+  Roxfort RPG
|-+  98/99-es tanév
| |-+  Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola
| | |-+  Főépület
| | | |-+  A hangulat terem
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: A hangulat terem  (Megtekintve 431 alkalommal)

Mrs. Norris
Maffiavezér
***


,, a T E J hatalom ,,

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2015. 02. 09. - 13:36:04 »
0

Ezen a termen a legtöbben csak áthaladnak a kastélyban jártukban-keltükben, talán éppen ezért nem fordítottak még túl nagy gondot a helyreállítására. Maga a terem nincs messze a Gyengélkedőtől, és azon kívül, hogy a belépő hangulatára legjellemzőbb színt magára ölti, nem sok különleges tulajdonsága van. A diákok mégis szeretnek gyorsan áthaladni ezen a termen, mert van valami hátborzongató abban a hatalmas sötét foltban a terem közepén, amiről mindenki tudja, hogy micsoda, mégsem sikerült még eltüntetni…
Naplózva


Angelle Aureole
Eltávozott karakter
*****


Szárnyaszegett Angyal - Álmok hószín lidérce - VII

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2015. 12. 22. - 13:56:36 »
+1

Dwayne…


-    Szép álmokat… Miss Aureole.

Egy szívdobbanást figyelte még a Madam fáradt vonásait, melyek mintha az elmúlt hónapokban csak még mélyebbre vájták volna maguk az egykor bizonyára megkapó arcon, a zavart szemrebbenést és ahogy az asszony kezeit tördelve végül elfordult, hogy dolga végeztével távozzon s őt is erre bírja.
Talán csak a szokásos nemértemség hozománya a higanyszín pillantás apatikus mélyébe pillantva.
Különös, hogy a Madam évek óta hordozza titkát s mégis… oly ritkán néz a szemeibe közben. Talán megbánta, amikor először tette s tart attól, hogy újra eltéved a ködben… a sápadt teremtés nem tudhatója, ahogy a kimondatlan szavakat sem kergeti hasztalan melyek elvetéltettek abban a pár, félszeg pillanatban.
Mégsem szít benne ellenérzést. Elfogadása és köszönete ezúttal is néma s az asszony számára látatlan főhajtással fizetődik meg.
Ugyan mi mást tehetne…?
Jobbját emeli, hogy finoman félredöntött fejjel szemügyre vegye az üvegcsét. Az ismerős, fekete nedű mézszerűen folyik el benne, mikor megdönti.


„Szép álmokat…”

*

Miért bújik meg a való, hogy közhelyekkel fedjék őket?
Nevetségesen üres szavaknak hangzik a fejében visszhangot verő „búcsú”, pedig… a Madamnál jobban kevesen tudhatói csupán, miféle jelentéssel bírnak a jelenés számára.
Mára valóban nem is tűnik többnek. Kísértésnek csupán a hangtalan léptek lágyan ráérő ritmusa, s ahogy a hattyúszín tincsek puhán rebbennek nyomán. Bőre sápadtsága szinte beteges immár, csalóka benne az élet pírja s eddig törékeny alkata sem lett erőteljesebb az elmúlt esztendő óta. „Csoda”, hogy egyáltalán visszatért… visszatérhetett e falak közé. Édesanyja könnyei nem mosták el szándékai ide vezető útját…
… ahogy Bátyja simítása sem törölhette el halk szavainak kegyetlen őszinteségét, melyeket azon a különös nyelven intézett hozzá, ami csak az övék.
„…el fogsz tűnni, húgom
Tartása mégis töretlenül egyenes, melyet nem fertőz sem feszes akarás, sem olyasmi, ami a külső megfelelni vágyás ingerével kacérkodna.
…lényébe ivódott, meztelen igazsága ez.
S míg gondolatai lusta hullámokként nyaldossák elméje partjait, léptei önkéntelen vezetik. Csak hogy lénye megtorpanásra késztesse a folyosó végén, az ismerős terem előtt.
Tekintete szenvtelen semmitmondással réved a kastély különös méhébe, melyet a közszáj a „hangulat termeként” emleget. Számtalanszor járt már erre az évek során, most mégis időt enged annak a szokatlan ösztönnek.
…csak hogy egy szívdobbanással később önként mozduljon előre.
Lépte nyomán szűzi fehérség folyik előre, néhol cakkozottan, máshol simán olvadva. A jég kúszik hasonlón, mikor az órák csupán pillanatokká lesznek.
Úgy zabálja fel a termet, ahogy a teremtés halad előre, mintha az sosem lett volna. Maga alá gyűri kegyetlenül, némán… eltörli a padlót s eltörli a falakat is… minden árnyékot… minden élt… vonalat… zugot… „kapaszkodót”, melybe az elme, mint a valóba marhatna tébolya küszöbén.
Engesztelhetetlen hódít a semmi, hogy dolga végeztével egyetlen… sötét foltot hagyjon csupán. A terem közepén.
Azt, amely előtt a jelenés is megáll.

-   Hát itt sem hagysz magamra…? – halk kérdése alig vet fodrot a csöndben.
Szelíd, szórakozott félmosolyra húzódnak a fagyott ajkak, mielőtt leguggol a sötétséggel szemben.
Naplózva

Nolan Pye
Mardekár
*


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2017. 11. 19. - 19:03:16 »
+1

EMMELINE



***

Valami terem közepén ácsorogtam, jelezve a világnak, hogy nagyon is elegem van belőle és nem akarok találkozni senkivel. A terem falait bámulva az az érzésem támadt, mintha sötét fény vetült volna rájuk, majdnem fekete. Tudtam miért, tudtam, hogy miattam. Még mindig ott uralkodott rajtam az a keserű érzés, ami a múltkori Mágiatörténet után… ezúttal azonban nem csapkodtam padokat vagy löktem fel egy halom griffendéles diákot, mert éppen úgy tartotta a kedvem. Most csak ácsorogtam a terem közepén díszelgő sötét folt felett, jól tudva mit is bámulok éppen és közben ökölbe szorítottam a kezemet.
Itt egyedül lehetek… Az érzés, hogy sosem lehetek magamban a gyászommal, amit a háborúban elveszített barátaim miatt éreztem, egyszerre tört fel bennem ismét ma reggel. Nem akartam az órámra menni, ezért inkább itt ácsorogtam csendesen, várva, hogy vége legyen a napnak… Némaságra vágytam, sötétségre, ami hatalmas karként ölelne magához.
Az sem érdekelte volna, ha Vulkanov esetleg behívat magához, hogy miért mulasztom el az órákat. Nem az ő kedvéért járok a Roxfortba, ahogyan nem is az egész tanári kar miatt… egyszerűen csak visszakényszerítettek ide, pedig én minden erőmmel otthon akartam maradni. Edward és Darien elvesztése mindent megváltoztatott, egyedül voltam… egyedül kevertem bajt, egyedül mentem Roxmortsba, ha egyáltalán kedvem volt, egyedül írtam meg a leckét, egyedül csináltam mindent, míg a többiek a hátam mögött vihogtak. Nem tudtam elviselni, hogy más boldog, míg én magányosan, némán szenvedek… hát ezért lettem még erőszakosabb, mint az előtt. Még én is tisztában voltam vele. Azt akartam, hogy mindenki úgy érezze magát, mint én.
Ha nekem rossz, hát legyen mindenkinek az. A folt felé rúgtam, mintha az tehetne róla. Nem sokat ért, ráadásul csak az volt az eredménye az egésznek, hogy egy koszcsík keletkezett az amúgy is a végétjáró cipőm orrán. Megremegett a testem az indulattól, amit a magányosság és a torkomat kaparó érzések váltottak ki.
Megint ott ültek azok az ostoba könnyek a szememben. Nem akartam őket az útjukra engedni, ezért minden erőmet bevetettem, hogy ne kezdjek el zokogni. Erős akartam lenni, még ha nem is voltam az valójában… mert még mindig, ennyi idő után is ugyanazok az érzések zavartak. Túl rövid volt a nyár, hogy csak úgy elengedjem a barátaimat. Nem tudtam a boldog közös pillanatokra gondolni, még mindig a sebeimet nyalogattam.
Zajt hallottam.
Hirtelen nem is kaptam fel rá a fejemet, egyszerűen csak bámultam tovább a foltot. A sötét fény, amiben a terem úszott, mintha kissé megváltozott volna, de éppen csak a szemem sarkából láttam. Talán valami másik szín volt az, ami hirtelen a sötétségbe keveredett és megtöltötte ezt a kissé romos termet. Nem foglalkoztam vele, csak mikor ismét meghallottam a zajt. Ezúttal erőteljesebb és zavaróbb volt.
Hirtelen fordulta meg. Hallottam, hogy pontosan a hátam mögül érkezik a motoszkálás. Nem szerettem, ha valaki a hátam mögött van – mint azt a Margás eset is tökéletesen bizonyította – és ettől csak még mérgesebbnek éreztem magamat.
Ki az? – kérdeztem.
Aztán megpillantottam az érkezőt.
Dühösen mértem végig, valahonnan ismerős volt, de meg nem tudtam volna mondani, hogy mégis honnan a francból. Nem is gondolkodtam rajta. Csupán a karjaimat kulcsoltam  össze a mellkasom előtt, mintegy jelezve: kívül tágasabb. Na húzz már innen… – mordultam kicsit fel a gondolat közben.
Ez a terem nem látogatható… tűnj el!
Hazudtam, hátha akkor egyedül maradhatok.

Naplózva


Emmeline Smethwyck
Hollóhát
*


V. ~ Hajtó ~ _@/" Booksnail "\@_

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2017. 11. 26. - 15:28:24 »
+1

Nolan


Szórakozottan sétálgatok az üres folyosókon, egyik kezemben egy könyvet, a másikban a bögrémet tartva, amelyben friss tea gőzölög. Némelyik napom szerencsésebb a többinél, és ilyenkor lyukas óráim vannak a nap közepén. Néhány háztársam, akik osztoznak a szerencsén, mindig a klubhelyiségben maradnak, de én kihasználom az alkalmat és élvezem a csöndet, amit a kihalt folyosók kínálnak. Ilyenkor a nélkül lehetek egy kicsit „mugli”, hogy bárki zavarna. Sok háztársam nem érti, miért hozok otthonról tea filtert, illetve senki sem értette miért van a kis kerámia bögrémre felfestve fekete betűkkel, hogy „Sohamár”. Nem sok roxforti diákot ismerek magamon kívül, akit érdekelne még a mugli irodalom, így rajongásomat csak is magamnak tarthatom meg az ilyen különlegesebb napokon. Épp egy izgalmas résznél járok H. G. Wells, A láthatatlan ember című művében, amikor hirtelen nagyon megkívánom az édességet. Összecsukom a könyvet, és az egyik terem felé veszem az irányt.

 A hangulat terem sosem volt vonzó a többi diák számára, annál inkább nekem. Itt nyugodtan elrejthettem dolgokat, hisz tudtam, úgy sem marad itt senki sokáig, hogy körülnézzen. Az a folt a falon pedig nevetséges. Meg vagyok győződve róla, hogy egy régebbi diák véletlenül valami varázslattal eltalálta a tapétát, vagy talán felgyújtotta véletlenül, ugyanis nekem inkább égési nyomnak tűnik. A lényeg, hogy engem egyáltalán nem zavar az általános teendőimben.

Ahogy belépek az ajtón, megtorpanok. Egy fiú ül összekuporodva a földön, a terem közepén. Nem tudom hova tenni a látványt, nem láttam itt még egy diákot sem rajtam kívül. A fiú megérzi a jelenlétemet, megfordul és összekulcsolja a karját. Próbál fenyegetőnek mutatkozni, de könnyes arca miatt inkább sajnálatraméltónak tűnik. Dühösen rám mordul.

– Ez a terem nem látogatható… tűnj el!

Először nem mozdulok. Nem igazán tudom, most mit tegyek. Nagyon egyedül akar lenni valószínűleg, viszont bennem van az érzés, hogy ez mégiscsak az én területem. Meg amúgy is, az ő gondja nem az én gondom. Nyugodt léptekkel közelebb megyek, jelezve, hogy az ilyen modorral, nálam nem fog semmit elérni.
- Ha az lenne, akkor te sem lennél itt. - mondom, miközben az egyik szekrényhez lépek. A bögrémet leteszem az egyik rozoga asztalra, majd elsuttogok egy „alohomora”-t és kinyitom az egyik fiókot, amiben az édességeim egy részét tárolom. Könnyed mozdulattal kiemelek egy csokoládé szeletet. - Vagy talán úgy gondolod, hogy te valamiféle különleges gyermek vagy és rád nem vonatkozik az iskola szabályzata?
Kinyitok egy másik szekrényt, egy ideig matatok benne, majd kiemelek egy Shakespear kötetet. Ezután egy pálcaintéssel bezárom az összes bútort. Visszafordulok, a bögrémet újra a kezembe véve.
- Amúgy neked nem órán kéne lenned? - kérdezem és kortyolok egyet a teámból, mindvégig a srácot figyelve.

Naplózva


Nolan Pye
Mardekár
*


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2017. 11. 27. - 19:01:20 »
+1

EMMELINE



***

Csak figyeltem a lányt, ahogy egy pillanatra engem figyelve ácsorogott a kezében a bögrével. Talán nem kellett volna úgy a fejéhez vágnom a szavakat. Valahol azonban mégis csak zavart, hogy úgy sétált be ide, mintha az ő területe lett volna, holott éppenséggel az én menedékem volt. Ezen a helyen egyetlen pillanatra átadhattam magamat a fájdalmamnak. A hatalmas foltot bámulva minden indulatomat a saját dühöm ellen tudtam fordítani.
Lassan keltem fel a földről és igazítottam meg a ruhámat. Megint összekulcsoltam a mellkasom előtt a kezemet. Éppen csak annyira emeltem fel az egyiket, hogy az ujjaimmal megtöröljem a szemeimet. Nem akartam, hogy lássa az érzéseimet – bár valószínűleg már késő volt addigra.
–  Ha az lenne, akkor te sem lennél itt – mondta és az egyik szekrény felé indult.
Kicsit közelebb léptem, hogy lássam, mivel matat. Azonban – mivel háttal voltam neki – annyit láthattam mindössze, hogy valamit kiemelt egy fiókból. Egy pillanatra egészen elképedtem, hogy titkos raktárat üzemeltet egy ilyen teremben, habár a forgalmasságát elnézve egyáltalán nem volt meglepő.
Vagy talán úgy gondolod, hogy te valamiféle különleges gyermek vagy és rád nem vonatkozik az iskola szabályzata?
Akkor láttam meg a szelet csokoládét a kezében, mikor már egy másik szekrény felé vette az irányt. Még mindig el voltam képedve, de közel sem annyira, hogy az a bennem tomboló indulatok elnyomja. Ezért odaléptem mögé.
Honnan veszed, hogy nem lennék itt, ha tilos lenne a bejárás? – válaszoltam lényegében morogva, mikor felém fordult újra.
Egy pillanatra a barna szemeket kutattam, mintha kiolvashatnám belőle a gondolatait. Valójában csak megfogott a csillogásuk, talán azért mert ilyen könnyen, ilyen lazán, támadás nélkül beszélt hozzám. Inkább kérdőre vont, semmint a fejemhez vágta, milyen egy elcseszett hülye gyerek vagyok. Az elmúlt időszakban senki sem közelített így hozzá.
Amúgy neked nem órán kéne lenned?
Nem vette le rólam a szemét, miközben feltette a kérdést. Éppen csak belekortyolt a teájába a mondat végén.
Akkor vagyok órán, ha úgy tartja kedvem – vetettem oda dühösen.
Hátat fordítottam és visszasétáltam a folthoz, ami a terem közepét csúfította el. Leültem a közelébe és csak bámultam a sötét árnyalatát. Valaki biztosan meghalt itt… – gondoltam, szinte kényszerítve magamat, hogy a saját fájdalmamra gondoljak. Edward és Darien arca azonban nem derengett fel előttem. Egyszerűen bosszantott az, hogy nem vagyok egyedül, hogy figyelnek és nem hagynak szenvedni. Igen, vissza akartam kapni az önsajnálatomat, amit ősz óta olyan tökéletesre fejlesztettem, hogy remek indok volt a többiek bántalmazására, vagy éppen a törés-zúzás alátámasztására. Hát miért nem veszi észre senki, hogy én mindenkit elvesztettem? Nekem már nincs senki!
Egyáltalán mit izgat ez téged? – fordultam felé újra. Az indulat még ott csendült a hangomban, de ezúttal próbáltam nem rá kivetíteni a saját problémáimat. Nyugodtan akartam beszélni.  – Azt sem tudod, ki vagyok.
Sóhajtottam egyet. Hosszasan engedve ki a levegőt, mintha ezzel együtt a feszültségtől is szabadulhatnék.


Naplózva


Emmeline Smethwyck
Hollóhát
*


V. ~ Hajtó ~ _@/" Booksnail "\@_

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2017. 12. 03. - 16:19:06 »
+1

Nolan


– Akkor vagyok órán, ha úgy tartja kedvem.- förmed rám a fiú, majd durcásan elfordul és elkezdi bámulni a foltot a falon. Még mielőtt még visszaüldözhetné magát az önsajnálat sötét medrébe, félrebillentett fejjel felelek neki.

- Hú de rossz fiú itt valaki… - jegyzem meg érzelemmentes hangon, majd még egyet kortyolok a teámból. Látszik rajta, hogy valami bántja, és csak védekezni próbál az agresszív viselkedéssel. Van olyan, akinél ez bejön, de nála egyáltalán nem. Erre valószínűleg ő is rájött, ugyanis most már nyugodtabb hanggal fordul felém és teszi fel kérdését, majd nagyot sóhajt és türelmesen várja, hogy válaszoljak.

- Igazad van, nem tudom ki vagy. Csak annyit látok, hogy egy mardekáros fiú búslakodik abban a szobában, amit én kisebb raktárnak és olvasó szobának használok. És amint belépek, könnyes arcával próbál dühös szavakkal rávenni a távozásra.  - válaszolom még mindig színtelen hangon. -  Szerinted erre mit kéne lépnem?
Kinyitom a könyvem, belemeredek pár másodpercig, majd visszanézek a fiúra. Belebámulok egy darabig a könnyes szemébe, majd hümmögve nyugodtabb hangnemre váltok.

- Azt nem fogod elérni, hogy távozzak, szóval mit szólnál ahhoz, hogy inkább elmeséled a sérelmedet, ami miatt itt vagy? Persze ha nem akarsz beszélgetni, nekem úgy is jó, csak kérlek, maradj csendben, mert olvasnék.
Megeresztek egy fél vigyort, majd feljebb emelem a könyvemet, mintha éppen készülnék egy újabb fejezetet kezdeni.  Fél szemmel azonban, még mindig a fiú arcát fürkészem, mintha így le tudnám olvasni a gondolatait.

Naplózva


Nolan Pye
Mardekár
*


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2017. 12. 04. - 20:00:39 »
+1

EMMELINE



***

– Hú de rossz fiú itt valaki… – A lány hangja érzelemmentes volt, már-már rideg, mégis gúnyosnak tűnt ez a szöveg. Felhorkantam és már éppen vissza akartam szólni valamit, mikor észbe kaptam és a tekintetemet ismét a folt irányába fordítottam.
Zavart, hogy ottvan, hogy sötét… mint én. Megremegtem egy kicsit, de ezúttal egészen elterelte a figyelmemet a hollóhátas lány jelenléte a keserű gondolataimról. Már legalább tíz perce ott volt velem egy könyvvel és édességgel a kezében. Ezért fordultam felé és ezért vetettem a szemére, hogy még csak nem is ismer engem. Lényegében semmi köze nem volt hozzám… de ahogy megéreztem a közelemben az illatát, elszégyelltem magam. A könnyeimtől dühös lettem, nem akartam megmutatni neki őket. Azok csak is rám tartoztak.
– Igazad van, nem tudom ki vagy. Csak annyit látok, hogy egy mardekáros fiú búslakodik abban a szobában, amit én kisebb raktárnak és olvasó szobának használok. És amint belépek, könnyes arcával próbál dühös szavakkal rávenni a távozásra. Szerinted erre mit kéne lépnem?
A hangja továbbra is rideg volt. Ráadásul a könyvét is kinyitotta, mintha ott sem lennék. Egy kicsit zavart, hogy éppenséggel nem rám figyel. Én ugyanis őt néztem és örültem volna, ha megint rajtam pihenteti a csillogó barna szemeit. Egészen kellemes látvány volt, még ha bosszantó is volt alapvetően a személyisége.
– Szerintem le kéne kopnod…   – morogtam, de kifutott egy könnycsepp a szememen, végig az arcomon, az állam irányába, hogy aztán lecseppenjen a koszos padlóra.
Ezúttal nem fordítottam el a tekintetem. Nem néztem újra a foltra, csak a lányt bámultam, aki még mindig nem mozdult. Csupán újra szóra nyitotta a száját. Ezúttal sokkal lágyabban ajánlotta fel, hogy beszéljünk a gondomról, vagy fogjam be, mert olvasni akarna. Felemelte ugyan a könyvét, de láttam rajta: ő is szívesebben beszélgetne. Én is ezt éreztem, pedig nem szóltam egészen régóta senkihez csak úgy… éppenséggel csak gonosz dolgokat vágtam a fejükhöz.
Közelebb húzhattam hozzá, hogy erősebben érezzem az illatát, remélve, hogy az megnyugtathat.
– Utálom a Roxfortot, nincs kedvem tanulni – válaszoltam ingerülten. Összefontam megint a mellkasom előtt a karjaimat. Hosszan fújtam ki a levegőt, hogy ne tegyem hozzá, mi közöd van az én gondjaimhoz. Végül is nem ismertem, még a nevét sem tudtam… nem lett volna semmilyen következménye. De tudni akarom a nevét… – gondoltam, ahogy a tekintetét kerestem.
Nyeltem egyet, majd megköszörültem a torkomat. Az az érzésem támadt, mintha nem tudnék már kedvesen beszélni… mintha az egy évvel ezelőtti Nolan egyszerűen nem létezne többé. Eddig csak Margának sikerült előcsalnia, mikor legutóbb azon a folyosón ácsorogtunk és én a barátaim elvesztésén merengtem, akárcsak most.
– Nolan Pye vagyok – mutatkoztam be. Kissé remegve nyújtottam felé a jobbomat. Ebből még mindig láthatta, hogy az érzelmeim egészen komolyan uralkodnak rajtam. Nem tudtam kirángatni magam hosszú hónapok óta ebből a letargiából. Szerettem volna előrángatni a barátságos arcomat a bosszantó, de csinos lány kedvéért.
– Hányadik évfolyamba jársz?
Naplózva


Emmeline Smethwyck
Hollóhát
*


V. ~ Hajtó ~ _@/" Booksnail "\@_

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2017. 12. 12. - 19:55:01 »
+1

Nolan


Az ingerült kijelentésére, miszerint utálja az iskolát, nem tudom, mit reagáljak. Hiába is próbál fenyegetőnek látszani, most már nem tudja fenntartani az álcáját és kicsordul egy könny a szeméből. Hümmögök egyet, nyugtázva az álláspontját, majd újra a könyvre pillantok.
- Hát, az iskola tudtommal nem jön be mindenkinek. - sóhajtom, majd lapozok egyet. - Nekem speciel felüdülés volt a mugli iskola után, de úgy látom, neked sok bajod van vele.

Amikor újra felnézek a könyvből, meglepődve tapasztalom, hogy elég feltűnően bámul. Nem mintha nem szoktam volna hozzá a „furcsa hollóhátas lány” szerepében az évek során, de egy ilyen szituációban mégiscsak illetlenség különcségemet megbámulni. Elvégre nem én siránkozom a földön!
- Kísértetnek nézel, hogy így bámulsz rám, vagy csak van valami az arcomon? - kérdezem hűvösen, ahogy lassan leeresztem a könyvet.

Eltelik még pár perc mire összeszedi magát és egy viszonylag barátságos hangnemben bemutatkozik, felém nyújtva a kisé remegő kezét. Én egy pillanatig nézem a végtagot, majd kezet fogok vele.
- Emmeline Smethwyck vagyok. Ötödéves. A vezetéknevem sokaknak gondot okoz, szóval az egyszerűség kedvéért elég ha a keresztnevemet jegyzed meg.
Megvonom a vállam, majd hátrébblépek. Nekitámaszkodok a kis szekrénynek, és ránézek. Bosszankodva veszem észre, hogy még mindig úgy bámul, mint házi manó a tiszta zoknit. Egy sóhajtással annyiban hagyom a dolgot, és rátérek a tárgyra.
- Nos, elárulod, miért töltöd letargikus érzelmi állapotod pillanatait eme sötét helyen, amiben csupán annyi a hátborzongató dolog, hogy a diákok félnek egy egyszerű égésnyomtól a tapétán?

Naplózva


Nolan Pye
Mardekár
*


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: Tegnap - 18:29:05 »
+1

EMMELINE



***

Csak figyeltem, a lányt. Egészen lenyűgözött a csillogó barna szempár, a fényes haj… szinte még az érzéseimet és könnyeket is elfelejtettem. A szívem csak úgy zakatolt. Már megbántam, hogy el akartam küldeni. Nem kellett volna ellenségesnek lennem, hiszen a Margával töltött pillanatokon kívül nem sokszor éreztem jól magamat a Roxfortban. Most viszont egészen átjárt a melegség, ahogy a csinos lányt figyeltem.
Kísértetnek nézel, hogy így bámulsz rám, vagy csak van valami az arcomon? – A kérdés hűvösen hangzott el a szájából.
Leeresztette a könyvet végre és reméltem, hogy rám is emeli a tekintetét. Valószínűleg nem érdeklődött irántam különösebben, de azért jól esett egyenesen a szemébe nézni és gyönyörködni benne. Legalább egy éve nem tetszett meg senki, annyira elvoltam foglalva a gondjaimmal. Nem is néztem körbe a folyosón és ezt a lányt is legfeljebb távolról láttam.
Csak… – Elcsuklott a hangom és csak ezután, szinte tátogva tettem hozzá: – Szép vagy…
Valószínűleg nem tudta leolvasni a számról és hallani sem hallhatta. Sosem voltam jó a vallomásokban és ráadásul ilyen hirtelen az agyam is leállt. Csak a szívem lüktetett olyan hevesen, hogy a fülemben is hallottam és minden tagomban éreztem. Inkább kezet nyújtottam és bemutatkoztam neki. Valahol megnyugtatott, hogy Pye név nem volt ismerős. Így sem a túl nagy szájú nővéremet – igaz ő hollóhátas, akárcsak a lány –, sem az én jó híremet nem ismerte még meg.
Emmeline Smethwyck vagyok. Ötödéves. A vezetéknevem sokaknak gondot okoz, szóval az egyszerűség kedvéért elég ha a keresztnevemet jegyzed meg.
Smethwyck? Meglepődtem, hiszen már hallottam ezt a nevet családi vacsorák alkalmával. Augustus bácsi főnökét hívták így. Mr. Smethwyck több rokonommal is együtt dolgozott és a família barátjaként tekintettünk rá. Még karácsonyi ajándékot is hozott tavaly, amikor hazamentünk… bár tény, hogy elsősorban Augustus bácsi miatt jött. Valamit az apjáról akart vele beszélni, négyszemközt. Még el is vonultak az egyik szobában.
Ne aggódj! Könnyen megjegyzem ezt a nevet. – Megrántottam a vállam.
Nem tudtam elrejteni az érdeklődésem, elszakítani a tekintetem róla. Visszanézett, miközben nekidőlt egy kisebb szekrénynek. Sóhajtott. Talán bosszantotta, hogy ennyire figyelem… de hát valószínűleg úgysem találkozunk kettesben újra, szóval nem kérheti számon rajtam, ha kihasználom ezt az alkalmat.
–  Nos, elárulod, miért töltöd letargikus érzelmi állapotod pillanatait eme sötét helyen, amiben csupán annyi a hátborzongató dolog, hogy a diákok félnek egy egyszerű égésnyomtól a tapétán?
Nyeltem egyet, úgy bámultam vissza foltra. Kellemetlen érzéseket keltett bennem… olyan sötét volt, akárcsak a gondolataim, mielőtt jobban megfigyeltem volna az érkezőt. Most már bizonyára nem lehet jóvá tenni, hogy csak úgy elküldtem a fenébe. Valójában nem is zavart a társasága, a kellemes melegség, amit a közelében éreztem picit megnyugtatott. Még a könnyeim is egész elapadtak.
Ezért jó ez a helyszín… mert így nem jár ide senki. – Megrántottam a vállamat. – El lehet bújni a tanárok és a diákok elől, ha az ember egyedül akar lenni, mert éppen mindenkit utál.
Még egyszer megrántottam a vállamat, lazának akartam volna tűnni… jó partinak, de azt hiszem az agresszív kirohanásom alapvetően tönkretett minden esélyt.
Szereted az édességet? – kérdeztem a korábban előbányászott csokira célozgatva.
Nyeltem megint egyet és közelebb léptem hozzá. Ki akartam mondani, hogy szívesen ennék vele csokit a következő roxmortsi hétvégén, de csak tátogni tudtam. Egyetlen hang sem jött ki, hiába próbálkoztam. Zavarba jöttem, éreztem, ahogy fülig vörösödök. A tenyerembe temettem az arcomat szégyenembe.
Bocsi… – Nyögtem ki nagy nehezen.
Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2017. 11. 03. - 00:18:26
Az oldal 0.345 másodperc alatt készült el 37 lekéréssel.