+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Eltávozottak kincsei
| | | |-+  Owen Redway (Moderátor: Owen Redway)
| | | | |-+  Látsz, szagolsz, érzel, kelsz, fekszel
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] 2 Le Nyomtatás
Szerző Téma: Látsz, szagolsz, érzel, kelsz, fekszel  (Megtekintve 3727 alkalommal)

Owen Redway
[Topiktulaj]
*****


Hollóhát VI. Prefektus

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2015. 01. 12. - 14:49:59 »
+1




Leicester Square
1998. június 12.
Naplózva

Owen Redway
[Topiktulaj]
*****


Hollóhát VI. Prefektus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2015. 01. 12. - 17:14:16 »
+2

Mintha ezer évet öregedtem volna az utóbbi pár hónapban. Hihetetlen, hogy rohan az idő. Születünk, felnövünk, megvívjuk a saját csatáinkat, szerelmesek leszünk, aztán meghalunk. Ennyi az egész, és mégis, csak ilyenkor tudjuk igazán értékelni ezt a csodát, amivel megajándékoztak minket, és amit úgy hívnak: élet.
Az idejét sem tudnám megmondani, mikor láttam utoljára naplementét. Ahogy ott ültem, kezeimet pulóverem zsebeibe mélyesztve, hanyagul nekitámaszkodva a pad támlájának, végre úgy éreztem, hogy szabad vagyok. Teljes mértékig, határtalanul, enyém volt a világ. Élveztem a meleg, nyári szellőt, a madarak csivitelését, és a közeli édességbolt ablakán kiáramló vattacukorillatot.
Olyan távolinak tűnt a háború.
Nem lehet, hogy valaki egészen más életéből való mindaz?
Nem akartam az ostromra gondolni, sem az elesett társakra, barátokra. Nem akartam dementorokkal, akromantulákkal, óriásokkal és vérrel szennyezni a kitisztult elmémet. Egyszerűen csak élvezni akartam azt a képet, amit korábban csak lelki szemeim előtt láthattam, ha elmenekültem a kristálypalotámba. Ez az idilli kép, egy békés nyáreste a Leicester Téren, orvosságként hatott megsebzett lelkemre. Már egy hónapja, hogy véget értek a harcok, de még mindig nem gyógyultam fel teljesen. Nem is vagyok benne biztos, hogy újra a régi leszek valaha is.
Rápillantottam az órámra.
Késik – állapítottam meg magamban, ám abban az állapotomban, a legkevésbé sem érdekeltek ilyen apróságok. Nyugodtan hátradőltem és fürkészni kezdtem a tér közepén felállított Shakespeare szobrot.
„Lassan szeress s szeretni fogsz sokáig.”
Elmosolyodtam azon, mennyire illett rám a költő e sora. Eltelt már több, mint egy hónap, és én azóta nem láttam Őt. Egymást óvva-védve küzdöttünk, az életemet is odaadtam volna érte, és én voltam olyan ostoba, hogy azt hittem ennyi elég lesz. Hogy is lehettem ilyen naiv? Azt vártam, hogy a harcok után egyszerűen csak az ölembe hullik majd, és végre megkapom azt, amire már évek óta vágyom. Ám másnap elváltunk egymástól, se szó, se beszéd, még csak el sem búcsúzhattam tőle rendesen. Irigykedve néztem, ahogy családja társaságában kisétált a kastély kidőlt kapuján, majd köddé vált.
Hosszú éjszakákat virrasztottam át, és csak ő járt a fejemben. Miért is hittem azt, hogy egy háború elég lehet ahhoz, hogy mi ketten végre egymásra találjunk.
- Azért álltam ki melletted, mert… igenis… számítasz nekem.
Talán nekem kellett volna keresnem őt. De mit mondhattam volna neki? Amit lehetett, elmondtam, ami bennem volt, mindent bevallottam már neki. Nem akartam többé ráerőltetni magamat, és talán bele is fáradtam már, hogy véget nem érő szélmalomharcot vívjak Izabel Bishop érzelmeivel. Másra volt szükségem, másvalakire, aki megértett, aki viszonozni tudta minden gyengéd pillantásomat, és minden érintésemet. Valaki, aki ott volt nekem akkor is, amikor a legmélyebb volt a sötétség.
Akkor pillantottam meg őt a tömegben. Felém közeledett, arcán ugyanazzal a mosollyal, amit elválásunk alkalmával is láttam tőle. Felálltam a padról és szélesre húztam a számat. Már nem volt meg a háború alatt növesztett szakállam, így a kis gödröcskék is látszódtak arcomon. Igazán boldog voltam, mert újra láttam Louise Lottot, a lányt, aki egykoron visszahozott az életbe.
Naplózva

Louise Lott
Eltávozott karakter.
*****


♦ VII. Hollóhát ♦ Prefektus ♦ "Cinkemadár"

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2015. 01. 16. - 13:45:36 »
+2


Az ostrom utána hetek olyanok voltak számomra, mint egy homályos film képkockái. Mikor felvirradt a csata utáni nap, remegő lábakkal csomagoltam be a bőröndöm és hívtam magamhoz Mediumot a baglyom. Majdnem ott is hagytam. Nem tudtam gondolkozni, és a megkönnyebbülést is csak az agyam egy nagyon, nagyon kicsi hátsó pontja érzékelte. Az, hogy nyertünk senki arcán nem tükröződött vissza. Mindenki tekintetében csak a veszteség fájdalmát láttam. Mindenki, aki ott volt, látott valakit, aki neki fontos volt, meghalni. Meghalni.
A vonatút hazafelé olyan volt, mintha egy kísértet szerelvényen ültem volna. Nem voltunk sokan, csak a sárvé… mugli-születésűek és az árvák, vagy akikért nem tudtak kijönni a szüleik. Amikor begurultunk a 9 és 3/4 vágányra először fel sem ismertem a saját szüleimet. Emlékszem arra, ahogy leszálltam a vonatról, majd a következő pillanatban anyám ölelt át. Emlékszem, hogy egy kis hang a fejemben nem értette, hogyan kerültek oda, hiszen én nem írtam. Nehezen, de felemeltem a kezem és visszaöleltem. Sírt, éreztem, ahogy a könnyei az én arcom is összemaszatolják, de ezt sem tudtam teljesen felfogni, bár úgy tűnt anya ebből semmit sem vett észre. Nem úgy, mint az apám. Az ő arcára emlékszem, a homály ellenére is, teljesen tisztán. Olyan volt az arckifejezése, mintha azon is gondolkozna, ismer-e még. Nem hibáztattam. A csata reggele óta nem néztem tükörbe, és a fésülködéssel sem bajlódtam. Az alvás pedig olyan luxus volt, ami elkerült.
Hazaérve teljesen elhagytam magam. Semmi sem úgy volt, ahogy elképzeltem. Azt hittem, ha majd egyszer mégis hazajutok, alig várom, hogy a szüleimmel lehessek, és újra minden szép lesz. Elmegyek vásárolni, vagy beülök egy kávéra a régi barátaimmal. De még a szobám sem hagytam el. Csak bámultam magam elé, és azt hiszem a frászt hoztam a szüleimre, főleg anyára. Ő is arra számított, hogy az a lány fog visszatérni, akit szeptemberben a vonatra rakott. Apa egy fokkal elfogadóbb volt, ezerszer láttam az aggódást a szemeiben, mégis, amikor anyám túl sok volt, mindig visszafogta. Azt hiszem ő sejtette, hogy ez nem csak egy újabb iskolai év volt, de mivel én nem mondtam nekik semmit, a csatáról és a háború végéről sem tudtak.
A csata utáni első péntek reggelen azonban eszembe jutott valami. Bár a gondolataim még mindig homályosak voltak, emlékeztem arra a nevetséges ígéretre, amit Owennek tettem. Így hát reggeli után felöltöztem, és elindultam a Leicester parkba. Azt hiszem nem vártam tőle, hogy felbukkanjon, de nem is bántam, hogy nem jött. Tudtam, hogy életben van, mert a neve nem szerepelt a Próféta háború utáni első számának címlapján. Egyedül ültem végig a napot a parkban, és csak néztem, ahogy a mugik vezetik a saját életüket, ahogy nevetnek, vagy sietnek. Mind teljesen közömbös, tudatában sem voltak, hogy amíg ők minden nap elhaladtak itt, addig a Varázsvilágban egy egész korszak zárult le.
Így hát minden egyes pénteken elmentem a Leicester parkba. A harmadik után már egy könyv is mindig volt nálam, és a negyedik után pedig már nem siettem. A hatodik pénteken, amikor már jócskán a júniust tapostuk, egészen délutánig nem indultam el. Végül mégis úgy döntöttem lemegyek. Talán benézek valamelyik plázába. Nem igazából fikarcnyi kedvem sem volt vásárolni, és a színes ruháimat is csak azért vettem fel, mert nem volt másik és meleg volt. Most nem vettem kalapot, hiszen a nap már lassan lemenőben volt. Amikor leérve elmentem a nappali mellett, anyám már nem kérdezett. A könyvemmel és a bérletemmel hagytam el a lakást.
Amikor naplementekor megérkeztem a parkba, szokás szerint besétáltam a közepére, de a részletes keresés helyett, már csak egy gyors pillantást vetettem a tömegre, majd nyugtázva, hogy Owen nincs itt, elindultam a padom felé. Nem volt messze, épp csak a szobor másik oldalán. És akkor észrevettem őt. Ott ült egy padon. Egy pillanatra megtorpantam, már egyáltalán nem számítottam rá, de furcsa jóérzés töltött el. Aztán találkozott a pillantásunk, és ő felállt, én meg felgyorsítottam a lépteimet. Éreztem, ahogy az arcom furcsán megfeszül, hirtelen nem is tudtam mitől, aztán rájöttem, elmosolyodtam.
- Owen – álltam meg előtte, majd minden tovább gondolat nélkül előreléptem és megöleltem. Jól nézett ki, és az ismerős érintése hirtelen szakított ki a homályból. Nevetni kezdtem, de közben érzetem, ahogy elhomályosul a látásom.  
Naplózva


Owen Redway
[Topiktulaj]
*****


Hollóhát VI. Prefektus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2015. 01. 17. - 10:22:59 »
+2

Nevettem.
Ő is nevetett.
Mindketten oly felhőtlenül mosolyogtuk bele bánatunkat az égbe, hogy kacagásunk messze zengett a horizont felé. Mintha egy hatalmas szikla gördült volna le háborútól sebzett szívemen. Mintha egy részem, mely eddig halott volt, most hirtelen felült volna a porban, és magához tért volna. Nagy erővel szívtam magamba az éltető levegőt, amit a pillanat hevében elfelejtettem magamhoz venni, pedig tudtam, hogy az életemet nem a lélegzetvételeim száma határozza meg, hanem azok a pillanatok, amikor eláll a lélegzetem.
Ez is egy ilyen pillanat volt.
Végre boldognak éreztem magam, és hosszú idő után először… szabadnak. Ott álltam Louiseszal London szívében, körülöttünk a zöldellő fák, fölöttünk az aranyló égbolt, és végre nem volt mitől félnem. Belenéztem a szemébe annak a lánynak, aki velem együtt éhezett és szenvedett oly hosszú ideig, aki ott volt nekem a legsötétebb éjszakán is, és végre megértettem, hogy miért kellett megélnünk mindezt. Az a pillanat, amikor végre találkozott tekintetünk, amikor kihagyott egy dobbanást a szívem, amikor a fejembe tódult a már jól ismert parfümének az illata… Azért érdemes volt szenvedni, és érdemes lenne tovább is, mert akkor és ott embernek éreztem magam, olyannak, aki képes szeretni, és a legfontosabb, hogy olyannak, akit lehet szeretni.
- Owen.
- Loo.
Felgyorsította lépteit, én pedig tettem két félszeg-mámoros lépést irányába, majd egy gyönyörűséges pillanatban testeink találkoztak, én pedig derekára fűztem karjaimat és felkapva őt, megpördültem vele a tengelyem körül.
Elmosódott foltként érzékeltük a körülöttünk feszülő világot, de mi csak nevettünk és forogtunk, míg teljesen bele nem szédültünk. Akkor aztán megvetettem a lábam és inogva, kacagva vártam, míg kitisztult a látásom. Ekkor kisöpörtem a kócos tincseket Loo arcából, majd a padom felé kormányoztam őt.
- Aztán mondd csak, hiányoztam?
Sejtelmem sem volt róla, hogy az elmúlt hetek minden pénteki napját a parkban töltötte, várva a felbukkanásomat. Ha tudtam volna, biztosan elfogott volna a szégyennel vegyes bűntudat, amiért csak most kerestem fel őt, mondhatni azután, hogy a másik fronton elutasítottak. De nem, félreértés ne essék, Louisera nekem nem azért volt szükségem. Számomra ő nem egy lehetséges B terv volt, nem egy lányka, akit behálózhatok. Ő barát volt. Több is annál. Tudtam jól, hogy csak ő értheti meg azt, ami lejátszódott bennem. Hiszen ő ott volt, látta az igazi Owen Redwayt, a megsebzett, fáradt, magányos Redwayt.
Ám pont ez... Pont ez a tagadás volt a legárulkodóbb jel arról, hogy több is lakozik bennem, puszta baráti szeretetnél Loo irányába. Még én sem tudtam, és nem is akartam tudni, de tagadhatatlanul kötődtem a lányhoz. Koránt sem úgy, mint Izabel Bishophoz, de mégis... Valahol, a szívem mélyén ott volt elvetve az a mag, amelyből később bármi kinőhet még. Én pedig nem ismertem fel a veszélyét ezeknek a találkozásoknak, ennek a kapcsolatnak Loo és én közöttem.
- Jó újra látni téged. Sokakról most sem tudom, hogy él-e még. De te… Te itt vagy, és ez a lényeg. Mesélj, hogy vagy?
Naplózva

Louise Lott
Eltávozott karakter.
*****


♦ VII. Hollóhát ♦ Prefektus ♦ "Cinkemadár"

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2015. 01. 29. - 20:47:10 »
+2


-  Loo – mondta ő is a nevem, és hozzámérve felkapott és átölelt. Éreztem, ahogy elszédülök, miközben pörgetett, és hogy a könnyeim oldal irányban folynak le az arcomon. Olyan sokként ért a könnyed mosoly és ölelés, hogy egyelőre a homályos gondolataim még nem tudták feldolgozni. Jó volt látni, hogy Owen ennyire rendben van, viszont ugyan ezért egy kis irigységet is éreztem. Én miért nem tudok így mosolyogni? Miért taszít még a jókedv gondolata is?
Miután lerakott és hátrébb lépett egyenesen az arcomba nézett és kisöpörte a hajam a szememből, amiért már pont nyúltam volna fel. Mosolygott, ami engem is erre kényszerített, majd a kézfejemmel megtöröltem a szemeimet.
- Aztán mondd csak, hiányoztam? – kérdezte, mire hátrébb léptem egyet és felhúztam az orrom.
- Ne hízelegj magadnak, Redway – mondtam neki gúnyosan, de közben mosolyogtam. Már nem is emlékeztem rá, mikor volt lehetőségem utoljára arra, hogy pimasz legyek, vagy ribancos, vagy csak valami, ami eddig voltam. Kétségem se volt afelől, hogy ezután minden más lesz, csak abban nem voltam még biztos, hogy én abba a másságba hogyan illek majd bele. Semmi kedvem nem volt megint az iskola ribancává válni, mert csak csendre vágytam, vagy legalábbis most. Nem tudom, csak úgy hozzászoktam már ahhoz, hogy meghúzzam magam és figyeljek mindenki minden egyes lépésére, hogy visszazökkenni az előző szerepembe lehetetlennek tűnt. – Csak azért mert már mindketten benyúltunk a nadrágodba… Ejnye! – böktem mellkason. Végignéztem Owenen, a kicsit kopottas cipőitől egészen a kócos hajáig, és az ismerős dolgok által sugárzott meleg járt végig. Igen ismertem őt. Azt sem tudtam, hogy tulajdonképpen hol is állunk, de furcsa érzésem volt vele kapcsolatban. Láttam benne potenciált, és nem csak egy dologra. Olyan volt, mintha ezer éve ismerném – a kifejezés minden szirupos beütésétől eltekintve. Sosem voltunk barátok, de tudtam, hogy lehetnénk. Sosem voltunk szerelmesek, de tudtam, hogy ez sem kizárt. Amiben viszont biztos voltam, hogy van kötünk egy olyan megértés, amit még senki más irányába nem éreztem, és amiről sejtettem, hogy nem is fogok, mert nem ismertem mást, olyan hasonló helyzettel és személyiséggel, mint ő.
- Jó újra látni téged – mondta, mire a vigyorom mosollyá szelídült. Őt is jó volt újra látni. - Sokakról most sem tudom, hogy él-e még. De te… Te itt vagy, és ez a lényeg. Mesélj, hogy vagy?
Vissza a mocskos valóságba. Igyekeztem azonban a csak az utolsó mondatra koncentrálni, bár az sem volt sokkal jobb. Most mit mondjak? Hogy egy érzelmi nulla lettem, és hogy azt sem tudom ki vagyok? Vagy mit akarok? Vagy mi lesz velem?
- Nem tudom – vontam meg a vállam. – Élek, azt hiszem. Olyan fura minden, még nem egészen tudom, hogy hol is van a helyem ebben a kavalkádban. Minden nap arról olvasok a Prófétában, hogy mások hogyan építik újjá a világunkat, és én meg csak itt ülök, és… és nem tudom. Olyan fura – néztem rá, amikor leültünk a padra. – Még ki kell találnom mit is kezdjek magammal. És te? Te hogy vagy? Nem láttalak a vonaton…
Naplózva


Owen Redway
[Topiktulaj]
*****


Hollóhát VI. Prefektus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2015. 01. 30. - 16:10:18 »
+2

- Aztán mondd csak, hiányoztam?
- Ne hízelegj magadnak, Redway! Csak azért mert már mindketten benyúltunk a nadrágodba… Ejnye!
Még élénken élt bennem annak a csodálatos estének az emléke, amikor idegenekből közeli barátok lettünk. Emlékeztem minden apró mozdulatára, a tűz fényének játékára, ahogy táncot lejtett meztelen bőrén, az illatára, a hangjára. Hihetetlennek tűnt, hogy akkor voltam utoljára nővel. Számolnom kellett, hogy rájöjjek, fél év nem is olyan hosszú idő, csupán az a rengeteg izgalom, kaland, és szenvedés, melyet időközben át kellett élnem, éreztette oly hosszúnak.
- Zavarba hozol – tódítottam, mire ő oldalba bökött, újabb nevetést csalva ezzel ki belőlem.
Leültünk, én pedig magamra vállaltam az ünneprontó szerepét, és nemes egyszerűséggel kipukkasztottam azt a mágikus buborékot, mely mindaddig elszigetelt minket a külvilágtól. „Sokakról most sem tudom, hogy él-e még.” Visszacsöppentünk a valóságba, én pedig riadtan vettem észre a Loo arcáról lehervadó mosolyt. Tapintatlan voltam, és már bántam, hogy szóba hoztam a témát. Talán okosabb lett volna az első napot gyógyulásra szánni, és kerülni minden olyan témát, mely eszünkbe jutatta volna a háborút. De nem… Owen Redway nem gondolkozik, nem finomkodik, belegázol az állóvízbe.
- Mesélj, hogy vagy?
- Nem tudom. Élek, azt hiszem…
Nem volt bőbeszédű, én mégis pontosan értettem őt. Azt hiszem, hogy pont ezért is kellett találkoznom vele aznap. Volt köztünk egy afféle kölcsönös megértés, valamiféle mélyből táplálkozó dolog. Ösztönös volt, és megmagyarázhatatlan, pont ezért olyan izgalmas. Nem kellett magyaráznia, nem kellett részleteznie, én pontosan tudtam, hogy mit élt át az elmúlt hetekben, s ehhez elég volt belepillantanom a szemeibe.
Mélységesen megbántam már, hogy feltettem azt az ostoba kérdést. Sokkal szívesebben nevetgéltem volna vele, esetleg felidézhettük volna a közös kis kalandunk minden részletét, sétálhattunk volna a parkban, galambokat etethettünk volna, fröcskölhettük volna egymást a szökőkutaknál, vagy épp vattacukrot majszolhattunk volna, de nem… Még nem volt elég a lelkizésből, és már épp kellőképp beforrottak a hegek, hogy én nemes egyszerűséggel feltépjem azokat.
- És te? Te hogy vagy? Nem láttalak a vonaton…
Mesélhettem volna a veszteségekről, megmutathattam volna azt a tucatnyi sebhelyet a testemen, elmesélhettem volna, hogyan segítettem kilépni a fényre egy Halálfalónak, de mesélhettem volna a csalódásomról is, a viszonzatlan szerelemről is. Tényleg annyi mesélnivalóm lett volna, éjszakákon át ülhettünk és beszélgethettünk volna, de akkor és ott fáradtnak éreztem magamat ahhoz, hogy belekezdjek.
- Élek – válaszoltam nemes egyszerűséggel, pontosan úgy, mint ahogy azt pár másodperccel azelőtt ő tette. – De a különbség kettőnk között, hogy én nem csak hiszem, hanem végre tudom is.
Elmosolyodtam, de ez a mosoly más volt, mint a korábbiak.
- Látom rajtad, hogy még nem tudtad feldolgozni ezt. Nekem sem ment, és szerintem mind így vagyunk ezzel, akik ott voltunk. De hidd el, hogy nem lehetetlen. Én azt mondom, hogy kaptunk egy új esélyt…
Felpattantam és egy szempillantás alatt a pad tetején álltam, úgy néztem le Louisera.
- Mondd, mikor érezhetted utoljára azt, hogy azt tehetsz, amihez csak kedved van? Ne csak nézd a többieket, hanem kezdj el végre te is élni! Itt vagyok én! Nézz csak rám! Új ember lettem. Kezdd el velem az új életedet!
Elvigyorodtam, majd a kezemet nyújtottam felé.
- Ha valamit megtanultam, akkor az az, hogy az élet túl rövid ahhoz, hogy csak úgy üljünk egy helyben és ne csináljunk semmit. Gyere velem! Megmutatom mi minden szép dolog vár még rád, ha végre nyitott szemmel jársz.
Naplózva

Louise Lott
Eltávozott karakter.
*****


♦ VII. Hollóhát ♦ Prefektus ♦ "Cinkemadár"

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2015. 01. 30. - 22:39:28 »
+2


Egy ideig úgy tűnt Owen nem fog válaszolni. Csak néztem, ahogy változik az arckifejezése, keserűből, a büszkévé, majd csalódottá. Végül egy számomra ismeretlen érzelemnél állapodott meg.
- Élek – válaszolta egyszerűen, mire keserű mosolyra húzódott a szám. Ugyan azt mondta, amit én, mégis. Ő nem az elkeseredettek kilátástalanságával mondta, hanem úgy, mint valaki, aki új esélyeket kapott. Azt hiszem, így is lehet nézni. Mikor pedig folytatja, rájövök, hogy ő tényleg így gondolja. - De a különbség kettőnk között, hogy én nem csak hiszem, hanem végre tudom is.
Aprót rázok a fejemen, ahogy az ajkaira mosoly ül. Még mindig nem tudtam mit kezdeni azzal a pozitív vibrálással, ami belőle áradt. Úgy éreztem kitakar vele, elnyom. Túl gyengének éreztem még magam ehhez a fényhez, esetlennek, és sebzettnek.
- Látom rajtad, hogy még nem tudtad feldolgozni ezt – folytatta, mintha csak olvasna a gondolataimban. Már nyitottam volna a szám, hogy tagadjam a nyilvánvalót és leplezzem, hogy mennyire szánalmas vagyok, amikor folytatta. És mintha csak a leghétköznapibb dologról beszélt volna. - Nekem sem ment, és szerintem mind így vagyunk ezzel, akik ott voltunk. De hidd el, hogy nem lehetetlen. Én azt mondom, hogy kaptunk egy új esélyt…
Egy új esélyt? Ízlelgettem magamban a mondandóját, de még nem voltam biztos benne, hogy én készen állok arra az új esélyre. Mikor megint felnéztem, hogy ezt meg is osszam Owennel, ő meglepetésemre felpattant a padra, és hirtelen már azt hittem, hogy rá akar venni, hogy kiabáljak hangosan, mint valami bugyuta filmben, vagy hogy ugorjak át a pad támláján és szimbolikusan hagyjam mindezt magam mögött… De szerencsére nem tette. Helyette csak magából csinált hülyét, ahogy ott fent kalimpált, miközben az újrakezdésről és a vakmerőségről papolt. Micsoda pojáca gondoltam vigyorogva, és a halott társaim üres tekintetét felváltotta az összes létező korábbi emlékem. Eszembe jutott, ahogy néhányszor láttam hasonlóképpen szónokolni a klubhelyiségben, csak hogy magabiztosnak tűnjön, aztán összeszedjen valami önbizalomhiányos kisboszorkányt az éjszakára. A Wolffal való szócsépléseim, vagy amikor éppen Harington hevert a lábaim előtt, hogy adjam kölcsön neki a Gyógynövénytan jegyzeteimet, hogy megírhassa a beadandóit. Bevillantak a Caellal való beszélgetéseim foszlányai, és hogy a rajza még mindig a poggyászom legalján van. Ismét Owenre fókuszáltam, szórakoztató volt megint ugyan azt a szikrát látni a szemében, így amikor a kezét nyújtotta minimális hezitálás után elfogadtam azt, de ahelyett, hogy hagytam volna magamból is bohócot csinálni és táncolni a pad tetején ekkora tömegben, felállva lerántottam magammal.
- Mutasd meg, te hősszerelmes, csak közben ne csinálj hülyét belőlem – nevettem és a tömegből kiindulva a metró felé húztam. Szánt szándékom volt kijutni a belvárosból, hogy a környékünkön betévedjünk valami olcsó kisboltba piát venni, és tényleg valami nagy baromságot csinálni az újdonsült szabadságunk fényében.

Naplózva


Owen Redway
[Topiktulaj]
*****


Hollóhát VI. Prefektus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2015. 02. 03. - 11:39:25 »
+2




Hyde Park
1998. június 12.
Naplózva

Owen Redway
[Topiktulaj]
*****


Hollóhát VI. Prefektus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2015. 02. 03. - 11:44:13 »
+2

Mintha egy bennszülött törzs ütötte volna a tamtam dobokat a mellkasomban, a szívem oly hevesen zakatolt. Éreztem, ahogy a mélyről feltörő, mindaddig idegen energia, elárasztja a testemet, a fejem búbjától egészen a lábujjamig. Akkor már tudtam jól, hogy valóban más ember lettem, de még minden olyan új volt számomra. Még engem is meghökkentett az a sugárzó pozitív energia, és az a tűz, amivel letámadtam Louiset. Ugyanakkor, tetszett, hogy látszólag túltudtam lépni a történteken, ráadásul akkor és ott, tényleg úgy éreztem, hogy mindezek csupán egy rég elfeledett történet morzsái, emlékfoszlányok valaki más életéből. Elkapott a kalandvágy, és szerettem volna valami óriási nagy bolondságot csinálni, amiről tudhattam, hogy élek.
Felpattantam a padra, és a kezemet nyújtottam Louisenak. Az érintésétől még jobban felgyorsult a szívverésem, és ahogy összefonódtak ujjaink, valami különös bizsergést éreztem a mellkasomban, és ezzel egy időben furcsa csiklandozást a tarkómon. Mintha figyelt volna valaki. Hirtelen déjà vu érzés kapott el, és tudtam is, hogy miért. Legutóbb a klubszobában is pontosan így jártunk Louiseszal. Ám gyorsan kizökkentettek a merengésből, Loo lefelé húzott, én pedig kénytelen voltam leugrani a padról és immáron a betonon állva szónokoltam.
- Ejnye! Látod, pont ezt mondom. Ahelyett, hogy felfelé törnél, te inkább visszarántasz engem is a földre. Ezen ma változtatnunk kell – mondtam bujkáló mosollyal.
- Mutasd meg, te hősszerelmes, csak közben ne csinálj hülyét belőlem!
Hülyét? Eszemben sem volt. Hiszen Goethe is megmondta: „Csak bátran fel! Te adj útmutatást, vesd el a képzelet minden koloncát, működjék szenvedély, érzés, tudás s, ezt jól jegyezd meg: egy adag bolondság!” Csupán ezt az „adag bolondságot” kívántam átadni Louisenak, hogy megtegye velem a kezdő lépést egy új, boldog élet felé.
- Akkor hát? Indulhatunk?
Átvágtunk a parkon, majd a metró felé vettük az irányt. Hosszú percekkel hosszabbítottam meg a műveletet, mivelhogy kisgyerek módjára felugrottam az összes szökőkútra és szoborra, szlalomoztam a padok között, megálltam minden egyes utcazenész, pantomim és fura mutatványos előtt, és igyekeztem a lehető legtöbb nevetést kicsalni Louiseból. Aztán lassacskán elértük az aluljárót, ahol metróra szálltunk. Nem árultam el neki merre tartunk, elvártam, hogy bízzon bennem.
Tíz percet töltöttünk a metrón, ahol folyamatosan járt a szám továbbra is. Alászinkronizáltam a punk ruházatú tinédzsereket, az üléseken kuporgó két öreg nénit, az öltönyös ázsiai férfit, és mindenkit, akit kicsit is érdekesnek találtam. Tíz perc után aztán jeleztem Louisenak, hogy ideje leszállnunk. Mire felértünk az aluljáróból már egészen sötét volt az égbolt.
- Gyere, már nem vagyunk messze. Ígérem, ha odaértünk nem fárasztalak tovább.
Átvágtunk egy forgalmas úton, majd hirtelen megtorpantam. Hatalmas terület húzódott előttünk, tele fákkal, padokkal, lámpákkal és kanyargós ösvényekkel. Azonban még nem érkeztünk meg teljesen. Rápillantottam Louisra, majd elmosolyodtam.
- Íme, a Hyde Park. Mutatni akarok neked valamit, de nem egészen lesz… hogy is mondjam… nem egészen lesz legális, amit csinálunk. Benne vagy?
Naplózva

Louise Lott
Eltávozott karakter.
*****


♦ VII. Hollóhát ♦ Prefektus ♦ "Cinkemadár"

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2015. 02. 05. - 22:11:28 »
+2

- Akkor hát? Indulhatunk? – kérdezi, mire megtorpanok és felemelem a még mindig összefonódott kezünket.
- Ha eddig még nem tűnt volna fel, azzal, hogy lerántottalak a padról arra akartam rávilágítani, hogy menjünk – mondom neki, kicsit talán kioktató stílusban, de a hangom nem komoly, nem akarom megbántani kicsit sem. Leengedve a kezünket tovább húzom a metró felé, viszont Owennek más tervei vannak. Hirtelen engedi el a kezem, majd amikor utána fordul a pillantásom már az egyik pantomimes előtt áll. Pontosabban, a benne az arcában kifejezés jobban leírja a helyzetet. Éreztem, ahogy leesik az állam, amikor Owen megkopogtatta a figura homlokát. Nem tudtam eldönteni, hogy hangosan felnevessek, vagy inkább induljak el, mielőtt rájönnek, velem van. Végül benyúltam a zsebembe, kihorgásztam némi aprót és fehér fejű csávó kalapjába dobtam, majd ismét megragadtam Owen kezét és arrébb ráncigáltam magammal. Még tíz métert sem haladtunk, amikor Owen kijjebb rántott, majd még mindig a kezemet fogva felmászott az egyik szökőkút peremére, és szó nélkül elindult. Mindössze egy pillantást vetett rám, ami tisztán sugallta: Csináld utánam, ha mered! Engedd el magad. Hát, én nyilvánvalóan nem mertem, de a kezét sem engedtem el. Nem néztem az időt, de éveknek tűnt, mire végre lejutottunk a metróba. Tényleg nem tudtam eldönteni, hogy zavarba hozott ezzel a színjátékkal, vagy sem, de az biztos volt, hogy szórakoztatott. Halványan ott bujdosott a mosoly a szám sarkában, és az út végéig sem tűnt el. Miután leértünk az aluljáróba, szembesültem vele, hogy már nem én diktálok, és hogy Owennek konkrét terve lehet, amikor is egy megadott irányba kezdett húzni. Végül a város másik felén kötöttünk ki. A metróból feljőve felismertem hol vagyok, szerencsére. Kicsit izgatott a dolog, főleg miután Owen átdumálta az egész utat és az öklöm mögé rejtett nevetésem eltompította az amúgy is halk bemondó hangját a metrón.
- Gyere, már nem vagyunk messze. Ígérem, ha odaértünk nem fárasztalak tovább – mondta és átvágtunk egy kereszteződésen, szorosan egymásnak préselődve az esti tumultusban.
- Minő megváltás – dörmögtem az orrom alatt, de azért vigyorogtam, bár nem voltam benne biztos, hogy kihallotta a válaszom a tömegből. Még néhány perc gyaloglás után kikötöttünk a Hyde Park előtt.
- Íme, a Hyde Park – mutatott maga elő Owen, miközben kijelentette a nyilvánvalót, ezért csak megforgattam a szemem.  - Mutatni akarok neked valamit, de nem egészen lesz… hogy is mondjam… nem egészen lesz legális, amit csinálunk. Benne vagy? – kérdezte, mire csak becsuktam a szemem és vettem egy mély levegőt. Az ígéret szép szó, ha betartják úgy jó…
- De előbb még beugrunk valahova – bólintok, majd az egyik sötétebb kisutca felé húzom, egészen addig ameddig meg nem látom, amit keresek. Kiskereskedés, de remélhetőleg van valami töményük, ami elég bátorságot ad majd ahhoz a valami nem egészen legálishoz. Elsétálok a bolt előtt és lecsekkolom az eladót, férfi. Helyes. A bolt után megállok az ajtó mellett, már éppen takarásban, majd szembefordulok Owennel. Megigazítom a ruhám, kicsit lejebb húzom a felsőm és előre dobom a hajam.
- Csak figyelj, és tanulj – kacsintok rá, majd egy lendülettel fordulok meg és nyitok be az ajtón. Végig sétálok a polcok között, és találomra leveszek egy chipset, meg némi gumicukrot, aztán amikor az alkoholok elé érek, leveszem az ismerős címkéjű vodkát a polcról mindennemű hezitálás nélkül. A hűtő szekrény mellett elhaladva egy üveg epres ásványvízre is ráteszem a kezem, majd beállok a pénztár elé. Nincs itt rajtam kívül az égvilágon senki, ami nem lep meg. Kis lepukkant utca, kis lepukkant bolttal. Még a pult is olyan ronda nyolcvanas évekbeli laminált undormányból van. Az eladó végig követett a szemével, amióta csak betettem a lábam ide és tudtam, hogy felkeltettem az érdeklődését.
- Estét – köszönök neki, és egy átlagos feszes mosolyt villantok rá. Semmi kihívó, leszámítva, hogy a megjelenésem már önmagában provokatív. Tényleg nem éreztem jól magam a virágos toppomban, amiből kilógott a köldököm, meg a hozzá tartozó kék school-girl szoknyámban, amiket még tavaly nyáron vettem, és amiket akkor imádtam. A férfi szkeptikusan nézett végig rajtam, miután lehúzta a vodkát a gépben. De nem hozott zavarba, továbbra is csak fapofával bámultam rá, majd elővettem a pénzem a kistáskámból és a hónom alá fogtam a könyvem, amíg felé nyújtottam. Hezitált, mire kifújtam a levegőt, és kezdett idegesíteni az időhúzása. Végül vetett még egy pillantást rám, majd beletette az összes cuccot egy zacskóba és a tálba pottyantotta a visszajárót. Leemeltem az zacskót, majd köszönés nélkül kisétáltam a boltból.
Letettem a zacskót egy buszmegálló padjára a következő utcában, majd kiszedtem belőle a chipset és a gumicukrot. – Fogd – mondtam neki, majd már nyúltam is az üvegekért. Először az ásványvizet vettem ki, majd kibontottam és a padra állítottam. Nem tudtam, hogy Owen mit fog gondolni a dologról, de számomra egészen jó ötletnek tűnt. Ha már tényleg valami szokatlanul nagy hülyeséget akarunk csinálni ma, muszáj elfelejtenem aggódni. Lecsavartam a tetejét Owen felé fordultam és rendesen meghúztam az üveget, majd miután az alkohol végigmarta a torkom, kicseréltem a vízre és lekísértem az epres lével. Tudtam, hogy még néhányszor ezt meg kell ismételnem, ahhoz, hogy kellő képpen vicces hangulatba kerüljek.
A feladatot mindenképpen sikeresen teljesítettem, húztam ki magam, miközben kacsáztam egyet, ahogy próbáltam egyenesen lépni és közben Owenre nézni. Ó, basszus! Owen vállába kapaszkodtam, hogy ne essek hanyatt, ahogy hirtelen megálltam.
- Bazzeg! – mondtam hangosan is, és meg mertem volna esküdni rá, hogy kis fényes izéket látok Owen feje fölött. Hirtelen ugrott be Lüke Lovegood, és éreztem, ahogy leesik az állam. Próbáltam racionális magyarázatott keresni a látottakra, de a tompa agyam nem fogta fel, hogy az egyik fáról a szél által lefújt maradék vízcseppeket láttam megcsillanni a lámpák fényében. Nem. A-a! Meggyőződésem volt, hogy abban a pillanatban megvilágosodás ért. – Bazzeg! – ismételtem újra halkan. – Narglik! – kiáltottam hirtelen. – Ezek narglik, Owen! A fenébe! Tudom, hogy Lovegood mondott valamit arról hogyan kell ellenük védeke-véde… - nem tudtam kiejteni a szót. A beszédközpontom általában csak később szokott becsődőlni, de úgy látszik a mugli alkohol hatásosabb, mint a vajsörök. Teljesen összeakadt a nyelvem. Helyette inkább elengedtem Owent, és enyhén koordinálatlan kezekkel áthúztam a pólóm a fejemen. – Csavard a pólód a fejedre. Igen, ez lesz az – mormogtam, ahogy áthúztam a vörös hajam a toppomon, majd félig megcsavartam, hogy fent is maradjon. – Ó, fenébe! Remlem működik, különben minden titunkat kifürészik – néztem rá kimerevedett szemekkel. Hát igen, a vodka nem a barátunk, de nem bizony.
Naplózva


Owen Redway
[Topiktulaj]
*****


Hollóhát VI. Prefektus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2015. 02. 09. - 23:57:10 »
+2

Apró sebtapaszok voltak megsebzett lelkemnek a Louise torkából feltörő kacajok, melyeket gyerekes viselkedésemmel, spontán bohóckodásommal, és az agyalágyult favicceimmel csalogattam elő. Hihetetlenül büszke voltam magamra, és igazi szent célnak tartottam, hogy jó kedvre derítsem a lányt. Többet nem adhattam neki…
Lassan elértük a Hyde Parkot, ám még korántsem voltunk ott a célnál. Nem siettünk sehova, hiszen miért is tettük volna? Szabadok voltunk, és fiatalok, senki sem parancsolhatott nekünk. Hagytuk, hogy a dolgok egyszerűen csak megtörténjenek, és dominó módjára kövessék egymást a cselekmények. Ily módon, mikor Louise egy sötét kisutca felé húzott, nem ellenkeztem, hiába kellett volna az ellenkező irányba mennünk. Úgy éreztem magam, mint egy falevél, akibe belekap a szél, és csak sodorja-sodorja magával. Arra gondoltam, hogy majd visszatérünk a kitűzött útvonalra, vagy kerülőt teszünk, esetleg teljesen új útra tévedünk, és új célt találunk. Nem voltam ellene semminek sem, amíg Loo jól érezte magát velem.
Egy kicsi, sarki bolthoz vezetett a lány, és akkor már sejtettem, hogy mit akar. Szórakozottan néztem, ahogy ruháját igazgatta, és ahogy a hajával babrált, közben pedig arra gondoltam, hogy húzhatta volna lejjebb is azt a felsőt. A bolt ajtaja fölé szerelt kis csengettyűk csilingelése térített magamhoz, és már csak Loo hátát láttam, ahogy eltűnt a sorok között. Csak akkor fogtam fel teljesen, hogy hol is vagyok. Hirtelen fojtogatni kezdett a szégyen, amiért férfi létemre hagytam, hogy egy nő fizessen. De mit is tehettem volna? Egy vasam sem volt. Amióta véget értek a harcok, és visszatértem Londonba, még az addiginál is rosszabb anyagi körülmények között kellett élnem a keresztapámmal, de különös módon ez a legkevésbé sem zavart, egészen addig a percig. Oly kellemetlennek éreztem a helyzetet, hogy mikor Louise visszatért, és a kezembe nyomott egy zacskó chipset meg egy csomag gumicukrot, szinte lehajtott fejjel vettem át azokat tőle. Ám addigra ő maga már egy üveg vodkával csőrözött, hogy aztán epres vízzel öblögessen.
Még vagy öt alkalommal megismételte ezt a műveletet, én pedig kezdtem elfelejteni korábbi aggodalmaimat, hogy valami egészen más dolog miatt aggódhassak, történetesen amiatt, hogy miként fogom hazacipelni a részeg Louiset. De nem ez volt a fő ok, amiért nem ittam a vodkából, annak ellenére, hogy Loo bőszen próbálta lezúdítani annak tartalmát a torkomon. Az igazság az volt, hogy a háború, a bujkálás és a menekülés alatt megfogadtam, hogy ha életben maradok, felhagyok minden korábbi rossz szokásommal. Nincs többé alkohol, se cigaretta, se fű, se semmiféle drog, amit azelőtt kipróbáltam, és nincsenek futó kapcsolatok sem ismeretlen lányokkal. Megfogadtam, ha vissza is térek a londoni putris életembe, más ember leszek, és nem hagyom, hogy elsüllyedjek a töménytelen mocsokban.
Ettől függetlenül nem álltam Louise szórakozásának az útjába, sőt idővel az arcomon húzódó mosoly is egyre szélesebb lett. Hagytam hogy a vállamba kapaszkodjon, és figyeltem minden lépését, hogy az adott pillanatban elkapjam őt, ha épp dőlne. Jókat kacagtam az összefüggéstelen mondatain, és komoly eszmecserét futattunk Luna Lovegood épelméjűségéről, amikor hirtelen…
-  Bazzeg! Narglik Ezek narglik, Owen! A fenébe! Tudom, hogy Lovegood mondott valamit arról hogyan kell ellenük védeke-véde… Csavard a pólód a fejedre. Igen, ez lesz az. Ó, fenébe! Remélem működik, különben minden titkunkat kifürkészik.
Döbbenten álltam és figyeltem, ahogy kibújt a topjából és a fejére tekerte azt. Nem tudtam, hogy pontosan mit is nézzek, Louise igencsak dekoratív domborulatait, melyeket immáron csak egy melltartó takart árgus szemeim elől, vagy Louise fejét, ahogy alkoholgőzös tekintettel, kancsalítva kötött csomót a fejére tekert pólójára.
- Tudod, ugyanolyan mentális zavarral küzdő barátot találni felbecsülhetetlen érzés… – nevettem, majd a következő pillanatban én is kibújtam a pólómból és egy elegáns mozdulattal a fejemre kötöttem azt.
Ily módon táncoltunk végig a parkon, és csak úgy repült az idő. Nem volt szükségem piára ahhoz, hogy jól érezzem magam, és hogy teljes mértékben feloldódjak. Észre sem vettem, de időközben visszatértünk az eredeti útvonalra, és azon kaptam magam, hogy ott állunk a Feet of Flames épülő színpadának bejáratánál. Megérkeztünk hát. Egy szó nélkül átvetettem magam a kordonokon, majd odabentről, suttogva visszaszóltam még Louisenak, hogy kövessen, már ha mer.
A Feet of Flames ugyan csak egy hónap múlva volt esedékes, de a show rendezői semmit sem akartak a véletlenre bízni. Monumentális színpadot készültek felhúzni a Hyde Park közepére, és hatalmas nézőteret köré. Jómagam pár nappal korábban fedeztem fel az épülő szabadtéri színpadot, és azóta minden este belógtam, csakhogy a világot jelentő deszkákról bámuljam a parkot és a csillagokat. Vonzott a veszély, hogy a biztonsági őrök elkaphatnak, és vonzott maga az emelvény is, melyen tényleg úgy éreztem magam, mintha közvetlenül a csillagok alatt állnék.
Szerettem volna megosztani ezt az élményt Louiseszal is...
Naplózva

Louise Lott
Eltávozott karakter.
*****


♦ VII. Hollóhát ♦ Prefektus ♦ "Cinkemadár"

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #11 Dátum: 2015. 02. 26. - 18:53:43 »
+2

Vártam, amíg Owen végre felfogta a helyzet súlyosságát és a fejére húzta ő is a pólóját.
- Tudod, ugyanolyan mentális zavarral küzdő barátot találni felbecsülhetetlen érzés… - nevette Owen, de nem tudom mit talált olyan viccesnek, szerintem igenis komoly volt a szituáció. Akarja a fene, hogy mind titkáról tudjon valami izé.
- Mentális zavar, Merlin szakállát! – kiáltottam. – Nem tehetek róla, hogy nehéz a felfogásod, Redway! – böktem meg a csupasz mellkasát. Vagy legalábbis oda szántam, hogy végül hol kötött ki az ujjam azt nem tudom, de őszintén nem is érdekel.  – Arró’ meg aztán pláne nem, hogyha nem tudod melyik érzésed a jók és a rosszak. Felbecsülhetetlen?! Ugyan már – morogtam az orrom alatt és követtem arra, amerre vezetett.
Néhány perce sétálhattunk csak, amikor eszembe jutott a zacskó gumicukor, amit Owen kezébe nyomtam. Halványan még az is derengett, hogy a kedvencemet vettem.
- Owen, hova raktad a gumicukrot? – néztem rá, és nem sok lehetőséget hagyott az öltözéke, bár sétálás közben a kezeit és a lábait nem tudtam kivenni, mert összemosódtak. – A pálcámra esküszöm, hogyha elhagytad megetetlek a narglikkal és egy egészen pici bűntudatot se fogok szenvedni! Szenvedni? – morfondíroztam el. – Nem ezt akartam mondni.  Ó. Ó! Berúgtam… – nevettem és átvetettem a kezem a vállán. – Na, szóval, hová rejttetted azt a gumicukrot? – másztam bele az arcába, vagy legalábbis ezt hittem. – Ha a nadrágodból kell előhúznom, akkor is megkeresem! Merre megyünk? - néztem hirtelen körbe. - Az előbb kijelentetted, hogy ez a Hyde Park, nem mintha abszolút hülye lennék, és nem tudnám, de azon belül mégis mit akarsz csinálni?
Megtorpantam a kordon előtt, bár a cipőm orra így is nekicsúszott. Owen meg seperc alatt átvetette magát rajta.
Még, hogy én nem merem. Nem tudom ki volt eddig is a savanyú uborka. Lerúgtam a szandálomat, majd enyhén szédült fejjel  felszedtem őket a földről és átdobtam a kordonon.
- Kapd el! – kiáltottam utánuk nevetve. Vicces lett volna, ha eltalálom Owent, bár ezzel a mozgáskoordinációval már azért is büszke voltam magamra, hogy elsőre átdobtam őket. Átdobtam a nyakamon a táskám, aztán meg nekirugaszkodtam a ronda fekete kerítésnek és nagy erőfeszítés árán sikerült elérnem, hogy félig rajta lógva kalimpáljak. Egy ideig el is felejtettem, hogy az átmászás lenne a dolgom, amikor megláttam a hatalmas színpadot.
- Wáo! – nyögtem és elengedtem magam, mire a kerítés teljesen a hasamnak feszült emlékeztetve rá, hogy jó lenne, ha baromi gyorsan lemásznék. Felhúztam az egyik lábam és nagy nehezen átvetettem azon az izén, így már odalent vágott be a kerítés, ami még kényelmetlenebb volt, szóval hassal a kordon felé fordulva meglendítettem a jobb lábam és végül leugrottam.
- Huh – nyögtem a földről. Merthogy az érkezés már nem sikerült olyan gyönyörűre. –  Legközelebb keressünk valami lyukat oldalt, mert tutira nem mászok még egyszer – néztem fel Owenre, aztán meg nevetni kezdtem. Bár gőzöm nem volt róla, hogy miért.

Naplózva


Owen Redway
[Topiktulaj]
*****


Hollóhát VI. Prefektus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #12 Dátum: 2015. 03. 09. - 18:41:34 »
+2

Talán évek óta nem éreztem magam olyan könnyűnek, mint akkor és ott. Mintha a tetteinknek nem lett volna semmi következménye. Felszabadultan, félmeztelenül kergettük egymást a Hyde Parkban, nem foglalkozva vele, hogy több száz ember nézett minket hülyének. Mégis, az egészben az volt a legjobb, hogy boldognak láttam őt.
Nekem nem volt szükségem italra ahhoz, hogy feloldódjak. Ahhoz túlságosan is rossz viszonyban voltam az alkohollal. Egyszerűen csak kellett egy nagy levegő, és teljesen szabadnak éreztem magam. Megrészegített ez az érzés, és elmerültem benne, mint ahogy elmerültem Louise társaságában is. Valósággal rabul ejtett a lány. Elfeledtette velem, hogy ki vagyok, hogy honnan jöttem, és hogy mi mindent kellett átélnem. Úgy éreztem magam, mintha újjászülettem volna.
Nevettem, amikor mellkason akart bökni, de helyette végigsimította a testemet. Készséggel nyújtottam át neki a zacskó gumicukrot, amit a nadrágom farzsebéből kotortam elő, miután végigmotozott tetőtől talpig. Fájt volna bevallani, de abban a pillanatban valami egészen új érzés kerülgetett engem. Féltem a változástól, és féltem meglépni nagy dolgokat.
Végül csak megérkeztünk arra a helyre, amit mutatni akartam Louisenak. Átvetettem magamat a kordonokon, és vártam. Fél perc sem telt bele, és a lány táskája ott landolt mellettem a fűben, éppen hogy elkerülve a fejemet. Vártam, amíg Loo is nagy nehezen átkecmergett a kerítésen, közben pedig próbáltam minimálisra fogni a hangerőt röhögésem alatt.
- Bravó kisasszony, nagyon kecses volt! – Nevettem. – Szabad lesz?
Meg sem vártam a választ, megragadtam Louise kezét, és bevezettem őt a nézőtérre. Egy hatalmas folyosó választotta el egymástól a lelátó két részét, azon át jutottunk el a színpadig, mely még korántsem nyerte el végső állapotát, azonban így is monumentális volt. Felkapaszkodtunk rá, és onnan néztünk végig a kihalt nézőtéren.
- Íme – törtem meg a csendet. – De nem is ez a legszebb az egészben… Nézz fel az égre!
Fölöttünk fényesen ragyogtak a csillagok, nem voltak utcalámpák, és az autók fényszórói sem nyomták el őket. Az a hely maga volt a béke szigete.
- Azt akartam, hogy te is lásd. Gyönyörű nem?
Ám akkor már koránt sem a csillagokat néztem. Louise teljesen magával ragadott engem. Nem érdekelt, hogy éppen milyen szomorú, fáradt, beteg, részeg, vagy épp dühös, mert tudtam, hogy ő és én összetartozunk valahogyan, és ez az összetartozás azt jelentette, hogy olyannak szerettem őt, amilyen volt. Éreztem, hogy mi nem puszta véletlenségből találkoztunk akkor este, és tudtam, hogy mindaz, ami kettőnk között történt, nem csak a testiségről szólt, nem holmi vigasz volt. És tudtam, hogy ő is így érez… Különben nem jött volna el aznap délután.
- Nézd Louise, én nem akarlak elriasztani téged azzal, hogy mindenféle hülyeséget mondok neked. Nem akarom, hogy azt hidd, túlagyalom ezt az egészet, ami kettőnk között van, de… Te és én…
Éles férfihang szakított félbe, és azon kaptam magamat, hogy zseblámpával világítanak az arcomba.
- Azt hittétek, hogy megússzátok, kölykök? Most megvagytok!
Naplózva

Louise Lott
Eltávozott karakter.
*****


♦ VII. Hollóhát ♦ Prefektus ♦ "Cinkemadár"

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #13 Dátum: 2015. 03. 10. - 01:39:57 »
+2

- Bravó kisasszony, nagyon kecses volt! – nevette, és felém nyújtotta a kezét, hogy felhúzzon. Felhúztam a szemöldököm és úgy bámultam fel rá. – Szabad lesz?
- Nem – vigyorodtam el, de már rég elkéstem a válasszal, mert Owen a lábamra rántott. Még a szédüléssel küzdöttem, amikor már húzott is maga után, keresztül a nézőtéren, a színpad felé. Hátranézve a vállam felett, még utoljára konstatáltam, hogy nem árt majd visszajönnöm a cipőimért, amiket csak áthajítottam a kordonon, és amikről Redway megfeledkezett.
Mezítláb sétáltam végig a nézőtéren, majd Owen kezébe kapaszkodva felhuppantam a félkész emelvényre.
- Íme – mutatott körbe. – De nem is ez a legszebb az egészben… Nézz fel az égre!
Követtem az utasítását, és hála az alkoholnak, azzal a lendülettel hátra is dőltem. Gyönyörű szép volt, ahogy a csillagok a Narglikkal keveredtek. Felemeltem a kezem és végigrajzoltam egy csillagképet, bár a nevét nem tudtam felidézni. - Azt akartam, hogy te is lásd. Gyönyörű nem?
- Tényleg az – mosolyogtam fel rá, és felültem a sarkamra. Meghúztam a fejemre kötött pólómon a csomót is. – Nem is tudtam róla, hogy ide építenek egy ilyet. Bár, gondolom nem ártott volna otthon lennem, hogy tudjak róla – mondtam a végét már inkább csak magamnak, majd mély levegőt vettem. Nem akartam feladni a jókedvem, és a következményekre gondolni, vagy a háborúra, vagy a hegekre a végtagjaimon, de nem tudtam megállni. Újabb mély sóhaj után felnéztem Owenre, és felálltam, hogy egy szinten legyünk. Olyan komoly volt a tekintete, mintha egy bonyolult rejtvényt próbált volna meg kibogozni. Volt egy olyan sejtésem, hogy az a rejtvény pedig én vagyok. Visszabámultam a kék szemeibe és vártam, hogy megszólaljon, bár kijózanító volt a csöndje.
- Nézd Louise, én nem akarlak elriasztani téged azzal, hogy mindenféle hülyeséget mondok neked. – Itt már sejtettem, hogy milyen irányt fog venni a beszélgetés, de azt nem tudtam, hogyan kéne válaszolnom. Nem éreztem magam késznek egy kapcsolatra, egy olyan kapcsolatra legalábbis nem, amit mindketten megérdemeltünk volna, és amilyenre vágyom. Ha csak szexet kér, és a barátságomat, azt minden további nélkül fel tudtam volna ajánlani neki. De az érzelmeimet, amiket leginkább elnyomni próbáltam nem kockáztattam volna. Önző dolog lett volna hagyni, hogy belevigyen ebbe, és rajta levezetni a háború okozta depressziómat, vagy felhasználni a gyógyulásom érdekében. Nem éreztem úgy, hogy jelen pillanatban bármit is tudnék neki adni. - Nem akarom, hogy azt hidd, túlagyalom ezt az egészet, ami kettőnk között van, de… Te és én…
Owen arcát hirtelen világította meg valami, mire önkénytelenül pördültem meg a tengelyem körül és a pálcám már a kezemben is volt. Felgyorsult a szívverésem, amikor Carrowt véltem felismerni a vakító fény másik oldalán. Az éppen csak eltemetett rettegés pedig újra vasmarokkal ölelte körbe a szívem, és megakadt a levegő a torkomban. Reflexből emeltem támadásra a pálcám, és amikor a férfi elkiáltotta magát, nem bírtam tovább. Valahol mélyen tudtam, hogy őrültséget csinálok, de mégsem bírtam leállni. Megbénított a félelem és az egyetlen dolog, ami eszembe jutott a kábító átok volt. Menekülni, elbújni, túlélni. Stupor!

Naplózva


Owen Redway
[Topiktulaj]
*****


Hollóhát VI. Prefektus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #14 Dátum: 2015. 03. 10. - 19:36:55 »
+2

Hihetetlen, hogy egy másodperc milyen hosszú tud lenni. Az ember egy valóságos szerelmi vallomást képes belesuvasztani, és képes lenne tönkretenni egy egész barátságot is. Minden bizonnyal a lehető legnagyobb hibát követtem el azzal, hogy szólásra nyitottam a számat. Talán csak hagynom kellett volna magunkat, hogy némán fürkésszük tovább a csillagos égboltot. Nyelnem kellett volna egy nagyot, lenyelni a kitörni vágyó mondatokat, elfojtani őket, mint ahogy oly hosszú ideig tettem azt Izával. De pont azért, pont Iza miatt akartam egyre hamarabb és hamarabb leszögezni a kész tényeket. Még akkor is, ha talán a legtöbb hazugság lett volna… Én magam sem tudtam, hogy mit akarok. Hajtani tovább Iza után, vagy végre elfelejteni őt, és belevetni magam az egyetlen olyan nő karjába, aki tényleg megért engem.
És hihetetlen, de ugyanabban a másodpercben már ott is volt a baj. Egy idegen, zseblámpával a kezében, konkrétan a semmiből tűnt fel. Vörös fény villant, és akkor már tudtam, hogy Louise hatalmas butaságot csinált.
- Úristen, Louise!
A rémült lányra pillantottam, és láttam rajta, hogy nem egészen érti, mi is történt. Abban sem voltam biztos, hogy tudja ki ő, és hogy hol van. Félősen a pálcájára pillantottam, tartva tőle, hogy a következő célpont én magam leszek, és felemeltem a kezemet.
- Tedd el azt a pálcát!
Hátrálni kezdtem, közben a lábamnál heverő ájult férfira pillantottam. A holdfény megcsillant fényvisszaverős mellényén, hátán a „Security” felirat állt. Egyetlen fegyvere, fém zseblámpája jó pár méterre elgurult tőle…
- Nincs semmi baj, Louise! Pánikba estél!
Nagyon jól tudtam, hogy milyen rémképek villantak be a lánynak. Én magam is rettegtem tőle, hogy az egész békét csak álmodtam, és hogy egy nap újból ott ébredek a Szükség Szobájában, mégsem szórtam átkokat ártatlan emberekre. Rápillantottam, és egy elveszett lányt láttam, aki teljesen összezavarodott, és megrémült.
- Itt vagyok veled. Nem hagyom, hogy bajod essen! A barátod vagyok… Csak tedd le a pálcát, és minden rendben lesz. Nem tudja meg senki, hogy mi történt. Eltűnünk, és hívunk egy mentőst. Azt fogják hinni, hogy leütötték az őrt.
Tettem egy félszeg lépést Louise irányába. A következő pillanatban egyszerre több dolog is történt. Először hangos pukkanás hallatszott, majd két varázsló tűnt fel a lány és én közöttem, akik pálcát szegeztek ránk, és lefegyverezték Louiset. Nem kellett hozzá idő, hogy a Minisztérium tudomást szerezzen rólunk…
Hatalmas nagy bajba kerültünk.
Naplózva
Oldalak: [1] 2 Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2021. 06. 19. - 14:50:09
Az oldal 0.211 másodperc alatt készült el 45 lekéréssel.