+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Eltávozottak kincsei
| | | |-+  Roman Nott (Moderátor: Roman Nott)
| | | | |-+  Odüsszeia
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Odüsszeia  (Megtekintve 1919 alkalommal)

Roman Nott
[Topiktulaj]
*****


I. évfolyam, ex-halálfaló

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2015. 02. 24. - 18:27:20 »
0

Május 2.

 Egy pillanatra összerezzenek, ahogy meghallok egy távoli, éles visítást, ami egészen biztos, hogy nem embertől jött. Már az is elég lenne ahhoz, hogy okom legyen félni, ha csak a Roxfortban megtanult és a könyvekben olvasott információk állnának rendelkezésemre, de láttam a legocsmányabb itt lakó szörnyeket alig néhány órája az iskola ostrománál. Kétlem, hogy különösebben meghatná őket, hogy Voldemort mellett álltam, ha most összefutnék néhánnyal.
 - Voldemort...- bár elég halkan suttogom a nevet, nem érzem azt a jeges félelmet, ami hozzá kapcsolódik, most már ez is csak egy szó, mint az eső, a könyvjelző vagy a defenesztráció. Nem láttam meghalni, de érzem, hogy már nem létezik, biztos vagyok benne, hogy vége. Mindenki boldog, nekem viszont nem lett könnyebb, csak más.
 Miután meggyőződök róla, hogy a Tiltott rengeteg egyetlen lakója sem jelent meg a tűzkörön belül, vetek egy pillantást arra a pontra, ahol pár órája még egy undok, fekete árnyék tekergett, most pedig egy égett sebhely csúfítja a bőrt. Ellentétben az arcomon és a vállamon szerzett sebekkel, egyáltalán nem fáj, mégis ez zavar a legjobban.
 Az egyszerű vágásokat, zúzódásokat néhány varázslattal elviselhetőbbé tudtam tenni, be tudtam kötözni a taláromról letépett szövetdarabokkal, de nem kell hozzá különösebb intelligencia, hogy tudjam, ez korántsem lesz elég ennek a sebnek. A fekete mágia nyomait nem gyógyítja be néhány egyszerű bűbáj, nem tudok csak úgy megszabadulni tőle, mint a maszktól, és ha megtalálnak, nincs kétségem felőle, mi fog történni. Megöltünk megszámlálhatatlan embert, a barátaikat, a családjukat, és a sajnálatom, a megbánásom, a magyarázatom egyáltalán nem fog érni nekik semmit. Mégsem hiszem, hogy örökké futhatnék. Visszanézek.
 Bár nem látok semmit, még nem járok messze, sötétedésre sikerülne visszaérnem az iskolához, ott adnának ételt és rendes orvosi ellátást. Egy kicsit jól esne az is, ha végre megszabadulhatnék attól a rengeteg titoktól, amit magamba gyűjtöttem az elmúlt hónapokban, ha valaki végighallgatna, talán újra olyan lenne minden, mint régen. „Minden rendben lesz.” Túl sokszor hallottam és mondtam ezt a hazugságot, hogy elhiggyem a saját számból. Egy sötét lyukban tölteném el a hátralevő életem, egyedül, ha rám találnának.
 Felemelem a pálcám, és az alkaromon lévő sebhelyhez érintem. Ez lehet az utolsó alkalom, hogy lehetőségem van tenni valamit, mielőtt visszaáll a régi rend, újra figyelni kezdenek a nyomjelre, vagy éppen keresni kezdenek valami kétségbeesett társam vallomása alapján, aki megpróbál mindenkit maga alá lökni, hogy kijusson a gödörből. De nem tudom biztosan, mit kellene tennem.
 Több tucat megoldás fut át az agyamon, rengeteg varázslat, ami talán segítene, de habozok, mielőtt döntenék. Egyes varázslatok nem járnak kockázattal, de egészen biztos, hogy nem hoznak eredményt, mások kockázatosak és fájdalmasak lennének, de talán megszabadíthatnának a billogtól. A legjobb megoldásnak a karom megégetése tűnik, ami elfedné a nyomot, de nem vagyok benne egészen biztos, hogy milyen hatást váltana ki, és majdnem biztosra veszem, hogy az égésnyom meggyógyítása újra felfedné azt, ami a jegyből maradt, ahogy más, azt fedő sebek esetében is. Talán csak az működne, ha megszabadulnék a karomtól, de amellett, hogy tudom, nem lennék képes megtenni, több észérv is ellene szól. Nagyon gyorsan magamra terelném a gyanút, ami már csak azért is rajtam van, mert több rokonom is bizonyítottan a halálfalókhoz tartozott, és a gyanút gyorsan meg lehet erősíteni. És mind ez ellen, mind az égetés ellen szól, hogy ennyire súlyos sérülésekkel nem jutnék haza élve.
 Végül nem teszek semmit, csak elteszem a pálcám, és visszaveszem a fekete, tépett talárt. Apának biztos lesz valami ötlete a karomat illetően, már ha hajlandó még egyáltalán beengedni, nem beszéltünk azóta, hogy el kellett jönnöm. Szeretném azt gondolni, hogy szívesen látna, de nem merek túlzottan reménykedni a viszontlátást illetően, nem akarok nagyot csalódni.
 Ideje tovább indulni, ki kéne jutni az erdőből, mielőtt besötétedik, mielőtt összeesek az éhségtől, mert fogalmam sincs, mit fogok itt enni, soha nem volt még ilyen típusú problémám. Nem tudom, mi lehet az oka annak, hogy mindez velem történik, mivel érdemeltem ki az elmúlt két hónapot. Talán túlzottan sokat szidtam otthon a sárvérűeket, de igazság szerint soha nem ártottam vele senkinek, és soha nem akartam, hogy idáig fajuljanak a dolgok.
 Mielőtt tovább indulnék, vetek még egy pillantást az álarcra, amit hónapokig viseltem, ami valójában voltam Voldemort mellett. Aki látott benne, nem láthatott semmi különbséget köztem és bárki más között, aki azért jött, hogy elpusztítson valamit, amit szeret. Nem lehet látni mögötte a valódi embert, amit Bellatrixon kívül kevesen mutattak meg nyíltan. Brian, Antonin, Thorfinn vagy Walden vajon miért kezdték el ezt az egészet annak idején? Talán nekik is voltak olyan jó okaik egyszer, mint nekem.
 Ahogy meglendítem a kezem, és elengedem a maszkot, az pörögve száll el, hogy valamivel arrébb nekicsapódjon egy fának, és az aljnövényzetbe essen. Ha szerencsém van, ott fog maradni, amíg nem marad belőle semmi más, csak rozsdanyom az aljnövényzeten.
 - Aqua Eructo- miután kioltom a rögtönzött tábortüzet, és iszok egy korty vizet, elteszem a pálcám, amit nem fogok tudni használni, amíg nem kerülök vissza a Roxfort területére. Vagy talán már soha többé. Soha nem kellett még egyedül, varázslatok nélkül boldogulnom. Ügyetlenül, a füstölgő tábortüzet megkerülve teszem meg az első lépéseket ebben az új világban.
Naplózva

Roman Nott
[Topiktulaj]
*****


I. évfolyam, ex-halálfaló

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2015. 02. 25. - 01:40:15 »
0

Május 3.

 Visszafojtott lélegzettel bújok a fa mögé, miközben hátrapillantok az üldözőmre, akit eltakar a sötét. A legjobb próbálkozásaim ellenére sem jutottam ki az erdőből sötétedés előtt, ami még félelmetesebbé vált az éjszaka leszálltával, én pedig úgy döntöttem, jobb tovább haladni, mint letáborozni. Bár talán az lett volna az okos döntés, ha nem mozgok ilyen látási viszonyok között, nem hiszem, hogy sokáig kibírnám a sötétből jövő neszeket. Úgy döntöttem, jobb mozgásban maradni.
 Így viszont belefutottam egy vadászó erdei trollba, aki engem nézett ki vacsorájának. Hallom azt az ostoba morgást, a léptei zaját, én pedig úgy rejtőzködök itt, mint akkor, amikor bújócskáztam a testvéreimmel, még gyerekként. Persze, ez most teljesen más. A körmeim a fa törzsébe vájnak, ahogy hangosabb lesz a morgás. Érzem, a kéreg felsebzi a bőrt a körmöm alatt.
 Kedvem lenne hangosan nevetni, megállás nélkül, azon, hogy milyen szerencsétlen, mennyire valószínűtlen szituációba keveredtem, de éppen annyira kedvem lenne csak térdre rogyni, és zokogni, végre megkönnyebbülni. Kedvem lenne káromkodni, de mivel az nem illendő dolog, soha nem is tanultam meg olyan szavakat, amiket igazán használni tudnék, csak néhány haldokló sárvérű vagy dühös halálfaló szókincsét tudnám felhasználni. Kedvem lenne végre félredobni minden felelősséget, minden racionalitást, feladni az egészet, és apró cafatokra robbantani a lényt, nem gondolva a következményekre. Bizonyos, hogy ezt fogom tenni, ha nem tudok tovább menekülni előle, mert nem fogom hagyni, hogy egy ilyen szánalmas teremtmény végezzen velem. Még a legutolsó sárvérű is sokkal többet érdemel annál.
 Nem bírom a tétlen várakozást, ellököm magam a fától, és futásnak eredek. Csak másodpercek telnek el, mielőtt meghallom az artikulátlan üvöltést, amivel a lény utánam veti magát. Nem lenne probléma lefutni, ha nem lennék ennyire elgyengülve, nem lennék ennyire fáradt, és lenne értelme futni. Fogalmam sincs, hová tartok, mikor ér véget az erdő, csak futok a sötétben, át a fák között. Többször is megbotlok, de nem esek el- pedig szinte már várom. Csak néhány varázslat, és perceken belül értem fognak jönni, meg fognak menteni. Minden másodperc szenvedés, és szinte semmibe nem kerül megszabadulnom belőle. Futok tovább.
 Egy pillanatra megtorpanok, ahogy egy lámpa fényét látom felvillanni egy másodpercre, de a közeledő troll futásra kényszerít. Azt hiszem, elértem az erdő szélét, de nem vagyok benne egészen biztos, és nem szívesen futnék bele aurorokba, de nincs választásom. Ha akkora balszerencsém van, hogy egy kereső csapattal találkozom, nem tehetek mást, mint megadom magam. Persze, miért keresnének az erdőben? Ki gondolná, hogy volt olyan halálfaló, aki még annyira fiatal, hogy nem képes dehoppanálni?
 Nem tudok megállni, ahogy egy lejtőhöz érkezek, a lábam megcsúszik, én pedig legurulok, egyenesen egy árokba, miközben néhány újabb horzsolással leszek gazdagabb, és megütöm a sérült vállamat is. Hangosan felkiáltok, de nincs időm megállni, úgyhogy feltápászkodok, és mielőtt folytatom a kétségbeesett menekülést, körülnézek.
 Egy autóút mellé érkeztem, néhány méterre tőlem nagy sebességgel húz el egy autó, azután újra csend lesz. Nem sokan járhatnak éjszaka erre, tehát nem lehetünk túl közel nagyobb városhoz, de fogalmam sincs, hol lehetek. Valahol Skóciában, legfeljebb húsz-huszonöt kilométerre délre a Roxforttól, de sosem gondoltam lényegesnek, hogy a mugli városok elhelyezkedésével foglalkozzak. Tényleg nem túl fontos, bármikor meg tudom kérdezni.
 Egy pár apró kavics hullik a vállamra, és ahogy felnézek, megpillantom a trollt, ami éppen ügyetlenül ereszkedik le a meredek lejtőn, alig néhány méterrel mögöttem. Folytatom a menekülést, éppen akkor sikerül kimásznom az árokból, amikor a szörny leér. Fényszórók kereszttüzébe kerülve rohanok át a kemény aszfalton, miközben egy mély, hangos dudaszó szakad fel a fémmonstrumból, ami felém vágtat. Ledermedek, ahogy a felém robogó kamionra nézek. A lábam nem visz tovább, kiszállt belőle az erő. Reflexszerűen védem magam a karjaimmal, miközben lehunyom a szemem, hogy ne lássam a gyorsan közeledő, dudáló, kacsázó járművet.
 
***

 Mindenem fáj, csak nehezen tudok megmozdulni. A kőút, amin fekszek, meleg, még ha néhol kissé ragacsos is, mégis sokkal kényelmesebb, mint bármi, amit kívánok, kényelmesebb, mint az ágy, amin aludtam az utóbbi hetekben. Ugyan tudatosul bennem, hogy elütöttek,  valószínűleg súlyosan megsérültem, és bármelyik pillanatban meghalhatok, ha a troll utolér, vagy jön még valami, nincs kedvem felállni. Zúg a fejem. Elfáradtam. Csak legyen vége!
 Egyre reménytelenebb ez az egész. Egyre nehezebb, egyre fárasztóbb, egyre fájdalmasabb lesz a folytatás, és még közel sem vagyok az otthonomhoz. Egy otthonhoz, ami talán már nem is létezik, hiszen azzal, hogy egy halálfalót rejtegetnek, veszélybe sodorhatnak mindenkit. Ki tudja, hogy a győztesek megtorlása milyen széles skálára terjedt ki? Talán az összes embert, aki a Mardekárhoz tartozott, az összes barátom, a családom bezárták az Azkabanba, vagy rosszabb. Ha racionális keretek között maradtak, akkor is elképzelhető, hogy apa bajba került az anyagi támogatásért, amit a halálfalóknak nyújtott, és csak egy üres, hideg lyuk vár rám. Ez azonban nem mentség rá, hogy feladjam. Még élek, még szabad vagyok, még segíthetek a családomon, akármennyire nehéz az út, amit kijelöltek nekem.
 A szívem felgyorsul, és összeszorul a torkom, ahogy kinyitom a szemem, és minden vörös körülöttem, beleértve a jobb kezem, ami néhány centire a szememtől hever. Elfog a hányinger is, de nem ettem semmit, amit kiadhatnék magamból. Óvatosan mozdítom meg az ujjakat, nem kevés megkönnyebbülést jelent, hogy a végtag még mindig a testemhez tartozik, ráadásul egyáltalán nem is fáj. Lassan rájövök, hogy nincs komoly bajom: a vér nem az enyém.
 A troll egyik leszakadt keze a hátamon hever, és undorító hangot adva lecsúszik rólam, amikor felállok, véres csíkot hagy a fekete taláron. Valószínű ez találhatott fejen. Az árokba sodródott, füstölgő kamion maga alá temette a szörnyet, a véres-acélos masszából csak egy levegőbe meredő, két lábujjas láb biztosan azonosítható. Térdre esek, és öklendezni kezdek, de bármennyire kellemes lenne, továbbra sem tudok hányni. Érzem, ahogy elsápadok. A fekete talár már inkább vöröses, szívem szerint eldobnám, de tudom, hogy nem tehetem. Egy varázslény és egy mugli találkozásához egészen biztos, hogy kiszállnak majd minisztériumi alkalmazottak, talán perceken belül, és eldobnék mindent, ha itt hagynám nekik a talárt. Az egyszerű, hosszú, fekete ruhadarab egyértelműen Voldemort követőihez tartozik, és onnan már nem lenne nehéz megtalálniuk.
 Ahogy felállok, és megtörlöm a szám, halk, erőtlen nyöszörgést hallok a fémszörny maradványai közül: a mugli még életben van. Tétován pillantok a füstölgő, véres roncsra. Annyit megöltünk már belőlük, és olyan elképesztően sokan vannak, akkor mit számít eggyel több vagy kevesebb? Különben is, rövidesen biztos erre jön majd egy másik mugli vagy a minisztériumi varázslók, akiket el kell kerülnöm, nem vesztegethetem az időm. Ezek ráadásul hajlamosak a felrobbanásra, veszélyes odamennem. Elindulok, de megtorpanok az újabb segélykiáltásra. Lassan ökölbe szorul a kezem, amivel dühösen a combomra csapok.

***

 Megjelennek a Nap első sugarai, miközben lefektetem a férfit az út szélén. Nincs magánál, és nem vagyok benne biztos, hogy vannak-e belső sérülései, de ettől eltekintve úgy látom, rendben lesz. Nem tudok rá több időt szánni, gyors léptekkel indulok a város felé, aminek még látom a fényeit, amit éjszakára gyújtottak. Fogalmam sincs, miért tettem, miért szántam rá az időmet, az energiámat, miért kockáztattam a lebukást.
 Vetek egy pillantást a csendben lángoló járműre, megcsap a troll égett húsának bűze. Nem járt erre jármű az elmúlt percekben, nem érkeztek varázslók a halott szörny miatt. Fogalmam sincs, miért nem mentem tovább, hiszen csak egy mugli. Nem tudom megmondani a miértjét. Lassan semmiben sem leszek biztos, még magamat illetően sem. Talán mégsem vagyok annyira rossz, mint hittem.
 Alig néhány száz métert sikerül csak haladnom az út mentén, ami határ a Tiltott rengeteg és egy kukoricatábla között. Lefordulok, hogy bevegyem magam a növények közé, amik eltakarnak majd. Muszáj pihennem. Annyira más volt minden, amikor legutoljára aludni mentem. Miközben ledőlök a földre, és hagyom, hogy legyőzzön a fáradtság, elgondolkozok rajta, mit reagáltam volna, ha két nappal ezelőtt valaki azt mondja, hogy egy kukoricásban fogok legközelebb aludni. Hosszú ideje először sikerül elmosolyodnom.
Naplózva

Roman Nott
[Topiktulaj]
*****


I. évfolyam, ex-halálfaló

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2015. 02. 26. - 01:04:13 »
0

Május 3-4.

 Egy pillanatra elveszítem az egyensúlyomat, a kezeim reflexszerűen tapadnak a mosdókagylóra. Néhány mély levegővétel után megnyitom a csapot, és aláteszem a kezeim. Talán még soha nem ittam semmit, ami ennyire kellemes volt, a hideg folyadék visszahoz az életbe. Soha nem gyalogoltam még ennyit, egyre nehezebben tudok megállni a lábamon, ami szinte leszakad már attól is, ha ráhelyezem a súlyomat. Nem segít az sem túl sokat a helyzetemen, hogy mindössze néhány nyers kukoricaszemet ettem az elmúlt két napban, egyre vonzóbbnak tűnnek a szemetesek. Szerencsére, ennyire mélyre talán akkor sem süllyednék, ha a másik lehetőség az éhhalál lenne, márpedig nem fogok meghalni. Legfeljebb egy nap, és hazaérek.
 Egy férfi mély, felerősített hangja csattan fent kintről néhány másodperc zene után. Az első tíz percben figyeltem rá, mit mond, de utána rájöttem, hogy nem tudok meg belőle mást, csak számtalan különböző vonat úti célját, indulási idejét. Nem értem, mi szükség lehet a hangra, egy nagy táblára is ki vannak írva a szükséges információk, amiből megtudtam, hogy több, mint egy óra múlva indul csak a vonatom. A muglik bizonyára nem képesek mind az olvasásra, azért van szükség a hangra.
 Ahogy a tükörbe pillantok, szinte fel sem ismerem magam, csak egy sápadt, koszos, véres csavargó néz vissza rám, akit okkal bámultak meg az emberek az utcán. Soha nem tartoztam azok közé az aranyvérűek közé, akik szinte sugározzák magukból a nemességet, de mindig látszott rajtam, hogy nem vagyok akárki. Most nem tűnök olyannak, aki a Dicső Huszonnyolcakhoz tartozik. Nehezen tűnök embernek is.
 Ahogy a csap alá hajolok, vörössé válik az örvényben eltűnő víz. Nem tudom, mennyi a sajátom, és mennyi az, ami a trollhoz tartozott. Látszatra nincs semmi színkülönbség, nem vagyok aranyból. Persze, csak a legostobábbak vesznek szó szerint ilyen mondást. A sebek, a kosz, a vér, a fáradtság, ez mind csak a felszín. Szeretném azt hinni, hogy az is csak a felszínen hagyott nyomokat, ami az utolsó hetekben történt.
 Miután, amennyire tudok, megmosakszom és kitisztítom a sebeim, sokkal tűrhetőbbnek tűnök, nem sokkal fáradtabbnak, mint amilyen egy éjszakai tanulás után szoktam lenni. Már nagyon közel vagyok, túléltem a nehezét, nem kell már mást tennem, csak élve hazajutnom. Megengedek magamnak egy mosolyt. Ha otthon leszek, minden olyan lesz, mint amilyen volt. Minden rendben lesz.

***

 - Jó estét kívánok, jegyeket, bérleteket kérek ellenőrzésre!- ahogy résnyire kinyitom a szemem, álmosan és értetlenül nézek a húszas éveiben járó mugli férfira, aki furcsa egyenruhát visel. Egy pillanatig azt gondolom, hogy talán valami ételt próbálhat eladni, de mivel nem látom a kocsit, amin az ételt árulják a vonatokon, elképzelésem sincs, hogy mégis mit akarhat. - Ébren vagy?
 - Igen. Ne haragudjon, de mit mondott, mit szeretne?- ahogy felülök, a gyomrom hangosan adja tudtomra, hogy elmulasztottam már vagy féltucatnyi étkezési alkalmat. Bár nem tudom, mivel fizetnék érte, csalódott vagyok, hogy mégsem a mozgó büfé jött ide. Valamim biztosan van, amit elfogadna néhány csokibékáért.
 - Szeretném érvényesíteni a menetjegyét, fiatalember- ahogy próbálok rájönni, mit akarhat, egy kicsit elfordítom a fejem. Egy kicsit bánom most, hogy nem vettem fel fakultatív tárgynak a Mugliismeretet Számmisztika helyett, ami a jelenlegi szituációban jóval hasznosabb lenne. Olvastam ugyan néhány könyvet, amit muglik írtak, vagy muglikról szólt, de egyik olvasmányomból sem rémlik semmi. - Ide figyelj, öcsi, hárman vagytok a vonaton, szóval hiába vársz arra, hogy elmenjek. Van jegyed, vagy nincs?- egy kicsit feldühít ugyan, hogy egy mugli ilyen hangnemben beszél velem, de megőrzöm a nyugalmat. Nem átkozhatom meg a nyomjel miatt, tehát muszáj lesz együtt működnöm vele.
 - Ne haragudjon, uram, de nem értem, miről beszél. Milyen jegyre gondol?
 - Arra a jegyre, amit megvettél az állomáson, és ami feljogosít rá, hogy utazz ezen a vonaton. De gondolom, nincs jegyed.- ezúttal kiül a meglepettség az arcomra. A muglik tényleg pénzt kérnek érte, hogy utazhass? Igaz ugyan, hogy pénzbe kerül üzemeltetni a vonatot, de mindig azt hittem, hogy azt az állam intézi a befolyó adókból. 
 - Sajnálom, de nem vettem. Mennyibe kerül?
 - Hát, így drága, pótjegyet is kell venned. Meddig mész?
 - Londonig- felsóhajtok, miközben végiggondolom, mit jelenthet a pótjegy. Ez persze a legkevesebb, de soha nem szerettem feleslegesen szórni a pénzt. Rossz érzéssel tölt el, hogy megbüntetnek valamiért, életemben első alkalommal, leszámítva néhány jelentéktelen gyerekkori esetet.
 - London... rendben, az hatvanhárom font lesz.
 - Nincs nálam hatvanhárom font, de a szüleim majd fizetnek.
 - Akkor kérek egy személyit és egy lakcímkártyát, a postai kézbesítéstől számított harminc napon belül fizetheti be a büntetést- lassan elkezd fájni a fejem, ahogy egyre több olyan mugli kifejezést hallok, aminek nem ismerem a jelentését. Annyira feleslegesen bonyolult, annyira ostoba az élet, amit élnek. Ha nem is olyan szörnyű eszközökkel, ahogyan azt a társaim próbálták, valóban jobb lenne nekik, ha mi irányítanánk őket. Sok dolog nekik is jóval egyszerűbb lehetne. - Nálad vannak a papírjaid, kölyök?
 - Nem, nincsenek nálam papírok. És ne nevezz kölyöknek, nem vagyok gyerek- lassan komolyan kezdek elgondolkozni rajta, hogy meg kellene átkoznom a férfit, és ezt tudatni is próbálom vele azzal, ahogy ránézek. Persze, nem sikerül átadnom neki a non-verbális üzenetet, ő nem fél tőlem. Miért is kellene? Tényleg nem láthat többet annál, amit én láttam a tükörben.
 - Vagy úgy. Rendben van, fiatalember, akkor Staffordban leszállsz, és megbeszéled a rendőrökkel, hogy miért utazol jegy és iratok nélkül- a rendőrök említésére meggyorsul a szívverésem, és nehezebbé válik a levegő, ahogy a távolodó férfi után nézek. Anya mesélt róla, hogy a mugli hatóságok és az aurorok összeköttetésben állnak. Mennyire nevetséges lenne így lebukni. Összeszedem magam, és felállok a helyemről, miközben igyekszem olyan mélyre ásni a büszkeségem, amennyire csak lehetséges.
 - Kérem, várjon!- kicsit megszédülök, ahogy hirtelen felállok, meg kell kapaszkodnom egy üléstámlában, de a mugli figyelmét sikerült felhívnom magamra. Egy pillanatra lehunyom a szemem, hogy kicsit összeszedjem magam, és végiggondoljam, mit akarok mondani. Az elmúlt hónapban remekül megtanultam hazudni, de úgy döntök, ezúttal nincs rá szükség. - Ne haragudjon a hangnemért, uram! Nehéz napom volt.
 - Én ugyan nem haragszom, szimplán ez az előírás. Nekem is nehéz napom volt, dupla műszakot tolok, kíváncsi szerinted rá valaki? Nem utazhat senki ingyen, és minden állampolgárnak magával kell hordania az azonosítóit, nekem pedig jelentenem kell...
 - Igen, értem, de nekem nincs semmim. Elvették mindenem, egy teljesen ismeretlen helyen találtam magam, két napja nem ettem, két napja a szabadban alszok. Csak próbálok hazajutni. Kérem, csak hagyja, hogy eljussak Londonba!- amellett, hogy megláttam a szemében azt az együttérző kifejezést, amire most szükségem van, meglepően jól esik, hogy végre elmondhatom valakinek, milyen kegyetlen volt velem ez a világ. Szívesen beszélnék otthon is mindenről, nyíltan, végre megszabadulva attól a rengeteg tehertől. De tudom, hogy nem fogok. Nem akarom, hogy gyengének lássanak, és nem akarom, hogy tudják, mivé váltam. Elég szörnyű az is, ha csak halvány körvonalat látnak a szörnyetegből, egy bőrbe égett maradványt mementóként.
 - A rendőrség segít majd, még egy ok, hogy kihívjam őket. Biztos keresnek már, kapnál enni...
 - Nem, ők nem tudnak segíteni- leülök a legközelebbi helyre, ahogy érzem, kezd lezuhanni a vércukrom. Kibírom azt a maró fájdalmat, amit az éhség okoz, még ha nehéz is, de fogalmam sincs, hogy fogok így elérni Windsorba. Igaz, Londonban már van néhány barátom, nem hiszem, hogy túlzottan szívesen látnának.
 - Miért... Krisztusra! Mi történt a ruháddal? Az a te véred?
 - Micsoda? Ja, ez? Ez nem igazi, csak... egy vicc- a fejemre szorítom az ujjaim, miközben hátradőlök, és úgy fordulok, hogy a férfi ne lássa hatalmas, alvadt vérfoltot a talárom hátán. Szinte már el is felejtettem, lassan természetessé fog válni. - Nem tudom megmagyarázni, miért nem, nem tehetem. Tönkretenne mindent, ha a rendőrök azelőtt találnának rám, hogy hazaérnék. Csak hagyja, hogy itt maradjak Londonig! Kérem! Szeretném újra látni a családom!
 Veszek egy mély levegőt, miközben a férfi szemébe fúrom a tekintetem, és várok az ítéletére. Ugyan nem tartom teljesen reménytelennek a helyzetem akkor sem, ha a rendőrök kapnak el, és a lelkem mélyén még reménykedek abban is, hogy a Wizengamot megértő lenne, az életem mégis ennek a muglinak a kezében hever. Nem állja sokáig a pillantásom, csak kinyitja a táskáját, és elkezd benne kotorászni. Nem szólalok meg, nem hiszem, hogy tovább befolyásolnám a döntését.
 Nem tudom biztosan, hogy meg tudtam-e győzni. Általában sikerrel hazudtam, legtöbbször sikerrel győztem meg másokat az igazamról az elmúlt hónapban, amikor szükségem volt rá, hogy hazudjak, de volt néhány hatalmas kudarcom is ezen a téren. Nem tudom azt sem, hogy egy mugli hogyan veszi a hazugságokat, vagy hogy érdekli-e ez egyáltalán. Ők nem olyanok, mint mi.
 - Még reggel csinálta a feleségem- nem igazán tudom leplezni a meglepettségemet, amikor átveszem a szalvétába csomagolt szendvicset. Bár érzem, hogy kicsit megszáradt már a kenyér, ez egyáltalán nem zavar. Nehezen bírom csak ki, hogy ne kezdjek azonnal enni, az ujjaim idegesen megrándulnak a szalvétán. - Nem valószínű, hogy lesznek ellenőrök, de ha mégis, akkor te Dereck Swanson vagy, Jamie Swanson, a mozdonyvezető az apád, és ellopták az irataid egy buliban.
 - Köszönöm!- csak biccent egyet válaszként, miközben tovább halad, és kéri a jegyeket, bérleteket a következő kocsiban is valakitől.
 Beleharapok a szendvicsbe, aminek jobb az íze, mint bárminek, amit valaha ettem. Ahogy megeszem, lassan érzem, hogy visszatér az erőm, enyhül az a kínzó fájdalom is, amit az éhség okozott. Ledőlök az ülésre, hogy aludjak. Miért segített? A saját társaim, barátaim, sőt, rokonaim is hátrahagytak a Roxfortnál, ő pedig segített rajtam. Mi vitt rá engem tegnap, hogy kockáztassam az életem egy mugliért? Talán soha nem fogom megérteni, miért döntenek az emberek úgy, ahogy.
Naplózva

Roman Nott
[Topiktulaj]
*****


I. évfolyam, ex-halálfaló

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2015. 02. 27. - 02:56:22 »
0

Május 4-5.

 - Rohadt muglik- megdörzsölöm a vállaim, ahogy a távolodó vonat után nézek. Az, ami sikerült először, sikertelennek bizonyult a következő, Windsorba tartó vonaton, ahol nem fenyegetőztek rendőrökkel, nem hallgatták meg a kifogásaimat. Egyszerűen megállították a vonatot, és kiraktak a semmi közepén. A többi utas éppen csak nem tapsolt hozzá. Dühösen arrébb rúgok egy műanyagpalackot, mielőtt elkezdem követni a vonatot, gyalog.
 Ez a séta persze korántsem lenne olyan veszélyes, olyan reménytelen, mint az, amelyiket két napja tettem meg. Ezen a környéken főleg muglik élnek, nem fogok találkozni semmivel, ami megpróbál majd megenni, és egyértelmű, merre kell mennem. Talán nincs is olyan messze már, bár nem tudom a pontos távolságot. Viszont a taláromat kidobtam az ablakon, amikor még London felé haladtunk, úgyhogy most fázok, és határozottan sokkal gyengébb vagyok, mint két napja, hiába ettem meg azt a szendvicset, az szinte semmi nem volt két nap intenzív testmozgáshoz.
 Ahogy megérint egy szélroham, összegörnyedek az ócska, tépett, szürke ing maradványai alatt. A nappalok már elég melegek, de az éjszakák hidegek ehhez az öltözékhez, és amellett, hogy kellemetlen, nagyon megnő az esélyem rá, hogy megfázok. Betegen már szinte teljesen esélytelen lennék rá, hogy sikeresen hazajussak, de nem tudok tenni semmit, csak reménykedek, hogy a szervezetem még elég erős hozzá, hogy kibírjam. Megállok köhögni néhányat, de végül erőt veszek magamon, felegyenesedek. Nem fogom elhagyni magam, ha már idáig sikerült eljönnöm.
 Megjelennek a kialvó fények a távolban, amik átadják helyüket a Nap sugarainak. Tegnap még egy teljesen ismeretlen város fényeit láttam Skóciában, de ezek már Windsor fényei.  Hihetetlenül nagy utat tettem meg egyetlen nap alatt, varázslat nélkül, ez pedig valami olyasmi, amire talán még Voldemort sem lett volna képes. Innen már csak egy kis ugrás... Minden rendben lesz...

***

 Ahogy megteszem az utolsó lépéseket a létrán, a hátamra fordulok, és elnyúlok a meleg kövön. A napfény bántja a szemem, amit eltakarok a karommal. A meleg sugarak megérintik az ingen keresztül azt, ami a jegyből maradt, ez pedig valahogy kellemetlen bizsergéssel tölti el a karom, de nincs energiám hozzá, hogy megmozduljak. Csak fekszem, és kapkodom a levegőt.
 Hallom a kiáltásokat, amik közelednek, majd távolodnak. Az ujjaim a szatyor fülére szorulnak. Fájdalmasan felsóhajtok. Loptam. Életemben először, elvettem valamit, ami nem az enyém. Egyszerűen csak besétáltam a boltba, mint egy vásárló, telepakoltam egy zacskót étellel és itallal, és elfutottam. Szörnyűbb dolgokat is elkövettem már, de mindenre nemes indokaim voltak, méltóak rá, hogy emelt fővel vállaljam őket, ha egyszer felelnem kell, és nem kell majd szégyellnem magam a családom előtt sem miattuk. Mert mindent, amit Voldemort mellett tettem, értük tettem. Ezt, ezt csak azért tettem, mert éhes vagyok.
 Lassan összeszedem a levegőmet, és így kész szenvedéssé válik minden másodperc, amit az étel mellett töltök el anélkül, hogy ennék. Mégsem szívesen állok neki, mert most még mentségnek érzem azt a szörnyű állapotot, amibe kerültem, azt a kínzó éhséget, fáradtságot. Ha majd nem leszek éhes, tudom, hogy még rosszabb lesz, és nem lesz ereje az olyan indokoknak, mint annak, hogy a túlélésem volt a tét. Van egy szint, ahová egy Nott nem süllyedhet le, ha nem a családjáért teszi, én pedig nem értük tettem. Objektíven nézve, talán jobb is lenne, ha meghalnék, eltűnnék valahol, mert a múltammal teher leszek. Fájna nekik, de legalább úgy emlékezhetnének rám, mint egy határozott, felelősségteljes varázslóra, aki megvédte a családját, bármibe is került neki magának. Ha hazamegyek, nem így fognak rám emlékezni, nem lehetek örökké erős.
 Felülök, és kiveszem a zacskóból a felvágottat és a kiflit. Nem szeretnék túlzottan sietni az evéssel, ami megárthat ennyi koplalás után, de nehezen állom meg, hogy eltüntessek mindent néhány perc alatt. Még úgy is, hogy érzem azt a kesernyés ízt az étel íze mellett, amit a szégyen okozott. Talán nem is tudnám megenni, ha nem tudnám, hogy kell az erőm hozzá, hogy hazajussak. Windsor ugyan nem London, és nem is a Tiltott rengeteg, de elég nagy város, én pedig nem vagyok egészen biztos benne, melyik részén vagyok jelenleg, merre található a Nott kúria.
 Miután minden elfogyott, felállok, és szétnézek a városban. Egyáltalán nem segít semmit, nem látok semmit, ami támpontul szolgálhatna, leszámítva a Napot. Kint lakunk a város mellett, egy erdősebb területen, a szobámba reggel süt be a Nap, de Finick szobája néz a város felé, tehát Windsor nagyjából nyugatra van az otthonomtól. Azonban hiába pillantok keletre, ott sem látok sokkal több ismerős épületet. Viszont nem látom az épületrengeteg végét sem. Mást persze nem tehetek: lemászok a létrán, és elindulok keletre.

***

 - Hé! Hé, tesó, nem tudsz adni egy szál cigit?- nem nézek hátra, csak gyorsítok a lépteimen, amik keresztül visznek a sötét sikátoron. Nem tudom, miért gondoltam, hogy jó ötlet ezt az útvonalat választani, és miért nem maradtam inkább az aludni térő, de még valamennyire éber utcán. Talán azt hittem, hogy nem akarnak követni, ha eltávolodok tőlük, hiszen bármi megbújhat egy sikátorban, bármi leshet három muglira az árnyak között. Persze, ők túl ostobák, hogy megértsék. - Tesó, tesó, ne szaladj el! Csak egy cigit szeretnénk!- felszisszenek, ahogy ujjak szorulnak a csuklóm köré, a hegyük egyenesen az égett szélű hegbe vág. Szembefordulok a három mugli fiúval. A főnöknek tűnő és egy másik sem tűnik nálam idősebbnek, a legfiatalabb pedig talán akkora sincs, mint Finick. Mindhárman szegényesen öltözöttek, bár lényegesen jobban, mint én.
 - Engedj el! Nincs semmim- talán akkor sem tudnám magam kitépni az ujjak szorításából, ha erőm teljében lennék, elég erősnek tűnik, én pedig soha nem voltam a csúcson fizikailag. Miért is lenne rá szüksége egy varázslónak? Igaz, hogy ez is hasznos lehet bizonyos esetekben egyeseknek, de engem mindig jobban érdekeltek a könyvek a sportoknál.
 - Tényleg úgy tűnik, hogy nincs semmid- az ujjak elengedtek, de egyértelmű, hogy nem engedett el valójában. Látom a szemében azt a pillantást, ami sokszor megjelent Portman szemében, az agresszívabb háztársaim szemében, a halálfalók szemében: nem cigarettát akar, egyszerűen csak kötekedni támadt kedvük. - Mit keresel itt? Ez egy tisztességes környék, nem látjuk szívesen a csavargókat.
 - Csak átutazóban vagyok, nem akarok semmi rosszat- az ujjaim önkéntelenül megrándultak, ahogy kihúztam magam, és a középen álló fiú szemébe nézek. Kicsit magasabb vagyok nála. Úgy tűnik, zavarja, ami visszanéz rá, talán már nyomot hagyott a megjelenésemen, amit tettem. Voldemort, Bellatrix, Antonin, de még Brian is megváltozott külsőre. Mélyen valahol talán az én szememben is ott ül a gyilkos.
 - És merre laksz?- a két csendes fiú közül a nagyobb lassan elsétált mellettünk, hogy néhány méterre mögöttem álljon meg. Csak egy pillantást vetettem rá, mielőtt a beszédesebbre tért vissza a tekintetem, de lassan odalett a megmaradt biztonságérzetem is. - Azt kérdeztem, merre laksz?
 Lassan elfogott a nevethetnék, amit csak részben sikerült elfojtanom, egy mosoly így is kiült az arcomra. Nehezen bírom ki, hogy ne nevessek a helyzetemen, ami már kevésbé lehetne hihetetlenebb. Néhány mugli, akik bekerítenek egy halálfalót- a helyzet ugyanakkor meglehetősen siralmas is, ha figyelembe vesszük a választási lehetőségeimet. Minden korábbinál erősebb a késztetés, hogy használjam a pálcám, de a még mindig erősebb, józan felem tudatja velem: ostobaság lenne ilyen közel a célhoz elbukni.
 - Na mi van? Valami vicceset mondtam, tesó? Válaszolj!- ahogy a fiú meglök, a kezeim önkéntelenül a csuklóira fonódnak, hogy megőrizzem az egyensúlyom. Ahogy összenézünk, találkozik a szemünk, látom: megijedt tőlem. Úgy döntök, megragadom az alkalmat. Meglököm én is, hátrébb taszítva, neki a kisebbnek. Ezek csak szánalmas muglik, én pedig egy aranyvérű varázsló vagyok, aki belenézett Voldemort szemébe, és látta a sötétség legmélyét.
 - Takarodjatok az utamból, vagy megbánjátok azt is, hogy megszülettetek!

***

 Éjfélt üt az óra. Ez az egy dolog van, amit biztosan felfogok a külvilágból, ez az egy biztos pont van. A harang nyelve lassan csattog a testén. Minden mély, öblös csattanást követ egy pillanatnyi fájdalom, amit azonban csak halványan érzékelek. Nem fogom fel teljesen a testemet, sem azt, hogy mi történt, csak próbálom magam olyan kicsire összehúzni, amennyire csak lehetséges. Próbálom elfedni magam a lábak elől.
 Nem tudom, hogy pár másodpercig, vagy egy óráig tartott-e, mire megunták, és továbbindultak, én pedig végre kinyitottam a szemem. A világ még mindig forog, ahogy lassan feltérdelek, a tenyerem a földre támasztom, és próbálom összegyűjteni a tüdőmből kinyomott levegőt, legyőzni a hányingert. Vörös cseppek hullanak alá a kőre a kezeim közé, némelyik pedig rájuk, vörösre festve a fehér bőrt. Lassan, de biztosan jut el a fájdalom a tudatomig. Remegek.
 Három fekete, nevető árnyék távolodik tőlem lassan. A kezem a pálcámért indul, megragadom a biztonságot jelentő fát. Sértetlen. Felemelkedek a földről, kinyújtom feléjük a kezem, rájuk célzok. Homályossá válik a kép, elszorul a torkom, de biztos vagyok benne: sikerülne. Most sikerülne a Crutiatus-átok, érzem, most meglenne bennem minden hozzá, hogy olyan erős legyen, amilyenről talán még Bellatrix is csak álmodhat. Nem tudok elképzelni semmit, amit ne érdemelnének meg. Megpróbálom megformálni a szót, de nem tudok beszélni. Bekúszik egy rég nem érzett érzés a torkomba, az orromba, a számba, a szemembe, ami lassan áthatja az egész testem. Szétnyitom az ujjaim, hagyom kicsúszni a pálcát, ami halk koppanással esik a földre.
 A három árnyék kifordul az utcáról, örökre eltűnik a látókörömből. Nem is emlékszem az arcukra igazán, a hangjuk sem maradt meg. Nincs jelentősége. Eldőlök, neki a falnak. Beverem a fejem, de nem annyira, hogy elvegye az öntudatom. Nem olyan jótékony velem ez az élet, hogy megfosszon egy ilyen pillanattól. Nem tett velem mást, csak megalázott, megkínzott, becsapott. A kezembe temetem az arcom, hogy eltakarjam, de egyedül maradtam, magam elől pedig nem tudom elrejteni a könnyeimet, amik talán már aznap éjjel óta vártak, hogy elvették az életem Nem hoznak megnyugvást. Nem szabadulok a fájdalomtól, a keserűségtől, ami inkább csak kiteljesedik ebben a pillanatban. Megszűnik létezni a külvilág.

 Soha nem jutok már haza. Mire hazaérek, nem marad belőlem semmi, csak üres darabok egy testből, amik régen hozzám tartoztak.
Naplózva

Roman Nott
[Topiktulaj]
*****


I. évfolyam, ex-halálfaló

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2015. 03. 06. - 18:44:20 »
0

Május 5-6.

 Az egyenesen fentről érkező napsugarak ébresztenek fel, amik egy kis fényt hoznak a koszos sikátorba. Nem mozdultam, mióta tizenkét órája nekidőltem a falnak, és most sem akarom folytatni. A könnyeim ugyan már felszáradtak, a vérem megalvadt, és az újonnan szerzett sebeim sem fájnak annyira, ami indokolttá tenné, hogy ne mozogjak. De nem akarok.
 Túl sokat vártak el tőlem, túl sokat kínzott ez a világ. Először a gyerekkorom és az ártatlanságom vesztettem el, azután sorban következett a határozottságom, a lelkem, a jövőm. Most, a büszkeségem nélkül nem tudom, hogy kibírom-e. Teljesen egyedül maradtam, és belőlem sem marad szinte semmi. Érzem, megint elszorul a torkom.
 Kinyújtom a kezem, és a pálcára kulcsolom az ujjaim. Könnyen lehet, hogy ez lesz hátralevő életemben, futok majd, mint egy koldus, mint egy mugli, örökké félhetek attól, hogy elkapnak, és felelnem kell azért, amit tettem. Most vége lehet, most abbahagyhatom a futást. Talán elnézőek lesznek, talán nem. Ha kiderülne, mit csináltam, és miért csináltam, ha nem kellene többet titkolóznom, még a megvetés és a gyűlölet is kellemesebb társaság lenne, mint ez az örökös rettegés. De több, mint valószínű, hogy börtönben tölteném életem hátralevő részét. Belegondolni is szörnyű: háromszor vagy négyszer annyi idő egy sötét lyukban, mint amennyit eddig éltem. Talán azt kéne tennem, amit a nagyapám tett, amikor összezúzták az álmait és a becsületét. Élve egy szörnyeteg szolgája leszek örökre, holtan viszont inkább sajnálnának, egy gyerekre emlékeznének, aki ugyanúgy áldozat volt, mint mindenki más, akit Voldemort megölt. De gyenge vagyok ehhez is, és ahhoz is kevésnek érzem magam, hogy folytassam. Talán csak ülnöm kell itt, és várni, hogy rám találjanak, hagyni a sorsot dönteni, ki jön értem: a családom, a muglik, az aurorok, vagy a halál.
 Megszólal a harang, delet üt. Kezdek megint éhes lenni, innék valamit, szeretném, ha nem fájna mindenem. Persze, senkit nem érdekelt soha, mit szeretnék én, még engem sem igazán. Bármit is mondanának nekem a szüleim, csinálnám, egész életemre olyan hivatást választanék, ami nekik tetszik. Mindig úgy gondoltam, ők jobban tudnak mindent. Apám mindig erős, határozott varázsló volt, amilyennek egy Nottnak lennie kell, de amikor szembekerült Voldemorttal a házunkban, gyengének és kicsinek tűnt. Majdnem annyira összetört akkor, hogy gyengének láttam, félni láttam, mint az a tény, hogy megbélyegzett gyilkossá váltam. Egyetlen éjszaka elég volt hozzá, hogy leromboljon mindent, amit hittem a világról.
 Valahogy még visszataszítóbbnak érzem magam. Nem elég, hogy néhány mugli kölyök megvert, mintha csak én is egy lennék közülük, úgy sajnálom magam, mintha nem lennének rengetegen olyanok, akiknek sokkal rosszabb. Ravena most ugyanúgy futhat, mint én, láttam elmenekülni, és neki megölték az apját is. Theodore is árván maradhatott, de talán még rosszabb lehet, ha Brian túlélte, és börtönbe került. És vajon mi lehet Finick-kel, Vitalie-val? Mi lehet anyával és apával? Aznap, amikor látták megjelenni Richard, és utána talán Brian és Catharina nevét is a táblán, ott ülhetnek, és várhatják, hogy az enyém is megjelenjen. Nem kérdezhetnek, mert azzal elárulnának engem. Bármelyik pillanatban megjelenhet a családfánkon egy halálozási évszám a nevem alatt, és talán soha nem fogják megtalálni a testem. Nem tudhatják, hogy mi történt velem. Ha én lennék otthon, és Finnick vagy Vitalie ülne most itt, talán még rosszabbul érezném magam, bánkódnék, hogy nem jöttem el helyettük. Ezen nem kell bánkódnom, helyesen cselekedtem.
 Egy mély levegő után felállok, és a falnak dőlök pár percre, miközben visszatér a vér a lábaimba. A családom megérdemli, hogy lássák, jól vagyok. Nekem talán könnyebb lenne meghalni, de nem leszek önző és gyáva. Szörnyű lehet a bizonytalanság, amit most átélnek. És talán én is többet érdemlek. Azután, amin keresztül mentem, megérdemlem, hogy megöleljem őket, és az áldozataim után is megérdemlek egy kis tiszteletet önmagam felé. Elegen fognak mocskolni, ha kiderül, ki vagyok, nincs szükség rá, hogy saját magammal is így tegyek. Még mindig Nott vagyok, hiába vert össze néhány mugli. A sárvérű Joseph Portman is hiába gúnyolt és keserítette meg az életem, én élek, ő pedig a föld alatt van a szüleivel együtt. Ezek a muglik élni fognak, de az ő sivár világukban ez nagyobb büntetés, mint a halál.
 Néhány, a fal mentén megtett, a kezeimmel segített lépés után ellököm magam a faltól, és elindulok, át a sikátoron, folytatva azt az utat, ami fél napja félbeszakadt. Hiába vagyok éhes, szomjas, sérült, már nem érzem magam olyan szerencsétlennek. Voldemort meghalt, számtalan nálam idősebb és többre tartott varázsló meghalt, én pedig még mindig élek, és nem állok meg. Már tényleg nincs messze.
 
***

 Nem tölt el továbbra sem jó érzéssel, hogy lopok, de most már úgy érzem, hogy muszáj, és nem érzem magam kevesebbnek miatta. Ha az aranyat a sárba mártod, a sár alatt továbbra is arany marad, ha letisztítod. Egyes koszfoltok letisztítása persze fájdalmas, karcolásokat hagy, de ez nem nagy dolog, ötszörös gyilkosként a bolti lopás a legkevesebb, ami a lelkiismeretem beszennyezheti. Mindkettő szükséges volt, és valószínűleg nincs semmi, amit máshogy csinálnék az elmúlt egy hónapban, leszámítva néhány apróságot. Ez ráadásul jóvá tehető, csak visszahozom az árát.
 Mintha minden rendben lenne, pillantok az engem néző eladóra. Láttam a kirakatok üvegében, hogy nézek ki, úgyhogy nem is csodálom, hogy néz. Még mindig az enyhén véres szürke ing és fekete nadrág van rajtam, amit a Roxfort ostrománál viseltem, még mindig elég csúnya a vágás az arcomon, és bár főleg az oldalam és a karom bánta az esti verekedést, az első ütést a szemem alá kaptam, ami csúnya, lila foltot hagyott. Egy kicsit bánt a gondolat, hogy így fogok hazaállítani, de nyilván ők sem számítanak rá, hogy ennél jobb állapotban keveredek vissza a varázsvilág legnagyobb háborújából.
 Nem pakolok túl sok mindent. Ha minden jól fog menni, holnap ilyenkor már otthon leszek, nincs szükségem többre annál, amivel visszanyerhetem az erőmet. Néhány zsemle, egy adag felvágott, víz, nem több annál, amit fél kézzel elbírok. Az új zúzódásaimmal nem érzem magam elég gyorsnak hozzá, hogy többel lefussam az eladót, és nincs közel a búvóhely, amit most kinéztem magamnak. Nem érzem magam túl jól ettől az egésztől, de most, a második alkalommal már bizakodóbb vagyok, mint előző nap. Ha nagyon kellene, talán képes lennék túlélni így.
 Ezúttal nem indulok meg olyan feltűnően a kijárat felé, mint legutóbb, egy pillanatra leteszem a szatyrot is, ahogy leemelek az ajtó melletti polc tetejéről valami újság-szerűséget. Nem nehéz rövid időre érdeklődést színlelnem, ahogy belelapozok, mert meglep, hogy a muglik milyen nyíltan közölnek le ilyen képeket az újságaikban. Igaz, a varázslóvilágban is vannak magazinok meztelen boszorkányokkal, és Finnick lelkes olvasójuk is, de egy kiskorúnak a zsebkoszközbe kell mennie hozzá, hogy ilyeneket találjon. Én pedig simán leemelem, az eladót pedig egyáltalán nem érdekli. Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy elviszem az öcsémnek, de azután egy mosollyal visszarakom a polcra. Nem hiszem, hogy olyan lesz a hangulat, hogy anyáék örülnének neki, és mivel nem mozognak a képek, gondolom, nem is igazán tudná értékelni. Felkapom a szatyrot, és kinyitom az ajtót, hogy elfussak.
 Ahogy várom, elég néhány másodperc hozzá, hogy felcsendüljön a „fogják meg, tolvaj!” kiáltás, de nem ijedek meg tőle. Nem nagyon fog kijönni a boltból, az utcán pedig nincs senki, aki üldözőbe venne. A mugli aurorok ugyan veszélyesek lehetnek, egy átlagos mugli nem tud közbeavatkozni, mert csak a fizikai ereje van neki, és senki nem vesztegetni arra az energiáját, hogy üldözzön egy tolvajt. Meghallgattam az illegális rádió néhány adását Ravenával, miután sikerült bemérni, és ott vádolták a varázslókat azzal, hogy nem törődnek a muglikkal. Azt persze kihagyták, hogy a muglik sem törődnek egymással.
 Egy pillanatra összerezdülök a felharsanó visításra, és megtorpanva visszanézek a sarkon beforduló, villogó autóra. Most tényleg szívesen káromkodnék, de inkább futok tovább, próbálom minél gyorsabban elérni a sötét mellékutcát. Egyre hangosabb a sziréna, de nem nézek hátra, csak befordulok a mellékutcán. Az autó megáll előtte, nem fér be. Innen már csak száz méter, könnyen lefutom őket, a mugli aurorok lassúak és kövérek. Nem értem, miért használnak ilyen nagy járműveket, amik nem férnek be sehol, egy seprű méretű sokkal hatékonyabb lehetne.
 Hirtelen kiszaladnak alólam a lábaim, ahogy rálépek valami csúszósra, és rövid időt a levegőben töltök, mielőtt egy hangos, tompa puffanással megérkezek a földre. A világ lassan forogni kezd, ahogy felnézek a kék égre a házak között. Nem hallok semmit, a fülem egy hangos, sípoló hangot ad. Még látok két árnyékot behajolni az ég elé, mielőtt elájulok.

***

 - … fiatalkorúnak tűnik, van néhány elég csúnya sérülése korábbról. Szerintem csak megszédült,  de azért küldjenek egy mentőt- lassan kinyitom a szemem. Az autó hátsó ülésén ülök a rendőr mögött, ugyanannál a mellékutcánál, mint akkor, amikor elestem, és a fényviszonyok alapján nem lehettem sokáig ájult. Zúg a fejem, és amikor megérintem, egy hangos szisszenéssel veszem tudomásul a púpot. Ahogyan azt is, hogy a bal kezem a félig nyitott ajtóhoz van bilincselve. A rendőr csak egy gyors pillantásra méltat, és ugyan idős egy kicsit, egyáltalán nem tűnik kövérnek vagy lassúnak. - Központ, itt megint a tizenhetes járőr. Úgy tűnik, hogy a gyanúsított jól van, nem kell a mentő... Oké... Vége... Na, fiacskám, amíg a társam visszajön, elmondhatnád a neved, a szüleid elérhetőségét, és hogy mi történt veled. Vagy én is elmondhatom a jogaid, de gondolom, azokat úgyis tudod kívülről, szóval vegyük úgy, hogy az megvolt, rendben?
 - Roman N... North- egy kicsit megráztam a fejem, hogy összeszedjem a gondolataim. Az igazi vezetéknevem már bőven elég hozzá, hogy lebukjak, ha vannak aurorok az ő rendőreikkel összeköttetésben. Belepillantok a fent lógó tükörbe, amiből egy világoskék szempár nézett vissza rám. Valahogy úgy érzem, hogy belém lát, tudja, hogy hazudok neki. De muszáj lesz becsapnom valahogy.
 - Rendben, Roman North, akkor szeretnék egy lakcímet és egy telefonszámot, illetve a szüleid nevét. 
 - Sajnálom, de nincsenek szüleim, lakcímem és telefonszámom- kipillantottam az ablakon, mintha csak zavarna a pillantása, valójában inkább a bilincset kezdtem tanulmányozni. Az ajtót könnyen ki tudnám nyitni, de kétlem, hogy ezt le tudnám szedni varázslat nélkül. A pálcám még most is ott van az övemben, a nadrág és az ing rejtekében, nem jelentene semmi problémát kiszabadulni. Így, mugliként, sokkal nehezebb minden.
 - Ezt sajnálattal hallom. Gondviselő vagy gyermekotthon címet tudsz mondani? Nem vagy még tizennyolc, ugye?
 - Egyik sincs, még csak most leszek tizenhat... nézze, nem tudná ezt levenni rólam? Nagyon szorít- miután meghúzom néhányszor, tényleg elkezd szorosabbá válni. Különösebben persze nem zavar, ennél sokkal kellemetlenebb dolgokat is átéltem már, de azért megpróbálok úgy nézni rá, hogy tényleg elhiggye. Egy gúnyos mosoly a válasza csak, mint egy ostoba gyerekre néző tanáré, aki valamilyen szánalmasan gyenge blöffel vagy kifogással próbál kitérni a feladata elől.
 - Nem ma kezdtem ezt, fiam, úgyhogy kérlek, kímélj meg engem ettől! Már akkor is tolvajokat tartóztattam le, amikor te még nem is éltél, ne próbálj ilyen átlátszó trükkökkel becsapni! Ha már ezt a „szakmát” választottad, jobban kellene hazudnod, főleg, ha úgy futsz, ahogy. És ahogy nézem, a verekedés sem igazán megy. Mi történt veled, ki vert meg?- magamban elátkozom a muglit, elképzelem a levegőben lógva, fejjel lefelé kalimpálva, gennyes kelésekkel az arcán, de nem válaszolok semmit, csak elfordítom a fejem. Persze, ez tényleg szánalmasan gyenge próbálkozás volt, ennél nyilván jobbat találnak ki mások. Pedig innen kellene eltűnnöm, ha bárki meglátja a karom, végem van...
 Egy kicsit elmosolyodok, ahogy beugrik az ötlet. Lassan, óvatosan, csendben kinyitom egy kicsit az ajtót. Biztos látja, de nem hiszem, hogy érdekli, tudja, hogy úgysem mehetek sehová. Nem is akarok, csak ellenőrizni akartam: nehéz. Nehezebb, mint hittem. Pont tökéletes. Megmarkolom az ingen keresztül az alkarom. A szöveten át is érzem a helyet, ahol régen Voldemort testvériségének bélyege tekergett.
 - Kérem... csak tegye át a másik kezemre, ez így nagyon fáj! Van egy seb a karomon- furcsa, hogy azok a hazugságok mennek igazán jól, amikben van némi igazság. A bal vállamon lévő vágások még tényleg fájnak egy kicsit, különösen attól, hogy szerintem nem tett túl jót a verés, amit este kaptam, de persze, az alkaromon lévő, mély átokheget akarom megmutatni. Az sokkal ijesztőbbnek és fájdalmasabbnak tűnik, és még mindig olyan, mintha frissen égett volna a bőrömbe. - Siessen már! Szedje le!- nem esik nehezemre eljátszani a fájdalmat, rángatózni, bár nem az tette igazán szörnyűvé az elmúlt hónapot, kaptam abból is eleget. Csak el kell képzelnem egyet ezekből az eseményekből, hogy élethűvé váljon. Úgy tűnik, ez már eléggé megijeszti ahhoz, hogy hátrasiessen.
 - Maradj nyugton, így nem tudom leszedni... jó, mutasd!- látszólag erőltetett nyugalommal tűröm, hogy a férfi leszedje a bilincset, feltűrje az ingujjamat, de nem hagyom abba a remegést. Ahogy káromkodik egyet, már tudom is, hogy célt értem. Sok hátrányom van így, hogy félig gyerek vagyok még, de az emberek könnyebben éreznek szimpátiát irántam, mint például Bellatrix iránt fognak a bíróságon. - Mi történt a karoddal?
 - Tegnap szereztem, megégettek...- miközben a félig behajoló rendőr a jeggyel foglalkozik, a másik kezem lassan, észrevétlenül kinyújtom. Egy pillanatra elfog a kísértés, hogy inkább a hosszú, fekete, varázspálca-szerű tárgyat próbáljam elvenni, amit ők használhatnak az ellenálló bűnözőkkel szemben, de végül nem így teszek. Nem tudom, hogy működik. Az ajtó kilincsét markolom meg, miközben visszafojtom a levegőt. Egy esélyem van.
 - Mégis hívok mentőt, és azt hiszem, van nálam fájdalomcsillapító, csak adj egy pe...- miközben a bal kezemmel hirtelen megmarkolom a fejét, és amilyen erősen csak tudom, hátralököm, megrántom az ajtót. Szinte nekem fáj az a csattanás, ami megrepeszti az üveget, és kisebb vérnyomokat hagy a repedésben. Nem hiszem, hogy igazán komoly baja lett, de a lényeg, hogy elértem, amit akartam, egy pillanatra elkábult. Érthetetlen szavakat motyog, és nyúlkál felém, miközben megmarkolom az egyik kezét, és rákapcsolom a bilincset a csuklójára. Természetesen kiveszem belőle a kulcsot, és amikor kiszállok, messzire eldobom. Nem tudom, milyen messze van a másik, de nem törődök vele, csak futásnak eredek. Nincs ételem, és nem is fogok többet megállni. Valahogy hazajutok most már, nem fogok az utolsó pillanatban elbukni.

***

 Ahogy felérek a domb tetejére, visszanézek a hátrahagyott, elsötétedő városra. Talán már elmúlt éjfél, egy újabb napot hagytam magam mögött. Fázok, fáradt és éhes vágyok, de régen éreztem magam boldogabbnak. Mélyen beszívom a levegőt, miközben elindulok az öreg, ijesztő fák közé.
 Az sem veszi el a boldogságom, hogy sikerül elesnem egy, az ösvényre kiálló gyökérben, és lehorzsolom a könyököm. Ismerős ez az erdő, határ a muglik városa és az otthonom között, azt a célt szolgálja, hogy távol tartsa a kíváncsiskodókat, így lényegében véve feleslegessé téve a házunkat romnak álcázó bűbájt. Gyerekként mindig féltem itt kint, különösen azután, hogy járt itt egy vérfarkas valamikor tíz éve, és sokáig az volt életem legrosszabb élménye, amikor egy bújócskázás alkalmával elvesztem itt kint nyolc évesen, és kint töltöttem az éjszakát. Különös, hogy akkor az volt minden vágyam, hogy hazakerüljek, most pedig úgy érzem, máris otthon vagyok.
 Egy kis, kanyargós rész után hatalmasat dobban a szívem, ahogy megpillantok egy villám által kettéütött fát, ami megtagadta a halált a szörnyű sérülés elszenvedésekor, és most két különböző törzsön növekszik az élet, ami ugyanabból a gyökérből táplálkozik, a két törzs pedig lazán egymásba fonódik. Hasonló ahhoz, ahogyan a pálcám kinéz. A két, összefonódott törzs közötti üreg volt az a hely, ahol nyolc évesen elbújtam, és ami már olyan messze volt a házunktól, hogy elvesztem, amikor leszállt az éj. Egy pillanatra megállok a fánál, amit megsimogatok, hagyom, hogy elöntsön egy kis időre az akkor ijesztő, de most már kedves emlék. Nem kell már sok, és hazaérek.
Naplózva

Roman Nott
[Topiktulaj]
*****


I. évfolyam, ex-halálfaló

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2015. 03. 08. - 03:53:24 »
0

Május 6.

 Sokkal elvadultabb ez az ösvény, mint amilyenre emlékeztem, a fák karomszerű ágai bele-belekapnak a hajamba, a ruhámba, a bőrömbe. Úgy tűnik, azóta senki nem törődik igazán a karbantartásával, hogy kinőttünk a bújócskázásból, szabad növést engedtek az erdőnek. Ez persze jó, a muglik még kevésbé akarnak bejönni egy olyan rémerdőbe, aminek már a fái is sérüléseket okoznak, de most cseppet sem örülök neki. Még egy utolsó kellemetlenség, egy utolsó rúgás ennek a szörnyű útnak a végén. Valóban az utolsó?
 Amellett, hogy az éhség lassan kimarja a gyomromat, úgy érzem, hogy egy hideg kéz szorítja is, míg a párja a torkomat markolja, minden lépéssel erősebben. Akármennyire szeretnék, nem merek reménykedni, mert úgy érzem, újra összetörnék, ha kevesebbet kapnék, mint vártam. Legszívesebben azt képzelem, hogy ahogy belépek a hallba, meghallom a beszélgetést az ebédlőből, Terky elém jön, ahogy szokta, megkérdi, hogy vagyok, segít levenni a cipőmet, azután bevezet oda. Ők pedig ott ülnek már ébren, és úgy néznek rám, ahogy akkor szoktak, amikor túl sokáig olvastam éjjel, és nagyon későn sikerül csak felkelnem. De ha az ijesztőbb eshetőségeket félretolom, akkor is ostobaságnak tűnik ez az egész. Hajnali négy körül lehet, semmi okuk nincs rá, hogy ébren legyenek, arra pedig főleg nincs, hogy az étkezőben legyenek. Arra viszont remek ez a gondolatmenet, hogy észrevegyem: nagyon fáj a cipőben a lábam, több helyen feltörhette, és tele lehet már hólyagokkal. Egy másodpercre eszembe is jut, hogy megpróbálok csinálni vele valamit, mielőtt tovább megyek, de persze nem teszem. Most már nem vesztegetek időt ilyen apróságokra.
 Több okból is tartok ettől a pillanattól. Akkor is, ha mindenki egészségesen vár rám otthon, félek mindentől, ami történhet. Apa összetört lelkileg, amikor utoljára láttam, így égett be ebben az egy hónapban, és félek, hogy ilyennek, vagy rosszabbnak látom majd. Anya nem volt otthon, vele bármi lehet, rengeteg lehetőség eszembe jut azt illetően, hogy milyen is lehet most. Vitalien láttam, hogy nagyon bántotta, hogy nem előzött meg, és én áldoztam fel magam helyette. Ami Finnicket illeti, ő megijedt tőlem. Lehet, hogy az ő szemében már nem vagyok más, csak egy a szörnyek közül. Különösen, ha ott volt a Roxfortban aznap éjjel. A legborzalmasabb eshetőség az, hogy még mindig ott van.
 A Hold ezüstfénye átszűrődik a fák ágai között, ahogy kiérek a legsűrűbb részről. Nem tudom biztosan, hogy ma van-e telihold, vagy holnap lesz, de nem túl kellemes érzés a szabadban lenni ilyenkor. Tíz évvel ezelőtt, egy ilyen éjszakán a kapunkig jött egy vérfarkas, én pedig nem biztos, hogy olyan könnyen elbánnék eggyel, mint ahogy azt anya tette. Azóta persze nem járt egy sem ebben az erdőben, és bizonyára rengeteg agresszívabbat bezártak vagy megöltek most, úgyhogy ez egy viszonylag nyugodt éjszaka lesz ebből a szempontból országszerte. De attól még rossz érzés. Össze is rezdülök egy hosszú, magas hangra, de gyorsan rájövök: csak egy bagoly. Talán Vitalieé, mindig hagyja szabadon röpködni.
 Mindenképpen lesznek nagyon kellemetlen részei a hazaérésnek. Mindenki kérdezgetni fogja, hogy jól vagyok-e, ez fáj-e, az fáj-e, és annak ellenére, hogy napok óta csak sajnálom magam, nem akarom, hogy számomra fontos emberek is ezt tegyék. Azután nem lesz kellemes a sebeim helyrerakása sem, nem szívesen veszem le a ruháim apa előtt, nem tettem már ilyet gyerekkorom óta, és még úgy is megalázónak érzem, hogy orvos. És végül, jön az, amitől a legjobban tartok: amikor megmutatom azt, ami a Sötét jegyből maradt. Kicsit még mindig félek tőle, hogy elvesztem a karom, vagy más drasztikus megoldásra lesz szükség, de jobban félek attól, hogy semmilyen megoldás nem lesz. Tudok egy varázslatot, amivel talán elrejthetem a Roxfortban, de az könnyen megtörhető, ha valakinek bizonyíték kell. És nincs annyi időm, talán már vallott is ellenem valaki. Kiérek az erdőből, és a dombról lepillantok a holdfényben fürdő kúriára, ami alig néhány száz méterre van már csak.
 - Hát... Itthon vagyok...


Epilógus


 - Animus ex auro- ahogy a jobb kezem a kacskaringós címerhez érintem, és kimondom a családunk ezeréves jelmondatát, a vaskapu kinyílik előttem. Kicsit reménykedtem benne, hogy kijönnek, észrevették az érkezésem, de most már biztosan észrevették. A házban mindenhol hallhatták a jelzést: kinyílt a kapu. Lassan haladok át a kerten, megsimítva a sövényt, kimérve a lépéseimet az ismerős, kövezett úton. Felnézek a második emelet ablakaira, ahol láthatatlanul is látom a kipillantókat. Kihúzom magam, nem akarom, hogy lássák, mennyire nehezemre esik minden további lépés.
 Ahogy közeledek, nem nyílik ki az ajtó. A házimanók bizonyára nem ébredtek fel, vagy legalábbis, nem elég gyorsak. Nem akarok várni az ajtóban, mint egy kísértet vagy vámpír, hogy kinyissák. Ez az én otthonom is. Bármennyire próbálok nyugodt maradni, remegő kézzel fogom meg a hideg kilincset, amit lassan lenyomok. Nincs zárva az ajtó.
 Ahogy benyitok, azonnal szembetalálom magam mindenkivel. Apa, anya és a testvéreim is fáradtnak, nyúzottnak tűnnek, mintha régóta nem aludtak volna. Anya haja most kócos, apa borostás, Vitaliet hat éve először látom smink nélkül, Finnick pedig... nos, ő nem tűnik sokkal rendetlenebbül felöltözöttnek a szokásosnál.
 Nem tudom, mennyi idő száll el, amíg csak állunk egymással szemben a sötét hallban. Nem akarnak jönni a szavak, nem tudom, mit kellene mondanom. Talán velük is ez a helyzet, talán nem is hiszik el, hogy igazi vagyok. Nem tűnnek olyan határozottnak, olyan erősnek, mint ahogyan azt reméltem, nem olyanok, mint ahogyan azt a legszebb, legoptimistább vízióimban láttam. De határozottan ők a családom. Ugyanazok az emberek.
 Nem tudom biztosan, hogy ki volt az, aki először megmozdult. Nem is igazán számít, hogy először anya vagy Vitalie futott hozzám, és ölelt át, ahogyan az sem, hogy elhangzott-e bármilyen szó. Az sem számít, hogy apa nem ölelt meg azóta, hogy a Roxfortba mentem, hogy mindig kerültük a nem agresszív testi kontaktust Finnick-kel, már gyerekkorunktól. Jelentőségét vesztette ez mind, minden felállított korlát, tartózkodás.

Mindannyian átöleltek, hasonlóan ahhoz a hajnalhoz, amikor eltűntem egy éjszakára az erdőben. Ezúttal viszont nem szidtak le, én pedig nem magyarázkodtam. Félredobtam mindent, amit felépítettem magamban, az összes tervemet azt illetően, hogyan fogok hazajönni, hogy fogok Notthoz, felnőtthöz méltón viselkedni. Szabad folyást engedtem a könnyeimnek. Egy pillanatra nem voltam más, mint egy egyszerű gyermek, nem voltunk mások, mint bármelyik család. Egy hosszú, végtelennek tűnő pillanatra minden más elvesztette a jelentőségét, mintha soha nem is történt volna semmi rossz a világon. Mélyen belém égett minden hang, minden illat, minden érintés, mélyebben, mint bármilyen sötét varázslat képes.


Azt kívánom, hogy örökké tartson...
Naplózva
Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2021. 04. 15. - 20:23:59
Az oldal 0.389 másodperc alatt készült el 36 lekéréssel.