+  Roxfort RPG
|-+  Múlt
| |-+  1996 - 2001
| | |-+  98/99-es tanév
| | | |-+  London
| | | | |-+  Szent Mungó Varázsnyavalya és Ragálykúráló Ispotály
| | | | | |-+  Varázstárgyak okozta balesetek - Földszint
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Varázstárgyak okozta balesetek - Földszint  (Megtekintve 4243 alkalommal)

Mrs. Norris
Maffiavezér
***


,, a T E J hatalom ,,

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2015. 02. 16. - 16:18:18 »
0




Üstrobbanás, pálcavisszasülés, seprűs karambol stb... Az efféle bajok, s az ezek miatt keletkezett bajok kezelése, orvoslása történik itt.
Naplózva

Liam G. Avery
(N)JK
*****


☤ Medimágus ☤

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2017. 04. 03. - 15:26:10 »
+3

zene:-Wake Me Up




1999. január 15





Lassan éjfél lesz és kint szakad a hó. Szépen, nagy pelyhekben, csakúgy, mint karácsonykor. Az épületek körbe mind fehérrel bevontak és szinte már-már meghitt a hangulat. Fények sehol nem világítanak már, hisz ilyentájt már mindenki nyugovóra tért és az igazak álmát alussza. Ideje lenne már menni nekem is, nem kicsit. Ugyanakkor tudom, hogy a munkám hasznos és bár a fáradtság ólomsúllyal nehezedik rám, és szemeim is mintha leragadnának, azért elégedett vagyok. Volt értelme bent maradni és Dr. Liner-t helyettesíteni. Elönt a büszkeség, ahogy belegondolok hány tucat embernek segítettem ma. Jó, Josie itt volt és segített a nehezebb eseteknél, no meg a fő összetevőlistát is ő írta meg a kikutyulni való bájitalokhoz, mert ehhez külön engedély kell, de azért valljuk be, úgy tűnik tényleg a vérembe van a gyógyítás. És miután élvezem is a munkám pillanatok alatt elrepül az idő, pont mint most is. Észre sem vettem, hogy már 11 is elmúlt, mikor Jo közölte hogy ő bizony lelép. Én is ásítva indultam el a medimágusi pihenő felé, hogy egy utolsó kávét ledöntsek, meg átöltözzek, noha tudom, hogy az előbbitől megint nem fogok tudni aludni vagy hajnal kettőig, de hát egye fene, valahogy haza is kellene érnem. Lehetőleg nyitott szemmel. Fehér talárom suhan utánam, amint a kávépulthoz érek és folyatok az egyik kitett csészébe egy erős feketét magamnak. Az illat megcsap és eszembe jut a karácsony előtti eset.
Dean! Meg a kávéja...
Elhúzom a szám a gondolatra, mert az emlék nem éppen kedves. Sőt, egészen frusztráló. De ugyanakkor nagyon is kétértelmű vele minden egyes szituáció. Olyan, mintha... De nem, biztosan nem. Lehunyom a szemem és belekortyolok az italba. Most nem kíséri azt a lány édes parfümjének az illata. Nincs más csak az ismerős kávéillat. Mintha elfogna a csalódottság, de persze a büszkeségem megint erősebb és elnyomja az ostoba érzelmeket. Jó ez a gyakornoki munka, csak kizsigerel...
Sóhajtva pillantok körbe a medimágusoknak fenntartott pihenőszobán. Ízlésesen berendezve, de csak a minimál dolgokkal felszerelt. Tulajdonképpen minden megvan itt, amire szüksége van az embernek. És jelen pillanatban totál üres. Kényelmesen ülök le az egyik fehér vagy talán krém fotelbe, és érzem, hogy nagy hiba volt. A bútor mintha szippantana be magába, érzem, hogy belesüllyedek. Valószínű ez is amolyan érzéki csalódás vagy szimplán a fáradtság teszi nálam, mert tudom, hogy ha nem csinálok valamit, míg nem kezd el dolgozni szervezetemben a kávé, rögvest elnyomna az álom. Így inkább előveszem a kezem mellett pihenő kis üvegasztalkáról a Próféta reggeli számát. Átfutom a szalagcímeket, de semmi érdekes. Hogy van az, hogy egy ilyen közkedvelt újság ennyire semmilyen információkat tud csak közölni? Na jó, Vitrol elég jó, még ha fikciókra épít is. Ha bárki kérdezi, sose vallom be, hogy olvastam a könyveit, de ha őszinte akarok lenni, van fantáziája annak a spinének. Nem is kicsi!
Kék íriszeim épp megakadnak egy érdekesnek ígérkező értekezésen a bólintérek élőhelyének romlásával kapcsolatosan, amikor hirtelen kivágódik az ajtó. Meglepődöm, oly annyira hogy ugrom is egyet ültő helyemben és ennek meg is lesz a következménye. Kezem meglötyög és a  kávé persze leforráz engem... Ennyit a fehér köpenyről!
-Hogy a mandragórás sikítófrász vinné el...!-
Morcosan pillantok fel az illető irányába, aki megzavart, és arcomra a harag mellett a meglepettség ül ki, mert nos valljuk be nem számítottam senkire, aki ilyenkor még itt leledzik. Meglehet hasonló lelkes mazochista, akárcsak jómagam.
Naplózva


Augustus Pye
Szent Mungó
***


Osztályvezető Medimágus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2017. 04. 04. - 19:59:15 »
+1



Már majdnem éjfél volt, mikor egy gyógyítóinas érkezett az irodámba. Látahóan utcai ruhában volt már és lihegett, az az úgy futhatott vissza az emeletre szerencsétlen gyerek. Valami semmit mondó nevű, megjegyezhetetlen arcú kölyök volt. Már pár napja dolgozott az osztályon, de valójában csak arról a gusztustalan anyajegyről jegyeztem meg a jobb orcáján éktelenkedett.
Ahogy benyitott az ajtón, most is csak arra a barna foltra terelődött a tekintem és alig fogtam fel, amit nagy lihegés közepette mondott. Egy bizonyos Mr. Baxter vár a recepción… ez nem hangzott alapvetően meglepőnek, csupán miután nyugtáztam magamban a karórámra nézve: valóban öt perc múlva éjfél.
Csak biccentettem felé, jelezve, hogy azonnal megyek.
Lassan tápászkodtam fel a székemből. Kicsit kinyújtóztam és a falon lógó régi, kissé piszkos tükör elé léptem. Alaposan lesimítottam a hajamat, hogy egyetlen tincs se álljon rosszul, habár Ainsley előtt már régen nem volt szükség az ilyesmire. Már kócosan, ébredés után is látott, sőt betegen is. Kétlem, hogy az esti műszakos, sápatag képem még meglepetéseket okozna neki.
Egy kicsit megütögettem az arcomat – mint mindig –, hogy visszatérjen belé az élettel teli szín. Talán így elég elviselhető leszek a külvilágnak. A mai este egyébként viszonylag csendes volt, kevés betegünk volt, ezért is töltöttem az éjszaka nagyrészét a papírmunkának szentelve. Ezzel rendszeresen elmaradok, így most kihasználtam az alkalmat.
Lassan haladtam a lépcsőn és bár még jó néhány lépcsőfok választott el a recepciótól, megpillantottam Ainsleyt. A szokásos fekete öltöny volt rajta, barna haja tökéletesen állt, kék szemeivel pedig azonnal megtalálta az én zöld tekintetemet.
Nem lepett meg különösebben, hogy a recepciós boszorkány most is vágyakozva bámult rá. Ő már csak ilyen, mindenki tekintetét könnyen megragadja izmos, magas alkatával, mint a roxfortos éveinkben.
Szia, August! – köszöntött mosolyogva, mikor elé értem.
Szia… mit keresel itt ilyen későn? – tértem azonnal a lényegre.
Egy kicsit megköszörülte a torkát és felemelte a kezét. Valami kartonféleség volt nála, amire az én nevem és a Varázslények okozta sérülések osztályának neve.
Ez… – dadogtam és átvettem.
Otthagytad nálam. Gondoltam szükséged van rá – mondta.
Jól emlékeztem a papírkötegre. Egy nappal korábban vittem magammal, hogy később folytassam a munkát, ha már a Mungóban képtelen voltam befejezni az adminisztrációt. A vacsora persze olyan jól sikerült, hogy végül hozzá sem nyúltam az aktához, csak élveztem Ainsley társaságát. Ámulattal hallgattam, ahogy az izgalmasabbnál izgalmasabb bevetéseiről mesélt nekem.
Elnézést… – hallottam meg egy vékony hangot.
Ainsley széles vállai mögött pedig egy koszos szőke üstököt pillantottam meg. Kicsit kiléptem oldalra, hogy jobban lássam az érkezőt, akiről a hangja alapján biztosan megállapíthattam: nő.
Valóban egy rendkívül alacsony, kerek arcú boszorkány volt. Szőke haja egészen a válláig leért. A kezét egy fehér törülközőbe bugyolálva szorította kerek hasához. Várandós volt, ráadásul annak is már a vége felé járhatott.
Üdvözlöm, Augustus Pye vagyok – köszöntettem és hatalmas, csillogó zöld szemeibe néztem. – Segíthetek valamiben?
Az arckifejezés eltorzult, mintha fájdalmai lennének és felém nyújtotta a karját. Óvatosan kicsomagoltam a törülközőből. Egy hatalmas, véres húshoz hasonlított leginkább, elképzelni sem tudtam, mi történt vele.
Mi történt magával, Mrs… ? – kérdeztem aggódva.
–  Mrs. Abney, de szólítson Emmának – válaszolta és eltorzult az arca, mikor visszacsomagoltam a sérült testrészt. – Éppen egy bájitalon dolgoztam, mikor felrobbant az üst. Sajnos a férjem nem volt éppen odahaza, tudja külföldön van egy konferencián… ezért egyedül jöttem el.
Értem – bólintottam és Ainsleyre néztem. – Ne haragudj, de nekem most ezt el kell intéznem! Majd holnap találkozunk.
Elbúcsúztunk egymástól és Mrs. Abneyvel megindultunk a Varázstárgyak okozta sérüléseket ellátó osztályra. Nem volt szerencsére messze, hiszen ez is a földszinten található. Leültettem a folyosón a nőt, megnyugtatva, hogy kerítek egy felelős orvost neki. Gyakran segítettem be én is az osztályon, így nem okozott volna gondot az ellátás, azonban ma estére nem én voltam beosztva ide.
A pihenő felé vettem az irányt, hiszen általában ott töltik az éjszakai órát a medimágusok. Kopogás nélkül törtem be az ajtón, de csak egy káromkodást hallottam először. Később tudatosult bennem, hogy egy fiatal férfi van csupán a helyiségen, aki feltehetőn gyógyítóinasként dolgozik.
Elnézést… – magyaráztam halkan, mikor megpillantottam a kávéfoltot a fehér taláron.
Ahogy az arcára néztem dühösnek tűnt és meglepettnek. Talán most van először éjszakai műszakban, vagy éppen csak az álom és az ébrenlét határán volt… na de kávéval a kezében?
Augustus Pye vagyok, az első emelten dolgozom – mondtam és közelebb sétáltam hozzá.
Kezet nyújtottam neki, remélve, hogy elfogadja a gesztust.
Maga gyakornok itt? – érdeklődtem. – Korábban még nem láttam, pedig sokszor segítettem már be az osztálynak, ha szükséges volt.
Igyekeztem barátságos lenni, de szokás szerint képtelen voltam mosolyogni. Foghatnák arra, hogy késő van és alaposan elfáradtam, azonban én már csak ilyen vagyok. Akik ismernek tudják, milyen hűvös vagyok, nincs szükségem arra, hogy megjátsszam magamat.
Egy hölgy érkezett a recepcióra, az egyik karja komolyan megsérült egy üst miatt – magyaráztam és már fordultam is az ajtó felé. – Segítek az ellátásban.
A kilincsre tettem a kezemet. Nem akartam beszámolni az eset minden részletéről, azt úgyis látja majd a saját szemével és nincs is ennél alkalmasabb példa, hogy éles helyzetben gyakorolja valaki a gyógyítást.
Naplózva


Liam G. Avery
(N)JK
*****


☤ Medimágus ☤

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2017. 04. 04. - 21:43:33 »
+1

zene:OMM - Yellow light




1999. január 15






Egy magas, de izmos, szinte már kísértethez hasonló alakot sikerül befókuszálnom, aki elnézést kér és a kezét nyújtja felém. Fel se fogom hirtelen mit is mond, csak ösztönösen kezet rázok vele és mire észbe kapok, már én is állok.
- Üdv, Liam Avery vagyok. –
Hangom kissé érces a sok ébrenléttől és attól hogy fél órája meg se szólaltam, leszámítva az előbbi cifra káromkodásomat.
- Maga gyakornok itt? Korábban még nem láttam, pedig sokszor segítettem már be az osztálynak, ha szükséges volt. –
Hirtelen csak bamba pislogásra futja tőlem. Szavakra boncolom egy percre a mondatot, elemezem, majd próbálom összerakni a dolgokat a fejembe. Uhhh, tényleg baromi késő van. Végül persze bólintok az idegennek, amint megértem mondandója lényegét.
- Igen, végzős medimágus vagyok a Mandragórán. Helyettesítek. Már a harmadik alkalom, szakmai gyakorlat tudja, de most először egyedül… - kissé felnevetek, eléggé fáradtan és kissé lemondóan. Félig meddig idegesen. Tulajdonképpen igaz is a dolog, mert Josie inkább volt adminisztrátorom, mintsem mentorom a mai nap folyamán. A nevetés meg részben saját magamnak szólt, mert hát rég lejárt a műszakom. Elnézve a másik spáadt fejét, amin a sötét haj csak még nagyobb kontrasztot ad, valószínű az övé is rég lejárt már...  Szintiszta önkínzás volt tovább maradnom. Így a kárvém utolsó kortyait is ledöntöm inkább, ami maradt a csésze aljában. A maradék szépen díszíti a fehér köpenyem szabálytalan folt formájában.
- Egy hölgy érkezett a recepcióra, az egyik karja komolyan megsérült egy üst miatt. Segítek az ellátásban. –
Arcomra meglepettség ül ki, a szemöldököm a hajamat verdesi. Ó basszus! Esélyem sem marad ellenkezni, mert a kolléga már hátat fordítva az ajtó felé siet. Ennyire sürgős? Jó ég, akkor ez tényleg gond… Egy pillanatig habozok csak, majd leteszem a csészét az egyik kiasztalra és megindulok a nyomába búcsút mondva a kényelmes pihenőszobának.
A folyosó teljesen kihalt csak a mi lépéseink visszhangoznak. Félelmetes. Olyan mint a rémtörténetekben, noha tudom hogy ez a hely az egyik legbiztonságosabb szerte Európában. A másik talán a Roxfort…
- Jó estét, Mrs…. –
A társamra pillantok, hogy kisegítsen, majd amint ez megvan, leguggolok a hölgy mellé, aki a folyosón elhelyezett egyik kényelmes várószékében ül.
- Liam Avey vagyok, medimágus. – mutatkozom be kezet rázva vele, egy haloványan megeresztett mosoly kíséretében. Nagyon fáradt mosoly kíséretében, teszem hozzá. Nem untatom azon csekély részletekkel hogy csak hallgató vagyok és hogy többek között ő lesz az első ötven páciensem közül az egyik.
- Hadd nézzem csak…. – nyúlok finoman a törölközős végtaghoz és vetek rá egy pillantást. Hát… baromi csúnya. Ehhez kellene némi segítség plusz Jos receptjei, de talán ez a Pye is a segítségemre lehet. Ő elvileg már minden fokozatot megszerzett ami szükséges…
- Mi történt magával? - kérdezem őszinte meglepettséggel arcomon, kék szemeim az ő zöld íriszeibe kapcsolódnak érdeklődőn csillogva. Figyelmesen hallgatom, az álmosság béklyóit kezdem lerázni magamról.
Végül bólintok egyet töprengve, és nyugodt hangon szólalok meg:
- Kérem legyen olyan kedves és jöjjön velünk a 14-es szobába... –  s ezzel felállok mellőle és elindulok  legközelebbi vizsgálószoba felé, de félúton megfordulok. A kulcsok! Hisz leadtam a recepción egy fél órája se... Amint megfordulok látom, hogy a hölgy nagy pocakkal nehézkesen kecmereg fel a székből és talán Pye segít neki... basszus, fel se tűnt, hogy terhes! Merlinre! Így kísérletezett??? Na nem ez a legjobb alkalom megfeddni de akkor is... Plusz akkor még a babával is foglalkozni kell, hogy rendben van-e. Az pedig abszolút nem a szakterületem, még. Igaz, hogy vagy azt terveztem mesterképzésre, vagy a toxikológiát, de azért nulla tapasztalattal mit fogok kivitelezni, azt magam sem tudom. Intek a másik gyógyítónak, hogy menjenek és pedig elsietek a recepciós éjszakai műszakos boszorkánynak a pultjához.
- Helló szépségem! Kérném a 14-es kulcsait... – egy vigyort eresztek meg. A boszorkány csak fejcsóvál miközben elfordulva keresi a kívánságom okát. Mire megtalálja és visszafordul eltűnődve kérdezek rá kósza gondolataim egyik legfontosabbikára.
- Mondd csak, Lisa, nincs valaki bent még? Rajtam kívül? –
A remény fél pillanat múlva foszlik széjjel bennem.
- Nem drágám! Nincs senki, csak te meg Pye ezen a két szinten amennyire tudom. Mindenki más elment... –
Ó a franc...! Lemondóan sóhajtok.
- Ahhh, hát azért köszönöm! – indulnék is meg vissza, de a nő kezemre téve az övét megállít.
- Habár most hogy kérded, két kisegítő mágusasszisztens bent van még. –
A szemem felcsillan és rögtön reagálok a másik szavaira.
- Kérlek haladéktalanul küldd be az egyiküket a 14-esbe! Istennő vagy! – kacsintok felé, ő pedig nevetve legyint és bólint hogy meglesz. Kissé könnyebb szívvel indulok vissza a szoba felé. Előtte már ott vár rám a kollégám. Bólintok felé, hogy minden rendben és a megbűvölt kulccsal kinyitom az ajtót. A Mungóba minden ajtót hasonló extra zárbűbájjal ellátott speciális kulcs nyit, ami temészetesen másolhatatlan. Így elhagyni őket elég problematikus és a mágusok felelnek érte. Benyitva előreengedem őket, hogy a beteg már kényelmesen ülhessen a vizsgálószékben mire becsukom azt. Pye pedig mellette áll. Remek, akkor kezdhetjük is.


Naplózva


Augustus Pye
Szent Mungó
***


Osztályvezető Medimágus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2017. 04. 06. - 20:28:28 »
+1



Mr. Avery kissé fáradtnak látszott, de ezen különösebben nem lepődtem meg. Ha alaposabban végig mért, láthatta, hogy jómagam sem állok éppen a helyzet magaslatán főleg mert még egy jó erős kávéra sem szakítottam időt az elmúlt órákban. Ainsley felbukkanása ugyan felrázott a papírmunka okozta unott álmosságból, még sem voltam teljesen önmagam.
A folyosón szinte szokatlan nagy volt a nyugalom. A Mungó rendszerint nyüzsgött a betegektől, vagy ha éppen nem akadt elég sérül, akkor a medimágusok beszélgetés tölti meg az épületet. Éjszaka persze mindig más volt, ha éppen nem akadt sürgős ellátásra váró személy, szinte kísérteties volt ez a hely… de engem nem zavart. Jól éreztem magamat itt, szinte otthonosan. Ez az érzés főleg apám halála óta uralkodott el rajtam, hiszen ő is ezen a helyen van, emeletekkel feljebb.
A terhes boszorkány előtt álltunk meg. Csendesen figyeltem, ahogy még a korábbinál is fájdalmasabb arckifejezéssel szorítja hasához sérült kezét. Már nem bírt olyan könnyen megküzdeni a fájdalmával.
Jó estét, Mrs… – pillantott rám segélykérően a fiatal kolléga.
A hölgy Mrs. Abney – mondtam halkan, nem akartam beleszólni a társalgásba. Ennél jobb eset talán nem is kínálkozhatott a gyakorlásra.
Az egyértelmű volt, hogy ez az Avery már nem teljesen tapasztalatlan a betegekkel. Ahogyan leguggolt a nő elé, olyan bensőségesnek, barátságosnak és gondoskodónak látszott, amilyen én sosem voltam. Akármennyire is törekedtem, mindig megmaradt az a háromlépés távolság, mintha nem tudnám elfogadtatni magamat.
Nyugodtan szólítson Emmának! Háztartási bájitalokkal kísérletezem. A szenvedélyem a ruhatisztítás, még a legerősebb foltot is ki tudom szedni a drága ruhákból – magyarázta felcsillanó szemekkel Emma, mintha hirtelen elfelejtette volna a fájdalmát. Talán ez az igazi szenvedély, habár annak egy meglehetősen furcsa fajtája. – Ezúttal éppen egy barátnőmet akartam meglepni, mert a férje rendszeresen makacs foltokkal tér haza… és… áh… – nyögött fel és másik kezével a sérült testrészét kezdte el szorongatni.
Jobb volna sürgősen ellátni – jegyeztem meg.
Mr. Avery előre sietett a tizennégyes vizsgáló felé. Én segítettem Emmának felkelni a padról, ahol eddig ücsörgött. Lassan, óvatosan mozgott, nem csupán a fájdalom, hanem a hatalmas pocak miatt is. A terhessége végén járhatott már, ezért is volt meglepő, hogy még kísérletezik, de azt hiszem, nem a mi dolgunk megítélni ki hogyan éli az életét.
Köszönöm… – suttogta, mikor a karjába karolva felhúztam.
Teljesen átkarolt, mintha valóban szüksége lenne támaszra. Csupán a sérült karját tartotta még mindig szorosan a testén. Én is erősebben fogtam, hogy érezze: itt aztán biztonságban van, nincs miért aggódnia most már.
Averynek végül le kellett sietnie a kulcs miatt – nyilván már leadta őket korábban, ahogyan én is tettem. Kicsit megálltunk a folyosón és alaposabban megnéztem magamnak a beteget. Még sápadtabbnak látszott, mint odalent a recepción.
Minden rendben? – kérdeztem kissé rekedten, mintha hirtelen elment volna a hangom.
Nem akartam, hogy esetleg valami baj legyen a gyerekével. A terhességgel kapcsolatban egy cseppnyi tapasztalatom sincs, a szülészet mint olyan nem igazán érdekelt, így nem tettem a szakterületemmé.
Jól vagyok, csak kicsit… – magyarázott.
Avery is visszatért, megszakítva ezzel a rövidke társalgásunkat. Míg ő az ajtóval foglalkozott, én a vizsgálószékbe segítettem a hölgyet.
Egy kicsit a lélegzete is nyugodtabb lett, ahogy helyet foglalt. Kicsit még fészkelődött, aztán hagyta, hogy leszedjem a kezét védő törülközőt. Hagytam, hogy a fiatal kollégám vizsgálja meg először, ha kedve támad, én inkább most csak asszisztáltam neki – persze készen álltam közbevágni, ha szükséges.
Súlyos égési sérülésről beszélhetünk főleg az alkar külső részén, nem gondolja? – kérdeztem Averyt.
Kíváncsi voltam a véleményére. Egy kezdő talán olyasmit is megláthat, ami felett én már átsiklok. Nem akartam persze tesztelni, az nem az én dolgom, hanem a felelős gyógyítójé. Ennek ellenére is kíváncsi voltam a képességeire, hagyni akartam, hogy kibontakozzon.
Semmilyen más sérülést nem szenvedett el, Emma? – kérdeztem, hiszen mi csak a kezét láttuk. Ki tudja mi van a kabát alatt még.
Nem, de egy kicsit olyan furcsán érzem magamat… – mondta és hirtelen, elrántva a sérült kezét kissé előre dőlt.
Averyre néztem, hátha ő tudja, mi lehet ez az egész. Talán csak a füsttől szédült meg egy kicsit, amit a robbanáskor lélegzett be.
Kér egy pohár vizet? – kérdeztem, de csak megrázta a fejét. – Le szeretne inkább dőlni?
Erre már végre bólintott.
Naplózva


Liam G. Avery
(N)JK
*****


☤ Medimágus ☤

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2017. 04. 06. - 21:50:06 »
+1

zene:OMM - Six Week




1999. január 15





Kezembe kapom a kék dossziét benne a hivatalos papírokkal. Felirkálom a pár alap információt míg Pye segít Emmának. Miután ez megtörténik, az egyik kiasztalra teszem az egészet és a betegem felé fordulok. Pye kissé a háttérbe húzódik, hogy legyen terem. Igazán jó lehet habár fogalmam sincs hogy mi is pontosan a szakterülete. A kötés lekerül, és a csúnya sebes bőrfelület megjelenik. Igen, elsőre sem volt szép látvány, de itt, a vizsgálóba normális fényviszonyoknál már tisztán látszik hogy nem gondoltam rosszul, sőt...
Elhúzom a szám nemtetszésem jeléül, és alaposan megszemlélem a sérült kezet. Finoman érek a kézfejhez, annak is az ép oldalához és finoman megmozgatom a kart, megszemlélve a méreteket.
– Súlyos égési sérülésről beszélhetünk főleg az alkar külső részén, nem gondolja? –
Rápillantok a mellettem álló férfira. A szemeiből kérdéseket vélek kiolvasni ugyanakkor nyugalmat is. Bólintok a szavaira, majd a beteg felé pillantok.
- Emma, kérem, mesélje el pontosan hogyan is történt a baleset. Konkrétan mit is kísérletezett ki? –
Ellépek mellőle és a vitrines üvegcsékkel teli szekrényhez lépek. Államat vakargatva szuggerálom a kicsi hol duci hol vékonyka formákat, mire találok egyet ami pont jó. Közbe persze hallgatom a nő szavait és néha hümmögök egyet. Sejtettem hogy az égés mellé egy kis maró sav is löttyent a kezére. Nem sok, de talán pont ennyi ez a kevés is, hogy a sima égéshűsítő biharjuharka ne használjon rá. Talán a gémhátúszarvasbőrpor jó lenne, de ahhoz kellene Josie meg az engedélyek. Amik nekem nincsenek meg. Pye-ra pillantok és magamhoz intem. Amint mellettem áll elfojtott hangon szólalok meg.
- Ha jól sejtem, magának minden gyógyítói képesítése megvan... ergo ki tudja nyitni a szekrényt és ki tudja veni az A42C26-os bájitalt. –
Rábökök, biztos ami biztos alapon a jobb felső sarok egyik szélső fiolájára. Remélem bejönnek a számításaim. És remélem nem cseszek el semmit. Ha igen, Jos a fejem szedi, és azt hiszem nem lesz se kiváló de még elfogadható se a gyakorlatom. Esküszöm néha visszasírom McGalagonyt meg az unalmas átváltoztatástan órákat, a mágiatöriről nem is beszélve! A RAVASZ meg... na hagyjuk is, emnnyire gyerekjáték volt az. Főleg ilyen esetben, mikor egy végtag a tét.
Visszafordulok Mrs. Abney felé, és leülök a vizsgálóasztal mellé húzva egy széket. A pálcám a kezembe van és elmosolyodva pillantok rá.
- Nyugalom Emma, Mr. Pye előkészíti a szövetregeneráló bájitalt, ami három óra alatt rendbe teszi a kezét, és pedig addig, ha megengedi enyhe fagyasztóbűbájjal csökkentem a fájdalmait addig is. Pye, kellene egy kis pikkelysömörös borogatás is. Második polc baloldal hátulról a második!  –
A mondatom végét enyhén kiáltom hogy a másik is meghallja a nagy csörömpölés közepedte, míg az üvegcsékkel küzd. A betegem bősz bólogatására és a félénken csillogó szemeire újra elmosolyodva bólintok. Remek remek, ezek szerint bízik bennem. Mondjuk nem sok választása van jelen esetben... Már épp összeszedem magam hogy nekiálljak a mozdulatnak, de nem jutok el odáig hogy kimondhassam a varázsigét, mivel Emma összerezzen a fájdalomtól. Ajjajj...
Pye persze rögvest mellettem terem és aggódó arccal kérdezgetni kezdi a nőt. Én csak figyelmesen hallgatok és összeszűkült szemekkel gondolkodom. Mikor ledőlne bólintok, hogy nyugodtan. Én úgy is meg tudom csinálni a dolgom és a kollégám is, ámde... hmm... mindegy.
- Lenis stiria! - suhintok a pálcámmal és az ezüsthársból előtörő enyhe hideget ráirányítom Emma fájdalmára. Arca pár perc alatt kisimul, s én elégedett vagyok az eredményemmel. Vagyis az lennék a következő fél percig, de sajnos a görcsös fájdalom hirtelen visszatér az arcára. Nem értem a dolgot, és épp ezért az én arcomon és megjelennek a ráncok.
- Nagyon fáj... nagyon... –
Szaggatott lélegzése értésemre adja hogy valami baj van, valami... valami... Ekkor veszem észre hogy az egészséges kezével a hasához kap. Hogyaza...! Eszembe jut hogy a varázslat előtt min is pörögtek a gondolataim és mit is vetettem el.
- Emma, Emma...! – Megvárom, amíg kinyitja görcsösen összeszorított szemét és rám pillant. – Mondja csak, kedves.... maga mikorra várja a kicsit? –
Rettegek a választól és nagyon remélem hogy az én saram a rosszulléte. Ó Merlinre, add hogy miattam legyen...! Még ha ez egy intővel is járhat a Mandragórán...!
Naplózva


Augustus Pye
Szent Mungó
***


Osztályvezető Medimágus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2017. 04. 10. - 10:58:43 »
+1



Emma hosszasan mesélt a kísérleteiről, mielőtt rátért volna arra, pontosan mi is történt egy-két órával korábban. A leírása alapján valóban egy egyszerű tisztítószert kevert ki. Valójában persze nem őt figyeltem, hanem ezt az Averyt. Érdekelt, hogy hogyan bánik a betegekkel. A folyosón ugyanis kedvesnek és figyelmesnek tűnt, tökéletes medimágus alapanyagnak… de elveszti-e a türelmét, ha elbizonytalanodik?
Az üst remegni kezdett, Mr. Avery – magyarázta a fiatal kollégámnak. – Szinte láttam, ahogy izzani kezd a tűztől, pedig alacsony lángon melegítettem a főzetet… aztán egy reccsenés és felrobbant. Fogalmam sincs, mi történt pontostan.
Hallottam már hasonlót korábban. Éppen ugyanezen az osztályon segítettem be, egy idősebb patikust hoztak be égési sérülésekkel. Azonban ő nem úszta meg ilyen jól, mint Mrs. Abney, az arca és a felsőteste csupa seb volt. Az ellátása bonyolultabb volt, itt talán egy kézzel könnyedén elboldogulunk.
Ráadásul rengeteg üveg tört össze és egy erősen maró hatású bájital is ráfolyt a blúzomra és a sérülésemre.
Erre valójában számítottam is a látvány alapján. Ez persze tovább bonyolított a kezelésre szánt lehetőségeket.
Ahogy Avery odaintett magához és elmondta mit akar, nem lepett meg a kérése. A bájitalos szekrényhez csak medimágus érhet hozzá, gyakornok nem. Ráadásul egy ilyen sérüléshez csakis egy komolyabb szer lehet hatásos.
Mr. Avery… szerintem valaki hamisított üstöt adott el Emmának – súgtam oda, mielőtt elindultam volna a szekrény felé.
Most nem vártam meg a választ. Fontosabb volt, hogy gyorsan rendbe tegyük a sérülését és pár óra múlva gyógyultan távozhasson. Az aurorokat utána is értesíthetjük a bűncselekményről, ha valóban arról van szó. Talán érdemes volna az ellátást követően feltenni néhány kérdést a hölgynek.
A szekrényt kinyitottam és az üvegek rengetegéből kielemtel az a A42C26-os címkével ellátott bájitalt. A címkén szerepeltek az összetevők, közöttük a gémhátúszarvasbőrpor, ami egyértelműen tökéletes a súlyosabb fokozatba sorolt égési sérülések kezelésénél.
Avery varázslattal hűsítette a sérülést, miközben előkészítettem a kért borogatást is. Szinte monoton volt és gyors az egész. Gondolkodnom sem kellett hozzá… irigykedve pillantottam az új kollégára, aki olyan szenvedélyesnek tűnt még most is.
Nagyon fáj… nagyon… – nyöszörgött Emma.
Azonnal mellettük teremtem, hogy segítsek neki. Ahogy segítettem neki ledőlni, láttam, hogy megint összeszorítja a szemeit. Görcsös, fájdalmas arckifejezés jelent meg ismét. Aggódva csúszott le a tekintem a hasára, amit az egészséges karjával simogatott.
Emma, Emma...! – szólongatta Avery, majd kisvártatva feltette a kérdést, ami engem is foglalkoztatott: – Mondja csak, kedves.... maga mikorra várja a kicsit?
Az asszony rá emelte a fájdalomtól kissé könnyes szemeit. Az ajkait lebiggyesztette.
Az nem lehet… – suttogtam, remélve, hogy csak én hallom.
Nem vezettem még le szülést, ez nem az én dolgom. Egyszerűen nem értek hozzá és ez pánikkal töltött el. Remegő kezemet gyorsan zsebre vágtam, hátha nem veszik észre a körülöttem lévők és nyugalmat erőltettem magamra. „Nem lesz semmi baj!” – biztattam magamat. Averyt figyeltem, tudni akartam, hogy ő is ennyire retteg az egésztől, mint én. Hiszen egy ilyen egyszerű, hűsítésre alkalmas varázslat nem okozhat ilyesmit.
A hónap végére – suttogta Emma és végig simított a hasán.
Az ijedtség újra végig futott rajtam. Nem akartam felfogni, hogy ez velem történik… vagyis velem és egy gyakornokkal, aki még annyi beteget nem is látott, mint én. Honnan szerezzek ilyenkor egy bábát vagy egy szülészt?
Mr. Avery, nem kizárt, hogy a robbanás és a fájdalom okozta sokk indította be pár héttel korábban a szülést – jegyeztem meg nagyot nyelve a mondat közepén, nehogy megremegjen a hangom. – Emma, kérem próbáljon meg mély lélegzeteket venni és ellazulni!
A kezembe kellett venni az ügyet, még akkor is, ha rettegtem az egésztől. Végül is én vagyok a rangidős kettőnk közül, nem várhatom el, hogy mindent Avery csináljon.
Emmát át kéne öltöztetni hálóingbe – javasoltam. – Hogy kényelmesebb legyen a helyzet és erős fájdalomcsillapítóra is lenne szük…
Emma felkiáltott a fájdalomtól. Megszakította a mondandómat, ráadásul a kezembe kapaszkodott. Olyan erősen szorította, hogy meglepett. Én is megszorítottam az ujjait, hogy megnyugodjon, bár nem állt hozzám közel az ilyen jellegű gyengédség.
Lehet, hogy már nem is lesz időnk arra a fájdalomcsillapításra… – szaladt ki a számon kissé kétségbeesetten a mondat. Ráadásul valaki kopogott és kinyílt az ajtó, reméltem, hogy egy asszisztens – talán egy nő – az, aki talán valamivel jobban ért nálunk a dologhoz.
Naplózva


Liam G. Avery
(N)JK
*****


☤ Medimágus ☤

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2017. 04. 11. - 19:55:35 »
+1

zene: Cp- Something Just Like This




1999. január 15


16+




Valaki hamisított üstöt adott el Emmának. Valaki hamisított üstöt adott el Emmának valaki hamisított üstöt ado…. Igen! Csak ez lehet a gond… ! Nos meglepően jó gondolata van a kollégámnak, ámde ezzel jelenleg nem nagyon érek semmit. Mármint maximum annyiban hogy később ötször több munka less ha utána akarunk járni ki is volt az a rohadék, aki ilyet tesz. Eltöprengenék ezek, és már a nyelvemen is van hogy válaszoljak Pye-nak hogy esetleg van egy ismerősöm a minisztériumnál, aki foglalkozhat a dologgal de nem jutok el odáig. Hisz a figyelmem maradéktalanul Emmára terelődik. Kérdésemre meglepetten veszem észre hogy a kollégám megdöbbent hangját hallom. Szinte suttogva de mégis tisztán érthetően.
– Az nem lehet… -
És mégis. Mert a beteg nő válasza engem igazol. Ami egyszerre önt el engem a megkönnyebbülés érzésével, ugyanakkor kelt bennem páni félelmet. Hisz most mi a francot fogok csinálni? Pontosabban fogunk?
Ötletem sincs, de azzal hogy mi kétségbeesünk semmit nem fogunk rajta segíteni. Úgyhogy nyugalmat erőltetek magamra, leginkább az arcomra, de érzem hogy a kezem idegesen megremeg. A zakatoló szívemről már nem is beszélve. Nem csodálkozom,, hogy a társam sápadt arca még fehérebbé válik. Erre ő se készült fel mikor összeszedett engem a pihenőben.
– Mr. Avery, nem kizárt, hogy a robbanás és a fájdalom okozta sokk indította be pár héttel korábban a szülést –
Ó remek…! Ó de remek! Óhogyaza! Megdörzsölöm borostás arcomat, mert kezdem érezni hogy lezsibbadtam. Az agyam ugyan lázasan kutat lehetőségek és opciók után, de nem sok mindenre jut.
- Emma, kérem próbáljon meg mély lélegzeteket venni és ellazulni! –
Ez a mondat engem is észhez térít az átmeneti sokkból és bólintok. Helyes. A nyugalom most a legfontosabb és leginkább a nőnek. Ha talán ez meglesz akkor akár az is megeshet hogy csak tévesen következtettem és akár haza is mehet miután ellátuk a sebét. Ebbe az egyetlen kósza naiv gondolatba kapaszkodom, miközben elnézem az arcát. Aztán elég hamar rájövök a következő görcsénél hogy ez esélytelen lesz. Hiába magyaráz valamit Augustus, a szavai a mondat felénél értelmetlenné válnak. Bár az tény, hogy jobb lenne átöltöznie, de öhm… hogyan is?
Kék íriszeim a görcsösen szorongató kezére esnek, amik Augustus-t fogják erőteljesen. Ez rohadtul nem vicc…
– Lehet, hogy már nem is lesz időnk arra a fájdalomcsillapításra… –
Hát ja, az már tuti!
- Hozd ide a szövetregenerálót hogy a sebét ellássuk mielőbb. Gyorsan! – kiáltok rá, kissé erőteljesebben mint akartam. A franc! Ez…. Ez nem az én terepem. Ez nagyon nem. Ilyenhez tapasztalt gyógyító kell, nem én…! A kénköves pokolfurkász vigye el…
Kétségbeesve teszek egyik kezem a nő óriás hasára, ami szinte kőkemény. Arca megremeg és elsikoltja magát a fájdalomtól.
Ettől aztán totál megijedek. Jó ég…! Pont ebben a pillanatban nyílik ki az ajtó. Nem nézek oda ki az, csak ráüvöltök ösztönösen.
- Ne most! -
A mellém érkező Pye kezéből kikapom a bájitalt megszünetem a pálcámból jövő jeges bűbájt és a kezére teszem a borogatást. Háromszor áttekerem a kezén és a végén megkötöm. Oké, ez megvan. Még mindig nem jutok el agyban oda hogy mással is foglalkozzak ezen kívül. Mindössze a nevemre eszmélek fel, úgy a harmadik szólításra.
- Liam!!!! A lányok is elmentek az emeletről. Senki nincs itt.. Mi a baj? -
Arcom most már Lisa felé fordítom és totálba elsápadok. Realizálom a hallottakat és tudom mi következik. Azt hiszem ilyen az, aki szellemet lát. Most tudatosodik bennem úgy igazán, hogy teljesen egyedül maradtam. És… és… alig merem kimondani a szavakat. Hisz akkor valósággá válnak. Hisz ez már maga a valóság!
- Azt hiszem szülni fogunk… -
Suttogom a gondolatot és még kimondva se fogom fel. Tényleg nekem kell ezt? MOST KOMOLYAN? Szinte holtbiztos vagyok hogy elbúcsúzhatok az egyetemtől ha végig viszem a dolgot és valami balul sül el, de mi mást tehetnék? Kit is hívhatnék? Ki érne ide időben?
- Óóóóó… én nem bírom az ilyeneket, hajrá fiúk! –
Mire feleszmélek az ajtó hangosan bevágódik a recepciós után. Remek. Kétségbeesve fordulok meg, de Pye is tanácstalan. Sejthettem volna. Egy újabb éles sikoltás ösztönöz cselekvésre. Ez már sokkal tovább tart és az az érzésem, hogy az egész Mungó beleremeg. Úristen!
- Oké, Pye, maga segítsen! – lépek oda Emma mellé, hogy megmozdítva a szoknyáját megemeljük és hát… benézhessünk majd oda. Nos öh izé… Na sose gondoltam volna hogy valaha tényleg ilyenen kell részt vennem. Kérdőn Pye-ra pillantok, s amennyiben semmi kézzel foghatót nem tudok leolvasni az arcáról, ami érdemileg egy bólintérlevélcsücsöknyit előrébb segítene, akkor kissé élesen közlöm vele:
- Maga adagoljon kéjgázt Emmának 15 percenként eleinte, de ha szükségesnek ítéli akkor akár gyakrabban is, de rendszeres időközönként. És próbálja ösztönözni az egyenletes légzésre. –
Emma elhaló hangjára semmit nem reagálok. Mintha valami olyasmit magyarázna hogy túl korai meg a férje, de úgy hiszem Pye less annyira úriember hogy megnyugtassa. Így is nekem jut a rosszabbik rész, amit fogalmam sincs hogy fogok kivitelezni. A széket mindenesetre a vizsgálóasztal végébe teszem és az ajtó melletti mozgóasztalkát mellé gurítom. Kezembe kapok egy pár gumikesztyűt és közben határozott hangon szólalok meg.
- Emma kérem, húzza fel a lábait. –
Nem tehetek róla de a kérés után elpirulok. Remélem hogy senki nem veszi észre a zavaromat. Így is pont eléggé kellemetle a dolog, és nem... rohadtul nem készültem fel erre. Lehunyom a szemem, mert félek hogy ha kinyitom, akkor valósággá válik a dolog. Egy részem ordít a dologért, a kihívásért no meg az elismerésért. Ugyanakkor a másik retteg a dologtól és kissé undorodik még ha ez jól tudom, hogy az élet természetes velejáró része. Kell egy perc hogy leküzdjem a gyomorforgásomat és nyugalmat erőltetve magamra kinyissam a szemeim. Egy újabb sikoly keretében.

Naplózva


Augustus Pye
Szent Mungó
***


Osztályvezető Medimágus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2017. 04. 12. - 16:14:22 »
+1



Emma gyors ellátásban részesült, Mr. Averynek köszönhetően. Újra és újra meglepett az empátiája, a kedvessége és leginkább a segítőkészség. Az ilyen fiatalokból lesz a jó medimágus, azt hiszem. A lelkessége is szimpatikus volt, s talán pont emiatt nem zavart különösebben, hogy csupán segéd voltam mellette. Tudnia kell kezelni a helyzeteket, még akkor is ha egy ilyen, megoldhatatlannak látszó problémával találja szemben magát.
A recepciós boszorkány pont akkor lépett be az ajtón, amikor Emma ajkait fájdalmas sikoly hagyta el. Szerencsétlen egyre jobban szenvedett és nem voltam róla meggyőződve, hogy ettől a ponttól kezdve egy gyakornok kezében illik hagyni ezt a helyzetet.
Óóóóó… én nem bírom az ilyeneket, hajrá fiúk! – közölte a fiatal recepciósnő, miután megtudtuk, egyetlen ember sincs rajtunk kívül az épületben. „Hát ez remek, asszisztensek nélkül mennyi esélyünk van viszonylag szakszerűen levezetni egy szülést?” – gondolkodtam el, de Emma megint megragadta a kezemet.
Az ajtó közben becsapódott, de én a betegre néztem. Az arca még sápadtabb volt, mint eddig és a szemei könnyesek voltak a fájdalomtól. Az egyik végig siklott a bőrén, egészen az álláig, ahol egyszerűen lefolyt az ágyat borító fehér lepedőre. Iszonyatosan sajnáltam, így megszorítottam a kezét.
Maradjon mellettem, kérem! – nyöszörögte halkan.
Oké, Pye, maga segítsen! – szólított meg közben Mr. Avery is, aki már a hölgy szoknyájával foglalkozott.
Emma, csak egy pillanat és ismét szorongathatja a kezemet – mondtam és odasétáltam a vizsgálóasztal végén ülő kollégámhoz.
A vállára tettem bíztatóan a kezemet, többet nem tehettem ebben az ügyben magam sem. Viszont most már tényleg eljött az a pillanat, hogy bármikor közbe kell avatkoznom, Emma vagy a gyerek, esetleg mindkettő érdekében. Liam nagyon eltökéletnek, de nem kevésbé ijedtnek látszott, mint én magam és ez közel sem volt bíztató jel egy gyakornok esetében.
Az elsődleges szempont az, hogy a gyerek és Emma is rendben legyenek… – elcsuklott a hangom, ahogy rájöttem, nem mondhatok többet.
Nem voltam a helyzet magaslatán közel sem. Megráztam a fejemet egy pillanatra és megpróbáltam összeszedni a gondolataimat. „Minden rendben lesz” – ismételtem meg magamban a korábban elhangzott mondatomat. Tudtam, hogy nem lesz könnyű, nem lesz rendben.
Maga adagoljon kéjgázt Emmának 15 percenként eleinte, de ha szükségesnek ítéli akkor akár gyakrabban is, de rendszeres időközönként. És próbálja ösztönözni az egyenletes légzésre – próbálta még mindig kézben tartani a helyzetet a gyakornokunk és ennek őszintén örültem.
Valahogy büszke voltam, holott nem is nekem dolgozik… nem én vagyok a mentora.
Emma hirtelen felém nyújtotta megint a kezét. Azt akarta, hogy segítsek neki.
Mr. Pye, nekem… a férjem nélkül nem szülhetek – magyarázta és még mindig nem engedte le a kezét, így közelebb léptem hozzá. Hagytam, hogy megint megszorongassa az ujjaimat, ha ettől megnyugszik akkor nekem is megfelel. – Ez túl korai!
Megint lefolyt egy könnycsepp az arcán.
A kéjgáz majd segíteni fog, hogy könnyebben viselje… – suttogtam, de nem engedte el a kezemet. – Kérem, engedje meg, hogy segítsünk!
Nem kell semmilyen gáz, csak fogja a kezemet – válaszolta és most már nagyon sírt.
Averyre néztem aggódva, aki időközben megkérte Emmát, hogy húzza fel a lábait. Láttam, ahogy kissé elpirul velem ellentétben, hiszen szokás szerint éreztem, amint elsápadok. Egy kicsit megremegtek a térdeim.
A betegünk felsikoltott, így nem volt időm még csak a tekintetemmel sem bíztatni Liamot. Emmára pillantotta. Eltűrtem a szabad kezemmel az izzadtságtól a homlokára tapadt szállakat. Hosszú percekig csitítgattam, mert egyre csak zokogott kétségbeesetten.
Kérem, ne engedjen el! – könyörgött tovább.
Biztosan segítség nélkül szeretné ezt végig csinálni? Iszonyatos fájdalommal jár – próbáltam neki elmagyarázni, habár tény, én sem tudtam sokat a dologról.
Csak bólintott.
Mr. Avery, készüljön fel, hogy teljesen természetes szüléssel lesz dolgunk – jegyeztem meg a kollégámnak.
A beteg döntését tiszteletbe kell tartanunk, még ha nem is értünk vele egyet. Én részemről a kéjgáz mellett egy erősebb fájdalomcsillapító főzetet is felajánlottam volna, de Emma nem akarta… ilyenkor nincs mit tenni. Őt az nyugtatja meg, ha addig szorongathatja a medimágus ujjait, míg azok szilánkosra törnek, de egy új életét sok mindent bevállal az ember.
Mit gondol, hogy állunk? – érdeklődtem és éppen csak annyira léptem közel, amennyire Emma szorítása engedte.
Nem gondoltam volna, hogy egy-két órán belül ezt a kérdést vagy ötször meg fogom ismételni. Arra sem számítottam, hogy valaha látni fogok egy nőt abból a szögből , akkor sem hogyha jól tudtam, mindenféle alak megfordul nálunk a legfurcsább sérülésekkel. A zavarom egyébként nagyjából fél óra után el is múlt, ami még engem is meglepett.
 Emma hamarosan elengedte a kezemet, mintha megbékélt volna a helyzettel. Mindhármunknak egy célja volt: világra hozni ezt a gyereket, méghozzá egészségesen. Azért ott voltam mellette, ha kellett, inkább lelki támogatást tudtam neki nyújtani, mint orvosit, habár végzettségemet tekintve ebben kellett volna jobbnak lennem.
Avery, szerintem most jött el az a pont, hogy tegeződhetünk – mondtam halkan, mikor közelebb tudtam lépni hozzá. – Persze csak, ha nem túl kényelmetlen.
Végül is miért ne tehettem volna meg ezt a gesztust felé? Egyrészt nem lehet közöttünk olyan túl nagy korkülönbség, hat-hét év talán. Ráadásul a szenvedélye lenyűgözött, s a büszkeség még órákkal később sem halványult.
Jól van, Emma, most már csak ki kell bújnia a babának… – mondtam, mikor a kollégám mögé sétáltam. Bíztatóan a vállára tettem a kezemet ismét – Továbbra is lélegezzen egyenletesen és csak nyugodtan! Nem lesz semmi baj!
A kéjgázra valóban nem volt szükség. Emma hős volt – legalábbis az én szememben –, hogy ekkora fájdalmat kibírt.
Naplózva


Liam G. Avery
(N)JK
*****


☤ Medimágus ☤

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2017. 04. 12. - 20:00:07 »
+1

zene: Rhodes -  Your Soul




1999. január 16


16+




– Az elsődleges szempont az, hogy a gyerek és Emma is rendben legyenek… –
Milyen igaza van! Igazából ott abban a percben egy hatalmas gombóc van a torkomba ami nem enged el, hanem elemi erővel feszít. Kissé letaglóz a felelősség, ami hirtelen a nyakamba szakad. Mit szakad, inkább zúdul! Bárki, aki azt mondta hogy a gyakorlati órák egy gyerekjátékkal érnek fel na azt most vágnám szájba úgy istenesen. De persze nincs ilyenre se lehetőségem se időm. Elakadó lélegzettel hallgatom a szülni készülő nő szavait. Érzéstelenítés nélkül? Most ez komoly?
Arcomra szerintem rá van írva a sokk és a meglepettség, érzem hogy ehhez a dologhoz a világ összes kávéja nem lenne elég. Ugyanakkor már teljesen éber vagyok, sőt mi több, ereimben az adrenalin csak úgy száguldozik fel és alá. Hisz mikor kerül az ember ennyire nehéz helyzetbe? Szerintem amekkora mázlim van én lehetek az első gyakornok, aki megnyerte a szituációt. Nagyon bízom benne, hogy Lisa odakint nem csak a körmét lakkozza, hanem megpróbál valakit utolérni, míg mi itt nos mondjuk úgy hogy megtesszük, ami tőlünk telik. De hát mit tud kezdeni két férfi, akinek köze sincs a szüléshez? Még jó hogy egyrészt volt barátnőm másrészt olvastam pár ehhez kapcsolódó szakirodalmat, elvégre mégiscsak ez volt az egyik kósza ötletem a mesterképzésre... Bevillan hogy mennyivel nyugisabb lenne a toxikológia de elhessegetem a nyugodt unalmas órák képét, hiszen jelenleg fontosabb dolgom is akad. Igaz ugyan hogy a felelősség vasmarokkal szorongatja a mellkasomat és a szívemet is, de túlteszem magam rajta és csak a két másik emberre koncentrálok, na meg a negyedikre.
– Mr. Avery, készüljön fel, hogy teljesen természetes szüléssel lesz dolgunk –
Valami morgásszerűt sikerült csak kikrákognom magamból, de meglehet, hogy egy ó remek is kicsusszan a számon. Mit ne mondjak, nem vagyok boldog, de hát ki is lenne az ebben a helyzetben? Az biztos, hogy Pye abszolút laikus a dologhoz kivéve azt, hogy ha bármi különöset tapasztal legalább szól. Fura érzés nagyobb tudással rendelkezni egy tőlem jóval idősebb és elvileg tapasztaltabb gyógyítótól. Hisz ő már az.... Ám a dicsőséghajhászás sose volt az erősségem, ahogy a nagyképűség se és a büszkeség érzésének is egy tizedpillanatot adok mindössze. Igazából egy villanásnyit. Kollégámtól fertőtlenítő oldatot kérek közben leküzdve totális zavaromat. Muszáj, mert akkor sose jutunk egyről a kettőre, és itt és most pedig minden perc számít.
– Mit gondol, hogy állunk? –
Hát hogy őszinte legyek Pye kérdése se nem könnyű se nem egyszerű. Mondhatom halál nyugalommal, hogy fogalmam sincs, de inkább nem hangoztatom ezt az anyuka előtt, aki örül, hogy lélegezni tud jelenleg. Elnézve őt a fájások egyre szaporodnak, ami jó jel, de abba bele se gondolok, hogy ez hosszú menet lesz. Mert egy ilyen mindig az.
- Öhm, nos ezt nehéz megmondani... -
Arcom grimaszba rándul de ez inkább szól magamnak semmint másnak. Fel se fogom mennyire felgyorsul az idő, mindössze csak Emmára koncentrálok és Augustusnak adom az utasításokat. Mit adom, inkább vakkantom. Hogy lélegezzen, hogy mély levegőt vegyen, majd fújja ki hirtelen, és hogy nyomjon. Arcomon izzadságcseppek gyöngyöznek, miközben hol a közelgő babát figyelem hol a kollégámat hol pedig a nőt, akinek arca fájdalomba torzul újra és újra.
Szinte félig halálos megkönnyebbülés-hullám söpör végig rajtam, mikor meglátom a gyerek fejét... Fejét? Igen, az a feje!
- Már látom! Már látom! Gyerünk Emma! Mindjárt kint a feje! -
Na persze izgatottságomban Pye is osztozik, mert hirtelen érzem kezét a vállamon. Kezem már a kicsi feje alatt pihen miközben oldalra pillantok. A másik mondata meglep hogy felajánlja a tegeződést. Annyira abszurd a helyzet hirtelen hogy nem is tudok mit mondani, mindössze egy bólintásra futja. Majd elkuncogom magam és megszólalok reflexszerűen.
- Rendben, de egy jobbost most nem adok rá ha nem bánod! -
Gyenge poén de ennyi talán belefér. A következő percben viszont újra Emma mellett vagyok agyban és bíztatom egy újabb erőfeszítésre, aminek eredménye meg is van. A baba a következő percekben megszületik és amennyire tudok rásegítek. Eleinte fél retteget pillanatig csend van, majd a kis vörös fehér mázgás ráncos képű jövevény hangos ordításba tör ki. A lelkem beleremeg félig a megkönnyebbüléstől félig az örömtől. Igazából csodaszépnek látom, noha a szemem elpárásodik a meghatottságtól.
- Gratulálok, kisfiú! - hangom kissé rekedt de örömteli és gyorsan elvágom a köldökzsinórt utána pedig egy törölközőbe bugyolálom a fél alkarom méretű csöppséget. Majd amennyiben a társam ott van, a kezébe nyomom a kicsit hogy odavihesse az anyjának. Az órára pillantok és közlöm Augustus-al a gondolataimat.
- Kérlek vezesd fel a kórlapra hogy a születés időpontja hajnali három óra nulla öt perc. -
Gondolom kell az ilyen, habár fogalmam sincs. Igazából innentől van az a pont, amire tulajdonképp nem emlékszem. A megkönnyebbülés elvette minden megmaradt energiamorzsámat az emlékezés terén, hogy jól van mindenki még én magam is, habár menet közbe háromszor szívinfartust kaptam, kész csoda. Mire felpillantok újra az órára meglepetten tapasztalom, hogy már hajnali háromnegyed négy van...
Emmát nagyjából helyrehoztam, és mire leszedem magamról a kesztyűt ő békésen pihen a gyerekkel a kezében. Egy erőtlen mosolyra futja tőlem és fáradt tekintettel pillantok rájuk. Érzem hogy sok volt ez nekem így egyszerre, de a belsőmet kellemes melegség járja végig. Elönt a büszkeség noha ez is ritka. Kiélvezem hát. Van is mit. Aztán hirtelen felötlik az az utolsó, véresen kegyetlen gondolat, amitől szertefoszlik minden örömöm egyetlen csapásra. Sőt mi több jeges szorításba burkolja szívemet. Oké... remek, minden rendben, de Emma kimerült és pihennie kell. Nincs viszont senki se rajtunk kívül. Szóval ki is fog most vigyázni a kicsire? És figyelni Emmára? Hisz egy nővér sincs itt.... Arcomról süt a pánik miközben ezt halkan suttogva megkérdezem Augustustól.
Naplózva


Augustus Pye
Szent Mungó
***


Osztályvezető Medimágus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2017. 04. 14. - 08:38:54 »
+2



Hogy lehetséges ez? Talán ez a kérdés a legtalálóbb a mostani helyzetre. Nem értettem, hogy ami ennyire elborzasztott elsőre, szinte csodaként él az emlékeim között. A szemtanúja lehettem egy új élet születésének és ezért hálás vagyok.
Hosszú percekig néztem, ahogy a kisbaba Liam kezei között fekszik. Ahogy sírni kezdett az én szívem is nagyot dobbant, a tekintetemet nem tudtam levenni róla.
Gratulálok, kisfiú! – hallom a kollégám rekedt, de boldogságtól csengő hangját.
Az aprócska kezektől, a rövid ujjacskáktól még én is elérzékenyültem. Nyeltem egyet, mielőtt kifolytak volna a könnyeim és utat engedek a meghatottságnak. Egyszerre esett le rólam a felelősség nehéz köpenye és lett úrrá rajtam a megkönnyebbülés, hogy a csecsemő rendben van.
Gyorsan összeszedtem egy törölközőt, hogy átnyújtsam a kollégámnak, míg ő a köldökzsinórral bajlódik.
Kérlek vezesd fel a kórlapra hogy a születés időpontja hajnali három óra nulla öt perc – szólt Liam.
Csak bólintani voltam képes.
Lassan sétáltam el az asztalig, amin a karton maradt. A kórlapra remegő kézzel vezetem fel a születés időpontját. A gyöngybetűim idegennek hatottak a maguk kusza módján. Mindenesetre szignáltam a kórlapot, hogy tudják: én felügyeltem az eseményeket.
„Szedjük szépen össze magunkat” – ismételtem meg egy korábbi gondolatomat. Mély levegőt vettem és lassan fújtam ki. Közben igyekeztem tudatosítani magamban, hogy ez az én felelősségem inkább, mint a fiatal kollégánké, hiszen ő mégis csak egy gyakornok. Nem testálhatom rá a dolgot, még akkor sem, ha nem történt különösebben baj.
Rakjunk egy kicsit rendet! – javasoltam.
Mire visszafordulok a betegünk felé a kisbaba már ott pihen a mellkasán.
Egy pálca intéssel tűntettem el a vért – mert abból azért bőven akadt. A levetett kesztyűket is a szemetesben landolnak hamarosan. Így azért még is csak kellemesebb lesz a pihenés a szülés után és Emma alaposan kimerült. Csak zokogva ölelgette a kisfiát, nem szólalt meg, mióta a világra jött.
Liam mellett ácsorogva figyelem én is a meghatódott anyát és a csecsemőt. Megnyugtató, érzelmes pillanat volt… túlzottan is az. Zavaromban a zsebembe dugom a kezeimet és feszengve harapdálom az alsó ajkamat, mielőtt még elengedném magamat. Ez nem éppen a legalkalmasabb helyzet ahhoz, hogy a könnyeimet szabadra engedjem – azt hiszem abban az elmúlt évek megpróbáltatásai is benne lennének, nem csak ennek a jeles alkalomnak az öröme. Őszintén szólva, nem emlékszem, mikor sírtam utoljára, de talán jobb is nekem így.
Hamarosan véget ért a meghatott pillanat. Liam kérdései rántottak vissza a valóságba és térítettek észhez, hogy most én vagyok a rangidős medimágus.
Emmát hagyhatjuk pihenni egyedül. Vissza kell nyernie az erejét – mondtam és a kollégámra néztem.
Tudtam nagyon jól, hogy rajtunk kívül nincsen senki az épületben. Nem kérhetünk meg egyetlen nővért sem, hogy figyeljen rá. Azonban úgy állt a helyzet, hogy Emma jól van. Talán nincs is feltétlenül szükség az állandó felügyeletre.
Majd néha benézek hozzá, mondjuk óránként – tettem hozzá azért, hogy mindenkit megnyugtassak.
Az ágy felé pillantottam. A boszorkányon egyértelműen látszott a fáradtság. Szüksége volt jó pár óra békés alvásra a kisbaba nélkül. Sajnáltam, hogy nem szakszerű körülményke között szülhetett, ráadásul a férje is távol van. Még ha ki is küldenének egy baglyot az értesítéssel, ki tudja, mikor kapja kézhez?
A kicsire nekünk kell vigyázni – mondtam.
Nehéz feladat persze. Nekem még csecsemő sem volt a kezemben, de azért emlékszem pár alapfogásra, amit a főiskolán mutattak meg. Azóta persze nem volt alkalmam gyakorolni, hiszen ha el is láttam valaha gyerekeket azok jóval idősebbek voltak egy újszülöttnél.
Ideje volna egy kicsit nyugalomban hagynunk a betegünket – javasoltam.
Odasétáltam Emmához.
Még mindig a kisfiát ringatta, habár egyre lassabban. Halkan dúdolt neki, de ahogy megérezte a közelségemet rám emelte a tekintetét.
Nem gyönyörű? – kérdezte meghatottan. – Köszönöm, hogy segítettek.. – elcsuklott a hangja és a könnyek ismét végig folytak megviselt arcán.
Nyugodjon meg! – mosolyogtam rá, habár engem is a sírás kerülgetett ettől a gyönyörű pillanattól. Kétlem, hogy valaha láttam volna hasonlót…
Sokszor láttam, ahogy elszáll az élet. Fájdalmas, szívszaggató pillanat, mikor az egykor eleven test üresen, lélektelenül hever a vizsgálóasztalon… ez ennek pontosan az ellentéte volt, a tökéletes ellentéte. Lenyűgöző érzés volt.  
Naplózva


Liam G. Avery
(N)JK
*****


☤ Medimágus ☤

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #11 Dátum: 2017. 04. 22. - 20:56:47 »
+1

zene: SS&RK -  Here With Me




1999. január 16






– Emmát hagyhatjuk pihenni egyedül. Vissza kell nyernie az erejét.  Majd néha benézek hozzá, mondjuk óránként. –
Ezzel nem lehet vitatkozni. Nem mintha akarnék. Miután Pye rendet tesz körbenézek fásultan. Ha nem lenne ott a nő a kicsivel a karjai közt azt hinném hogy álmodtam az egészet. Remek az összhang a szülő és a kicsi közt és meglep a tudat, hogy ezen el sem csodálkozom. Talán az anyámmal való jó kapcsolat teszi, de akkor is… a csemcsemők ilyenkor ordítanak nem? Ehhez képest ez a gyerek csak halkan nyögdécsel néha és békésen befészkeli magát a ringató karokba. Azon kapom magam hogy ábrándosan vigyorgok. Gyorsan letörlöm az idióta arckifejezést magamról és Augustus felé pillantok.
– A kicsire nekünk kell vigyázni. – Igaza van és a szavai megnyugtatnak. Elnézem ahogy a gyerekért megy, és elindul az ajtó felé. Követem. Visszanézek Emmára, aki hálás szemekkel bólint és nekem sem sikerül abban a pillanatban megszólalnom. A meghatottságtól ás a fáradtságtól gombóc van a torkomban és csak bólintok egyet viszonzásképp. Kimondatlan köszönöm ez és kimondatlan szívesen. Kötődés, ami oktalanul alakult ki, de tudom, sose fogom elfelejteni. Egyikünk se.
A folyosón síri csend van, ami csöppet hátborzongató, de annyira úrrá lesz rajtam a fáradtség hogy már ez sem érdekel. Elindulunk a pihenő felé és csak a lépteink visszhangoznak.
- Kezded te? Másfél óra múlva kelts fel, és cserélünk. –
Igazából ez csak félig kérdés, mert tudom hogy esélytelen lesz a fejemet egyenesbe tartanom ha leülök. És nem meglepő hogy így is történik. Alighogy leülök a kanapéra kb abban a pillanatban elnyom az álom. Mindössze Pye álmos képére eszmélek fel nem sokkal később, aki erőteljesen rázogatja a vállaimat.
- Mi....?? –
Kérdezem egy ásítás elfojtva az öklömet félig a számba nyomva egy nyújtózás keretében. Aztán mire magamhoz térek úgy nagyjából egy kis csomag kerül a kezembe. Nem nehezebb egy szatyornál. Augustus mormogását hallom csak mert már el is fordul és már csak az egyenletes hortyogást hallom.
Lepillantva az engem figyelő baba szemeivel találkozom. Ö hogy a...
Aztán beugrik minden. És egyszerre rohannak meg az emlékek.
- Sziaaa.. – suttogom neki, miközben az arcomhoz emelek közelebb, oly annyira hogy orrom hegyével megérintem az övét. Elmosolyodom. Most tudatosodik bennem hogy az első alkalom, hogy ennyire kicsi gyereket fogok a kezembe. És hogy fogalmam sincs mi a neve... Ilyenkor szokták adni? Gondolom... Majd reggel megkérdezzük az anyját. Pyre-ra pillantok, mert eszembe jut hogy meg kéne nézni őt is, és nem tudom megtette-e. Viszont az egyenletes szuszogást nincs kedvem megtörni. Elfojtok egy újabb újabb feltörekvő ásítást miközben az órán lévő időt próbálom befókuszálni. Nem sikerül.
A baba halkan nyöszörögni kezd, és én pedig rögtön lepillantok rá és finoman ringatni kezdem miközben miközben csitítom.
- Csendesen kislegény, ne verd fel a kedves pite bácsit, aki olyan sokat segített nekünk... –
Egy vigyor jelenik meg az arcomon Pye nevének szójátéka miatt és a baba is mintha elmosolyodna. Meghatódom, és ez fokozódik mikor pici kis ujjacskái rákulcsolódnak az én ujjamra. Elnézem őt, és hihetetlennek tartom hogy én segítettem neki megszületni. Pedig igenis így volt. Elönt a büszkeség, pedig még csak nem is én vagyok az apja...! De ez nem tart egy percnél tovább, mert a pici ásítása rám is átragad.
Nem tudom mikor aludtam el, azt se hogy hogy tudtam ülve maradni és nem kiejteni kezemből a gyereket. De reggel csak egy erős mérges hang kúszik be a fejembe ami csöppet sem kedves.
- Uraim, mi a fene történt itt? Hogy kerül ide ez a gyerek? És maguk mit keresnek itt? –
- Hogymia.... – motyogok kómásan. Csipás szemeimmel először Augustus-t fókuszálom be majd a fehér köpenyes fekete hajú villámló szemű nőt. Aki mellé pont ekkor lép oda egy fiatal kislány kezében egy aktával. Az idősebb elveszi tőle lapozva olvassa majd hümmög egyet megvetően. Tekintete azt hiszem ölne, ha tudna. Én meg persze azt se tudom merre vagyok. Kicsit olyan érzésem van, mint mikor gyerekként apám leszidott. Legalábbis a hirtelen támadó zavarom ahhoz hasonló. Nagyon hasonló.
- Ezért felelni fognak...! Különösen maga Avery...! –
Közli nyersen, majd kifordul és becsapja maga után az ajtót. A gyerek persze rögvest felsír hangosan bömbölve. Én pedig kábán bámulok a rám tekintő gyógyítótársam arcába.  Majd le a gyerekre. És vissza.
Most mégis mi a fene következik?




Köszönöm a játékot!
A helyszín szabad.

Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2024. 02. 18. - 07:38:11
Az oldal 0.306 másodperc alatt készült el 42 lekéréssel.