Emeleti ablakfülkék
+  Roxfort RPG
|-+  98/99-es tanév
| |-+  Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola
| | |-+  Főépület
| | | |-+  Emeleti ablakfülkék
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Emeleti ablakfülkék  (Megtekintve 609 alkalommal)

Mrs. Norris
Maffiavezér
***


,, a T E J hatalom ,,

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2015. 02. 09. - 14:36:23 »
0

Szereted szemmel tartani a kastély lakóit, netán várakozol valakire a folyosón? Csüccsenj csak le a három hatalmas ablakfülke valamelyikébe de vigyázz, az ablakokat ugyan helyreállították, mégis találhatsz még itt-ott egy kóbor üvegszilánkot. A fehér plüsskárpit mára beszürkül ugyan, de a fekete fakeret kellemesen simul alád, hát mire vársz? Ülj már le!
Naplózva


Jared Allen
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2016. 05. 06. - 22:07:54 »
0


Cheryl Quinton

Ma este Holdtölte. Ez pedig egy bájitalokért lelkesedő ember számára mindig a legjobban várt éjszaka. Jared épp ezért aznap különleges fejfájásra hivatkozva - amelyeket még a javasasszony csodaszerei sem tudtak gyógyítani -, nem jelent meg órákon. Ahogy előző hónapban sem, meg azelőtt sem. Majdnem, mint egy vérfarkas, bár ilyen pletyka talán még nem kelt szárnyra. Egész délelőtt a főzete estére való tökéletesítésén dolgozott, ám most pihentetni kellett, és várni, amíg elillannak a keletkezett mérges gázok. Így aztán nem volt más dolga, mint gondolatait és tapasztalatait gyűrött jegyzetfüzetébe leírni a saját módján. Ha nem helyes, hát nem helyes, ha nem azokat a betűket használja néha, hát akkor nem azokat, úgyis csak önmagának írja.
Természetesen a szobája megint ki volt lőve erre a célra egész délutánra, és tudta, nem ártana megjelennie valamilyen feltűnő helyen. Ezeken a napokon nem árt, ha az emberek látják, nem változott át még szőrös farkassá, és a lány wc-ben sem tölti az idejét 28 naponként... Ebben az iskolában néha egészen furcsa pletykák kelnek szárnyra, na. Jobb tenni ellenük, mielőtt megjelennek, mert az, ahogy Will is mondta, nem tesz jót senki hírnevének a legtöbb esetben.
Keresett hát egy tág és napos helyet, ami elég feltűnő, hogy egy-két ember észrevegye, mégis elrejtettebb, mint például egy klubbhelyiség vagy könyvtár. Épp alkalmas csendes firkálgatásra, ötletelgetésre, és relaxációra. Aludni nem tudott, de minimálisan pihennie kellett, hiszen egész este fent kell majd lennie, ez pedig nem kis dolog.
Az emeleti ablakfülkék észrevehető, mégis csendes helyen voltak, a puha ülések biztosították a kényelmet, a táj pedig a szem gyönyörűségét. Jared éppen tökéletesnek találta, így aztán kényelembe helyezte magát, és nekilátott, hogy felfedezéseit rögzítse a lapokon.
Szürkeség volt. Mindent összevetve, érezhető volt, hogy közeledik a tél. A kastély falai hidegek voltak, könnyen eresztették a nyár melegét, és még könnyebben fogadták be a tél fagyát, mintha már előre hirdetnék, hogy az évszak közeledik. Jóleső volt a fiú hátának a jeges fal, ám egy kicsit mégis szorosabban húzta össze magán talárját. Odakint nyugalom volt, levél sem rezzent. Az égen szürke esőfelhők gyülekeztek, s napok óta nem volt látható a nap. A szűrt fény komor hangulatot kölcsönzött az amúgy sem vidám kastélynak, és az egyébként is kopott és gyűrött lapoknak, melyeket sötét tintával mocskolt maszatossá. Odakint hangosan károgtak a varjak.
Naplózva

Nolan Pye
Mardekár
*


IV. évfolyam

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2018. 05. 07. - 20:13:20 »
+1

Bénázás a holdfényben


***

Néma csend uralkodott a folyosókon és olyan sötét, amiben amúgy sem szúrtam volna ki, hogy a kedves gondokunkba vagy éppen annak kedves kis cicamicájába futok bele. Őszintén szólva nem is nagyon érdekelt volna… szinte vágytam rá, hogy újabb indokot kerítsek a kicsapásomra. Mégis úgy tűnt, mintha ez egyre nehezebben menne, már visszabeszéltem Reximonak, végig pingáltam egy lányvécét, mindenkivel mogorva és ellenszenves vagyok, de még mindig itt vagyok. Ó, pedig annyira lennék máshol! Bárhol a világban és már nem csak azért, mert az iskola szürke falai állandóan arra emlékeztetnek, hogyan veszítettem el a barátaimat… hanem ott volt az én kis problémám.
Vajon ezt már lehet nőügynek nevezni? Mármint… ott van két lány is. Az egyik gyönyörű és nagyon okos… imádom bámulni, miközben olvas, még ha én nyálat csorgatva el is alszom közben. A másik meg olyan vand és vicces, minden rosszban benne van és ő is nagyon szép. Sóhajtottam egyet a következő lépésnél. Nagyon szar vége lesz ennek…
Persze már mindegy volt, elvégre azzal a szándékkal hívtam az egyik emeleti ablakfülkéhez Emmeline-t, hogy megpróbáljam kibékíteni. Még egy dobozka bonbont is vettem, szigorúan szerelmi bájital és egyéb hülyeség menteset… nem szeretném, ha pont attól lenne kék a nyelve vagy éppen álljon égnek a haja. Akkor biztosan azt hinné, valami ostoba tréfát űzök vele… de, én még mindig azt szeretném, ha kedvelne és a barátnőm akarna lenni… meg azt is szeretném, ha Marga… Nem… ez így nem jó! Megráztam a fejemet, remélve, hogy ettől majd összeszedem magam. Ez így ment két éjszakán át… először rábeszéltem magam Margára, hogy a történtek után meg se próbálkozzak már Emmeline-nel, elvégre ő túl komoly lány hozzám. De akkor meg pont a bájos arcú teremtés kúszott be a gondolataim közé… és ugyanez ment fordítva.
Végül mégis megírtam levelet és eljuttattam a hollóhátasok asztalához reggeli közbe. Csak reménykedhettem benne, hogy majd felbukkan a lány és ha másra nem is, de legalább arra rá tudom venni, hogy megbocsásson… Nem reménykedtem benne, hogy majd azt mondja: „Semmi baj, Nolan, járjunk!”
Végre elértem az emeleti ablakfülkét. Neki támaszkodtam és úgy kémleltem a folyosót. Alig fél pillanat telt el, lépéseket hallottam. A gyomrom, mintha bukfencet vetett volna odabent, máris elkapott a hányinger. Megfeszült az állkapcsom és az az érzésem támadt, hogy nem fogok tudni megszólalni. Talán ki kellett volna találnom előre valami szöveget… de mégis mi felelne meg? Hogy akárkivel is mentem, végig rád gondoltam? Vagy: Az csak egy hülye bál volt!
Valószínűleg egyik sem lett volna elég meggyőző és amint megláttam egy sötét alakot a folyosó végén, már amúgy is elfelejtettem mindegyiket. Nem tudtam, hogy Emmeline volt-e az… de az biztos, hogy lány és nagyon hasonlított a mozgása az övére. Alig vártam, hogy közelebb lépjen és jobban láthassam vagy érezhessem az illatát.
Szia… – suttogtam kicsit zavartan, mikor végre odaért mellém. – Öhm… ízé… jól vagy?
Éreztem, ahogy a zavartól elpirulok és örültem nagyon is a sötétnek. Így legalább Emmeline nem láthatta, mekkora egy rohadt nagy balfasz vagyok. A tenyerembe temetettem egy pillanatra az arcomat. Csak ezután néztem újra fel, remélve, hogy elmerülhetek a szépséges, barna szemekben.
Gyönyörű vagy… – próbálkoztam egy béna bókolással, hátha meglágyítom a szívét vele.
Naplózva


Emmeline Smethwyck
Hollóhát
*


V. ~ Hajtó ~ _@/" Booksnail "\@_

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2018. 05. 09. - 14:01:20 »
+1

Nolan



Nem tudom miért indultam egyáltalán el, miért vállaltam be, hogy találkozok Nolannel mindazok után, ami a bálon történt. Talán reményre vágyom, hogy minden csak egy félreértés és nem fog ez a kis álom, amit éppen hogy csak most kezdtünk felépíteni, összeomolni ilyen hirtelen. Amikor megkaptam reggelinél a kis cédulát, legszívesebben összegyűrtem volna abban a minutumban, de sikerült higgadtan végiggondolnom és arra jutottam, hogy ha mást nem is, annyit megérdemel a fiú, hogy kimagyarázza magát. Viszont az is lehet, hogy egyszerűen ezzel a kis találkával akarja elmondani, hogy vége, hogy az egész csak egy vicc volt. Beleborzongok ebbe a gondolatba, nem akarom, hogy ez történjen. Hát semmi jó dolog nem tarthat hosszabb ideig a szánalmas életemben?

Sóhajtok egyet és befordulok a lépcsőfordulón. Késő este van, a többiek már mind aludnak, az egyetlen társam a holdfény, valamint az a csöppnyi adrenalin amit Friccs árnyékának a látványa okoz, ha rosszul kalkulálom ki az útvonalat. Nem értem Nolan miért itt akar velem találkozni, bár ma éjszaka amúgy is sétára indultam volna, szóval most összekötöm a kellemeset a hasznossal. Nem hallok mást, csak a lépteim zaját az üres folyosókon, amikor végre odaérek az ablakfülkékhez. A hatalmas üvegeken ezüstös folyóként áramlik be a holdfény, elárasztva a helyiséget.

Először a fiú árnyékát látom meg, majd ahogy egyre közelebb érek, kirajzolódnak az arcvonásai. Valamit suttog, de túl halkan ahhoz, hogy értsem. Megállok közvetlenül előtte fél méteres távolságban és ránézek.
- Szia Nolan! - mondom halkan, de érthetően. Ő habozva elmotyog egy bókot, amit szándékosan elengedek a fülem mellett és rögtön a tárgyra térek.
- Miért hívtál ide?

Naplózva


Nolan Pye
Mardekár
*


IV. évfolyam

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2018. 05. 11. - 16:02:03 »
+1

Bénázás a holdfényben


***

Éreztem, ahogy egyre jobban kiszárad a torkom. Először csak megpróbáltam értelmes gondolatokat kicsikarni magamból, remélve, hogy esetleg eszembe jut, miért is hívtam el a velem szemben álló, még mérgesen is gyönyörű lányt. Persze emlékeztem a bálon történtekre, meg az egész szituációra… csak nem tudtam, miként fogalmazhatnám meg az érzéseimet. Tudtam, hogy nagyot hibáztam, pedig egyáltalán nem akartam megbántani Emmeline-t. Egyszerűen csak nem gondolkodtam… illetve nem úgy, ahogy ő. Sosem tűnt annak a bulizós alkatnak. Lényegében csak olvasni láttam, már azon kívül, amikor beszélgettünk vagy amikor odahúztam magamhoz és megcsókoltam. Úgy szerettem volna most is megtenni… de esélyem sem volt erre, mert éreztem a belőle áradó ridegséget.
Ott volt az a mindig szépséges arca, amivel lenyűgözött… vagy a bájosan csillogó barna szemei. Most pedig olyan rideg volt, mint amikor legutóbb megijedtem: valamit nem jól csinálok, valami miatt nem tud feloldódni a társaságomban. Most is ezt éreztem, csak ez utóbbi gondolat helyett az járt a fejemben, milyen rohadtul elcsesztem az egészet… pedig azt vártam, hogy majd nyáron eljön hozzánk. Megmutattam volna neki Hélioszt, meg a környéket. Most ez a cseppnyi kis boldogság is eltűnt a láthatárról.
Nyeltem egyet, ahogy érzelemmentesen, figyelmen kívül hagyva a bókomat, megkérdezte miért hívtam ide. Összeszorult a szívem és úgy éreztem, minden próbálkozásom felesleges volt. Csak egy hülye gyerek voltam, aki belezúgott az okos lányba… persze teljesen reménytelenül. Nyeltem egyet és lepillantottam a cipőm orrára. Nem tudtam tovább a szemeibe nézni. Ez teljesen esélytelen – állapítottam meg és elhúztam a számat.
Azt hittem, hogy egyértelmű, miért kértem, hogy beszéljünk… – morogtam rekedten és neki támaszkodtam az ablakfülkének megint.
Még mindig lefelé bámultam, a sápadt fényben meg-megcsillanó padlóra. Nem mertem most Emmeline-re nézni, nem akartam azt látni az arcán, hogy nem érdekelem… bár akkor fogalmam sem volt, miért indult el erre az éjszakai sétára. Talán csak meg akart alázni vagy rossz érzést kelteni bennem. Végül is lett volna oka egy ilyen bosszúra, mégis csak egy másik lánnyal mentem a bálra.
A bálról akartam beszélni. – Próbáltam kicsivel határozottabb hangon beszélni.
Nem különösebben érdekelt volna, ha rajta kapnak ezen a kis találkozón… fontosabb volt, hogy megpróbáljam legalább tisztázni magam, még ha meg sem bocsát. Nekem valószínűleg amúgy is ez a kis kitérű az utolsó lenne a rovásomon, míg Emmeline, amilyen jól nevelt lány, biztosan kegyelmet kapna a kicsapás előtt.
Félreértetted, ami történt. – Jelentettem ki és most újra a szemébe néztem. Talán ösztönösen is tudtam: a szemeimből könnyedén kiolvashatja, mikor hazudok. – Nem tűntél olyan típusnak, aki eljönne a bálba és én is csak azért mentem el, mert Marga megkért, hogy legyek a kísérője. Meg sem fordult volna a fejemben magamtól felbukkanni éppen ott. Tudod jól, hogy nem érdekelnek a közösségi dolgok.
Megköszörültem a torkomat.
Marga a barátom. Mióta… mióta a korábbiak meghaltak csak vele tudok rendesen beszélgetni… meg hülyéskedni – magyaráztam. – Semmi okod túl komolyan venni, hogy éppen vele jelentem meg a bálon.
Naplózva


Emmeline Smethwyck
Hollóhát
*


V. ~ Hajtó ~ _@/" Booksnail "\@_

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2018. 05. 15. - 20:39:26 »
+1

Nolan


Végighallgatom Nolan magyarázatát elejétől a végéig és egyszerre nagy kő esik le a lelkemről. A lehető legjobb választ kaptam, amire nem is igazán számítottam és egy pillanat alatt eltűnik minden feszültség belőlem egy sóhaj kíséretében. Aztán elkezd dolgozni az agyam: Miért nem mondta el hamarabb? Miért reagáltam úgy ahogy? Miért nem bíztam benne egy kicsit? Hirtelen nagyon hülyén érzem magam, hogy nem tudok hová bújni szégyenemben. Egyszerűen csak lehajtom a fejem és egy darabig bámulom a padlót. Aztán felnézek Nolanre és megkönnyebülten kérdezem:

- Miért nem mondtad el hamarabb? - már majdhogynem nevetve körbe nézek a folyosón, majd visszafordulok hozzá. - Megelőzhető lett volna a konfliktus. Persze az én hibám is. Egyből rosszra asszociáltam. Sajnálom.
Újabb sóhaj, majd közelebb lépek az ablakhoz és az éjszakai tájat kezdem szemlélni.  Hajlamos vagyok túlbonyolítatni egy helyzetet, de úgy hiszem, nem én vagyok az egyetlen ezen a világon, aki egy ilyen szituációt rosszul értelmezne. Különben is, megmondhatta volna. Tehát nem én vagyok a hibás… Azt hiszem.

- Tudod… - kezdem, még mindig a birtokot fürkészve. - Te vagy az első ilyenfajta fontosságú személy az életemben. És nagyon rosszul esett volna… ha… - egy picit elakadok, de sikerül összeszednem magam és folytatom. - Ha átvertél volna. - felé fordulok, és a szemébe nézek. - Ugye nem versz át?

Naplózva


Nolan Pye
Mardekár
*


IV. évfolyam

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2018. 05. 20. - 10:28:29 »
+2

Bénázás a holdfényben


***

Hevesen vert a szívem. Éreztem, ahogy minden szavam nyomán csak fokozódott a ritmus. A végére akartam érni, látni Emmeline szemeiben a megbocsátás fényét. Tudtam, hogy hibáztam. Pontosan sejtettem, hol rontottam el ezt az egészet… hiszen meg sem fordult a fejemben, hogy elmondjam neki vagy esetleg még Margát megelőzve őt hívjam el. Nem néztem volna ki belőle, hogy élvezne egy ilyen bulit. Meg is lepett, hogy megjelent ott és azonnal sejtettem, amint megpillantottam: ebből botrány lesz.
Nem reménykedtem megbocsátásba. Lényegében csak azért magyarázkodtam már, hogy a saját lelkemen könnyítsek.
Miért nem mondtad el hamarabb?
A kérdésre megint hatalmasat, már-már fájdalmasat dobbant a szívem. Nyeltem egyet, éreztem, hogy gombóc nő a torkomban. Közben ott lüktetett ez a kérdés, amit én is annyiszor tettem fel magamnak és egyszerűen nem találtam rá értelmes választ. Talán túlságosan mellbe vágott az érzés, hogy Emmeline rosszat feltételezett rólam… csak magyarázkodtam, mindent beleadva. Meg akartam tartani, a közelemben akartam tudni. Gondolkodás helyett azonban csupa ostobaság jutott eszembe… olyan dolgok, amikkel csak rontottam a helyzetemen.
Megelőzhető lett volna a konfliktus. Persze az én hibám is. Egyből rosszra asszociáltam. Sajnálom.
Egyetértően bólintottam.
Kicsit kiszáradt a torkom. Kellett egy pillanat, míg mély levegőt vettem és kicsit elidőzött a tekintetemet a folyosó sötétjén. Muszáj voltam átgondolni, mit kéne mondanom, mit kéne tennem, most hogy Emmeline ellenséges hangneme eltűnt. Nem akartam újra hibázni, hogy aztán messzire meneküljön tőlem.
Tudod… Te vagy az első ilyenfajta fontosságú személy az életemben. És nagyon rosszul esett volna… ha… Ha átvertél volna. – Éreztem, hogy engem néz, így én is az ablakfülke, illetve felé fordultam. – Ugye nem versz át?
Nyeltem egyet és végre megpróbáltam szóra nyitni a szám. Megfogtam a kezét és finoman megcirógattam a hüvelykujjammal a puha bőrt. Reméltem, hogy nem most fogja elhúzni tőlem és hagy faképnél. Még mindig át kellett persze gondolni a szavaimat… hazugság lett volna azt állítani, hogy semmit sem érzek Marga iránt. Azt is sejtettem, hogy ő is így lehet vele – bár biztosan nem mertem volna kijelenteni – és ettől csak még bonyolultabb az egész. Még sem akartam veszni hagyni azt, amit Emmeline jelentett… mert akárhányszor a szemeibe néztem a szívem újra ás újra nagyot dobbant. Ezért harcoltam és akartam, hogy jöjjön el ide, legalább hallgasson meg.
Nem akarlak átverni – válaszoltam és megszorongattam picit a kezét, hogy érezze: én ezt teljesen komolyan gondolom.
Kicsit még közelebb léptem hozzá, hogy láthassam teljes pompájában a gyönyörű csillogást a szemébe. Éreztem, hogy a szívem, pont úgy, mint mindig, ezúttal is nagyot dobban. Erre elakadt persze a lélegzetem és teljesen zavarba jöttem. Éreztem, hogy ég a fülem és talán az arcom is kipirult. Ezt Emmeline a sötétnek köszönhetően feltehetően észre sem vette.
A bált sem átverésnek szántam. Egyszerűen csak… hülye voltam, mint mindig… – magyaráztam rekedten és nagyokat pislogva néztem kicsit oldalra. – Nagyon kedvelem Margát, de vele csak jókat szórakozunk és… és… te másképp vagy fontos, téged másképp kedvellek.
Majdnem kimondtam, hogy szeretem. Majdnem… mert ott várakozott a nyelvem hegyén a szó, mégsem böktem ki. Talán az hazugság lett volna. Fogalmam sem volt ugyanis, milyen szerelmesnek lenni és az érzéseimet sem tudtam kategorizálni. Csak abban voltam biztos, hogy nem akarom elengedni egy félre értés miatt, hogy nem akarom a gyűlöletet látni a szemeibe. Hiszen még egy esélyt sem adtunk jóformán magunknak.

Naplózva


Emmeline Smethwyck
Hollóhát
*


V. ~ Hajtó ~ _@/" Booksnail "\@_

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2018. 05. 30. - 18:18:14 »
+1

Nolan


Lepillantok a kézfejemre Nolan kezében és csak nézem egy darabig, azon tűnődve, hogy ez most tényleg a valóság e. Hiszen lehet akár egy álom is, a sötét, holdfény által megvilágított környezet tökéletes lenne hozzá.
– Nem akarlak átverni. A bált sem átverésnek szántam. Egyszerűen csak… hülye voltam, mint mindig…
Hallgatok, ahogy a szavai betöltik a mellkasomban napok óta érzett ürességet.  Egy jó ideig nem létezik más számomra csak a keze, ahogy végigsimítja az enyémet, és a hangja, ami megcsendül a kongó csöndben.

– Nagyon kedvelem Margát, de vele csak jókat szórakozunk és… és… te másképp vagy fontos, téged másképp kedvellek.
Erre felnézek és újra a tekintetét kezdem fürkészni. Hirtelen minden nemű feszültség eloszlik belőlem és nem vágyom másra, minthogy megöleljem. Lassan elmosolyodom és bólintok.
- Ezt jó hallani. Nagyon jó hallani… - sóhajtok és közelebb lépek hozzá, majd még közelebb és egy mozdulattal hozzábújok és átkarolom a nyakát. Egy darabig csak állok így, mozdulatlanul, beszívva a fiú illatát, lehunyt szemmel. Annyi minden megfordult a fejemben az utóbbi pár nap alatt, a lehetséges legrosszabb kimeneteltől a legjobbig. Mi lett volna, ha mégsem kellek neki? Mit éreztem volna? Megszorítom Nolan vállát és elhessegetem ezeket a gondolatokat. Jelenleg nincs „mi lett volna”. Most csak a jelen helyzet számít.

Egy kis idő múltán elhúzódom és fölnézek rá.
- Ugye a másik lány is csak barátként tekint rád? Mármint… Nem lenne fair, ha miattam érezné rosszul magát… - kérdezem, reménykedéssel a hangomban és csak remélni tudom, hogy a válasz „igen” lesz.

Naplózva


Nolan Pye
Mardekár
*


IV. évfolyam

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2018. 06. 03. - 12:18:36 »
+1

Bénázás a holdfényben


***

Emmeline mosolyára az én szívemről is egy óráisi kő esett le. Éreztem, hogy megint vadul kalapálni kezd és ezúttal nem az idegességtől, sokkal inkább az örömtől, hogy még mindig érdeklem. Szerettem volna közelebb húzni magamhoz, a hajába fúrni az arcomat és mélyet szippantani az illatából. Nem is reménykedtem a bocsánatába vagy hogy esetleg hinni fog nekem… ugyanis általában nem bíznak meg bennem az emberek. Jó volt, hogy valaki végre nem bélyegez meg. Ezért is tartottam olyan fontosnak Marga barátságát, hogy vele menjek el a bálba.
Ha Emmeline-nek hosszan összefoglalnám a múltamat, talán ő is megértené, miért döntöttem így. Annyi mindent nem mondtam még el neki, pedig talán szükség lenne, hogy megérthesse, ki is vagyok én valójában. Említettem neki már, hogy meghaltak a barátaim az ostromban… talán azt is, milyen magányos vagyok… de vajon érthette azt, amin átmegyek? Érthette, hogy ezért ragaszkodom annyira minden új kapcsolathoz, minden barátsághoz? Marga olyan volt, mint én… őrült, akivel jókat lehet szórakozni – főként a tanári kar bosszantására. De ez voltam én és furcsa, mégis megnyugtató érzés volt, valaki olyanra bukkanni, aki partner lehet.
Ezt jó hallani. Nagyon jó hallani… – sóhajtva lépett még közelebb hozzám. Éreztem azt az őrjítően finom illatát. Ahogy a karjait a nyakam köré fonta, elvesztem a barna szemei csillogásába. Kezeim ösztönösen siklottak a derekára, hogy még közelebb húzzam magamhoz… közben pedig, azt hiszem hosszú idő után először, igazán őszintén elmosolyodtam.
Nem tudtam megszólalni, ezért csak közelebb bújtam hozzá. Minden gondolatom kusza hülyeség volt, ahogy finom csókot nyomtam a nyakára. A tincsei finoman cirógattak végig az arcomon. Csendesen várakoztam így, élvezve minden pillanatot, amit a közelében tölthetek. Élveztem, ahogy a testéből áradó meleg az én részemmé válik. Talán érezhette, ahogy a szívem egyre hevesebb ritmust jár.
–  Ugye a másik lány is csak barátként tekint rád? Mármint… Nem lenne fair, ha miattam érezné rosszul magát…
Hirtelen ért véget a pillanat.
Elhúzódtam és értetlenül pislogtam rá. Még esélyem sem volt kiélvezni, hogy megbocsátott nekem, máris olyan kérdést szegezett nekem, amire csak sejtettem a választ… és azt is, hogy neki nem tetszene. A francba! – morogtam magamban egyet, aztán megpróbáltam azt egy torokköszörülésnek álcázni.
Hát... nem tök mindegy? – kérdeztem vissza.
Inkább lehunytam a szemem. Közelebb hajoltam hozzá, meg sem várva a választ, hogy egy csókkal tereljem el a figyelmét. Nem akartam, hogy végül azért hagyjon faképnél, mert Margának nagy valószínűséggel tetszem. Hiszen én sem tennék így, ha fordított esetben lenne hasonló a helyzet. Pont nem érdekel a többi nyomorék, aki megbámulja magának vagy gyengéd érzelmeket táplál iránta. Hiszen mi egymással akarunk lenni… miért is volna kérdéses az ilyesmi?
Nagyon szép vagy ma… – suttogtam az ajkainak.
Finoman csókoltam, semmi erőszakosság nem volt benne. Csak élvezni akartam azt a boldogságot, amit azzal a hülyeséggel egy pillanat alatt félretaszított. Nekem rá volt szükségem, nem pedig a királydrámára azért, mert valaki másnak is tetszem esetleg. Nem tudom, hogy milyen érzelmeket táplál irántam Marga, nyilván ezt csak ő maga lenne képes megmondani… de én nem kérdezek rá és nagyon reméltem, hogy Emmeline sem tervez ilyesmit. Azzal aztán végképp elüldözné az egyetlen barátomat.
Naplózva


Emmeline Smethwyck
Hollóhát
*


V. ~ Hajtó ~ _@/" Booksnail "\@_

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2018. 06. 19. - 22:50:17 »
+1

Nolan


– Hát... nem tök mindegy?
Ezen egy pillanatra meghökkenek. Nem azért, mert maga a mondat akár sértő is lehet a griffendéles lánnyal szemben, hanem mert kihallom a hangjában bujkáló bizonytalanságot. Viszont mire felelhetnék már meg is csókol, egyértelműen ezzel elterelve a témát. Úgy tűnik ez elég kellemetlen helyzet neki így is, ami talán rosszabb is lehet, ha én beleavatkozom. Ezért úgy döntök, hagyom a témát és inkább kiélvezem ezt a pár pillanatot. Viszont bennem marad az a kellemetlen bűntudat, hogy esetleg tönkre teszem a barátságukat, amit nagyon nem akarok. Ebben a helyzetben csakis Nolan az, aki dönthet, senki más. Csak remélni tudom, hogy nem az én káromra fog dönteni erről a jövőben.

– Nagyon szép vagy ma… - suttogja két csók között, amitől felforrósodik az arcom. Szerencsére a sötétben ezt ő nem láthatja, ezért némán hálát adok az éjszakai találkozó ötletének. Hirtelen léptek zaja töri meg a folyosó csendjét, mire felkapom a fejem és körülnézek.
- Francba! Ez biztos Friccs… - suttogom, majd a mutató ujjamat az számra helyezve jelzem neki, hogy maradjon csöndben. Megszorítom a kezét és óvatosan elvezetem egy sötét, félreeső sarokba, egyike azoknak a „Friccs biztos helyeknek” amit az öreg gondnok soha nem vesz észre. Amikor a férfi befordul a sarkon, kezemet Nolan szájára tapasztom, biztos, ami biztos. Néma csendben figyeljük, amint morogva eléri a folyosó végét, majd befordulva egy másikra eltűnik. Eleresztek egy kisebb sóhajt, mint ilyenkor mindig és elvigyorodom.

Visszafordulok Nolanhez és szorosan hozzábújok. Egy gondolat villan fel hirtelen: Tényleg helyes ez? Mi van a másik lánnyal? Úgy döntök, elűzöm ezeket a gondolatokat, hisz néha én is lehetek önző. Ezt a kevés csendes időt, amit vele töltök, mindenképpen ki akarom élvezni. A teljes sötétben erősen nekiszegezem a mardekárost a falnak, kitapogatom a mellkasát és a kezemet egy simítással felcsúsztatom a nyakához, majd átkarolom. Mosolyogva suttogom a minket körülvevő feketeségnek:
- Hol is tartottunk?

Naplózva


Nolan Pye
Mardekár
*


IV. évfolyam

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2018. 06. 23. - 12:11:08 »
+1

Bénázás a holdfényben


***

Emmeline puha ajkait csókolva, szinte észre sem vettem, hogy léptek zaja szűrődik a folyosó egy távolabbi szakasza felől. Egészen magával ragadott valami különös forróság. Csak a Friccs szó… jobban mondva név ért hidegzuhanyként. Olyannyira, hogy hirtelen mozdulni sem tudtam volna, ha Emmeline-ben nincs annyi lélek jelenet, hogy betuszkol az egyik sarokba.
Oda nem tört be semmiféle fény még az ablakok irányából sem. Így Friccs nem láthatott meg minket. Igaz, mi sem láthattuk őt tökéletesen. Csupán a csoszogása és valami különös mormogás – ami persze szintén belőle származott – töltötte meg egy pillanatra a folyosó csendjét. Halványan elmosolyodtam, ahogy eszembe jutott, a barátaim milyen büszkék lennének most rám. Egy átlagosabb helyzetben valószínűleg ott ácsorogva vártam volna meg, hogy elkapjon és kicsapjanak így az utolsó napomban végre a Roxfortból… de nem… hagytam magam a finom karok mozgatásának. A testemben tomboló forróság szinte odasúgta, hogy Emmeline miatt még vissza kell ide térnem egy újabb tanévre. Amilyen okos, ő bizonyára minden erejét bevetve tanult és készült a vizsgákra, hogy folytathassa a tanulmányait.
Megborzongtam, ahogy megértem a kis tenyérből áradó forróságot a mellkasomon. Éreztem, ahogy valami különös érzés fut végig a testemen, jelezve, hogy még többet akarom csókolni az ajkait, simítani a bőrét és a haját. Volt már randi más lánnyal, egészen pontosan Miriam Deccorral, de akkor nem éreztem ilyen finom, már-már kellemes remegést a testemben. Nem vágytam többre és többre. Ez most más volt.
Hol is tartottunk? – kérdezte, miközben a keze a nyakamig ért. Elmosolyodtam és közelebb hajolva lágy puszit nyomtam az ajkaira, jelezve: nos, valahol itt tartottunk.
Gyengéden csókoltam, ahogy ujjaim a hajába túrtak. Hüvelyujjam lágyan cirógatta meg a hófehér bőrt és éppen csak egy sóhaj erejéig húzódtam el. Csak ekkor fogtam fel igazán, milyen közel is voltam ahhoz, hogy majdnem elveszítsem. Ezért a másik kezemmel, átkarolva a derekát még közelebb húztam magamhoz. Tudtam persze, hogy ez nem biztosíték a jövőre nézve… de talán elég ahhoz, hogy újra és újra felidézve ezt az érzést, átgondoljam a tetteim következményét.
Elhúzódtam és rámosolyogtam.
Többé nem csinálok ilyet, ígérem… – Suttogtam az ajkaimnak.
A testem még mindig őt akarta. Tovább csókolni és szeretni, de az eszemmel tudtam: ez nem volna helyén való vagy éppen tisztességes. Hiszen csak most bocsátott meg, nem kéne azonnal rámásznom. Főleg, mert fogalmam sem volt, hogyan áll ezzel a dologgal… hogy olyan tapasztalatlan-e, mint én. Valójában még a gondolatára is elpirultam… és igazából örültem, hogy sötét van. Emmeline nem láthatta a hirtelen arcszín változást. Sosem mertem volna ezt a kérdést feltenni neki, nemhogy bármiféle olyan dolgot mondani, ami arra vonatkozik.
Bassza meg, Nolan! – akadtam ki, hogy egyáltalán ilyesmiken gondolkodom. Eddig még azt is megpróbáltam elkerülni, hogy a többi fiúval arról beszéljünk… ezúttal pedig ott ácsorogtam a folyosó közepén, a karomban egy csinos lánnyal és másra koncentrálni sem tudtam.
Megpróbáltam kicsit összekaparni magamat. A gondolataimat a normális mederbe terelni, remélve, hogy rám tör egy depressziósabb hullám… csakhogy ez nem történt meg. Így maradt a téma elterelése.
Ne kísérjelek vissza egy darabig? Nem szeretném, hogy miattam keveredj bajba. – Lazítottam közben a szorításon.
Naplózva


Emmeline Smethwyck
Hollóhát
*


V. ~ Hajtó ~ _@/" Booksnail "\@_

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #11 Dátum: 2018. 06. 28. - 20:43:57 »
+1

Nolan


Az egész világ eltűnt, nem létezik más számomra, csak Nolan gyengéd érintése a fejbőrömön, az ajkai, a teste melege. Attól a pár szótól, amit elsuttog hirtelen a sötétben, megborzongok, és még jobban hozzásimulok. Szeretnék ebben a pillanatban maradni örökké, az idők végezetéig és egy pillanatig el is hiszem, hogy ez lehetséges. Nolan egyre erősödő szorítása is ezt az érzetet kelti, ami sokkal inkább természetesnek tűnik számomra, mint furcsának. Azonban hirtelen elhúzódik a csókból, a szorítása is enyhül a derekamon egy kicsit, majd suttogása belehasít a tökéletes csendbe.

– Ne kísérjelek vissza egy darabig? Nem szeretném, hogy miattam keveredj bajba.
Erre a kijelentésre egy pillanatig meghökkenek, majd kuncogni kezdek. Újra hozzásimulok, és az ajkaira suttogom.
- Engem aztán nem tudsz bajba keverni. Engem sosem kapnak el.
Az ujjaimmal megsimítom az ajkait, majd újból megcsókolom, elég hosszan ahhoz, hogy egy kicsit megint elfeledkezzek a külvilágról.

- Viszont… - mondom végül vigyorogva. - Ha ragaszkodsz hozzá, visszakísérhetsz. Mindig is kíváncsi voltam, milyen, amikor egy pasi a karjaiban kísér haza… - csettintek a nyelvemmel és az üres folyosóra emelem a tekintetemet. - Útközben találhatunk még ilyen sötét és félreeső helyeket. Na mit szólsz?
Könnyed csókot nyomok az arcára és lassan elindulok visszafelé. Mikor kiérek a holdfényre, megállok, visszafordulok, és rákacsintok.

Naplózva


Nolan Pye
Mardekár
*


IV. évfolyam

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #12 Dátum: 2018. 07. 08. - 18:38:45 »
+1

Bénázás a holdfényben


***

Felejtsd el Nolan! Felejtsd el! Koncentrálni próbáltam, hogy ne az utolsó, cseppet sem szemérmes gondolat töltse meg az elmémet. Az késztetett arra, hogy még közelebb vonjam magamhoz Emmeline-t, hogy még jobban akarjam csókolni, simítani a bőrét, érezni ujjaim alatt a kusza tincseket. Imádtam minden porcikáját… és igen, talán a megbocsátás volt rám ilyen hatással, talán a siker, hogy eltereltem a szót Margáról. Hirtelen, mintha a kezembe került volna az irányítás, mégis zavarban voltam. Sokszor jutott eszembe már ilyesmi, de nem ilyen intenzíven, vággyal telve, hogy aztán alig tudtam leállítani magam. Persze azt a lányt tartottam a karjaimban, akivel a legszívesebben tettem volna meg azt. Mégis bátortalan voltam.
Ahogy hozzám simult újra és megéreztem a leheletét az ajkaimon. Megborzongtam és nagyon is jó értelemben. A lélegzetem is elakadt egy pillanatra, csak a szívem kalapált vadul, a gyomromban pedig valami furcsa, hányingerszerű érzés kavargott… mégis kellemes volt. Nem tudtam, mire vélni az egészet.
Engem aztán nem tudsz bajba keverni. Engem sosem kapnak el. – Súgta az ajkaim közé, én pedig már alig tudtam ellenállni. Ezért finoman megérintettem a vállát. Nem erőszakosan toltam el, éppen csak egy picit mozdítottam hátrébb az újabb, hosszú csók közbe. A mindig szépen csillogó, sötét szemeket kutattam az éjszakai folyosó fénytelenségében.
Emmeline… – suttogtam ezúttal én. Amolyan figyelmeztetésnek szántam, mégis inkább kellemes ki sóhajt lett belőle.
Talán mégis hatott rá, mert ugyan vigyorgott, mégis nyitottnak bizonyult a távozásra. Ezért pedig nagyon is hálás voltam, mert nem akartam magam még kellemetlenebb helyzetbe hozni. Finoman simítottam meg újra a karjait.
Viszont… Ha ragaszkodsz hozzá, visszakísérhetsz. Mindig is kíváncsi voltam, milyen, amikor egy pasi a karjaiban kísér haza…
Láttam, ahogy elnéz az üres folyosóra, amerre az előbb még a vén gondnok csoszogott el. Követettem a tekintetét bele a sötétségbe. Az a vége nem látszott tökéletesen innen… és ez valahol ijesztő, valahol pedig izgalmas volt. Ezúttal mégsem akartam bajba kerülni. Nem azért, mert nem voltam egyedül. Valójában sok volt már így is a büntetésem… annyira sok, hogy néha már azt sem tudtam, Emmeline-re vagy Margára miként szakítsak egy kis időt.
–  Útközben találhatunk még ilyen sötét és félreeső helyeket. Na mit szólsz?
Éreztem, hogy megint elvörösödök, amit a cuppanós arcpuszi is elősegített. Áldottam az eszem, hogy éppen egy éjszakai találkára hívtam el. Így a sötétben, bár még láthatta az arcomat, azt semmiképpen sem szúrhatta ki, hogy mennyire zavarban vagyok… sőt talán azt sem, hogy mennyire kínoz valami különös, addig számomra is ismeretlen vágy. Még nem vonzódtam senkihez ennyire. Tetszettek lányok, több is, de valahogy ez intenzívebb volt.
Ahogy elindult előre csak figyeltem minden mozdulatát. Nem tudtam mozdulni sem… talán éppen ezért fordult vissza, ahogy elért a holdfényhez, ami bevilágított az ablakon. Hátra fordult és kacsintott.
Azt gondolom, hogy akkor a karomban viszlek „haza”… – Válaszoltam nevetve és úgy futottam utána, egyszerűen, egy könnyed mozdulattal kaptam fel. A karomban tartottam, öleltem magamhoz és csókot nyomtam a homlokára.
Még sosem kaptam az ölembe senkit. Ez volt az első, de tetszett az érzés. Erős voltam, olyan akihez illet egy olyan gyönyörű lány, mint Emmeline… csak hát éppen az volt a baj, hogy megint eszembe jutott, mennyivel okosabb nálam… hozzá képest én egy hülye tuskónak tűnök, aki még csak egy könyvet sem nyit ki szívesen.
Bocsi, ha nem szereted… de ha már egyszer ez volt a vágyad, szeretném én megadni… – Nevettem rá és boldogan cipeltem a folyosón, annak ellenére is, hogy éppen csak tudtam merre van a Hollóhát klubhelyisége. Lényegében nem próbáltam még meg megközelíteni, de voltak róla pletykák mindig is.
Naplózva


Emmeline Smethwyck
Hollóhát
*


V. ~ Hajtó ~ _@/" Booksnail "\@_

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #13 Dátum: 2018. 07. 28. - 15:59:45 »
+1

Nolan


– Azt gondolom, hogy akkor a karomban viszlek „haza”…
Nolan egy mozdulattal felkap, és szorosan magához ölel, közben puszit nyomva a homlokomra. Ebben a pillanatban úgy érzem, a jelenlegi boldogságomat nem ronthatja el semmi. Megnyugtat a mardekáros nevetése, nem is tudom, hogy amióta ismerem hallottam e egyáltalán nevetni. A tudat, hogy fel tudott oldódni egy kicsit a környezetemben iszonyatosan boldoggá tesz.

– Bocsi, ha nem szereted… de ha már egyszer ez volt a vágyad, szeretném én megadni…
Az arcom elvörösödik a mondatra, amit Nolan szerencsére nem láthat a sötétben. Csak bólintok és nekidőlök a mellkasának. Ahogy haladunk a folyosókon, én a fiú szapora szívverését hallgatom, néha-néha elejtek egy megjegyzést, hogy melyik irányba kell továbbindulni, hisz nyílván nem tudja pontosan, hogy merre is van a klubhelyiség. Végül csak elérjük a hollósok ajtaját, rajta az elvarázsolt kopogtatóval, ami fel fogja tenni a jelenlegi találós kérdését. Őszintén szólva eléggé kiszúrásnak tartom, hogy míg a többi háznak elég egy jelszót megjegyeznie, nekünk addig kell a folyósón gubbasztanunk, amíg rá nem jövünk a megoldásra. Velem is előfordult már, hogy a legrosszabb pillanatban nem tudtam hirtelen a helyes választ, így kénytelen voltam még egy órát bujkálni a gondnok elől, míg be tudtam menni.

Nolan egy könnyed mozdulattal letesz, én pedig felé fordulok.
- Köszönöm ezt az estét! - rámosolygok, majd búcsúzóul megcsókolom. Megvárom, míg a mardekáros alakja eltűnik a sötétben, majd ránézek arra az átkozott kopogtatóra és egy sóhajjal állok elébe a trükkös versikének.

Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2018. 07. 23. - 12:27:15
Az oldal 1.624 másodperc alatt készült el 42 lekéréssel.