam valami frappánsat. A lényeg, hogy szeretném, ha azon a hétvégén hercegnőnek érezné magát, és egy hercegnőnek királyi lakoma jár.

Shake it off

Willow Fawcett

+18

        Ha eddig dédelgettem is magamban elképzeléseket arról, hogy végre befogja a száját, most kénytelen leszek elengedni, mert egészen nyilvánvalóan pofázni fogunk a semmiről, egészen addig, amíg fel nem adja, esetleg el nem készülök. Van alkalmam tovább edzeni a türelmem, ahogy az ilyen semmitmondó időhúzások alkalmával mindig.
         - Igen, uram. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a Mézesfalás gyakornokának mondhatom magam. - nem mintha elvárnám, hogy ismerjen, de sejthette, hogy nem puszira kaptam engedélyt itt tartózkodni - Boldoggá teszem az embereket.
          Ez a legpontosabb megfogalmazása annak, mit csinálok - természetesen megfelelő honoráriumért cserébe, de boldogsággal kereskedem, és a vevőim elégedettsége elengedhetetlen eleme a sikeremnek. Ugyan hogy foghatná fel ezt Fawcett, aki képtelen élni a gyönyör lehetőségével? Belátok a vigyora mögé, amivel humorosnak képzeli magát, olyasvalakinek, aki uralja a helyzetet, miközben fogalma sincs az apróságok hálójáról, ami összeköt minket. Szórakoztat a tudat, hogy hathatnék rá, közvetetten, de eredményesen. Imádnám, ha Balmoral megint annyira elhagyná magát, imádnám a könnyes tekintetét, ami átrajzolja a magabiztos vonásokat... De az üzlet az üzlet.
           - Valóban, nem vagyunk egyformák ebben a tekintetben. - hagyom rá, habár a legkevésbé sem érdekel a többi ember lélektana ezen a téren - De mindig van a Roxfortban valami, ami olyan csábítóvá teszi az ittlétet, hogy el sem tudjuk képzelni az életet a falain kívül. Vagy valaki. Konstansok és variánsok.
            Az italomat még inkább megédesíti az ajkaimról csöpögő kis utalás... nem mosolygok, a jelenet enélkül is épp elég jelentéssel bír. Míg kortyolok, farkasszemet nézünk, ő a bora mellől, én az italom mögül. Ennél messzebb nincs szándékomban menni, még ezt is bőven értékelheti véletlen egybeesésnek, és megelégszem ennyi kis szúrkálódással. Elvégre ez csak olyan, mint a bosszú, mint egy szépen megkomponált orgazmus: lassan, érzékien elnyújtva a legcsodálatosabb.
           
            Udvarias érdeklődés ül ki az arcomra, habár a legkevésbé sem érdekel, hogy érezte magát. Fogalmazhatnék úgy is, hogy leszarom, de nem szeretek feleslegesen alpári lenni, ez is csak egy eszköz az önkifejezés kelléktárában. Szeretnék felnevetni, amikor azt mondja, nincs számára több kihívás: a gasztronómia összes arcát lehetetlen megismerni, ez az út nem ér véget ott, hogy valaki szakácsként definiálja magát. Eddig sem tartottam szimpatikusnak ezt az idiótát, most már egyenesen idegesít is a fölényeskedő hanghordozásával, az erőltetett barátkozó hangnemével... De csak az jelzi a méltatlankodást, hogy egy kicsit hangosabban teszem le a bögrémet, mint indokolt volna.
             - Mit gondol a francia konyha világáról? - ezúttal kivételesen két élű a kijelentésem, hiszen tudom, hogy a drága kicsi Minervája is frankofón, és bármennyire utálom ezért, jobban beszéli a nyelvet is nálam, ugyanakkor én Nolita miatt merültem el az ország kultúrájában - Ha igazán le akarja nyűgözni a vendégét, a Gigot D’Agneau Pleureur-t ajánlom. Ennek lehetetlen ellenállni, mindegy, mi az alkalom. Médoc borral kiegészítve biztos vagyok benne, hogy bármit megkaphat az illetőtől.
             Vajon Balmoral tudja, hogy a drágája éppen ilyesmire készül...? Végül is, akár felebaráti jócselekedetként elárulhatnám neki az értesülést, és nem lenne utolsó éppen látni, ahogy elönti az arcát a felismerés, hogy Fawcett nem olyan hősies és figyelemreméltó, mint remélte...

          Mindig is tudtam, hogy a mennyország és a pokol kéz a kézben jár, de ami ma esti váratlan látogatásom során történt a konyhán, arra még gondolni se mertem, mióta újra a Roxfort forgatagának vagyok a részese. Már az meglepett, hogy valakivel találkozhatok itt, de miután megkapom a kellő válaszokat Mr. Rhodenbarr itt tartózkodásának nem illegális mivoltával kapcsolatban, megnyugszom. Látszólag csak, mivel van valami, ami nem hagy nyugodni, és ez a valami sokkal korábban derül ki számomra, mint ahogy gondolnám.
          Az egész ugyebár azzal a dologgal kezdődött, hogy megtudtam, Minerva boszorkány, és amiket tréfából mondtunk addig, nem is azok valójában. Vívódtam, nagyon sokáig, többször is összevesztem Leonnal, amit részben sajnálok, mert ezúttal tényleg nem tehet róla, csak rajta vezettem le valamit, amivel nem tudtam megbirkózni, de most már ott tartok, hogy jöhet akármi, amíg nem veszélyezteti az állásom, és amíg tudom, hogy ő biztonságban van, vagy amíg el tudjuk választani az irodámon kinti világot az irodám világától. Az irodámtól, ahol úgy gondolom, biztonságban vagyunk, és senki sem érti félre, ha hozzá érek, megfogom a kezét. Eddig így gondoltam.
          - Parancsol?
          Igen, ha most egy klisés filmben lennék, akkor ez az a pont, ahol ki kéne köpnöm az italomat, de ez nem az. Az utalás, és az enyhe fenyegetés viszont egyáltalán nem tudja elkerülni a figyelmem. Mi köze van neki Mimihez? Talán… Nem, biztos nincs köze ahhoz, ami nemrég zavarta. De akkor… Jó elismerem, hogy nem mindig figyeltünk, előfordult, hogy annyira belefeledkeztünk a beszélgetésbe hétvégente, csak mások kacajai térítettek magamhoz. És most mégis itt van ez az alak, aki azonnal rájött mindenre, még úgy is, ha tényleg nagyon óvatosak voltunk.
         Felállok, és inkább megkeverem a bort, végül pedig le is zárom. Nem múlik el az a nyugtalanító érzés, hogy nem csak iskolatársakként utalt Mimire, hogy talán tényleg köze van hozzá. Remegő kézzel töltök ki egy pohárba a borból, míg a többit egy kancsóba teszem.
          - Szeretem a francia konyhát, legalábbis, amit kóstoltam belőle.
          Azt a pár fajtát a nyáron, és utána még egy étteremben, és korábban, de az utóbbi igazán elhanyagolható. Az az étel, amit említ, még neve alapján sem ismerős, de utána fogok járni, és majd eldöntöm, hogy tényleg megfelelő lesz-e. Csak egy hétvégére ugrunk ki, takarodó után megyünk, és másnap majd visszaérünk valamikor. Ha szerencsénk van, akkor meg se tudják, hogy nem volt itt.
          - Köszönöm a tippet, megfontolom majd.
          Igyekszem elhessegetni a nem is olyan kellemes gondolatokat vele kapcsolatban, és újra felé fordulok, ezúttal már a pohárral a kezemben, de az még mindig remeg.
          - Mr. Rhodenbarr, ha nem sértem meg kérdésemmel, de maga…
          Nem, ezt nem szabad. Akármennyire is megijedtem most, akármennyire is szeretném eltakarni a valódi érzéseim, ettől még nem fedhetem fel előtte a valódi érzéseim, még akkor sem, ha valójában beletrafált. És főleg nem sértegethetem ugyanezen okból. Van viszont, amit megtehetek.
          - Mr. Rhodenbarr, nem félti a karrierjét? Mi történne, ha mondjuk kiderülne, hogy allergiás valamelyik összetevőre?
          Megvillantom felé a szemem. Tudom, hogy egy szakácsnak és cukrásznak ez a legnagyobb félelme. Az ételallergia tönkreteheti a karrierjét. Nem hiszem, hogy lenne ilyen jellegű gondja, és abban se vagyok biztos, hogy elő tudnám nála idézni, de azt akarom, hogy tudja, nem feltétlenül jó emberrel kezdett ki, ha velem kezd ki. Meglötyögtetem a poharamat, majd elmosolyodom.
          - Egy pohárkával, Mr. Rhodenbarr? Azt mondják a bor fokozza a szexuális teljesítményt.
          És erről vajon mi lesz a véleménye? Mert biztos vagyok benne, hogy akármennyire is próbálja titkolni, nem tartom már ártatlannak. Semmilyen formában.

Shake it off

Willow Fawcett

+18

        Ilyenkor azért tényleg bánom, hogy nem beszélek két nyelvnél többön, mert annyival hosszabban fejthetném ki, mekkora pöcs Fawcett. Imádnám végignézni, hogy omlik teljesen össze, de én tisztességes üzletember vagyok, nem szegem meg az ígéretemet, ha Balmoralnak az a hobbija, hogy ezt az idiótát szopkodja, hát nem állok az útjába.
        - Jól van, uram? - még fel is állok a helyzet kedvéért, de nem rohanok a hátát is ütögetni - Ha rosszul érzi magát, felkísérem a Gyengélkedőre.
        Nem mintha nem tudnám, hogy mi okozta ezt kis döccenést, de hát egész odáig nézhetném, hogy próbálja megkeresni a megoldást a hülyeségére, pedig arra bizony nincs orvosság, ha meg akarod dugni az egyik diákodat, illetve van, de nem éppen legális. Én nem ítélkezem, mindenki olyan lyukba dugja a farkát, amilyet csak megkíván, de vannak ilyen erkölcsös barmok, jó látni, hogy még létezik a lovagiasság - épp ennek köszönhetően szoktam könnyedén átverni az erre fogékony közönséget.
        Az mondjuk még izgatja a fantáziámat, hogy játszották le egymás között azt a könnyes drámát, mert Balmoral kicsi szája nyilván nem járhatott el, akkor már nyíltan fenyegetőzne. Örömmel veszem tudomásul, hogy minden maradék agysejtet azért még nem ölt meg a nyáltenger, ami elönti az ember fejét, ha szerelmes - de ez nem az a válasz, amit keresek. Sajnos a zsarolás néhány fajtája ezzel jár együtt, nem élvezhetjük a munkák gyümölcsét, de ez a legkevesebb.
        - Örömmel hallom. - és még nagyobb örömmel látom, hogy rátört a Parkinson-kór is, zene füleimnek a kocogás - Mondja csak, uram.
        Vajon most fog lecseszni? Esetleg rákérdez, mit tudok az angyalkájáról? Látszólag közönyösen iszom éppen az italom maradékát, lassan mehetek is a sütőhöz a macaronokért, nálam ártalmatlanabbat keresve sem találni. Belül persze röhögök, mert a kinek van nagyobb fasza versenyek mindig mulattatnak. Ahogy ezt a helyzetet elnézem, nem tart majd túl sokáig a vetélkedő...
        - Miért kellene féltenem? - mosolyodom el, majdnem az arcába is nevetek, mert most komolyan, ételallergia? - Nyilván sokan lennének felettébb csalódottak, és annak mindig komoly következményei vannak, ha az emberek nem kapják meg, amit megszoktak és szeretnek. Tudja, mint a függők, ha megvonják a boldogságuk formáját. Elszabadulnak az indulatok, és ki tudja, mi történhet akkor...?
        Hol vannak a jó kis megszokott formulák, a figyelni foglak, a tudom hol laksz meg a többi? Még az is ijesztőbb lenne, ha csúnyán rám néz vagy rám uszítja Balmoralt, de nem, ételallergia. Istenem, McGalagony idén nyilván áldozatául esett a demenciának, más okot nem látok arra, miért rontja itt a levegőt Fawcett ilyen karizmával. Most meg ez a béna boros kínálgatás... Hogy nem került még fel valakinek komolyan az elintézendőknek feltartott listára? Az a griffendéles szuka kiérdemli tőlem az évezred aurorja címet, ha életben tudja tartani hosszútávon.
        -Nem, köszönöm, nem szeretem a bort.- meg a még ízetlenebb faszméregetést, mea culpa - De uram, mások esetleg félreérthetik ha alkohollal kínálja a diákjait... és azt sem igazán értem, miért szeretne velem ilyesmiről beszélgetni.
       

          Vajon más tanárok is úgy bekapták a csalit, amit a drágalátos és nagyon is csinos mosolya szolgáltat nekünk? Vajon mennyi diák van, akik áldozatul estek ennek a szempárnak, és ennek a mosolynak? És bár minden belső hangom azt súgja, hogy Minerva az egyikük, nem akarom elhinni. Ő ennél sokkal óvatosabb, ő ennél sokkal jobban átlát az embereken. Mindenképpen meg kell tőle kérdeznem, amint találkozunk majd. És mivel elég kényes ez a kérdés, azért nem ajtóstul fogok rontani a házba. De most… Most először rá kéne vennem magam, hogy válaszoljak valamit. Válaszolj már, mielőtt tényleg felvisz a gyengélkedőbe!
          - Nem, köszönöm. Nincs rá szükség, hogy a gyengélkedőre menjek.
          Kicsit hihetőbben kellene előadnom a legközelebb, mert ezzel még saját magam sem vagyok képes meggyőzni. Pedig igaz. Tényleg nincs szükség rá, hogy a gyengélkedőre menjek, viszont szükségem van rá, hogy valamivel eltereljem a figyelmem. A fenyegetés akár lehetne is ez a jó ötlet, de aztán hamar rájövök, hogy tanár vagyok, nem fenyegethetem meg az egyik diákomat. Igen, most már legalább valami puhány alaknak is tart a béna megmozdulásom miatt. Meg is érdemlem ezt a nevetést, tényleg nagyon amatőr vagyok.
          - Egyrészt, nincs itt senki, aki elárulná, hogy alkohollal kínáltam. Másrészt, felnőtt férfi, miért ne kínálhatnám alkohollal?
          Nyolcadéves, szóval nem kell tőle félnem, hogy esetleg valamilyen módon mégse. A hetedéveseknél még fenn áll ez a lehetőség, de nála nem. Amúgy pedig mi ez a célozgatás a függőségről. Ennyire nem lehet tehetséges, hogy ha valaki nem kap a süteményéből, akkor máris kitör a népharag. Persze.
          - Adjon akkor egy kis kóstolót abból a süteményből, ami állítólag annyira finom, hogy az embereknek elvonási tünetük lenne tőle.
          Igazából meg sem várom, hogy adjon, vagy felkínálja valamelyiket a sok közül, csak összeválogatok egy tányérra valóval. Az egyikbe mindjárt bele is harapok, míg a egy kevés borral öblítem le. A többit viszont nem ártana melegben tartani, így is félő, hogy ki fog hűlni mire az irodámba érek.
          - El kell ismernem, azért ez tényleg finom, de az életem nem adnám érte egy függőséggel karöltve.
          Ha tudná, hogy a függőség az jelen esetben akár drogokat, gyógyszereket, bármi ilyesmit jelenthet, nem hiszem, hogy csak szépen mosolyogna. Nem, ez már inkább ilyen bárgyú vigyor, azt pedig inkább utálom. Sóhajtok egyet. Jobb lesz, ha inkább megyek. Én már végeztem, ahogy látom ő még nem, és egy ideig még nem is fog.
          - Nos, Mr. Rhodenbarr, mai találkozásunk a végéhez közeledik. Remélem, nem felejti el a beadandó házidolgozatot a következő órámra.
          Nincs fenyegetés, pedig kilátásba helyeznék újfent egyet a magam módszereivel. Egy kicsivel jobbat, mint a korábbi, de nem teszem. A burkolt fenyegetésekért pedig nem vagyok oda, az viszont biztos, hogy ezentúl más szemmel nézek a fiúra. Hátat fordítok neki, és elindulok az ajtó felé.
          - További szép napot és jó munkát.
          Kilépek a helyiségből, és szinte érzem a követ, ami legördül rólam. Érdekes lesz majd a következő és az utána lévő összes óra.

Köszönöm a játékot.

Büszkeség & Balítélet meg a krumpli

A VII.-VIII. évfolyam delegációja

       Vannak kollégáim, kik bátortalan szívvel tekintenétek a leadandó anyag halmára, és arra a következtetésre, miszerint a legjobb tanítónk a gyakorlat, de én nem tartozom közéjük! Olyan lelkesen és izgatottan haladok a termem felé, ahol aktuálisan a heted illetve nyolcadéves összevont órát kellene tartanom, mintha magam is csatába igyekeznék: tulajdonképpen eszembe is jut egy érdekes kis anekdota bizonyos Sir Everard Cromwellről, aki nem keverendő össze a varázstalanok által identifikált Cromwellel, ez az úriember mágus lévén, varázslatos módon kívánta megvívni a küszöbön álló konfliktust, azzal nem számolva, hogy ellenfelei az egyszerűbb módot választják majd, és nemes egyszerűséggel golyót röpítenek a homlokába. Tudtommal egy dal is született az esetről, ezt dúdolgatom, míg a diákokhoz érek, a szemfülesebbje (bár furcsának találom a kifejezést, elvégre a két érzékszerv ritkán lát el azonos funkciót, nélkülözhetetlenségi omnitudójukat azonban elismerem egymás kölcsönhatásában is) talán következtetni is tud a várható anyagra, mely hamarosan eléri őket. Sebesebben, mint Sir Everard Cromwellt a felismerés, hogy közkeletű kifejezéssel élve: benézte a kanyart.
        - Jó reggelt kívánok csoport, ma tanulmányi jellegű kalandra indulunk a kastély alagsorába! Megkérem a jelenlévőket, ne maradjanak le, valamint pálcáikat tegyék a táskájukba, ezúttal nem lesz rá szükségük. Nos, akkor allons-y! - mosolyogva intek nekik, megvárom amíg az utolsó is kisorjázik a négy fal közül, majd elindulok célpontunk, a konyha felé - Mint ahogy már említettem, szeretném ha mindenre kiterjedő ismeretekkel kezdhetnék meg a vizsgáikat pár hónap múlva, ezért úgy találtam, bizonyos ismereteket a legkönnyebben testközelből sajátíthatnak el. Jelen rendszerváltásunk és a más jellegű szemlélet csak a hasznukra válhat ezen módon, szeretném, ha ezúttal problémamegoldó készségeiket részesítenék előnyben, lehetőleg karöltve az innovatív meglátásaikkal. Ha valami elsőre fenyegetőnek is tűnik, vegyék bátran kezükbe az irányítást, az egyetlen negatívum, ami érheti önöket, csupán a tudás hiánya!
        Biztos vagyok benne, hogy ha annak idején ilyen bevezetővel kezdi az egyik professzor a közös munkát, őrülten lelkes lettem volna: az elődöm kizárólag hangalapú módszerei meglehetősen fárasztóak tudnak lenni az arra nem megfelelően kondícionált diákok számára, és ezt elkerülni minden vágyam. Erről az óráról olyan emlékekkel térhetnek majd vissza a hálókörletükbe, mely mindig elkíséri őket, és legjobb tudomásom szerint előttünk senki nem merészkedett erre a területre, lévén szigorúan tiltott. Az igazgatóasszony kissé ugyan meglepődött, mikor az elképzeléseimet elé tártam, de emlékeztettem, hogy annak idején hasonló kételkedés fogadta a Varázstitok Alaptörvény keletkezését is, és mégis szükségesnek ígérkezett, illetve előrukkoltam neki az Üstfenékvastagságról szóló jelentésekkel, melyek az 1700-as évektől kezdve tűntek kissé forradalmi újításnak, és nem örvendtek népszerűségnek, de ennél a pontnál egyszerűen bólintott, majd utamra bocsátott valami olyan kijelentéssel, hogy menjek, és tegyek amit jónak látok, amíg katasztrófa nem lesz belőle.. Így hát kis csapatunk lassan eléri azt a bizonyos képet, megcsiklandozásra kerül a körte, és bebocsájtást nyerünk ebbe a lenyűgöző műhelybe: a Konyhába!
        - Nos, kedves jelenlévők, az idei félévünknek megfelelően következő napirendi pontunk a házimanók körül bonyolódik, erre pedig természetes közegükben nyílik a legjobb lehetőségünk. Tekintsenek körbe, vegyék alaposan szemügyre a munkaeszközöket, mert később még fontosak lehetnek, illetve tartsák észben azt a bizonyos arany-ötöst, amit első órán beszéltünk meg: a kutatás és megfigyelés öt elsődleges lépését. - a hangomra időközben meg is érkezik a korábban felkeresett manó, bizonyos Alfie, és készségesen meghajol - Kérem, ismerjék meg Alfiet, aki nemcsak általános oroszlánrészt vállal az önök ellátásában, de ma még volt oly kedves, hogy a felmerülő kérdésekre válaszoljon.
        Amíg ez a rövid bemutatkozás zajlik - némi közjáték keretén belül, mert a manó meg van szeppenve - felteszem a három nagy kosarat az asztalra, és szétosztom a céleszközöket. Páran talán döbbenten bámulnak rám a hámozásra is alkalmas bicskák láttán, de mindig arra oktatom a diákjaimat, hogy a fennálló lehetőségek mentén oldják meg a feladatokat, és ne féljenek improvizálni, hiszen az életben sem nyúlhatnak mindig a pálcájuk után, a találékonyság olyan lángelmére vall, amelyet nem olt ki egyetlen hideg realitás-sugár sem! Elsőként Louise Lott ujjai közé illesztek egyet, biztos vagyok benne, hogy őt nem hozza zavarba a szerszám családi háttere miatt, most pedig jó példával járhat elöl, míg időközben visszaveszem a szót, mert kezd nagy lenni a csend.
       - Foglaljanak helyet! Kezdjük az alapoknál: mint tudják, a házimanók évszázadok óta részei a világunknak, szerepük azonban kellemetlenül degradált, és rendre eltűnik a komoly kérdések közül. Az 1582-es nagy Lénykongresszuson a második napon kerültek volna sorra, de képviseletüket nem vállalta senki, arra hivatkozván, hogy épp kötelességükben járnak el, így az akkor felülvizsgált lények között nem nyerhettek később sem besorolást, ami ismerős lehet önöknek a lényekről íródott tankönyveikben, sem nem született érdekvédelmi szervezetük. Jelenleg elenyésző számú található az országban, nagy többségében aranyvérű családoknál. - veszek egy apró levegőt, mert mintha kissé kifogytam volna belőle, közben átadom a bicskát Cheryl Quinton részére is - Sokan úgy vélik, kizárólag a vagyon vagy a vérvonal tekintetében hűségesek, ez azonban ebben a formában nem igaz: megesett, hogy bizonyos aranyvérű családok elvesztették a manójukat, esetleg hogy oly módon haltak ki, hogy a manó egy félvér rokonra szállt, és hasonló esetek. Egy kisebb populációnak ad otthont a Roxfort, illetve a Minisztérium és a Mungó, de ezek a lények, éppen a varázslótársadalom kirekesztő magatartása miatt, ritkán látott vendégek.
        Feléjük fordítom a kosár tartalmát, így most vélhetően világos a feladat maga is: krumplit kell hámozniuk. Alfie nagy szemekkel néz fel rám, érdeklődve várom a közbevágást, de az nem érkezik. Tartok tőle, hogy fél megkérdőjelezni egy boszorkány döntését, és ez a lényegébe vág annak, amiről ma szólni akarok a diákok felé.
        - A házimanók társadalmunk egyik legmostohábban kezelt teremtményei, kiket lényegében vagyontárgynak és tulajdonnak tekintenek, habár mágiájuk már bizonyítottan olykor erősebb az emberekénél. Az 1631-ben aláírt Pálcaviselési törvény értelmében nem juthatnak pálcához, habár tisztában vagyunk vele, hogy annak használatát képesek lennének kivitelezni. Képesek olyan helyeken hoppanálást végrehajtani, ahol mi nem, továbbá enélkül is, csak tulajdon varázserejükre támaszkodva olyan feladatokat megoldani, melyekhez a mágusok általában pálcát húznak. - Alfie bólint egy aprót, bár még mindig kétkedve figyeli az akciót - Biztos vagyok benne, hogy tudnak még mondani hasonló lényeket.. Mr. Destain, Mr. Rhodenbarr? Közben haladjunk is tovább: a házimanókat uruk szolgálata olyannyira megköti, hogy parancsainak teljesítése érdekében az életüket sem féltik kockáztatni, sok írásos feljegyzés született rólunk, amelyben ételkostólói, vagy bájitalokat orálisan ellenőrző szerepben tüntetik fel őket. Közreműködésük sajnálatosan háttérbe szorított egyéb mágiaterületek fejlődésének történetében is, neveik azonban olykor felbukkannak lelkiismeretesebb mágusok munkáiban. Pszichológiájuk évszázados kondícionálásának köszönhetően magukra is eszközként tekintenek, és amennyiben vétenek uruk parancsa ellen, büntetéshez folyamodnak, de tudunk olyan esetekről is, mikor ez volt a tulajdonos kifejezett kérése - azonban direkt arra nem kérhetőek, hogy végezzenek saját magukkal. Szeretném, ha elgondolkoznának mindazon, hogy zsákmányoljuk ki a körülöttünk lévő világot saját boldogulásunk érdekében, a házifeladatuk pedig ennek taglalásáról szól: két tekercset várok önöktől jövőhétre, melyben a saját nézőpontjukból részletesen kifejtenek néhány hasonló szituációt, de nem kell ragaszkodniuk a mai órán elhangzottakhoz. Most pedig szeretném, ha kezükbe vennék a szituációt, és megpucolnák az ebédhez szükséges mennyiségű krumplit azzal a céleszközzel, amit az imént osztottam ki. Alkossanak párokat, és hágják át közösen korlátaikat, mindazt, amit eddig gondoltak a mágia szerepéről!
       Alfie időközben köhint is, így most felé fordulok, várva a közbeszólást, aminek már rég el kellett volna hangzania.
       - Professzor, mi szoktunk.. mágiát alkalmazni az ilyesmihez.. - vékony hangja még így is megütheti a diákok fülét - De nem szükséges, elintézzük mi is, beszéljenek csak tovább..
       - Nos, rendben, ha így áll a dolog.. - sóhajtok fel, és intek a csoportnak annak reményében, hogy ezzel nem bízták el magukat - A most feltérképezett tények alapján, amennyiben szükséges, igénybe vehetnek egy kis mágikus segítséget is, de bízom benne, hogy átadják magukat a felfedezés és tapasztalás örömének. Mr. Grosiean, ne féljen attól a bicskától. Ez önnek is szól, Mr. Malfoy, csak bátran!
       Magam is részt veszek a műveletben, hiszen egyrészt segítséget akarok nyújtani az esetleg gyakorlatlan diákok részére, másrészt pedig izgalmasnak találom a lehetőséget: sosem értettem, miért idegenkednek csoporttársaim bepiszkolni a kezüket, mikor a legnagyobb felfedezésekhez így vezet az út! Két krumpli után látom, hogy egyikük sem került életveszélybe, így még hozzáteszem az anyaghoz az eddig kimaradtakat.
       - A házimanók mágiájáról már esett szó, arról azonban nem, hogy szándékaik alapján képesek megtagadni a nekik kiadott parancsokat: ha úgy kívánják, és a lojalitás nem szerepel első gondolataik között, ki tudják használni a parancs verbális logikai hézagait. Például ha azt mondanám egy manónak, 'kifelé!', és ő nem akarná követni a parancsot, dönthetne úgy is, hogy úgy értelmezi, a házból parancsoltam ki, nem a helyiségből. Egy friss, 95'-ös kísérlet folyamán kiderült továbbá az is, miszerint közösen protestálva is kifejezik olykor akaratukat: Ms. Granger fel kívánta szabadítani a Roxfort házmanóit elrejtett ruhadarabokkal, ők azonban megtagadták a takarítást a Griffendéltoronyban ennek köszönhetően. Mindazonáltal nem szeretném, ha rossz következtetést vonnának le ebből: a házimanók ruhához fűződő viszonya szimbolikus. Amennyiben uruk ilyennel látja el őket, az az elbocsájtásukat jelenti, amit a legnagyobb szégyennek tekintenek, szocializációjuknak köszönhetően. Nem véletlen tehát, hogy amíg egy családot szolgálnak, rongyokat kénytelenek viselni ennek okán, így is elszenvedve a tudatot, hogy nem vétetnek lényegében semmibe. Szeretném, ha emlékeznének arra, hogy a házimanók részt vettek a Roxfort ostromában.. és hűségesen harcoltak az otthonukért, az iskoláért. Ahogy eljött az idő arra, hogy átértékeljük az egymáshoz való viszonyunkat, a varázsvilág elhelyezkedését a varázstalanokéval szemben, úgy vélem, annak is eljött az ideje, hogy felülbíráljuk embertelen hagyományainkat, és elgondolkozzunk azon, hogyan tehetnénk ezt a világot élhetőbbé: mindenki számára. Köszönöm.
       Elhallgatok, és érdeklődve figyelem a csoport munkáját, remélve hogy a krumpli meghámozása közben a mondandóm is leülepedik, illetve hogy a házifeladatukat sem felejtik el - hiszen az ő érdekük a tanulmányaikra fókuszálni, de nem úgy ismertem meg a hetedik és nyolcadik évfolyam delegációját, mint akik szem elől tévesztenék a lehetőségeket és a jövőt.. bármilyen legyen is az. Még megvárom, amíg az utolsó is végez és összeszedi a holmiját, aztán visszakísérem őket a terembe, mielőtt útjukra bocsájtanám őket ezután az izgalmas közös kaland után.. Hmm, azt hiszem, ha csak egyikük is megértette a szándékomat az oktatáson kívül, megérte erre a pályára lépnem.


Szives elnézésüket kérem a fennálló technikai problémák miatti időeltolódás miatt - így természetesen a határidő is vele tolódik a pontok azonban nem változnak, ellenben nagyon örülök, ha elkészülnek a házifeladattal. Eredményes munkát és további kellemes időtöltést!

Ritka, hogy óra előtt a tananyagot olvasom, de Mágiatörténet előtt egyszerűen nincs jobb dolga az embernek. Az a maradék pár ember, aki nem utál és akit nem utálok, nem vette fel ezt a tárgyat, úgyhogy maradtak a számomra teljesen indifferens emberek, illetve Destain. Neki soha nem bírtam a képét, először azért nem, mert félvér, azután megismertem, és a csodálatos személyisége felülírta ezt a tényt. Többször is eszembe jutott már, hogy egy éjszaka felkelek, odasétálok hozzá, és megfojtom egy párnával, de a megvalósítás mindig megakadt annál a szakasznál, amikor ki kellett volna kelni az ágyból. És még stréber is lett.
 A tanár kérése ellenére nem a táskámba, hanem a talárom belsejébe süllyesztem az új pálcámat, ami eddig a padban hevert. Túl sokáig éltem pálca nélkül ahhoz, hogy csak így kviblivé váljak átmenetileg újra. Lehet, hogy valami megrögzöttség is ki fog alakulni abból, hogy nem vagyok hajlandó túl messzire engedni a pálcát magamtól, de aki volt már varázslat nélkül hetekig varázslóktól körülvéve, az megérti.
 Ami Daltont illeti, az érzéseim vegyesek az irányába. Nem azt mondom, hogy kedveltem az előző tanár óráit, mert valószínű nincs ember, aki így tett, de a monoton téma után ez a hirtelen hiperaktivitás nagyon nehezen megszokható. Nem mintha különösebb bajom lenne azzal, hogy lépcsőzni kell, vagy azzal, hogy van egy kis esély rá, hogy valami megmarad a fejemben, de azért furcsa. A beszédstílusával eléri valahogy, hogy újra tizenkettőnek érezzem magam.
 Nehezen palástolom az undort, amikor belépünk a konyhába, és meghallom, mi lesz a tananyag. Már régóta tudom, hogy házimanók élnek a Roxfortban, akik a konyhán dolgoznak és takarítanak, és ez mindenki számára nyilvánvalóvá vált a Roxfort ostromakor, nem értem, miért kell tanulni róluk, ráadásul egy teljes külön órán. Ennyi erővel akkor az egyszarvú vagy tesztrál kolóniák története is bekerülhetne a tananyagba. Valószínű hasonlóan gazdag eseménytörténettel vannak megáldva ezek a fajok is, ha jelentékenység szerint állítjuk őket sorba.
 Ha sokszor látnám ez az Alfiet, akkor biztosan meg tudnám különböztetni a többi kis patkánytól, ahogyan meg tudtam különböztetni Dobbyt is, és ahogy most meg tudom különböztetni Dumbyt, de csak egy pillantásra méltatom, egy apró horzsolás a tenyeremen érdekesebbnek tűnik. Biztos a korlát... nem tudom, mit ért Dalton bemutatkozás alatt, de ha levon ötven pontot, én akkor sem fogok kezet fogni vele, és eljátszani, hogy többre tartom annál, ami.
 Nem tudom elrejteni az értetlenséget az arcomról, miközben gépiesen elveszem a kést. Két lehetőség van, mindkettő teljesen abszurdnak és groteszknek tűnik: a tanár vagy azt akarja, hogy segítsünk a házimanóknak, vagy azt, hogy boncoljak fel egyet. Utóbbi undorító, és csak úgy megölni őket azért mégis kicsit durva, az előbbi pedig valami olyasmi, ami ellen minden porcikám tiltakozik. Párszor megaláztak már az elmúlt években, de ez valami olyasmi, ami túlmegy minden határon. Páran bizonyára mulatságosnak tartják, hogy ezúttal ők vannak nyerő pozícióban.
 Minimális érdeklődéssel hallgatom a tanár erősen propagandagyanús szövegét, ami ellent mond sok dolognak, amit én hallottam. Az apám gyerekkoromban azt mondta, hogy a házimanók természetében van, hogy szolgáljanak, és hogy a varázslók védelme nélkül a muglik és a nagyobb ragadozók már kiirtották volna őket. És természetesen, egy igazi aranyvérűnek nincsenek félvér rokonai. Nekem sem rokonom Lupin fia, még ha nem is érzek rá késztetést, hogy olyan módszerekhez folyamodjak, mint a nagynéném. Nekem elég, hogy távol maradok a családom ilyen vadhajtásaitól, akik egyértelmű, hogy a világon semmit nem örökölnének, ha velem véget érne a Malfoy család. Előbb építtetnék magamnak a kúriánk helyére egy kétezer yard magas piramist márványból abból a pénzből.
 Tény, hogy Dobby lefegyverezte anyát aznap, amikor a vérfarkas és a barátai elhozták nekünk Pottert, és tényleg volt pár trükk, amit nem értettem, hogy csinálnak pálca nélkül, de nem látom az összefüggést e között és a jogi státuszuk között. Egy zsupszkulcsnak vagy egy seprűnek is van varázsereje, aztán mégsem merült fel senkiben, hogy jogi képviseletet kapjanak. Vagy a portrék. Simán össze lehet vandálkodni egy portrét, potenciálisan elpusztítva a benne megfestett személyiségeket, és senkit nem érdekel. Egy házimanó kinyírása még mindig komolyabb bűncselekménynek számítana, mint mondjuk egy bagolyé, bár mindkettő eltussolható mellényzsebből.
 Muszáj mosolyognom, kevés a híja annak, hogy nem nevetem el magam a helyzet abszurditásán. Komolyan azt hiszi ez a nő, hogy előad valami mézesmázos bűntudatkeltő beszédet, és ezután személyesen fogom lesikálni a házimanónk hátát, és odaültetjük az asztalunkhoz a villásreggelihez? Tipikusan az az ember, aki nem úgy nőtt fel, hogy házimanók veszik körül, és nem értik meg, hogy mennyire jelentéktelenek. Néha talán tényleg túlzásba viszem Dumbyval, amikor dühös vagyok, de a lyuk a pincénkben, ahol lakik, valószínű még mindig kellemesebb hely lehet, mint bármelyik ostoba képmutató manóvédő odva.
 Öt vagy hat éve még teljes nyugalommal tagadhattam volna meg a „feladatot,” de valahogy sejtem, hogy a tanár ezt várja. Szinte látom az önelégült mosolyt, ahogy kiadhatja büntetőfeladatjként, hogy pucoljak meg száz ilyen undormányt, amit egyébként nem hiszem, hogy képes leszek egyhamar újra megenni. Vajon hány házimanó fogdossa végig az ételt, amit megeszünk? Le kéne hoznom ide Gregoryt, lehet nem enne annyi süteményt, ha ő is látná, hogy készül.
 Még mindig a cinikus, lenéző mosollyal az arcomon kezdek neki a hámozásnak. Nem csinálom jól, és nem csinálom gyorsan, nem is igazán tervezek javítani a teljesítményemen. Az a tervem a nagy, barna görccsel, hogy óra végéig farigcsálom, és ha nem tetszene neki, bármikor emlékeztethetem, hogy én csak egy elkényeztetett aranyvérű vagyok, akinek gyerekkorától rendelkezésére állt vagy egy házimanó, vagy valamilyen varázseszköz. Biztos megsajnálom majd a házimanókat, hogy ilyen munkát kell végezniük... azt elfelejtik, hogy én nem vagyok Granger. Azt nem tudom, hogy Grosiean és Destain hogy fogja ezt megemészteni, bár azt sem tudom biztosra, hogy van-e házimanójuk. Az utóbbiból valahogy nem nézem ki, hogy telne neki rá, azért etetni kell őket. Beleszúrom a kést a zöldségbe, lehántva egy kisebb világos részt is a héjjal együtt.
 Amikor az első ember végez, bedobom az egy darab félig megnyúzott, részben még héját viselt krumplit a többi közé, amit a tanárnő instrukciói ellenére sem voltam hajlandó normálisan megcsinálni. Ha van igazság, akkor ez is bent marad a többi között, és ő fogja megenni. Szó nélkül visszasétálok a terembe, ahonnan rögtön felkapom a táskám, és megyek a dolgomra. Most már nem biztos, hogy ebből a tárgyból lesz sikeres vizsgám. Sok rossz dolgot csináltam, de nem vagyok hajlandó a következő tíz évet bocsánatkérésekkel és az egész énem megtagadásával tölteni. Hiába kérdeznék tőlem a vizsgán, hogy szerintem megérdemelne-e egy házimanó a varázslókéhoz hasonló jogokat. A házimanó nem más, csak egy manó.

MÁGIATÖRTÉNET

   

Nem mondom, hogy szeretem a mágiatörténetet, ahogyan azt sem, hogy szívesen járok be. Egyedül azért vettem fel RAVASZ szinten is, hogy a szülei által olyannyira áhított egyetemi továbbtanulást elérhessem. Azonban mióta ez az új tanárnő oktatja, valamivel élvezhetőbbek az órák, mint Binns professzor idejében. Dalton legalább nem repül át rajtunk puszta véletlenből, vagy megszokásból. Az egyetlen probléma ezzel a nővel az volt, hogy muglibarát volt. Már-már túlzottan, és ebből kifolyólag a Mardekár klubhelyiségében nem örvendett túl nagy népszerűségnek. A hatodévben egy srác csinált róla még egy karikatúrát is, és mikor valaki a rajz felé irányította a pálcáját, a női alak szoknyája az égbe reppent, ezzel közszemlére téve minden báját a tanárnőnek. Valamilyen szinten mulatságos volt, igaz, aztán Vulkanov pár hét után leszedette, mondván, hogy a jóból is megárt a sok.
   Viszonylag hátul ültem le, Louise Lott mellé, aki csak azért számít jó választásnak, mert azon kívül, hogy néha egy-két szurkálódó megjegyzést elejt, nem szokott hozzám szólni, ez pedig túlmutat az opcionálison. Ölembe veszem a táskám, mikor belép a tanárnő, és közli, hogy az alagsorba megyünk, úgyhogy ki sem pakolok semmit, hanem felállok, és elsők között indulok meg a nő után. Nem tudom, hogy mit akarhat az alagsorban, ám meglepni nem tud. Volt már pár óránk vele, tudom, hogy milyen a stílusa. A kastély meg eléggé rohadt régi, szóval biztos majd arról magyaráz valamit, hogy hogyan építették meg, meg ilyesmik. Röviden fogalmazva: egy újabb teljesen felesleges és unalmas óra a sok között.
   A zagyvaságaira nem igazán figyelek oda. Az elején még meghallgattam, meg próbáltam jegyzetelni, de a nagyja inkább erkölcsi tanítás vagy útmutatás volt, amire a vizsgán semmi szükségem nem lesz. Szóval ezt a részét már feladtam, inkább elolvasom a tankönyvet, abban benne van az egész tudásanyag. Csak szemeimet forgatom, mikor a konyhánál megtorpanunk. Jártam már párszor bent, és nem élveztem túlzottan, így kijár a bosszús fújtatás, mikor belépvén megpillantom a sürgölődő lényeket.
   A családunknak sosem voltak manói. Vagyis nagyanyám ezt próbálja elhitetni az emberekkel, de ez nem igaz. Régebben, még az évszázad elején vannak feljegyzéseink, melyekben szerepelnek manónevek is, a nagyi azonban ezeket semmisnek tekinti. Ő az a fajta nő, aki annyira feljebbvalónak tekinti magát, hogy a manók munkáját emberekkel végezteti el. Többnyire kviblikkel, de néha gyenge boszorkányokat is felfogad. Persze Britanniában még mindig a manó a módi, nincs is ezzel semmi gondom, azzal azonban sokkal inkább, amit a professzor itt előad nekünk. Értelmes és varázstudó lények, ezt soha senki nem tagadta, de az, hogy egyenjogúak lennének velünk, az sok. Még csak az hiányozna. Jöhetnének velük akkor már a koboldok is, nem igaz? Mégis kinek lenne gusztusa egy kobolddal barátkozni? Utálatos népség.
   Felszólítása ellenére sem foglalok helyet. Nincs is olyan magas szék, amin kényelmesen elférhetnék, nem vagyok hajlandó manókkal egy asztalhoz ülni. Ennél én jobb neveltetést kaptam. Fapofával nézek végig azokon, akik engedelmeskednek. Ha egykor tisztavérű, büszke őseik most látnák őket, a poharaikba köpnének. A manó az csak manó. Nem kell itt ezekről feleslegesen magyarázni. A tanárnőre nézek, arcomon a megvetés fintora ül. Nem ő fogja megváltani ezeket a lényeket. Hiszen épp most mondta, hogy saját magukat sem képesek képviselni, vagy felszabadítani. Hagyjuk már.

   Természetesen az elmondott tényanyagra figyelek, ám együttérzést nem képes bennem kelteni egyikkel sem. Az meg csak olaj a tűzre, hogy társaim kezébe nyomja ezeket a bugyuta mugli szerszámokat. Elveszem tőle én is, majd a krumplikra nézek. Nem tudom eldönteni, hogy nevessek, vagy dobjam a nő után a kést. Mégis hogy képzeli, hogy majd én nekiállok krumplit pucolni? Mikor Malfoy nekikezd, szinte elröhögöm magam, de nem kezdek bele. Nem. Bennem több méltóság van, mint egy Malfoyban. A kést beledöföm a koszos krumpliba, majd az asztalra rakom, miközben Alfie közli, hogy ők sem így szokták csinálni. Szemforgatva nyugtázom az első értelmes hozzászólást az órán, csoda, hogy ezt is egy manótól kellett meghallgatnunk.
   Még név szerint is szólít minket. Csak gépiesen bólintok kérésére, de dugja fel magának a felfedezés és tapasztalás örömeit, én nem akarok ezekben részesülni. Kitúrom táskámból pálcámat, és pár mozdulattal lehámozom, majd fel is darabolom a burgonyát. Mosolyogva figyelem a többieket, akik még mindig a késsel próbálkoznak. Varázsló vagyok. Nem fogok mugli módszerrel dolgozni.
   Nem csinálok többet, karba tett kézzel hallgatom a tanárnő szavait, igyekszem minél többet megjegyezni, hogy aztán ha majd a tankönyvben olvasom ugyanezt, egyszerűbb legyen megértenem a dolgokat. A házit még gyorsan felfirkantom egy kósza pergamenre, majd mihelyst megkapjuk az engedélyt, a többiekkel együtt elhagyom a konyhát. Csak remélni tudom, hogy legközelebb nem kentaurokkal akar barátkozni, mert arra mind ráfázhatunk.

MÁGIATÖRTÉNET

Az élvonalhoz tartozik. Régen nem volt más választása. Most pedig már ő maga akar mindig az élre törni. Mert az ember alapból egy semmi. Még, ha vagyontárgyai és kapcsolatai teszik is valamivé. Akkor is az ember maga gyenge. A tárgyakat el lehet venni, a kapcsolatokat el lehet pusztítani. És mindenki, aki valami volt egyszer, ezek nélkül, meztelen önmagában áll csak az élet szította puszta csatamezőn. Mert az ember alapból egy semmi. S csak a tudás vértezheti fel, hogy képes legyen nincstelenül is kiállni és túlélni.

Persze azért esze ágában sincs pálcáját a táskájába rakni. Óvatosan helyezi el talárja alatt. S úgy indul a professzorasszony után. Tény, ami tény, hogy sokkal jobbak az órák, mióta Dalton tartja őket. Bár, aki amúgy is kiváló volt eddig, annak lényegében nem számít ez a hatalmas váltás. De sokan igencsak fellélegezhettek a csakis elméleti dögunalomként számon tartott dögvész után. Amit most felváltott az üde gyakorlatalapú jelenség. Már csak Dalton Professzort kéne tudni rávenni arra, hogy némiképp kevesebbet beszéljen. És már tökéletes lenne minden. Mert az addig teljesen korrekt, hogy Ephram maga kiváló ebből a tantárgyból, de ez nem egyenlő azzal, hogy teljes mértékig lelkesedik is érte. Ez a nő viszont… Mintha, minden nap eljegyezné őt a mágiatörténet…
És ez ma sincsen másként. A konyhába úgy vezeti be őket, mintha legalábbis a Gringotts alsó széfjeibe tennének kis körtúrát. Oda, ahol a legnagyobb házak, olyasmiket őrizgetnek, amiről történelmi idők óta fogalmuk sincs mire jó. Mindenesetre nagyon értékes. Ez a lényeg, ők legalábbis így gondolják. Hogy hasznos-e, vagy az volt-e valaha, az meg kit érdekel… Nos, őt. Apja halála óta sok kis tárgyat hozott el onnan. Van, amiről még mindig fogalma sincs tulajdonképpen mi is lehet… Néha él benne a gyanú, hogy meg kéne mutatnia Daltonnak. Csak nem óhajtja látni a spontán révületet, amit okozhat egy ismeretlen tárgy ennek a nőnek…

Ephram amúgy körülbelül kisfiú kora óta nem látott konyhát belülről. De él benne a gyanú, hogy a szülei még gyerekként se. Margáról legalább tudja, hogy olykor-olykor belopózik Ollyhoz kunyerálni némi nyimi-nyamit, ahogy azt húga nevezi. Na, nem mintha nehéz lenne a kis házimanót rávenni a kiszolgálásra. Készségesebb, mint az a négylábú háziállat, amit a muglik kutyának hívnak. Csahol meg nyáladzik… még jó, hogy Olly nem. Nagyon is rendes házimanó.

A helyzetük pedig egy kényes téma. A házimanók élete talán több ezer éve változatlan és valahogy a mai modern társadalom sem akar vagy képes változtatni a dolgokon. Persze néha-néha elindul egy-egy kezdeményezés, de Ephram mindezidáig nem látta, hogy ezek bármilyen eredményt is elértek volna. Arról nem is beszélve milyen nehéz maguknál a házimanóknál elérni bármit is… Amíg élt az apja és Brianna néni, bár főképp ez utóbbi gonosz asszony miatt, Ollynak sokat kellett szenvednie. Most, hogy Ephram lett a ház ura, a manó életkörülményei is rengeteget javultak. De még mindig nem tökéletesek…

Cheryl mellett éri a krumplipucolás áldásos kihívása. Szerencsére az emberek szinte sosem próbálnak csak úgy csevegni vele. Arcán pedig ritkán látszódik bármi más a keserűségen vagy a közönyön kívül, szóval most sem vehető egykönnyen észre az az apró fintor. Ami talán mosolynak lenne nevezhető. Életében, ha egyszer fogott a kezében hámozatlan krumplit… Mégsem óhajt megfutamodni vagy akárcsak egy pillanatra finnyásnak, netalán ügyetlennek tűnni. Vélhetőleg a krumpli fele elvész nagy igyekezetében, de becsülettel megpucolja azt, amit elé helyeztek. Magában pedig csak nevet az olyan szánalmasokon, akik úgy gondolják mindig megbújhatnak kiváltságaik mögött. De az ember alapból egy semmi. S ez a semmi mégis képes, hogy teremtményeket vonjon uralma alá. Életeket rontson el vagy emeljen a fényre.

Pedig az ember alapból egy semmi. Hálásnak kéne hát lennie mindenért, ami körülveszi. Még, ha beképzelt is. Még, ha most meg is bújik a közöny álarca mögött. Ephram rengeteget tanult az életről. Tanult, mert kényszerítve lett rá, s tanult mert a kényszert felváltották a hétköznapi bonyodalmak. Tanult, mert végre valahára örömmel tekinthetett mindarra, ami osztályrészül jutott neki. S hisz benne, hogy mindezt egyszer majd továbbadhatja.

Mágiatörténet óra

♦♦♦

   Szinte elsőként siklottam be a padba a Mágiatörténet teremben, hiszen itt volt a klubhelyiségtől egy köpésre. Csak néhány túlbuzgó hugrabugos volt előttem. Hátra ültem le, pont oda, ahová az előző hét évben is. Az első órán kíváncsiságból még beültem volna én az első padba is, de hátralökdöstek a többiek. Ami azt illeti ezért azóta is hálát adok. Az ámulat, hogy egy szellem tartja az órát, az ötödik monoton percben illant el elsőben. Az új gárdát pedig fenntartásokkal kezeltem már az első perctől, és semmi kedvem nem volt a figyelem középpontjába kerüli most, hogy amúgy is mindenki úgy bánt a mugli-születésűekkel, mint az értékes porcelán antik tárgyakkal. Irritáló volt a legtöbb esetben, Daltonéban meg aztán pláne. Ha fogadtam volna, tuti megrakom, hogy csiripelős kis hugrabugos volt a maga idejében, amilyen lelkesedéssel vette fel Gandi szerepét minden órán. Szemforgatva bányásztam elő a táskámból a tintás üvegem és a pergameneket, hogy jegyzeteljek majd valamit. Nem mintha a rohadt vastag könyvünkben nem lenne benne minden, de sose tudni. Hátha a világmegváltó eszmefuttatáson kívül más is kifolyik a tanárnő száján.
 Csak egy pillanatra emelem fel a fejem, ahogy Grosiean leült mellém. Megszokott volt a kettősünk látványa ezen az órán. Ő kussolt, én kussoltam, de azért ha volt valami kellemes hozzáfűznivalóm a személyiségéhez, vagy az órához, azt hébe-hóba megérte megosztanom vele, főleg ha netalántán sikerült lehervasztanom a kanos vigyort a képéről. Azon kívül, hogy arrogáns volt, nem találtam kivetnivalót benne.
- Lenne értelme fogadnunk arra, hogy Dalton melyik házban volt, vagy te is a hugrára raknád minden vagyonod? – löktem oda neki, ahogy a Napsugár befordult a terembe, és közölte, hogy nem itt lesz az óra. Fene belé, hogy én meg kipakoltam.
 Hogy őszinte legyek, meglepett, hogy a konyhában kötöttünk ki. Azt hittem legalább a Mardekár klubhelyiségébe visz, vagy valami. Manók. Hát, hogy egészen őszinte legyek, mindig a frász kerülgetett ezektől a lényektől. Mármint nem attól, amit képviseltek, nem hittem a rabszolgatartásban, tanultam róla eleget Történelem órákon, hanem a kinézetüktől. Olyanok voltak, mintha valaki egy csapat kisgyereket gyapjú overállban kimosott volna hideg vízben. Brr.
 Amit a tanárnő elmondd, az mind szép és jó, viszont azért kitágul a szemem, amikor a kezembe nyomja a bicskát. Nem veszem különösebben zokon, hogy a származásom miatt elsőként részesít a megtiszteltetésben, pedig megtehetném. Helyette inkább csak Grosiean felé fordítom a bicskát és kipattintom a pengét. Remélem, a vigyor az arcomon a frászt hozza rá, aztán szépen kiszedek egy krumplit a kosárból, hogy meghámozzam.
 Egyikőjük se mondja nekem, hogy sosem csinált még ilyet, mivel Bájitaltanon mindenki pucolt már különböző fura gyökereket, sőt szalamandra farkat is, szóval az, hogy nekem ezt jobban kéne tudnom egy baromság. Otthon sem volt soha közöm a konyhához. Sokkal szívesebben méricskéltem Petri-csészében, minthogy azon filózzak, mennyi paradicsomszósz kellhet a levesbe. Így most sem a szakácsnők gyorsaságával, hanem a tudományos emberek precízségével fogon neki a feladatnak, és viszonylag egyenletesen sikerül meg is hámoznom azt az egy szerencsétlen krumplit. Többre nem vagyok hajlandó, és ahogy elnézem más se. Ha nagyon akadékoskodna a tanárnő, felhívnám rá a figyelmét, hogy nem csak a manók, de a muglik se bajlódnak ezzel sokat, ha nem szeretnek, és kikotornám a pénztárcámból a kedvenc kínai éttermem röplapját a számukkal.

you can never be overdressed or overeducated

mágiatörténet

+18

    Álmosan meredek magam elé - hosszú éjszaka volt, de Dalton hangja majd kávéként funkcionál. Nem jutott időm reggelizni, lefoglalt a zuhanyzás, de mit tegyünk, nem szeretem ha az ondó rám szárad, azon túl, hogy mocskos érzés, nem is mutat jól az egyenruhán. Ilyenkor azért elgondolkozom rajta, néhány évfolyamtársam hogy oldja meg a kérdést, ha egy kósza pásztoróra is beékelődik a menetrendjébe? Tény, én sem terveztem, de nem illik nemet mondani az esdeklő barát kedves kérésének, és a frissen felfedezett irányultsága a férfiak teste iránt elszórakoztat. Mintha sosem látott volna faszt, vagy elképzelése sem lenne róla, hová való. Eljöhet persze a nap, hogy megunom majd a szívást, minden értelmezésben, de addig is itt van nekem a korai mágiatörténet, és az impozáns társaság..
    Elnyomok egy ásítást, és arra jutok, hogy kész rejtély, ki engedte be ide Malfoyt. Nem mintha a nyilvánvaló kis tetoválása idegesíteni a talár alatt, de mintha apuci észt elfejtett volna venni neki az évek folyamán. Nem ezért szeretjük, nem is ezért becsültük soha, de még az ő véletlenszerű ittléte is kevésbé idegölő, mint Destain. A seggtől az agyig szaladó tökéletesség fárasztó, és ha megérné a fáradozást, megkérdezném Jadát, épp olyan savanyú-e vízszintesben is, mint függőlegesben? Fel kellene gyújtanom búcsúzóul azt a süveget, amiért az ÉN házamba osztotta helyettem.
    Az álmosságnak jót tesz a testmozgást, amit az alagsorig követünk el, de a pálcámat nem dugdosom csak úgy semmilyen nő kérésére - a talárom ujjában várja az akciót, és Dalton be is váltja a hozzá fűzött reményeimet, tényleg meglepődöm az óra helyszínén. Sikerül kizárnom a felesleges kommentárját is, majd megnézem a könyvből, rendszerint úgyis egész könyvtárakban nyilatkozik meg a tárgyáról. Igeeen, a konyha.. hazajöttem! Nem számít, mi a körítés, a háttérben nyilván csicsereg valamit a manókról, akiket nem volt nehéz magamhoz édesgetni, ez a példány is nagyokat pislog rám. Ha még a nevét is tudnám...!
    - Tessék? - nézek fel rá, mikor a nevemet hallom, úgy látszik, annyira azért nem jó a nő, hogy lekössön - Hmm.. a Fúriafűz, mint házőrző? Bár kétségkívül hatékonyan látja el a feladatát..
    Mivel nem tesz rám megjegyzést, mehetünk is tovább, ami pont megfelel. Próbálok ugyan nyitott szemmel aludni egy keveset, de nem akar sikerülni, ez a nő egy harsona, így inkább a többiek reakcióival foglalom le magamat: attól úgysem kell tartanom, hogy a jegyeim nem lesznek kiválóak. Na igen, vannak dolgok, amik nem változnak.. mennyit korrepetáltam Noelt a feleslegesnek tartott mágiatörténetből. Milyen elpazarolt idő, ahogy az a cipő is az lett, amire kihányta a beleit. Járulékos veszteség, de mégis: veszteség.
    Dalton viszont még egyszer nekifut, és ezúttal sikerül is felébresztenie végleg, mikor a kezembe nyom egy kést meg egy krumplit. Nagy kár, hogy lemaradtam az előzményről, mégis mi a franc vezette ezt a bolond nőt a házimanóktól odáig, hogy belőlünk is azt csináljon? A büszkeségemet nem különösebben bántja, rutinos mozdulatokkal neki is látok, az ilyen műveletek mindig kikapcsolnak, az viszont bőven elég szórakoztató látvány, amit aranyvérű csoporttársaim leművelnek. Malfoy egyáltalán látott már ilyen növényt a tányérján kívül...? Destain persze, hogy nem maradhat le, fűti őt a nagyobb jó iránti vágy, meg gondolom a lehetőség, hogy alázatosnak mutatkozzon. Quinton szóra sem érdemes, egyébként is túl jó kislány lett, mióta megérkezett a rokona... Lott viszont nem hoz szégyent magára. Még emlékszem közös kis beszélgetésünkre némi füstbe burkolózva, és remélem, Flores azóta sem alszik békésen.. Végzek közben három krumplival, aztán kissé meglepetten hallom, hogy elhallgatott. Dalton elhallgatott.. Merlin segglyuka az égben, ezek szerint lezártnak tekinthetjük ezt az intermezzót. Őszintén remélem, hogy legközelebb nem hajnalban jut eszébe kedves barátomnak a frissen nyiladozó homoszexualitása, vagy Daltonnak, hogy a repülésről tartson gyakorlati órát...